53. HÍRLAPOK, FOLYÓIRATOK ÉS IRODALMI TÁRSASÁGOK AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYEDBEN (NÉMETH G. BÉLA)

Teljes szövegű keresés

53. HÍRLAPOK, FOLYÓIRATOK ÉS IRODALMI TÁRSASÁGOK AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYEDBEN
(NÉMETH G. BÉLA)
A kiegyezés után következő átmeneti korszaknak, mintegy másfél évtizednek legfőbb sajátsága a társadalmi tudat, eszmekincs változásának tekintetében s az ezt legközvetlenebbül s leggyorsabban tükröző sajtónak tekintetében az volt, hogy a polgáriasító nemesi liberalizmus polgári liberalizmussá vagy éppen radikalizmussá váló átalakításának kísérletei izoláltak voltak. Rétegek helyett többnyire csupán egyes személyektől vagy személyes inspirációjú kis csoportoktól indultak ki, s emellett eleve felemásak, ellentmondásosak voltak, lényegükben kötődtek a nemesi liberalizmus eszmevilágához vagy teljesen irreálisak voltak s utópisztikus illúziók világában lebegtek. Képtelenek voltak a kezdeményeknél továbbfejlődni, valamely társadalmi réteg, csoport inspiráló támogatását megszerezni, s megszűntek vagy felhígultak és eltorzultak s hozzásimultak a Tisza-korszak frázis-liberalizmusához. A hatvanas, hetvenes években külföldről bejött polgári eszme- és formakincsből e frázis-liberalizmus sajtója elsősorban azt adaptálta s vitte tovább, ami már az átvétel pillanatában is talmi, tartalmatlan, sőt reakciós volt. Vonatkozik ez mindenekelőtt azokra a tartalmi- és stíluselemekre, melyeket a hazai sajtó főképp a francia második császárság és harmadik köztársaság liberális burzsoá zsurnalisztikájától vett át. Ez a burzsoá liberális irodalmi s politikai publicisztika, ismeretes, a hazugság, a verbalizmus jegyében, a progresszív jelszavak és eszmék kiüresítésének, hatástalanításának, a történelem, a társadalom és a közgazdaság osztályproblémái elkendőzésének tudatos vagy öntudatlan célzatával született meg s terebélyesedett az új technikai s gazdasági lehetőségek segélyével hatalmassá. Így aztán azok, akik nálunk a kilencvenes években és a századfordulón arra törekedtek, hogy a polgári liberális eszmevilágot e verbalizmustól megtisztítsák, eredeti gazdasági-társadalmi fogantatásában, polgári osztály-célzatában ragadják meg s érvényesítsék a hazai társadalmi, művelődési s irodalmi viszonyokat illető eszmélkedéseikben, maguk és mások előtt egyaránt, reformeri, sőt radikális színben tűntek föl. Ez a fölújult s egyben elkésett polgári liberalizmus "toleranciájánál" vagy pontosabban szólva: kompromisszumosságánál s kétfrontos voltánál fogva módot adott vállalóinak ugyanakkor arra is, hogy szemléletükbe fogadják a polgári gondolkodásnak és művészetnek (sőt, sok esetben, a nem polgáriénak is) a klasszikus liberalizmus korszaka után létrejött egyes radikális és dekadens-reakciós elemeit egyaránt.
566Mindez, a sajtó fejlődését, a sajtó és szépirodalom összefüggését illetően, egyrészt differenciálódással, másrészt integrálódással járt együtt. A differenciálódás eredménye az lett, hogy a kilencvenes évek végére már csak két laptípus vett részt igazán a szépirodalom útjának alakításában: a szépirodalmi s politikai napi- és hetilapoké. A divatlap teljesen eltűnt, az élclap és az ismeretterjesztő közlöny pedig az irodalmi élet perifériájára szorult. Az integrálódás viszont abban nyilvánult meg, hogy a korszak végére, a századvégre kialakult vezető polgári laptípus – A Hét reprezentálta ezt legjobban az egyik oldalon, az irodalmi lap oldalán, a másik oldalon, a politikai lapén pedig a Magyar Hirlap – sokkal komplexebbé vált, mint voltak a korábbi korszak szépirodalmi, illetőleg politikai lapjai. S ez nem rovataik sokféleségében, megszaporodásában mutatkozott meg elsősorban. Sőt a rovathatárok tulajdonképpen, főképp A Hétben erősen föllazultak, elmosódtak. A tematika, a hangnem, az előadás összetettségét jelentette. A szépirodalmi lap tematikája fölszívta, magába ötvözte a többi, régi és új laptípus tárgyait; nemcsak azokat a tárgyakat, amelyek a szépirodalmat közelebbről érdekelték, hanem mindazokat is, amelyek a művelt városi embert szorosabban vett foglalkozása, szakmája mellett és azon túl, foglalkoztatták; azokat a tárgyakat tehát, melyek a nagyvárosi élet bonyolult hajszálcsövességén át a művelt, az intellektuális polgári élet és társaság problémavilágát, beszédtémáit szolgáltatták. A tárca-, s vele rokonjellegű rovatokban, amelyek most már, még a szépirodalmi lapoknak is többnyire a felét is elfoglalták a divattól a pártpolitikáig, a gazdasági kérdésektől az egyházi ügyekig, a szexuálerkölcstől a közművelődésig minden probléma fölmerülhetett, mégpedig egyazon cikk, eszmefuttatás keretében. Az éppen az ekkor meghonosuló, megszülető, megvalósuló közírásnak – főképp pedig a tárcaválfajoknak – egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a tárcaszerző, a közíró, a publicista attitűdje leíró, tudósító, értesítő helyett összegzővé, szintézisbe fogóvá, értelmezővé lett újra. A tárca s a tárcaíró rangja rendkívül nagyot emelkedett. Szinte azt mondhatnánk, a tárcaíró az ünnepelt író s a szerepvivő politikus mellé egyenrangúvá lépett elő a közönség érdeklődésében és becsülésében. A hetvenes, nyolcvanas években a tárcaíró attitűdjében rendszerint jelen volt bizonyos lefokozó szerepjátszás, többnyire humoros színezetű s szórakoztató igényű. Most méltóságot kapott újra a tárca, írója a műveltség, a tájékozottság, a gondolkodási, az intellektuális készség optimuma nevében és fölényével, a beleszólás teljes jogigényével, a felelősség komolyságával kívánt beszélni. A hagyományos, enyhén deákos retorikus modor s a dikciózó patetizálás, amely oly jellemző volt még az előző évtizedekre is, ennek ellenére teljesen visszaszorult, illetve polgáriasra változott át. A hangnem szándékoltan és vállaltan személyessé vált, közel került a művelt társalgás hangneméhez; s a műveltségi maximum és a beleszólási igény komolysága ellenére is szívesen váltott át hol ironikus, hol szarkasztikus tónusba, gyakran parodizált s erős érzelmiségét, indulatosságát, lelkességét, egyéni pátoszát kedvvel vegyítette és rejtette tudományos terminológiájú "tárgyias" nyelvezetbe vagy éppen groteszk vagy játszi stilizáltságba.
Ez a tárcaírás szívesen hivatkozott a magyar múltból a centralisták s az ötvenes évek liberálisainak közírásaira; Ignotus például rajongó áhítattal szólt Keményről (l. a 96. fejezetet). S a "fölújított", a "megtisztított" liberális eszméken túl, illetőleg azokkal együtt s azok következében volt is 567közírói attitűdjükben az övékével rokon vonás; mindenekelőtt a méltóságtudat az értelmező szándék, a beleszólás jogigénye s a műveltségi maximum, optimum érzete, követelménye és fölénye. E régi liberálisok mellett a hazai elődök közül sokat tanult ez a közírás a Mikszáth-félétől is, bár reá kevésbé szívesen hivatkozott. Könnyedséget mindenekelőtt és iróniát, az előadás élőbeszédszerűségét s a személyes vonatkozások poentízozó-célzó-sejtető s karakterizáló kihasználását, apró jellemképekké kerekítését. Tanult-e már ez a liberális-polgári közírás is a két radikális, demokrata költő-író publicistától, Vajdától és Tolnaitól, nem tudjuk nyomon követni. Később Ady, más elődei mellett, alighanem továbbvitt valamit, csakhogy művészi, szemléleti tekintetben egyaránt magasra transzformáltan a röpiratíró, az irodalmi-politikai közíró Vajdától is, Tolnai meg Móriczra hatott bizonyosan. S mint az ő hatásukat, a tárcaíró Reviczkyét is nehéz pontosan felmutatni. A jelen s a félmúlt hazai újságírói közül, kétségkívül elsősorban Mikszáthtól tanultak sokat. S Mikszáth mellett alighanem attól is – ha már csak közvetve. Sorozatos áttéteken keresztül is, akitől maga Mikszáth is, és éppen az említett karakterizáló készség tekintetében sokat ellesett: Kecskeméthy Auréltól: maga Ignotus tett bizonyságot erről egy, a magyar újságírás helyzetét tárgyaló cikkében. Kecskeméthy Aurél velejéig reakciós publicista volt, maga-magát gőgös és elszánt cinizmussal erkölcsi indifferentizmusba rántó lélek, de kétségkívül – mint Ignotus is hangoztatta – a legnagyobb magyar publicista tehetségek egyike. Egymást váltó újságíró nemzedékeknek volt vágya és mércéje úgy, olyan szinte írni, mint ő. Írói nevét, a Kákay Aranyost nem kisebb ambíciójú újságírók vették föl, mint Ábrányi Kornél és Mikszáth. S utánuk, a II. és III. Kákay Aranyos után, a kor sajtójában VII-ig sorjázik egymásra gyors egymásutánban ez az álnév. Ez a rendkívüli hatás szükségessé teszi, hogy tevékenységénél s stílusánál időzzünk egy pillanatra.
A 49-es tragédia után, midőn a fiatal Csengery fűtetlen szobában lexikon-cikkeket körmölt, s büszkén utasította vissza az abszolutizmus sajtóhivatalosainak dúspénzű ajánlatait, a váci születésű, elszegényedett nemesi eredetű ifjú, de már akkor is rendkívüli tájékozottságú s "mérsékelt" Kecskeméthy arra a cinikus belátásra jutott, hogy, mint maga mondta: "a gyomor erősebb a morálnál". Fő mozgató motívuma pályájának végéig ez is maradt, "Széchenyiről írott művében maga ád kulcsot jelleme ridegségéhez és maga beszéli el – írja róla Arany László –, hogy különben is korán érett politikai józanságát az 1848-iki katasztrófa rideg prakticizmussá fagyasztá s ő akkor nem törődvén se hazával, se nemzettel, beállott Bécsbe könyvcenzornak s kozmopolita lett s epikureus" (Nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek Kákay Aranyostól. A. L. válogatott művei, 1960. 391.). Így hát az a másik, az a később, nyugalmasabb időkben kiokoskodott önigazoló politikai "belátás", mely szerint ez az ország az osztrák szövetség és az osztrák ház nélkül nem állhat meg, már csak szépségflastrom volt ez epikureizmusra. Mindvégig a jól fizető abszolutizmust, illetőleg az aulikus-konzervatív erőket szolgálta tollával. Ám tehetségét ennek ellenére az ellentáborban is mindenütt elismerték. Maga Arany is meghívta lapjai munkatársának s közölt is tőle cikkeket. Fiának, Arany Lászlónak kiváló kritikája mutatja meg legjobban azt a valóban sajátos, irtózással, sőt megvetéssel elegy elismerést, ahogy Arany s Csengery köre tekintett Kecskeméthyre és sajnálta 568benne egy nagy tehetség kallódását, kártékonnyá fordulását, fajulását. Kuthy vagy Szilágyi Ferenc sem volt renegátabb, mint ő. Az elsőt mégis vérig üldözte a fölháborodott közvélemény, az utóbbit bojkottálta. Igaz, Kecskeméthy cenzorként sokszor segítette az íróknak, a sajtónak kijátszani a rendszert. De ezt Szilágyi is megtette, s nem volt tehetségtelen ő sem; s Kecskeméthy, hogy úgy mondjuk, szenvtelen, szuverén kedvteléssel csinálta ezt; sohasem mutatott megbánást, és soha a segítség fejében sem kért feloldozást. Tehetsége mellett volt valami sajátos erő egyéniségében; el tudta magát fogadtatni, rá tudta magát kényszeríteni kortársaira. Cikkei mindenesetre nemigen maradtak olvasatlanul, főképp nem a magas értelmiségi, intellektuális körökben. Mert nemcsak tájékozott volt mindig az európai politikában és szellemi mozgalmakban, de többnyire érdekeset, gondolatébresztőt is tudott mondani róluk, bár végső konklúziói mindenkor a konzervatív eszmék vonalába estek. Igazi érdekessége azonban mégsem eszmélkedő cikkeiben, hanem a rövid portré-rajzban, az arcképvázlatban rejlett. Ebben máig kevesen múlták fölül. Sokat utazott, bejárta a Nyugatot s élete végén Amerikát is. Kitűnő s kegyetlen megfigyelője volt minden emberi ösztönnek, főképp a hibának és gyöngeségnek. Világismerete, tapasztalatai, tájékozottsága, dialektizáló készsége, s nem utolsósorban gátlástalansága, "kívülállása" sajátos tárgyias fölényt, rideg distanciát biztosítottak írásainak. Asszociációi rendkívül széleskörűek és korszerűek voltak, de fegyelmezetten és gazdaságosan bánt velük: néhány erőteljes, élesen kontrasztozó, fekete-fehér hatású morális, intellektuális s pszichológiai karakter-vonással rajzolta meg hősét; kiválóan értett a sejtetés, a félig-kimondás, az ellhallgatás művészetéhez; egy-egy suttogott vagy közszájon forgó esetet vagy történetkét, pletykát nagy közönségismerettel aknázott ki, emelt hősére nézve jelképessé; s bár neologizmusokkal terhelten, mégis szentenciózusan, tömör-csattanósan, bon mot-kat alkalmazva fogalmazott. Legfőbb titka hatásának és vonzásának mégis az lehetett, hogy azt a benyomást tudta kelteni, hogy hősét nemcsak megrajzolta, de egymást átszelő, átható, értelmező s megvilágító összefüggések hálózatába, metszőpontjába is tudta állítani: figurái megtestesítőivé váltak egy-egy morális, pszichológiai, művelődési, politikai vagy társadalmi kortünetnek, korjellegzetességnek. A "kívülállás", a "distancia" kétségkívül biztosított bizonyos lehetőségeket a "tárgyias" s leleplező látszatú részletkritikára; mégis, ha mélyére nézünk stílusának, látnunk kell, hogy egyéni tehetsége mellett a kor nyugati polgári közírásának sajátságai, eszközei érvényesültek s hatottak benne. Ezeket állította lojális-konzervatív célok szolgálatába.
S ezek hatottak, tudatosan befogadva vagy öntudatlanul, s közvetítések útján le egészen a századvégig. Összefonódva, egybeolvadva természetesen, egyéb, időközben létrejött hazai, közírói kezdemények és modorok hatásával; a korábban már említetteken kívül mindenekelőtt a Reform által kezdeményezettel s az Ágai-féle lapok által népszerűsítettel. Az előbbinek szempontunkból leghatékonyabb eleme a művelődési, az európaias művelődéstörténeti légkör, az urbanitás s a diszkurzív hang lehetett, az utóbbié pedig a népiestől messze elhajló városi, pesti nyelv lehetőségeinek kihívó, szinte frivol fölhasználása, a városi szellemesség, élc, humor és vicc érvényesítése.
Mindazonáltal e hatások színező, csak részelemeket magyarázó – bár figyelmen kívül nem hagyható – ihletői, forrásai voltak e korszakos jelentőségű, 569valóban polgári s valóban új publicisztikai stílusnak. A valódi, az elsőrangú magyarázó okokat a kor történeti, társadalmi-művelődési tényei, átalakulásai szolgáltatják. Mindenekelőtt a hazai nagyvárosi polgárság megerősödésének ténye s vele kétfrontos küzdelme: óvatos harca a földbirtokos-nagytőkés-klerikális rétegekkel szemben a hatalomban való osztozásért, sőt elsőbbségért; s kezdődő védekezése az egyre erősödő szocialisztikus mozgalmakkal szemben. Egy másik alapvető s az előbbivel összefüggő meghatározó tényező e kialakulási folyamatban a klasszikus pozitivizmus európai bukása volt, illetőleg szélsőséges, gyakran, látszólag, önmagát megtagadó válfajokban való továbbfejlődése a művészet s a társadalomtudományok egész területén (pl. naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus; Wundt-féle "néppszichológia", Le Bon-féle "tömeglélektan", szociáldarwinizmus, Mach-féle empiriokriticizmus stb.). Mindezeknek az eszmeáramlatoknak és stílustörekvéseknek jól látható hatását a nemzeti-nacionalista polgári liberalizmus fogta ebben az új közírásban laza egységbe. A klasszikus polgári liberalizmus stílus tekintetében is homogén volt; e fölújított, e megkésett liberalizmussal (a másutt már tárgyalt) szecessziós stílus-attitűd járt együtt (l. a 96. fejezetet); s ez nemcsak lehetővé tette, de egyenesen előmozdította a heterogén stíluselemek egybekapcsolását egy bár racionalisztikus alapvetésű, mégis intuitív-irracionális elemekkel is megzsúfolt, diszkurzív-élőbeszédszerű közírói prózában. Olyan szerző, mint például Ambrus Zoltán, akit stíluseszménye még egyértelműen a francia pozitivizmus racionalisztikus publicisztikájához kötött, rendkívül kevés akadt e közírás reprezentatív képviselői között (Ignotus, Kabos Ede, Horváth Gyula, Bródy Sándor, Vészi József, Hevesi József, Kóbor Tamás stb.). S bár Párizsra, a francia liberális-radikális polgárságra tekintettek valamennyien rajongással, legalább annyit tanultak Berlin szecessziós zsurnalisztikájától (l. például Ignotus s Alfred Kerr ismeretes sílusrokonságát), mint Párizstól, J. Lemaître-től s impresszionista követőitől. A junker-nagypolgári hatalommal küszködő német polgári közírással több volt a funkcióbeli rokonságuk. Ez a vegyítő, szecessziós attitűd, ez a heterogénség egyrészt ugyanis náluk is, kétségkívül azt jelentette, annak volt a következménye, hogy ez a közírás a klasszikus liberalizmuséhoz képest nagyon is kompromisszumos volt. De korántsem csak ezt; hanem másrészről azt is, hogy ez a publicisztika gyakran a liberalizmust meghaladó irányba, a radikális, a forradalmi, a szocialisztikus publicisztika irányába is át és előre mutatott már. A felé a politikai s irodalmi publicisztika felé, mely Ady s az 1918 –19-es forradalmak publicisztikájában teljesült be.
Mielőtt azonban a részletekbe, az egyes lapok tárgyalásába fognánk, egy fontos megjegyzést kell közbevetnünk. Midőn e modern liberális polgári publicisztika szempontjából A Hét testvérlapjául a Magyar Hirlapot (s a majd publicisztikai stílus tekintetében ezt folytató Budapesti Naplót) jelöljük meg, tudatában kell lennünk annak, s figyelmeztetnünk kell arra, hogy a Magyarország (1893, Holló Lajos, Inczédi László, Lovászy Márton alapításában) eszmei tekintetben sok szempontból sokkal inkább előzője volt a következő évtizedek baloldali politikájának, mint e lapok és szerzőik, amelyek s akik pályájuk jelentékeny részén végül is programszerűen vagy alkalomszerűen kormánypártiak voltak, a földesúri-nagykapitalista kormányzat oldalán álltak, vagy annak valamely társadalmi kérdésekben tőle lényegében nem különböző 570ellenzékének, például az Apponyi-félének az oldalán, s a Budapesti Napló, kompromisszumos polgári logikájával a darabont-kormány szolgálatáig is eljutott. Más szempontból viszont a Magyarország kétségkívül sokkal kötöttebb volt a nemesi nacionalizmus, a dzsentri politika és szellemiség némely alapvető elemeihez, mint e polgári lapok és szerzők; s különösen kötött volt virágkorának vezérpublicistája, maga Bartha Miklós, aki többek között épp e kötöttségeiből sarjadó megalkuvó hajlandóságánál fogva lassan ki is kopott a Magyarországból. A Magyarország mindenesetre, de különösen Bartha feloldhatatlanul ellentmondásos, kétarcú jelenség volt: a két háború közti népies mozgalom jobb és baloldalának egyaránt számos vonása föltalálható bennük. A Magyarország egyszerre volt sokkal közelebb s távolabb is a magyar haladás egyik alaptényezőjétől, a parasztság ügyétől, mint a polgári liberálisok. A másik alaptényezővel szemben, a munkásság ügyével azonban, ha talán nem is ellenségesen, de meglehetősen értetlenül állt, különösen megint csak maga Bartha. Nacionalista, sőt hellyel-közzel rasszista beállítottsága mindenesetre nagyon problematikussá teszi szerepét s lapját egyaránt. Elsőrangú újságíró volt, jelentékeny szellemi s erkölcsi energiákkal; a nyelvnek, a stílusnak kiváló értője, életismerete s műveltsége is fölvette polgári kortársaiéval a versenyt, egészében azonban, publicisztikai stílus tekintetében, mégis kétségkívül inkább a régi retorikus iskolához tartozott még. Nem sokkal ment e tekintetben túl azon a fokon, amelyet például Ugrón Gábor is elért, megvalósított már; eszmékben, "radikalizmusban" meg még vissza is lépett hozzá képest, illetőleg Ugrón legjobb periódusaihoz képest. A bonyolult magyar helyzetnek megfelelően, pártállása lehetett radikálisabb, s programja, céljai is bizonyos tekintetben, mentalitása, életszemlélete, életérzése és formája, s ami ezekkel szorosan összefügg, stílusa még sokkal kevésbé volt polgári. S a jelen esetben ez a fontos: ezért vesszük a publicisztika e korszakbeli bemutatásának határpontjául, A Hét testvérlapjául a Magyar Hirlapot (1891-ben Horváth Gyula szerkesztésében indult meg), illetve a Budapesti Naplót (1896–1918; Vészi József alapította).
A következőkben, a részletes tárgyalás folyamán tehát a század utolsó két évtizedének immár szinte áttekinthetetlen sokaságú lapjai közül elsősorban azokat kell említenünk, melyek ennek az Ady s a forradalmak publicisztikáját előkészítő liberális publicisztikának az útegyengetői, pozitív vagy negatív módon siettetői, létrejöttének fermentumai voltak.
Az előző korszak jelentősebb politikai lapjai közül a Pesti Napló s az Egyetértés állt fönn továbbra is s rendelkezett nagy előfizetői táborral. A Napló helyzete, álláspontja, különösen azután, hogy Urváry Lajostól 1887-ben Ábrányi Kornél vette át, a szabadelvű kormányzattal szemben változékony s nehezen meghatározható; többnyire nem jellemzi nyílt, erős elvi ellenzékiség, de kormánypártinak semmiképp sem mondható; Ábrányi ideje alatt az Apponyi-féle ellenzéki nemzeti párttal mutatott legtöbb rokonságot és közösséget. Társadalmi hovatartozás tekintetében azonban meglehetősen világos volt pályaútja: a régi liberálisok orgánumából fokozatosan a gazdag liberális-konzervatív polgárság újságjává alakult át, különösen azután, hogy Ábrányi leköszön-tével, 1894-ben végképp polgári szerkesztők kezére került a lap (Neményi Ambrus, Barna Izidor, Vészi József). S így, mint a polgárság lapja, a századfordulón többé-kevésbé hasonult az új publicistai stílushoz, modorhoz. Éppen 571fordítottja volt ennek az Egyetértés helyzete és sorsa. Pártállása mindenkor világos volt: 48-as szellemben és párthűséggel szerkesztette a század utolsó esztendejéig Csávolszky Lajos s az utána következő szerkesztők is. Az olvasóközönség azonban, amelyre számított, amely támogatta, s amelyből szerzői gárdája rekrutálódott, igen heterogén volt s a századforduló táján egyre heterogénebb, szűkebb s esetlegesebb lett. A nyolcvanas években az Egyetértés a baloldalian hangolt, függetlenségi érzelmű Jővárosi s vidéki értelmiségnek még jelentékeny gyűjtőpontja volt; a kilencvenes években, az új polgári orgánumok létrejöttével teljesen elszürkült, harciassága ellenére is érdektelenné, régimódivá, vidékiessé vált, s ha volt is néhány modern szellemű s modorú munkatársa, különösen az ellenzéki szövetség, a koalíció létrejötte s hatalomrajutása körüli szakaszban, az egész lap lassan a régivágású nacionalista-dikciózó közírás megtestesítőjévé, emlékjelévé lett. A századelőn mindenesetre a frontok gyökeres átrendeződésével a lap fokozatosan elvesztette talaját, olvasóit s 1913-ban megszűnt.
Mindkét lapnak volt szerepe az említett útegyengetésben. Ábrányi Kornél (1849–1913) impulzív természet volt; az a kétélű dicséret, melyet Péterfy ikertestvérére, Emilre, a költőre mondott: mindig fiatal marad, reá méginkább illik, örökké forrongó lélek, az ifjúság örökös hullámveréséből nem akar s nem is tud kilépni. Karaktere sohasem higgad határozott formákba. Az ellentmondás ingere s a nagy szerep, a nagy gesztus vágya feszíti. "Romantikus" alkat, de a francia romantika zsanéréból s annak is a rosszabbik, a végképp színpadias, pózoló válfajából. Folyvást új terveket forgat fejében, új dolgokba fog. Költő, fordító, regényíró, liberettista, közgazdász, politikus, szerkesztő, zenekritikus, drámaíró, publicista egyszemélyben, s mindehhez bonvivant, causeur, a társaság kedvence, akinek arcképét a borbélyok cégtábláira pingálják a címfestők. Nincs műfaj, nincs irányzat, nincs jelentékenyebb európai irodalom, mely időlegesen ne foglalkoztatta volna. ítélete azonban bizonytalan, ízlése önállótlan, önismerete gyönge; érzései, gondolatai másodlagosak, utánérzettek, s a benyomásnál, az ötletnél nem jutnak, nem mélyülnek tovább. E tulajdonságainak megfelelően tág teret engedett lapjában egyrészt a külföld felé forduló irodalmi tájékozódásnak s ez főképp a francia, az orosz és a skandináv irodalom iránti érdeklődést jelentette; másrészt tág teret engedett az Akadémia, a népiesség s Gyulai bírálatának. De határozott irányt sem a lap tájékozódása, sem modora, sem irodalmi ellenzékisége nem tudott magára ölteni soha, s közvetítő szerepe, különösen a francia irodalmat illetően, többnyire másodlagos jelenségeknél, az Hugo és a Dumas-fils varázsában álló irodalomnál maradt meg. S ha a Napló külföldi hatásoknak engedett tág teret, az Egyetértés tárcájában a hazai tudománynak, értekező prózának, irodalomnak azok a java képviselői leltek előzékeny fogadtatásra s nagy véleményszabadságot biztosító otthonra, akik Gyulaiék táborában nem tudtak vagy nem akartak helyet kapni. Csávolszky súlyt helyezett a jó dotálásra, s különleges érdeme volt az, hogy szívesen, előlegezett bizalommal vett lapjához ismerősei ajánlásai alapján névtelen fiatalokat is; így került lapjához például Péterfy Jenő.
Az Egyetértés mellett volt a 48-as pártnak egy másik, egy új napilapja is, az 1878-ban alapított Budapest. Kötöttsége a párthoz lazább volt az Egyetértésénél. Nem a viszonylagos teljesség kedvéért, s nem is előfizetői, illetőleg 572vásárlói nagy száma miatt (mert ez volt az egyik első utcán árusított lap) kell említeni, hanem azért, mert a nagyvárosi újságírás egy műfaji s stílusváltozatának egyik első megtestesülését láthatjuk benne. Az Egyetértésben lehetett s volt is frázis bőven, különösen a nyolcvanas években. De ezt nem a lapnak, hanem magának a 48-as pártnak a rovására kell írnunk: a lap nem fokozta, sőt sokszor inkább csökkentette ezt a szólamosságot; elvi alapon álló orgánum volt, s a publicisztika valódi szellemi eszközeivel kívánta szolgálni a vállalt elveket; a lap együttesében, különösen tárcájában ez időben kétségtelenül intellektuális légkör uralkodott; a lap magatartásában volt méltóság; a nyolcvanas évtized néhány esztendejében kétségkívül az Egyetértés volt szellemileg a legelőkelőbb napi közlöny. Nem így a Budapest. A párt amúgy is sok retorikával, frázissal, üres nagyhangúsággal terhelt programjának, hangnemének, légkörének olcsó, utcai szónokiasságával, nemegyszer demagógiájával hitelét tovább csökkentette. Hangulati, érzelmi eszközökkel igyekezett hatni, értelmiek helyett indulati reagálást kiváltani. Szerkesztő-gárdája, mint sokszor hangoztatta előfizetői felhívásaiban, populáris lapot kívánt adni, a magas politika problematikáját áttenni az "egyszerű" olvasó szintjére, hangnemére. De ez az a rosszízű, komázó, a műveltség alsó szintjére leszálló, bántó popularitás volt jórészt, melytől már Arany oly nagyon irtózott, s amelyet annyira sértőnek tartott az egyszerű olvasókra. S a politika mellett populáris kívánt lenni a lap egyéb rovataiban, tárcájában is; bőven és fűszerezve tálalt rémítő históriákat, rendőrségi ügyleteket. Egyszóval, a bulvár-lap egyik első megnyilvánulása volt ez nálunk. S irodalomtörténeti szempontból épp ezért érdekes, mert jól megmutatja, hogy – miként a színház s a lektűr-epika világában – milyen jól összefért, milyen jól kiegészítette egymást e kezdő bulvárpublicisztikában is a népies-népszínműves elem s a burzsoázia irodalmi iparának "franciás" "szalon"-irodalma. Természetesen, nem szabad elfelednünk azt sem, hogy főként ez utóbbi elem nemcsak a Budapestben, hanem a többi lapban, mindenekelőtt a Pesti Hirlapban is jócskán jelentkezett, csakhogy "magasabb" "intellektuálisabb" szinten, s a Hirlap modern hírének is egyik előmozdítója volt. A polgári modernségbe ezentúl kétségtelenül folyvást vegyült kisebb vagy nagyobb adag burzsoá olcsóság, hazugság.
A korszak legfontosabb politikai lapalapítása azonban nem a Budapesté, hanem két másik lapé, a Pesti Hirlapé s a Budapesti Hirlapé volt. Az 1878-ban a Légrády Testvérek kiadóvállalata által létrehívott Pesti Hirlapot úgy szokás számontartani, mint az első modern magyar nagyvárosi polgári lapot. S ez igaz is, ha a kiadás gazdasági körülményeit, a kiadó és a szerkesztés viszonyát, a lap forgalmazását, propagandáját s az üzleti életbe, a gazdasági életbe való illeszkedését tekintjük. Ez volt az első nagy jövedelmű, nagyarányú, modern kapitalista sajtóvállalkozás. A lap közírásának szellemét, stílusát azonban egyfelől nem tekintjük még egyértelműen a bevezetőben vázolt modern polgári publicisztika megnyilvánulásának, másfelől viszont stílusa önmagában sem volt egészen új kezdemény, hanem (bevallottan is (l. például 1879. szeptember 14-i számát) csupán folytatás: a Reform kezdeményének folytatása. S ez természetes is, hisz a lap első törzsgárdája jórészt azonos volt a Reforméval, s irányító szelleme Rákosi Jenő volt, bár a lap névszerinti szerkesztője a győri születésű s az ugyancsak kispolgári származású, s az ugyancsak a hatvanas években indult Csukási József volt, Rákosi barátja.
573Rákosi most sem kívánt a kormányzattal szemben programszerűen ellenzéki közlönyt adni, de a Reforménál ellenzékibb, kritikusabb s egyben polgáribb szellemben óhajtotta tartani. S ugyanakkor erősebben "nemzeti", azaz magyarosító, nacionalista-soviniszta szellemben is. A kitűnő üzleti érzékű kiadó cég azonban hamar rájött, hogy az a gazdag polgárság, amelyre a lap elsősorban számított – a nyolcvanas évek elejének konjunkturális idejéről van szó –, nem ellenzéki hangoltsága, másrészt, hogy Rákosi nacionalizmusa leplezetlenül nyers, túlzott is e polgárság számára. Jól szemlélteti ezt az ütközést a Csukási–Rákosi-féle lapnak a hírhedt (s Iványi Ödön regényének is részleges tárgyi forrásául szolgáló) Zichy–Asbóth ügyben való állásfoglalása. Asbóth János leleplezte gróf Zichy-Ferraris Viktort, Tisza közlekedési miniszterjelöltjét és államtitkárát, hogy kijárásokért hatalmas vesztegetési összegeket vett fel különféle kapitalista cégektől (például a Hatvany–Deutsch vagy az Erlangen csoporttól stb.). Az izgalmas sajtópárbaj hónapokig folyt, s a Pesti Hirlap szinte külön rovatot nyitott neki, végig Asbóth oldalán állva. Holott egyrészt a gazdag polgárságnak nyilván nem volt különösebben kedvére "üzleti ügyeinek" bolygatása, feltörő gazdasági reprezentánsainak, cégeinek kompromittálása, másrészt világos volt, hogy a majdnem egzisztenciáját, sőt életét követelő, halálos párbajjal fűszerezett ügybe a konzervatív-nacionalista Asbóth heves antikapitalistán "nemzeti" érzéseitől fűtve ment bele. A kiadó tehát igyekezett Rákosiékkal szemben a szerkesztőség hozzájuk szorosan nem tartozó tagjait előtérbe juttatni, s meg is egyezett velük, mire Rákosi elhagyta a lapot, s maga alapított s adott ki Budapesti Hirlap címen újat, 1881-ben, megint csak Csukási névleges szerkesztőségével. Rákosi tehát, látszólag, egyszerre "jobbról" s "balról" bukott, illetőleg vonult ki a Pesti Hirlaptól. Valójában azonban arról volt szó, hogy ő a magyar polgárságnak egy másik rétegéhez, nemzedékéhez és szellemiségéhez tartozott, mint a Hirlap közönsége. Ahhoz a hivatalnok-értelmiségi-iparos kispolgársághoz, amely még a polgáriasító nemesi-liberális állameszménybe és struktúrába illeszkedett bele a hatvanas években, a kiegyezés táján. Az ő érvelésmódja, frazeológiája sem volt történeti, jogi, erkölcsi, nemzeti már, mint volt Deákéké, de még nem is gazdasági-szociológiai, művelődési nemzeti, mint lett ez új polgári publicistáké, hanem történeti-művelődési-erkölcsi nemzeti volt. A parasztságnak a nemzeti kultúrában betöltött, betöltendő szerepét, hivatását illető felfogása jól mutatja Rákosi e közbülső helyzetét. Rákosinak volt füle a polgári műveltségre, irodalomra; nemcsak Schopenhauerért lelkesült, hanem Ibsenért is, s a Budapesti Hirlap gondosan, általa szerkesztett első évfolyamában Zola-novellát közölt s folytatásokban a Bouvard és Pécuchet-t. Ám nálunk, vallotta, a nemzeti erkölcs és művelődés forrása az idegen, a városi hatásoktól meg nem zavart, a partriarkális formákban élő parasztság kell hogy legyen (l. a 36. fejezet A dráma irányzatai című szakaszát). A két lap versenyt futott egymással, s az előfizetők számát tekintve is a Pesti Hirlap maradt fölül. Rákosi lapja, bár csak a kilencvenes évek társadalmi és sajtómozgalmai választóvizeinek hatására lett véglegesen sovinisztává és konzervatívvá, s bár különösen első évtizedében jól szerkesztett újság volt, kezdettől fogva túlságosan is meg volt terhelve az örökké moralizáló nemzeti didaxissal. A korszak sajátos, bár nagyon is világos értelmű paradoxonja, hogy az "ellenzékies" Budapesti Hirlapot elsősorban az állami szolgálatban álló hivatalnok-értelmiségi, a 574későbbi "középosztály" rétegek olvasták, a Pesti Hirlapot viszont– amely, bár nem volt programszerűen kormánypárti, támogatta a kormányt – főképp a szabadfoglalkozású, nem állami szolgálatban álló polgárság. A társadalmi-irodalmi mozgalmaknak élénkültével Rákosi lapjának gárdája leszűkült, elszürkült; a népies epigonok s egyéb korszerűtlen s tehetségtelen írók gyülekező helye lett. A Pesti Hirlapban viszont, amely semmiféle irányhoz, elvhez nem kötelezte el magát s szinte mindenféle polgárias áramlatnak helyet engedett, Ambrustól Bársony Istvánig, Bródytól Herczegig, mindenki megfordult a jelentékenyebb nevek közül, s egyesek, mint Mikszáth vagy Reviczky, hosszabb időre is állandó munkatársai voltak. Jól fizetett az íróknak, és sok szépirodalmi s művelődési anyagot hozott, s szerepelni benne a nyolcvanas évek végére kétségkívül rangot jelentett. Határozott iránya, az általános polgárias liberalizmuson kívül nem volt, de azok a motívumok, melyek A Hét s a Magyar Hirlap rovataiba sűrűsödtek új közírói stílussá, tetemes részben a Pesti Hirlap hasábjain fogantak meg, csíráztak ki először.
E két vezető napilap mellett természetesen, más hosszabb-rövidebb életű lapok, lapkísérletek is születtek Tisza Kálmán korszakában. Sikertelenségük okával, a bukásukat okozó jellemvonásukkal többnyire karakterisztikusabbat s többet mondanak a korról, mint tartalmukkal, törekvéseikkel. Többségük ugyanis nem "korán jött", hanem "elkésett" típus, ha egyáltalán megütik a szerkesztés ez idő szerinti alapkövetelményét, nívóját. Elsőül Jókai, illetőleg a kormányzó Tisza-párt halvaszületett lapját, a Nemzetet kell említeni (1882-1899; szerkesztői Láng Lajos, Visi Imre, Gajári Ödön). – A Hon és az Ellenőr összeolvasztásából alkották meg s több mint másfél évtizedig tartották mesterségesen életben, de közvéleményformáló orgánummá sohasem sikerült fölfejleszteni. A pénzt nem sajnálták rá, s neves írók, újságírók is adtak írást neki, Reviczkytől Csikyig, Schwartz Gyulától Beksics Gusztávig, de sohasem volt gárdája, csak alkalmazott (s elég jól fizetett) zsurnalisztái. Jókai egy szerkesztőségi gárda létrehozására s összetartására rég alkalmatlan volt már. Igaz, névleges volt szerkesztősége nagyrészt, csakhogy igazi eszme, korszerű gondolat sem volt már e táborban. S így, persze, a lapnak saját publicisztikai stílusa, hangneme, modora sem alakult ki soha; csak azt vihette tovább, ami már A Hont s az Ellenőrt is fáradttá és avulttá tette, oly gyors ütemben a fúzió után.
A jobboldali-ellenzékiek közül a Magyar Koronát 1877-ben hozta létre a klérus báró Jósika Kálmán szerkesztősége alatt (1877-85). Jósika a klérus másik, ómódi, papos-kenetes napilapja, a Magyar Állam mellé egy frissebb, "franciásabb", modernebb katolikus lapot szeretett volna belőle alkotni. Jósika sem újságírónak, sem drámaírónak nem indult ígéret, tehetség nélkül, de karrierizmusa, állhatatlan jelleme, gyenge emberi, munka- s írói erkölcse következtében a fölfogadott modoros zsurnalista szintjén rögződött meg. Még csak konzervatív sem volt igazán; nem abban a szubjektíven tiszta szándékban, mint Asbóth vagy Kaas; Asbóth egzisztenciáját tette kockára leleplezéseivel, Jósika pénzt keresett velük. A "modernizáló" vállalkozás, persze, a feudális, mamutbirtokos, konokan reakciós magyar egyházzal s az infallibilitás, a pápai csalatkozhatlanság kimondása utáni évtizedben magában is teljesen képtelen és reménytelen vállalkozás volt. A másik jobboldali lapkísérlet az antiszemita Verhovay Gyuláé volt, a Függetlenség (1869- 5751887). Nem tudott sohasem népszerűségre vergődni s valamirevaló íróújságíró gárdát sem szervezni, s ez azt bizonyítja, hogy az antiszemitizmust kitermelő gazdasági-társadalmi tényezők még gyengék voltak; de hogy tizenhét esztendeig mégis fönnállt, az amellett szól, hogy a magyar feudális-tőkés gazdaság és társadalom már e korszakában is ménében hordta e jelenséget.
A korszak magyar polgárságának s ezen belül az asszimilálódó polgárságnak is alapvető kétarcúságára, kompromisszumosságára vonatkozóan tanulságos az ugyancsak e korban alapított, a tiszaeszlári pörök idején, az antiszemitizmus ellen, a polgárság védelmére létrehozott Egyenlőség magatartását megfigyelni (1882-ben Bogdányi Mór alapította, majd Szabolcsi Miksa szerkesztette). Egyfelől bátran harcolt a polgári egyenlőségért, mindennemű osztályérdeket szolgáló előítéletek ellen, s néha, művelődési kérdésekben különösen, radikális hangokat is lehetett hallani benne, ugyanakkor azonban nemcsak "a gaz kommunistákról" szólt (hisz végül is polgári lap volt), hanem szinte a büszkeségtől aléltan regélte él olvasóinak, hogy "Franciaország volt királyi családjainak sarjai is, a Bourbon, Orleans és Joinville hercegek és nejeik is mily belső baráti viszonyban élnek például a Rothschildokkal" (1883. április 22.), s hosszú hasábokon át sorolta föl azokat a zsidó családokat, amelyek bejutottak a különböző országok arisztokráciájába (például 1883. április 15-én).
A fővárosé mellett meg kell emlékezzünk néhány vidéki város lapteremtő közéletéről, művelődéséről is. A legfontosabb e korban Szegedé és Kolozsváré volt. Azok közül, akik a fővárosi vagy az országos publicisztikában névre tettek szert, sokan kezdték pályájukat e két városban, vagy telepedtek le itt átmenetileg. Mellettük Aradnak és Kassának volt jelentékenyebb újságírása, és később Nagyváradnak s Debrecennek is; a Dunántúlon pedig valamelyest Győrnek; Székesfehérvárnak és Nagykanizsának. Az a sajnálatos vonása a magyar kultúrának azonban s benne a magyar közírásnak is, hogy angol-német mintájú nagy vidéki városi művelődési központok nem alakultak ki, már ekkor megmutatkozott. Még ezek a városok is többnyire csak ugródeszkának számítottak, a tehetségesebb újságíróknak Budapest felé (l. Mikszáth, Reviczky, Thury, Bródy, Gárdonyi és mások pályáját). Kolozsvárnak és Szegednek volt egyedül valamelyes magához kötő ereje és vonzása. A hamburgihoz vagy a frankfurtihoz, a manchesterihez vagy a birminghamihoz hasonló sajtóközpontok és iskolák nálunk mindenesetre ismeretlenek maradtak.
A Tisza-stabilizáció és stabilitás korszakának mindezeknél fontosabb, sőt a távoli jövőt illetően a Pesti Hirlapénál s a Budapesti Hirlapnál is fontosabb politikai lap alapítása a Népszaváé volt 1877-ben. A lap 1898-99-től, Garami Ernő szerkesztőségétől s a heti háromszori megjelenéstől kezdve lépett igazán a nagyfontosságú, a köztudatot hatékonyan formáló lapok sorába. Érdeklődési sugara, szemhatára, biztonságos eligazodásának, ítéletének köre ugyan már a nyolcvanas évektől is egyre szélesbült, s a művelődési s a szorosabban vett irodalmi kérdésekre is kezdett kiterjeszkedni, mégis egyfelől a lap első évtizedét – másfél tizedét még túlságosan is a szervezkedés, az egyes szervezetek ügye foglalta el, másfelől művelődési kérdésekben kötöttsége az osztrák-német testvérmozgalmak sajtójához túlságosan is erős, gyakran szinte-függőséggel volt egyenlő még. Ezért a lap e korszaka tudatalakító, művelődési, irodalmi szerepének bemutatásával is a VI. kötetben foglalkozunk.
576S ha a dzsentri kormányzás stabilitásának korszakában kevés jelentős politikai lap, lapkísérlet jött létre, szépirodalmi még kevesebb, szinte egy sem. Volt persze ebben tetemes része annak is, hogy a napilapok tárcája megnőtt s a szépirodalom, az írók átköltöztek oda, de sokkal nagyobb része volt ebben mégis a korszak közszellemének. A fúzió előtt legalább kísérletek születtek, eszmék jegyében, eszméktől inspiráltan s – legalább e tekintetben – érdekesek, karakterisztikusak voltak, ha kezdetlegesek is. A fúzió utáni korszakra viszont mi sem jellemzőbb, mint az, hogy legjelentékenyebb, reprezentatív lapalapítása, a Koszorú a legeszmétlenebb, leghígabb magyar lapok közé tartozott.
A fúzió előtt keletkezettek közül egyedül a Budapesti Szemle élt tovább; nem ugyan az előfizetők pénzéből, érdeklődése következtében, hanem az Akadémia szubvenciójának jóvoltából. Korszakunk végére általánossá vált, s jogosan a szállóige: "A nyilvánosság kizárásával szerkeszti Gyulai Pál." Pedig – s ez is fejlődésünk tragikomédiája s a földbirtokos hatalom regenerációjának következménye – ez a jórészt magas államhivatali funkciókban levő, öregedő férfiak által szerkesztett, írott és olvasott közlöny tisztább és jórészt haladóbb eszmék őrzője volt s a polgári Európának is érzékenyebb figyelője, mint a körülötte zajló s vele szemben többnyire ellenzéki álláspontot elfoglaló, nacionalizmusában elvadult társadalom. A centralisták egykori liberális, racionalisztikus, objektív idealista felfogásához egyetlen magyar közlöny sem állt ez években közelebb s tartotta magát következetesebben mint ez. Persze, a Szemle vezetői, törzstagjai nem folytatói, korszerűsítői, megvalósítói voltak a reformeszméknek, mint hinni szerették magukról; már csak átmentői, ápolói, konzerválói (de egyben, tagadhatatlanul, verbálissá sterilizálói is) voltak ők a reformkori eszmekincs jelentékeny hányadának, főképp pedig a reformkori erkölcsi magatartásnak. Következménye volt a Szemle ez eszmeőrző jellegének, eszmei alapon álló jellegének (majd pedig részben további forrása is), hogy a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján néhány tehetséges fiatal, polgári-liberális literátor s tudós – Péterfy s Riedl köztük a legjelentősebbek – a Szemléhez csatlakozott. Sajnos, csak literátor s nem író. A lap tudományos s kritikai része, mely eredetileg is jobb volt a szépirorodalminál, így némiképp megfrissült, korszerűsült, a szépirodalmi rész azonban végképp Gyulai öreg barátainak s egy-két fiatal pártfogoltjának már-már műkedvelő szintre süllyedt, "népies nemzeti" aziluma lett. Egészében már inkább csak támadási célpont, jelkép, emlékjel volt a korszak végére a Szemle, semmint vitapartner vagy közvéleményformáló fórum. Valóban kizárult a nyilvánosság, a közönség köréből. E korszakának legjelentősebb tehetségéről, Péterfy Jenőről például csak tragikus halála alkalmán és okán vett, ha egyáltalán vett, tudomást a szélesebb körű magyar művelődési élet.
Az új irodalmi-művelődési lapalapítások közül a Petőfi Társaság már említett Koszorú című lapját, Bodnár Zsigmond két rövid életű közlönyét, a Havi Szemlét és Magyar Szemlét, a Reviczky–Komjáthy körét képviselő s a Palágyi Menyhért meg Varsányi Gyula által szerkesztett Új Nemzedéket, Tolnai Lajos Irodalom című lapját, a Mehner Vilmos kiadásában megjelenő Képes Családi Lapokat, s a Rautmann Frigyesében-megindult Ország-Világot s végül a Fekete József és Hevesi József szerkesztésében pályáját kezdő Magyar Szalont kell s érdemes megemlítenünk.
577Bodnár lapjairól, a szerkesztő személyéről még szólunk (l. a 90. fejezetet). Itt csak annyit jegyezzünk meg, hogy ezek a lapok még inkább a hetvenes évek laptípusaihoz tartoztak, a Budapesti Szemle ellenlábasainak voltak szánva, s abba a művelődési-irodalmi revű-fajtába illettek, melynek a francia Revue des deux Mondes, az angol Academy és Athenaeum s ezeknél valamivel később a német Deutsche Rundschau voltak Európa-szerte ihlető példái s formameghatározói. S mint a Budapesti Szemlében, Bodnár lapjaiban is a szépirodalom volt a mellékes. Egy-egy jelentősebb írótól is kapott néha Bodnár novellát, például Peteleitől, de a lapjainak szépirodalmi része majdnem teljesen esetleges volt; a szépirodalomnál különben is jobban érdekelték elvont elvi, esztétikai s tudományos kérdések: lapjainak iránya ezekben fejeződött ki, nyilatkozott meg igazán.
A Képes Családi Lapok s az Ország-Világ tulajdonképpen ugyancsak még a hetvenes években keletkezett laptípusokhoz tartoztak, de szellemiségük egészében a nyolcvanas évek híg, eszmétlen művelődésére volt jellemző. Az elsőnek a címe jellegüket s céljukat is tökéletesen kifejezi: vidékies-kispolgárias-kisvárosias, lektűr-lapok, melyekben "a művelt magyar család", azaz az átlagos kultúrájú értelmiségi család minden tagja talál magának érdekest: érzelmes verset vagy szavalmányt a leány és a fiú; kézimunka-mintát, háztartási tanácsot, társasági híradást, megható történeteket az anya, az asszonyok; eszmélkedő bölcs és szellemes eszmefuttatást a világ, az ország dolgairól, anekdotát, történeti rajzot, emlékezést az apa, a férfiak. Nagyobb részüket olyan rég elfeledett szerzők írták, kik a szépirodalom s a zsurnalisztika határán álltak; újságírók szépírói vágyakkal és allűrökkel, s szépírók, kik a zsurnalisztika gondolat- és érzelem világánál, kifejezéskészségénél sohasem jutottak tovább és mélyebbre. Hozott ugyan szinte minden számuk egy-egy nevesebb írótól is cikket, verset, írást. Persze, viszonylatukban Vértesi Arnold, Inczédi László, Váradi Antal vagy Bartók Lajos is nevesnek számított már. Ezek, természetesen, a maguk hangnemében, stílusában, felfogásával szóltak. Ez azonban nem tette heterogénné e lapokat s vegyessé hangnemüket. Nem mintha lett volna saját hangnemük és felfogásuk. Az a sajátos vegyülék töltötte be őket egységesen és gyökérig, mely a nemesi-polgári frázis-liberalizmusból s a nagyon is valóságos nacionalizmusból, a népies-népszínműves meg a (Jókaias–Ábrányias) "romantikus" ízlésből s a nemzeti-keresztény patriarkális erkölcsiségből tevődött össze; az, ami olvasóközönségüket is mélységesen átjárta; olvasóközönségükkel azonosak voltak, szinte semmivel sem álltak fölötte. S ezen a helyzeten az sem igen változtatott, ha egy-egy időszakra egy-egy nevesebb író vette át szerkesztésüket, például a Családi Lapokét Tolnai. Az Új Idők-féle lapok előzményei voltak, bár többnyire kétségkívül jóval alacsonyabb művészi szinten az utóbbinál, de viszont nagyobbrészt nemesebb, őszintébb művelődési szándékkal.
Szerkesztés tekintetében sokkal több jót voltaképpen a Petőfi Társaság ízléses külsejű, levegős szedésű, finom papírú lapjáról, a Koszorúról sem lehet mondani. Nem mintha közleményei azonos szinten álltak volna az előbbiekével. Sőt, nemcsak ezek nem ritkán műkedvelői színvonalának állt a lap nívóban messze fölötte, de tulajdonképpen e félévtized legjobb művészi színvonalát is jelentette a folyóiratok között. Jobbat, mint Arany halála után a Budapesti Szemle népies-epigon irodalmi részlege. Természetes is, hisz az irodalmi 578ellenzék öregebb s ifjabb képviselőinek java töltötte meg írásaival, Vajdától Ábrányiig, Tolnaitól Reviczkyig, Palágyi Menyhérttől Endrődi Sándorig. Csakhogy a lapnak nem volt éltető iránya, nem volt egységes atmoszférája, hangneme, összetartó kötőanyaga, közege. Szana Tamás szerkesztette első öt évfolyamát, s ő valóban nem volt alkalmas irányt jelentő, irányt formáló, ihlető eszmeiségű s atmoszférájú lap kialakítására, vezetésére. Negatív tények s néhány személyhez kötött pozitív adta a lap kohézióját: az ellenszenv, sőt gyűlölet Gyulai s tábora ellen, a vágy gyámkodásuk megszüntetésére s az elszántság Gyulaiék fő ellenfelei, Vajda s Tolnai művészetének elismertetésére. Ezekért a célokért azonban szinte valamennyien más-más lényegi vagy árnyalati különbségű elvi alapról, meggondolásból, eszmékkel küzdöttek. A lap akkor vett föl egységesebb elvi arculatot s lett egyben valóban polemikus ellenzéki lappá, midőn főszerkesztőként Ábrányi Emil, társszerkesztőként Palágyi Menyhért vette a kezébe. Az irányító az utóbbi volt, s most már Vajda s Tolnai neve határozottabb célok jelképévé lett: filozofikus-intellektuális városias, a népiestől elszakadó költészet követelményét jelentette az elsőé, társadalombíráló realizmusét a másodiké. A lapnak azonban ez időre elfogytak az olvasói, talán mert a lap már ekkorra lejáratta magát, talán mert Palágyi modora szokatlan, idegen volt a közönségnek; a Társaság mindenesetre nem bírta vállalni a további kiadást, s a lap 1886-ban megszűnt.
Palágyi most Tolnaival társult s Irodalom címen adtak ki folyóiratot. Munkatársuk azonban vajmi kevés akadt, amiben nemcsak szerény honoráriumaiknak, hanem sokkal inkább annak lehetett része, hogy Tolnai nehéz természete, összeférhetetlen vonásai írói körökben már általánosan ismertek voltak ez időben, s lapjából csak újabb megerősítést nyertek. Sok kitűnő észrevételt, okos gondolatot tartalmazó cikkei, indulataitól diktált, képtelen állításokkal, minősíthetetlen hangnemű kijelentésekkel párosultak, például Arany költészetét, művészetét illetően. Arany Lászlónak (akkor még jóbarátja volt Tolnainak) már a hetvenes években óvnia kellett őt attól, hogy indulatokkal, "Kraftausdruckok"-kal érveljen, adjon súlyt gondolatainak: márpedig azóta Tolnai érvelési módja, stílusa semmit sem változott, sőt, eredetileg erős gondolkodási készsége is megromlott, megmérgeződött, fegyelmezetlen indulatosságától. Lapja mindenesetre az egy évfolyamot is alig bírta betölteni.
Fontosabb vállalkozása volt Palágyinak az Új Nemzedék című lap létrehozása. Állítólag Madách Imre fia, a filozófia meg az okkultista és spiritiszta tanok tanulmányozásába merült, néha egy-egy verssel is jelentkező Madách Aladár vállalta a lap pénzügyi áldozatait. Palágyi a lapot a tüdővészben fiatalon meghalt, frissen asszimilált felföldi polgárcsaládból származott, és Reviczky meg Endrődi irányát követő költővel, Varsányi Gyulával szerkesztette. Bár az összes említettnél rövidebb időt ért meg ez a lap, mindössze egy félesztendőt, mégis a fejlődéstörténet rajza szempontjából fontosabb valamennyinél; nem mintha elhatározó befolyást gyakorolt volna a közönség; ízlésének, tudatának alantasára; a szélesebb közönségre pedig bizonyosan vajmi keveset, szinte semmit sem gyakorolt. Egy fejlődési folyamat, egy fejlődési vonal azonban benne gócosodik, mintegy varázsütésre, benne teljesként revelálódik, hirtelen. Ennek a lapnak volt atmoszférája, volt közege; mégpedig az az atmoszféra volt ez, s az a közeg, mely Reviczky s 579Komjáthy költészetét körülvette, illetőleg melyben költészetük megvalósult. Reviczky, Komjáthy, Ábrányi, Rudnyánszky, a két Palágyi, a fiatal Ambrus, Madách Aladár a főbb szerzői. Átgondolt, elmélyült, filozofikus alapozottságú cikkek, eszmefuttatások, tanulmányok találhatók benne – köztük Komjáthy kiváló kritikaelméleti cikksorozata –; ezek az írások azonban az egész csoport, az egész irány gyengeségeit is szemléletesen mutatják. Túlságosan is elvont volt ez az irodalmi publicisztika ahhoz, hogy hasson, okoskodásokba, filozófiai részletvonatkozásokba bonyolódott; nem tudta stílusát a művelt köznyelvhez eléggé közel hozni, problematikáját a közélet anyagában inkarnálni. Mi sem jellemzőbb e tekintetben mint az, hogy az a szociologikus-ökonómiai elem és jelleg, mely alig néhány esztendő múltán már egyik alapeleme, majdnem hogy alapszövete és tónusa lesz a modern magyar polgári politikai s irodalmi publicisztikának és eszmélkedésnek, s amely nemcsak a napilapok tárcarovatában, de már az egyik művelődési lap, a Magyar Szalon hasábjain is jól kihallható, jól észrevehető volt ez években is, még szinte teljesen hiányzott az Új Nemzedékből. Sőt, idealisztikus, irracionalisztikus irányba fordultak filozófiai tekintetben, mégpedig oly válfajok irányába, melyekben még vagy már nem volt meg Nietzsche (végeredményben ugyancsak társadalmi indítású, töltésű) szuggesztivitása, dinamikája sem. Palágyi emellett terjengősen, lazán fogalmazott, szentenciózusság, pregnánsság nélkül, s a konkrétságnak, a képies erőnek s a gondolatnak Péterfyre oly jellemző ötvözete egészen hiányzott nála. Szenvedély volt írásaiban, mégis színtelenek voltak; sok volt az ismétlés bennük, mégsem volt erőteljes vonaluk, sem pedig összetartó gócpontjaik. Valami sajátos belterjesség, beltenyészet, monoton körforgás és bezártság jellemezte ezt az egész csoportot, stílust és irányt. A közönség közönyét a lapnak mindenesetre nem sikerült áttörnie s tudomásul vétetnie magát is alig. Azt mondhatnánk: egy áramlat tetőzött benne, mely szinte már a következő pillanatban korszerűtlenné is vált.
A korszaknak a fejlődéstörténeti rajz szempontjából másik fontos lapalapítása az előbb említett Magyar Szalon. Két kereskedő-kispolgári családból magát értelmiségi szintre, félig autodidakta módon fölverekedett újságíró, Hevesi József és Fekete József, alapította és szerkesztette. Műveltségük nem volt mélyreható, s szépírói kísérleteik – főképp Hevesi próbálkozott makacsul – a műkedvelésnél is kevesebbet nyomtak a latban. A megerősödött, megmagyarosodott s meglehetősen magas s európaias műveltségi szintre emelkedett nagyvárosi polgárság igényei iránt azonban a szépirodalmi lapok szerkesztői közül senkinek sem volt náluk biztosabb érzéke. Azt a tárcatónust, azt a publicisztikai hangnemet, mely a polgárias napilapokban, egyebek közt Párizs és Berlin új polgári publicisztikájának ösztönző példájára is, egyre erősebben mutatkozott s egyre inkább előretört, tették meg lapjuk alaphangnemévé. Saját szépírói gárdája ugyan nem volt lapjuknak; többnyire az irodalmi ellenzék köréből kapta ez szépírói anyagát; a lap újszerűsége, fejlődéstörténeti jelentősége azonban nem is ebben állt, hanem, természetesen, tárcájában. Annak a közírói stílusnak, mely a kilencvenes évek derekán A Hétben s a Magyar Hirlapban kulminált, sok lényegi eleme található föl kezdeti formában itt, már a nyolcvanas években. Mindenekelőtt a szociológikus-filozofikus-művelődési hang és érvelésmód, az élőbeszédszerű, könnyed-elegáns modor, s főképp az értelmező attitűd. 580Jóllehet jóval kevesebb hírt és tudósítást közölt, s kivált kevesebb félét, mint régimódi laptársai, például a Képes Családi Lapok vagy az Ország-Világ, a tárca tere és súlya mégis megnőtt benne. Eltűnt belőle az ollózott anyag, az esetlegesség és a heterogénség s a tárcaanyag mindig ugyanannak az – inkább csak érzett, mint világosan megfogalmazott s tudatosított – célnak: a jelenségek polgárias- liberális értelmezésének szolgálatában állt. "Fő törekvésünk pedig marad, mi volt: – írta már az első évfolyam lezártakor büszkén –, hogy mindent önállóan feldolgozzunk" (1885, előfizetési felhívás). S mint erényeinek, A Hét kétarcúságának néhány eleme is megtalálható benne, korai változatban. Marxról például majdnem ugyanolyan jellegzetesen polgárias-liberális hangnemben szól, mint A Hét: rokonszenvvel és tisztelettel a közgazdászról, s tudomást sem véve a gondolkodóról (l. például A tudományos szocializmus céljai című cikkét, 1885-ből). S bár a polgári szemlélet, értelmezés jogát, helyességét, elsőbbségét természetesnek veszi, éppoly előzékenyen tesz gesztusokat, udvarol a főrangú világnak, mint a A Hét; örömmel tudatja olvasóival például azt, hogy Klotild főhercegnő "magas kegyéből" "fenséges leányainak, Mária Dorottya, Margit s Klotild"-nak rajzait közölheti. A Magyar Szalon a nyolcvanas években népszerű volt, A Hét előretörtével azonban elvesztette újságát, jelentőségét, társasági s lektűr-közlönnyé szorult vissza.
S ha a Tisza-féle kormányzás alatt a szépirodalmi sajtó tekintetében sem igazán jelentős kezdeményezés, sem igazán jelentős megerősödés nem mutatkozott, ellenkezőleg volt ez az irodalmat közelebbről érintő társadalomtudományi, "szellemtudományi" folyóiratok esetében. A változást, a megerősödést azonban a fúzió előtti s utáni korszak között nem abban kell látnunk, mintha most már széles olvasóközönségre tudtak volna a tudományos folyóiratok nálunk szert tenni. A magyar művelődési hagyományok, főképp pedig a kicsi magyar nyelvközösség következtében az olvasóközönség sohasem tudott, s máig sem igen tud ilyfajta tudományos lapokat eltartani. Állami, intézményi, társulati vagy egyéni segéllyel éltek ezek többnyire, s éltek meg ebben a korszakban is. A változás abban állt, hogy a városiasodással, az értelmiségi polgárság nagyarányú gyarapodásával és magyarosodásával, a közműveltség szélesbülésével s emelkedésével s mindezek mögött a gazdasági megerősödéssel kellő számú és színvonalú szerzőgárdát tudtak maguk köré gyűjteni. Nálunk a nyolcvanas évek voltak a műkedvelő tudományosság és polihisztorság alkonya. A Brassai-féle tudós típus ekkor vált végképp múzeumi s panoptikumi emlékké és látványossággá. Erre az ötvenes, hatvanas évek fordulóján kezdődő folyamatra, s egyben ennek vontatottságára jellemző (s mulatságos) illusztráció az a hosszú és végül sikertelen küzdelem, melyet az Akadémia különböző osztályainak szaktudósai folytattak egymás ellen, hogy elhárítsák, illetőleg egymás osztályára hárítsák Brassai tagságát. Az ötvenes évek nagy tudományos folyóirata, az Uj Magyar Muzeum még avult egyvelege volt nemcsak a különféle szemléletmódoknak, hanem sokkal inkább a legkülönfélébb tárgyaknak, műfajoknak és hangnemeknek. A szakosodásra tehát már a hatvanas évek elején, derekán történtek kezdemények (ld. például Arany első lapját, Riedl Szende lapjait vagy a Századok létrehozását); európai szintű, módszerű, tájékozódású s tájékozottságú kísérletekre azonban csak a hetvenes években; az utóbbiak által létrehozott orgánumok azonban sehogy sem bírtak még maguknak kellő számú munkatársat biztosítani. A nyolcvanas 581években az egyes folyóiratok tárgyköre, hangneme, műfaja határozott arculatot nyert, mert most már nemcsak kellő számú és színvonalú, de tárgykör s műfaj tekintetében is határozott arculatú szerzőt tudtak biztosítani maguknak. Jellemző e tekintetben a két "túlélő" s vezető folyóirat, a Budapesti Szemle és a Magyar Nyelvőr arculatának változása. A Budapesti Szemle Gyulai-féle első évtizedére még nagyon is jellemző volt, akár csak a korábbi, Csengery-félére a hasonló, nagy angol, német, francia lapok "nyomán", "után" írott, alapjában fordított vagy kivonatolt tanulmány, értekezés, összefoglalás. A Szemle, mint már említettük, az évtized fordulóján a tudományos és kritikai értekezés tekintetében valamelyest felfrissült; az ott említett ok mellett s ezzel együtt oka volt ennek az is, hogy közben egy új nemzedék, az első széleskörű hazai szakember-nemzedék felnövekedett. A Magyar Nyelvőr első tizedét jórészt polémia töltötte meg, s ennek a polémiának értéke (érvelése, módszere, következtetései alapján) vajmi kevés. Szarvasnak, Volfnak s társaiknak általános nyelvészeti műveltsége meglehetősen kicsi volt, szemléletüknek valódi történetisége még kisebb. Szándékaik tisztaságát nem lehet kétségbevonni, de ez semmivel sem csökkenti nézeteik tudománytalanságát s törekvéseik képtelenségét. Arany, nyelvünknek (s nyelvünk történetének is) egyik legigazibb értője a legnagyobb tisztelettel szólt Kazinczyról ("Kazinczy for ever" – mondotta) s még a Kisfaludy Társaság helyett is "Kazinczy Társaságot" kívánt – ők viszont Kazinczyban nem láttak csak rombolót, tévútra vezetőt; nyelvünknek Kazinczy óta megtett útját, létrejött fejleményeit pedig hibásaknak, károsaknak, semmiseknek tekintették, s a Kazinczy előtti állapotokat idealizálták s kívánták rekonstruálni. Tudománytalan, reakciós nézeteik, patetizáló frázisos-ködös, indulati érveléseik Móriczig s Németh Lászlóig hatottak. A Nyelvőr tudományos, szaktudományos értéke a nyolcvanas években viszont rendkívül megnövekedett. A meddő polémiák nagyjából lezárultak, elcsitultak; a fejlődés ellenfeleik (Gyulai, Arany László, Vajda, Bodnár stb. – általában az irodalom) álláspontját igazolta. A Nyelvőrt most, a mellékesre szorult polémia helyett, mindenekelőtt azoknak a szakembereknek, tudósoknak szakcikkei töltötték meg, Simonyi Zsigmondéval az élen, akik kimunkálták a részleteket, a Riedl Szende-féle még meglehetősen szűkkörű kezdemény után, első nagyarányú modern leíró nyelvtanunknak, a Simonyi-félének létrehozásához.
A szakosodás, szakirodalom fölvirágzása, a szakfolyóiratok megerősödése nagy eredményeket hozott; nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ez a megerősödés, ez a fölvirágzás jórészt a hanyatló, a szintézist teremtő szándéktól visszahúzódó pozitivizmus idején és jegyében jött létre. Jól szemlélteti e tényt s következményeit Riedl Szende s Heinrich Gusztáv törekvéseinek összevetése. Riedl is a szakosodásért, a hazai szaktudományok létrehozásáért harcolt, de a társadalmi küzdelem, a polgárság küzdelme érdekébe állítható s állítandó szintézis hitének, akarásának jegyében, s ha szerencsétlen tárgyi s alanyi körülményei következtében szaktudományos tervei, egy kivételével, megvalósulatlanok maradtak is, ez az egy: – említett – általános nyelvészeti alapozottságú, úttörő leíró nyelvtana igazolta, hogy a szaktudományosságot valóban össze akarta még kapcsolni a szintézisre törő szemlélet egyetemességével. Heinrich is azért hozta létre az Egyetemes Philológiai Közlönyt, mivel úgy vélte, nincs megfelelő orgánuma az egzakt irodalmi 582szaktudománynak. Csakhogy ő az egzaktságot, a szaktudományosságot éppen az általánosításról, a szintézisre törekvésről való lemondásban látta, illúziónak, költészetnek bélyegezvén s csúfolván azt. Nagyjelentőségű s jövőjű lapjáról szólunk még részletesebben (l. a 99. fejezetet). Itt két dolgot kell alapjával kapcsolatban megjegyeznünk. Hozzájárult ez közvetve, negatív módszerrel a Budapesti Szemle fölfrissüléséhez. A Szemle az új lap és irány hatása, nyomása alatt maga is egzaktabbá vált; másrészt – s ez a fontosabb – azok a fiatalok, akikben élt a szintézis lehetőségének hite, az általánosítás vágya, igénye, mint Péterfy vagy az ifjabb Riedl, a Beöthy-féle irodalmi retorika és patetizáló zsurnalisztika meg a Scherer-féle gondolattalan, rideg pozitivizmus tüze közé szorítva kereshetett a nyolcvanas években otthont a Szemlénél, mely az egzaktságnak is s az általánosító gondolati igénynek is meglehetős mértékével, lehetőségeivel rendelkezett még mindig. A Philológiai Közlöny egy másik hatása fejlődéstörténetileg alighanem ennél is fontosabb: motívum-kutatásával, összehasonlító módszerével akarva-akaratlan az irodalom, a művelődés egyetemességének tudatát erősítette, a nacionalista elzárkózást gyengítette s a maga módján közremunkált az Európához való fordulás előkészítésén.
Egy másik lap a német születésű Meltzl Hugo kolozsvári egyetemi tanárnak 1877-től, hosszabb megszakításokkal, 1890-ig fönnálló lapja is a Philológiai Közlönyhöz hasonló célok szolgálatában állt; sokkal lelkesebben, s a társadalmi előrehaladás szolgálatának is, láthatólag, nagyobb hitével, de sokkal kevesebb tudományossággal. A több nyelven megjelenő lapnak (összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok) egyik fő célja irodalmunk népszerűsítése volt, főképp Petőfié; különösen ez utóbbira vonatkozó adatok, vonatkozások összegyűjtése terén sokat is tett. Meltzl rajongó neofita magyar volt, de nem soviniszta. Művelt ember, de tudósnak nem elég rendszeres; módszere változékony és gyakran kezdetleges. Heinrichhel, természetesen, így sem hatásban, sem eredményekben nem versenyezhetett. Meltzl lapjával ellentétben Abafi-Aigner Lajos Figyelője elsősorban a hazai irodalomtörténeti kutatás és adatközlés szolgálatában állt. Tulajdonképpen a Szana Tamás-György Aladár-féle lapból alakult át kritikaiból irodalomtörténetivé. Színvonala alacsony volt; állandó szerzői gárdával nem rendelkezett s határozott szemléleti vagy módszerbeli célokat sem követett. Az az igazság tulajdonképpen, hogy mindaz, ami valamely okból, többnyire a megformáltság s a kellő tudományosság hiánya miatt, nem jutott be sem a Szemlébe, sem a Közlönybe, a Figyelőben kapott helyet. Mégis nagyértékűek kötetei s paradox módon épp ez utóbbi ok miatt: nagymennyiségű tényanyag van bennük fölhalmozva; ezek a tények, dokumentumok, ismerőiknek, fölkutatóiknak tudományos készületlensége folytán, a Figyelő híján, többnyire elkallódtak volna. Aigner Lajost, ezt a torontáli sváb gyerekből magyar könyvkiadóvá lett lelkes autodidaktát mindenképpen elismerő szó illeti meg irodalom- s művelődéstörténetünkben. Munkájával, összeköttetéseivel szerzett vagyonát egészen s önzetlenül az irodalomra áldozta. S többnyire azoknak segített, akik ellenzékben voltak, kívül a hivatalos irodalom és irodalompolitika nyújtotta segítségen. E lapok mellett meg kell emlékeznünk az egyházak által kiadott szemlékről is. Kettő, a Katolikus Szemle s a Protestáns Szemle különösen fontos. Részint azért, mert a régebbi irodalomtörténet katolikus, illetőleg protestáns vonatkozású 583közöletlen tényanyagából sokat tettek közzé. Gyakran adtak esszészerű földolgozást is a maguk egyházához tartozó régebbi írókról. Fontosabb azonban az, hogy a problémák tisztázásához, kikristályosításához, ütköző ellenpólust nyújtva a polgári liberalizmusnak, nagyban hozzájárultak. Írógárdájuk nagyobb részben a katolikus és protestáns iskolák tanárságából került ki. Tájékozottság, módszer tekintetében így nem volt színvonaluk a kor átlagánál alacsonyabb, de szemléleti kötöttségeik rendkívül erősek voltak; s ezeken belül még külön megterhelést jelentettek a magyar egyházak sajátos kötöttségei. Jóllehet a Katolikus Szemle létrejöttekor Nyugaton a katolikusok között is hallatszottak már újulást sürgető hangok, a latifundiumos magyar egyház s a Katolikus Szemle is többnyire még a Syllabus kenetes és agresszív hangnemében s álláspontjáról szólt a kérdésekhez. A Protestáns Szemle szabadabb szellemű volt, de ennek meg a magyar kálvinizmus nacionalista verbalizmusa jelentett protestáns kötöttségein túl külön terhelést. S mindezeken túl még külön is gúzsba kötötte a két lapot éppúgy, mint a köréjük csoportosuló értelmiség gondolkodását is, a két egyház folytonos és értelmetlen vitája. Mindazonáltal elmondhatjuk, hogy a katolikus ortodoxiával szemben a Protestáns Szemle nemegyszer számított a polgári liberalizmus alkalmi szövetségesének. E két lapon kívül megemlíthetjük a Magyar Zsidó Szemlét is, melybe ugyancsak írtak neves publicisták s tudósok is.
E szemlék megemlítése azért is szükséges volt, mert így jól láthatjuk, a bevezetőben említett differenciálódás és integrálódás a tudományos, a kritikai, az értekező lapok terén is létrejött. S létrejött ezzel együtt a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek derekára az a bonyolult munkafelosztás is az egész nemzet, az egyes osztályok és rétegek szellemi életében, melynek organizmusa előfeltétele volt a századfordulón megszülető modern magyar publicisztikának.
Az irodalmi és művelődési élet összefoglaló központjai, fórumai a lapok mellett ez időben az intézmények és egyesületek voltak; mindenekelőtt az Akadémia és a Kisfaludy Társaság. Mind az Akadémián, mind a Kisfaludy Társaságban, mint a 37. fejezetben már mondottuk, Gyulai s körének szelleme érvényesült; ez a szellem volt e tárgyalt egész korszakban is tevékenységük irányának meghatározója. Így a hetvenes évektől egyre inkább a népies-nemzeti irány utóvéd-harcának terepéül, sáncaiul szolgált mind a kettő. Új művészi, esztétikai gondolat, eszme és irány nemigen támadt a fúzió utáni korszakban kebelükben. Két területen azonban mégis mindkét intézmény jelentősen hozzájárul a továbbfejlődéshez, s legalább részben betöltötte hivatását. Az egyik terület a könyvkiadásé volt, a másik az irodalmi s irodalomtudományi pályázatoké. Az első területen volt működésük a fontosabb s a hatékonyabb. Különösen az Akadémiáé. Hogy ezt megérthessük, néhány szót kell szólnunk a korszak kiadási viszonyairól.
A reformkorban s még az ötvenes években is a kiadás majdnem egészében a hazai német polgári cégek kezében volt. Ezek a kiadók többnyire jó patriótáknak bizonyultak, de műveltségük a német kultúrához kötötte őket. Magyar írókkal is németül leveleztek gyakran, némelyikük szinte mindvégig. S ami fontosabb, üzleti tevékenységük nagyobbik fele s jövedelmezőbb része is az osztrák-német s a hazai német szellemi élethez, szükségletekhez kapcsolódott. Pest a birodalomnak is jelentékeny kiadói központjául számított, s neves 584német-osztrák írók is szívesen jelentették meg műveiket itt, például A. Stifter. A magyar íróvilág legjavával szoros s állandó érintkezést tartottak azonban e kiadók, s barátaik, ismerőseik, ügyfeleik révén a magyar irodalom mozgalmaiban, hierarchiájában jól eligazodtak. A széles körű magyar szükségletek és lehetőségek, a széles körű magyar közönségigény tekintetében azonban nem. Márpedig a hatvanas évektől fogva, a magyar állami és gazdasági élet reorganizálása nyomán, a nagyarányú magyarosodással s a közműveltség meg, persze, a vagyonosodás aránylagos szélesbülésével egyre inkább ezeknek a szükségleteknek és lehetőségeknek a kielégítése jelentette a gazdaságos, jövedelmező tevékenységet, s a németeké a mellékest. Ezek a cégek többnyire családi tulajdonnak számítottak, s régies, patriarkális-polgári vezetés alatt álltak. Az új körülményeknek tehát többnyire semmilyen tekintetben sem feleltek már meg. Tulajdonosaik ezért vagy eladták őket modern módszerekkel dolgozó új kapitalista részvénytársaságokba tömörülő vállalkozóknak, vagy maguk alakították át őket részvénytársaságokká. Az Emich-család vállalkozásából például így keletkezett az Athenaeum R. T., a Heckenastéból meg a Franklin Társulat. S ez átszervezett régiek mellé néhány nagyobb új (például a hetvenes évek elején Aigner Lajosé, a nyolcvanasok elején a Révai és a Pallas, közepén pedig a Singer és Wolfner stb.), s egy sereg kisebb, hosszabb-rövidebb életű vállalkozás is keletkezett a függetlenedő s föllendülő gazdasági s művelődési élet hatására. Az így előállt új helyzetben alapvető volt az, hogy tekintéllyel s anyagiakkal rendelkező szervezet, testület arra szorítsa, ösztönözze, segítse a vállalatokat, hogy a gazdaságosság szempontját nemzeti művelődéspolitikáéval kössék össze. Ez az ösztönzés és segítség, ez az egybehangolás késett, s a kiegyezés körül és után bizonyos megtorpanás, tétovaság és süllyedés tapasztalható az 1859-61-es könyv- és lapkiadás fellendüléséhez, lendületéhez, főképp pedig az akkori reményekhez és távlatokhoz képest. Ezért az idősebb Riedltől a fiatal Beöthyn, a fiatal Bodnáron és György Aladáron keresztül az ifjabb Riedlig általános a követelés, hogy az Akadémia s a Kisfaludy Társaság mutasson utat és példát s irányítóan hasson a könyv- s lapkiadásra. Az Akadémia meglehetős vagyonnal és állami támogatással rendelkezett, s rendelkezett tőkével, bár hasonlíthatatlanul kisebbel a Kisfaludy Társaság is. Meg is indult, illetőleg föl is újult mindkét intézmény kiadói tevékenysége, de megállapodott s eredményes új formákat igazában csak a krízises esztendők múltán, a fúzió utáni időszakban sikerült kialakítaniok. Két fő válfaja volt mindkét intézmény kiadási munkásságának: a saját s a közös, a kooperációs kiadás. Az első esetben az Akadémia, illetőleg a Társaság volt a megjelölt kiadó s egyedül vállalta a költségeket, a másodikban pedig csak hozzájárult a költségekhez, de ez esetben nem az Akadémia, illetőleg a Társaság, hanem az illető cég szerepelt hivatalos kiadóként, feltüntetve azonban, hogy az előbbiek "megbízásából", "hozzájárulásával", "segélyével" jelent meg a szóban forgó mű. Különösen a Franklin Társulattal adott ki sok munkát közösen az Akadémia, de más kiadókkal is, elsősorban a Ráth Mór-félével. A látszat ellenére, ez a második fajta kiadási mód, a közös volt a fontosabb. Egyrészt mert ez beleszólási lehetőséget biztosított a vezető irodalmi rétegeknek a kiadási tervekbe; s egyebek mellett ez okon a kiadók igazgatóságába, felügyelőbizottságába is beválasztottak e réteg képviselői közül többet; másrészt mert ez a kiadókat ösztönözte, bátorította rangot jelentő, 585bár kevéssé jövedelmező munkák kibocsátására is. Hozzájárult továbbá az egyes kiadók arculatának kialakításához, s ezáltal ahhoz, hogy a nagy kiadók a kisebb üzleti haszon kilátásai ellenére is vállalták, hogy az irodalom, a művelődés egy-egy sajátos területének igényeit, szükségleteit ellátják, kielégítik.
Természetesen, rendkívüli fontosságú volt a másik kiadási mód, a saját is. Annál inkább, mert ez elsősorban a társadalomtudományok területét ölelte föl, míg a természettudományos művek közrebocsátását más állami segélyben részesülő intézmények által igyekezett eszközöltetni az Akadémia; maga e területen inkább csak a kisebb, rendszerint az Akadémián elhangzott vagy megbízásból, kebelében készített előadásokat, munkákat tette közzé.
Az Akadémiának az irodalmat illető fontosabb, saját lapkiadványai a következők voltak: az egyes osztályok értesítői (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből; a társadalomtudományok köréből; a történelmi tudományok köréből stb.), az Egyetemes Philológiai Közlöny s a Magyar Nyelvőr (melynek ugyan egy ideig maga Szarvas Gábor a kiadója "az akadémia nyelvtudományi bizottságának megbízásából és segélyezésével"). A két utolsóról már többször szóltunk; az elsőben, az osztályok Értesítőjében rendszerint az Akadémián elhangzott értekezések, emlékbeszédek, tagüdvözlések és pályázati bírálatok voltak olvashatók meg az intézmény ügyeiről szóló tudósítások s mellettük egyéb tanulmányok is. Kötetei nagy értékű anyagot tartalmaznak, de köztudat-formáló hatásuk alig volt, oly kis körre terjedt olvasottságuk. A közös lapkiadványok közül számunkra legfontosabb a már korábban méltatott Budapesti Szemle volt, melyet 1880-ig Ráth Mór, attól kezdve pedig a Franklin Társulat adott ki. Mellette számtalan, az irodalomtörténetírás történeti, művelődéstörténeti vonatkozásában fontos "szemlét", "közlönyt", "értesítőt", "évkönyvet" (pl. Archeológiai Értesítő, Nyelvtudományi Közlemények, Magyar Philosophiai Szemle, Nemzetgazdasági Szemle stb), adott ki az Akadémia "közösen", köztük máig egyik legfontosabb tudományos szemlénket, a Századokat, melyet ez időben az Athenaeum állított elő, s hivatalosan a Magyar Történelmi Társulat adott ki, Szilágyi Sándor szerkesztésében.
A lapkiadások mellett nagy szerepet játszott a különféle könyvsorozatok kiadása. Egyik fő típusa a forráskiadvány volt (pl. Nyelvemléktár, ez időben Budenz József, Szilády Áron, Szarvas Gábor szerkesztésében, de igazában Volf György áldozatos munkájú irányításával; a Magyar Történelmi Tár 1877-ig, Toldy szerkesztésében; különböző korszakok okmánytárai, például az Anjou-kori, mindenekelőtt azonban a kor viszonyaihoz képest kitűnő, európai mércével mérve is elsőrangú Régi Magyar Költők Tára, Szilády Áron irányításával). Ezek a kiadványok, melyek – mint Arany János sajátkezű titoknoki följegyzései mutatják – általában négyszáz-hétszáz példányban jelentek meg, s csak a legszorosabban vett szakkörök vették, bár Arany hőn – s hiába – óhajtotta, bárcsak ott lennének tehetős birtokosaink s polgáraink könyvespolcain is. A kibontakozó pozitivista tudományosság termékei s egyben további fölvirágzásának alapjai voltak e kötetek. Az Akadémia másik kiadványtípusa, mely 1875-től indult el, a szélesebb közönségre számított s főképpen a jelen és a félmúlt nagy külföldi tudósainak, gondolkozóinak műveit tartalmazta. Volt e sorozatban egy úgynevezett "piros sor"; ez a "széptudományok" az esztétika, filozófia az irodalom körébe vágott. 1881-ig Nisard két művét (egyik a francia irodalomról, másik a reneszánszról), Boissier Cicero- 586könyvét, Lewes Goethe-monográfiáját és filozófiatörténetét, Müller Miksa felolvasásait adta az olvasóknak. Külföldi tanulmányokon kívül hazai nagymonográfiák s tanulmánygyűjtemények is helyet kaptak e sorban (Arany tanulmányai, Bánóczi József Révai-életrajza stb.) s néhány, főként antik klasszikus író szépirodalmi művei, de újabbkoriaké is, például Goethe versei Szász Károly fordításában. Volt egy jog- és államtudományi "zöld sor" (pl. S. Maine, R. Gneist, Todd, J. C. Bluntschli stb. művei) s egy történelmi, úgynevezett "barna sor" (pl. Macaulay, Curtius, Carlyle művei). Ezeket illetmény-kötetként is adta az Akadémia "pártoló tagsága" számára, s így elég széles körben elterjedtek, s hatásuk is nagy volt. Ezek éppúgy, mint az előbbiek, a forráskiadványok is, többségükben "saját" kiadásban jelentek meg. A Kisfaludy Társaság, kisebb tőkéje lévén, sokkal kevesebb "saját" kiadású művet bocsáthatott közre. Ezek elsősorban tagságának művei voltak; találhatók voltak köztük szépirodalmiak s az értekező prózába vágók egyaránt. De adott ki a magyar klasszikusok köréből s idegen klasszikusokéból is sokat a Társaság. Shakespeare-sorozata eladdig az egyik legnagyobb fordítói s kiadói vállalkozás volt nálunk. Hasonlóképp nagy vállalkozása volt a Társaságnak a magyar Molière megjelentetése s a teljes Don Quijote fordításé is, Győry Vilmos átültetésében. Szabadságharc előtti külföldi regénytárának megfelelően most is volt a Társaságnak egy állandó külföldi sorozata is, melyben Thackeray, Fielding, Sand, Goncourt, C. F. Meyer, Scheffel, Kielland, S. Eliot s mások művei jelentek meg. Sok verses művet is adott ki a Társaság maga vagy közösen idegen szerzőktől, Burns verseitől, Byron Don Juanjától Goethe Hermann és Dorottyáján keresztül Tennyson elbeszélő műveiig. A szépirodalmi művek mellett az irodalomelméletiek, az esztétikaiak, az irodalomtörténetiek közül mindenekelőtt azokat bocsátotta közre vagy segítette közrebocsátani a Társaság, melyek a saját pályázatain díjakat "nyertek (pl. Beöthy Szépprózai elbeszélését s Tragikumát, Névy László néhány munkáját). Mind szépirodalmi, mind irodalomelméleti s történeti műveknek helyt adott a Társaság állandó lapjában, a Kisfaludy Társaság Évlapjai című évkönyvben is. Mindezek után az a kérdés, milyen befolyást gyakorolt az egész magyar könyvkiadás szellemére a két intézmény, melynek légköre, iránya egyre konzervatívabbá, retrográdabbá, epigonszerűbbé lett; igaz-e, hogy e területen, mint mondottuk, legalább részben betöltötték hivatásukat? Ugyanazzal a paradox helyzettel találkozunk itt, mint amelyet a Budapesti Szemlével kapcsolatban vázoltunk, csakhogy itt a mérleg még valamivel jobbat mutat Gyulai s köre számára. Jól érzékelhetjük ezt, ha pillantást vetünk a Gyulai által szerkesztett s a Franklin Társulat által kiadott, a hetvenes évek derekán megindított Olcsó Könyvtárra. Nívón aluli, szükségtelen s értéktelen munka alig jelent meg e népszerű sorozatban, mely a szépirodalmat és az értekező prózát, a történelmet és az esztétikát egyaránt felölelte, s hazai szerzők műveit éppúgy fölvette, mint a külföldiekét, bár a hangsúly kétségkívül az utóbbiakra esett. Történeti távlatból nézve, legföljebb a Dumas-Sardou-Feuillet-féle francia "társadalmi" irány műveinek meglehetős gyakoriságát sokalljuk benne. Ez kétségtelenül engedmény volt, a könyvkiadás alapjában elkerülhetetlen "kettős könyvvitelének" következménye. Gyulai s a Szemle körének, benne például az ifjú Péterfynek éppenséggel nem volt nagy véleménye ez irány műveiről; népszerűségük, kapósságuk azonban Európa-szerte, nálunk 587is oly óriási volt, hogy a kevésbé kelendő, bár értékesebb művek okozta üzleti mérleghiányt helyre billentették. Mellettük Zschokke-, Lindau-, Ouida-féle melléfogás csak egy-kettő akad a sorozatban. Színvonala, fajsúlya tehát volt e sorozatnak: korszerűsége volt kérdéses. Gyulai kétségtelenül szívesebben vett fel műveket a múlt s méginkább a félmúlt irodalmából, mint a jelenéből. Ám tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy mint a Szemle, hetvenes években s a nyolcvanasok első felében e sorozat sem maradt a kiadás átlaga mögött korszerűség tekintetében sem, sőt fölötte állt annak. Elsők közt adott az olvasók kezébe műveket például Tolsztojtól, Taine-től, Stormtól, C. F. Meyertől. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején azonban gyökeresen megváltozott a helyzet e tekintetben is. Egyszóval, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság kiadói tevékenysége, politikája európai értelemben vett korszerű, új irodalmi, művészeti, esztétikai gondolatot nem segített ugyan itthon világra, s ilyet külföldről, nyugatról meghonosítani, adaptálni is alig. De az európai liberalizmus gondolatvilágának széleskörű elterjesztéséhez, meggyökereztetéséhez, s a régebbi s a félmúlt magyar s világirodalmának közkinccsé tételéhez, az irodalmi műveltség, ízlés, tudatosság nagyarányú növeléséhez és szélesítéséhez jelentékenyen járult hozzá.
A nagy kiadók e tekintetben önálló kezdeményezéseikben nemigen maradtak ugyan el az Akadémiától és a Társaságtól, de többnyire meg sem előzték. Nagy szolgálatot tettek a műveltség, az irodalmi igény és ízlés szélesbülésének és mélyülésének ők is az Olcsó Könyvtárral részint csupán párhuzamos, s részint annak példáján is induló számtalan sorozataikkal, különféle "könyvtáraikkal", "olvasótáraikkal", "kincsesházaikkal", "könyvesházaikkal" (például: Falusi Könyvtár – Franklin Társulat; Nemzeti Könyvtár – Aigner; Történeti Könyvtár – Ráth Mór; Magyar Szalon – Róvai; A Nemzeti Színház Könyvtára – Pfeiffer; Magyar Könyvesház – Aigner; Jó Könyvek – Révai stb.). Újat azonban, eszmei, művészi, esztétikai tekintetben, ők is vajmi keveset hoztak. A hivatásos kiadókon kívül nagy kiadói tevékenységet fejtettek ki az egyházak is, irodalmit is, tudományosat is. A katolikus irodalmi társaságok közül a Szent István Társulat már meglehetős hagyományra tekintett vissza; 1847-ben szervezték, de irodalmi külön osztálya csak 1887-ben alakult. Az erre következő esztendőben jött létre a Protestáns Irodalmi Társaság. E társaságok szépirodalmi tevékenysége s kiadói működésük is, különösen a jelen irodalmát illetően, alacsony színvonalon állott. A katolikus irodalomnak a századfordulón Nyugat-Európában megindult s máig tartó fölvirágzása még ott is távoli volt, s ott is a mélypontját jelentette ez a korszak a katolikus, a keresztény művelődési tevékenységnek. Történeti jellegű kiadványaikkal, forráskiadványaikkal, sorozataikkal azonban kétségkívül hozzá segítettek az egyházi kiadók is a magyar tudományosság fejlődéséhez. A vidéki irodalmi, művelődési egyesületek közül, kiadói tevékenysége révén is, egyedül az Erdélyi Múzeum Egyesület (1859), illetőleg testvérszerve az Erdélyi Irodalmi Társaság emelkedett jelentőségre. A Múzeum Egyesület lényegében az Akadémiáéhoz hasonló munkát folytatott, amelynek súlypontját a történelmi kutató tevékenység és kiadás jelentette, irodalmi tekintetben is.
A nagy kiadók munkájának legnagyobb hézaga az volt, hogy a legszegényebb, a legalacsonyabb műveltségi szintű, de már olvasó kedvű rétegekre alig voltak tekintettel. A ponyvaszerű olcsó könyvek kiadásának tere így a fővárosi és 588vidéki, kis, nemegyszer zugkiadók vadászterületévé lett. Ezek nem vittek "kettős könyvvitelt"; semmire nem érezték kötelezve magukat a nemzeti művelődés iránt; csak a gyors haszonra gondoltak, s ennek jegyében aztán ontották a kispolgárság számára az érzelmes, kalandos, "romantikus" giccset, később már, persze, naturalisztikusra, szociológikusra is áthangolva; s így nem Ponson du Terrail járta most már, hanem a Montépin vagy a Sacher-Masoch-féle írók; az előbbitől például a Dobrowszky és Francke kiadó tíz esztendő alatt (1875-86) több mint húsz könyvet jelentetett meg, ily címekkel: A férj kedvese, A házasságtörés drámái, A rejtélyek háza, Öngyilkos hercegi család stb. A parasztságnak meg kegyesen moralizáló épületes történetekkel vagy rémítő ponyvahistóriákkal szolgáltak ezek a kiadók. De itt sem Tatár Péter járta már, hanem a Rinaldó vagy a Genovéva históriája. A gyorsan szaporodó munkásságra azonban még ezek a kiadók sem gondoltak. A Munkás Heti Krónika érezte a veszélyt, s óvta olvasóit legalább e kiadók műveitől, "a Bucsánszky-féle rongy-irodalom"-tól, tanácsolni azonban nem igen tudott semmit. A fiatal Riedl, Beöthy s a többiek a hetvenes évek elején az Akadémiától egyre sürgették a gondoskodást, a "népnek való olvasmányokról". Igazában azonban, tudva-tudatlanul, csak az értelmiségi polgári igényekre gondoltak ők is, az Akadémia is, a kiadók is. Ebből a korlátolt igényből és "népművelés"-fogalomból, "kultúrpolitikából" csak korszerű demokrata irodalmi gondolkodás léphetett volna ki, s ez, tudjuk, hiányzott e korszakból.
Hasonlóképpen a korszerűség hiánya, a demokrata irodalmi korszerűség vagy korszerű irodalmi demokrataság hiánya húzódott meg az irodalmi élet másik csomópontjának, vulkanikus epicentrumának, a pályázatok kérdéskörének mélyén is. Az Akadémia s a Társaság is meglehetősen sok alapítvánnyal rendelkezett, melyeket polgári vagy főúri alapítók tettek idők folyamán (például a "nagyjutalom", a Marczibányi-, a Nádasdy-, a Péczely-, a Karácsonyi stb. -félék, a Kisfaludy Társaság évi díja stb.). Ezek egy részének célját alapítójuk közelebbről is meghatározta, főképp a műfaj tekintetében (történeti dráma, vígjáték, regény, verses elbeszélés; írói életrajz, összefoglaló monográfia stb.); más díjak esetében viszont tág volt e meghatározás, legföljebb a három alapműfaj vagy a szépirodalom s az értekező próza különbségére szorítkozott vagy még arra sem. A pályázatoknak, különösen a hivatalos pályázatoknak a modern, a 20. századi magyar irodalmi életben nem volt különösebb jelentőségük. Egyes országokban azonban máig, s ebben a korszakban, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években nálunk is nagy volt a fontosságuk. A könyvkiadás kérdésétől nem választható el ez a problémakör, bár jelentősége, akkori fontossága ellenére is, jóval kisebb volt azénál, annak ellenére, hogy vita sokkal több s hevesebb folyt körülötte, mint a könyvkiadás körül. Az Akadémiát s a Társaságot semmivel kapcsolatban nem ostorozták annyiszor s oly dühödten minden rendű s irányú ellenzék részéről, mint a pályadíjak szétosztásával kapcsolatban. A pályadíjak egyrészt valóban jelentékeny összeget tettek ki; ez volt a pályázatok iránti erős e korszakbeli érdeklődés egyik oka. A másik az, hogy egy-egy díj elnyerése többnyire a kiadás, illetőleg az előadás biztosításával járt együtt. De még fontosabb e két oknál az, hogy sem a kiadók arculata, hierarchiája és ízlése, sem pedig a közönség ítélőképessége nem fejlődött még annyira ki, hogy meg lehetett volna az Akadémia s a 589Társaság eligazító ítélete nélkül, főképp, hogy figyelmen kívül hagyhatta, merte volna hagyni az Akadémia és a Társaság döntését. A 20. században már volt egy olyan fejlett, tudatosult irodalmi ízléssel rendelkező polgári vagy nem polgári értelmiségi réteg, mely a maga ítélőképességére, ízlésére támaszkodva természetszerűleg hagyta figyelmen kívül a hivatalos fórumok véleményét. Az Akadémia s a Kisfaludy Társaság a 20. században jórészt kizárult a valóságos irodalmi életből, perifériájára szorult annak. A 19. század második felében viszont még középpontjában állt; akár pozitív, akár negatív előjellel, de szinte minden mozgalom, író kapcsolatban volt vele, támogatta, védte vagy gyűlölte, ostorozta. Az Akadémia és Társaság díja vagy tagsága íróvá avatta akkor még a közvélemény szemében a kitüntetettet; a 20. században viszont senkinek sem jutott eszébe literátus körökben legifjabb Szász Károlyt, József királyi herceget, ifj. Hegedüs Sándort vagy Sajó Sándort írónak, költőnek tekinteni Kisfaludysta-volta következtében. Ezek s hasonló okok (például az, hogy a még szűk olvasóközönség nehezen tartotta el az irodalmat) magyarázzák, hogy ennyi dühödt vita izzott föl e kérdéskör vulkanikus talaján. Alapjában s többségükben meddő viták.
A támadások középpontjában ugyanis többnyire az Akadémia és a Társaság "klikk-szelleme", mint akkor mondták, "a pajtáskodás" kérdése állt, s egyesek ma is hajlamosak ebben látni a kérdés magvát. Klikk-szellem kétségtelenül volt mindkét intézményben s különösen az öregedő Gyulai valóban hajlott a "pajtáskodásra", a dogmákkal és előítéletekkel bástyázott szövetségbe-zárkózásra. S valóban voltak visszásságok, örökké nyerő favoritok is. A mindenben középszerű Szász Károly például egymaga egy generációra való irodalmi díjat könyvelhetett el magának, s "a Gergely-napi aranyak csengéséről" (azaz Csiky Gergely sorozatos díjnyeréseiről) pedig még a magát irodalom-közéleti dolgokba nem szívesen ártó Péterfy is epésen ironizált. De ugyanakkor az is bizonyos, hogy a pályázatok, a jutalomtételek célterületébe illő érdemes művek – talán csak Vajda a keserű, nagy kivétel – alig maradtak valamilyen jutalom nélkül, Arany László verses regényétől, Dóczi Lajos, Rákosi Jenő és Toldy István drámáin keresztül Csiky s Tóth Ede darabjaiig. A célterület, a célkitűzések maguk voltak azonban szűkek s rég idejét múltak; az elemző realista regény virágkorában eposzt, "népies beszélyt"' kívántak s "nemzeti tragédiát" akkor, midőn nemcsak Ibsen, de már az ifjú Hauptmann is színre lépett. A támadások viszont egyre csak a klikk-szellemet hajtogatták, legföljebb a hazai művek és szerzők háttérbe szorítását hánytorgatták, nem mentesen a nacionalista demagógiától. Többségük megegyezett abban, mint Péterfy Bulyovszky Gyulával való vitájában oly pörkölő gúnnyal megjegyezte, hogy eszmétlenek, gondolat nélküliek, csupán frázisokat variálnak. Reviczkyék nemzedéke kezdte a lényegre, a pályázatok, a célkitűzések korszerűtlenségére irányítani a figyelmet; a drámabírálatban például az újszerű eszmékkel, a nagy dramaturgiai ismeretekkel rendelkező, de nehézkesen fogalmazó Rakodczay Pál, aki a nyolcvanas években már valódi "népdrámát", azaz szociális konfliktusú s pszichológiájú drámát követelt, illetőleg az ilyenek szorgalmazását és fölkarolását. Gyökeresen azonban csak a századfordulón, A Hét uralomra jutásával változtak meg e támadások, de akkorra meg a polgári közönség fölnövekedésével a jutalmak, a pályázatok kérdése is értékét, jelentőségét vesztette nagyrészt. A Hétben éppen ezért már inkább 590csak persziflálták a hivatalos pályázatok ügyét. Főképp a fiatal Heltai írt passzióval paródiákat a pályázatokra, de a valódi támadásokra az okot és alkalmat már rendszerint nem a pályadíjak odaítélése szolgáltatta.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages