A konzervatív esztétika ellen
A konzervatív esztétika ellen
Harca kezdettől néhány alapvető, sajátos magyar polgári félreértés jegyében zajlott. Úgy vélte, hogy a Beöthy-féle "perzekutor" kritikai magatartás és esztétika, a kilencvenes évek hivatalos irodalompolitikája nem szükségszerű folyománya a korábbi liberálisénak, a Gyulai-félének, hanem egyéneken, csoportokon múló eltorzítása, félresiklatása – tehát: a liberális-nemzeti eszmevilágnak helytelen értelmezése, torz megvalósítása. Ignotus Beöthyékkel szemben erre az egykori, torzítatlan liberalizmusra apellált, ennek ideális továbbfejlődését kérte számon és kívánta megvalósítani. Gyulait és Aranyt, Keményt és Eötvöst, Széchenyit és Deákot, Andrássyt, sőt Sennyeit sorakoztatta föl Beöthyék ellen. Közben nemcsak polgáriasra idealizálta – a "valódi", a nyugati klasszikus liberalizmus jegyében – a nevezettek törekvéseit és korát, hanem egybe is mosta magatartásukat, céljaikat, eszméiket.
Letűnt eszmék és ideálok jegyében küzdeni: nem szerencsés harcmodor. Mindazonáltal nem ez Ignotus kritikai magatartásának, szemlélete alapvetésének legfőbb ellentmondása és gyengéje. Ha Andrássyénak, Sennyeiének nem is, Deákének és Széchenyiének s még inkább Arany és Gyulai liberalizmusának voltak oly elemei bőven, melyek korszerűsítve jó fegyverül szolgálhattak volna Beöthyék ellen. Csakhogy számára ezt a korszerűsítést éppen az akadályozta meg, vagy tette csak részben sikeressé, ami a Gyulai-féle esztétikát is szükségszerűen változtatta át a Beöthy-féle reakciós, provinciális, epigon esztétikává: a dualista rendszer, főképpen pedig a társadalmi-politikai struktúra iránti lojalitás. Ignotus úgy vélte, Beöthy és tábora hamis irodalmi-esztétikai utód, a magyar szabadelvű kormányzat és rendszer ellenben valódi politikai örökös, amely, súlyos hibái ellenére is, az ideálnak látott, nagy liberális nemzedék és korszak, "az aranykor" céljait, eszméit váltja 1000valóra. Nem látta, hogy ennek a kormányzatnak Beöthy az egyedül jogosult irodalmi helytartója, s az ő esztétikája e rendszer valódi irodalmi tükörképe. Azt kitűnően vette észre, hogy az e korszakbeli "népnemzeti": osztályirodalom – a középnemesség osztályirodalma. Azt azonban, hogy a politika ugyanezt az osztályt szolgálja, nem tudta vagy nem akarta észrevenni. S még e szabadelvű struktúra egyik leggyengébb, Beöthyénél bizonyosan semmivel sem magasabb rangú, erkölcsiségű s szellemiségű képviselőjét és teremtményét, a barbár és erőszakos Bánffy Dezsőt és kormányát is valósággal ünnepelte. Az a kérdés mármost, mi Ignotus szerint a Beöthy-féle torzítás, félresiklás lényege s kiküszöbölésének módja.
