Az új szakasz novellatermése
Az új szakasz novellatermése
Sokkal jelentősebbek ezeknél novellái. A Kiskunhalom és A tanítvány (1945) megírása közötti években tovább alakul, fejlődik elbeszélői tehetsége. Saját megfáradása és a fasizálódó közélet nyomása arra kényszeríti, hogy a "nyílt beszéd", a közvetlenül agitáló irodalom útjáról egy bonyolultabb, áttételesebb kifejezési formára térjen át; az élet közvetlen jelenségeinek rajza helyett a mélyebb, rejtettebb rétegekben kutasson. A szenvtelenül "pártatlan" leírást és elbeszélést a végsőkig fejleszti, író és alkotás olyan distanciáját valósítja meg, s ugyanakkor a tények önkéntelen irányzatosságát úgy juttatja érvényre, hogy művészetével valóban csak az "értők" képesek rezonanciát találni. A körülmények arra késztetik, hogy a kifejezés árnyaltságában, a megjelenítés finomságában nagyobb tökélyre törekedjék, hogy elsajátítsa és a maga módján továbbfejlessze a korabeli polgári elbeszélőművészet eredményeit. Bár írásaiban ez idő tájt igen nagy helyet foglalnak el az úgynevezett szórakoztató, könnyebb fajsúlyú művek, mégis ezek alapvetően megkülönböztethetők összhatásukban a jellegtelen és akartan apolitikus polgári irodalomtól. A pszichológiai realizmus remekeinek nevezhetjük legtöbb alkotását ebből az időből, s amint a valóság mély és igaz megismerésének ez a területe is feltárul előtte, az egyben művészete kiteljesedését is jelenti.
Az első években persze a pszichológiai ábrázolás tematikája még erősebben kötődik a megelőző korszak formai, tartalmi elemeihez. Így még 1935-ben felbukkan az illegális pártmunka témája, jellegzetesen összekapcsolva a gorkiji Anya idáig visszfénylő emlékével, az egyszerű munkásasszony tudatának, lelkiállapotának hitelesen érzékeltetett változásával (Szállás egy éjszakára). Az ad abszurdum vitt groteszk elemek segítségével, a brechti "rabszolganyelv" módszerével jeleníti meg a mindinkább fasizálódó élet atmoszféráját, amelyben megfullad, elhal minden észszerű emberi akarat és gondolat (Egyiptomi íródeák), az Országúti kaland pedig a bizalmatlanság és félelem légkörében vergődő emberről tanúskodik. Egyáltalán: a magánélet megannyi gyötrő, szenvedést kiváltó mozzanatáról szóló írásai együttesen az elviselhetetlen 403külvilágról beszélnek és ellene tiltakoznak. A lakáscserék kínos bosszúságai, az utcakövezés idegeket borzoló hangversenye, a polgári családok érdekkapcsolataiból származó kínos és ferde helyzetek, a "derék" falusiak kicsinyessége, ravaszkodása és kapzsisága, hivatali kollégák önzése és rosszakarata, a családtagok egymást gyötrése, mind-mind ebbe a sorba tartoznak, egyazonos kép színeit teljesítik ki. Mindez azonban nem a fensőbbséges erkölcsbíró szájából hallik, hanem a malíciózus, gunyoros elbeszélő hangjában bennerejlik az önirónia is, az esendő emberi jellem önismeretének bölcsessége és kesernyés humora. Mindinkább megszaporodnak elbeszélései az öregségről, az élet áramából való lassú kihullásról, s itt a fájdalmas akcentus többnyire elnyomja a derűs mozzanatokat. Másutt viszont játékos, gunyoros kedve kerekedik fölül, különösen azokban az elbeszélésekben, amelyek a női logika furcsaságaival, anyós és meny viszonyával, a fiús mamák lelki komplexusával stb. foglalkoznak.
Szociális igényű írásaiban azonban egyre-másra felbukkan a tehetetlenség, a szárnyaszegettség érzése. Ha a Talált huszas (1935) Bodorjára emlékezünk, vagy a Favágó János (1936) János bácsijára, egyként megcsapja az olvasót a "felbuzdultam, elindultam, elakadtam, elmélkedtem, elfáradtam, lelohadtam" leverő hangulata, az a tudat, hogy a kizsákmányoló rend fenntartásának hű szövetségese a szegényekbe és kiszipolyozottakba beleszívódott és őket görcsbentartó alázatos szolgaszellem, a "mindig így volt", "ez a szokás" lelki bilincsei, amelyeket feloldozni oly nehéz, talán lehetetlen is. E tudat fájdalma él cselédtörténetei mélyén (Egy cselédet vernek, Rozálon nehéz eligazodni), s még külön sötét szín a szürke vásznon az emberi részvétlenségnek, a mások sorsával való nemtörődésnek olyan megmintázása, mint a Baleset (1934).
