Áprily Lajos
Áprily Lajos
Eredeti nevén Jékely Lajos. (1887–) Egyetemi tanulmányait a kolozsvári bölcsészkaron végzi, majd egyéves párizsi út után tanárkodik, előbb a nagyenyedi kollégiumban, később Kolozsvárott. 1929-ben rövid ideig az Erdélyi Helikon szerkesztője. Ez évben repatriál, Budapestre költözik. Ismét tanár, majd leánygimnáziumi igazgató, s közben a Protestáns Szemlét szerkeszti.
937 "A magyar líra pillanatnyi bomlásától ő szigetre szállt és szigetre mentett magvaiból gyönyörű flóra sarjadt" – írja 1927-ben Áprily-portréjában Németh László. A "szigetre mentett magvak": a Nyugat nagy nemzedékének formaművészete, nyelvi, stilisztikai vívmányai, s valamilyen erdélyi, protestáns gyökerű nemes idealizmus. Mikor 1921-ben szerényen és szemérmesen, harmincnégy éves korában a nagyközönség elé lép első kötetével (Falusi elégia), addig csak folyóiratokból s elvétve ismert, mívesen formált, impresszionizmuson és szimbolizmuson iskolázott nyelvezetű verseivel, csendes őszi elégiáival, Magyarországon már a "második nemzedék" harsányabb hangja harsán fel, lazulnak, bomlanak a formák. Az ő hangja az első nemzedék egy évtizeddel korábban megvívott irodalmi és ízlésforradalma távoli, megkésett erdélyi visszhangjának hat. Ezért "sziget"-jelenség költészete, időbelileg és földrajzilag is. Eszközeit biztosan kezelő, a maga lehetőségeit ismerő mesterként mutatkozik be, de nem újító. Pedig kis szerencsével az újítók között kezdhette volna. Ízlése, kulturáltsága s alkata nem egy vonásban rokon a Babitséval, Tóth Árpádéval s a Juhász Gyuláéval, kiknél alig egy-két évvel fiatalabb, s mint formaművész aligha kisebb náluk. Költészetének éltetője, ihletője a sajátos, romantikus szépségű erdélyi természet. Kevés költő lírája kötődik úgy egy tájhoz, mint az övé.
De ez nem jelenti azt, hogy költészete egységesen és címkézhetően tájlíra lenne. A szó tájleíró költészetet jelölő értelmében, mely költő és táj között alany-tárgy viszonyt tételez fel, semmiképpen sem az. Áprily számára az erdélyi táj sokkal többet jelent, a viszony sokkal bonyolultabb. Maga így jellemzi:
… lelkemen-túli zord kívülvalóság.
S mégis, velem
egy test vagy, mint a titkom.
S mégis, velem
egy test vagy, mint a titkom.
(A láthatatlan írás)
Nemcsak titka, hanem saját belső titkainak letéteményese, s az a médium, mely összekapcsolja líráját az univerzummal. Az a környezet, amelyben élve – s később: amelyre emlékezve – kitárulkozik zárkózott, szemérmes egyénisége. Költő és témája, műalkotás és tárgya, képzelet és valóság szinte egymásba olvad néhány természeti versében. "Most már a barna, délsütötte rónán | mulandóságról mond mesét a szél" – olvashatjuk egyik versében (Az ősz). Egy másikban: "A bükkös erdő bús elégiája | szép mint a halál és a szerelem" (Októberi séta).
A természetben való feloldódása: részben menekülés. Egy szépségre, harmóniára szomjazó, "bajvívásra nem termett" ember, magányos, riadt ember menekülése. A világ lángban áll, illúziói összeomlanak, mikor írni kezd; harctéren elhullott barátainak elvesztése korán eljegyzi az elmúlás gondolatával. A kiomló vér látomása elől fut a természetbe, ahol hiába leheli az ősz a halál hangulatát, ez az elmúlás más, mint az emberi: nem erőszakos, van benne valami csendes nyugalom, s egy körforgás része, megújulás követi. A borongós őszi elégiák közben vidám márciusi daktilusok fakadnak a költő tollából. A menekülés-motívum legvilágosabban a hegycsúcsokról szóló költeményeiben érződik. Ezekről tisztelettel, ünnepélyesen ír: az "időtállás", sztoikus felülemelkedés és a békesség jelképei szemében. Míg lenn, a köd 938alatt, a völgyben a történelem véres, erőszakos eseményei zajlanak, ember emberre ront, "itt sajttal kínált a pásztor" (A tetőn).
Verseiben a tájakon ritkán jelenik meg ember, csak a hozzátartozói, néhány kiránduló diák, s a hegyilakók. Ebben is korától való irtózása tükröződik. A múltban viszont szívesen barangol, gyakran idézi a holtakat; hol önnyugtatásul sorstársakat, hol bátorító példákat keres bennük. Az erdélyi kultúra jelesein kívül a görög mitológia vívódó, sorsuk üldözte alakjait érzi lelki rokonainak. Antigonéval mondja, hogy korára értsük:
Itt meg kell halni. Dike fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom –
Sötét az Acheron homokja:
Itt meg kell halni, Haimonom.
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom –
Sötét az Acheron homokja:
Itt meg kell halni, Haimonom.
(Antigone)
A pesszimizmus és a jobb emberi jövőbe vetett hit hasonlóan viaskodik a fiaihoz írott Esti dal című költeményében. A közvetlenül a maga sorsáról, egyéniségéről szóló verseiben a belső birkózás különböző modulációi figyelhetők meg: a tragikus elomlottság, a borulátás érzését beismerő, olykor szkepticizmusba hajló költeményekre a benső fegyelem, kötelességérzés hangja válaszol (Kőtörés a völgyben). Lírája egy magányosságra kárhoztatott, becsületes és őszinte, de nem harcos humanista vallomása.
Áprily sokat emlegetett, valóban párját ritkító formaművészete nemcsak révült, önfeledt játékosság eredménye, hanem – s elsősorban azé, amibe ezt befogja: a fegyelmezett, komoly műgonddé. S műgondja elsősorban morális indítékú, e tekintetben a Babitséval rokon költészet az övé. Olajozott ritmusai és tisztán csengő rímei nemcsak önmagukért való, spontán élvezetet keltenek az olvasóban, más funkciójuk is van. Legyen bármily komor témájú verse, lüktetésében az élet és az alkotás öröme ver, mintegy kiegyensúlyozottságot teremtve.
Életművében nem könnyű korszakhatárokat húzni; kötetről kötetre haladva azonban érzékelhetünk némi árnyalatnyi különbségeket. Az első, a Falusi elégia, mint címe is utal rá, elégikus hangolású. A következő kettőben (Esti párbeszéd, 1924; Rasmussen hajóján, 1926) az elégikus hang felbomlik, a színek komorodnak vagy élesednek, a lélekvallomás meztelenebb lesz. A harmincas évektől kezdve, repatriálása után, néhány újabb motívum kerül verseibe (újabb kötetei: Az aranymosó balladája, 1934, A láthatatlan írás, 1939, Ábel füstje, 1957, 1965), s amint évei előrehaladnak, úgy válik halállírája kevésbé elvonttá, konkréttá, mondhatni testivé-érzékivé, de ezzel párhuzamosan az önmaga belső harcait megharcolt öregedő ember bölcs derűje is költészetébe lopakszik, s aranyozza be őszikéit. Két ismert egyfelvonása, az Idahegyi pásztorok (1931) és az Oedipus Korinthosban (ez utóbbi az Ábel füstje című kötetben olvasható), nem vérbeli drámaíró alkotása; mondanivalójukat tekintve is, nyelvileg is inkább lírájával egyfoganásúak.
