A vidéki radikalizmus centrumában
A vidéki radikalizmus centrumában
Iványi Ödön Nagyváradon született, 1854. november 18-án. Családi körülményei homályosak; apja szegény, vagyontalan városi alkalmazott volt. Az atya korai halála után Iványi Ödönt és József nevezetű bátyját – s ez dzsentri rokoni összeköttetéseket sejtet – papi ösztöndíjon nevelik; a Szent József Intézet növendékeiként járják ki az iskolákat.
Nagyváradon már a hatvanas években is erősen feszült a papság, illetve a feudális, klerikális, monarchikus-militarista bürokrácia és középosztály, s a radikális polgári és szocialista munkás rétegek közötti viszony. Csakis ezzel a feszült atmoszférával magyarázható, hogy Iványi Ödön, akinek anyja – mint az egyik róla készült életrajzi feljegyzés írja – "vallásos mániából" halt meg, s aki gyermekkorától papi intézeti nevelést kapott: érettségiző diák és kezdő újságíró korában antiklerikális és romantikus forradalmár nézeteket vall. Olvasmányai tanúskodnak a fiatal Iványi szellemi orientációjának 839irányáról és egyre szélesbedő horizontjáról; e tájékozódás első gócpontja: a francia forradalom és a felvilágosodás eszmeköre. Nagyvárad szabadkőműves mentalitású értelmiségében elevenen élnek ezek az eszmék, s ennek közvetlenül a várossal összefüggő történelmi okai vannak. Ismeretes a Martinovics-mozgalom résztvevőinek "Partium-teoriája", amelynek lényege, hogy a magyar forradalmi mozgalmak középpontja évszázadok óta (Dózsafelkelés, Bocskay-szabadságharc) a Partium, az Erdélyt és a Nagyalföldet összekötő peremvidék. Ennek a vidéknek egyik centruma – Nagykároly, Arad és Temesvár mellett – Nagyvárad, egyike azoknak a gócoknak, ahol a magyar jakobinusok a fegyveres felkelést ki akarják robbantani. E város értelmisége tehát sajátjaként őrzi a francia forradalmi hagyományokat. Ezen eszmék – kiegészülve a reformkor hagyományaival – nemzeti formát öltenek, s bizonyos Habsburg-ellenes, függetlenségi tendenciát is kifejeznek. A Victor Hugo-regények, amelyeket a hatodikos gimnazista diák bibliaként forgat, nem egyszerűen romantikus kalandregények az ő számára, hanem politikai olvasmányok. "Olvastam a Nevető embert – írja visszaemlékezéseiben – torkig voltam gyűlölettel a kiváltságos osztály iránt" (Bismarck vidéken, Arad és Vidéke 1884. november 29.). S a francia forradalom történészeinek és ideológusainak a tanulmányozása alakítja történelemfilozófiáját. Jellegzetesen idealista forradalmi nézeteket vall: úgy véli, hogy az emberiség egész történelme fölösleges szenvedések láncolata, s az igazi történelem, a valódi fejlődés csak a francia forradalommal vette kezdetét. "E közöny és előítélet nélküli bírák ítélete – írja A múlt, a jelen s a jövő történelme című előadásában – pálcát tör az emberiség összes múltja felett, kimondja, hogy a múlt őrült, végzetes küzdelmek szakadatlan láncolata, egy lidérnyomásos rémálom, melyből csak most kezdünk ébredezni" (Sárrét 1880. december 25.).
A francia forradalom eszméivel telített fiatalember szükségképpen találkozik össze saját korának radikális eszméivel, tudományos, irodalmi és politikai nézetekkel, amelyek rendszertelen adagolásban is következetesen egy irányba viszik felfogását. A nagyváradi püspökség a hetvenes években az egyik centruma a darwinizmus és a materializmus elleni harcnak, s Iványi először indirekt módon, az ellene írt papi vitairatokból ismerkedik meg Darwin és Büchner nevével. Szenvedélyes híve lesz az indexre tett szerzőknek. "Nem vagyok vakbuzgó – vallja. – Olvasom a bibliát, olvastam Büchnert s bizony sok, sok illúzió, ábránd, gyermeteg hit és mysticus remény oszlott el bennem, a nagy materialista rideg, durva, de kérlelhetetlenül igaz következtetései után" (Ünnep van, Sárrét 1881. június 12.). Nagyváradi entellektüelek, újságírók útján ismerkedik meg Bakunyin anarchista tanaival, az orosz nihilisták eszméivel, s ami ebben a korban ezzel párhuzamos, az egykorú orosz realista irodalommal, elsősorban Turgenyevvel, akinek Bazarovja sokáig a nyárspolgáriság és az obscurantizmus elleni küzdelem példaképe számára. Az ő nevében – a meg nem alkuvó radikálisok nézőpontjából gúnyolódik megbékélt, liberálissá szelídült egykori forradalmár barátjával: "És most én emlékeztetlek Bazaroff szavaira, én, az egykori érzelgős Árkád… Szerencsére, te szerencsés Bazaroff voltál, a te nihilizmusod szintén meghalt, de annál egészségesebben maradtál meg te. Lemondtál arról, hogy mindent lerombolj, sőt ugyancsak sietsz a többi, polgárias fészek sorába a magadét is felépíteni" (Csak házasodjál! Egy barátomnak, Arad és vidéke 1884. március 8408.). S korán megismerkedik váradi munkásokkal, akik a szocializmus eszméivel telítik gondolatait.
Iványi Ödön tehát annak a nyugati eszmék felé tájékozódó, a hazai, feudális viszonyokkal és a kiegyezéssel elégedetlen, radikális polgári értelmiséginek a típusa, aki harcosan, tevékenyen akarja a változásokat, s egész publicisztikai tevékenységét ennek szolgálatába állítja.
Egy rövid nevelősködési időszaktól eltekintve, amikor "egyik ostoba úri csemetétől a másikhoz menekül" (Szilánkok, Arad és vidéke 1885. augusztus 9.), mindvégig újságíró. A függetlenségi párt lapjainál vállal állást, 1875-től 1884-ig a Bihar publicistája. Radikális attitűdjét bátyjához írt levelének egyik kitétele mindennél jobban tükrözi. Mint írja, nem híve a párbajnak, de "a Tisza-kormány cudarul bánik az ellenzékkel, s nekünk hevesen kell támadnunk s így aztán a tollharc néha a gyöpön ér véget" (Levél Iványi Józsefhez: Arad, 1884. november 6.). Valóban, vívott párbajt politikai nézeteltérésből a Szabadság, a nagyváradi kormánypárti lap riporterével, Lukács Gyulával. Ennek a párbajnak a következménye, hogy 1880 őszén a váci fogházba zárják, ahol megismerkedik Frankel Leóval. A vele folytatott eszmecserék tovább radikalizálják felfogását, s ettől az időtől jelennek meg gondolkodásában a történelmi materialista felfogás nyomai. "Látta – írja Frankelről – hogy van néhány szocialista, de nincs szocialista áramlat." S bár a szocializmust, míg éretlenek a föltételek, nem lehet "csinálni", "az is igaz, hogyha egyszer előáll magától, mint a társadalmi vajúdások gyümölcse, akkor viszont nem lehet parancsszóra megszüntetni" (A műhely háborog, Arad és vidéke 1885. június 3.). Iványi szeretne Pesten elhelyezkedni, Verhovay lapjánál, a Függetlenségnél, ahol 1880-ban Herman Ottó és Gozsdu Elek is munkatárs, de nem sikerül. Ehelyett Aradra hívják szerkesztőnek, ahol az Arad és Vidékét magas színvonalú, országos hírű ellenzéki lappá fejleszti. A kormánypárti lapot, az Aradi Hirlapot Reviczky Gyula szerkeszti, s a két szerkesztő között (főleg Reviczky jóvoltából, aki igen lanyhán képviseli a Tisza-párt érdekeit) szoros barátság fejlődik ki. A Tisza-párt 1884-es választási győzelme, majd Iványi 1885-től kezdődő tüdőbaja: a publicistát lassú visszavonulásra kényszerítik. Keveset cikkezik, s hónapokat tölt Marillavölgyben és Arcóban, hogy enyhítse betegségét. Ez a visszavonultság, az elmélkedés és a koncentrálás lehetősége elhallgattatja a publicistát, de megszólaltatja a regényírót.
Irodalmi tervei, amelyek mindeddig csak másodlagos szerepet játszottak: nem remélt színvonalon realizálódtak.
