Gál László (1902–1975)
Gál László (1902–1975)
Gál László költészete a folytonos alakulás és mélyreható változások jegyében fejlődött az utóbbi negyedszázadban. A felszabadulás élményeitől kiváltott heves lírai reagálása a közélet aktualitásaira egy elkötelezett és szinte teljesen a politikára hangolt poézist hozott létre, amelyből nem hiányzott a társadalmi élet eseményeinek úgyszólván egyetlen fordulata sem. A politikai reflexek lírája ez, eleven, vitázó, agitáló, sokszor szarkasztikus és harsogó, de a meghittebb emberi világ melege és színei híján való költészet. A költői egyéniség szerepe nála ebben az időszakban arra szorítkozott, hogy egy több-kevesebb önállósággal kialakított formanyelvet teremtsen az időszerű objektív mondanivalók számára, amelyek jobbára kimerültek a "rohammunkás dicséretében", a testvériség s a szocialista építés tematikai körében. Mindezt azonban túlságosan egyszerűnek, problémátlannak s szinte máris megvalósítottnak érzi, "Egysíkú a látása: amint egykor alig látta meg a fényt is az árnyék mellett, úgy ma szinte csupán a fényt látja és láttatja az árnyék nélkül. Ebben hasonlít a mai Gál a régi Gálhoz: az egysíkúságban" – mondja róla a kritikus Lőrinc Péter 1949-ben. Gál a háború utáni korszak legtermékenyebb lírikusa a negyvenes években: a Híd és a lapok állandóan közlik permanensen lelkesedő és lelkesült verseit, amelyek azonban éppen e miatt az egyformán magas hőfokon tartott hevük miatt válnak egyre fáradtabbakká és mind modorosabbakká.
hegyre föl rohantam
völgybe hemperedtem
mindenkit szerettem
magam nem szerettem
rekedt rézkürt hangon
mégis énekeltem
völgybe hemperedtem
mindenkit szerettem
magam nem szerettem
rekedt rézkürt hangon
mégis énekeltem
– írja Mégis című versében húsz év múlva erről a költői szerepvállalásról. Mégsem csupán szerep volt ez a személytelenség, inkább önmaga őszinte és fenntartás nélküli odaadása a költészetnél is fontosabbnak tartott dolgoknak, amelyeknek a szolgálatát verseivel vállalta: "Utakat dalolok szürke betonból / s vasércből öntök vasparipát / acélgerendát ócska lomból / s vígan 84pipálok gyárkéménypipát" – énekli 46 című ars poeticájaként írt versében.
Az "extenzív" költészet e korszaka Gálnál mélyen belenyúlik az ötvenes évekbe, s voltaképpen csak a Dal a szegény halászról (1959) című kötettel zárul le, amelyben inkább már azok az elemek és motívumok jutnak előtérbe, amelyekről a negyvenes években tudatosan lemondott. Nem csupán és nem elsősorban énje gazdagodásának a következménye ez, inkább azoknak a változásoknak az eredménye, amelyeket az irodalom társadalmi életben betöltött szerepének átértékelése hozott magával, kialakítva Gálban is a közösségi és magánélmény helyes arányait s a harmóniát a belső parancs, a személyi-egyéni világ és a társadalmi feladatok között. Most már a "penzum" elhanyagolásának, az időszerűség megkerülésének a vádja és veszélye nélkül feledkezhetett rá az ifjúkor emlékeire, életének gazdag tapasztalattárára, átélt élményeire; ami korábban a politikai helytállás poézisében csak mint tetemrehívás kaphatott helyet, az most átszíneződik az emlék meleg, néha majdnem nosztalgikus tónusaival, s kibontakozhat most már az én-líra spektruma: nem kötelezik többé az optimista világnézet obligációi, a társadalmi szolgálat kötelmei, mer mélázó és csendesen rezignált is lenni, mintegy verseivel példázva a személyiség felszabadulásának lírai örömeit. De nemcsak a közvetlenség és bensőségesség irányában tágul ki világa; a változás áthatja versei egész organizmusát: az egyértelmű jelképeket, az átlátszó allegóriákat, az "új kenyér, betű, traktor, gyár" agyonterhelt lírai vezérszavakat messzebbre világító szimbólumok, mélyebb összefüggésekre mutató metaforikus kifejezések, funkcionálisabb stíluselemek váltják fel, jelezve a mind differenciáltabbá váló belső élmények kiteljesedését (Ispiláng, 1961; Tarlóvirág, 1962; Lepkevilág, 1965; Szó a szélben, 1968; Tenyerünkön a Hold, 1970; Rozsdás esték, 1972).
Míg a vele egyszerre és azonos eszmei alapról induló kortársak nagy részénél mély válságokhoz, visszaesésekhez, sőt elhallgatásokhoz vezetett az irodalom konstitúciójának megváltozása, addig Gál rugalmasabb, alakulásra és fejlődésre képesebb költői világában ez a stílusváltozás inkább további gazdagodást eredményezett, így költészetében a hagyomány és modernség organikusan kapcsolódott össze, hidat építve stílusok és generációk, iskolák és ízlésformák szakadékai között.
