Költészete a világháború alatt
Költészete a világháború alatt
Az Élet szörnyűséges, gazdag
S az én kicsufolt, szent sebeim,
Mint rózsák piros májuson
Egy világ testén fölszakadnak.
S az én kicsufolt, szent sebeim,
Mint rózsák piros májuson
Egy világ testén fölszakadnak.
Most, íme, itt az életemnek
Átkos és bús magyarázata,
Sejtő kínja, szédülete,
Dölyfe, – íme, honnan erednek.
Átkos és bús magyarázata,
Sejtő kínja, szédülete,
Dölyfe, – íme, honnan erednek.
(A megnőtt élet)
A megnőtt élet egyike azoknak a verseknek, amelyekben Ady legmélyebben vall önmagáról. Kedves szimbólumát, a fát rejtette belé: "sudaras multjának" ágaiként látjuk az elmúlt évet, s ezek lombosodtak ki a világháború alatt. A magyar Ugar szörnyűségeit s a magyar Messiások tragikumát Európa csataterei s a legyilkolt, üldözött antimilitaristák bizonyították. Ady világháborús költészete a régi motívumok tudatos összefoglalása s egyben az egész világba való kivetítése. A magunk szerelme táján mintha nemcsak a Vér és arany korának csillogásából vesztett volna, de lírájának gondolati monumentalitása és sokrétűsége is kissé halványabb színben tündökölt volna. Ám A halottak élén ismét költői ereje teljében mutatja, és új hang, új gondolatok jelennek meg lírájában. Az első világháborús embernek nemcsak magyar, de talán világviszonylatban sincs nagyobb megörökítője Ady Endrénél. (Emlékezés egy nyár-éjszakára, 1917). A háború kitörése hírének hatását a kozmikus s a földi látomásoknak tudatos művésziességgel való keverése adja meg. A kezdő sorok – "Az Égből dühödt angyal dobolt | Riadót a szomorú földre" – János jelenéseit visszhangozzák: az Apokalipszis idejét látta Ady eljönni a háborúval. Kozmikus és földi jelenségek művészi összefogásával a pillanat rendkívüliségét akarta érzékeltetni.
Már a vers harmadik részében kiemelkedik az emberi társadalom látványából merített fő gondolat: "Csörtettek bátran a senkik | És meglapult az igaz ember". Még háromszor ismétli meg rettenetes élménye kifejezését, az emberben való mélységes csalódását. Ady a háború első hónapjainak tömeglelkesedésére emlékezhetett, amikor nacionalista-soviniszta jelszavakkal még meg lehetett téveszteni a népet.
De benne van ebben a versben, amely mintegy sűríti háborús lírája motívumait, A halottak élén Adyjának másik nagy mondanivalója is: "Véres, szörnyű lakodalomba | Részegen indult a Gondolat, | Az Ember büszke 133legénye, | Ki, íme, senki béna volt." Ady nemzedékének nagy élménye a haladás látványa volt; ekkor szálltak fel az első repülőgépek, az anyagi világnak újabb titkait derítette fel a természettudomány. Már korábban maga Ady is nagyszerű versekben ünnepelte a világ rejtelmességén diadalmaskodó emberi értelmet (A nagyranőtt Krisztusok). A pozitivizmus pedig már a bölcselet nyelvén is megfogalmazta az evolúció tanában a 19. század látványát: a fejlődést. Nálunk épp Ady egyik szellemi nevelője, a Huszadik Század gyökereztette meg Spencer filozófiáját. Most egyszerre meg kellett érniük a legjobbaknak, hogy hasztalan a szellem nagyjainak erőfeszítése, az imperializmus korában nem tudnak beleszólni az életbe. A kultúrák évezredes erőfeszítésén újra s újra átüt a világ nem kevésbé ősi, káini ábrázata. Az Emberiség pedig hull a végzete felé. Ezt a mondanivalót Tegnapi tegnap siratása című verse mondja ki a leghatározottabban:
Néztük: az Ember
Különbje magas szivárvány-hídon
Istenülésnek amint neki-vág
És gazdagodik, mind-gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.
Különbje magas szivárvány-hídon
Istenülésnek amint neki-vág
És gazdagodik, mind-gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.
Ebben a versben találkozunk Ady világháborús lírájának egyik nagy szimbólumával, a Tegnappal is. Ez az egyszerű időhatározó költői nyelven azokat az éveket keltette életre, amikor még lehetett reménykedni abban, hogy a progresszió törekvései megvalósulnak, s egy tisztító forradalom lehetetlenné teszi a háborút.
Az Emlékezés egy nyár-éjszakára három nagy motívumát – Ember, Gondolat, Tegnap – egy sereg Ady-vers visszhangozza: A csillag-lovas szekérből, Új s új lovai, Vér: ős áldozat, Nincsen, semmi sincs, Utálni s nem törődni, Ifjúság babonás hitével, A megcsufolt ember.
Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.
(Új s új lovat)
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.
(Nincsen, semmi sincs)
– vallják monotonul az egymást követő versek. A határozott magatartás már korán, szinte a háború első napjaiban kialakult Adyban. Bizonyítéka ennek Az ősz dicsérete, amelyet pontos keletkezési dátummal is jelzett: 1914. IX. 11. Az ősz inspiráló motívumain át háborús önmagáról tett vallomást. A természet páratlan őszi szépsége az Élet mindenen átcsapó folyamatosságát sugallta neki; nagy élethimnuszai sorába tartozik a vers első strófája. "Él 134az Élet s az Élet nem beteg" – dalolta Ady. Megszólal azonban itt is háborús gondja:
Én tömeg-Mának nem adtam magam,
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
…
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-nehány.
…
Im, tábor vagyok gőgben, egyedül.
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
…
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-nehány.
…
Im, tábor vagyok gőgben, egyedül.
A halottak élénben nagy versek folytatják ezt a sort: A rabbiság sorsa, Mégsem, mégsem, mégsem, Az akarat cselédjei. Az őrjöngő népektől, a szent, gyötrött sokaságtól határolta el magát Ady. Ebből fakadtak átkai az ember ellen s kínzó kérdései egyszerre: "Már csúfja minden állatoknak | Isten híres sarja, az Ember" (Mai próféta átka). "Zászlózott, híres, nagy céljait | Az Ember gúnynyal megtagadta?" – kérdi A mosti márciusban. Frazeológiájukban rokonok ezek a versek az Én mindenekfeletti jogait hirdető kortárs filozófusok, esztéták gondolataival: Nietzschéével, Barrèséval. A hasonlóság azonban csak felületi. Ezen a különbségen át érthetjük meg teljességükben Ady háborús gondolatait: forradalmi, tegnapi Én-je élt tovább ebben az attitűdben. "Drága Tegnap, sebetlen homlok,": így idézi Ady a Véresre zúzott homlokkal című versben a régi Én-jét övező időket. Kulcsszavai ekkor: az emberség, ma, régi. Érthető hát, hogy ez a nagy élmény adja meg a háborús Én-versek alaphangját. "S meghalt minden külön pokol" (Szent Liber atyám). "Mert igazam volt, igazam volt" – üzenik Az utolsó hajók. Szomorú hitvallás magamhoz: ez a legigazabb s legjellemzőbb magáról beszélő verse s verscíme ekkor Adynak. De kihez is menekülhetett volna máshoz – amikor a tegnapi forradalmas tömegek a ma legriasztóbb jelszavait üvöltötték –, mint a változást váró, sejtő és sürgető tegnapi önmagához. Az Én felnövesztését ez magyarázza. A szavak hasonlóságán kívül nincs semmi egyező vonás Ady gondolatai s az irracionális, tömegellenes polgári filozófia képviselői között. Hiszen ugyanez az Ady versben és prózában vallotta: "Nem milliónyi ilyen-olyan ember, | De Ember az Isten ígérete | S míg ember él, minden győzve halad | Teljesülésig…" (Az ősz dicsérete); "Gaz volna az a képességes ember, aki az emberben, bármennyire lealacsonyítható, ma is, mint két évvel ezelőtt, ne ugyanazt lássa. A küzdelmekkel megjavíthatót, a kitalált Isten irányába fejlődőt, kik a Napot, az Életet, a Boldogságot fogják szeretni, mint a madarak és pogányok" (Madarak és pogányok, Világ 1915).
