Peterdi Andor (1881 Sopornya – 1958 Budapest)
486Peterdi Andor (1881 Sopornya – 1958 Budapest)
Kora ifjúságától dolgozik. Két évig pékinas, aztán marhahajcsár, szabóinas, majd egy éven át gyalog bejárja az országot. 1904-ben Budapestre megy, beiratkozik a Vígszínház színiiskolájába. Bekapcsolódik a vasasszakszervezet kultúrmunkájába. Ettől kezdve írói munkásságából él, főként a Népszavába s más baloldali lapokba ír. 1909-ben feleségül veszi Várnai Zsenit. 1918-ban a Petőfi Társaság tagjául választja, a polgári forradalom napjaiban azonban lemond e konzervatív testület tagságáról. A Tanácsköztársaság bukása után esztendőkön át mint képkereskedő működik.
Hányatott ifjúsága élményvilágával jelentkezik első köteteiben (Szívem, 1904, A mélységből. 1909) Ő is, mint Gyagyovszky Emil, az "utca" fiának vallja magát, verseiben a nagyvárosi proletárélet, a nincstelenek érzelemvilágának kifejezése mellett fel-feltűnik a falu utáni nosztalgikus sóvárgás is (Hazamennék). Újabb kötetében (A pacsirta énekel) a családi idill hangulatképei, majd lázadóbb szerelmi versek váltják fel korábbi nosztalgiáját. A vidéki táj borongós képei is megtelnek a változás utáni vágy hangulatelemeivel (Ősz, Novemberi éj). 1912 táján erősödik fel lázadása (Várom a vihart, Vadásznak az urak, A vihar) ; úgy tűnik, a munkásmozgalom forradalmi fellendülésekor válik Peterdi korábban inkább csak ösztönös szocializmusa tudatos sorsvállalássá. Büszkén vallja a tüntető munkások igazát ( Üzenet,Legyen hát csönd!), hirdeti áldozatuk jövőt építő értelmét (Pirosló kövek). Versei csaknem iskolásan szabályosak; egyszerű képekkel, hasonlatokkal idézi a proletárok eljövendő diadalát.
A világháború első szakaszában, megtévesztve a hamis nacionalista frázisoktól – mint annyian mások – lelkesítő verseket ír (Katonák, A hunok döngetik a kapukat). Ám elboruló, fájó hangulatú költemények követik hamarosan a háborús ódákat (Éjféli csöndben, Beszél a föld). Költészetébe visszatér a jövendő jelképes megidézése (Tavaszi szél). A Tanácsköztársaság napjaiban harcos versekkel buzdít a forradalom védelmére (Vörös vitéz); ekkor megjelent kötete, A Föld énekel új verseiben plasztikusabban s közvetlenebbül fejezi ki tárgyát, költői világa konkrétabbá válik.
E letisztultabb hangvételt, a hangulatok csapongását, a konkrét tárgyi valóság medrébe vezető fegyelmezettebb verselést építi tovább a két háború közötti versesköteteiben (Éneklő zarándok, 1925; Őszi szélben vadmadár, 1936). Korábbi tűnődő szomorúsága a megbántott emberség panasz-szavává növekedik az ellenforradalmi korszak riasztó valóságában. Az emberi méltóság megőrzésére buzdít az üldözések közepette is (Ne hervasszon az élet), Petőfi, Ady, s Tolsztoj emlékét idézi, emberséges világról szőtt álmukat "büszkén álmodja tovább" (Petőfi, Ady-emlék, Tolsztoj). Együttérzéssel ábrázolja a nehéz munkáséletet, s osztályharcos indulattal szól az éhezőkről (Téli hajnal, Sok-sok ezer ember éhes, Kenyeret oszt a föld), és a munka eredményének kisajátítására buzdít. A felszabadulás után korai politikai ódáinak hangján köszönti a szabad életet és a földosztást (Május elseje, Kenyér); később a küzdelmekben megfáradt ember komor magányossága hangzik ki egyre gyérülő verseiből. Peterdi költészetét nem érintette sem a Nyugat művészi forradalma, sem Kassákék expresszionista útkeresésének izgalma.
487Külön színfoltot jelentett a Népszava költői körén belül Bodrogi Zsigmond (1874–1937) dalszerű verseivel, melyekhez zenét is maga szerzett. "Népies" modorban írt nótái és rigmusai eleinte a küzdelmes paraszti életet dalolják érzelmes hangon (Tövises tarlón, 1908); a tízes évektől már a kivándorlás és a népnyomor lesz főtémája (A magam útján), később a "magyar tespedés" kritikája, majd a munkásság élete is hangot kap verseiben (Magyar rögön). Gyűjteményes kötete (Virradóra, 1919) záró verseiből haloványan az élet forradalmi megváltoztatásának vágya is kitetszik. Bodrogi nótaszerű versformája annyira ellentmond azonban a súlyosabb tartalomnak, hogy egykor népszerű versei mára már kuriózumként hatnak.
Ugyancsak a korai szocialista líra egykor ismertebb úttörőjeként kell számon tartanunk Migray József, Benjámin Ferenc és Tuba Károly költészetét.
Migray József (1882–1939), miként előtte Csizmadia Sándor is, szegényparaszti élményekkel érkezett a munkásmozgalomba. Első verseskötetén (Vörös zászló alatt, 1900) az agrárszocialista mozgalom inspirációja érződik, később anarchisztikus eszmékkel telítődnek versei (Forrongás). A Tanácsköztársaság idején még szerepet vállal, s bukása után börtönre ítélik, a húszas évek végére azonban – s ebben is hasonlít Csizmadiához – jobboldalivá válik, kizárják a szociáldemokrata pártból.
Benjámin Ferenc (1888) erős szociális érzéssel rajzolja verseiben a falusi és városi proletárok sorsát (Bilincsben, Örökzöld, A föld). A Tanácsköztársaság idején agitációs célzatú versekkel és a Világszabadság szerkesztőjeként is jelentős tevékenységet folytat a parasztság megnyerése érdekében. 1919 után Pozsonyba emigrált, a harmincas évektől Londonban él.
Tuba Károly (1879–1958) eredetileg cukrászsegéd, majd 1901-től tanító volt, de 1919 után a forradalomban való részvétele miatt elbocsájtják állásából. Verseiben hangulatosan festi a szocialista ember érzelemvilágát (Hallgassatok meg, Megváltó viharban, Börtön szonettek). Számos pedagógiai cikket is írt.
