99. HEINRICH GUSZTÁV (1845–1922) (NÉMETH G. BÉLA)
99. HEINRICH GUSZTÁV (1845–1922)
(NÉMETH G. BÉLA)
(NÉMETH G. BÉLA)
A magyar irodalomtörténetírásban, az egyetemi oktatásban, a tudósnevelésben s a tudománypolitikában az 1870-es évektől egyre növekvő szerepet töltött be Heinrich Gusztáv. Ahhoz a nagyrészt német származású, polgári tudósgenerációhoz tartozott, amely az önkényuralom idején nőtt fel, lett magyarrá, s amely a hatvanas évektől kezdve fokozatosan beilleszkedett a magyar társadalom és állam félfeudális, nemesi alapú szerkezetébe és hierarchiájába, s kitartó munkájával jelentékenyen járult hozzá természettudományos művelődésünk megteremtéséhez. Ennek a rétegnek e beilleszkedésből következő, kompromisszumos kétarcúsága a "humán", a társadalomtudományokban tevékenykedő Heinrich munkásságában különösen élesen ütközött ki. Sohasem hasonult ugyan a nemesi uralkodó osztálynak dzsentri-megszabta életformájához, mentalitásához, s megmaradt mindig öntudatosan polgárnak: de fönntartás nélkül vállalta azt a szerepet, amelyet ez a rend, a reorganizált nemesi hatalom rétegének juttatott; kitöltötte s kihasználta e szerep minden lehetőségét, de sohasem kívánt túllépni annak határain.
Arany László s Asbóth János nemzedékéhez tartozott. A pozitivista tudományosság lett az ő döntő szellemi élménye is, de míg amazok neveltségüknél, helyzetüknél fogva inkább a társadalomformálásra igényt tartó, francia-angol pozitivizmus felé fordultak, ő a szaktudományokba visszahúzódó, magát a szaktudományokra, a részletterületekre korlátozó, német pozitivizmus felé. Amazoknak munkássága, szemléletük jellege, arculata már 1875 előtt kialakult, s ezután már egyre töredékesebbé és ellentmondásosabbá vált – az övének sajátságai viszont csak 1875 után bontakoztak ki igazán; ami, persze, társadalmi okok mellett magából a tudományos pálya természetéből is következett. A modern magyar irodalomtörténeti filológia s a magyar összehasonlító irodalomtörténeti kutatás nála többet senkinek sem köszönhet e félszázadban. De ugyanakkor e tudományterületek helytelenül értelmezett steril önelvűségét, sőt öncélúságát sem mozdította elő jobban nála senki.
1845-ben született, Pesten, polgárcsaládból. Apja tisztviselő volt, s Heinrich a munka tiszteletének, a józan polgári ésszerűségnek s az óvatos polgári kisszerűségnek légkörében nőtt fel. Középiskoláit Pesten végezte; az egyetemet részint ugyanitt, részint pedig Lipcsében és Bécsben. Előbb a pesti lutheránus gimnáziumban tanított, majd Riedl Szende mellé került az egyetemre. Riedl az indogermanisztika s az összehasonlító nyelvtudomány csodálója volt s ezek módszerének meghonosítását a magyar nyelvészetben és irodalomtudományban 1011egyaránt megkísérelte. Hatással volt tehát Heinrich tudományos irányvételére. De magatartására is gyakorolt befolyást, csakhogy negatív módon. A romantikus alaptermészetű Riedlben, aki a 48 előtti német polgárság, a Fiatal Németország magatartásának sok elemét őrizte meg: erősen élt a társadalmi kérdésekbe való polgári beleszólás igénye s a tudomány világszemléleti, ideológiai szerepének és értelmezésének hite, követelménye. E vonásaiból származó összeütközései sokban hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen elszigetelődött, s hogy munkássága csupán kezdeményezések mozaikja maradt. Heinrich óvakodott hát az ilyfajta magatartástól, sőt határozott ellenszenv alakult ki benne iránta. A fiatalabbik Riedlről például, akinek természetében, magatartásában, főképp ifjúkorában sok volt apjáéból, s akinek Heinrich házitanítója volt, e vonásai miatt kevesett tartott s nem jósolt neki valódi tudósi pályát és eredményeket.
Eleinte tankönyveket és német irodalomtörténeti tanulmányokat írt, s vezette Riedl halála után, 1873-tól, a pesti egyetem német tanszékét. A Scherer-iskola növekvő térhódítása s eredményei egyre inkább a tárgy és motívumtörténeti kutatások felé fordították figyelmét. A Budapesti Szemle munkatársa volt kezdetben, majd pedig munkássága s tekintélye emelkedésével (mert a Szemle esszémódszerével, amelyet valódi szaktudomány számára alkalmatlannak, elfogadhatatlannak tartott, elégedetlen volt), 1877-ben, az Akadémia támogatásával, maga adott ki folyóiratot: az Egyetemes Philológiai Közlönyt. Ez lett a központja és nevelője annak a par excellence filológus irodalomtörténész nemzedéknek, amely egy félszázadon keresztül, Horváth János munkássága hatásának kibontakozásáig, sőt, párhuzamosan tovább a mellett is, meghatározta a kutatás irányát, s megtöltötte munkáival a tudományos lapokat. Ez a nemzedék osztozott Heinrich módszereinek és szemléletének minden erényében és hibájában.
A Scherer-iskola, vagyis a német irodalomtörténeti pozitivizmus Bismarck uralmának, a junker-nagykapitalista szövetség Németországának légkörében született meg, az intellektuális kispolgárság beilleszkedésének jegyében, eszközeként és eredményeként. Ez az iskola a tudomány lemondását, elfordulását testesítette meg a maga kutatásainak, tárgyi eredményeinek társadalmi, politikai, ideológiai értelmezésétől. Ennek fejében viszont az államhatalom képviselői nemcsak megtűrték, de nagy anyagi, publikálási lehetőségekhez s bizonyos hivatalos megbecsüléshez is juttatták. A maga részterületén belül meglehetős szabadságot is engedtek ez iskolának; racionalista s "materialisztikus" felfogásban és módszerrel dolgozott e tudósgárda jelentékeny része, s még az uralkodó osztályok nacionalizmusát sem kellett mindig közvetlenül kiszolgálnia. Egyszóval a tárgyszerűség s a tényszerűség, a pártatlan objektivitás látszatát, tudatát és viszonylagos lehetőségeit szerezhette meg magának ez az irány. S eredményeik nagyok voltak. Hallatlan mennyiségű régi anyagot tártak föl, tettek közzé, számos tárgyi összefüggést – fontosat és nem fontosat egyaránt – derítettek fel, fölhasználva az indogermanisztika s az összehasonlító nyelvtudomány kifinomult, rekonstrukciós módszereit s a francia pozitivizmus erős természettudományos logikáját, kombinációs készségét. A szintézis azonban mindig elmaradt, vagy pedig csak egy-egy áltörténeti látszatszintézis született meg munkásságukból; kedvelték például a kiemelkedő, kulcsfontosságú egyéniségek, illetve az úgynevezett "virágkorok" köré épített 1012szintéziseket, összefoglalásokat vagy egyszerűen megelégedtek, a francia irodalomtörténetírás nagyobb részének mintájára, a csupán századok szerinti fölosztással s előadással.
Heinrich nagyban osztozott német pályatársainak erényeiben és hibáiban. Fáradságot nem kímélő munkával, széleskörű tárgyismerettel, a legkülönfélébb oldalakról való megközelítéssel, nagy konstrukciós képzelőerővel göngyölített fel egy-egy összefüggést, járt végére egy-egy problémának. Kissé szürke, de igen egzakt, igen tárgyias s emellett nem is erőtlen nyelven, stílusban írt. Ez utóbbi vonásai különösen polémiáiban érvényesültek, melyekben nagy tárgyismerete és kemény logikája révén mindig biztos vívónak és éppen ezért nem szívesen vállalt ellenfélnek mutatkozott; olyannyira hogy módszerének ellenzői többnyire kitértek a vita elől, s így szinte kizárólagos irányító befolyást szerzett a filológia területén. Munkáinak gondolati súlya, következtetéseinek eszmei értéke, értelmezéseinek filozófiai-történeti-esztétikai mélysége azonban többnyire a semmivel volt egyenlő. Maga sem ezekben, hanem tárgyi eredményeiben s főképp módszerében látta munkássága jelentőségét. S valóban, ez utóbbi tekintetben jelentősége rendkívüli. Az eladdig meglehetősen iskolázatlan, a műkedvelő jellegtől sem egészen mentes magyar filológia az ő segítségével nőtt fel a nyugati irodalomtörténeti filológia egyenrangú társává.
Szerepe ideológiai tekintetben nem volt egészen azonos német elvbarátaiéval. Akivel szemben ugyanis ellenpontban állt az ő munkássága és iránya; az Beöthy volt. Az ő soviniszta ideológiájának, patetizáló retorikus modorának, tényeket nélkülöző, nacionalista-morális konstrukcióinak lejáratását segítette elő. Volt is mindig köztük bizonyos feszültség; Heinrich az egyetem régies, ünnepélyes-patetikus vagy morális-didaktikus, de mindenképpen hierarchikus légkörében a maga közvetlen modorával, egyszerű, keresetlen érintkezésmódjával s a sértésig menő egyenességével, szókimondásával polgári színfoltnak tetszett. Ezáltal professzortársai nagy részét irritálta is, s ezek e tulajdonságai miatt szívesen nevezték cinikusnak. Hallgatói azonban szerették, s ő, mint emlékezések tanúsítják, munkaszerető, intelligens hallgatóit szívesen segítette. Hasonlóképp viselkedett egyéb nagyszámú funkcióiban: egyetemi, akadémiai bizottságokban s az akadémiai főtitkári székben is. Ha gondolati értékekhez nem volt is különösebb érzéke, rendszerint olyan szerzőket támogatott, akiknek munkáit alaposnak, jónak látta; nemegyszer bátor iróniával gáncsolta el, utasította vissza a nemzeti érzés és érdek mezébe burkolt ügyeskedést. Bár szerepe, hivatala fokozatosan egyre szaporodott (szerkesztője, kiadója, irányítója volt pl. a Magyar Tanügynek, az Egyetemes Philológiai Közlönynek, az Ungarische Revue-nek, az Ungarische Rundschaunak, az Akadémiai Értesítőnek, a Régi Magyar Könyvtárnak, az Olcsó Könyvtárnak, az Egyetemes irodalomtörténet című többkötetes vállalkozásnak stb.), megmaradt polgárnak így is: mindenütt elvégezte munkáját hiánytalanul és ezt megkövetelte másoktól is. Munkáját mindamellett kitűnő érzékkel állította polgári karrierje szolgálatába; végül nemcsak az Akadémia főtitkári székébe jutott el, hanem a főrendiházba is. Élete utolsó éveiben azonban, különösen a forradalmak bukása utáni agresszív ellenforradalmi légkörben tapasztalnia kellett, hogy az egyre jobbra tartó, illetőleg a magát most már nyíltan s programszerűen jobboldali alapokon restauráló s még a liberalizmust sem tűrő földesúri-polgári rendszert már nem elégíti ki az ő pozitivista "semlegessége", "tudományos 1013kívülállása". Ez az "új" rendszer aktív támogatást várt a tudománytól, s 1920-ban Heinrichet kibuktatták a főtitkárságból. Ezekben az években a fiatal irodalommal keresett érintkezést, s ha – mint Schöpflin írta – nem értette is őket, azt a benyomást keltette bennük, hogy belátó, okos, nagyműveltségű s jóindulatú emberrel állnak szemben. Pesten, 1922-ben halt meg.
