Kettős kötöttség: a múlt és a jelen
Kettős kötöttség: a múlt és a jelen
Ha Eszterrel kapcsolatban az író szemére vetették a kritikusok, hogy alakja az "örök démoniság" megtestesítője, még inkább illett ez a meghatározás a következő regény, a Disznótor főhősnőjére, Paulára. A mű egy családi, féltékenységi drámába torkolló, visszamenőleg több évtizedet bevilágító családregény. A jelen kulcsa itt is a múlt. Az alakok belső monológjai a múltat tárják fel, hogy a különböző nézőpontokból végül összeálljon a Kémeryek és a Tóthok egymáshoz tragikus módon kapcsolódó történeté. A Disznótor nagyobb feladatot vállalt magára, mint az eddigi művek: a dzsentri és a polgári rétegeken túl a kisiparos és munkáséletforma változásainak feltárására is kísérletet tett: egy sajátos, debreceni mikrovilágot, a kézművesek letűnt világát idézi. Ebből a világból emelkedik ki első generációs értelmiségivé, tanítóvá a szappanfőző fia, Tóth János, akit szenvedélyes szerelem fűz Kémery Paulához, a büszke, elszegényedett dzsentri lányhoz. Paula, miután szerelme, Szalay nem hajlandó őt feleségül venni, sőt jövője érdekében érdekházasságot köt, elkeseredésében, csalódásában Tóth Jánoshoz megy feleségül, aki így a születendő gyermeknek nevet is adhat majd. Tóth János mindent fölad az asszony szerelméért: régi életformáját, bútorait, szokásait, s ami a legsúlyosabb: megtagadja családját is. Paula még arra is képes rávenni, hogy letérjen a becsület útjáról: egy korrupt kollégája veszi rá Tóth Jánost, hogy gyerekeket buktasson el, akiket korrepetálhat – cserébe aztán ő is tanítványokat küld Tóth Jánosnak. A megalázottság, megnyomorítottság, a sok-sok sérelem akkor pattan ki a jámbor tanítóból, amikor megtudja, hogy lányának nem ő az apja, hanem Paula szeretője, akivel Paula évtizedeken át viszonyt folytatott. Tóth János megöli az asszonyt, s ezzel igazságot szolgáltat, elégtételt vesz nemcsak rajta, hanem a családján esett sérelemért is.
Paula jellemét a változni nem tudás, a szenvedély és az engesztelhetetlen gyűlölet növeli démonikussá. Sorsa, pusztulása eleve elrendeltetettnek tűnik, akár egy görög tragédiában. A regény a kitűnő részmegoldások ellenére nem egységes, nem képes hitelesíteni a választott formát, a párhuzamos belső monológokat, pontosabban: a különböző nézőpontból, egyes szám harmadik személyben előadott fejezetek váltakozását. Nagy szerepet kapnak a cselekménybonyolításban a véletlenek, s a melodramatikus, kuriózumszerű elemek is.
A következő két regény, a Pilátus (1963) és A Danaida (1964) is jellegzetes Szabó Magda-i hősnőket állít a középpontba. A regények kérdésfeltevése hasonló, s a két hősnő más-más, lehetséges válaszokat testesít meg. A Pilátus Izája a jelennek él; 741hidegen racionális szempontok szerint rendezi be az életét, melyben nincs helye a múltnak és az emlékeknek. A Danaida Csándy Katalinját viszont teljes mértékben a múlt determinálja: a tragikus családi örökség és a történelem kiszolgáltatott, öntudatlan áldozataként vergődik évtizedekig. A Pilátus tematikai újdonságot is hozott: az író két generáció, s két életforma, a vidéki patriarchális és a modern, városi életforma végzetessé váló összeütközésére építi fel a cselekményt. A két, kibékíthetetlennek látszó életforma Antal figurájában köt kompromisszumot: a kompromisszumnak mintegy szimbóluma a modernizált régi ház, melyben Iza volt férje tapintatos gyengédséggel békíti össze a régit és az újat. Ismét a jó és a rossz viszonylagosságát jeleníti meg Iza figurája, aki a "világon a legjobb gyermek" – mindent megtesz özvegyen maradt anyjáért, amit csak racionális agya diktál –, csak éppen az értelmes tevékenységtől és az életet adó emlékektől fosztja meg őt.
A Pilátus és A Danaida az írói pálya időleges kifáradását, az alkalmazott regénytechnikai eljárások modorossá, helyenként öncélúvá, funkciótlanná válását mutatják, mint azt a korabeli kritikák is jelzik. Kimerülni látszik a feldolgozandó életanyag is, a vidéki dzsentroid hivatalnok-értelmiség életének változásai – amelyek szuverén eredetiséggel elevenednek meg a Freskó és Az őz lapjain.
A következő regény, a Mózes egy, huszonkettő az útkeresés első jele. Ez a mű Cocteau regényének, a Vásott kölyköknek a témáját helyezi a hatvanas évek magyar valóságába; ismét fiatalok és öregek világának kibékíthetetlen ellentétét, a generációs konfliktust abszolutizálva. A regényben a fiatalok az Izára jellemző, hideg racionalizmus bajnokai; őket nem köti már a múlt, a család és a történelem szorító öröksége, mely oly erőteljesen determinálja a szülők és a nagyszülők nemzedékét. Az író érezhetően a fiatalok nézőpontjával rokon véleményt képvisel,. noha itt is minden szereplő, minden nemzedék szót kap; az egyes fejezetek más-más nézőpontot bontanak ki. A kritikusok egyrészt a nemzedéki ellentét abszolutizálását, másrészt a mű túlságos megszerkesztettségét, képletszerűségét, a szereplők szimmetrikus, geometrikus elrendezését nehezményezték.
Új műfajjal jelentkezett az író az Alvók futása (1967) című novelláskötetben, mely mintha a regényíró lehetőségeit is példázná: a novellák – Simon Zoltán megfigyelése szerint – mindmegannyi regénycsíraként jelzik az írói tartalékok bőségét. A novellák szerkezete is a regényekére emlékeztet: a múltba hosszan visszanyúló szálak egy-egy bogját fejtik fel – vagy vágják el egy-egy váratlan csattanóval. Történetek helyett szituációk, lezárt, végleges, emberek közti formációk jelennek meg ezekben az írásokban; a hangsúly a jellemek ütközésén, a pszichológiai) ábrázoláson van. A halál alapmotívum, mindent átható közérzet, állapot ezekben a novellákban; s gyakori jelenség a halottak utóéletének, az eleven világban való jelenlétüknek tudata (Alvók futása, Nenő). "A halál sohasem valamiféle lezártságot jelent nála, hanem inkább állandó jelenlétet, inkább folyamatot" – állapította meg a kötet egyik kritikusa.
Ez az életet és halált egybemosó életérzés határozza meg a következő, Katalin utca című regényét is (1969), melyben az írónő a "halottak birodalmát" ugyanolyan eszközökkel ábrázolja, mint az élőkét. A Katalin utcában a múlt mindent és mindenkit meghatározó tényezővé válik: mítosszá emelkedik a gyermekkor és a 742gyerekkor helyszíne, a Katalin utca. A jelen viszont elveszti realitását a szereplők számára, akiket mindennél erősebben köt össze a közös gyerekkor. A regény felhasználja a jellegzetes Szabó Magda-figurákat: az Elekes házaspár Az őz és a Pilátus lapjairól jól ismert, szolid, vidéki házaspárt formázza. A két Elekes-lány közül Irén a komoly, a racionális, a "hangya"-típus, míg testvére, Blanka a "tücsök" – természetes jósága azonban erkölcsi fölényt ad számára. A férfialakok itt is meglehetősen színtelenek, jellegtelenek – csak mint a nők kiegészítői vannak jelen. A Katalin utca abból a szempontból jelent változást, előrelépést epikájában, hogy itt az író kilép a realisztikus ábrázolásmód keretei közül, s a fantasztikum felé nyitja ki világa határait. Ez a nyitás nem ellentmondások nélkül valósult meg. A holtak és élők világa teljesen egybemosódik, rég meghalt személyek a legnagyobb természetességgel vesznek részt az élők életében, s hogy ez csupán képletes, azt az elbeszélés semmiféle eszközzel – distanciával, iróniával – sem jelzi. Végül is, a Katalin utca megvalósulásában nem ér fel azzal a nagy formátumú elképzeléssel, amely a regényben felsejlik.
