66. A REALIZMUS ÚJ IGÉNYÉNEK JELENTKEZÉSE A REGÉNYBEN (SŐTÉR ISTVÁN)
66. A REALIZMUS ÚJ IGÉNYÉNEK JELENTKEZÉSE A REGÉNYBEN
(SŐTÉR ISTVÁN)
(SŐTÉR ISTVÁN)
A magyar irodalom nemzetileg polgárosult szintjének kialakultával a verses epikában és a lírában jöttek létre a legmaradandóbb alkotások. A népies-nemzeti irányzat némi bizalmatlansággal viseltetett a regény iránt, és azt egyelőre még át nem hasonult műfajnak tekintette. A népies-nemzeti esztétika nem vette figyelembe a realizmus olyan megvalósulásait, aminőkkel Eötvös regényművészetében találkozhattunk. Gyulai Pál és Salamon Ferenc a regényműfaj nemzetivé áthasonításának feltételeit behatóan gondolták át ugyan, de még az előbbi is a verses regény műfaját tekintette időszerűnek, míg Arany éppenséggel az eposz modernségét, időszerűségét hirdette (Hebbel: Anya és gyermeke, 1860). A népies-nemzeti iskola az eposzban látott "össznemzeti" műfajt, a verses regény pedig az ő elképzelésük szerint a mindennapi valóság költői tükrözésének szinte egyetlen eszközét ígérte. A népies-nemzeti esztétika elvetette a romantikus regényt s értetlenül állt a francia realizmus nagy példáival (Balzac) szemben. Lényegesen megértőbb volt az angol és részben az orosz regény iránt, de anélkül, hogy ezeknek tanulságait a maga regényelméleti koncepciójában fel tudta volna használni. Gyulai a magyar regény kialakulásában átmeneti korszaknak tekintette az ötvenes, hatvanas éveket; szerinte a verses regény műfaja épp az átmeneti igényeknek felelhetett meg: a verses regény "eszményibb tartalma és rhytmusos alakja felmenti a költőt" a valódi élet, a tényleges viszonyok rajza alól, tehát leplezi azokat a hiányokat, amelyek a prózai regényben tüstént szembeszökőekké válnának. Ilyenformán a hetvenes évek verses regényeit a teoretikusok hasznos előkészületnek tekintették a "valódi életet", a "tényleges viszonyokat" ábrázoló, realista regény előkészítése érdekében.
Az, hogy a regény nem válhatott Világos után "népköltői" műfajjá, irodalmunk polgáriasodásának egyik legfőbb elégtelensége. A politika és az irodalom nemzeti egység-programja is akadályozta, hogy a reformkorban már fejlődésnek indult realista társadalmi regény tovább bontakozzék. Az ötvenes évek vége felé ezt a fejlődést még az eszményítés esztétikája is gátolja. A népies-nemzeti irodalom elmélete a regény helyébe az eposzt kívánta ültetni, illetve a regényt "pótló" átmeneti műfajt, a verses regényt karolta fel. Gyulai például a nemzeti regény kialakulását csak a jövőtől várta, s egyelőre csak a "gondatlan hevenyészet és sikertelen kísérlet" jeleit tartotta számon a kor magyar
701regényirodalmában. A népies-nemzeti esztétika azért fordult el a romantikus regénytől, mivel a "véletlenekben gazdag események" helyett "az emberi jellem hű és a képzeletet megragadó" ábrázolását várta a regénytől (Salamon Ferenc: Beszélyek, (1861). Gyulai és kritikustársai nem vették észre a valóság ábrázolásának sajátos megoldásait és megvalósulásait Jókai regényeiben. Kritikai normáik az angol és részben az orosz regény eredményein alapultak, s e normákhoz képest a Jókai-féle, romantikával elegy realizmus szokatlan megoldásnak látszott. De a Világos utáni évtizedek romantikus magyar regényeinek helyenkinti valóságábrázolásai eltértek a jellem- és korrajznak attól a módszerétől is, melyet eposzaiban és verses regény-töredékében Arany János alakított ki. A kritika részint helyesen sürgette tehát a realizmus kibontakozását a magyar regényben, részint azonban a realizmus bizonyos jelentkezési formáit észre nem véve, akaratlanul hátráltatta is a magyar realista regény kibontakozását. De a realizmus igénye a nyolcvanas évektől kezdve (nem utolsósorban Péterfy Jenő bírálataiban) egyre határozottabban jelentkezik elméletileg is. Hiszen ez a korszak Európa-szerte a realizmus kibontakozásásának leggazdagabb, legváltozatosabb szakasza, s a hosszú időre konzerválódott magyar romantika egyre kiáltóbban üt el az orosz és a francia regény nagy teljesítményeitől.
A külföldi regény útját a század második felében a társadalmi kérdések felé való tudatos fordulás jellemzi. Ez mutatkozik meg az orosz regényben: Puskin, Gogol, Goncsárov, Turgenyev, Tolsztoj és Csehov műveiben.
De a társadalmi problematika egy másféle változata hatja át a francia regényt is, mégpedig nemcsak az 1848-as forradalom előtti korszakban, hanem Flaubert, Maupassant, Zola, a Goncourt-testvérek és mások művészetében. A magyar regényírók ismerik ezeket a példákat, s tudatosodik bennük magyar regény külön útjának sok veszélye is. Ez a tudatosodás kimutatható Jókainál, aki a maga romantikus regényművészetének jogosultságát néha a francia tézis-regény elveivel próbálja igazolni, sőt – feleslegesen és kétes eredménnyel – Zola "utánzására" is törekszik (Gazdag szegények). A különbözések tudatosítása méginkább jellemzi Mikszáthot, aki némileg tanácstalanná válik, midőn megismerkedik Dosztojevszkij regényeivel. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a Jókai nyomában fellépő regényírók s elsősorban Mikszáth még nem hasoníthatták át azokat az új vívmányokat és megoldásokat, melyek a kortársi realista regényirodalomban – az oroszban éppúgy, mint a franciában – megszülettek. Az, hogy a magyar regény – és elsősorban Mikszáth – mégis teret enged a realizmus új igényének: nem annyira a kortársi, külföldi realista regény ihlető hatásán, mint inkább a magyar irodalom belső fejlődési feltételein, tájékozódási szükségszerűségein múlik.
Ha csupán az orosz regényre fordítjuk is figyelmünket, azt kell látnunk, hogy annak realizmusa a kort legjobban foglalkoztató és nyugtalanító, tehát a leglényegesebb, legsürgetőbb társadalmi kérdések megszólaltatása, tudatosítása által kristályosodhatott ki. Ezek a kérdések a magyar regényben sokáig nem juthattak szóhoz, részint az eszményítési esztétika következtében, mely épp a legnyugtalanítóbb problémákat helyezte esztétikai tilalom alá, részint a romantika fennmaradása miatt, mely kevéssé kedvezett a "költőietlen" témák megszólaltatásának. A verses regény (különösen A délibábok hőse) kétségtelenül megragadta a kiegyezés utáni magyar társadalom legfontosabb kérdéseit 702de itt épp a műfajban eleve adott költőiség állta útját annak, hogy a társadalmi problémák vagy akár a lélektani valóság behatóbb feltárására kerülhessen sor. A romantikus regényt ezenkívül áthatotta az a nemzeti eszmeiség is, mely a Bach-korszakban még indokoltan szorította átmenetileg háttérbe a társadalmi problematikát, mely azonban most már, a nyugtalanító kérdések kirekesztése következtében, a nemzet érdekeinek is ártott.
Mikszáth életművét azért tekinthetjük lényeges fordulópontnak a magyar regény fejlődésében, mivel a romantika bizonyos fennmaradt elemei vagy az anekdotaiság hazai megoldásai mellett, benne újult erővel jelentkeznek a nagy társadalmi kérdések (mégpedig nemegyszer nemzeti vetületükben is). E kérdések közül a legfontosabb volt a dzsentri sorsa, tehát azé az egykori nemzeti vezető osztályé, mely az új történelmi korszakban, a hazai kapitalizmus kialakult viszonyai között, részben tudott csak polgárosodni, illetve, amelynek létalapja, a földbirtok teljesen ingataggá vált. Az a körülmény, hogy Mikszáth kezdetben ábrándosan bizakodott az egykori nemesség vezetőszerepében, majd ugyanezt később egyre csalódottabban ítélte meg: regényművészetében a realizmus igényének lényeges jelentkezéseit tette lehetővé. A közelmúlt felidézése a Jókai-féle romantikus regénylégkör megteremtésének legfőbb biztosítéka volt. Mikszáth azonban már nem a közelmúlt felé fordult, hanem egyre inkább a maga korából merítette témáit, s ennek a kornak ellentmondásait ismerte fel a bemutatott különcök életében, a régi vármegye lassan átalakuló valóságának furcsaságaiban, torzulásaiban. Mikszáthnak ez az újfajta tájékozódása lehetővé tette, hogy az író bizonyos mértékben túlhaladjon a romantika hagyományán, s csaknem teljesen szakítson azzal a regényelmélettel, melyet a népies-nemzeti kritika alakított ki. Bár a Mikszáth-regényekben jelentkező realizmus-igény még nem azonos azzal a realizmus-igénnyel, melyet az orosz és a francia fejlődésben figyelhetünk meg, mégis: a magyar viszonyok sajátos feltételei között ez a fajta regényművészet tette meg a legnagyobb és legfontosabb lépést a magyar regény megújulása felé. Ez a megújulás lényegében annak a realizmusnak másfajta (romantikával még mindig elegyített) továbbfolytatása volt, melyet a reformkorban Eötvös társadalmi tematikájú regényművészete még csak epizódszerűen tudott kibontakoztatni. A kor legidőszerűbb irodalmi irányzatának, a realizmusnak csírái tehát Mikszáth regényművészetében jelentkeznek és bontakoznak ki, egyre többet ígérően, élete utolsó korszakáig.
