MÁTYÁS FERENC (1911)
MÁTYÁS FERENC (1911)
Mátyás Ferencet (1911) is néhány évvel Sinka István jelentkezése után a szegényparaszti múlt küldte az irodalomba. Lírájának az a hűség ad egységet, amellyel a költő az induló élmény igazságához, az első szemlélet biztonságához ragaszkodik. A harmincas évek közepén vállalt költői programja – a pusztai szegénység szenvedéseinek kiéneklése – verseinek 1945 után is középponti motívuma marad, ekkor már elsősorban az emlékezés távolságtartóbb hangfekvéseiben. Húsz évvel később is "paraszt" Pietát lát Michelangelo szobrában, verseiben a volt cselédek "a volt grófi parkra sandítanak", és az idők lényegi változását azzal érzékelteti, hogy "a volt summás nép a teremtést most kezdi meg" (Mezőkövesdi káprázat).
A népi szemlélet 1945 után is alapvetően meghatározza versvilágát. E meghatározottság azonban – lírája egészét tekintve – sokban vitatható. "Kivehetően nem az a költő – írta Mátyás Ferencről Bata Imre –, akinek 460szuverén világképe lenne. Inkább sorsa tette lírikussá, mint az ellenállhatatlan természeti adottság." Költői eszközei nagy részét eleve készen kapta. Egyénisége így a népi lírán belül is csak annyiban hoz külön színt, önálló hangot, amennyiben a motívumok, formák között igényesen válogat. Irodalmi példái: József Attila, Erdélyi József, Sinka István és mindőjüknél inkább Illyés Gyula. Tájékozódásáról sorok, versek és verscímek egyaránt vallanak. Tartalmi vonatkozásban etikus tartásra törekszik, 1947-es Mezítlábasok éneke című kötete után hosszú hallgatásra kényszerül, s később is hangoztatja kívülrekedtségét: "Nem vagyok eszmém rendjének kiszemeltje / ma sem, csak a paraszti nép kegyeltje" (Lebegek a tájban). E tartás szinte egyetlen fő érve – a küldő környezettel való érzelmi azonosulás, a "mezítlábasok eszméje" iránti elkötelezettség – a paraszti életforma gyökeres átalakulásával, 1945 után, szűkösnek bizonyul, s költészetét sokban korszerűtlenné is teszi. Nem sikerült a népi szemlélet fogékonyságát oly radikálisan kiszélesítenie, amint ezt a prózában Veres Péter tette. Költészetünkben a népiséget gondolativá tágítani csak Illyés Gyula tudta, de ő is csak úgy, hogy ezáltal túl is lépett e költői módszer belső meghatározottságain.
A hatvanas évektől Mátyás Ferenc köteteiben is jelentős témakörbővülés figyelhető meg, meditatív s filozofikus versekkel is próbálkozik. Sok verse reagál a társadalom és a világ új változásaira, de tájékozódását e téren végig külsőlegesnek érezzük (Niklai nyár, A te fiad, Az idő partjain).
E korszak versei között említésre méltóak szatirikus epigrammái, közéleti dohogásai is. Két hosszabb, epikus alapozású hőskölteményt is írt: egy parasztforradalmár életéről a Kegyetlen idillt és az orgoványi tragédiát történelmi vízióvá felfokozó Kerékbetört szabadságot. Kisebb formáit is sokáig a leíró epikus elemek egyöntetű uralma jellemezte, csak később – témái változatosabbá válásával – tért át a személyesebb hangra is. Legsajátabb műfaja a rövidebb versek között is a "kegyetlen idill", amikor is az idillt – többnyire a paraszti élet valamely jellegzetes helyzetét – a költői értelmezés pontos tényszerűséggel tragikusra hangoltan rögzíti (Te Deum, Juhászok vacsorája, Kapások). Ugyanígy érzékletesek rövid lírai önvallomásai is (Örök szerető, Zavartalan mozgok, Iszony).
