Visszaemlékezés és dokumentum – a hetvenes évek műfajváltása
Visszaemlékezés és dokumentum – a hetvenes évek műfajváltása
Az 1970-es évektől epikáját, mely a kifáradás, az önismétlés jeleit mutatta, sikeres műfajváltás újítja meg: a "fiction" helyébe a világszerte tért hódító "non fiction", azaz a visszaemlékező önéletrajzi regény lép. Összefoglaló, korszakzáró mű az Ókút (1970). Értelem és érzelem, személyesség és objektív ábrázolás, lírai kitárulkozás és epikus szemlélet igen szerencsés egyvelege. Rónay György szép megfogalmazásában: "Az Ókútnak világa sajátos kettős fénytörésben dereng, a múltból elősugárzó világosságot keresztezi a jelenből visszafelé áradó, legyen az akár az élmény tüzéé, akár a tudós önvizsgálat kutató lámpájáé."
A látszólag spontán ömlő visszaemlékezés igen tudatos válogató és szerkesztő munka eredménye. "Ahogy az írónő az archetípusos élményeket sorra veszi, elrendezi, családmítosszá szervesíti, igen méltánylandó" – írta kritikájában Bata Imre. A regényben nyomon követhető egy intellektus, egy művészi hajlam ébredezése, a világgal való találkozása s egy rendkívüli, ám rendkívüliségében általános vonásokat is megtestesítő család, mely szinte idilli boldogságban magányos sziget a társadalomban.
Az író nemcsak műfajt váltott a hetvenes években, hanem a hagyományos regényformában is tovább lépett. A szemlélők (1973) című regény a magyar nemzeti múlt örökségeivel, s a jelent is determináló hatásával vet számot – önkínzó, a szélsőségektől és túlzásoktól sem mentes szenvedéllyel, de az illúziótlan önvizsgálat, az őszinte szembenézés igényével is. Kelet és Nyugat modellszerűen megrajzolt országainak ellentétét, szembenállását racionálisan öröknek, kibékíthetetlennek ábrázolja a regény – ebből következően a két főszereplő elválása is törvényszerű és elkerülhetetlen. A szemlélők: a védettek, a mindig garantált biztonságban, a szélárnyékban élők világa nem elegyedhet a történelem viharaitól megtépázott, a létért való szüntelen harcban megedzett nép világával.
A regény szerkezete az író által oly kedvelt megoldáson, a látszat – a külső szemlélő számára felfogható jelenségek – és a valóság ellentétező egymás mellé állításán alapszik. Három részre tagolódik a mű: a semleges nézőpontból megfogalmazott vád – mely a látszatok külső szféráját világítja meg – a nyugati főhős, Roland előéletét, környezetét és körülményeit írja le. A középső rész, a védelem Roland saját maga mellett tartott védőbeszéde, mely a látszatok mögött a valódi, rejtett okokat és okozatokat, a lényegi összefüggéseket világítja meg. Az 744 ítélet szövegét az író a "kelet-európai" – azaz magyar – hősnő, Anna szájába adja, aki levélben írja meg az ismeretségük történetét a férfinak, új nézőpontból elevenítve fel az eseményeket, megvilágítva azok valódi jelentését – mintegy megfejtést kínálva a Roland és az olvasó számára talányos mozzanatokhoz.
Az Ókutat mintegy az időben visszafelé folytatja a Régimódi történet (1977), történelmi dokumentumregénnyé szélesítve azt. Az író célja édesanyja élettörténetének, sorsának megírása volt, az eredmény azonban jóval több ennél: egy család történetén keresztül egy egész korszak – a "boldog békeidők" – képe rajzolódik elő a regény lapjairól. "Ráadásul olyan rétegről, a magyar dzsentriről van szó, mely az óriási előzmények után az epigonság kockázata nélkül meg sem írható. A választott módszer segíti abban, hogy a klasszikusok után is tud erről a rétegről felfedezésszerűen újat mondani" – írja Bárdos Pál Tudósítás és sorsdráma című kritikájában. A választott módszer: a dokumentatív közlés, a világszerte hódító "non fiction", a hetvenes években a magyar irodalomban is tendenciaszerűen jelentkező módszer. A Régimódi történet csupán a feldolgozott anyag (naplók, háztartási könyvek, a szereplők versei, elbeszélései, levelek, szóbeli és írásbeli visszaemlékezések stb.) okán is rendkívül érdekes, történetileg újat hozó, izgalmas mű. Ami igazán kiemelkedővé teszi, s a hetvenes évek regényirodalmában megkülönböztetett helyet biztosít számára, az a dokumentumok felhasználásának módja, az a szinte láthatatlan írói bravúr, amellyel az író el- meg elrugaszkodik a dokumentumok világától, hogy egy szuverén, önmagában teljes és öntörvényű (művészi) valóságot hozzon létre. Jablonczay Lenke, az író édesanyja s a többi, egytől egyig hús-vér szereplő kilép a dokumentumok történeti hitelességének szűknek bizonyult ketrecéből, s a művészi hitelesség másfajta – az előbbit nem cáfoló, sőt erősítő – szférájában szeretnek, gyűlölnek, szomorkodnak, csalnak és átkozódnak, kártyáznak, gyereket szülnek, élnek és meghalnak. Különösen figyelmet érdemel az a kíméletlen őszinteség, mellyel az író a szexualitás szféráját, s ezen belül a frigiditás problémáját ábrázolja. Ez a már-már kegyetlen nyíltság ritka jelenség irodalmunkban.
