Egyetemi tevékenysége
Egyetemi tevékenysége
Két előadástípust kedvelt: a korszakösszefoglalót s a portrérajzolót. Ki nem adta őket, tanítványai jegyzeteiben maradtak fönn. Horváth János szerint irodalomtörténetünk jelentékeny rendszerezése rejtezik bennük. Véleménye azonban, úgy látszik, itt még kevésbé áll meg, mint az Arany-könyvvel kapcsolatban. Riedl központi eszméje az, hogy a magyar irodalom rugója és funkciója az "állam és a faj fenntartása"; ez a magyar nemesi-polgárira áthangolt gervinusi gondolat minden műve felett ott lebeg mint végső program, de a részleteket nem hatja át rendszerező erőként. Az anyagból kifejtett rendszer és koncepció többnyire nincs is előadásaiban. Mégis, igen határozottan összefogja őket valami: az előadó közéleti, társadalmi törekvése s egy magasrendű társadalmi-művelődési értelmű didaxis. "Más tantárgyaknál – így fejezte be a 17–18. századot tárgyaló kettős szemesztert – szorosan véve eleget tett a tanár, ha az ismereteket pontosan közölte és elsajátíttatta tanítványaival; a literatúrában nem. Itt az ismeretek talán nem is lényegesek; fontosabb itt az, hogy az irodalmi anyagot ne csak megismertessük, hanem megkedveltessük. Megkedveltetni a magyar költészetet annyit tesz, úgy 993gondolom, mint a magyar faj, a magyar állam regenerációján dolgozni. E regeneráció attól a jövőtől függ, melyet önök fognak előkészíteni." Miközben a válságtünetek egyre jobban szaporodtak, s a Gyulai-féle liberális-nemzeti szemlélet alól egyre jobban csúszott ki a talaj: Riedlben újra s egyre jobban előtérbe lépett a kultúrideológus. S egyre több bizonyítékát adta annak, hogy a félmúlt nagy külföldi jelenségei közül legközelebbi rokonságot a fiatal Renannal, A tudomány jövője írójával és vallásos hitű hivőjével tart. A nemesi s klerikális hatalom országában ugyan nem fejthette ki azt a comte-i, renani gondolatot, hogy a tudomány-művészet lép a vallás helyébe, de szentül hitte – s annyit még a katedráról is megkockáztatott –, hogy a tudomány– művészet a vallással és a joggal egyenlő értékű, sőt folyton fokozódó szerepű állam- és társadalom-összetartó erő (A régi magyar irodalom, bevezetés). Ám nem egyik vagy másik tudományos vagy filozófiai irányban bízott, hanem általában a tudományban, a művelődésben. Ki is fejtette: "Fontosnak tartom azt, hogy legyünk (már mi, kik a literatúrát tudományos stúdiumnak tekintjük) ítéleteinkben eklektikusak… Nem az ítélet a cél. Mi azt óhajtjuk, hogy az irodalmi mű mintegy feltárja magát." S nemcsak különböző íróknál érvényesít más-más szemléleti alapú, magyarázó elvet, hanem ugyanannak az életműnek különféle problémáinál is; mindig azt az elvet, elméletet választja, amelyik az adott jelenségnél legjobb magyarázattal szolgálhat. Így Mikszáth-előadásában Darwin "struggle for life"-elve éppúgy értelmező funkciót kap, mint Asbóth János konzervatív falu-város ellentét magyarázata, Bartels Heimatkunst-felfogása vagy a német romantika, Schlegelék kereszténység-antiquitas, klasszika-romantika ellentétpárja. Komjáthyt Mach érzetkomplexum-tanával, Madáchot, a kiábrándultságot E. Hartmannak a dezillúzióról adott magyarázatával, Petőfit Fouillet-nek az "eszme-erő"-ról vallott felfogásával, Vajdát a kor biologizmusának elveivel igyekszik megragadni és értelmezni. Mind e magyarázó elveket, úgy vélte, a tudomány balhiteket romboló szkepszise, világmagyarázó s megváltó erőfeszítése hozta létre, mindenikben van igazság, meg kell hát ismernünk őket, hogy egy új reformkort teremtő műveltségre tegyünk szert. Mert "Magyarországnak műveltsége a legfőbb életkérdése: Magyarország művelt lesz, vagy nem lesz" (A régi magyar irodalom, zárszó).
A valódi rendszerezést, természetesen, még egy korszakon s egy írón belül is lehetetlenné tette ez a szemlélet. Ha összeférhetne e két szó: impresszionista és tudós, ő valóban az impresszionista tudós példája lehetne, csakhogy nem Lemaître hivalkodó, programszerű, hanem Renannak legyőzni szándékolt, de legyőzni nem bírt szubjektivitása alapján. A magyar értelmiségi kispolgár ellentmondásos, felemás helyzetéből folyt Riedlnek e hajlammá gyökeresedő, gátló tulajdonsága. Küzdött ellene; majd minden előadás előtt pontokba szedve adta rendszerező elveit s módszerét. "Melyek ezek a főelvek – kérdi a Régi magyar irodalom bevezetőjében. Talán 8-10-et fogok mondani", s ezeket sorolja föl: a terminológia tisztázása, az eredeti forráshoz való visszatérés, az összefüggések keresése más művekkel és irodalmakkal, a korszak központi jelenségének kutatása, az eddigi felfogás ismerete, a kor rekonstruálása. S bár többnyire nem azonos aspektusú kategóriák ezek, s a továbbiakban módosulnak is: jórészt taine-i jellegűek. "A literatúra történet eszménye az volna, ha meg tudnók határozni úgy, mint a fizikus a természettudományi 994törvényeket, az irodalmi produkciónak törvényeit" – mondja ugyanitt. Eljárásmódja – íróportréitól eltekintve – mégis inkább a kultúrtörténeti iskoláé, főképp a rekonstruálással való értelmezés tekintetében, s a Scherer-féle pozitivizmusé. Ott igazán jó, ahol egy-egy korszakot, egyéniséget állóképszerűen fölidéz, fővonásaival jellemez, leír. Mint a Scherer-iskola, vonzódik a kifejlett jellemű korszakokhoz, főképp a "virágkorokhoz", s azokhoz, amelyekhez pozitivista, liberális, fölvilágosult szemlélete vág. A középkor tehát jórészt itt is kicsúszik kezéből, a barokkal pedig szinte nem tud mit kezdeni. Igyekszik tehát e fontos jelenségek közül minél többet elő- vagy utóreneszánszként, illetőleg előfelvilágosodásként fölfogni. Mint már Horváth észrevette: az átmeneti korszakokhoz, az elhaló s keletkező jelenségek megragadásához nincs érzéke, s ennek a roppantul ellentmondásos, kispolgári, eklektikus szemléletnek alapján, mely teljesen alkalmatlan fejlődést megragadó filozófiai szemlélet létrehozására: nem is lehet. Ezért is, s tán francia hatásra, megkerülve a fejlődés-problémát, rendszerint a századok szerinti korszakolást választja. S az egységes, átgondolt szemléleten nyugvó ítélet hiányának következményeit a szintézist illetően fokozta az, hogy ízlése is egyenetlennek, ellentmondásosnak, kihagyónak mutatkozott néha. Péterfy e tekintetben is, kétségtelenül, jóval fölötte állt. Midőn ez például Gottfried Kellerért lelkesült, Konrad F. Meyert magasztalta, Theodor Stormot olvasta, Riedl a tizedrangú, de divatos Friedrich Spielhagent nevezte a korszak legjelesebb német regényírójának. S utolsó esztendeinek Benczúrt, főképp pedig ennek mitologikus festményeit meg puttóit dicsőítő tanulmánya hasonló bizonytalanságról tanúskodik.
Kitűnőt ott nyújt irodalomtörténeti előadásaiban s dolgozataiban, hol egy-egy, többnyire valamiképpen a nemzeti s vallásos elfogultságokkal összefüggő tételt, állítást, felfogást cáfol vagy tesz legalábbis kérdésessé; pl. a naiv eposznak, a pogánykori epikának az Arany felfogásán messze túlnőtt fantomját, a Zrínyiásznak. Beöthytől szentesített "nemzetmegváltó" koncepcióját, Apáczai művének Erdélyi föltételezte részleges eredetiségét.
E törekvése szülte híres s tán legszebb dolgozatát, A kuruc balladák címűt is (1913), melyben e balladák egy csoportjára Thaly szerzőségét mutatta ki. A pozitivizmus legjobb teljesítményei közé tartozik ez a munka. A Scherer-iskola s a francia szövegvizsgálat eszközeivel hatol be tárgyába, s mutatja ki rendre a balladák műköltői, s 19. századi voltát. S hogy munkája határozott közéleti, mondhatnánk politikai szándék szülötte volt, bizonyítja kemény kiállása az ismeretes Rákóczi-perben a fiatal Szekfű Gyula mellett, aki ellen a nemzeti mítoszt s álkegyeletet sértő történeti tények ismertetése miatt indítottak országos hajszát. Lehetett azonban e kiállásban szerepe a kormányhű, a kiegyezéshű, a függetlenségi ellenzékiséggel szembeszegülő szabadelvűség védelmének is. De aligha volt döntő e szerep. Hiszen ingerült türelmetlensége a hivatalos művelődési irányzat epigon struccpolitikájával szemben éppen az időre érett szinte az ellenzékiségig, szinte a robbanásig. Ezt A kuruc balladáknál is inkább bizonyítja az a tény, hogy ugyanaz évben, 1913-ban, a Beöthy-féle szemlélet által nemzetietlennek, nemzetrontónak bélyegzett századvégiek, a "kozmopoliták", Reviczky és Komjáthy s hozzájuk Vajda költészetéről kezdett melegen méltató előadást. A hivatalosak felzúdulásával szemben a fiatalokra, a jövőre apellált; nagy elégtételt érzett 995és csak azt bánta, hogy nem szánta rá magát korábban e lépésre. S nem állt meg: a következő félévekben Adyról is beszélt tanítványainak. Igaz, inkább csak lélektani s főképp motívumkincs szempontjából vizsgálta, de kétségtelenül az elfogadás szándékával.
Jött azonban a háború, s kibontakozó ellenzékiségét megtörte, magát pedig visszavetette nacionalista szemléletébe, amelynek kérgét már feszegette, kóros szimptómáit már mutogatta, de szétsugárzó rákos lényegét még nem látta, nem értette. Thalyt leleplezte, de a mögötte álló szemléletet nem, sőt mentegette azt, s bármennyire kiderült is a századvégiekről szóló előadásaiból egyrészt az, hogy legigazabban Reviczky rokona ő, nempedig a Gyulai-féle Aranyé, másrészt meg az, hogy nagyon is érzékeny a szociális problémák iránt: mégis, azt a legfőbb benyomást kelti, hogy eklektikus, nacionalista szemlélete készületlen még az igazi szembenézésre. Az összeomlás után megkísérelte összefogni eszméit, megvilágítani a katasztrófát és a lehető kiutat. Tanítványai később egy kis kötetben kiadták ezt a tervvázlatot, a gondolattöredékek e halmazát s maguk is úgy vélték, valóságos megváltó prófécia rejlik mesterük sorai mögött. A mester-tanítvány viszony, a rajongás s a történeti körülmények lélektanilag nagyon jól megértetik, miként csalhatta meg ítélőerejük őket ennyire; de tévedésük megintcsak Riedl tudományos és tanár munkájának legproblematikusabb pontjára világít rá: az eszmék, a gondolatok lelkesült tiszteletére tanította hallgatóit, de nem egyben szigorú különböztető tisztázásokra is. Mert az elmúlt félszázad eszméinek és frázisainak megdöbbentő káosza ez az összegezés, amelyben csak egy biztos pont van: a magyar elsőbbség gondolata, melyet az egyetlen megmaradt eszközzel, a "szellemi fölénnyel" kellene újra kivívni.
Munkája kidolgozását megakadályozta halála; anyja temetésén, ki mindvégig gondviselője volt, megfázott, ágynakesett, s egy féléves betegség után 1921 augusztusában őt is eltemették.
A nekrológokban különféle irányok búcsúztak tőle rokonukként. A legszebb emléket Horváth János állította neki emlékbeszédében. Méltán, mert nemcsak tanszékének lett – Négyessy László itteni rövid profeszszorkodása után – birtokosa, de szellemének, törekvéseinek is ő volt a valódi örököse. Annak a Herder eszmekincsére visszautaló iránynak, amely a hagyományos Gyulai-féle nemzetközpontú irodalom-történeti felfogást a századvég és forduló európai eszméivel s módszereivel kívánta életképessé frissíteni, ő lett a legjelentékenyebb alakja. Tehetségük különbségén kívül talán az segítette elődjénél magasabb eredményekhez, hogy a magyar hatalmi ábránd teleológiája őt már nem zavarta, s jobban figyelhetett a történeti fejlődés, ha nem is legkorszerűbb, de legalább herderi elvére. Riedl életműve nemcsak Gyulai, hanem az ő művéhez mérten is kisebb jelentőségű. Szerepe annál jelentékenyebb volt. Politikai kifejezéssel azt mondhatnánk: a népes magyar liberális-konzervatív, népies-nemzeti pártnak ő a szélső balszárnyán helyezkedett el, s ha magának a valódi baloldalra átlépnie nem sikerült is, sokaknak akarva-akaratlan ő adott indítást, útmutatást ilyen átlépésre. A Nyugatnak a konzervatív táboron belüli előkészítője, rokona és párhuzamosa ő, s egyszersmind a szellemtörténeti iskola józanabb, provinciális elfogultságoktól mentesebb, az egyetemes humanizmus elveire tekintő felének is előkészítője és előfutára. S felnevelője, mestere egy a társadalmi-esztétikai 996szemlélet tekintetében bizonyosan nem különösebben mély, de mélységesen irodalomszerető, áldozatosan irodalomrajongó tanárnemzedéknek.
