Jékely Zoltán
Jékely Zoltán
1913-ban született Nagyenyeden. Áprily Lajos fia. Szülővárosában és Kolozsvárt tanult. 1934-ben családjával együtt Budapestre költözött. Itt később magyar–francia–művészettörténet szakos tanárjelölt, az Eötvös-kollégium tagja. 1935-től a Széchényi könyvtár munkatársa. Versei főként a Válaszban, Erdélyi Helikonban, Nyugatban, majd a Magyar Csillagban jelentek meg ez idő tájt. 1937-ben Párizsban és Itáliában, 1940-ben Rómában jár. 1939-ben Baumgarten-díjas. 1941-től a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgozik, 1944–46-ban az ottani Világosság munkatársa, majd újra a budapesti Széchényi 560Könyvtár tisztviselője. Több regénye, két novelláskötete és egy színműve is megjelent.
Eltéveszthetetlenül egyéni, és nemzedékére mégis jellemző hangon szólalt meg első kötetében (Éjszakák, 1936). Romantikus elvágyódás vonzza vissza a gyermekkor színes, néha kalandos emlékeibe, ahol töretlenül átélheti egy sejtelmes, ígéretesen gazdag világ élményét. Nemzedéktársai közül az egyetlen, aki spontán líraisággal tud énekelni. Hol legényes, hol búsongó dallamát a sanzonba tévedés veszélyétől a tárgyi valóság, valamint a meditáció iránti erős ösztöne óvja meg. "Ösztönös" magatartásának jellemzője, hogy nagyon közel áll a természet életéhez, és verseiben megelevenednek az erdélyi táj gyors patakjainak, hegyormainak, ódon városainak meg az embereknek dús nyelvi érzékletességgel, sőt, gyöngéd erotikával felidézett világa, ám életösztönének szerves ellenpárja állandó halálérzése is. Ez a halálérzés a tenyésző élet részeként nyilvánul meg, s így a századelő morbid hangulataitól eltérve inkább a középkornak a halállal borzongva is parolázó, teljes világképével rokon (Pisztráng-balett, Enyeden ősz van). Ekkori legnagyobb művészi teljesítményeit olyan reális tárgyú, de fenséges témájú verseiben valósítja meg, mint A marosszentimrei templomban vagy Csillagtoronyban:
S róván megunhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
(Csillagtoronyban)
Egy-két nagy lélegzetű elégiájának lazán asszociált kép- és hangulatsorában – Apollinaire távoli hatására – érzelmes pátoszát játékos, sőt komikus tárgyi és nyelvi motívumok ellen pontozzák (Kalotaszegi elégia, A Szépjuhászné elégiája). Szakadatlanul áradó jambusa nosztalgiájának zenei kifejezése.
Itt-ott stilizáltan gyermeki romantikáját külföldi, főként itáliai útjai, az átélt fenség és nagyság élményével telítik (Verona éjjelében), és hatásukra még az apró életjelenségek komikumát is hitelesen érzékeli. Vágyakozása egyetemes érzéssé: honvággyá, és ezt tudatosítva a szülőföld, a haza szeretetévé mélyül:
Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
…
A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
(Tengerparti elégia)
De Jékely erdélyi tájaktól, emlékektől ihletett verseit 17–18. századi protestáns prédikátorok, emlékiratírók – közülük is leginkább Bethlen 561Miklós – stílusán izmosodott, kifejező, dús nyelven írta –, külföldön született versei között ritkább a remeklés, stílusa is, talán épp a témaváltás miatt, egy árnyalattal halványabb (Új évezred felé, 1939; Mérföldek, esztendők, 1943). Kolozsvárra hazatérve kiapad fő ihletője, a nosztalgia; szerelmes verseiben gyakoribb a pszichologizmus, mint a korábbi szenvedély, és meditációiban is csak hellyel-közzel szólaltatja meg a nagy, a hősi érzések pátoszát, úgy ahogy régebben tette: fejlődése átmenetileg megtorpan.
Ezután a Nizsinszkynek, Chaplinnek és Rezeda Kázmérnak hódoló költő álomvilágába is betör a történelem. Az abesszínek után megénekli a hősiesen elbukó lengyel népet (Ott Északon…) és háborús élményeit a tragédia színeivel festve, verse átok az országvesztő politikusokra (Örült velők), gyászbeszéd a pusztuló nép fölött (Tragikus ősz, Sirató). Levonja következtetését ő is a világrengésből, de ez elsősorban metafizikus pesszimizmust eredményez nála. Az elmúlás gondolatához eltéphetetlenül kötődve írja a halál, a búcsú, az elválás verseit, csak ami eddig életérzése volt, az filozófiává válik benne. Az elmúlást, mint az ember sorsát, metafizikus "zsánerképei"-ben fejezi ki igazi művészi erővel:
A nagymedence szélén úgy heverésznek
mint roncsai valami tengeri vésznek;
megfáradtak a lét sivatagában,
megpihennek Gül Baba oázisában.
mint roncsai valami tengeri vésznek;
megfáradtak a lét sivatagában,
megpihennek Gül Baba oázisában.
(Gül Baba fürdőjéhez)
Megőrzi az "énekes" magatartását, akinek érzelmei nyomban versbe kívánkoznak. Vonatkozik ez főként szerelmi költészetére, amelyben nem mindig tud a közvetlen érzések általánosságain felülemelkedni; drámai hangja mellett mindmáig megmaradt érzelmes hangja is.
Ahogy filozófiai érdeklődése erősödik, legjobban fiatalkori versei fenséges esztétikai hatásával felérő, mégis villódzóbb, asszociációiban modernebb, történetfilozófiai távlatú szintézis-versig érkezik:
Világszél sepri az ember nyomát,
düledék minden embertani korszak;
a tenger mélyén régi s új csaták
játékszerei egymáshoz kocódnak.
A kőbepréselt Legelső Madár
félszemmel néz a sirály tetemére
melyet hozzáverdesnek vad habok,
s a tenger haltalan, mint az Első Napon.
düledék minden embertani korszak;
a tenger mélyén régi s új csaták
játékszerei egymáshoz kocódnak.
A kőbepréselt Legelső Madár
félszemmel néz a sirály tetemére
melyet hozzáverdesnek vad habok,
s a tenger haltalan, mint az Első Napon.
(Az utolsó szó keresése)
Tud azonban metafizikus tünődéseiben is a lírai vallomás és a reflekszió kinyilatkoztatásszerű, szíven ütő közvetlenségével szólni. (Dadogások egy szívhez). Költői modorában a romantikus emlékezés szerepét fokozatosan felváltja a látomásé, viszont ritka, bár sohsem különcködő erdélyi tájszavai, kifejező szókapcsolatai, képzetindító jelzői stílusának konkrétságát, szabadabb 562és váratlan költői szépségeket felvillantó versmondatai pedig dikciójának lélektani hitelét fokozzák. Noha Jékely erős valóságérzése ellenére alapjában irreális látásmódra hajlik, eleve kozmikus szemléletét az ötvenes évek merev irodalompolitikája csak erősítette benne.
Műfordítói munkásságában mélabúja kivált Nerval, Laforgue, a régiek közül Dante Új élete, nyelvi ereje és érzékletessége pedig a román népköltészet tolmácsolásában mutatkozik meg a legtisztábban. Thomas Mann A kiválasztottjának átültetésével kitűnő prózafordítónak is bizonyult.
