Kodolányi János (BODNÁR GYÖRGY)
Kodolányi János
(BODNÁR GYÖRGY)
(BODNÁR GYÖRGY)
Telkiben született 1899-ben, apja erdőfőtanácsos volt. Szétbomlott családban nőtt fel, szülei a dekadenciába hulló honorácior réteg végnapjait élték. S az "atyai ház" körül megismerhette a vidéki életet meg a válságos paraszti sorsot is: gyermekkora az Ormánságban telt el, a modern feudalizmus terheit sínylő, hanyatlásnak indult, egykéző nép körében s a német nemzetiségi előretörés területén. Tapasztalatai már az ifjúkori öntudatosodás idején szembefordították osztályával s nehéz küzdelemre szólították, melynek következményeit személyes sorsában is vállalta. Alighogy leérettségizett (középiskoláit Pécsett majd Székesfehérvárott végezte), 1922-ben szakított családjával, s ettől kezdve éveken át nagy nélkülözések között tartotta fenn magát, hogy lázadó eszményeihez hű maradhasson. Ezek tették íróvá s ezek kapcsolták átmenetileg a munkásmozgalomhoz is: 1922-től 1933-ig egy kommunista írócsoporthoz tartozott. 1936-ban, 1937-ben és 1938-ban több tanulmányutat tett Finnországban.
Életrajza nem csupán háttere műveinek: számos önéletrajzi regényben sőt emlékiratban bizonyítja, hogy életműve java része személyes tapasztalatainak foglalata. S már első írói megnyilatkozása is élet és mű közvetlen egységét jelzi.
A Sötétség című nagy elbeszélése hívta fel rá először a figyelmet (1922). Ormánsági írás ez, megrendült hangú és felháborodással átfűtött beszámoló a társadalmi, emberi és lelki sötétségről. Hősei vádolnak és vallanak, noha csak a félelem diktálja tiltakozó szavaikat, és képtelenek átérezni bűnösségüket. Juli, a második gyermekével áldott fiatalasszony kilátástalan harcot folytat konok környezetével, mely megfellebbezhetetlenül őrzi öngyilkos 653törvényét: a gyermekáldás csapás, mert megosztja a vagyont. A haláltól rettegő, félelmében lázadóvá keményedett Julival szemben közönyös, sunyi, önző öregasszonyok állnak, akik morális igazolásként hivatkoznak önnön példáikra, anyósi uralom alatt töltött, keserű fiatalságukra, és kenetteljes cinizmussal temetik el áldozatukat. Utolsó reménye férje, akit azonban a sötét pokol rontó indulatba hajszol, s végül is egyik gyilkosává lesz. Tragédiája a vidék köznapi eseménye, az ő életére nehezedő sötétség beborítja az egész Ormánságot. Körülötte "a kopott aranyozású falitükör csapzottan izzadta ki magából a ráhulló vaksi fényt, a falakat gőzcseppek verték ki, hályogosak voltak az apró ablaktáblák sötét szemei", a szél konokul zörgött, a mécs fekete árnyékot vetett az arcokra, kiélezte a sűrű ráncokat, s barna, száraz, zsinórnyi erekkel befutott kezeket rajzolt ki a halott homályba.
Az indulás után még évekig e sötét, kegyetlen, vagyonra éhes és öngyilkos élet megidézése kötötte le Kodolányi minden figyelmét, szenvedélyét és írói energiáját. A Sötétség után Böbék Samu búcsúja (1922) következett. Önző, gyűlölködő alak Böbék Samu is, egy életen át cselédsorban tartja feleségét, meggyilkolja apját, hogy beülhessen az örökségbe, nyomorba taszítja lányát, s végül, szembekerülve a halállal, felgyújtja házát, s szélütött testét szekérre vonszolva, elrobog a semmibe. A Szép Zsuzskában (1923) kissé távolabbról és magasabbról veszi szemügyre élményei táját. A középpontban itt egy elöregedett falusi örömlány lélekrajza áll, de körülötte ismerős szenvedélyek gomolyognak, az önzésnek már elemzett fajtája alakítja a sorsokat: a cédává lett szépasszony, a koldusházban tengődő, kisemmizett élőhalott az ormánsági sötétség áldozataira, Böbék Samu "örököseire" emlékeztet. De csak ideig-óráig tudja őrizni a hűvösebb szemléletet: a Börtönben (1924) már megint közvetlen közelről figyeli embereit, és kísérletet sem tesz, hogy szoborrá faragja őket. Az elbeszélés hőse itt Túri Dani rokona: Nagy Varga János börtönnek érzi a világot, roppant indulat feszül benne, mely a szűk, kicsinyes viszonyok között rontó szenvedélyben tör felszínre; körülötte hajszolt emberek vegetálnak, morálja szerint orvost a beteg ló érdemel, a halálán levő feleség javasasszonyt is alig; jobb ügyhöz méltó energiával szervezi öreg apja és nénje ellen indított örökösödési perét, s mikor látja, hogy győzhet ugyan az élet kakasviadalaiban, de a halállal vívott döntő ütközetben ő is alul marad, kiszáll belőle minden indulat, s önként, csendben távozik élete börtönéből. De a Böbék Samuk, a Nagy Varga Jánosok mellett a köznapibb nyomorúság megvallói is felbukkannak a fiatal Kodolányi elbeszéléseiben: az özvegy fiatalasszony, aki fásult fájdalommal koldulja ki szüleitől gyermeke temetési költségét (Szegények halála, 1924); a tanító, aki nem kapja meg a szükséges fizetésemelést, hogy megnősülhessen, mert a falu inkább bezáratja az iskoláját, de el nem tartja a "mestör gyerökit" (A tanító házassága, 1925); s a vicinális utasai, akik embertelen közönnyel veszik tudomásul egyik falubelijük tragédiáját (Útközben). A sötét ormánsági életképek sorozatát a Kántor József megdicsőülése (1925) zárja le. Mintha summázni akarná mondanivalóit a fiatal író ebben a majdnem regénnyé nőtt elbeszélésben: arra használja fel a szélesebb keretű történetet, hogy egymással kapcsolatban mutassa meg mindazt a bajt, szégyent, gondot, fájdalmat, amiről félévtizedes munkásságában beszámolt. A per, melyben a félholt apától kicsikart végrendelet alapján kitúrják örökségéből a távol került testvért, újra elénk sorakoztatja a sötét világ 654hőseit: a vagyonszerzés megszállottak, a fásult közönyösöket, a korrupt urakat s a romlott közösség hazug igazságának védelmezőit.
A húszas évek közepéig az ormánsági élményeket már felvázolta, s ha vissza-visszatér is hozzájuk, új tájak felé is elindulhat. A Küszöb (1926) arra vall, hogy nemcsak kitörni tudott a már-már szűkülő és szűkítő ormánsági témakörből, hanem jó ösztönnel az új termékeny területére is rátalált. Önmagát mutatja be itt, a Tanácsköztársaság bukásának napjaiban. Úgy látszik, azonnal felismerte az új terület termékenységét, mert újabb kísérletével is saját élete felé fordult: megírja az Atyai hajlékot (1927), a vidéki "középosztály" fojtott levegőjű, sivár világának a rajzát. A Délibábban (1929) pedig pozsonyi lapszerkesztői emlékeit idézi fel, majd a Vallomásban (1930) nyíltan vállalja a lírát: a húsz éve nem látott nagybácsi alakja körül feldereng a nemes honorácior-ősök múltja, s bántóan élesen rajzolódik ki a jelen, a széthulló család, a halott, céltalan falusi élet. Az önéletrajzi eredet mellett jellemző ezekre az elbeszélésekre a tizenkilences emlékek és a szociális problémák fel-felbukkanása. Már az ormánsági tragédiákat is a világháborút követő forradalmas kor levegője vette körül. A Küszöbben pedig teljesen uralomra jut az új témakör új szemléletmódja: fő gondolata a szocialista forradalom hatása egy gondolkodó fiatalemberre, aki, megérve a bukást is, tétova lélekkel keresi helyét a világban.
De Kodolányi elbeszéléseiben ez idő tájt is megjelenik a Szép Zsuzska-féle hős: József, az ács (1931). Az ő alakja is szoborszerű; pontosan megalkotott jellemrajza uralkodik történetében; egyéniségének belső törvényei diktálják az írói mondanivalót. Öreg, "nyugdíjas" uradalmi ácsmester, elégedetlenkedő zsörtölődéssel csepüli fiatalabb utódai munkáját; a véletlen úgy hozza, hogy még egyszer bebizonyíthatja, milyen az igazi ácsmunka: új kútgémet kell faragnia; de hiába erős a lélek, ha törődött a test: a kemény bütyöknél megakad a munka; feladja hát őrzött önállóságát, csendben megszökik az uradalomból, elmegy a lányához megtűrt öregnek. Itt nincs társadalmi rajz, sem a hős, sem az író nem tépelődik a kor nagy szociális problémáin, József, az ács története sűrítve mégis magában hordozza mindazt, amit Kodolányi munkássága első évtizedében meghódított az életből és az irodalomból. Szeretettel megírt alakja a szegényemberek testvérírójára vall, a körülötte párázó humor az életkedv, a bizakodás melegét árasztja. A komor hangú író vidáman szól, ha az élet szépségén akad meg a tekintete. A József, az ács tehát nem megtorpanás és nem kitérő. A környezetében született írások továbbra is szívós és szenvedélyes igazságkeresőre vallanak. A Fegyvertelen (1931) pénztelen szegényparasztot mutat be, aki egyetlen lovát adja el, hogy megmentse családját az éhségtől. Ezzel azonban még alig mondtunk róla valamit. Valóságosabbnak és egyénibbnek látjuk, ha felidézzük alakját, amint félszegen és restelkedve álldogál a meleg kocsmában, s hallgatja a vendégek beszédét, akik között felismeri a világháború forradalmár katonáját. Ő már a tásadalmi elégedetlenség nyílt és hangos mementója. A Hónapos szoba (1933) pedig arról számol be, hogy az írónak van mondanivalója a nagyváros nyomoráról, a kispolgári élet legalsó szintjének lakóiról is. A Vacsorában bezárul a kör: megjelennek előttünk a kor Magyarországának előkelői, a gazdagok világának képmutatói.
Kodolányi az a fajta író, aki ugyanazon mondanivaló kifejezéséi keresi minden műfajban, néhány nagy élménye körül kereng egész munkásságában. 655Műveiben tehát gyakori a motívumvándorlás, s másrészt: minden fejlődési szakaszában fellelhető az uralkodó műfaj. Korai elbeszélései arra vallanak, hogy legtermékenyebb, legzaklatóbb mondanivalói az Ormánságot idézik. Majd a húszas évek közepétől kezdve az ormánsági téma helyét az önéletrajzi elemek foglalják el. De már ekkor feltűnő, hogy a belőlük kinövő írások sokszor vázlatosak, kísérletek, a nagy kompozícióra készülő festők tanulmányaira emlékeztetnek: talán csak a Küszöb és a Vallomás éri el a pályanyitó elbeszélések magasát. Műveinek időrendje szolgáltat magyarázatot: 1925-ben kiadta első regényét, a Tavaszi fagyot, melyet 1927-ben a Szakadékok, s 1929-ben a Futótűz követett. Az Ormánság után saját éleiében találta meg a művek forrását, s úgy látszik, új mondanivalóit csak széles mederben vélte levezethetni. Nagy kompozícióra készült, s mindent egy feladatra áldozó indulata türelmetlenül ragadta magával a formák és témák csábításai elől.
Életének legküzdelmesebb szakaszát idézi fel először. A Tavaszi fagy egy fiatal írót mutat be, aki az ellenforradalmi korszak első éveiben mélységes nyomorban vívja küzdelmét a puszta létért, s az írói célok tisztaságának megőrzéséért. Külvárosi képek, kávéházi irodalmi viták, sötét színek és erős szociális érzékenység megnyilatkozásai jellemzik ezt a regénykísérletet. Látható, hogy az önvizsgálat csak eszköz az író kezében. A Futótűzben már meg is írja, hogy a "magyar tizenöt év" regényét, az új Rougon-Maquart-t akarja megteremteni. Ezért kissé hátrább lép, s feleleveníti ifjúkora nagy fordulóját, mely a történelemben a háborús összeomlást és a forradalmak kirobbanását hozta magával. Regénybeli mása, egy fiatal költő, egy alföldi kisvárosban éli át a háború utolsó nyarát: a régi magyar társadalom bomlását és a vendéglátó dzsentricsalád süllyedését. Züllés fogadja ott is, ahova a szerelem hajtotta, s maradék erejével kiszakítja magát ebből a világból: felrohan Pestre, bele a forradalomba.
Az önéletrajzi ciklust, az 1935-ben kiadott Feketevíz zárja le, de ebben az író már a gyermekkor halvány vonalú álomvilágába húzódik vissza. Megtorpanást jelez a harmincas évek elbeszélés-termését összegyűjtő Rókatánc című kötet (1942) is. Igaz, ez a könyv nagyrészt tárcanovellák gyűjteménye, tehát a műfaji sajátságok megnehezítik a nagy elbeszélések mércéjének az alkalmazását. De ha erre figyelünk is, feltűnik, hogy az író fáradtabban szól, igazságkereső szenvedélyét visszafojtja, zaklató élményeit kerülni igyekszik, vagy csak megközelíteni van ereje. Felháborodása rosszallássá enyhül, s bibliai átkai helyét átvillanó gúnyos mosoly és megvetés foglalja el.
Amilyen pontosan jelöli művei forrásvidékét az Ormánság a földrajzi és társadalmi térképen, olyan jól jellemzi indulását a naturalizmus a szellemi világban. Munkásságának első évtizedében alig akad kritikus, aki műveit olvasván ne asszociálna nyomban a naturalizmusra. Móricz, Németh László, Schöpflin, Komlós Aladár, de még Nagy Lajos is a görcsös sötéten-látásban és a mű organizmusától elszakadó leírásban jelöli meg Kodolányi kibontakozásának fő gátját. Kétségtelen: mindkét vonás naturalista eredetre vall. S ezek mellé még a biológiai szemlélet hatását is felsorakoztathatjuk, amelyről a korabeli kritikák nem szólnak.
Kodolányi első hősei valóban tehetetlen, pusztuló emberek vagy rontó erők megszállottai. Ritkán akadunk derűs szigetre az ő világában – a Börtönben szinte megsüketülünk Nagy Varga János folytonos, durva ordítozásától –, 656ezért fogadjuk fellélegezve például József, az ács kedves, vigasztaló alakjának megjelenését. Jellemző, ahogyan apja alakját újra és újra megközelíti: kegyetlen vádló és majdnem gyűlölködő a hangja, ha róla beszél. Németh László figyelt fel a Futótűz egyik szép jelenetére: Ervin, a költő érzi, hogy meg kellene simogatnia megbántott, beteg anyját, de képtelen rá, legyőzhetetlen gátlás tartja vissza érintésétől. "Ezt a gátlást áttörni – tette hozzá a kritikus –, ez volna Ervin igazi forradalma… A kíméletlen látáshoz emberibb ellágyulás…: ezt kívánom a Futótűz írójának."
Mégis úgy érezzük: ennek a világnak van olyan hőse, aki meg tudja sejtetni a továbbhaladó élet elpusztíthatatlan erejét. Ez a hős legtöbbször maga az író, akinek szenvedélye átfűti a szavakat és tettre serkentően kavarog a tehetetlen nyomorúság fölött: Kodolányi nem irodalmi minták nyomában tévedt a naturalizmus útjára. "Igazi megihletőm… – írja első felszabadulás utáni elbeszélésgyűjteménye előszavában – az Ormánság parasztnépének rettenetes állapota volt, az ezerholdak közé bezárt pusztuló népé, amelynek sorsát borzadva, fölháborodva, lázadva s tehetetlenül szemléltem. Innen ezeknek az első írásoknak a némelyek által kárhoztatva említett, de ennen magam részéről is elismert naturalizmusa."
De – amint a Küszöbben maga is elmondja – indulását nemcsak a szociális felháborodás, hanem a tétova életszemlélet is jellemezte, melyet a forradalom bukása és az ellenforradalom évei alakítottak ki benne. Bizonyára ez talált illő keretet a komor szemléletű, életrészleteket rögzítő irányzatban. De az is jellemző, hogy Kodolányi eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik a fogható valósághoz: alig van olyan hőse, akinek modelljét meg ne találnánk valamelyik önéletrajzi vallomásában, történetei, motívumai is ismerősek, ha már egyszer bepillantottunk nyersen lejegyzett emlékei közé. S idézzük újra: milyen makacssággal fordul műveiben újra és újra önnön életéhez. Az ilyen alkatú író könnyen sodródik a naturalizmus közelébe. Különösen a fékevesztett modernkedés környezetében, mely eleve taszította még az egészséges formakereső irányzatoktól is.
Így alakult ki sajátos esztétikája, melyben klasszikus naturalista tanok és szocialista szenvedélyű világjavító nézetek keveredtek. Legtömörebben a Futótűz előszavában fogalmazta meg: a regénynek le kell mérnie – írja – "pontosan, racionális, tehát reális eszközökkel, hogy kik és mik az ember szabad, harmonikus életének ellenségei s miféle módon lehet és kell ezeket az ellenségeket elpusztítani… Nézzünk meg egy falut, egy családot, egy-két parasztot, egy-két urat, szóval egy kicsiny magyar világot apróra és gondolkozzunk… Ha most egy kicsit megfeszítve gondolkozunk, egész biztosan eljön az idő, hogy gyermekeink már kevesebbet töprenghetnek és többet nevethetnek."
A kötöttség és a szabad tájékozódás keveredik abban az örökségben is, melyet a biológiai determinizmus elve hagyott rá. A puszta fizikai lét jelenségei őt is feltűnően vonzák. Szép Zsuzska csúnya, gennyes fekélyeket hord a bokáján: hogy mit akart az író részletes leírásukkal, sohasem tudjuk meg. A Szegények halála egy korán elpusztult gyermek temetéséről szól, de mellesleg bemutat egy kislányt, akinek tojásnyi kelevény ferdíti a nyakát. Kántor József legidősebb lánya vérbajos. Böbék Samu beteges kéjjel bámulja a pusztító tüzet. Ugyanilyen torz szenvedély hajtja Nagy 657Varga Jánost: "Megragadta a kutya örvét, fölemelte mindenestül az elnyúlt, hörgő állatot, odavágta a földhöz, hogy csakúgy porzott; aztán rátérdelt, lenyomta a sarkánál fogva, öklével verte a vékonyát, fújt, homlokán kicsattantak a zsinórnyi erek és kigyöngyözött a verejték. Így kínozta mindaddig, míg a saját lucskában vonagló eb tajtékos szája el nem némult és félholtan hevert előtte. Akkor otthagyta. Megtörülte inge újjával a homlokát és köpött." A gennyes, komor, ferdült lelkű emberek körül beteg a tárgyi világ is: a pohár csorba, a padló görcsös s a holdfény ostoba. Ez a szemlélet még a hasonlatokba is behatol: "A hatalmas alföldi falu szélesen, elnyúlva, kiterítve, mint a lihegve s félholtan izzadó állat, sütkérezett a napban." Közben és később helyet szorít magának írásaiban a freudizmus hatása. "Kábító csodák" nyíltak meg előtte pszichoanalitikai olvasmányai nyomán: "Mélyen bennünk áramlanak, forrnak, örvénylenek az ösztönök s ölelkeznek a világmindenség ismeretlen, tán örökre kikutathatatlan erőivel… A nép az ösztönök, a tudattalan vágyak tengere." Van olyan tanulmánya, melyben gondolatmenetét teljesen a freudizmus tételeire építi (Móricz Zsigmond, 1927).
A naturalizmus öröksége az élettelen leírás helyenkénti uralma. Csak példaképpen idézzük a Rókatánc egy bekezdését: "A pap kifordul, kántál valamit, megint megfordul, éppen mint az időjárásmutató házikó faragott embere. Széttárja a karját, meg megint összecsukja, nem téveszti el. A ministránsok hol összemennek, hol szétmennek, hol letérdelnek, hol felállnak s hadarnak érthetetlen szavakat. Nem tévesztik el ők sem. Szép dolog az Isten színe előtt így jönni-menni!… Aztán a pap megmossa ujjait, megtörülközik, edényekbe önt valamit, kifordul, befordul, éneklő hangon rákezd valami hosszú s érthetetlen magyarázatra. A tömeg nem érti, de az asszonyok sóhajtoznak, nyögnek, lehajtják a fejüket…" És így tovább hosszú sorokon át. S ugyanilyen pontos, kattogó szakszerűséggel közli a csirkevágás technikáját a Búg a cséplőgépben.
E módszer sikere attól függ, hogy az író felfedezi-e az eléje kerülő valóságrészlet belső energiáját, s így fel tudja-e emelni azt a mű eleven áramába. Amikor például Nagy Varga János "tiszta szobájának" képét teszi elénk, szintén a leírás módszerével él, mégsem fáraszt, mégsem fullaszt. Mert a gőgösködő vörös plüsdíván, az urasan egymás mellé állított két ágy, a fényképekkel és háborús nyomatokkal telezsúfolt fal pontos rajza maga is szerves része a pénzéhes "pógár" történetének: azonnal megteremti a hőshöz illő hangulatot s már-már a jellemrajz első vonásait pótolja. Figyelemre méltó, hogy az ormánsági elbeszélések leírásai mind ilyenek: az író akkor kezdett fáradni, amikor elindító élményeinek friss kifejezésén már túljutott, s mondanivalóinak természetes medre új irányba kanyarodott.
A naturalizmus "gátlásának" feloldásához Kodolányi akkor jutott közel, amikor kegyetlen tekintete elé párát vont a részvét, amikor szárnyalni engedte a szűkös és komor valóság, s amikor ábrázoló kedve ki tudott törni a leírás aszkéziséből. A harmincas évek elején egyre gyakrabban lepi meg olvasóját az oldódás jeleivel. A Vallomás valóban a széthulló világ rajza, de megalkotója nem rideg leltározó: szomorúan néz szét maga körül, botladozó lélekkel indul a gyermekkor tűnő emlékei után, s látva, hogy a kastélyból kikopott nagybácsi csendes elégedettségben él feleséggé emelt házvezetőnője és kislánya körében, van ereje önmagában megmutatni az igazi vesztest. A Vallomásban 658a megmaradt paradicsomból is kiszorult lélek szól a falak alatt. Gyűlölete szomorúsággá enyhül. A részvét azután elvezeti a szeretethez, a mosolyhoz: Józsefhez, az ácshoz. S megtalálja a forrást is, ahol csillapíthatja szépségszomját: a tájat. A Feketevízben megvilágosodnak a régi sötét színek: fény villan mindenfelé, napsütésben égnek a tájak; mint egy mély lélegzet, olyan a folyópart leírása, betelhetetlen gyönyörűség az ormánsági őszi táj, mámor és részegség a gyümölcsöskertek illatát idéző néhány sor. Igaz, keserű ítéletet mond ki ez az idill az emberi társadalomra: a boldogság ott kezdődik, ahol megszabadulunk az embertől, a tájban, vagy Gulliver útján, a nemes lovak birodalmában. Ez idő tájt Kodolányi is a szépség koldusa.
Közben kísérletet tesz a zártabb forma kialakítására is. A harmincas évek elején az emberi sorsfordulókat, hangulatokat, helyzeteket felvillantó, feszes novella kereteihez igyekszik igazodni. Az új forma természetesen mondanivalóit is módosítja némiképpen: meg kell találnia azt az emberi mozzanatot, amely egyedül, a részletesen kidolgozott történés nélkül is fenn tudja tartani a novella építményét. Ritkán ugyan, de megtalálta. A Hónapos szoba kispolgári világának rajza például azzal emelkedik ki a naturalista leírásból vagy a riportból, hogy középpontjában a magánytól betegesen rettegő öreg lakásadónő remek lelki képe áll.
A harmincas évek közepéig tehát Kodolányi útja egy nemesebb, tisztultabb realizmus felé mutatott. A fenti gondolatmenetet azonban aligha folytathatnánk: egyre távolodik jelenétől, beássa magát a magyar középkorba, majd kísérletet tesz a magyar mitológia regényének megalkotására. Középkori regényei (A vas fiai, 1936; Boldog Margit, 1937; Julianus barát, 1938) –bár példázat formájában – még hallhatóan szólnak a második világháború felé sodródó magyar társadalomhoz. A magyar történelem nagy katasztrófáját, a tatárjárást idézik, s azt sugallják, hogy a nép törzse átvészelheti a veszedelmet és a pusztulást, ha kialakította védő-fenntartó életformáját, a rejtőzést, s megmenti belső erőforrásait. Az Emese álma című ciklus (Istenek, 1941; Holdvilág völgye, 1942) már csaknem teljesen történelmi rekonstrukció: a kereszténység és a pogányság, Európa és a nomád magyarság döntő ütközetének rajza, melyet Kodolányi irracionális mítosz keretévé tesz. Mindez már új problémákat vet fel: az önéletrajzi ciklus befejezése és a Rókatánc című kötet még csak világnézeti megtorpanást sejtetett, a történelmi regények már torzulásról vallanak.
A Holdvilág völgye megjelenése után írta Szabó Zoltán: "Kodolányi útját a Börtöntől… a Holdvilág vögyéig nem a saját tehetségének természete jelölte ki, hanem a társadalom, amelyben élnie és írnia adatott." Menekülni kénytelen, mondja, majd azt tanácsolja: "… ne csak értelmének, hanem tehetsége természetének is engedelmeskedjék…, hogy minél előbb előbújhasson a történelmi regény óvóhelyéről, ahová a megnehezült idők szorították." Egyik szenvedélyes elmélkedésében maga Kodolányi is felismerte kényszerű menekülését: "Örvendezzetek hát, akik azzal 'vádoltatok', amikor A vas fiai megjelent, hogy a 'ma problémái elől a történelembe menekülök'. Akkor ugyan még nem, de ma igenis, tudatosan, szándékosan, akarva, nem titkolva menekülök. Ha a mai társadalomról írnék könyvet, egyetlen sora sem jelenhetne meg" (Csendes órák, 1942 augusztus).
659A kortársi kritika is látta tehát, hogy Kodolányi útja a harmincas években megtört, az ormánsági elbeszélések, az önéletrajzi regények, a tizenkilences emlékek, a felháborodás szavai után a történelmi tablók a visszavonulást, majd a tévutat jelzik. Ahogy Németh László írta: hátat fordított a Magna Utópiának és elindult a Magna Hungaria felé.
Mégis: a történelmi és életrajzi regények divatjának korában művei kiemelkedtek a vásári tömegtermésből. Ha csak művészi vállalkozásait nézzük, akkor is elég anyagra bukkanunk, mely az igazi írói szándékot, az új-teremtést bizonyítja. Mint hőse, Julianus, ő is járatlan úton indult el a magyarközépkor felé. A történettudomány forrásaiból meríthetett ugyan, olyan nagy élő emléket azonban, mint a germán eposzok, hiába keresett. De ott volt előtte a nép – szerencséjére: az eléggé zárt életű ormánsági nép –, mely a hajdani világ továbbélő színeit mutatta meg neki. Az ő fő forrása tehát a néprajz. A kritika azonnal felfigyelt nyelvi kísérletére is: történelmi munkái nyelve archaizált, de archaizálása nem filológiai, hanem hangulati; a népnyelvből olyan nyelvet próbált teremteni, mely valamennyire visszatükrözi a magyar középkor hangulatát és beszédének ízét. Mindkét kísérlet sikerét lehet vitatni, de az kétségtelen, hogy az írói igényesség jelei.
S láttuk: Kodolányi nemcsak igényességét igyekezett átmenteni: a jelen kérdéseire keresett választ a múltban is. De válaszait példákba, tanulságokba, szimbólumokba öltözteti, majd az absztrahálódás és a mitizálás tévútjára lép.
Mind emögött világnézeti válság sejthető. S ha újra kitekintünk életrajzára, ez a sejtelem teljes igazolást nyer.
Idézzük újra: az atyai hajlék világa hamar lázadóvá tette, s korán megérintették a szocializmus eszméi is: már diákkori barátai és könyvei megsejtettek vele valamit a készülő forradalomból. A magyar proletárdiktatúra idején székesfehérvári gimnáziumában a diák-direktórium tagja, később a délbaranyai szocialista mozgalmak egyik szervezője, majd – több mint egy évtizeden át – az illegális kommunisták társa: a gödi fészek előadásainak szervezője, szocialista lapok munkatársa, a Forrás társszerkesztője. A küzdelem mellett átélte a szegénységet is. Íme az ormánsági elbeszélések és az önéletrajzi regények másik forrása, az írói láthatár tágulásának magyarázata, az igazságkereső szenvedély ébrentartója: munkássága legjelentősebb, legmagasabbra ívelő szakaszának életrajzi háttere.
1930-ban válságos folyamatot elindító vitába bonyolódott. A Korunk, mely évek óta közölte írásait, vitatni kezdte a kommunista író és a polgári sajtó viszonyát. A kérdésfelvetésben érezhető bíráló hangsúly Kodolányit is érintette. Véleményét a Baloldaliság – a marxista kritika gyermekbetegsége című cikkében fejtette ki. De csak a részletekből ma már aligha érthető meg ez a vita, s még kevésbé a következménye: a teljes szakítás. Mert csupán jelensége volt egy bonyolult történelmi folyamatnak, mely magában hordozta a munkásmozgalom belső problémáit éppúgy, mint a megnehezült idők aggasztó előjeleit, a fasizmus fokozatos térhódítását. Kodolányi nem egyedül érkezett a válságos forduló elé: bírálói is tudják ezt, amikor "Kodolányikat" emlegetnek cikkeikben.
Ezek az évek a népi mozgalom szerveződésének évei is. Kodolányi világnézeti fejlődésrajza tulajdonképpen az egész mozgalom útját mutatja. Amit ma az irodalomtörténet jellemzőnek lát a népi irányzat elindító okai között 660Kodolányi életrajzában mind megtaláljuk. Szociális célokkal indult a két világháború között, tehát – ha a külön utak hangsúlyozásával is – szervesen kapcsolódott a kommunista mozgalomhoz. A marxista tanulmányok a népi törekvések gyökereit vizsgálván utalni szoktak a szocialista forradalom időleges vereségére. Kodolányi maga is itt látja egyéni világnézeti válsága forrását: 19-et idéző munkáiban sohasem tud szabadulni a bukás tragikus, bénító képeitől, melyeket a meggondolásokon túli remény, az elkeseredett szenvedély diktálta hit felszításával igyekszik elűzni; s amikor ősei forradalmi elszántságának fokozatos gyengüléséről beszél, bevallja, hogy ő, aki látta 1918–19-et, fél az újabb forradalomtól (Csendes órák, 1943, május). Úgy látszik, a húszas évek csak feledtetni tudták a bukás emlékét. Igaz: gondolkodásában mindvégig fel-felbukkan a szocializmus logikája is: a tudományos szocializmus módszerével elemzi – a Nyugatban – a múlt századi és a modern kapitalizmus különbségeit, s így leplezi le a kossuthi iparpártoló mozgalomra hivatkozó demagógiát (1932). A második világháború éveiben megrendülten írja: "Kimaradtam a munkások közül s emlékként őrzöm meg nem tagadott, egykori álmaimat" (Csendes órák, 1943 május). Gyűlölettel szól a kapitalizmusról (Kelet népe, 1941). A radikális földosztás következetes híve: Bajcsy-Zsilinszky Endrét főképpen azért tiszteli, mert " ő volt a magyar publicisztikában az első, aki kereken hárommillió hold fölosztását követelte, mégpedig azonnal" (A szellem válsága, 1939). Sokszor meglepő biztonsággal igazodik el a napi politika bonyolult kérdéseiben is. Gúnyosan idézi azokat, akik az ország minden baját Trianon és a nemzet gyászával akarják leplezni. 1938-ban, a bécsi döntés utáni "bevonulásos" hangulatban is meglátja a szegénység igazi gondolatait: "De mi lesz a földdel?… Mi lesz az állam birtokába átment földekkel s mi lesz itt az anyaországban? Vajon ott a Felvidéken, csakugyan visszakapják földjüknek akár csak egy részét is a volt tulajdonosok? És vajon itt, minálunk, nem fognak-e már sort keríteni a magyarság létét, fennmaradását jelentő földbirtok-politikára?" (Kassán, 1938). Lengyelország lerohanását megrendült, komor szavakkal kommentálja (Az első felvonás, 1939).Kulturális elképzeléseit a nép igényeihez szabja: megvalósulása előtt két évtizeddel felveti a faluszínház gondolatát. Kritikai írásaiban ma is találunk életképes gondolatot: 1934-es Szabó Dezső-tanulmányában a szocialista irodalomszemlélet fegyelme ad szilárd keretet a szubjektív hatásnak és az eszmei elemzésnek.
De pusztán a kapitalizmus ellenzésére a két világháború között már nem lehet valóban országjavító programot építeni. A népszeretet átgondolt népi politika nélkül passzív erény. A napi politika részleteinek jószemű bírálata akkor alakul át robbantó erejű energiává, ha egységes koncepció áramába kapcsolódik. S a népi kultúra álma? A lélek forradalmárai egyedül sohasem boldogultak.
Kodolányi pedig válságos éveiben éppen a keretet, irányt és erőt adó pozitív programot veszítette el. "Elítélem a kapitalizmust: lássuk, mit szegezek vele szemközt?" – írja méltatlankodva, s jogtalannak tartja a kérdést (Csendes órák, 1943 május). A szegénység igazát keresi, de lépten-nyomon védekezik az osztályszemlélet vádja ellen. "Ne tévesszük össze a feljajduló lelkiismeret szavát az osztálygyűlölettel!" – vitatkozik Oláh Györggyel, majd az "egyetemes szemléletű magyarokat" állítja az osztályharc hirdetőivel szemben (Házacskám, kertem… 1940). S e torz logika útját végigjárja. 661Zárt tárgyalás (1944) című pamfletjében a civilizált kispolgár háromféle típusát látja a liberális polgárban, a fasisztában és a kommunistában. Nem veszi észre, hogy miközben valódi rémekkel küszködik, fantomokkal is harcol; kommunista alakja primitív karikatúra, a szocialista mozgalom halmozott hibáinak panoptikumába illő bábuja.
Így szükségképpen úttalanul jár a második világháborút érlelő bonyolult korban. Azok közé tartozott, akik – ma már naivnak látszó – bizakodással fogadták a hatalom kétes gesztusát, az Új Szellemi Frontot. Holt lelkek című cikkében írja: "A parancs állandóan a fülembe suttog: szövetkezz az ördöggel is, ha veszendő magyarságunk érdeke kívánja… Aki a csodákat csak gúnyolni tudja s ijedt okoskodással fitymálkodik a mi elszántságunkon: annak végre el kell válnia tőlünk is…" (1935). Ezt kommentálta József Attila ily módon: "Kodolányi oly elszánt, oly bátor, hogy akkor is a hatalom mellé áll, ha agyoncsapják!" A "szövetkezz az ördöggel is" logikátlansága hamar kiderült: az utána következő "ha" a leghígabb illúziók hatásáról árulkodik; az "ördög" szövetségét sohasem kívánhatja az ország érdeke, s az "ördög" csak leplezni tudja igazi szándékait. A csalódás már néhány hónap múlva szétriasztotta a híveket. Kodolányi még hadakozik, védekezik, s Féjával együtt a legtovább mentegeti a megtépázott illúziókat. De amikor 1939-ben felidézi a rövid életű mozgalmat elindító Zilahy-féle összejövetelt, hangja rezignált, restelkedő (Irodalom, és közélet, 1939).
"Nacionalizmus és szocializmus keveredik bennem elválaszthatatlanul" – jellemzi magát önéletrajzában (Süllyedő világ, 1940). Egészségesen induló gondolatok kisiklása, eltorzulása mutatja világnézeti bizonytalanságát. A kapitalizmust bíráló érvei nemegyszer a "zsidókérdés" hínárjába bonyolódtak, s ezáltal erejüket vesztették vagy kártékony energiákkal teltek meg, hiszen a tőkés rendszer legvégletesebb formájának bűnös ügyét támogatták. Még jobban látható a torzulás németellenes írásaiban. Korán felismerte a németbarát magyar politika veszélyeit és szenvedéllyel támadta a német imperializmus ideológiáját. Amikor a népi és a völkisch irányzatot összehasonlította, tiltakozott az azonosítás ellen. Felismerte, hogy a "Volk ohne Raum" elmélete az erőszakos terjeszkedés igazolására született. "Nincs állati nép" – válaszolta a faji gőg megszállottainak, és a Szovjetunióban élő rokonnépek kultúrájára hivatkozott. De ellenérveiben ő is a faji gondolat határain belül maradt. "A magyar népi mozgalom – fejtegeti –… sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint szociális igazságot valamennyi szomszédnép számára, amely a magyarság vezető szerepét történelmi jogon elismeri" (Népi és völkisch 1938). Tehát toleránsabb a német teoretikusoknál, de feltétele csak fokozati különbséget jelez. Érve: erre predesztinálja lelkisége a magyarságot. S amikor ennek a "lelkiségnek" a tartalmát igyekszik meghatározni, az euráziai fogalomhoz jut. Gondolatmenetét továbbkövetni már nehezebb, mivel közbeiktatott fogalma meglehetősen homályos. Beszédesebbek a példái. Egyik tanulmányában az euráziai lélek lázadását fedezi fel a magyar történelem nagy fordulóiban: "Az euráziai lélek minduntalan felhorgadt a rátelepült idegen kultúra ellen. Az első századok pogánylázadásai, a hajdan mellérendelt viszonyban élő törzsek tiltakozása a frank alárendelt viszony ellen, a katonai szervezeté a földmívelő nép új szerepe ellen, Tengri tiszteletéé az új Boldogasszony és Fia tisztelete ellen. Később ez a lélek szerephez jut a roppant belső feszültség 662könnyítéseképpen a háborúkban. De mohón ragadja meg Dózsa parasztmozgalmának alkalmát, hogy felkeljen s mennydörgő szavát hallassa elnyomójával szemben. A reformáció idején vallási mozgalomhoz csatlakozik, majd a vallásszabadságért vívott harcokban a szabadság zászlajának felemelőihez, a negyvennyolcas forradalomban Kossuthoz. A világháború után már nem volt hová állnia, bár reménykedett, hogy felszabadulhat s megteremtheti a természetének megfelelő sajátos életformákat" (Kelet népe, 1941). Minél inkább távolodunk történelmünk kezdeteitől, annál nyilvánvalóbb lesz a valóságtól elszakadó elmélet groteszk túlzása. Különösen ha a társadalmi szemléletű elemzés igazságait akarja revízió alá venni. Túlmegy a marxizmuson – írja –, mert mint magyar csapást nézi a kapitalizmust is, mely az ellentmondó magyar lelki alkat miatt nem válhatott igazi életformánkká (Új Szellemi Front, 1935). Innen nézve Ady sem viharmadár, hanem "beteg, jajongó, átkozódó, bűnbánó, rettegő, vádoló, esdeklő hangja a megtört euráziai magyar léleknek". Gyűjteményes tanulmánykötetét, az Esti beszélgetést (1942) ezek az eltorzult gondolatok teszik rosszemlékűvé és elavulttá.
Bár a szépíró ekkor is jobban megőrizte egyensúlyát, mint a publicista és botcsinálta politikus, válságos évtizedének torzult gondolatai elbeszéléseibe és regényeibe is behatoltak. Az irracionális mitológia fokozatos térhódítása kétségtelenül ezekre vezethető vissza. De zavaros koncepcióra vall a Feketevíz végső szólama is: a paraszti életforma mutatja a kiutat a polgári élet csődjéből. Ezt bizonyítja a történelmi regények egyik tanulsága: a nép érintetlenül éli át a századokat. S bizonyára innen ered a figyelmeztetés is: mélybe kell húzódni, ahogy a nép teszi, ha meg akarjuk őrizni a magyarságot a jövőnek is. Történetfilozófiának bizony szegényes ez az elmélet a regények élő anyagába illesztve is. Optimizmus árad belőle, de ez az optimizmus romantikus. Olyan a mélybehúzódó magyar – írja –, mint a mesebeli legkisebb fiú: "erdő elrejti, csalit befogadja, folyó felveszi, madár táplálja, hegy megnyílik előtte, madarak szárnyukra veszik, tűz kettéválik előtte. Ne féltsük őt!" A történelem nem igazolta ezt a romantikus optimizmust: a második világháború nem ismert középkori csendes zugokat, s új népi erényeket sürgetett a várható nagy forduló.
Kodolányi azonban a történelmi regényekkel és a Rókatánc tárcáival egyidőben drámákat is írt. Feltűnő, hogy ezek közül csak egyetlen, a Pogánytűz (1937) tekint a történelem felé, a többi az ormánsági hősöket kelti új életre, vagy az önéletrajzi írások országjavító ifjainak szellemi rokonát viszi színpadra. A közismert Földindulás (1939) az egyke-novelláknak, a Végrendelet (1939) Kántor József történetének drámai összefoglalása. A Vidéki történet (1938) pedig a hivatását kereső falusi orvos és nagyravágyó felesége konfliktusára épül, melyet az író bekapcsol a kor szociális érdeklődésének áramkörébe is. A történelmi regények vastag felszíni rétege alatt tehát mintha továbbfolydogálna a régi témák és mondanivalók búvópatakja. S ha figyelembe vesszük, hogy Kodolányi ez idő tájt éppen drámái körül vívott elkeseredett és alkotó kedvet hervasztó harcot, joggal tekinthetjük a drámát harmadik korszaka uralkodó műfajának.
A felszabadulás után hamar megszólalt, de újraindulásra csak később volt képes. Néhány évig még új cikkeiben és regényeiben is eltorzult koncepcióját követte. A Független Ifjúság című kisgazdapárti újságban közölt cikksorozatát (1945) ugyanaz a világnézeti ellentmondás jellemzi, mint az Esti beszélgetés663politizáló írásait. Regényeiben pedig még távolabbra került a múltba, s egy végletes tartalmú irracionális világkép megalkotását kísérelte meg az emberiség ősidejét idéző – nagyarányú, ám zavaros – mítosz-regényeiben (Vízöntő, 1948; Új ég, új föld, 1958). Igazi újraindulására csak egy évtizeddel később került sor, amikor megírta a Jehuda bar Simont (1957) és elkezdte új önéletrajzi ciklusát (Boldog békeidők, 1956; Vízválasztó, 1960). A Júdás-életrajzban végre sikerült kitörnie a történelmi regény dilemmájából: ellenállt a dekoratív tabló vonzásának s túllépett a történelmet illusztrációvá degradáló "példabeszéden" és irracionális mitológián. Egy kort akart minél teljesebben felidézni, s ebben a törekvésében rejlik műve esztétikuma és mának szóló mondanivalója is. Elhagyja az archaizálást, szűkszavú és fegyelmezett. Új önéletrajzi regényeiben s főképpen a Vízválasztóban pedig mintha leltárkészítésre vállalkozna: számba veszi kedvelt hőseit, végiggondolja régi gondolatait s bejárja művei tájait. Szimbolikusnak is tekinthetjük szándékát: visszatérni a húszas évek témáihoz, újrapróbálni a radikális fiatal író hajdani hangját. De nem csupán visszatekintés ez a vállalkozás: története deltaszerűen kiszélesedik, miáltal társadalmi képe gazdagabbá, pontosabbá válik; formája, stílusa fellazul, epikus nyugalmát hullámok verik fel, utat enged a lírának, minden ügyeskedést mellőzve vállalja a dokumentumot, s így fokozatosan maga mögött hagyja a naturalista maradványokat hordozó konvencionális realizmust. A Vízválasztóban ismét az ormánsági elbeszélések szintjére jutott. Az életmű értékes részének folytatása a Baranyai utazás új változata (1963) is. Már az első kiadást (1941) is a népszeretet, a szociális lelkiismeret, a népi kultúra értékeinek tisztelete s a két háború közötti magyar társadalom életformájának a bírálata jellemezte. Ebben azonban még túlzott hangsúlyt kapott az "egyke" kérdése, s ez arra vallott, hogy Kodolányi a nép biológiai állományának fenntartását mindennél fontosabbnak tartotta. Ezek a régi írások az új kiadás első részét alkotják, melyet egy új beszámoló egészít ki. Itt már fel-felvillan a kiút, a jövő reménye is. A két részt jól egészíti ki ifj. Kodolányi János tanulmánya az ormánsági néptudományi kutatások eredményeiről és feladatairól.
