Küzdelem az értelmes életért – egy emberidegen világban
Utolsó életszakaszán belül – különösen a 36–37-es évek termésében – kétségbeesés és a derűs megnyugvás, a hetyke kihívás és a teljes lemondás, a boldog öröm és az őrület szavai egymást váltják. Mindebben szerepe van egy nagyobb törvények szempontjából nézve esetleges körülménynek: szerelme és betegsége alakulásának is. Ezen a hullámzáson belül azonban csaknem mindig jelen van döntő világnézeti elemként változatlanul megőrzött hite a "törvény"-ben, a történelmi materializmusban.
Az egyik alapélmény, melynek ekkoriban hangot ad: a mind teljesebb kihullás a világ egészéből, a mind teljesebb elidegenedés a külvilágtól, az önmaga belső világába zártság. Ezt panaszolja vagy ezzel küzd, ennek kínját akarja feloldani vagy ettől akar megszabadulni. A világ holttá merevül, kietlen űrré lesz körülötte. "Dolgaim is úgy hallgatják személyem, | mint bolond tanárt az üres padok" – panaszolja az Aki szeretni gyáva vagy… (1936) soraiban, "Már nem fog kézen, amit megfogok" – mondja lemondóan a Könnyű emlékek…-ben (1937), "Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ | s félelmetesebb. Ha varrsz, sem varrhatod meg közös takarónk, | ha már szétesett" – üzeni Juditnak a kijózanultság hidegnek látszó, de fájdalmas mindennel leszámolásában mégis fölemelő, az emberi méltóság nyugalmával szóló soraiban. A világ "üres űrben tántorog" (Négykézláb másztam… 1937), "A tárgy-egyén mind elválik a többitől, | magába mélyed és talán megsemmisül" a Szürkület képeiben; – "Be vagy a Héttoronyba zárva" – jajong a Karóval jöttél… (1937) vádoló szavaiban. "Eszméim közt, mint a majom 374a rácsok közt le és föl, | vicsorgok és ugrándozom" – sikolt valami állati rémület a Kiáltozás és a Légy ostoba! (1936) soraiban. "Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet" kutat benne is (Ki-be ugrál…), "A semmi sodrá"-nak magával rántó erejétől retteg (Bukj föl az árból…, 1937). A "makacs égitestek" rendben mozgó világát már értetlen, csaknem gúnyos idegenkedéssel nézi (Miben hisztek ti… 1937). Máskor végzetszerű erők ragadják az űrben ismeretlen útra az egész csillagrendszert:
… a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…
Ijesztő megriadások voltak a Medáliák-ciklus egyes darabjai is, de ott ez megmaradt pillanatnyi élménynek. Itt viszont a versek kompozíciója már félreismerhetetlenül zárt; a befejezés végső ítéletet mond ki:
Jöjj, barátom, jöjj és nézz szét.
E világban dolgozol
s benned dolgozik a részvét.
Hiába hazudozol.
Hadd most azt el, hadd most ezt el.
Nézd az esti fényt az esttel
mint oszol…
Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
A vers ritmikája, a rímek összekapcsolása éppoly egyértelműen lezárt egészet ad, mint a gondolatmenet, vagy mint ahogy a szavak hangulati tartalma s az utolsó, különálló sorként, külön mondatként elhangzó egyszavas összefoglalás is valaminek a befejezését sugallja: "alkonyúl".
Nagy versek születnek ezekből az élményekből. Vannak ugyan olyan darabjai is, melyekben valami különös, artisztikus szépséggel megformált világ ábrázolására törekszik (Látomás, Én, ki emberként… Reggeli fény, – 1937), melyekben a gondolati tartalom rendezetlen (Kiknek adtam a boldogot.… – 1937), ál-feloldásokat hozó versek (Könnyű fehér ruhában…– 1937) is előfordulnak benne. A freudizmus hatása gondolataiban zavaró, de az, hogy a lélek mélyebb rétegeinek vizsgálata s ezek megszólaltatása felé irányítja, részben új utakra segíti. S az olyan versek, mint a Ki-be ugrál…, a Karóval 375jöttél…, a "Költőnk és Kora" vagy a Kiáltozás a költői remekművek közé tartoznak. A mélyről elszabadult látomások döbbenetének a vers szabályos rendjébe foglalása abból a küzdelemből született, melyet az emberi értelem a rátörő káosz erőivel vív, s ezt a küzdelmet részben ki is fejezi. A lehetetlennel is szembeszálló emberi hősiesség tragédiái sűrűsödnek önmagát vádoló, önmagával vitázó soraiban:
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Mért nem éjszaka álmodtál?…
De saját tragédiáját is az emberiség egészének sorsával kapcsolja össze:
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon
száll alá emberi fajom
Az örök áramlás – József Attilánál gyakran megjelenő – képzetét hideg siklás érzetévé alakító f hangok fakó alliterációin, a t-k kemény zökkenésein átlendülő ritmus, majd a száll könnyed gyorsaságát előrehajtó alá lágy l hangja: mindez annak a döbbenetét készíti elő, melyet majd az álombeli szörnyű tehetetlenségek érzetét sugalló némán szóra ráhulló hangsúly idéz elő. A Ki-be ugrál… az önmaga megőrülésének folyamatát is tiszta értelem fényében látni akaró költő műve: a szinte orvosi pontosságú leírás az értelem szeretetétől lesz nemcsak megrázóan, hanem megindítóan is szép verssé: az önmagát félig már kívülről látó ember önmagát búcsúztató költeményévé, melyben a könyörtelen mindennel-leszámolás és a gyermekien naiv gyöngédség fonódik össze: "Ha megbolondulok, ne bántsatok. | Erős karokkal fogjatok le szépen; ha majd egész valómmal kancsítok…"
Az életen mint küzdelmen való kívülmaradás élménye, a dolgok elviselése és emberi méltósággal vagy szomorú megnyugvással való tudomásulvétele az, amiben néha politika és tisztán magánéleti jellegű költeményei néha egészen közeli rokonai egymásnak:
Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni és meghalni is jó lesz.
Hasonló az Ős patkány terjeszt kórt… befejezése is.