Az erőteljes valóságábrázolás első jelentkezései
Az erőteljes valóságábrázolás első jelentkezései
De mennél teljesebb a világgal – annak törvényeivel és jelenségeivel – való eggyéválás igénye, annál teljesebben kell szembenézni ennek a világnak az igazi mivoltával. S a korai versek derűs bizakodása, naiv harci vágya 344és a szegényes mindennapokat széppé színezni tudó fiatalos üdesége mindinkább beleütközik a fennálló társadalmi viszonyokba, a félfasiszta Magyarország életének kínzóan valóságos tényeibe. Így rajzolódik ki előtte egy rideg, önmagát túlélt világ képe; így közeledik egyfajta költői realizmus megalkotásához:
Öreg itt minden, a vén vihar
görbe villámra támaszkodva jár,
tüskeszakállú rózsáknak dudál
s velük totyog rossz lábaival.
görbe villámra támaszkodva jár,
tüskeszakállú rózsáknak dudál
s velük totyog rossz lábaival.
Öreg minden. A forradalom
dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos keziben
fillér fénylik: legszebbik dalom
dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos keziben
fillér fénylik: legszebbik dalom
(Öreg minden, 1928)
Magyar ember – rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
(Magyar Alföld, 1928)
A sivárságot, a várt forradalom késlekedésén túl a lét keménységét és széttört, nem egész jellegét s a szépség elhagyatottságát is sugallják ezek a sorok, – a kivándorlóként az úton sorakozó magányos jegenyék sorának látomása pedig már nemcsak tragikus, hanem lázító erejű is (Magyar Alföld). Az idézett két versben szereplő, halomban heverő kövek motívumához hasonlóan más olyan elemek is megjelennek ekkori lírájában, melyek később majd jelentősebb szerephez jutnak. A kiábrándulás, egy kemény világ törvényeivel való tragikus szembekerülés élménye döbbent meg a Zuzmara (1928) soraiban: az "égbolt csontos tisztasága" "éhen halottak fagyosságá"-nak vetülete; a lágy, "fehér hajlongást" szél töri derékba, a szerelem csonka lesz, a múlás, az életnek egyik formájából a másikba való áramlása-átalakulása "szögletessé" darabosul. Az eltávozott kedves nyomában kiürül, embertelenné dermed a táj, a rímek muzsikájából csendülő lágy zeneiséget tompa puffanásoknak sivár kiüresedést sugalló hangjai váltják föl (Mióta elmentél…, 1928). Gyereksírások ősi panasza ébred (Gyereksírás, 1928), magukra maradt dolgok kínlódó moccanásai válnak jelképes értelművé egy ember nélküli, kemény világban, s a magános szemlélődő fölött "fegyverben réved fönn a téli ég" (Óh szív! Nyugodj!, 1928). Figyelemre méltó ennek a versnek némely formai eleméből adódó sajátsága, mindenekelőtt a belső dinamika. A "fegyverben réved" ellentétes hangulati tartalmú szavait hanghatásuk kapcsolja össze, a "lehellete a lobbant keszkenő" – mondat első két tagja közt is hasonló viszony áll fenn. Lágyság és keménység, statikussá merevültség és robbanó dinamizmus egységbe foglalása jellemzi formájában is ezt a kialakuló költői világot.
A tavasz üdeségével, áramló elevenségével szemben a tél holttá dermesztő hidege, a dolgok merev, egymástól idegen különállása lesz mindinkább jellemző 345arra a világra, amellyel az imperializmus korának közepette szemben találja magát a költő. Mindennek az élménynek még nem teljesen művészivé alakított formája már gondolati megfogalmazást nyert a Kövek (1924) című versben is, szinte a korábbi versek írójával vitázva:
Széthullt az ember millió darabra,
Mint esőben a vályogkaliba.
…
Mint esőben a vályogkaliba.
…
Ó borzalmas így: útfelen heverni,
ha bennünket nem épít városokká,
gránithalmokká semmi építő,
hiszen kölyökkorában az időnek
egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
hol békesség és szeretet lakott.
ha bennünket nem épít városokká,
gránithalmokká semmi építő,
hiszen kölyökkorában az időnek
egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
hol békesség és szeretet lakott.
Másutt is jelentkezett már verseiben az értelem figyelő tekintete által észlelt, az érzelmi feloldás igényével szembeszögezett valóságos törvény, mely korának társadalmi viszonyaiban leli okát: az ember, miközben világot teremt, önmagát veszti el ebben a tőle elidegenedett világban (Szólt az ember, Ki verné föl lelkeinkben a lelket?, 1924). Ha a művészi kifejezés itt kissé tételszerű is, ezek a gondolatok értékes elemeit alkotják lírájának: olyan elemeit, melyek nélkül lehetetlen a 20. században igazi nagy költészetet alkotni, s amelyek későbbi verseiben majd döntőbb szerephez jutnak.
