A népies-nemzeti líra

Teljes szövegű keresés

A népies-nemzeti líra
Arany az egyetlen, aki programszerűen a "nemzetiességen" belül keresi költészetének témáit, problémáit. Ezért fordul az ötvenes évek elejének erősebben népies jellegű témáitól a történelmiekhez, ezért fordít hátat a verses regénynek az eposz kedvéért, ezért keres nemzeti hősöket (Etele), akiknek sorsa a nemzet számára tanulságul szolgáljon. De Arany is szélesíteni igyekszik a népies-nemzeti jellegű költészet lehetőségeit, s ábrázolási körébe a lélektan, a jellemrajz nem-naiv, sőt modern realista feladatait, megoldásait vonja be. A szó shakespeare-i értelmében fogja fel Arany a népiességet is, s éppen ő az, aki a Daliás időkben (1849–1853; 1853–1854) megkísérelt ábrázolásiszemléleti naivságot végképp elutasítja, a népdalszerűséget, – a dalszerűséget általában – műveiből kiküszöböli s az általános költői gyakorlatban is helyteleníti. Lírájában pedig, éppen a személyesség erőteljes érvényesítése révén, a népies jelleget többnyire háttérbe szorítja (pl. válság-lírájában is).
67Az Őszikékben (1877–1880) majd ő maga is a modern, a polgárosult, a "városias" Magyarország valóságának első, költői kifejezését nyújtja, s a modern költészet előfutárává válik. Persze, Arany az Őszikék-korszakban is a nemzeti elv híve marad, – "a nemzetiesség" azonban többé már nem a történelmet jelenti számára. A korszak nagy változása, a nemzeti elv tekintetében, épp ebben áll: a nemzet fogalmán a negyvenes-ötvenes évek vagy a népet, vagy (később) a történelmet értették. Vajda korábban, az Őszikék-korszakban pedig Arany is, egy másféle nemzettel találkozik: a kapitalizmus korának nemzetével, s ennek a nemzeti létnek ellentmondásaival.
Ha Erdélyi elmélete (a népköltészetből kiindulólag nemzetivé fejlődő költészet, mely "túljut" a klasszika és a romantika utánzó szakaszán), valamint Erdélyi és Gyulai "nép-nemzeti" tana felől tekintünk végig a Világos utáni korszak költészetén: azt kellene mondanunk, hogy a népies-nemzeti, a népiből össznemzetivé fejlődő költészet megvalósult, s ez a költészet mentes attól a fajta utánzástól, mely a negyvenes évek előtt jellemezte a magyar költészetet. Hisz a népköltészetből származtatott forma, hangnem és előadásmód általánossá vált, széleskörűen elterjedt, s ily módon – legalábbis elméletileg – a költészet nem egy osztály birtoka maradt többé, hanem az egész nemzet tulajdonává vált. Ha ilyen elvont és általános értelemben fogjuk fel a népiesség, illetve a népies-nemzeti költészet tanát, úgy annak teljes megvalósulásáról beszélhetünk a Világos utáni korszakban. Ha azonban nem az elmélet felől szemléljük a korszakot, hanem az egyes, konkrét jelenségeket szembesítjük az elmélettel: sokkal bonyolultabb képpel találkozunk, s a népiesség megvalósulásának, a népies-nemzeti érvényesülésének jelenségeit általánosaknak éppoly kevéssé érezhetjük, mint egyértelműeknek. A népiesség jelen van a korszak jelentős költőinél, de inkább csak kiindulásként, helyesebben: keretként, melybe más és másféle törekvéseket, témákat és eszméket foglalnak. A népiesség ily módon idővel érintkezni kíván a nem-népiességgel; a népiesség vívmányait a kor költészete oly módon kívánja általánosítani, közkinccsé tenni, hogy azok a nem-népies mondanivalók (pl. bölcseleti eszmeiség) kifejezésére is alkalmasak legyenek. Ezzel a jelenséggel találkozunk Vajdának, ill. hasonló értelemben Tompának, valamint Madáchnak lírájában is.
A népiesség irányzata sokat nyújtott a magyar költészetnek, s hatása messze túlterjedt a negyvenes-ötvenes évek népiességén – a népies költészet virágkorának határain. Hagyományuk jelentős része annyira beleivódott a magyar költészet forma-állagába, hogy azt még ma is élőnek, hatékonynak kell tekintenünk; legalább annyira élőnek, mint aminő az Adynál is volt. A népiességet azonban Erdélyi, Arany, majd Gyulai csak útnak, eszköznek tekintették, a nemzeti költészet megteremtése érdekében. Mert hisz kétségtelen, hogy a Világos utáni korszak valamennyi jelentős költője a népiességből indult ki valamiképp, s az egész nemzethez szóló költészetnek legalábbis az igényét vallotta. Ám Gyulai nem ilyen széleskörű és általános népies-nemzeti költészetet hirdetett meg programként, hanem olyat, aminő Petőfi első korszakában és Arany epikájában, valamint balladáiban valósult meg.
Erdélyinek, Gyulainak és Aranynak igazuk volt abban, hogy a népiességet nem a magyaroskodásban, nem is a népieskedő nyelvezetben vagy eredetieskedésben, s még kevésbé a tájszerűségben kívánták megvalósítani, hanem inkább a népköltészet "szellemének" érvényre juttatásában. Ez a "szellem" 68él tovább Vajda formáiban, csakhogy Vajda következetessége, eszméinek radikalizmusa, a polgárosodás eszméjéhez való töretlen ragaszkodása azt eredményezi, hogy művének eszméi már mindenképp kiütnek abból a költészetből, melyet a liberalizmussal összeházasodott népiesség megtűr és megkíván. A népiesség annál szélesebb és maradandóbb hatást ért el, minél kevésbé sajátlagos, partikuláris irányban fejlődött, s minél inkább közkinccsé tette a népköltészetből elvont, de általános érvényre emelkedő formákat. A népiesség eredeti témavilága mindinkább kibővült; ugyannyira, hogy a népies formák, a népiesség esztétikai jegyei összepárosultak a nem-népies, nem-naiv költői szemlélettel, a nem-népies jellegű mondanivalóval is. A népiesség oly módon nyert tért, hogy csaknem teljesen levetkezte a folklorisztikus jelleget, s a szoros értelemben felfogott paraszti élet témakörét nemzeti, illetve patriotikus vagy épp intellektuális témákkal cserélte fel. Vajda és az öreg Arany jóvoltából a népiesség teremtette meg a "városias", tehát a polgárosult, az intellektuális-modern költészetet is, – és hagyományait továbbadta a 20. század magyar lírájának. Azok a népies költők, (az ötvenes évek epigon-költői), akik ezzel a fejlődési iránnyal szembeszegültek, partikuláris, folklórjellegű modorossággá szűkítették magát a népiességet is. Ezeknél a költőknél a szűkös népiesség összevegyült a romantika avatag, idejétmúlt rekvizítumaival. Világos után ezenkívül még életre kapott a népiességnek olyan értelmezése is, mely a néphez oktatólag szóló, didaktikus irodalmat kívánt csupán létrehozni. A leghosszabb életű volt az a fajta népiesség (helyesebben: népieskedés), mely puszta külsőségeket vett csak át a folklórból, s magyarkodásával a mindinkább növekvő sovinizmus céljait szolgálta. A népiesség azzal töltötte be hivatását, hogy Petőfi forradalmi költészetének megalapozásán kívül, – a polgárosult-nemzeti irodalom létrejöttéhez is döntően járult hozzá. Az a fajta népiesség, mely ezt a hivatást nem vallotta magáénak, szűkös didaktikába vagy népieskedő modorosságba süllyedt. A nép valódi életkérdéseihez, a parasztság – s részben a munkásság – égető, szociális problémáihoz nem a népiesség, még kevésbé a "népnemzetiesség" nyúl majd bátor kézzel a századvégen, hanem az a kései, kritikai realizmus, mely Tömörkénytől Móriczig a társadalmi felelősségérzet fontos műveit hozza létre. A népies-nemzeti költészetnek néhány nagy példája jön létre Petőfi és Arany életművének egy részében, a népiesség hozzájárul a Világos utáni patrióta líra (ódák és allegóriák) kialakulásához is, de mihamar epigon jelenséggé válik.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages