Méliusz József (1909–)
Méliusz József (1909–)
Írói pályája már a harmincas évek elejétől összefonódott a Korunkkal, a forradalmi szocialista irodalommal: Gaál Gábor közvetlen munkatársaként jelentős részt vállalt a szervező munkából, a folyóirat számos magyarországi munkatársával személyes kapcsolatot teremtett. Irodalomszervezői tevékenysége 1945 után még nagyobb teret kap. Az 1946-ban meginduló kolozsvári irodalmi hetilapon, az Utunkon Gaál Gábor mellett szerepel a neve, fontos funkciót tölt be a Magyar Népi Szövetség országos vezetőségében, 1945 és 1948 között a Romániai Magyar Írószövetség főtitkára. A könyvkiadás újraindításában ugyancsak részt vállal, a Magyar Népi Szövetség Kiskönyvtárát szervezi Temesvárt. Mint szerző is jelen van e kiadói hőskorszakban; még 1937-ben írt Ének 1437-ről című poémájával nagyjából egyidejűleg, a kolozsvári Józsa Béla Athenaeum kiadványainak sorából lát napvilágot 1946-ban a Sors és jelkép, egy dél-erdélyi utazás, egyúttal pedig a jogfosztott kisebbségi magyarság, a haladó értelmiség sorsának, vágyainak, elképzeléseinek naplója. A királyi diktatúra, a fasizmus romániai előretörése éveinek dokumentuma ez a mostoha sorsú, a könyvtárakból és a köztudatból egyaránt hosszú időre kitörölt könyv, amelyben a politikai célzatú helyzetrajz a szerző asszociációi révén szépirodalommá mélyül. Méliusz műve nem útikönyv, inkább vallomás, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás. Az 1973-ban megjelentetett második, javított kiadás Késői visszapillantás cím alatt, szinte könyvnyi terjedelemben, három "függeléket" is tartalmaz, irodalom- és művelődéstörténeti súlyú emlékezést, vallomást az elmúlt időkről.
A lendületes irodalom- és művészetszervező éveket kényszerű távollét és hallgatás szakítja meg: a személyi kultusz idején Méliusz több évet ül börtönben. Kiszabadulása után, az ötvenes, különösen pedig a hatvanas évek végén ismét az irodalmi élet, az irodalompolitika forgatagába kerül. 2101958–1959-ben a bukaresti irodalmi könyvkiadó aligazgatója (a nemzetiségi részleg vezetője). 1968-ban a Romániai Írók Szövetségének alelnökévé választják. Ez a politikai-irodalompolitikai elkötelezettség határozta meg publicisztikáját a két világháború között, majd 1945 után az új feltételek mellett is. Gaál Gábor halála után az ő örökét kívánja vállalni; ahogy Éjszakai beszélgetés Gaál Gáborral (1956) című versében írja: "Mesterem voltál, így hát nem az idill a dolgom."
Kitépett naplólapok címen 1961-ben kiadott publicisztikai írásai valóban arról tanúskodnak, hogy sem régi, sem új "feljegyzései"-ben nem az idillre törekszik. Újságcikkekben, emlékezésekben, irodalompolitikai vitairatokban harcosan áll ki a Korunk-hagyomány, a forradalmi-mozgalmi irodalom mellett, nemegyszer – saját kezdeményeinek, például az Utunk "Nézzünk hát szembe" sorozatát kirobbantó cikkének ellentmondóan – makacs elfogultsággal kisebbítve reális esztétikai értékeket, ha azok nem kapcsolódtak a szocialista örökséghez. A legkirívóbb példa a Vigyázat! Hamis angyal (1956) című, Dsida költészetét igaztalanul elmarasztaló polemikus cikke. Nyilván erre is vonatkozik a szerző újabb vallomása, amelyet Az új hagyományért (1969) című tanulmány- és esszégyűjteménye élén olvashatunk: "e dolgozatok írójának 1967-es szemlélete, úgy gondolom, rugalmasabb, tártabb, mint a tíz vagy akár csak hat-hét esztendővel korábbi." Most már az ötven év romániai magyar irodalmának valamennyi értékét szeretné az irodalomtörténetbe beemelve tudni, ő maga viszont továbbra is a forradalmi hagyomány ápolását, feltérképezését érzi feladatának. Sajtó alá rendezi A Korunk költészetét (1967), bevezető tanulmánnyal látja el József Attila, Radnóti Miklós, Komját Aladár verseit, Kassákról, Sinkó Ervinről értekezik, az Ady-évfordulón az anyanyelv megtartó erejéről és az internacionalizmusról szól megrendítő pátosszal. Lelkesen üdvözli a Forrás két fiatal költőjét, Szilágyi Domokost és Lászlóffy Aladárt, akikben ennek az örökségnek a folytatóit látja. Publicisztikai hévvel áll ki az irodalmi köztudatból kiesett, két világháború közötti írói életművek mellett, elsőként ébreszti a publicista-kritikus Spectatort (Krenner Miklóst), rátereli a figyelmet Hunyady Sándor novelláira, Markovits Rodion regényeire.
Publicisztikai munkásságától – egészen a hatvanas évek második feléig – nem választható el élesen költészete. Több mint tízéves, részben kényszerű hallgatás után 1957-ben Együtt a világgal című verskötetével lép az olvasók elé, ezt követi 1960-ban az Ameddig ellátok, majd a Beszélgetés a rakparton (1963).
Expresszionista-aktivista szabadversei kétségkívül igazolják ars poeticáját, mely szerint "Mi nem vagyunk ünnepi rímfaragók és nem félünk a versben a köznapi szótól", de a köznapi szót korai verseiben, sőt többnyire a hatodik évtizedben sem sikerül esztétikumba emelnie. Általában költői szándékú publicisztikával van dolgunk, a szerző egy-egy újsághírre 211reagál, vagy a szocialista építés általános igazságait tördeli szabadverssorokba (A munkásosztály asztala, Költemény az acélról, A párttitkár és az óceán). Egyik-másik hosszabb-rövidebb verse nem nélkülözi a részletszépségeket, az egész építménynek túlságosan a pillanathoz kötöttsége azonban csupán rövid életű igazságok megfogalmazásához segíti a költőt.
Maga Méliusz is felismeri, hogy nem lehet csak a "nagy témák"-ra építeni a költészetet, s már 1960-ban így biztatja magát: "ne légy csak nehéz szavakból verset építő." Quasimodo olvasása közben pedig megszületik a még szigorúbb ítélet: "egyedül a teljes emberi maradandó." A teljesebb emberséghez vezetik azután az emlékezések, ezek válnak 1967-es kötetének, az Arénának, alaphangját meghatározókká. A költő most sem válik hűtlenné a Korunk-hagyományhoz, Gaál Gábor örökéhez és az avantgarde költői iskolához, de a forradalmi elkötelezettséget nem állítja már szembe a köznapian emberivel; a tétel- és jelszópontosságot értelmet-érzelmet mozgató költői pontosságra váltja olyan verseiben, mint A Jitga-dal elégia vagy az Elégia A.-ért. Modern jeremiádjaiban, melyekben a második világháború áldozatait, illetve József Attilát siratja, egyszerre szólal meg a reformáció korabeli lírai hagyomány s a kommunista lelkiismerete. Ez utóbbit sem a régi módon értelmezi már; az Elégia A.-ért harmadik éneke ezt a címet viseli: "Nem tudtam, hogy az igazság a kétely kancatejével táplálkozik." József Attila tragikus sorsában intő jelet lát, s a történtek személyes hangú, lírai felidézésével eljut a katarzisig. Ez a személyesség jut a legteljesebben kifejezésre a kötet kiemelkedő szépségű poémájában, a Szénásszekér elégiában. A gyermekkor egyik felejthetetlen emlékét, a falut s a szerelem ébredését idézik fel az expresszionista módon áradó szabadversek, de más lírai-epikus versépítményeitől eltérően az emlékezés tárgyszerű pontossága az ökonómiát is biztosítja. Dsida Jenő Viola-ciklusa óta nem ismer a romániai magyar líra ebben a tárgykörben ennyire hitelesen szép költői alkotást.
Méliusz József prózáját is az emlékezés, a gyermekkor felidézése emelte az erdélyi szépirodalmi hagyományok felső szintjére. Igaz, a Város a ködben (1969) című regénye még 1938–1940-ben született, egyes részletei Gaál Gábor Korunkjában jelentek meg, a végső változat azonban – az 1968-ban írt s a szöveghez csatolt "regény regénye" tanúsága szerint – később alakult ki, a meghallgatásra érdemes és nem csupán gáncsoskodó lektori vélemények figyelembevételével. Ebben a könyvben az első világháború körüli évek felidézése, a Proust utáni modern európai próza hangjához igazodva, a magyar prózaírás 20. századi rangján sikerült Méliusznak. A Város a ködben különösen szerencsés házasságból született: az író avantgarde elkötelezettségéből s a magyar szociográfiai irodalom tapasztalatainak hasznosításából. Vallomás ez a regény, a prousti eszközökkel felelevenített gyermekkori élményekről és azokon keresztül egy 212osztály bűneiről; de szerencsére nemcsak ezekről, hanem teljes életéről úgy, ahogy azt a gyermek, majd később a felnőtt megismerte. Méliusz ugyanis nem annyira a gyermeki lélekbe világító regényt akar írni, sokkal inkább családja, városa (Temesvár), osztálya, az anyagi gondtalanság csúcsaira-csúcsocskáira felkapaszkodó hivatalnoki-polgári réteg életébe igyekszik bevilágítani, a háborús konjunktúrában "tekintélyt szerző" polgár természetrajzát írja. És ami külön értéke a könyvnek: nem urbánus elfogultsággal, hanem ezt leküzdve, azzal a népi kötöttséggel, ami a Szénásszekér elégiát is jellemzi. Az anyanyelv szépségére, ízeire itt, a versbe írt elégia s a regény egy részének közös színhelyén, a tanyai rokonok között ébred rá a jövendő író, így tud nyelvileg is kiemelkedni a temesvári beamtervilágból, hogy aztán később az irónia hangjait éppúgy megtanulja, mint a prédikátoros pátoszt. A regény egészének nyelvi szépségét éppúgy nem takarhatják el a néhol barokkosan túlburjánzó mondatok, mint ahogy legjobb szabadverseinek expresszionista áradását sem hiteltelenítik a fölösleges ismétlések.
Ezekkel az újabb prózai és költői műveivel Méliusz József legalább olyan jelentős helyet foglal el a mai romániai magyar irodalomban, mint a két világháború közötti irodalomszervező tevékenységével, melynek vetületét, illetve folytatását esszé- és cikkgyűjteményeiben fedezhetjük fel. Az illúziók kávéháza (1971), valamint folytatása, a Kávéház nélkül (1977) című gyűjtemény "személyes szellemi napló" és "nemzetiségi vallomáskötet", vagyis több, mint régi és mai irodalmi kérdésekről közölt, többé vagy kevésbé szubjektív véleménynyilvánítás; a szerző avantgardizmusa itt antidogmatizmust, nonkonformizmust is jelent.
