Képek - Első rész

Teljes szövegű keresés

Képek - Első rész

NEGYVENNYOLCZBELI KATONAI FÖLSZERELÉS.

RÁKÓCZY ÉS BEM KARDJA.
II. Rákóczy György tulajdona volt. Bemnek ajándékozták az erdélyi hölgyek.
A M. N. Muzeumban.
Kezdődik a nagyszerű idő egy daliás férfialakkal.
Negyvenegyes évszám van Kossuth Lajos ez első képére írva. Ebben az időben már ő volt a vezér, a hír szárnyára kapta, dicsősége magasan ragyogott – már túl volt a börtönön, a melyet mint politikai fogoly, mint a pozsonyi országgyülés követe, 1837-ben szenvedett. Próbálták megnémitani, megkérlelni és elbuktatni, kormányok, a sors és egyéb hatalmasságok elejébe állanak, hogy feltartóztassák, de Kossuth Lajos megy előre hatalmas utján, hogy betöltse hivatását mint a kor vezére, a szabadságharcz legfőbb alakja; mert vezérnek és főnek született – a mint látni fogjuk.

KOSSUTH LAJOS LEGRÉGIBB ARCZKÉPE.
Festette Eybl 1841-ben.

SZÉCHENYI DÍSZKARDJA.
A Magyar Nemzeti Muzeumban.
Kossuth nevezte el «a legnagyobb magyar»-nak. Rettegett a szabadságharcztól, bár előkészitette. Kinzó gonddal féltette nemzetét a forradalomtól és mégis, annak gyors és szükséges elkövetkezéseért a magyar nemzet legelső sorban Széchenyi Istvánnak tartozik hálával. Apa gyermeket, szerető kedvest rajongóbb és erősebb szenvedélylyel nem szeretett még, mint a hogy szerette a legnagyobb magyar a hazát. Azt a hazát, a melynek képét az akkori időben még látni is alig lehetett; a hosszú és álmos nyomoruságban, a melyben akkoriban élt, még a fogalma se volt tiszta. Széchenyi megkereste, föléleszté, ölelgette és megmutatta, mi mindent kell és lehet érte tennünk, hogy a mienk legyen és vele együtt mienk a jövendő.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
Egykorú metszet után.
Az udvardi Kossuth-család ősrégi turóczmegyei magyar nemes familia. Az első ismert ős, Gád fia Kossuth 1240 körül élt. De csak 1340-től kezdve lehet a leszármazást izről-izre kimutatni. Kossuth László, a nagy Kossuth apja Monokon, Zemplénmegyében nőül vette Weber Karolinát, s e házasságból öt gyermekük született. Első és egyetlen fiúgyermek (a ki 1802-ben született) Kossuth Lajos volt. Legidősebb huga, Karolina, Breznayhoz ment feleségül, a második, Emilia, Zsulavszkyné lett, a harmadik Meszlényiné Zsuzsánna, a negyedik a mai generáczió által is ösmert Ruttkayné Kossuth Lujza, a kormányzónak öregségében vigasza, betegségében ápolója. A nővérek közül kettő nem játszott szerepet bátyja életében. Ruttkaynét kitünő pénzügyi tehetségnek mondják, a kit bátyja pénzügyi műveleteiben nem egyszer tanácsadóul is kért. Meszlényi pedig nagy jártassággal birt a hazai jogban és történelemben, s gyakran szolgált felvilágosításokkal, sőt tanácsokkal Kossuth Lajosnak.
Kossuth Lajos édesanyja egyike volt ama tiszteletreméltó régi magyar matrónáknak, kiknek kebelében úgy a hazafias, mint a vallásos erények tiszta lángja égett. Nagy műveltségű, szilárd karakterű nő volt, a ki rendkivül gondos, lelkiismeretes nevelésben részesítette fiát, tudással és aczélos jellemmel látva őt a jövendő küzdelmekre, melyeknek titáni voltát egyikük sem álmodta. Az anyától származik az a mondás, hogy fia Krisztus fejét, Napoleon szellemét, O’Connel nyelvét és Börne szivét egyesíti magában.
Kossuth László, Lajos apja, az ősi birtokon, Kossuthon, született 1763-ban, de még szülei életében zempléni rokonaihoz költözött. Ezek közbenjárására József császár uralkodásának vége felé lajstromozó állást kapott, később Monokra költözött s az Andrássyak és Vécseyek uradalmi ügyésze lett. Monokon nőül vette Weber Karolinát, Weber András leányát, a ki hadi szolgálatai jutalmául a liszkai postát kapta.

KOSSUTH LAJOS ANYJA,
SZÜLETETT: WEBER KAROLINA.

KOSSUTH LAJOS FELESÉGE
SZÜLETETT: MESZLÉNYI TERÉZIA.

KOSSUTH LAJOS LEÁNYA, VILMA.
SZÜLETETT: 1844-BEN, MEGHALT: 1862-BEN.

KOSSUTH SZÜLŐHÁZA MONOKON.

A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉS ÜLÉSTERME.

KOSSUTH KARDJA ÉS TŐRE. Előbb Bethlen Gábor fejedelem tulajdona volt.

KOSSUTH LÁSZLÓ RÉGI LAKÓHÁZA DABASON.
Széchenyi Oroszvárra utaztában egy gyorskocsiban pillantá meg először a csodaszép Seilern Crescentiát, ki akkor gróf Zichy Károly felesége volt. Ettől fogvást kereste a szép hölgy társaságát. Neki beszélte el honmentő terveit, a szép Crescence lelke mását rajzolgatta naplójába, ha távol volt tőle. Az ő képére teremté meg a magyar honleány eszményét, – mint Beöthy Zsolt mondja. Az «imádott Crescence»-ra gondolt, midőn ezekhez, «honunk szebb lelkű asszonyaihoz» ódát irt – prózában – egyik nemzetgazdasági könyve, a «Hitel», ajánlásában.
Crescence jegyzetekkel kisérte a könyvet, s keze gyöngéd vonásai közül nem egy nagy jóslat teljesült. «Hazánknak Ön által kell fölemelkednie. – Én segítségére leszek Önnek, s magam is érdemet akarok szerezni a szeretett haza iránt.»
Szerzett is. Midőn első ura, Zichy gróf meghalt, tizenkét évi ismeretség után összekeltek a régi szerelmesek. S ettől fogva Crescence volt Széchenyi gyámola, terveinek osztályosa, kételyeinek oszlatója.

SZÉCHENYI FELESÉGE.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÉ, SZÜL. SEILERN CRESCENTIA.
A «legnagyobb magyar» édes anyjáról keveset tudunk. Anyai gondosságát, jó szivét és magas értelmét mi már nem ismerjük másból, mint fia, Széchenyi soraiból s ama néhány versből, melyet fejlődő ifjúságában anyjához írt. De ezek az őszinte szeretet nyelvén beszélnek, s áldják és őrzik az édes anya emlékezetét. Azt írja róla: «Te oktattál, Tanátsoltál, Te plántáltad Szívemben a Jót, melyben vagyok s’ leszek. S’ a mi tsekélyt Isten, Uram, s Hazámért utóbb teszek, A Te Munkád.»

SZÉCHENYI ANYJA.
GRÓF SZÉCHENYI FERENCZNÉ, SZÜL. GRÓF FESTETICH JULIANNA
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN született Bécsben 1791 szept. 21-én. Magyarországon két ember érezte előre a forradalmat: Petőfi és Széchenyi. Petőfi forró vágyakozással, Széchenyi reménynyel és aggodalommal nézett eléje, noha felidézésében talán legnagyobb része volt. A forradalom lehellete az ő varázsigéjében csap meg először, melyet a nemzet hitvallásává fogadott: «Magyarország nem volt, hanem lesz!» Széchenyi hosszú évek tanulmányai, álmatlan éjek töprengései árán jutott e meggyőződésre. Ifjúkorát idegen földön, a napoleoni harczok csatamezőin tölté. A lipcsei diadalban döntő része volt s itt szerezte meg a vitézség érdemkeresztjeit. Elhagyva a katonaságot, külföldre megy tanulni. Ez utazásai közben ébred és lángol fel izzó honszerelme. Naplót ír, s már ebből az időből eredő följegyzéseiben megvillannak tervei. Majd hazajön, könyveket ír, melyekben új eszmék világa gyúl ki s lobog föl az akkori szegényes és megdöbbent közélet előtt. Műveiben mindent megtalálunk, a mi szabadságért vívott harczainknak magasztos czélja: a jogtalan nép fölemelését, vagyoni és politikai függetlenségünk terveit. Széchenyi mint szónok is rendkívül erős és jelentékeny.

SZÉCHENYI EMLÉKEI.
ÉRDEMJELE. A M. N. Muzeumban.
Ez időben Széchenyi munkássága hazánk irodalmi, politikai és közgazdasági életének javarésze. Két évtized alatt századok mulasztásait pótolja és hozza helyre. Az ő föllépése előtt volt egy halálos álomban szunnyadó nemzet, melynek alkotmánya veszendőbe ment, nyelve száműzeték, vagyona külföldre vándorolt, mert főurai idegenben éltek, – költői a múlt dicsőségén borongtak. S ennek a nemzetnek Széchenyi nagylelkűségéből egyszerre tudós társasága támad, főurai haza gyűlnek, nyelve föléled, helyet szerez magának a tanácsteremben, oltárt a színpadon; – költőit a jövő reménye ihleti. Rónáin egy varázsütésre fölvirúl a mezőgazdaság és lótenyésztés, szántóföldjeit vasút, vizeit gőzhajó szeldeli s az ország immár azon az úton van, hogy gazdaggá s függetlenné legyen. És mindez jórészt egy emberi kéz műve, Széchenyié, ki a jobb jövő érdekében a «nemzet napszámosá»-vá szegődik. Harczra száll az elemekkel, utat tör a sziklában, hogy hajózhatóvá tegye a Vaskaput, termőföldet foglal a Tiszától, a Dunán át a világ legszebb hídjával kapcsolja össze Buda-Pestet, mely nevét és szépülését egyaránt neki köszöni. S a mihez fog, eszmeileg mind elmélyíti. A hitelhez a becsületszó szentségét, a lánczhídhoz a közös adózás eszméjét fűzi.
Emberfeletti munka és óriási sikerek kora ez. Nincs néposztály, mely ne áldaná nevét. Népszerűségének évei ezek, melyekben önbizalma küldetési hitté fokozódik. Kossuth a «legnagyobb magyar»-nak nevezi, oldalán az imádott nő, előtte a jövő tervei, mellette a viruló haza, mely kezétől szépül és nevétől zeng:
«Széchenyi homlokán Virul a borostyán.»
De az ő lelke nem nyughatik meg. A megfeszített munka már-már kimeríti, heves képzelete folyton izgatja, gyötri már ekkor beteg szervezetét. Álmait rémek látogatják, szívét kétségek gyötrik. Ha valaki mélyebben tekintett volna e szembe s e szenvedő arcz vonásaira, megláthatta volna, hogy e szív indulatai egymással küzdenek. Rémülve tekint elébe a szabadságharcz közeledő viharának.

EGY RÉSZ SZÉCHENYI NAPLÓJÁBÓL.
A kézirat a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.

SZÉCHENYI ÜNNEPELTETÉSE.
Széchenyi dicsőségét példázó kép. – Festette: Than Mór.

SZÉCHENYI ISTVÁN KEZE. Gipszbe öntött minta után.
A M. T. Akadémiában.

SZÉCHENYI IRÓSZEREI.
A M. T. Akadémiában.
Széchenyi Ferencz szivének egész melegével rajongott a magyar nemzet különállásának és függetlenségének reményeért. Nem akart II. József császár németesítő rendeleteinek végrehajtója lenni, azért két izben is leköszönt főispáni – akkor úgy hivták, hogy administratori – állásáról. 1802-ben a magyar nemzeti muzeum alapításával dicsőitette meg nevét. Ekkor kapta az aranygyapjú rendjelét, e rend díszköntösében mutatja képünk. Midőn I. Ferencz zsarnok módra kezdett uralkodni, Széchenyi Ferencz végkép visszavonult a közélettől és csak fiai nevelésének élt. Nemzete sülyedésén úgy kétségbeesett, hogy lelke megzavarodott, vallásos rajongás szállta meg. Ez vitte a sírba is. Fiának nagy dicsőségét már nem láthatta és nem is sejthette, hogy a szabadság magva, a melyet ő is segített elvetni, csirázik, kikel és világra szóló lombjai támadnak.

A kép a M. N. Muzeum tulajdona.
GRÓF SZÉCHENYI FERENCZ.
1754–1820.

SZÉCHENYI A DUNA PARTJÁN.

SZÉCHENYI FUVOLÁJA. A M. N. Muzeumban.
Egy kis alföldi városban – Kis-Kőrösön – szegényes sorsú mesterember párnak ennekelőtte hetvennégy esztendővel született egy fia, a kit Sándor névre kereszteltek. Az apa mészáros volt, Petrovichnak hívták, a fiából pedig Petőfi Sándor lett. A mióta a világ világ: ilyen tüzes, bátor és büszke lelkű fiú nem bolyongott még e földi téreken. Valahogy kis gyerek korában érezte már, hogy a világ egyik első, a magyar nemzetnek pedig legeslegelső költője lesz. És akkor, a mikor a legénytoll még alig pelyhedzett állán: mint egy bölcs aggastyán, mint valami bűbájos, megérezte, tudta és előkészítette a szabadságharczot, a melynek élén ő a riasztó és lelkesítő kürtös. Úgy látjuk most is, mintha pejlován a tavaszi napban vágtatna előre és erős és édes zengésű tárogató szóval költögetné az alvókat és álmodókat. A szabadságharcz véres mezején így látjuk Petőfi Sándort, a kezdet kezdetétől mindvégiglen. Így fogjuk látni életét e könyvben is, a melynek egyik első és minduntalan visszatérő fenséges alakja lesz. Az ember maga, Petőfi Sándor földi képe, testi alakja első látszatra nem volt feltünő. Legjobb barátja, Jókai, ezeket mondja külsejéről:
«Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arczképei közül csak az az egy hű, melyet legelőször rajzolt Barabás, a hol Petőfi két kezét hátratéve tartja: a többi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságu, arcszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldei satyr-vonalba menők, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendetlenül előre álló fog miatt gúnyoros kifejezésre nyíló. Egész lénye, tekintete komor, nyakán kendőt nem viselt soha, a mi ezt még előrenyúltabbá tette. – Hajh, de mikor ezt az arczot a költészet lángja megvilágítá, mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek; tekintete lángolt, sugárzott; alakja megnőtt, felmagasult, szobor idomot vett; akkor a ki látta, a ki hallgatta, belé kellett neki szeretni. Férfit és nőt magával ragadt, a hova akarta.»

Egykoru daguerreotyp. Jókai tulajdona.

PETŐFI. Orlay festménye.

PETŐFI STRUCZTOLLA. A Kisfaludy-Társaság tulajdona.
Egyszerű kékbeli mészáros ember volt Kis-Kőrösön. Kis nádas házikójában élt boldogan a feleségével.
«Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt», – irja róla fia. Fiát urnak akarta nevelni, s iskolába küldte. De Sándornak más pályához támadt kedve: a szinészetért rajongott. Apja ezért megharagudott rá. Ebben az időben koldus-szegényen tengődött a művészet hazánkban, s ki oltárához esküdött, orczapirulást hozott anyjára, apjára. Az öreg Petrovich levette kezét fiáról. Nagy sokára békültek ki ujra, mikor ez elhagyta a szinészkedést, s költészete lángjaival melengette nemzete szivét. De már ekkor ő viselt gondot szüleire. Apja tönkre jutott.
Pénzét a hihetetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
A jó fiú magához vette szerencsétlen szüleit, nem is vált el tőlük, mig táborba nem szállt. Már akkor büszkesége volt apjának. Apja meg ő neki. Mert a gyönge öreg megosztá az ifjak sorsát, maga is a táborba ment, s ifjusága régi erejében hordozta a nemzeti lobogót Jellasich hátráló seregeivel szemben. Meghalt 1849-ben, Pesten. Sirját a legszebb örökzöld diszíti: fia egy költeménye, melyben szülei halálát siratja.

PETŐFI APJA, PETROVICH ISTVÁN.

A BUCSUZÓ PETŐFI.
Munkácsy ifjukori be nem fejezett képe. – Eredetije a M. N. Muzeumban.
Hrúz Mária szegény szolgáló leány volt Aszódon, mikor Petrovich István székálló legény feleségül vette. Ebből a házasságból született első gyermekük: Petőfi Sándor. Anyja dalos kedvét, egyszerű és őszinte szívét örökölte fia, a ki ezt az örökséget bizony sokszorosan vissza is fizette. Költeményeiben időnkint fel-fel tünik az egyszerű, munkás édes anya sápadt arcza, redős homloka, melyen a gond barázdákat szántott, s képét mindig megvilágítja a szeretet egy fényes sugara, mely a költő szivének legmélyén fakad.

PETŐFI ANYJA, HRÚZ MÁRIA.

PETŐFI SZÜLEINEK SIRJA
a kerepesi temetőben.

PETŐFI KATONAKORÁBÓL.
Mint zöld hajtókás, sárga pitykés közlegény verset ir a faköpönyegre.
Jankó János rajza.

PETŐFI JÖVENDŐJE.
«Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká örökkön él.»
E sorokat irta Petőfi – 1843-ban!
Zichy Mihály rajta. – Az Athenaeum tulajdona.
A kegyelmes sors úgy határozta el, hogy Komárom városában 1825-ben szülessék egy szőke fiú, a ki a magyar nemzetnek több gyönyörűséget szerzett, mint akárki ő előtte, avagy vele egy időben. Nemes Ásvay Jókay József és Pulay Mária gyermeke: Jókai Mór az emberek boldogítására és a legnagyobb emberi boldogságra született. Szépségeért és szelidségeért kis diákpajtásai Jámbornak hivták; az is volt: kékszemű, vidám, leányos – mint a hogy önrajzolta képe mutatja – mégis dermedő hazájának fölébresztése, lángra keltése és új életre ébredése körül, Petőfivel együtt, a korszakos államférfiak sorában hatalmas része van. A világ ez egyik első mesemondója a szabadságharcznak legeslegelső elbeszélője, publicistája és krónikása. Mint az ifju Magyarország egyik vezére – a másik barátja, Petőfi Sándor volt – radikális, bátor és kemény, hazája ellenségeit maró szatirával ostorozza, szíven nyilazza és – nevetségessé tesz. Pedig nem kenyere a politika; művészlélek, nem volt eddig hozzája fogható. Festő, szobrász, sőt építőmester akar lenni ifjúkorában, a míg némi tétovázás után lángeszének egész erejével az irodalomnak adja magát és a negyvenes évek nehány éve alatt megcsinálja az igazi nemzeti elbeszélést, friss nyelvével, közvetlen, folyamatos stilusával és tiszta magyar tárgyaival egyetemben. Szerelmes elbeszélései, humoros genreképei ép oly mértékben szolgálják Magyarország újjászületését, mint azok a szónokok, a kik a merész reformokat, a szabadságharcz büszke eszményét, világos czéljait tüzes szóval hirdetik. «Jámbor» Jókai Mór különben ott áll a legkiválóbb szónokok sorában is és ott fog állani az egész szabadságharcz alatt mindig az elsők között. Zászlóvivő a harczban és az utána következő sötétségben a legéberebb, legkitartóbb világító fáklya a kezében.

JÓKAI MÓR.
Maga Jókai festette.

JÓKAI TIZENNYOLCZ ÉVES KORÁBAN.
Maga Jókai festette.

JÓKAI GYERMEKKORI LAKÓHÁZA KOMÁROMBAN.

JÓKAI ANYJA.
Jókai tulajdona. – Festője ismeretlen.
A magyar lélekben Deák Ferencz emléke és a szabadságharcz képe nem él együtt, nincsen összefonódva. Deák és forradalom? a két fogalom nem illik össze látszatra, pedig igazában a békitő bölcs elől járt ama nemes és erős alakok között, a kik a szabadságharczot előkészitették, czéljait meghatározták, dicsőségét biztosították. Az egyszerű, de hírneves családból származó vidéki nemes – ki Söjtörön, 1813-ban született, már a huszas évek végén teli volt a szabadság vágyával. Nemzeti ideálok lebegtek előtte, a nagy franczia forradalom szent igéi a vérében pezsegtek, izgatták elméjét és szívét. Akkoriban mint Zalamegye tiszti ügyésze adott minderről bizonyságot és a mikor 1833-ban bekerült a pozsonyi országgyülésre, rövid idő alatt a rendi ellenzék vezére lett. És megkezdte nagy munkáját: küzdött a jobbágyságért, a magyar nyelv jogaiért. Az 1837-iki országgyülésen folytatta, a mit elkezdett: birokra kelt a reakczionárius kormánynyal, a mely izgatott oktalansággal kapkodott fűhöz-fához, konfiskálta a szólásszabadságot és a sajtószabadságot, Kossuthot és Wesselényit börtönre vetette. Ezernyolczszáznegyvenben már így szól róla Széchenyi: «Félre minden irigységgel, hazámfiai, adjuk neki az elsőséget.» A «legnagyobb» magyar a «legbölcsebb»-ről azután mondta ezt, hogy lefolyt a 39-iki országgyülés, melyen Deák Ferencz kemény beszédében állapította meg a nemzeti jogokat – a trónnal szemben. Deák Ferenczre nézve a csendes munkásság évei következnek 1839 után. Nem vállalt követséget, mert megundorodott a vármegyei köznemesség ama részétől, mely sikra szállt ellene és azt orditotta: «Nem adózunk!» Igy maradt ki Deák a híres 43–44-iki országgyülésről; nem vett részt a nyilvánosság előtt való küzdelemben, otthon maradt Zalában, a mig majd a haza ügye hívja és elfoglalja helyét az elsők között.

DEÁK FERENCZ.
Eredetije az Országos Képtárban. – Festője ismeretlen.

BEZERÉDJ ISTVÁN.
1795–1865.
Tolnamegye ékes szavú követének nagy része van a negyvenes évek áldásaiban, Széchenyi eszméinek vér nélkül való győzelmében. Szívét az emberszeretet tüze hatotta át. Ez sugallta beszédeit a halálbüntetés eltörlése mellett, ez építtette vele az ország első gyermekkertjét Hidján, s mindenek fölött e szivnek köszönjük, hogy Bezerédj volt az első, ki jobbágyait felszabadítá, s adóját – nemes létére – a maga jószántából fizetni kezdte.
Alig van a világon uralkodó-család, mely népesebb volna a Habsburg-családnál. A csoportképből, melyet itt bemutatunk és a mely még a szabadságharcz előtt való időből származik, ennek igazságáról mindenki első szempillantásra meggyőződhetik. Akkor összesen 37-en voltak és pedig képünk szerint:
1) Ferencz Károly főherczeg. 2) Antal Viktor főherczeg. 3) V. Ferdinánd magyar király. 4) Mária Anna, magyar királyné. 5) József nádor. 6) Rainer főherczeg alkirály. 7) Károly főherczeg. 8) I. Ferencz császár. 9) Auguszta Karolina császárné. 10) Mária főherczegné, a nádor neje. 11) István főherczeg, a nádor fia. 12) Albrecht főherczeg, Károly fia. 13) Estei Miksa főherczeg. 14) János főherczeg. 15) Lajos főherczeg. 16) Erzsébet főherczegnő, az alkirály neje. 17) Zsófia, Ferencz Károly főherczeg neje. 18) Henrik főherczeg, az alkirály fia. 19) Rainer főherczeg, az alkirály fia. 20) Teréz főherczegnő, Károly leánya. 21) Adelheid főherczegnő, az alkirály leánya. 22) Hermin főherczegnő, a nádor leánya. 23) Károly Ferdinánd főherczeg, Károly fia. 24) Sándor főherczeg, a nádor fia. 25) Frigyes főherczeg, Károly fia. 26) Ernő főherczeg, az alkirály fia. 27) Lipót főherczeg, az alkirály fia. 28) Mária főherczegnő, az alkirály leánya. 29) Ferencz József főherczeg, Ferencz Károly fia. 30) Mária főherczegnő, Károly leánya. 31) Ferdinánd Miksa főherczeg, Ferencz Károly fia. 32) József főherczeg, a nádor fia. 33) Károly főherczeg, Ferencz Károly fia. 34) Erzsébet főherczegnő, a nádor leánya. 35) Vilmos főherczeg, Károly fia. 36) Zsigmond főherczeg, az alkirály fia. 37) Miksa főherczeg, az alkirály fia.
A Habsburg-családban a negyvenes esztendők elején a legnagyobb tekintély: Zsófia főherczegnő, Ferencz Károly osztrák főherczeg felesége. Édesanyja Ferencz József királynak. Rendkivül eszes és nem csekély mértékben nagyravágyó. Belevegyült a politikába is. Életrajzirói följegyezték róla, hogy a diplomácziában oly nagy a jártassága, mint bármely híres nagykövetnek. A családi tanácskozások alkalmával, a melyekben mindig résztvett, rendszerint ő döntött, és férje: Ferencz Károly főherczeg is háttérbe vonult előle. Nem hivatalos, láthatatlan, de tényleges feje az «udvari párt»-nak. Erős és öntudatos, nagyon férfias egyéniségét idehaza nem kedvelték, gyanakodással vették körül és igen szigorúan itélték meg titkos beavatkozásait és nyilt tévedéseit. Minden jel arra vall, hogy a főherczegnő nem kedvelte a magyart és ez érzületének nem egyszer ránk nézve súlyos tanujelét is adta. 1805-ben született és 1872-ben halt meg. Tanuja volt a szabadságharcz kitörésének s tanuja annak is, hogy a nemzet királyával kibékült.

ZSÓFIA FŐHERCZEGNŐ IFJÚKORI ARCZKÉPE.

KOSSUTH-KÉPES MELLTŰ.
Az 1839–40-iki országgyűlésen a maradi, úgynevezett konzervativ főrendek vezére volt. Nagy tudománya s alkalmazkodó képessége révén Metternich kegyébe jutott, és alkanczellár, majd Majláth után főkanczellár lett. Minden tehetségét fölhasználta a bécsi központi kormány erősítésére. Ő hozta be újra az administrátori – megyefőnöki – rendszert. Hogy az ellenzéket ne csak a megyékben, hanem az országgyűlésen is megbuktassa, 1847–48-ban Kossuth és Széchenyi összes reformterveit a bécsi kormánynyal akarta végrehajtatni. A maga állásában, a maga szempontjából okosan tervelt, de ime jön a forradalom és elfujja, halomra dönti minden okosságát és megbuktatja bölcsességével együtt. Nem végkép, Apponyi Györgygyel találkozunk még.

GRÓF APPONYI GYÖRGY.
Született 1808-ban.
Egyike volt azoknak a nagyoknak, a kik a pozsonyi országgyűlésen síkra szálltak a magyar nyelv diadaláért és így előkészítették, bevezették az új korszakot.

FELSŐBÜKI NAGY PÁL.
1777–1857.
Régi divatú, de nagytehetségű magyar, a ki idegenkedett Széchenyi új eszméitől. A «Hitel» megjelenése után Széchenyivel korának egyik legszebb és akkoriban igen híres tollharczát vívta.

GRÓF DESSEWFFY JÓZSEF.
1771–1843.
Hat évvel a szabadságharcz kitörése előtt halt meg. De ha nem érte is meg a dicsőséges időket, szelleme megelőzte és előkészítette azokat. Örökölte apjának nagy képességeit, de ifjú szellemét az újjáébredő magyarság termékenyítette meg. Gyönge, beteges fiu volt, értelme is nehezen fejlett, de a mint kiforrott tehetsége, az egész alak a lángész jeleit hordozta magán. A gyenge test egy magas eszme hősének látszott, s a sötét szem mély tekintetéből nagy lélek sugárzott. Míg apja József, gróf Széchenyi Istvánnal a «Hitel» miatt meg nem hasonlott, addig ő Széchenyi lángeszének hatása alatt állt; később azonban elfordult tőle, a nélkül, hogy Kossuth Lajoshoz csatlakozott volna. Az 1840-iki pozsonyi diétán a «fontolva haladók» vezérszónoka. 36 éves korában halt meg 1842 febr. 9-én.

GRÓF DESSEWFFY AURÉL.
1808–1842.

A HELYSÉG KALAPÁCSA.
Petőfi költeményének czímképe. Rajzolta Petőfi.

Az Országos Képtárból.
SZÉCHENYI HÚZZA, KOSSUTH HAJTJA. Egykoru torzkép, a mely a csökönyös magyarokat csúfolja.

JÁNOS VITÉZ ÉS AZ ÓRIÁS CSŐSZ.
Petőfi «János vitézé»-nek első kiadásából
Ha emlékezünk régiekről és a régiek közül József nádorról, lehetetlen, hogy a magyar szív meg ne dobbanjon bennünk arra a gondolatra: mi lett volna ebből a nemzetből, ha a Habsburg-házban József nádor politikája tudott volna érvényre emelkedni? 1796-ban választották a rendek nádorrá, s hatalmas lelkével nemsokára felismerte, hogy a dinasztiának Szent István birodalmára és a magyar nemzetre kell a fősulyt vetnie, mert eljön az idő, mikor Magyarország lesz a monarkia ereje és hatalmának főkútforrása. Életének főtörekvése az volt, hogy a dinasztia és a nemzet közt a legszorosabb kapcsolatot létesítse. Nem az ő hibája, de a mi szerencsétlenségünk, ha e politikával szemben a bécsi kabinetpolitika győzött. Ez az oka, hogy vérrel és szenvedésekkel kellett aztán kivívni alkotmányunkat. József nádor törekvései őszinték, szentek és tiszták voltak. Idegen nevelésben részesült bár, itt tiszta magyarrá lett, s annak nevelte gyermekeit is. A hálás nemzet az 1848-ki 1-ső törvényczikkbe iktatta emlékezetét. József nádornak három felesége volt. Első neje Pál orosz czár lánya, Alexandra Pavlovna volt, a második Hermina anhalti herczegné, a ki Istvánnak, a később nádornak adott életet, harmadik neje Mária Dorottya würtembergi herczegnő volt, aki életet adott a nemzet által annyira szeretett József főherczegnek, Erzsébet főherczegnőnek és Mária Henrietta belga királynénak.

Erzsébet fhgnő. József nádor. István fhg.
Mária Henrietta fhgnő. Mária Dorottya fhgnő. József fgh.
JÓZSEF NÁDOR ÉS CSALÁDJA.
Mikor a magyar szabadságharcz kitört, már akkor beteges, világtalan élőhalott volt; de a fegyverek küzdelmét megelőző eszmék harczában vezérként szerepelt.
Erdélyi ősi, főnemesi családból származott. Apja a híres, szilaj, szinte vad, de tudós és műszerető Wesselényi. E kemény apának testi-lelki tulajdonságait örökölte Miklós, a ki már gyerek korában vad méneken nyargal és mázsás botokat forgat. Széchenyi István gróffal sokat utazott Nyugat-Európa országaiban, tanult világot látni, hogy elmaradt fajának a haladásra vivő úton vezetője lehessen. Széchenyi István azután fölriasztotta a magyart Magyarországon, Wesselényi Miklós pedig Erdélyben.
Széchenyi nem állt élére a mozgalomnak, melyet megindított; se külseje, se szónoki mivolta nem volt arra alkalmas. Annál inkább erre termett a herkulesi Wesselényi, hatalmas hangjával, nagy szónoki tehetségével, izzó szenvedélyével. Mindezekkel oly népszerűségre tesz szert, mint ekkoráig talán senki. E sikert aztán gyarapítja az 1832/36-iki országgyűlésen, a mikor ő, a főrendiház tagja, lett a liberális országos ellenzék elismert vezére és szervezője. Majd Erdélyben is megteremti azt a liberális ellenzéket, mely azután a Magyarországgal való egyesülésben kitüzött czélját el is érte 1848-ban.
Óriási erejét, szenvedélyét bele vitte küzdelmeibe is. Összeütközésbe jutott a bécsi kormánynyal, mely az 1836-iki országgyűlés után pörbe is fogatta és több évi fogságra itélte. A pör folyása alatt volt a nagy pesti árvíz, a mikor Wesselényi éj-napi kemény munkával száz meg száz életet mentett ki a fojtó hullámokból. Egy nemzet dicsőítette érte; Vörösmarty őt énekelte meg «Árvizi hajósában». A kormány kibocsátotta börtönéből. De a harczot nem vehette föl többé. Testét betegségek támadták meg, szemét vakulás fenyegette. Pártja mások szavára hallgatott, nevét inkább csatakiáltásnak használták. Külföldi fürdőkön keresett gyógyulást, de hiába: teste rom lett, szeme világa örökre elveszett. Igy ért haza és a 40-es évektől zsibói kastélyába vonulva élt tovább. De vakon is egyre figyelemmel kiséri az eseményeket és támogatja Kossuthot, a kiben vezéri utódját látta. Minden szenvedésein át hű maradt a zászlóhoz, melynek czímeréért még egyszer küzdeni is fog, a kolozsvári országgyűlésen, az Unió kimondásakor.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
Barabás 1839-ben készült aquarellje után.
1797–1850.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
Kossuthot lapjától, a Pesti Hirlap-tól elüldözték, ujabb lap indítására pedig Bécsben nem kapott engedélyt: ezzel maga a végzet sodorta bele a megyei törvényhatósági élet küzdelmeibe, melyek egyetértelműek voltak az ország anyagi érdekeiért és politikai függetlenségeért vívott harczokkal. Eszméi hatalmas viszhangra találtak, s rendkivül fokozták népszerűségét, úgy hogy nem is volt neki nehéz Batthyány Lajos és Kázmér grófok segítségével az 1847-iki országgyűlésre pestmegyei követté választatnia. A Pesten történt választás igen fényes volt. A mágnások közül sokan díszmagyarban, némelyek parasztruhában jelentek meg. Zászlók lobogtak, egész nap szólt a muzsika. Kossuth főkortese báró Podmaniczky Frigyes volt. A körmenetben a pesti nemzeti kör zászlaját Vahot Imre vitte. E követválasztásnak nagy hatása volt az egész országban, de még Bécsben is. Ezzel megkezdődött Kossuth fényes parlamenti pályafutása. Mondják, hogy mikor őt, mint az országgyűlési küldöttség egyik tagját a főudvarmester az udvarnál bemutatta, neve hallatára Ferdinánd elsápadt. Ugyan e bemutatáskor találkozott az ifju deli Ferencz József főherczeggel – a későbbi I. Ferencz Józseffel is.
1848, szabadság éve! Európa nyugati fele kezdi. Hatalmas felzúdulása mi hozzánk hallatszik.
A nép megunta a nyomort, meggyülölte uralkodóit, s elűzi a kormányokat. Mint valami delejes áramlat, úgy tölti meg Európa levegőjét a szabadság vágya. Fölélednek a nagy franczia forradalom hagyományai. A franczia nép reformlakomákon ünnepli az ellenzék eszméit. A párisi ünnepet betiltja a kormány. Az elmaradt, s helyette kitör a forradalom.
Február 24-ike van. Embertől rajzik egész Páris. Fölszaggatják az utcza kövezetét s torlaszokat emelnek. A katonaságnak is arczába csapott a szabadság lehellete. A Tuileriákat egyetlen csapat védi, a municipalis gárda; a többi átadta fegyverét a népnek, s összeölelkezett ostromlóival.
«Le a királylyal!» – hangzik utczáról-utczára. A falakon rövid kiáltvány hirdeti a felkelés okát és czélját: «Lajos Fülöp gyilkoltat benneteket, mint X. Károly. Menjen X. Károly után!»
Hiába irja már alá a király lemondó levelét, a nép «Már késő!»-t ordít reá, s válaszul a Tuilerák ablakaira lő. A király remegve nézi, mint rohan ujabb meg ujabb csapat palotája kapuira, bősz, fanatikus csoport, mely üveggel hinti be az utat maga után, hogy a lovasságot föltartóztassa. Vad, marczona alakok, kiket hősökké tett a szenvedély. Kezeikben fejsze, dárda, tagjaikon tépett darócz, ajkukon a Marseillaise halottfeltámasztó éneke. Bent a termekben csüggedt hadvezérek, hallgatag tanácsosok.

NŐI DIVAT PÁRISBAN 1848-BAN.
A párisi Cabinet des Estampes-ból.

FRANCZIA NEMZETŐR PUSKÁJA
ESERNYŐVEL.
A párisi Carnavalet muzeumból.
A katonaság föladta a harczot Páris utczáin. A király menekülni kénytelen. Termeit ellepi a csőcselék, s fékevesztett kedvét tölti rajtuk, megrészegülve a diadal mámorától. Vad ujjongatva üti át Lajos Fülöp képeinek szíve-táját. Nehány évvel ezelőtt még a bölcsek bölcsének nevezte. Szétszaggatják a királyi palástot, mely egykor az ő fölkent vállaira borult, s bohóczsapkát szabnak belőle. Trónját a Bastille terére hurczolják, szurtos utczagyermekek egymásután bele ülnek, játszva, vihogva tépik bársony szövetét, tördelik aranyozását, aztán elégetik.
Az orleánsi herczegnő gyalog megy át a képviselő kamarába, hogy fiainak megmentse a trónt. A csőcselék oda is benyomul, s nem hagyja szóhoz jutni. A királyi család elvesztette trónját. A király megtörten menekül. Nyomában a sansculotteok ezrei, a szabadság megtépett hősei, kikre most egész Európa figyel. Harsány üvöltésük diadalt hirdet a világnak: «Itt a szabadság reggele!»
Otthon Párisban a városház erkélyén Lamartine kiáltványát olvassák fel: «A kormány futtában véres nyomot hagyott maga után, mely eltiltja a visszatéréstől.»

Egykorú franczia kép.
A FRANCZIA FORRADALOM 1848-BAN.
Táborozás a Boulevardon.

Egykorú franczia kép.
A FRANCZIA FORRADALOM 1848-BAN.
Az orleansi herczegnő fiaival, a párisi gróffal és chartresi herczeggel a képviselői kamarában.

Egykorú franczia rajz.
A FRANCZIA FORRADALOM 1848-BAN.
A nép a tuileriák tróntermében 1848 február 24-én.
A negyvennyolczas franczia forradalom nagy előkészítője, a századnak egyik első költője. Az emberi nyomorúságnak márványoszlopokat emel. Dicsőíti a rabot, az elnyomottat. Eleme a szabadság, a föltétlen, a zabolátlan szabadság, úgy a politikában, mint az irodalomban. Mint költő új irányt kezd, szakít a régi merev és mesterkélt irással és egy drámájával, «Cromwell»-el, megüzeni a hadat a hivatalos és hatalmas irodalomnak. E forradalom, – melyet úgyszólván maga csinál meg, – gyors diadallal végződik és kezdetét jelenti a későbbi politikai forradalomnak.

HUGO VIKTOR.
1802–1885.
Angers Dávid készítette medaillon.
Hires költő s buzgó előharczosa az 1848-iki franczia forradalomnak. Tagja az ideiglenes kormánynak s az alkotmányozó nemzetgyűlésnek. Gyöngéd muzsája nem dalolt harczi riadókat, de a múlt nagyságát felújította nemzete előtt s a jövendőt merész és ragyogó színekkel festette. Népszerűsége később elhagyta, költői irányát immár ujabbak legyőzték, de politikai működése örökre összeforrott Francziaország dicsőséges történetével.

LAMARTINE ALPHONS.
1790–1869.
Angers Dávid készítette medaillon.
Február huszonhetedikén hirdették ki Párisban a forradalom eredményét: a köztársaságot. Világra szóló fényes ünnep volt ez: vér nélküli áldozat a szabadság istenének, örömünnep a testet öltött régi vágyak tiszteletére, első lépés a világszabadság diadala felé. Ez oszlop talapzatáról harsogó szó megrázta a világot, s innen indult el a hír, hogy berepülje a föld kerekségét, hirdetve a nagy eszmék, az emberi erő és akarat diadalát. Hosszú utat tett. Leszállt az Appenninek lejtőin, átlebbent hatalmas országok fölött, s itt pihent meg a Kárpátok tövében.
Figaro, a franczia forradalmi népszellem e nagyszerű kifejezője drámában, énekes darabban, szerepel, ismert és méltányolt figura nálunk már ebben az időben. Egyik híres személyesitője Füredi, az első nagy magyar nép-énekes. Apja váczi kovács volt; ő is kitanulta mesterségét, de híres szép hangja a szinpadra csábította. Vidéken hírre kapott, 1842-ben a nemzeti szinházhoz szerződtették.

Egykorú kép.
FIGARO, A NEMZETI SZINPADON.
Füredi Mihály, a negyvenes évek hirneves szinészének alakja.
A megujult Francziaországot egymás után keresték fel a nemzetek üdvözlő küldöttségei. Legutoljára, márczius tizenhetedikén, a magyarok. Lamartine fogadja őket. «Ha jókivánatokat hoztok országunk ifju szabadságának, visszaadjuk azokat, tiszteletünket fejezve ki a ti régi és mindig bölcsen és dicsően fentartott szabadságtok iránt. Ha visszatértek szép hazátokba, mondjátok, hogy annyi a barátja, a hány franczia polgár van.»
Akkor már a mi szabadságunk is bontogatta szárnyait. Ki gondolta volna, hogy reményeink oly hamar gyászra válnak, s a francziák dicsőséges köztársasága is, alig öt év mulva, a császárságnak ad helyet.
Az olasz forradalomnak legnagyobb hőse, nemzetének és korának egyik legjellemzőbb alakja, a negyvenes évek szabadság után való vágyódásának épen olyan megtestesülése, mint nálunk Kossuth Lajos. Garibaldi élete: az olasz forradalom története. Az «egységes Itália» eszménye egész fiatalon Mazzini lobogói alá vezette. Ettől fogva sohasem pihentette többé győzelmes kardját. Két évtizeden át a népszabadság egyik első bajnoka, két világrészben diadalmas hőse, kit meg nem félemlített hadsereg és ármány, balsors meg nem tört, idő el nem törpített. Nevét csakhamar szárnyára kapta a hír, s egy időben a magyar népdaloknak is kedvelt alakja volt. A magyarok a lelki rokonság egy nemével ragaszkodtak a tüzes lelkű, bátor, délczeg, sorsüldözte férfiúhoz, kinek zászlai alatt nem egy magyar harczolt a világszabadságért. Így Türr István, Teleki Sándor. Mintha csak éreztük volna, hogy a haldokló olasz szabadság hőse egykor – az emigratio évében – vállvetve fog haladni a mi elbukott ügyünk diadalmas vezéreivel.
Az «ifju Olaszország» reménye csak 1861-ben teljesült, midőn Victor Emánuelt megkoronázták. Garibaldi ekkor caprerai birtokára vonult, s szántás-vetés közt tölté napjait, míg a hatvanas évek olasz-osztrák harczai ismét a csatatérre nem hívták. 1871-ben Nizza a bordeauxi nemzetgyűlésre küldte, később az olasz parlament tagja lett. Felajánlották neki, de sohasem fogadta el «Olaszország első polgára» czímét. A nagy lelkek egyszerűségében élt és halt. Nem halt meg egészen. Maig is legendák keringnek róla, s neve a szabadsággal egy jelentésű.

GARIBALDI JÓZSEF.
1807–1882.
Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.
Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni. – Hisz a föld közeledik a naphoz.
Minden ember kibeszéli, a mit szívén hordoz. A legféltettebb titkokat. A ki gyűlőlte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki szeretett valakit titokban, megcsókolja azt az utczán.
És azt mindenki oly természetesnek találja, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában, s lett megfizetve kamatostul, sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak bucsú csókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján.
A hölgyek szalagcsillagokat kötöttek fehér selyemből, s azokat tüzdelték a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözték a fehér szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot, s az ollót, mely azt szabta. A hölgyek arcza úgy ragyogott hozzá.
S a föld még mindig közeledik a naphoz.
J. M.
Napoleont, a ki maga tette meg magát zsarnoknak, legyőzte a született zsarnokok szövetkezete, s 1815-ben Európa népeinek nyakára ült a szent szövetség. A nagy háborúktól kimerült, vérvesztett népek némán hordták az igát, s a szolgálatban gyűjtötték erejüket, hogy majd egykor újra lerázzák bilincseiket. A jogaiktól megfosztott milliók csöndesen szenvedtek. A korhadt, elnyomó rendszerre az első csapást már 1830 julius havában mérték a francziák, de a forradalom akkor nem lett általános. Csak a belga felkelés és a lengyel forradalom zavarta meg egy kicsit az uralkodók nyugalmát. 1848-ban aztán egyszerre halomra dőlt az alkotmány nélkül való uralkodás rendszere. A párisi februáriusi forradalom elkergette Lajos Fülöpöt, s ez a forradalom végig söpörte egész Európát. Márczius elején már lángra lobbantotta Berlint, márczius 13-án pedig kiütött Bécsben.
Ausztriában a nép lelkében régen kész volt a forradalom. A párisi hírre Bécsben egyszerre forrongás támadt. A diákok folyamodtak a kormányhoz a czenzura enyhítése végett. Elutasították őket. A tanulók és polgárok korcsmákban, kávéházakban és titkos gyülekező helyeiken egyre tanácskoztak a teendők felől. Márczius 13-án már korán reggel szokatlan élénkség volt Bécs utczáin. Diákok és a műhelyek munkásai csoportosultak. Különösen óriási tömeg verődött össze az egyetem körül. 10 és 11 óra közt mind megindultak a Landhaus felé, hol az alsóausztriai tartományi rendek ülést tartottak. «Éljen a szabadság! Le a zsarnoksággal!» Ezt kiabálta a sokaság. A Landhaus előtt egy fiatal kórházi orvos, dr. Fischhof Adolf gyujtón szónokolt. Azutan fölmentek a rendekhez, s kérték őket, hogy támogassák a nép kivánságait. A nép kivánságai ezek voltak: népképviselet, felelős minisztérium, sajtó- és szólásszabadság, tanszabadság, a hitfelekezetek egyenjogúsítása. A rendek megigérték, hogy e kivánságokat külön küldöttséggel Ő Felsége Ferdinánd császár elé fogják terjeszteni.
Ezalatt lent Putz orvosnövendék Kossuth márczius 3-iki pozsonyi beszédének felolvasásával lázba hozta a bécsieket. Fegyvert követeltek. E pillanatban, a csoportosulás hírére katonaság érkezik a helyszínére. Fütty, pisszegés, káromlás, téglazápor fogadja. A vezénylő százados véres fővel elesik. Sortűz, halottak, sebesültek; a nép dühösen ordítva szétrebben, fegyvert keres: megvolt a forradalom.
Egyszerre megindult a harcz a város legnagyobb részében. A népnek alig volt más fegyvere, mint kés és düh, de mindenütt visszaverte a katonaságot. Albrecht főherczeget is majdnem agyonütötték, s csak lovának gyorsasága mentette meg. Az utczai harcz akkor csillapult, mikor közhírré lett, hogy Metternich miniszterelnök lemondott, s lemondását a császár elfogadta. De újul erővel tört ki, mikor másnap Windischgrätz herczeg, altábornagy, egy kiáltványban kihirdette az ostromállapotot, s kitünt, hogy a rendszert fen akarják tartani.

Egykorú bécsi kép.
A BÉCSI FORRADALOM.
Fischhof beszél a Landhaus előtt 1848 márczius 13-án.

Egykorú bécsi kép.
A BÉCSI FORRADALOM.
A bécsi nép megtámadja Albrecht főherczeget 1848 márczius 13-án.
Orvosnak készült, de a kor áramlata a politikai küzdőterére ragadta. Az ő gyújtó szava is segített felrázni Bécs lakosságát, az ő lelkének szikrájától gyúlt föl az osztrák nép szivében a szabadság lángja. Érdeklődött a magyar ügyek iránt, s az absolutismus szomorú korszakában is védelmezte azokat, azon a lelkes, komoly, meleg hangon, melyen egykor a Landhaus előtt szólt a néphez, míg körülte egész Bécsben folyt az elkeseredett harcz a nép és katonaság közt. Az udvar újra megdöbbent. Tanácskozott, s végre elhatározta, hogy a nép lecsillapítása végett a császár kocsizzék körül. Ezt meg is tette, Ferencz Károly főherczeg, s ennek legidősebb fia, Ferencz József főherczeg társaságában. A nép lelkes tüntetéssel fogadta. Ez döntött, a császár megadta az alkotmányt s a nép többi kivánságát. Ezzel egyelőre megszünt a harcz, de újult erővel tört ki később, mikor kiderült, hogy a népet megcsalták.

Egykorú bécsi kép.
A BÉCSI FORRADALOM.
Harcz a Hoher Markton 1848 márczius 14-én.

A BÉCSI FORRADALOM HŐSE.
Fischhof Adolf. (1816–1893.)
De régen volt, hogy Bécs és a magyar nemzet szive összedobbant a szabadság kivivásának közös érzelmében! Mikor a bécsiek örömujjongva fogadták a magyarokat, a kik alkotmányt kérni mentek a császárhoz, az osztrák fővárosba.
Márczius 13-án ütött ki a bécsi forradalom, a nép egész nap verekedett a katonasággal. Márczius 14-én a követek küldöttségének előhirnökeként, a pozsonyi országgyűlési ifjuság, a jurátusok vonultak be s a harcztól még véres, öldökléstől még fáradt ifju hősök, az egyetemi tanulók, a néppel együtt lelkes tüntetéssel fogadták jövendő bajtársaikat, kik közt Kossuth és Batthyány Lajos is ott voltak. Este fáklyásmenet volt tiszteletükre.

A BÉCSI POLGÁR-ŐRSÉG
KARDJA.
A kard hüvelye.
Az aradi ereklyemuzeumból.

Egykorú kőnyomat után.
A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉSI IFJUSÁG BEVONULÁSA BÉCSBE 1848 MÁRCZIUS 14-ÉN.

A BÉCSI POLGÁR-ŐRSÉG
KARDJA.
A kivont kard.
Az aradi ereklyemuzeumból.
A párisi februáriusi forradalom híre nagy izgatottságot keltett a Pozsonyban együtt ülő országgyűlésben, mely épen a felséghez intézendő feliratot tárgyalta. Kossuth lángesze azonnal megértette, hogy itt a sorsnyujtotta kedvező pillanat erélyesen sürgetni az alkotmányos reformokat. És 1848 márczius 3-án megtartotta az alsóházban örökre nevezetes beszédét, melyben az osztrák örökös tartományok számára alkotmányt, a magyar nemzet számára pedig szabadelvű reformokat és független felelős minisztériumot kért. «A nép örök – mondá, – és öröknek kivánjuk a nép hazáját, és öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A múlt kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferencz József főherczegre, ki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trón öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti.» A beszéd rendkivűli hatást tett. Másnap elfogadták Kossuthnak ugyanily szellemben irt felirati javaslatát. A feliratot István nádor indítványára ki – úgy látszik – Bécsből kapott erre engedélyt, az előbb ellene berzenkedő felsőtábla is egyhangulag elfogadta. Az alsóház 59, a főrendek táblája pedig 13 tagot választott a küldöttségbe, mely István nádor vezetése alatt Ferdinánd királynak a feliratot Bécsben átnyujtsa. Márczius 15-én reggel, nagy tömeg lelkes bucsuja közt indultak el Bécsbe külön hajón, szerencsés jelnek véve az égen tündöklő szivárványt.
Mire Bécsbe érkeztek, ott már megszünt a két napos harcz, az alkotmány ki volt hirdetve, Bécs örömmámorban úszott, s rajongó lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttséget. Kossuth márczius 3-iki beszédjét Bécsben is mindenki ismerte s lelkesűlt rajta. A nép Kossuth kezét, ruháját csókolta. Az emberáradat, mely a kikötőben fogadta, folytonos dörgő hoch-okkal kisérte őt. A Fetzer-kávéház előtt Kossuthnak beszédet kellett mondania. Virágot, színes szalagokat dobáltak a magyarokra. Előttük mentek a bécsi diákok, selyemvánkoson vive az alkotmányt kihirdető pátenst, megkoszorúzva. A Ferencz Károly főherczeghez czímzett fogadó előtt a bécsi diákok díszőrsége állott. A fogadó erkélyéről Kossuthnak újra beszédet kellett mondania. A nép alig engedte meg, hogy visszavonuljon pihenni.

A MAGYAR ARGONAUTÁK.
Az országgyűlés küldöttségének elindulása Pozsonyból.
Pozsonyban megjelent egykorú kép. – ld. Szinnyei József úr birtokában levő példány után.

Egykorú bécsi kép.
A MAGYAROK BÉCSBEN.
A magyar országgyűlés küldöttségének megérkezése Bécsbe, a Kaisermühlenél.

 

Egykorú képek.
A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS KÜLDÖTTSÉGÉNEK FOGADTATÁSA BÉCSBEN.
A bécsi cs. és kir. udv. könyvtárból.
Márczius 16-án déli egy órakor vonult a küldöttség a Burgba, a király elé.
Mindenki azt hitte, hogy az út, melyen járnak, a történelem uj fejezetéhez visz. Tenger nép állott sorfalat. A magyarok az ősi pompában jelentek meg; a drágaköves mentéken, bogláros kalpagokon csak úgy szikrázott a márcziusi napfény. Elől a kardos jurátusok haladtak, selyem nemzeti zászlóval, utánuk a bécsi nemzetőrség egy díszszázada. A Mehlmarkton akkora torlódás volt, hogy a küldöttség megállt, mire a nép Kossuthot kivánta hallani. Itt történt, hogy Kossuth egy anyának kezéből kikapva kis gyermekét, így szólt: «Ime, a szabad Ausztria jövendő polgára. Mi kiküzdjük, ők majd élvezik és fenntartják a szabadságot. Nézzétek e gyermeket! Ha felnő férfiuvá, akkor a szabadság már régen az összes emberiség közkincse lesz. E gyermeké, az ifjuságé a jövő, azért éljen a jobb jövő!» Óriási lelkesedés, valóságos tetszésvihar kisérte ezt a pár szót. A bécsiek nem győztek betelni Kossuth bűbájos, csengő hangjával, mely a vén székváros ósdi hagyományai közt a fiatal szabadság üdvözítő igéit hirdette. A császárok fővárosa egyszeriben átalakult – a szabadságra vágyók, a tüzes lelkesedők városává. Németek rajongták körül Kossuthékat és a magyarok alig tudtak tovább menni az őket körülözönlő nép áradatában.

Bécsben készült rajz.
A MAGYAROK BÉCSBEN.
A magyarok a Burgba mennek 1848 márczius 16-án.

Bécsben készült rajz.
A MAGYAROK BÉCSBEN.
Kossuth beszél a néphez Bécsben.
A Burgban István nádor lelkesen védte a magyarok igazát. «A magyar nemzet teljes bizalommal teszi le kivánságait a trón zsámolyához, – mondá, – meg lévén győződve, hogy Felséged bizalmat tanusitand a nemzet iránt, mely törvényes fejedelmei hatalmának és dicsőségének mindenkor legszilárdabb oszlopa volt.» Beszédére V. Ferdinánd tört magyarsággal felelt, szavaiban semmi határozott igéret sem volt.
A kamarilla azonnal meg is indította a harczot, hogy a magyarok kivánságai ne teljesüljenek. Sokat tanácskozott az udvar a feliratra adandó válaszon, s csak a pesti márczius 15-iki események hirére határozta el, hogy a kivánságokat teljesíti.
A magyar küldöttség Bécsben várta az eredményt. A várakozás e napjairól irta később Kossuth – szemlét tartván 50,000 polgárkatona felett, – hogy mi történt volna, ha ezt a mindenre kész, lelkes tömeget az udvar ellen vitte volna, melyet csak két század dragonyos védelmezett? «Mi történhetett volna velük egy negyed óra alatt – úgymond, – ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szószikráját vetem bele, ott a hol az írott szó is lángot gyújtott, mely az abszolutizmus százados épületét elhamvasztotta. De engem, ki csak igazságot jöttem keresni hazámnak, nem vitt kisértetbe az alkalom.» Pedig óriási hatalma volt. «Még hangzott a húr a felvillanyzott bécsi nép szivében, melyet számára szabadságot követelő szavaim rezgésbe hoztak, – s én, az igénytelen idegen, oly határtalan ragaszkodással láttam magamat körülvéve, – mely a válságok perczeiben a gyenge kéznek is hatalmat ad: hajtva vagy visszatartva, de belemarkolhatni a történelem kerekének küllőibe.»
Végre a magyarok haza mehettek, s vitték magukkal Batthyány Lajos grófot, az első független felelős minisztérium elnökét. Czélt értek.

Bécsben készült egykorú kép.
A MAGYAROK BÉCSBEN.
Kossuth beszél a szálloda ablakából Bécsben 1848 márczius 15-én.

Egykorú kőnyomat.
POLITIKAI FOGLYOK SZABADON BOCSÁTÁSA BÉCSBEN 1848 MÁRCZIUS 15-ÉN.
A bécsi cs. és kir. udvari könyvtárból.
V. Ferdinánd Ferencz császárnak és királynak volt az idősebbik fia és 1835-ben követte apját az uralkodásban. 1793 ápril 19-én született Bécsben. Egész gyermek- és ifjúkora betegeskedésben telt el. Ezért az államügyek vezetésébe is későn avatták. Trónra léptével nem változott a kormányzás módja; tovább is nagybátyja, Lajos főherczeg, és öcscse, Ferencz Károly főherczeg vezették azt Metternich és Kolovrát miniszterekkel.
Gyöngye egészségű, tehetségű, de jó ember volt, a kinek öröme telt benne, ha boldoggá tehetett egyeseket és népeket. Tisztelte az ország alkotmányát három évenként hűségesen összehívta az országgyűlést; az emlékezetes 1847-ikit magyar nyelven nyitotta meg, a mi végtelen nagy örömet keltett, hisz 300 esztendő óta először hallatszott arról a helyről magyar szó. És készségesen szentesítette az 1848-iki átalakító nagy törvényjavaslatokat, örülve népe boldogságán.
De viharos időkben a csupa jóságból nagy veszedelem származhat és e jó királylyal is úgy történt. Míg ő jó szívvel teljesíté magyar népe kivánságait, addig mögötte a régi államtanácsosok minden ujítás fölforgatására törtek, csakhogy a régi mód szerint kormányozhassanak. És a jó fejedelem ezt nem tudta megakadályozni. E kettős irányú törekvésekből nagy vihar keletkezett: ki a régi, ki az új rendért fogott fegyvert és e vihar 1848 végén elsöpörte a jó fejedelmet. 1848 deczember 3-án Olmützben öcscse javára lemondott a trónról, s Prágában élt visszavonulva egész haláláig, 1875 nyaráig.
A mi gyűlöletes az Ausztria-Magyarországra nehezedő zsarnok-rendszerben volt, azt a népek ebben a névben foglalták össze: Metternich. S ez az európai hírű államférfi, ki a világrész összes udvari és politikai cselszövényeit, nagy férfiak és egész népek sorsát kezében tartotta, megérte csúfos bukását. Metternich Lothár Venczel birodalmi főkanczellárnak szöknie kellett Bécsből. Micsoda jelenet volt az, mikor márczius 13-án az első vérontások után a bécsi Burgban reszkető kamarilla előtt megjelent a polgárőrség küldöttsége, névtelen, ismeretlen emberek, s azzal a bátorsággal, mely megvan azokban, a kik maguk mögött érzik a milliókat, a mindenható Metternich lemondását követelték, különben nem lesz rend Bécsben. A főherczegek, kamarások, tábornokok és a császári ház egyéb barátai sokáig tanácskoztak, de a harczoló városból vészhírek érkeztek, s cselekedni kellett. A gőgös Metternich nem akart lemondani, de végre maguk a főherczegek, különösen János főherczeg rávették. A nép bátor fiai ott vártak egy mellékteremben, s határozottan kijelentették, hogy csak Metternich bukása mentheti meg a dinasztiát.
«Mi kifogásuk van személyem ellen?» kérdé halálsápadtan a belépő kanczellár. «Herczegséged személye ellen semmi, de rendszere ellen tömérdek», felelt a polgárőrség vezetője szilárd hangon. «Ha így van, örömmel teszem le állásomat Ő Felsége lábaihoz», szólt rekedten Metternich, fejével könnyedén bólintott és elhagyta a fogadó termet. Másnap a hivatalos lap közzé tette, hogy lemondott. Ezzel Metternich uralma véget ért.

V. FERDINÁND 1848-BAN.
1793–1875.

Bécsben készült egykorú kép.
V. FERDINÁND KIKOCSIZÁSA 1848 MÁRCZIUS 14-ÉN.

METTERNICH VENCZEL.
1773–1859.
Lawrence olajfestménye után.
Hogy Metternich leköszönése mily óriási örömet okozott a népben, mutatja az a rengeteg sok torzkép, mely Metternich nyomorult elbukását, szökését ábrázolja. Átok és nevetség kisérte tovatüntében.

AZ IDŐ FOGA.
Metternich bukásakor megjelent bécsi kép.

MEGFORDULT A KOCZKA.
«Eddig mi voltunk az elnyomók, most mi vagyunk
az elnyomottak.»
Bécsi kép. Megjelent Metternich bukásakor.

A KÉT UTAZÓ ÁTLÉPI AUSTRIA HATÁRÁT S MAGÁVAL VISZI A CENSURÁT.
Metternich bukásakor megjelent bécsi kép.

MINDEN ALKOTMÁNY MOZGÁSSAL JÁR.
Bécsi torzkép. – Id. Szinnyei József úr birtokában levő példány után.

METTERNICH SZIBÉRIÁBAN, MINT UTCZAI ÉNEKES.
Egykorú bécsi torzkép.

VERSENYFUTÁS 1848 MÁRCZIUS 13-ÁN.
Egykorú kép. Megjelent Bécsben Metternich bukásakor.
MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE. Attilla halálának napja, Julius Caesar halálának napja. Európa egyik szélétől a másikig zengett e szó: népszabadság.
Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készűlt, de fennakadt a felső tábla ellenállásában. Idelenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték az országos ellenzéket. Irínyi tizenkét pontban formulázta az ország kivánalmait. A párisi népmozgalom széles gyűrűkben kezdte fölverni az alsó néptengert. Ekkor jött híre a Bécsben kitört forradalomnak.
Nem lettünk volna méltók az ifju kor hevére, ha ez a hír föl nem villanyozott volna bennünket. – Négyen voltunk együtt dohányutczai szobámban: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. «És aztán előre!» kiáltá Vasvári, s a mint tőrbotjával előre sujtott, a tőr kirepűlt pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az útat. Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol író társaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: «Mit kíván a magyar nemzet.» Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, a mihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel halottfeltámasztó költeményét: «Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha.»
Mi történt az első «talpra magyar!» kiáltás után? annak a hagyományát ugy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket. Ettől a naptól számítja a magyar nép ujjászületését; ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem. Soha többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot «Szent Petőfi napjának» nevezze Magyarország, mert ezt a napot ő állítá meg az égen, igazabban, mint valaha Josue.
Ne beszéljünk arról, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt márczius 15-ike: ismerjük el, hogy «szükséges nap volt!»
Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön, rendkívűli nyilvánulás által szakítson a múlt balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Ez márczius 15-ikének emléke. Élő emlék, tizenhat millió ember szive tartogatja azt, már ötven év óta.
Minden búzakalász, melyet Magyarország földe terem, 1848 márczius tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes búzaszem hegyére oda van nyomva a «Patrona Hungariae» szent képe.
Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatúl adták oda magukat.
J. M.

Zichy Mihály rajza.
«Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.»
Az Athenaeum tulajdona.
EZERNYOLCZSZÁZ NEGYVENNYOLCZ MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE.
Szendrey Júliának nevezték azt a hölgyet, a kit az a nagy dicsőség ért, hogy Petőfi Sándor megszerette, feleségűl vette. Petőfi szatmári barátjait ment látogatni, és ekkor Nagy-Károly városában, 1846 szeptember nyolczadikán találkozott először a különös, fellengős lelkű, de igen érdekes arczú leánynyal. Júlia imádta a költészetet – melyik művelt fiatal leány nem imádja? – és alighanem ezért bánt oly rendkivűl jól a szürke, nem délczeg fiatal emberrel, a ki abban az időben az ország legnépszerűbb költője volt. Szendrey Júlia nem szeretett belé Petőfi Sándorba, sem akkor, sem később. Ma már biztosan lehet ezt tudni és lehet miatta sajnálni – az asszonyt. Szegény asszony, kinek a sors oly hideg szívet adott, a melyet nem tudott fölmelegíteni a nap maga! Mert miként a napnak forró súgara nyaratszaka: oly heves és vakító a Petőfi szerelme. Tüze és fénye megrohanta és elkápráztatta az elkényeztetett úri leányt is, és vagyonos, rátartó, a költők fajtáját épen nem tisztelő atyjának ellenkezése daczára is Petőfi Sándor felesége lett. 1847 szeptember nyolczadikán volt az esküvő Erdődön. Koltón, Teleki Sándor kastélyában töltötték az első nászheteket, a többit Pesten, majd ott, a hová a forradalom lázas szeszélye dobálta őket. Csaknem két évig éltek együtt, a férfi részéről szenvedélyes boldogságban. Júlia – mondják – hű volt urához, a míg az élt, de hűtlenül elhagyá, a mint holtnak vélte s így elválasztotta magát az ura halhatatlan emlékétől. Adassék neki bűnbocsánat, mert gyenge és asszony vala és ha szivedben harag támad ellene, engeszteljen ki a gondolat: Petőfi Sándor oly nagyon szerette, oly boldog volt vele és annyi gyönyörü költeményt köszönhetünk neki. Béke a nyughatatlan lélekkel, a kit önmaga űldözött, nyugodalom legyen a diadalmas kezdődő élettel, a melynek vége gyötrelembe, testi és lelki kínba s a feledés homályába hull.

PETŐFINÉ SZENDREY JULIA (1848).
Barabás rajza után.

Rajzolta Zichy Mihály.
Az Athenaeum tulajdona.
A SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG KORA.
Frakk és czilinderviselő kor volt biz ez a magyar szabadság hajnaléve. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak; kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós újjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Negyvennyolczban kardot is kötöttünk hozzá. Karddal járt minden ember az utczán, a diákok az iskolába, a színészek a próbára. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, hogy azt már guilotinnak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utczán; nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni; a kinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti czímer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és arany színű, ez utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén.
Petőfi gyakran kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára, másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni attilát, hozzá mondva csinált hallatlan formájú, pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel. S a mi a legkülönösebb volt egész öltözetén, az, hogy nyakkendőt soha sem viselt. Talán paraszt-származását akarta hirdetni azzal a nyitott, szabad nyakkal, melyen még a lehajló ing sem igen volt összegombolva. Pedig sok baja volt a nyakkendő nem viselés miatt – különösen katona korában. – Talán épen azért nem viselt, mert megszólították érte. – Csak azért sem! – Kikelt tőle. – Pedig még a tiszti kardbojtja is majd utána ment. De olyan bátor, merész kinézést adott neki az a szabad nyak.
J. M.

PETŐFI A MÁRCZIUSI NAPOKBAN.
Barabás rajza után.
Petőfi és Jókai mellett a híres márczius ifjúságnak legjelentékenyebb alakja Vasvári (Fejér) Pál.
Rövid életét egészen hazájának szentelte, s eszméiért halt meg a csatatéren. 1826-ban született Szatmármegyében, hol apja görög-katholikus pap volt. Az apa korán felösmerte az eleven eszű gyerekben a tehetséget, s elhatározta, hogy fiát iskoláztatja, ha otthon megkoplalja is. Amint a fiú a falusi iskolát elvégezte, bevitték Nagy-Károlyba, a hazafias piarista-rend gimnáziumába. A középiskolát kitűnő sikerrel végezte, s 1843-ban már Pesten találjuk az egyetemen. Az ifjúság a gyermekifjúban is meglátta az erős akaratot és a lángoló lelket, nagyon megkedvelte, s csakhamar vezéreként követte. Szónoki tehetsége 1846-ban tűnt fel először, Horváth István egyetemi tanár temetésén. Eközben foglalkozni kezdett az irodalommal is, s különösen a történelmi tanulmányoknak élt. 1847-ben tanár lett abban a nevelőintézetben, melyet Teleki Blanka grófnő és Leövey Klára előkelő leányok számára alapítottak. Itt a magyar nyelvet és irodalmat tanította.
Ezalatt baráti viszonyt fűzött az írókkal, de megtartotta összeköttetéseit az egyetemi ifjusággal is. Itt is, ott is népszerű volt és hallgattak szavára.
Nagy szerepe volt márczius tizenötödikének előkészítésében. Bent volt az öt tagú bizottságban, mely a tizenkét pontot szerkesztette. Ő indítványozta az Ellenzéki körben márczius 14-én tartott népgyűlésen, hogy a reformokat sürgető feliratot, ha kell, vigyék Bécsbe. Az intelligens homlokú, kifejező arczú, ragyogó szemű ifjú szónok rendkivűli hatást tett, s mindenkinek rokonszenvét megnyerte. Klauzál Gábor alig tudta lecsillapítani a szónoklattól felhevűlt közönséget. A népgyűlés hangulatát teljesen forradalmivá tették a Bécsből érkező hírek.
Másnap márczius 15-ike volt. Vasvári Pál kora reggeltől késő estig mindenütt ott volt, ahol egy gyujt szó vagy merész elhatározás szükségesnek látszott. Beszélt az egyetemen, a Landerer-nyomda előtt; ott magával ragadta a tantermekben levő hallgatókat, itt elfoglalta a tömeget, míg a «Talpra magyar»-t nyomtatták. Hangja megcsendűlt a múzeum előtt, a városházánál… Mindnyájan tudjuk, hogy e nagy napon milyen dicső szerepet játszott.
Kossuth is nagyon megkedvelte, s később maga mellé vette. Sok fontos és nehéz megbizásnak tett eleget, különösen mint futártiszt.
De ez a foglalkozás nem elégítette ki tettrevágyó, nyugtalan lelkét. Fegyverzörej töltötte be az országot, összes barátai a harcztéren voltak, oda vágyott ő is. És neki állt, 1849 elején szervezett egy szabadságcsapatot, melylyel májusban Erdélybe vonult. Számos csatában küzdött, míg vakmerőségének áldozatúl nem esett. Kisded csapatával a havasok közé nyomúlt, a lázadó moczók ellen. Tízszeres ellenség kerítette körűl, s julius 6-án egy szálig leölte kis seregét. Hősies tusa után elesett Vasvári Pál is. Gyilkosa nevét, miként Herostratosét, megőrizték: Tógya Szimionnak hívták. A nagy bérczek közt, a funtineli fensíkon, a kegyelet kőemléket állított eleste helyére.

Rajzolta Barabás 1848-ban.
VASVÁRI PÁL.
1826–1849.

AZ ELSŐ KOKÁRDA.
A Kisfaludy-Társaság ereklyéi közül.
Férfi, aki nem zárkozott el a korszellem követelése elől, se gyáván ott nem hagyta a nehéz időkben kétszeresen súlyos állását: ez volt Rottenbiller Lipót, Pest városának 1848-iki alpolgármestere. A forradalom első zivataros márcziusi napjaiban nemcsak helyeselte a mozgalmat, hanem a tizenkét pontot is aláirta, s tekintélyével súlyt adott az ifjúság mozgalmának felfelé, és segített rendet teremteni lefelé. A maga helyét megállta, a maga kötelességét teljesítette. Pedig voltak nálánál hatalmasabbak, híresebbek, tündöklőbb nevű férfiak, kik a hivatalért való versenyben, s a népszerűség keresésében legyőzték ezt a becsületes, német nevű, magyar szívű jó hazafit, s mikor a sors áldozatra hítt, akkor futottak ki a külföldre, hol élv és jókedv várt reájuk. S ők szívesen éltek nyugodt, boldog életet, elfeledve a szegény hazát s az itthon maradt barátokat.
Rottenbiller még sokáig dolgozott, szomorú, nehéz időben. Budapesten egy utcza őrzi emlékét.

KOKÁRDA.
Viselte Prohászka József, a Landerer-nyomda tanulója.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

ROTTENBILLER LIPÓT
1806–1870.
1871 április havának huszonegyedik napján, egy ködös, kora-tavaszi napon, a dunaparti Stein-ház negyedik emeletéről egy koros, ősz férfiú ugrott le. A zuhanásra az egész ország megdobbant, s a véres tetem láttára elsápadt a nemzet, mert ez az ember Nyáry Pál volt, a tántoríthatlan jellemű, vasakaratú, kristálytiszta becsületű politikus. Megalkuvást nem ismert, a veszedelmet megvetette, elnéző nem volt senkivel szemben se: valódi forradalmi alak, megbecsűlhetlen ember oly korszakban, hol gyors elhatározásra, kétségbeesett eszközökre, nagy kitartásra, lelki és testi erőre van szükség. A márczius 15-iki mozgalmakban, mint Pestmegye első alispánja, nagy szerepet játszott, főkép, hogy a mozgalmat a helyes korlátok közt tartotta. Mikor Kossuth kétszázezer honvédet kért az országgyűléstől, Nyáry volt az, a ki legelőször odadörögte: Megadjuk! Tagja volt az 1848 szeptember 11-ikén alakult honvédelmi bizottságnak. Ettőlfogva Kossuth és ő felváltva diktátori hatalommal intézték a száz ellenséggel egyszerre küzdő haza ügyeit. A debreczeni függetlenségi nyilatkozatot nem helyeselte; az ugynevezett békepárt feje volt. Az osztrák tíz évi börtönre itélte, melyből hét évet ki is töltött Josephstadtban. Aláásott egészséggel, kevésbbé ruganyos szellemmel tért vissza Nyáregyházára, de azért része volt a hatvanas évek politikai mozgalmaiban. Ő tagadtatta meg Pestmegyével az adót az osztrákoknak, s ezzel megadta a jelt a passziv ellenállásra.

Egykorú kőnyomat.
NYÁRY PÁL
1806–1871.
Rajzolta Barabás.
Itt, az Isten szabad ege alatt, a metsző friss tavaszi széltől verve, a múzeum fölséges oszlopsora előtt esküdött meg a magyar legelőször ünnepélyesen, hogy lerázza magáról a szolgaság százados bilincseit. A ki megeskette, az Petőfi Sándor volt; a mivel megeskette, az a Talpra magyar volt. A sápadt, sovány ifjú, kinek csak mély tüzű, nagy barna szemei sejttették, hogy Isten lakozik benne, előlépett, s messze halló, éles, lázas, parancsoló hangon kiáltotta a tömegbe: Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. És a nép utána mennydörögte, újra meg újra kívánta hallani az esküt, míg meg nem ittasúlt tőle, s lelkének minden porczikája el nem telt vele, s a századok óta nélkűlözött szabadság édes első perczeinek élvezetével… S a szózat megindúlt és hömpölygött végig a rónán és völgyeken és fölrázta a magyart… A Gondviselés-küldötte halavány ifjú pedig haladt tovább, s szította a tusázó hősök bátorságát, majd maga is közéjük állt… és eltűnt… hova lett?… Ki tudja? talán felment ahoz, a ki e földre küldte, az Istenhez, megmondani, hogy a magyar drága vérével pecsételte meg esküjét, ne hagyja elbukni… És nem hagyta!

FŐVÁROSI RENDŐRBOT
1848-BÓL.
A Fővárosi Múzeumban.

Egykorú kép.
PETŐFI ELSZAVALJA A «TALPRA MAGYAR»-T A NEMZETI MÚZEUM ELŐTT, 1848 MÁRCZIUS 15-ÉN.

KÖZÖNSÉGES RENDŐRBOT
1848-BÓL.
A Fővárosi Múzeumban.

PETŐFI KOKÁRDÁJA.
A Kisfaludy-Társaság ereklyéi közül.
Az egyetemen ismétlődött a muzeum előtti villanyárasztó jelenet, de már a csoportosuló ifjuság buzdító riadala mellett. S hová innen? A nyomdába! Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzdítóját. Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mind együtt találtuk, itt csatlakoztak hozzánk a Nemzeti Szinház tagjai is. Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé. – «Ej, uraim! – kiálték a közönségre – lehet, hogy egy óra mulva golyók hullanak ránk eső helyett, hát akkor elfutunk-e?» S arra minden esernyő eltűnt a fejek fölűl. De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irínyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: «Ime a szabad sajtó legelső nyomtatványa!» A nyomtató gépet legelső ragadta meg Irínyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy, ha a merénylet szerencsétlenűl üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Igy lett kinyomatva Magyarországon a szabad sajtónak legelső terméke.
Az egyhangú követelés sikerűlt; győzött. Csak hang volt, nem követte vér, mégis diadal termett nyomán.
A városházára sereglő népsokaság Rottenbiller polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő bizottságot. A népbizottság elhatározá, hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára, a helytartó-tanácshoz, a nép kívánatainak tolmácsolására. De ahoz a küldöttséghez húsz ezer ember csatlakozott. A diadal tökéletes volt, nemcsak felmentünk, de vissza is jöttünk Buda várából, s a sajtószabadságon kivűl lehoztuk az irodalmi működésért tömlöcbe zárt Táncsics Mihályt.
A nagy napot fényesen kellett bevégezni. A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak; Bánk bán lett rögtön kitűzve.
De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppositóját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett.
Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának; Bánk-bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.
Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózat»-ot. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.
Ennek is vége lett. – Mit adjunk még?
A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót.
Ez gyújtott – de nem oltott.
Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevűlt közönség szomjas volt a diadalmámortól.
Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:
– Éljen Táncsics!
Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurczolni.
Nekem egy ötletem támadt. Felrontottam a színfalak közé. Megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a szinpadról akarok beszélni a közönséggel.
Ekkor elém jött Getrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám. Üdvözölt és kezét nyujtá.
Az ő arczán nem volt íjedelem.
Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és mellemre tűzte.
Erre felhúzták a függönyt.
A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat, elkezdett ujjongani. Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyen forma szónoklati remeket hangoztattam:
– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.
Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember» és «viszontlátás». Ha a közönség el kezd nevetni, holt ember vagyok!
Az a háromszínű szalagcsillag kisegített.
– Látjátok ezt a háromszínű bokrétát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol!
Tíz percz mulva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti casino urainak paletotján kezdve, a napszámos daróczáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte
Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvy Rózához kezet szorítani.
…. Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.
……
J. M.

1848 MÁRCZIUS 15.
Jókai a Landerer és Heckenast czég nyomdája előtt.
Jókai ötven éves irói jubileumára rajzolta Barabás Miklós.
Jókai Mór tulajdona.
A szabad sajtó háza a mai Kossuth Lajos- és Szép-utcza sarkán áll, a Nemzeti Kasinóval szemközt. A hol most kávéház van, ott volt a Landerer és Heckenast nyomdája. 1848 márczius 15-én délelőtt 1/2 12-kor a bilincseit tördelni kezdő nemzet itt vette az első szabad lélekzetet: itt nyomtatták ki a felsőbbség engedelme és megkérdezése nélkül a censor-nemlátta «Talpra magyar»-t és a «Tizenkét pont»-ot, a 48-as idők riadóját és bibliáját. Petőfi, Jókai, Vasvári, Degré, Irínyi jelentek meg az ifjuság és nagy néptömeg élén, s a sajtót a nép nevében lefoglalván, intézkedtek, hogy a költemény és a nemzetnek tizenkét pontba foglalt kivánságai kiszedessenek és kinyomattassanak. Délután már sok ezer példányban az egész városban elterjedtek azok, s mindenütt megteremték a lelkes hangúlatot, megadták a hatalmas lökést az egész mozgalomnak. Igy szerezte meg nekünk néhány nagy tehetségü, merész ifjú a század egyik legnagyobb vívmányát: a szabad sajtót.
Ime, a forradalmi ifjúság híres tanyája, a Pilvax-kávéház, mely 1848 márcziusában ezt a fényes új nevet kapta: «Forradalmi Csarnok.»
Itt vették hírét a bécsi forradalomnak, márczius tizennegyedikén este.
– Ime, a forradalom szele a szomszédban zúg már, és mi tétovázzunk? – kiáltja egy sápadt, karcsú ifjú, – Petőfi Sándor.
Az ifjuságnak lelkébe nyilalt e hang és e sötét tekintet. «Cselekedni fogunk!» – rivallák az ifjak, s e perczben Magyarország földére lépett a forradalom szelleme.
Klauzál Gábor csendesítni akarta az ifjuságot: de a lángeszű Sükey hebegve fordult a tömeghez: «Most olyan idők járnak, a mikor nem kell hallgatni okos emberekre»…
Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni holnap. Az a holnap volt: – márczius tizenötödike.
Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott lapot vesz elő. Az a Nemzeti dal kézírata. Egy jurátus, Szikra Ferencz, belepillant, s meglátja a költemény első sorát: «Rajta magyar, most vagy soha!»
– Barátom, – szól a költőhöz, – előbb talpra kell állítni a magyart, aztán – rajta!
Petőfi megszívlelte a jótanácsot, s másnap az egész országon végig zengett a «Talpra magyar» éneke.

Egykorú fametszet után.
1848 MÁRCZIUS 15
Irínyi megmutatja a népnek a szabad sajtó első nyomtatványát, a «Nemzeti Dal» legelső példányát.

A «SZABADSÁGCSARNOK.»
A «Talpra magyar!»-nak ez a kézirata a Nemzeti Múzeum Petőfi-szekrényében van. A költő Emich számára össze írta valamennyi, 1847 óta keletkezett költeményét. Midőn 1849 julius 18-án elhagyta Mező-Berényt, hogy gyászos erdélyi útjára menjen, költeményeinek e másolatát Orlay Somára bízta. Tőle kerűltek azok Szendrey Júlia kezébe, ki Emich számára külön másolatot készíttetett, az eredetit pedig megőrzé. Júlia halála után a füzet a költő öcscsére, Istvánra szállott, ki a Nemzeti Múzeumra hagyta. Itt van az ma is, az 1848-as költeményeket őrző füzetke 33. lapján. A kitörűlt jegyzetet Ferenczi Zoltán kibetűzte, s ezt olvasta: «*)E költemény buzdította márczius 15-ikén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, aztán az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén (most már 15-dik márczius tere), végre a nyomda előtt, mellyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utczában (most szabadsajtó-utcza). A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény kerűlt ki legelőször.»
Később kitörűlte e sorokat, hiszen a nemzet maga írta fel azokat történetébe.

Az egykorú nyomtatás.
Egy riadó hangzott végig az országon: «Talpra magyar, hí a haza!» És a merre csak szállt az ének, mindenütt talpra állt az ország. Hallatára bátorság szállt a szivekbe; nyomában hadsereg támadt, egy hangjára megváltozott az ország képe. A föld békeszerető népéből hősök és vértanúk lettek; a haramiákból becsületes, hősi hadcsapatok, a tanuló ifjakból katonák. Ezt a nótát dalolta a szántóvető, ez hangzott ki a fonóból, ezt énekelte az ifjú kedvesének ablakánál, ez riadozott ki a fegyverek zörgése közűl. Elhívta a csöndes tanya gazdáját kedveseinek ölelő karjaiból, el az ifjat a szülői ház küszöbéről. És az apák fiaikkal mentek, és az anyák nem siratták meg őket.
Ez az ének lett a magyar forradalmi dal, a magyar Marseillaise, mely hangzott a tábortüzeknél s a verbunkosok ajakán.
Ez az ének ma is az, a mi volt ötven év előtt: «Nemzeti dal».

A «TALPRA MAGYAR!» ALLEGORIÁJA.
Rajzolta Kollarz.
Az Országos Képtárból.
A magyar eszmék diadalához két becsűletes idegen is hozzájárult. Landerer és Heckenast nyomdatulajdonosok voltak ezek, kik a szabadság eszméinek legelső terjesztéséhez oda adták sajtóikat. Landerer a mozgalmat intéző ifjakkal évek óta szorosabb viszonyban állott, s így nem lehetetlen, hogy a történendőkre nézve előleges értesítést kapott tőlük. Gyanítható ez abból az intézkedéséből is, hogy előtte való este összes munkásainak lelkére kötötte, hogy a zavaros idők mellett is reggel mindannyian helyükön legyenek; s a mi az akkori nyomdai állapotoknál lényeges dolog volt, előre nagy mennyiségű papírt áztattak. Tíz órakor közeledett az utczán a tömeg. Landerer személyzetének élén a nyomda bejáratánál állott, mikor Jókai, Petőfi, Vasvári a nyomdába léptek.
Előadták kivánságukat, hogy a Tizenkét pontot s a Nemzeti dalt előleges censura nélkül akarják kinyomtatni. Landerer inkább színleg, mint komolyan, figyelmeztette őket az ezzel járó felelősségre; de az ifjak azon kijelentésére, hogy minden felelősséget magukra vállalnak, minden látszólagos nehézség elenyészett. A Tizenkét pont kéziratát négy részre osztották fel, a «Talpra magyar!»-t pedig, hogy a szedés gyorsabban menjen, Petőfi diktálta a szedőnek.
Folytonosan behallatszó éljenzés közben először a «Talpra magyar» kerűlt a sajtóba. Első példányait riadó lelkesedéssel fogadta a tömeg.
Az emlékezetes nap estéjén azután az összes fővárosi nyomdászok fáklyás menetben vonúltak az «Ellenzéki kör» helyiségéhez, hogy örömüket kifejezzék az őket közelről érdeklő vívmány fölött.
Azon nyomdászok közűl, a kik a szabad sajtó első termékének előállításánál tényleg közreműködtek, csak kettő van még életben. Az egyik Giersch Lajos, a másik Prohászka József, akkor még csak tanuló, most a Franklin-nyomdának legidősebb szedője.
A Franklin-társulat 1873-ban megvette a régi Landerer és Heckenast-féle nyomda fölszerelését, s ebből való a rajzban bemutatott két sajtó.

LANDERER LAJOS.

A KÉT SAJTÓ, MELYEN 1848 MÁRCZIUS 15-ÉN A «TALPRA MAGYAR!»-T ÉS A «TIZENKÉT PONT»-OT KINYOMTATTÁK.
A Franklin-Társulat nyomdahelyiségében.

HECKENAST GUSZTÁV.
Ez a jóképü, papos arczú férfiu tényleg jámbor életű, a tudományokat kedvelő, gyakorló és hírdető professor vala. 1776-ban született Székesfehérvárott, a budapesti egyetemen a felső neveléstan professora lett, s az volt 1849-ig, a mikor nyugalomba vonúlt. Minket azonban nem a tudós, nem is a professor érdekel, hanem Reseta uramnak egy harmadik hivatala: ő ugyanis a negyvenes években könyvvizsgáló, vagyis czenzor volt Pesten.
Rettegett, hatalmas hivatal egykoron, a szabad sajtó előtt volt sötét korszakban. Tollforgató elődeink sok szomorú, de sok mulatságos történetet is hagytak ránk róluk. Ami a filloxera a szőlőben, az volt a czenzor az irodalomban: irtója minden nemesebbnek, szabadabb lendületnek, felfogásnak, merészebb gondolatnak, szóval mindennek, ami a nemzetet szolgaságban tartó hatalomnak kényelmetlen volt. S a czenzor ezt a magasabb erkölcsök és az állami rend nevében gyakorolta. Az öreg Reseta bácsi inkább vídám, mint félelmes alak volt. Hatalmát enyhén, jóakarattal kezelte; sok merészebb eszmének és kifejezésnek megkegyelmezett. S ha már valamit törűlni akart a könyvből vagy hirlapból, kérve-kérte az írót, hogy másítsa meg a kifogásolt helyet. Reseta el is nyerte jutalmát tisztességes voltáért, mert nem kisebb ember, mint Petőfi Sándor emlékezett meg róla sok melegséggel. Pedig ha valaki, ugy bizonyára Petőfi elég munkát, fejtörést, gondot okozott a czenzoroknak, s lehetett alkalma bosszuságot nyelni tőlük.

RESETA JÁNOS.
[1776–1862.]

RESETA JÁNOS KÉZIRÁSA.
Czenzori engedély, mely nélkül akkoriban egy könyvet sem lehetett kiadni.
1848 márczius 15! Mint a megütött méhkas zúg Pest városa, megcsapta a bécsi forradalom szele. Az utczák tele vannak izgatott néppel, mindenki tele van sejtelmekkel, hogy egy nagy történeti esemény folyik körülötte… A magyar megkezdte bilincseinek széttörését. S Budán a fejérvári kapunál, sötét kazamata-börtönben, egy őszbe vegyűlő, kis öreg ember figyel a közelgő zúgásra, s találgatja, mit jelenthet a forrongás zsibaja, mely ablakáig elhat. Ez Táncsics Mihály, a szabad szó vértanúja, a kit még 1847-ben börtönre vetettek az elnyomott nép jogait nyiltan és merészen tárgyaló két könyve miatt. Beáll az est; a zaj, zúgás közeledik, a rab izgatottan figyel… A folyosón léptek döngenek. A börtönőr lép be, s jelenti, hogy Táncsics szabad. Az ősz kábultan kirohan, az utczán tízezernyi tömeg üdvözli örömittasan. Nyáry Pál, Pestmegye alispánja, beszédet intéz hozzá. Aztán fáklyák fénye közt, valóságos diadalmenetben átviszik Pestre, hol az ifjuság kifogja a hintóból a lovakat, s maga húzza tovább a kocsit. Ez volt Táncsics életének legdicsőbb napja: az egyszerű veszprémmegyei iparos, a parasztszülők gyermeke, egy pillanatra mint a magyar szabadság diadalának jelképe szerepelt. S a negyvenkilencz éves ember ott sírt a gyermekifjak karjai közt. – Ez a nagy nap egyik legszebb jelenete!

Egykorú fametszet után.
TÁNCSICS MIHÁLY.
1799–1884.

Egykorú fametszet.
TÁNCSICS MIHÁLY KISZABADÍTÁSA.
E század első tizedeiben, vagy harmincz éven át, Metternich volt a legnagyobb hatalom Európában. Az ő keze szőtte-fonta a politika bonyodalmas szálait Európaszerte. Koronákat osztogat, a régi uralkodó-családokat visszaülteti trónjaikra. Ő házasítja meg, s ő űzi el Napoleont. Ő Európa sorsa, a «Szent-szövetség» megalkotója, védő szelleme a régi rendnek, a háborítatlan uralkodásnak, melyet nem veszélyeztetnek a szabadságra való törekvések. Az orosz czártól évdijat, Ferencz császártól herczegséget, magyar nemességet és uradalmakat kap. Itáliában övé Portella herczegség; a spanyol király a grandok sorába emeli. – S ime egyszer csak föltámad a lenézett, elnyomott nép, s egy év halomra dönti a régi nagyságokat, elfújja a szent szövetséget, megbukatja a hatalmas herczeget, a birodalmak oszlopát, és új és erősebb oszlopot kínál helyébe a düledező trón fönntartására, – a légbeli semmit, az üres ábrándot, az üldözött, a rettegett, – a hatalmas szabadságot.

Egykorú bécsi kép.
METTERNICH LEKÖSZÖNÉSE.

METTERNICH HARMADIK FELESÉGE, ZICHY-FERRARIS MELAINE GRÓFNŐ.

MINISTER-TANYA.
Metternich leköszönésekor megjelent bécsi gúnykép.

Rajzolta Zichy Mihály.
Az Athenaeum tulajdona.
«FÖLTÁMADOTT A TENGER, A NÉPEK TENGERE.»

HUSZÁR-KARD.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Orsz. Múzeumában, Aradon.
Épen 1848 márczius tizenötödikén este vezetett össze a sors egész életemnek jó nemtőjével, a feleségemmel; akkor még Laborfalvy Rózával.
Maga is rendkivűli tehetség: az előadó művészetben párját nem találó alak; erős, önálló lélek; a mellett széles tanulmánynyal, ismeretgazdagsággal megáldva; akarata aczél, a szíve arany.
A mi életemben sikernek nevezhető, annak legnagyobb részét neki köszönhetem. – Nem beszélek életem regényéről, a minek ő volt vezérfénye, s ezt hálával kell elismernem; a ki elolvassa «Politikai Divatok» czímű regényemet, ott a főalakban sokszor ráösmerhet. Hogy keresett fel bujdosásomban, hogy szabadított meg ezer veszély közűl, hogy jött velem fényes életmódból hosszú nyomort, űldözést, halálrettegést viselni a szabadságharcz alatt? ez mind az embert illeti csak; de hogy mi befolyást gyakorolt egész irodalmi működésem irányzatára, arról műveimnek egész sorozata beszél. A mi láng van bennük, az az ő szikrájánál gyúlt meg. Egy irónak a kedély az, a mi az eső és napsugár a kertésznek; mesterség, üvegház pótolja mind a kettőt, de a zamatot csak amaz adja meg. S ezt a kedélyt köszönhetem az asszonynak. Annak hogy olyan sokat dolgozom, egyik oka az is, hogy szerettem otthon lenni. S hogy még egyet megvalljak, még a bírálóim legelsőjét is tiszteltem az én asszonyomban. Az ő itélete oraculum volt nekem.
J. M.

Barabás rajza.
JÓKAINÉ LABORFALVY RÓZA.
Angyal szépségű, gyönyörű hangú fiatal leányka volt Hivatal Anikó, a közönségnek legelső kedvencze, a Nemzeti Szinháznak elsőrangú ékessége. S ez a mosolygó, kedves gyermek azért harczolt, a miért a nagy férfiak és a hősök: a magyar nemzeti szellem diadaláért. Áldás emlékére.

LENDVAYNÉ.
Német szóra jött fel Pestre, de a magyar szó leglelkesebb hirdetőinek egyike vált belőle. A Hacker-szálában nyomorgó szintársulathoz szegődött, s mikor az megbukott, vidékre ment. 1815-ben már a bécsi lapok is tüneményként emlegették. Legnagyobb sikereit víg szerepekben s operákban aratta. 1852-ben hagyta el a színpadot. Több szinművet le is fordított, s naplója jelentékeny szinészeti korkép.

DÉRY ISTVÁNNÉ.
Széppataki Schenbach Rozália.
Nézzünk végig e színművészeken! Mikor szegény hazánk a legelhagyottabb, legszorongatottabb állapotban volt, mennyi fényes tehetséggel kárpótolta szomorúságában a sors! Egyik nagy operai tehetség Hollósy Kornélia volt, a kit édesen zengő hangjáért, remek koloraturájáért a nemzet csalogányának neveztek. 1846-tól 1862-ig volt a Nemzeti Szinház tagja. Akkor férjhez ment és lelépett a színpadról. De a legszomorúbb időben betölté vigasztaló hívatását. Arany János költeménye jutalmazta érte.
«Egy nép lakik túl tengeren,
Hol délre lejt az Álpok alja,
Hol fűszeres völgy, rónaság
Az erdős Appenint uralja:
Hajdan dicső nemzet, ma rab;
S hogy láncza csörgésít ne hallja,
Énekkel űzi bús neszét,
S az ércz igát enyhíti dalja.
Oh, hát dalolj nekünk!…

HOLLÓSY KORNÉLIA.
Egykorú kőnyomat után.
A nagy művésznőnek, a Nemzeti Színház tiszteletbeli tagjának s büszkeségének ez az arczképe az után az aquarell-festmény után készült, melyet Barabás Miklós 1846-ban festett. Prielle Kornélia 1826-ban született, s már tizenöt éves korában színpadra lépett. Vidéki színtársúlatokkal járt városról-városra, részt vett az úttörők nehéz munkájában, szenvedte nyomorúságaikat, s édes ajkai segítettek kedveltté tenni azt a zengő nyelvet, mely a szalmaföldes kunyhók alól (a hova száműzték), akkor kezdett útat törni a fórumra és palotákba. Tisztelettel nézzünk reá, ki elhagyott és lenézett nyelvünket keserű viszontagságok közt dédelgette. 1847-ben férjhez ment Szerdahelyi Kálmánhoz, a híres bonvivant-szinészhez, de a házasság felbomlott, mikor a férj elment honvédnek. 1849-ben Hidassy földbirtokos vette feleségűl. 1861-ben ismét a Nemzeti Színházhoz szerződött, s újra összekerült Szerdahelyivel. 1891-ben ünnepelte félszázados szinészi jubileumát, s azóta a Nemzeti Színház tiszteletbeli tagja. 1846-ra esik Prielle Kornélia életének egyik legérdekesebb epizódja: Petőfi Sándor Debreczenben megkérte a kezét, s ha akad pap, aki őket dispenzáczió nélkül összeadja, el is vette volna.

Barabás festménye után.
PRIELLE KORNÉLIA 1848-BAN.
Tizenegy esztendeje, hogy meghalt, s már csak a legendája él köztünk. Fehér hajú emberek lángba borúló szemmel, reszkető hangon beszélnek az ő alkotásairól. E lángból, e remegésből, az ilyen jelekben kitörő hatalmas visszaemlékezésből sejthetjük mi, a mai nemzedék, az ő nagyságát. Pályája az úttörők keserű küzdelmei közt kezdődik, s ünnepelt királynéja már a színpad birodalmának, mikor 1848-ban kezét és szivét adja «a nagyreményű fiatal irónak» – Jókai Mórnak. És aztán a két nagy lélek tört a magasba, feljebb, egyre feljebb, az eltiport nemzetet táplálva lánglelkük fényével és melegével. A míg a színművészet legnehezebb és legnemesebb szakmájának, a tragikusnak kedvelői lesznek, Jókainé, a nagyszabásu tragikai nő-alakok tökéletes személyesítője élni fog – tehát örök életet él. Lady Machbeth, Lecouvreur Adrienne, Marlborough herczegnő, Gertrúd, Anna királyné, s ti többi fényes alakok – boldog, a ki lelke egy kis szögletében őrzi a ti képeteket, Jókainé alakításában!

Barabás rajza után.
A magyar színpad egyik legjelesebb hős szinésze. Már Pozsonyban, Kassán, Budán elragadta a közönséget, majd a pesti Nemzeti Színháznál is megkedvelték. Tragikus és komikus szerepekben egyaránt jeleskedett. Őseredeti tehetség buzogott benne, de a kellő tanultságnak híjával volt. Meghalt 1852-ben.

BARTHA MINT ZRINYI MIKLÓS.
Rajzolta Barabás 1846-ban.
Fiatal szinész korában együtt játszott Szerdahelyi Józseffel, Fáncsyval, Egressy Gáborral, idősb Lendvay Mártonnal, Szentpéteryvel, kik már akkor az ország hírességei voltak. S lassanként ő is emelkedett, elfoglalva az egymásután kidűlő oszlopok helyét. Menenius Agrippa, Falstaff, Kent, Páter Knittélius, Tiborcz, a molière-i alakok mindmegannyi állomás a tökéletesség felé vezető úton. Mint színműíró is jelentékeny munkát végzett. Az itt látható alak is a Csizmadia mint kisértet czímű darabjából való és Sas István csizmadiát ábrázolja. 1822-ben született s 1844 óta tagja a Nemzeti Színháznak. Pár év óta nyugdíjban él.

SZIGETI MINT SAS ISTVÁN.
Barabás rajza.
1798-ban született. Udvarhely közönsége előtt játszott először. Híre nemsokára a fővárosba is eljutott és csakhamar Budára hívták. A közönség kivált komikai alkotásait kedvelte, de jól és hatással játszott komoly darabokban is. Budáról a megnyíló Nemzeti Színházhoz került, s itt is maradt élete végeig. Meghalt 1858-ban.

SZENTPÉTERY MINT ZÁCHY FELICIÁN.
Rajzolta Barabás 1846-ban.
A régi magyar operának első rendű csillaga. Férje már gyermekkorától kezdve képeztette, úgy itthon, mint az énekművészet örökké első hazájában, Olaszországban. 1838-tól 1848-ig tagja volt a Nemzeti Színháznak és kedvencze a közönségnek. Ismerős volt a főrangú világban, s arczával egy-egy gúnyképen is találkozunk. A forradalom évében lelépett a szinpadról. Meghalt 1857-ben.

SCHODELNÉ MINT NORINA.
Rajzolta Barabás, 1845-ben.

SCHODELNÉ SARLÓJA,
MELYET A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉSI
IFJUSÁGTÓL KAPOTT.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
1811-ben született. Leányneve Hivatal Anikó volt, s feleségül menvén a nagy művészhez, Lendvayhoz, férje oldalán aratta diadalait a harminczas és negyvenes évek kis magyar világában, melyet Pestnek hívtak. A közönség tenyerén hordozta: a költők dicsőítő verseket írtak hozzá.
Mikor 1837-ben a Nemzeti Színházat megnyitották, már ismert, ünnepelt művésznő volt, s itt köztünk késő öregséget ért.

LENDVAYNÉ MINT JULIA.
Rajzolta Barabás, 1845-ben.
Tehetség dolgában legelső a század magyar szinészei közt. Református pap fia volt. 1826-ban 18 éves korában csapott fel szinésznek. Egy ideig vidéken barangolt, majd Bécsbe, sőt Párisba ment tanulmányútra. Innen visszatérve 1827-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. Itt aratta nagy sikereit egész a forradalomig, melynek viharába lelkesűlten belevetette magát. Mint népszónok, guerillavezér és kormánybiztos működött. 1849-ben neki is menekűlnie kellett. 1850-ben visszatért, de 1854-ig nem léphetett a színpadra. 1866 július 30-án a színpadon halt meg, mikor Brankovics Györgyöt játszotta. A kép Gritti-ben, Szigligeti híres szomorújátékában ábrázolja.
Fáncsy orvosnövendékből lett szinészszé. Művészetének hosszú útja volt. Eleinte a hős és szerelmes szerepekben tűnt ki s a kesergő, regényes drámákban méltó társa volt Kántornénak. Később intrikusokat, majd komikus alakokat játszott. Érzelmes és ízléses játékáért, csinos alakjáért a pesti közönség nagyon szerette.

EGRESSY MINT GRITTI.
Barabás 1845-iki rajza után.

LENDVAYNÉ EZÜST KOSZORÚJA ÉS RELIEF ARCZKÉPE VIASZBÓL.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

FÁNCSY MINT DON JOSÉ DE SANTARESSA.
Barabás rajza.
A legnagyobb magyar komikus. A legszomorúbb emberből is derültséget fakasztott páratlan humorú alakításaival. Százféle szerepet játszott és mindig az az alak volt, a kit játszott. Az ország legnagyobb városait bejárva, rendkivűli népszerűségre tett szert. 1833-ban Kántornéval, Pályval, Telepivel, Barthával a német szinészektől elhagyott budai színházban játszott. E társulatnak Megyeri volt a lelke, ebből fejlődött ki a Nemzeti Színház. 1837-től 1842-ig, haláláig, a Nemzeti Színházat szolgálta. Vörösmarty Mihály koszorút tett sírjára, s a szalagra ezt írta:
«Mely nevetés ez alant? Mi öröm van a síri világban?
A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár».

Egykorú kőnyomat után.
MEGYERI KÁROLY.

SZERDAHELYI JÓZSEF.
Egykorú daguerrotyp után.

EGRESSY GÁBOR.
Egykorú kőnyomat után.
Pestmegye nagyhírű alispánja, Széchenyinek kor- és munkatársa. Része volt a Tiszaszabályozás nagy művében, a vakok intézetének felállításában. Nem utolsó érdeme az a szeretet, melylyel az édes hazai nyelven csüngött. Ő is menedékcsarnokot akart emelni a nyelvnek, mint Széchenyi, színházat, mely játszva hódít, s egyben nagy iskolát, mely gyönyörködtetve tanítson, s deszkáin a régmult dicsőség képeit elevenítse föl; templomot, melyben reményeink s leghűbb barátaink: a nemzeti nyelv és költészet megvonják magukat. De ő szebb, nagyobb színházat óhajtott volna látni, s nem Grassalkovich magtárainak helyén a városon kivűl, hanem a Duna-soron, a leendő város szivében. E nagyszabásu tervhez nem volt elégséges pénz, s a színház Széchenyi tervei szerint épült fel. De hogy fölépűlt, s hogy a nemzeti nyelv és a nemzeti szellem frigyládája lett, melyben reményeink májusfaága kivirágzott, abban nagy a Földváry érdeme.

FÖLDVÁRY GÁBOR.
1787–1854.
A negyvenes évek szinészvilágának élete egy örökös, nagyszerű verseny volt, melyben a legkitünőbb tehetségek vetekedtek egymással, jó szívvel, de nagy hévvel iparkodva egymást legyőzni. Lendvay és Egressy mindketten ugyanazon koszorúért küzdöttek. A költők, köztük Petőfi, a tüzes, délczeg Egressy pártján állottak, ki az indúlatos, szenvedélyes hősök utolérhetlen személyesítője volt. A közönség nagyrésze azonban a szelidebb és gyöngéd Lendvay felé hajolt, ki az elmélyedő, tépelődő jellemekhez vonzódott. Kevésbbé tudta megrajzolni a szenvedélyt, de híven és remekűl a kétségek közt vívódó lelkek tusáját. Hamlet, Othello, Bánk voltak legkedvesebb szerepei, s ezeknek is inkább belső küzdelmeit, mint kitöréseit játszotta jól, míg viszont Egressy e jelenetekben volt legnagyobb.
Lendvay 1828-ban, huszonegy éves korában lépett fel először. Kassa, Buda és Pest voltak lépcsői a dicsőség útján. A Nemzeti Színház fényes körében állt meg, s itt élt kora haláláig, 1858-ig. Emléke maig él pályatársai és a közönség körében.

LENDVAY MINT MÁTYÁS KIRÁLY.
István nádor József főherczegnek, Magyarország félszázados nádorának fia volt. Alcsúton nevelkedett, szabadon játszott a porban a parasztgyerekekkel, akik őt Palatinus Pistának hívták. Gondos és – ami a Habsburgoknak ezt az ágát kiválókép jellemzi, – magyar hazafias nevelésben részesűlt. Nevétől akkor viszhangzott először az ország, mikor az 1838-ki nagy pesti árvíz alkalmával igazi önfeláldozással maga vezette a mentési munkálatokat. 1844-től 1847-ig Csehország helytartója volt. Atyjának halála fontosabb szerepet rótt rá. A király Magyarország királyi helytartójává nevezte ki, s Prága nagy ünnepélylyel búcsúzott a távozótól. Mily komolyan vette hivatását, bizonyítja, hogy mint helytartó beutazta az ország nagy részét. Ez útjában mindenki megszerette. Az 1847 november 11-én megnyílt országgyűlés a 30 éves ifjút közfelkiáltással nádorrá választotta.
Pest fényes kivilágítással, nagy örömzajjal fogadta a falai közé bevonúló nádort. A nagy József nádor népszerű fiát, ki szivében együtt érzett a magyarral, míg a vérség köteléke az uralkodóházhoz fűzte, a sors arra szemelte ki, hogy rázkódás nélkűl bevezesse e nemzetet az új, európai szabadság országai közé, kikerűlve az uralkodóházzal való összeütközést. De nem adott neki a küzdelemhez szilárd, akaraterős jellemet. Jó szíve, nemes lelke fegyvertelen volt a cselszövők fondorlatai, a kamarilla ármányos politikája ellen.
Kétségtelen, hogy igazi barátja volt nemzetünknek, de a zivataros idők megszülték a tragikus összeütközést. Egyik oldalon állt a nemzet, melyet annyira szeretett, s melynek boldogságát akarta, a másik oldalon családja, melyet a kamarilla félrevezetett. Egy ideig nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a gaz játékot, melyet a nemzettel űztek; még a betörő Jellachich elé is lement, hogy visszatérésre bírja, de mikor ez a király parancsát tartotta eléje – megtört, ereje elhagyta, s vérző szívvel menekült a kedves, a szeretett országból.
Pest ünnepel. Tudjátok-e, mit jelent ez ötven előtt? Egy város, melly a mostaninak tizedrésze sincs, s lakóinak csak tizedrésze magyar, ünnepli a magyar eszme diadalát. Egy város, mely nem nagyobb, mint a mai belváros, melynek lakossága nem mer a Rókusig kimenni, mert farkastól fél; melynek falain messze kívül esik az Új-Épület, melynek telke idestova a város közepe lesz; egy város, melynek utczáin csak most kezdenek a főurak palotákat építeni; az alacsony házak közűl kimeredez a Károlyiak, Telekiek őskastélya; köröskörűl gyér petroleumlámpák vetik az utcza sarára pislogó fényüket. Nagy ritkán döczög át a városon egy ócska úri cséza, egy alföldi ekhós parasztszekér, lovai lesoványodtak a kétheti útban. Vasút még nincs. Az utazókat a Fehér Hajó óriási kapuja nyeli el, vagy az Arany Sas. A felránduló családok minden mulatsága néhány szinházi est, s egy-két bál a budai főúri termekben, melyen a grófkisasszonyok kibeszélhetik magukat egy-egy fiatal jurátussal, a ki jól tartja őket a királyi táblán készűlt s a pozsonyi diétáról hazakerűlt anekdotákkal. Csak a hagyományos kivilágítás hoz egy kis életet a csöndes városba, a nagy nemzeti ünnepeken. Akkor a nyomdászok égő gyertyákkal bejárták a várost, kivilágítják az ablakokat s lelkesűlnek a gyertyafénynél. Kilencz órakor kihalt a város, elalszik az élet, mintha örökös vasárnap volna.
Mintha ez a szomorú város érezné: romba kell előbb dőlnie, hogy dicsően föltámadjon.
1848 április tizenegyedikén úgy tetszett, mintha a király és az uralkodóház közt a béke teljesen helyreállt volna. Államférfiainak és a nádornak a kamarillával folytatott hosszas küzdelme után V. Ferdinánd szentesítette a magyar törvényeket. Ezért Kossuth indítványára a pozsonyi országgyűlés köszönő felíratot intézett a királyhoz, s egyúttal felkérte, hogy az országot látogassa meg. A király eleget tett ez óhajtásnak, s április 10-én lejött Pozsonyba, hogy az országgyűlés berekesztésekor személyesen adja át a szentesített új törvényeket. Lejött vele neje, Mária Anna főherczegasszony, Ferencz Károly, a trónörökös főherczeg, s ennek fia, Ferencz József is. A nép lelkes tűntetéssel fogadta őket. Másnap, április 11-én az országgyűlés küldöttsége István nádor vezetése alatt korán reggel tisztelgett a királynál, a királynénál s Ferencz Károly főherczegnél, tíz órakor pedig megnyílt az országgyűlés a prímási palotában.
Az ország új miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf üdvözölte a királyt, ki erre a nemzeti szalaggal átkötött törvényeket István főherczeg-nádornak nyújtva, a következő beszédet mondta:
«Hű magyar nemzetemnek szívemből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. A mit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked, kedves öcsém, s általad az egész nemzetnek, úgy, mint kinek hűségében leli szívem legfőbb vigasztalását s gazdagságát.»
Zajos éljenzés követte e szavakat. Azután István nádor felelt, s a király elhagyta a termet.
Most a rendek az űlésterembe mentek, hol az összes törvényczikkeket felolvasták, a szentesítési záradékkal, melyben a király a törvények megtartását fogadja.
Azután a nádor berekesztette az utolsó rendi országgyűlést s Pozsony nem látott több ilyet falai közt.
Ki sejthette volna ezen a napon, hogy az ország nemsokára vérbe fog borúlni, s a törvényeket a kamarilla rongygyá tépi?

Egykorú fametszet után.
A SZENTESÍTETT TÖRVÉNYEK ÁTADÁSA.

ZÁSZLÓK.
Az első magyar miniszterium ünneplésére készítették a batonyai parasztasszonyok.
A szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A Batthyány-minisztérium a félistenek tanácsa. Herkules tizenkét munkása sem olyan nehéz nem volt, sem ő oly hamar végbe nem vitte, mint a hogy az első magyar felelős minisztérium megszületett s egy csapásra testet adott a márczius 12 pontnak. Márczius 1-én még nyoma sincsen; 3-án követeli Kossuth, hogy a király tanácsosai a nemzetnek is felelősek legyenek; 15-én követeli a nép a felelős minisztériumot; 17-én a király beleegyezik; 22-én törvény alkotja meg; 25-én a király visszavonja; 30-án belenyugszik, s máczius 18-tól április 6-ig, vagyis három hét alatt, ez a kormány egy kracjzár nélkül, egy szál katona s egy arra való hivatalnok nélkül megteremti a mai Magyarországot, s a diétával megcsináltatja a magyar önállást, alkotmányosságot, parlamentarizmust, sajtó- és vallásszabadságot; az országgal egyesíti Erdélyt és Horvátországot, s eltörli az ősiséget s a jobbágyságot. E három hét volt a Batthyány-kabinet három mézes hete. Tagjai közül, mint a hogy a Madách falanszterében Michel Angelo széklábat farag, úgy állították, bizalmatlanságból, Kossuthot az üres pénztár, Széchenyit a rossz utak mellé. Az udvar bizalma Batthyány felé fordúlt, a kinek Deák volt a tanácsadója, kivűle Eszterházy herczeg, a kiváló diplomata tette udvarképessé e kabinetet. Szemere európai eszméitől féltek, a katona Mészáros Lázárban bíztak. Látnivaló, hogy Bécs már megalakításakor elvetette a kabinetben a visszavonás magvát, s története, mely rövid, mint a szerencsétlenség, abban merűl ki, mint szedi ki alóla Bécs lépésenkint az alkotmányos talajt s mint emelkedik Kossuth társai s az egész ország fölé. Az udvar az új szabadság ellen fegyverbe állította a nemzetiségeket, s a magyar kormánynak alárendelt Jellachich horvát bánt nyíltan támogatta ellenében. Mialatt a kormány a frankfurti német parlamentbe követeket küld, az osztrák katonát kér tőle az olaszok ellen. Ekkor hasonlik meg az ország az udvarral s a kabinet önnönmagában. Végre is Kossuth kerekedik felűl, és kimondja, hogy a magyar csak úgy ad katonát a királynak, ha azt első sorban a belső ellenség felé fordíthatja. Julius 11-én borúl le Kossuth a nemzet nagysága előtt, a mely 200,000 katonát s 42 millió forintot ajánl meg a nemzet védelmére; ekkor emelkedik Kossuth az ország élére; ekkor határozzák el Bécsben Latourék Magyarország megfékezését; ekkor kezdődik a forradalom, s e napon voltaképen vége van a Batthyány-minisztériumnak, a mely már alig tehet egyebet, mint hogy Kossuth-bankókat nyomat. Augusztus 14-én már a király nem is fogadja a minisztereket; 31-én Jellachichot vádlónak fogadják el ellenük; szept. 5-én Széchenyi megőrűl; szept. 8-án Eszterházy lemond, s 11-én Batthyány is, hogy új kabinetet alakítván, megszabadúljon Kossuthtól. De Kossuth megmarad helyén, meg Szemere és Mészáros is, és mikor szept. 19-én már az osztrák parlament is ellenünk fordúl, Batthyány és Deák teljesen visszavonúlnak. Itt dörrennek bele az ágyúk a históriába, s míg szeptember végén Lamberg meggyilkoltatása után a honvédelmi bizottmány áll az ország élére, október 2-án a király is elfogadja Batthyány lemondását, Récsey Ádámot tevén meg miniszterelnöknek. A forradalom zürzavarából csak az 1849 április 14-iki függetlenségi nyilatkozat után kristályosodik ki Kossuth kormányzósága, s május 2-án a Szemere Bertalan miniszterelnöksége.

AZ ELSŐ MAGYAR MINISZTÉRIUM KINEVEZÉSÉT JELENTŐ FALRAGASZ.
A kezdő sorok és az aláirás.

AZ ELSŐ MAGYAR MINISZTÉRIUM.
Fénykép után.

KARKÖTŐ MINISZTEREK ÉS HADVEZÉREK ARCZKÉPÉVEL.

GÚNYKÉP AZ ELSŐ MAGYAR MINISZTÉRIUMRÓL.
A Charivariból. – ld. Szinnyei József úr birtokában levő példányról.

Rajzolta Szamossy Elek.
AZ ELSŐ MAGYAR MINISZTÉRIUM.
Az Országos Képtárból.
Deák Ferencz, igazságügyminiszter.
Herczeg Eszterházy Pál, a közösügyek minisztere.
Báró Eötvös József, vallás- és közoktatási miniszter.
Kossuth Lajos, pénzügyminiszter.
Gróf Batthyány Lajos, miniszterelnök.
Gróf Széchenyi István, közlekedésügyi miniszter.
Mészáros Lázár, hadügyminiszter.
Szemere Bertalan, belügyminiszter.
Klauzál Gábor, a földmivelés és ipar minisztere.
Batthyány Lajos sorsa attól kezdve fonódott össze a nemzet történelmével, mióta hazájában letelepedvén, Kossuthtal az ellenzék vezére lett. Családja a honfoglaló Örs vezértől fogva mindig azok közé tartozott, kik elsők voltak a harczban és tanácsban, midőn a haza üdvéért tenni kellett. A nagy csaták után, a nagy nemzeti áldozatok között mindig találkozott egy-két Batthyány, ki ott maradt a csatatéren, névtelen társaival, a másik meg hazatért, s az ősi birtok, az ősi nemzetség törzse ismét fölvirúlt, ha egyre szaggatta is ágait a vihar. Most állott ki a legnagyobb hős, az eszmék harczterére, s győzelmesen vonúlt fel az alkotmány bástyafokára. Mögötte a diadalmas hadsereg; az egész magyarság, nem nép többé, hanem nemzet; előtte a legyőzött ármány, az udvari cselszövények, a kamarilla tervei.
Akkor senki sem gondolt arra, hogy ez a délczeg hős azok közé fog tartozni, a kik ott maradnak a csatatéren, s az a lobogó, mely oly büszkén lengett kezében, csak arra lesz jó, hogy szemfedőül az ő arczára terítsék és elhantolják őket együtt.
Batthyány – az udvar híve – az udvar ellenkezése daczára is bevette a minisztériumba azt a férfit, kinek a győzelemben legnagyobb része volt: Kossuthot. A császári család rettegett e névtől, s a nádor nagy örömmel hallotta Kossuth szájából, hogy nem akar miniszter lenni, sőt az lenne a legnagyobb áldozat, melylyel hazájának adóznia kellene. De Batthyány kijelentette, hogy az alkotmányos szabadság Magyarországon most Kossuth nevével van összeforrva, s nélküle nem alakúlhat minisztérium.
Mennyi cselszövény, mennyi rossz indúlat, mennyi hitszegés kellett ahoz, hogy elbuktathassanak egy nemzetet, melynek vezérei oly férfiak voltak, mint a mi első minisztereink! – –

Egykorú fametszet után.
BATTHYÁNY ÉS KOSSUTH.
Az Országos Képtárból.
Aristidesen kezdve Washingtonig sok mindenkivel összehasonlították Deák Ferenczet, csak azzal nem, a kinek egyenes utódja: a nagy Werbőczy Istvánnal. Mind a ketten megtestesűlései a magyar nemzetet minden válságok közepett megtartott középnemességnek és törvénytudásnak; bizonyságot tevő hirdetői annak az igazságnak, hogy a jog nem üres formaság, hanem eleven erő, élesebb a kardnál és diadalmasabb a bilincsnél. A magyar jogász a magyar státusember, s a magyar jogi tudomány volt nagy ideig a magyar politika tudománya is. De hogy azért megállotta helyét az európai jogászság küzdő terén is, azt a Deák Ferencz sugallata szerint működő 1845-iki büntető-törvénybizottság mutatta, melynek munkálatait emberségre, korszerűségre s tudományosságra elsőrendűnek itélte az akkori idők legnagyobb jogásza, Mittermaier is. Az első magyar minisztériumban magától értetődő volt, hogy Deák legyen az igazságügyi miniszter, s 1848 márczius végétől szeptember végéig lehet nyomon követni munkálkodását. Bizonyos, hogy a halhatatlan törvények alkotásában oroszlán-része volt, de épen az ő szervező feladatainak nem igen kedveztek az akkori zavaros idők. Ámde már ekkor megkezdte Deák, a mit csak 1868 után fejezett be Horváth Boldizsár: az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elválasztását. Ő volt a minisztérium jó lelke; Batthyánynak sugalmazója s bécsi útjain állandó kísérője; a kabinetet, míg lehetett, ő tartotta törvényes alapon, s mikor már nem lehetett, visszavonúlt a forradalom elől. Tudta, hogy az ő egyénisége másféle munkára való, s hagyta Kossuthot dolgozni a végzet nevében. De lelki nagyságát és államférfiúi bölcseségét mutatja, hogy ő, a béke embere, minden nagyobb elvi összeütközésnél a Kossuth pártjára állott. Mert a későbbi nagy egyeztető jól tudta, hogy a történelem nem jár az arany középúton, s tartós békét csak az ellentétek összeütközése és kitombolása tud teremteni.

Eybl kőnyomata.
DEÁK FERENCZ 1842-BEN.
Az Országos Képtárból.

DEÁK FERENCZ LEVELE SÓGORÁHOZ.
Ragyogjatok ti ébredő hazámban
Hajnalsugárral, testvér csillagok!
Sugárotokra, Memnon szobraképen,
A nemzet áldást zengedezni fog.
Petőfi Sándor.

GRÓF BATTHYÁNY LAJOSNÉ, ZICHY ANTÓNIA GRÓFNŐ.

Rajzolta Barabás.
GRÓF KÁROLYI GYÖRGYNÉ, ZICHY KAROLINA GRÓFNŐ.
Metszette Robinson H.
Mikor Eötvös Józsefet először viszik iskolába, a tanító az első padba ülteti. De társai mind fölkerekednek, csak egy zsidó fiú marad vele a sorban. – «Nem akarunk hazaáruló unokájával egy padban ülni!» – A gyermek alig várja, hogy hazamehessen, megkérdezi nevelőjétől, igaz-e, hogy az ő nagyapja hazaáruló. Zord nevelője, Pruzsinszky, a szabadság lelkes híve, ki Martinovics társaságának is tagja volt, ridegen felel: «Igaz bizony; apád is az, te is annak készülsz, hiszen magyarúl sem tudsz.»
A kis fiú megdöbben a kegyetlen szavakra. Magyarúl kezd tanúlni, s egy pár hét múlva fogadást tesz iskolapajtásai előtt, hogy életét a haza javára szenteli. A megengesztelt barátok éljenezve emelik vállaikra.
És beváltá fogadását. Minden elmúlt év új meg új gyümölcseit mutatta e szent törekvésnek. Regények és röpíratok sora tanúskodik mellette, hogy mindvégig vérzett az élet ellentéteinek keresztje alatt, attól a percztől fogva, midőn először lépett az emberek közé, egész addig, míg megszűnt köztük élni. Az az egy zsidó fiú megtartotta hitét az emberekben s felkölté szeretetét az űldözött iránt. Örökös törekvése: mások szenvedéseinek enyhitése. S most ott áll a miniszteri szék előtt, hol eszméi érdekében nem kérni és javasolni kell többé, hol már tenni lehet. – S mellette a hű barát, ki karöltve jött vele a nehéz úton, s ki most is, ezután is mindig mellette áll, eszméinek osztályosa, törekvéseinek munkatársa, szívének soha el nem válható fele.

Egykorú kőnyomat után.
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF ÉS TREFORT ÁGOST.

BATTHYÁNY LAJOS DÍSZMENTÉJE HÁTULRÓL ÉS OLDALRÓL NÉZVE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

BATTHYÁNY LAJOS HÁZI SAPKÁJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

GRÓF BATTHYÁNY LAJOS MINISZTERELNÖKI SZÉKE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

DEÁK FERENCZ MAGA FARAGTA LEVÉLNYOMÓJA.

SZEMERE BERTALAN TINTATARTÓJA, BATTHYÁNY SZIVARSZIPKÁJA S EGYKORÚ SZIVAROK.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KOSSUTH EMLÉKTÁRGYAIBÓL.
Az órát 1848-ban viselte, a szipkát az iparosoktól, a sasos gyűrűt az olaszoktól, a másikat az Egyesült-Államoktól kapta ajándékba.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

KOSSUTH LAJOS PIPÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

A Magyar Nemzeti Múzeumban.
KOSSUTH-EMLÉKTÁRGYAIBÓL.
Kossuth Lajos baltimorei ezüst-tábláju albuma, 1848-ban használt porzó- és tintatartója, tollszára; nejének karperecze s egy karperecz a Kossuth-család tagjainak arczképével.
Képünkről három serdűlő gyermek arcza mosolyog reánk. A két fiú: az 1841-ben született Ferencz, és az 1844-ben született Lajos Tódor ma már túlhaladták életük delét; az egyik igazi hazájában, a másik fogadott honában szerez becsületet dicső atyja nevének. A harmadik, a magyar föld szép virágszála, kit a forradalom vihara atyjával, a kemény tölgygyel együtt kiszakított a hazai földből s Ázsia sivatagjára vetett, a szende tekintetű bájos leányka, a ki már kicsiny korától fogva mindig azon buzgólkodott, hogy édes atyja homlokát felderítse, midőn a hazája sorsa miatt aggódva elborúlt, már rég elhagyta e földi életet. A fiatal élet rövid napjai száműzetésben teltek; a gyönge szelid leánygyermek beteges kis szíve azzal a rettentő rémmel küzdött, mely a hőst is sírba dönti: a hontalansággal. Mit tudjátok azt ti, boldog szülői ház vidám gyermekei, hogy mit jelent az, járni sivatag puszták bujdosó utjain egy őszülő apával s egy szenvedő anyával; nélkülözés, testi-lelki szenvedés kínjai közt. A szép virágszál megtört e kín alatt. Kossuth Vilma 19 éves korában, 1862-ben, Nerviben elhunyt, a nélkül, hogy viszontláthatta volna azt az imádva szeretett hazát, hol vídám kedv tanyázik és magyar szavak hangzanak, melyet alig ismert és a hová mégis oly forrón vágyódott vissza; ezt a Magyarországot, mely az emigratio gyermekei számára az igéretföldje volt, hol minden összpontosúl, a mi szép, jó, fenkölt és nemes. Hiába vágyott, nem jöhetett vissza, csak soká, nagyon sokára, apja holttestét kisérte haza a holtan is hű leányka. Úgy jött haza koporsóban, s a ki atyja oldalán élt, míg élt, mellette van most is, mikor már mindketten halottak.

KOSSUTH LAJOS GYERMEKEI AZ ÖTVENES ÉVEKBEN.

KOSSUTHNÉ BŐR UTITÁSKÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Gróf BATTHYÁNY KÁZMÉR (1807–1854). Húsz esztendős korában még egy szót sem tudott magyarúl, negyven éves korában pedig, 1847-ben, a magyar ellenzék főrendiházi vezére, a ki, mint a védegylet elnöke, tűntetőleg hordja a magyar kelmét; Kossuthot követté választatja, Vörösmartynak birtokod ad, az udvar-hivével, Zichy Ferenczczel párbajt vív, az úrbérváltságra pályadijat tűz ki, birtokain magyar iskolákat állít. Az idők lehe hevítette őt is, mint nagy rokonát, Széchenyi Istvánt. Családi körülményei mind messzebb sodorták az udvartól s a Bécsbe húzó mágnásoktól. A hozzá hasonló férfiakat nagygyá teszi a szándék; a szándéknak megfelelő cselekvés már a tehetség s a szerencse dolga. Batthyány Kázmér megtett mindent, a mit tehetett. A törvényesség ideje alatt a mágnás szerényen beérte a főispánsággal s a kormánybiztossággal, de mikor az április 14-iki függetlenségi nyilatkozat után, ki mentül magasabban állott, annál inkább a fejével játszott, Batthyány Kázmér egymásután lett külügyminiszter, kereskedelmi miniszter, s elvállalt volna minden állást, a mit reája bíznak. Világos után Törökországon át Francziaországba menekült, s míg itthon jószágait lefoglalták, az emigráns-élet boldogtalansága sujtotta le java férfikorában, 1854-ben, a negyvenhét esztendős kitűnő embert, egyik legszebb alakját a mi nagy vérkeresztségünk közvetett vértanúinak.

Eybl 1846-iki kőnyomata után.
GRÓF BATTHYÁNY KÁZMÉR.
Az Országos Képtárból.
MÉSZÁROS LÁZÁR (1796–1858). A magyar szabadság leghivebb s legszerencsétlenebb katonája. Kevés olyan jó magyart és hű királypártit látott a világ, mint ez ifjú nemes juristát, a ki felcsapott inzurgensnek a császárt szorongató francziák ellen, s a nemesi fölkelés szomorú vége után huszárfőhadnagynak állott. Egészben véve Mészáros Lázár, régi osztrák mintára, csak békében való katonának született; nagy barátja volt a tudományoknak, s nagy tisztelője a katonai igazgatásnak. S hogy ez a csöndes ember jutott a magyar hadügyek élére, mikor a nemzet szembe került a királylyal, s a sereget nemcsak igazgatni kell, hanem teremteni s mindjárt harczba is vinni: ez egyike a történet legnagyobb megpróbáltatásainak. Annál nagyobb dicsősége Mészáros Lázárnak, hogy a kit olasz és dalmát táborozásai alatt hazájával még őrnagy korában is csak az akadémiai tagság kötött össze, s a dinasztia számára elkötelezett a Rainer főherczeg rája bizott neveltetése, kezdettől fogva mindvégig, ingadozás nélkül állott a magyar ügy mellett. Pedig az ország generálisnak különös lehetett, mikor a tíz honvéd-zászlóalj szervezésével szakitani kellett hagyományaival; mikor a legfőbb hadúr Olaszországba parancsolá a sereget, az országgyűlés pedig Jellasich ellen; mikor az idegenbe küldött ezredek parancs és engedelem nélkül hazaszökdöstek; s neki, a király kinevezte miniszternek, hadba kellett szállania a király generálisaival. De megtette – sajnos, mindig szerencsétlenül. Augusztusban Szent-Tamás ellen vonúl – de visszaverik. A Batthyány-minisztérium rég lemondott, de ő még mindig miniszter, – még 1849-ben, januárius elején, mint a forradalom generalissimusa vonúl föl Schlick elé, a ki Kassánál véresen visszaveri. Ettől fogva sorsa kínos vergődés a vezérség és a miniszterség között, s hol az egyikből, hol a másikból kiszorítja hol Aulich, hol Görgei, hol Dembinsky. Végre Temesvárott megveri Haynau; Mészáros kimenekül Törökországba, Angliába, Francziaországba, majd III. Napoleon elől Jersey szigetére, a honnan Kossuth példájára Amerikának tart. Itt a yankeek megcsalják, egy birtokba vert kis vagyona eluszik s az őszülő ember tanitóskodással keresi meg a számüzetés keserü kenyerét. Innen csak egy lépés a kegyelem-kenyérig s a végzet a szegény mártirt ettől se kímélte meg. A Teleki Sándor angol rokonsága, Lady Langdale áthívja a tengeren Eywoodba, a hol a magyar ügy szerencsétlenségének ez élő szobra összeroskad 62 éves korában. Az oxfordi grófok sírboltjában nyugszik az első magyar hadügyminiszter, a kinek megmaradt naplói egy nem mindennapi lelket mutatnak s egy nem mindennapi tragédiát.

Egykorú metszet után.
MÉSZÁROS LÁZÁR.
Az Országos Képtárból.
Báró Jellachich József.
(1801–1859)
Példája a régi osztrák politikus katonának, lármás becsvágygyal kezdődő, keserű csendességben végződő pályafutása pedig mintája a régi osztrák carriereknek. Délczeg ember volt, jó tánczos, az akkori kongresszusos idők szokása szerint silhouetteket is tudott vágni, verseket is faragni – mindezek folytán a kamarilla őt itélte a legalkalmasabbnak arra, hogy Magyarországot horvát ellenhatás útján visszahajtsa a régi rabigába. A szélhámosok genialitása nem hiányzott Jellachichból. A granicsár generális fia, aki elvégezvén a Teréziánumot, a dragonyosokhoz kerül, csak negyvenéves korában lesz alezredes, s 1845-ben a török ellen Bihácsnál, Boszniában, éppen nem állja meg a helyét: szülőhazájában, a határőrvidéken annál jobban tudott hódítani. Mikor a század elején a nemzet-kristályosító mozgalmak a délszáv népeket is megrázták, s a horvát ujságíró, Gál Lajos, tele szíván a tüdejét a bécsi Burg levegőjével, harsányan megfútta az illyrizmus tárogatóját: Jellachich érezte, hogy ez az a hangszer, mely az ő művészetének való, s melylyel ő a világhír polczára emelkedhet. Lehetetlenség, hogy izgatásait csak bán korában kezdte volna meg, különben a márczius 25-én a magyar birodalom gondolata ellen gyűlésbe verődött horvátság első kivánsága nem a Jellachich bánsága lett volna, – s pár nappal elébb, titkos udvari tanácskozáson a rövidlátó báró Jósika Samu, erdélyi főkanczellár nem ajánlja őt horvát bánnak s Magyarország békéltetőjének, ha nem köztudomású szűkebb hazájában való népszerűsége. Jellachich, akit az udvar a zsebénél fogva tartott, hamar elvállalta ezt a hitvány tisztet. Mindez ellen a magyar minisztérium nem tiltakozhatott, mivel – s ez mutatja, micsoda őszinteséggel fogott a bécsi udvar a magyar kivánságok teljesítéséhez, – a magyar kormánynak törvényszerint alárendelt horvát bánt egy nappal elébb nevezték ki, mint magát a minisztériumot. Az altábornagygyá előléptetett s horvát bánnak leküldött kalandor azzal kezdte, hogy április 19-én Zágrábba érkezve, a túrmezei magyar horvátságra kihirdette a statáriumot; másnap kijelenti, hogy a horvátok a lázadó Magyarországtól a császári sas szárnyai alá menekülnek, külön királyságul, a melyhez a maga jószántából hozzácsatolja Buccarit, sőt három magyar vármegyét is. Ez ellen aztán hiába mennek Batthyányék Bécsbe, Innsbruckba; hiába vetik föl a kabinet-kérdést; hiába tiltakozik a nádor; hiába küldik ellene Hrabovszky János kormánybiztost; hiába száll ellene királyi rendelet; hiába idézik magát Jellachichot is Innsbruckba: ő kijelenti, hogy csak ő tudja a megfélemlített császári igazi szándékát s akaratát, s hogy ez ellen nem vét, ha a nádor s a minisztérium arczképeit elégeti, a magyarokat vasra vereti, s a tőlük kisarczolt pénzen Magyarország ellen fölkelést szervez. S igaza lehet, mert Innsbruckban a fölöttes minisztériummal egyenrangú félnek veszik, ki a vádakat visszafordítja a vádlókra, s fölmentetvén, diadalmasan siet vissza Zágrábba, hol a horváttokkal viszálkodó lázadó szerbek feje, Rajasich pátriárka, a törvénytelenül összehítt zágrábi tartománygyűlésen maga iktatja be az új bánt addig csak bitorlott hivatalába. Mikor a magyar országgyűlés az olasz hadjáratra csak úgy akart katonákat adni, ha elébb Jellachichcsal végezhet, a bánnak végleg nyert ügye volt. Nem állt már utjában más, mint István főherczeg, a nádor. S ezen keresztülugratott. Mert miután Latour hadügyminiszter Fiumét kezére játszotta s Radetzky segítséget küldött neki, szeptember 11-én közel negyvenezer emberrel áttört a Dráván, s ellentállás nélkül vonult föl egészen Fehérmegyéig, ahol a nemzet kivánságára a magyar sereg élére állott nádor hiába kért tőle találkozót. A megalázott királyi vér Bécsbe sietett, de elégtétel helyett száműzetés lett a dolog vége. Ekkor állott Jellachich diadalai tetőpontján. Magyarország kinevezett generalissimusa volt, a dinasztia védője, a monarchia hadvezére. De itt éri utól a végzet is; a szószátyár csak a szavával birja, a kardjával nem; s az első kardcsapásra összedől kártyavára. A törvényes magyar ügyhöz hű maradt Móga generális kardja elől «fut Bécs felé Jellachich, a gyáva». S generalissimus, aki fut – nem, ez még Ausztriában is lehetetlenség. Ugyanaz a kéz, amely fölemelte, a Windischgrätzé, az sujtja le is; Windischgrätz emelkedik generalissimussá, s Jellachich hiába egyesül a Bécs-vivó osztrák sereggel, hiába rabolja ki Bécset, hiába veri meg a magyarokat Schwechatnál: a kalandornak vége. Még egyszer fölcsillant szerencséje: a deczember 2-diki trónváltozásnál ő még jelen van a beavatottak között. De ez csak csalóka fény; Jellachich csak egy generális a többi között, aki a többiekkel együtt váltakozó szerencsével harczol; gyakran fölülkerekedik: elfoglalja Győrt, Magyar-Óvárt; még Bemet is vissza tudja szorítani a Bácskából, de Hegyesnél 1849 julius 14-én véres vereség veszi el kedvét a hadi dicsőségtől. Visszavonul Zágrábba, s aki Savoyai Eugén babérairól, Metternich hatalmáról s Kaunitz jövedelmeiről ábrándozott, a horvát bánsággal kénytelen beérni s Montenegró ellen hadba állani. E halálra sebzett becsvágyra valóságos gúnyképpen küldték tapaszúl az osztrák örökös grófságot. Az idő éppúgy áttaposott rajta, mint a hogy ő áttaposott a magyar nádoron.

Egykorú kőnyomat után.
JELLACHICH.
A cs. és kir. hadügyi levéltárból.
Rajasich, a szerb lázadás egyik inditója és lelke, a ki főpapi tekintélyével segített ránk nézve veszedelmessé tenni a mozgalmat. Előbb verseczi püspök volt, majd karlóczai érsek lett. Eleinte loyalitást szinlelt a magyar kormány iránt, aztán levetette álarczát, s kereszttel és karddal kezében nyiltan lázította ellenünk hitfeleit. Még a pozsonyi országgyűlésben résztvett, s a küldöttséggel maga is felment Bécsbe. De nemsokára ezután Karlócza lett a forradalmi üzelmek középpontja. Innen indult ki az első lázító körlevél, mely külön szerb-vajdaság kikerekítését kérte. Ez adta a zendülésnek az első lökést. 1848 május 13-kára Karlóczára nemzetgyűlést hítt össze, s ott kikiáltatta magát patriarchának. Utána pedig ő maga indítványozta, hogy Suplikáczot válaszszák meg szerb vajdává, ami meg is történt. Már ekkor égtek a falvak és folyt a vér a délvidéken. Jellachichot is ő avatta be báni méltóságába. Később még a «nemzet kormányzójának» is megválasztották. Mint ilyen végig főintézője maradt a szerb mozgalmaknak.

Egykorú kőnyomat után.
RAJASICH A HORVÁTOK KÖZT.
A bécsi cs. és kir. udvari könyvtárból.
A lázadó szerbekkel már javában folyt a harcz, mikor 1848 szeptember 11-ikén a hitszegő Jellachich horvát bán a bécsi kamarilla biztatására 36 ezer emberrel átlépte a Drávát és betört Magyarország dunántúli részébe. Ez a kamarilla nyilt fellépése volt Magyarország alkotmányának megsemmisítésére. A Hofburg sima képű és sima nyelvű tanácsadói azt hitték, hogy a vitéz hírnek örvendő Jellachich tábornok maga is elég a pesti «fölkelő banda» megsemmisítésére. Jellachich seregének legfélelmesebb alakjai a szerezsánok voltak, a határőrvidék katonailag szervezett, s gyermekkoruktól hadi szolgálatot teljesítő lakói. A szerezsánok napbarnított, ölmagas, erőteljes, viharedzett alakok voltak, a kik bő, hóhérveres köpönyeget, piros sapkát, hosszú puskát viseltek, széles bőrtüszőjük mellé egész csomó pisztoly és handzsár volt dugdosva. E vad martalóczok láttára első pillanatban a legbátrabb honvéd szíve is megdobbant, de később, mikor a vitéz bán úgy elszaladt velük a kaszával felfegyverzett magyar népfelkelők elől, egyszerre megszünt varázsuk. A nép nevetve mesélte, hogy a mezőkön úgy virítottak az elhajigált szerezsán-köpönyegek, mint valami óriási pipacsok. A seregből kilencz ezret el is csíptek, s a fogságban nagyon szelid báránykákká váltak.

Egykorú kőnyomat után.
SZEREZSÁN TISZT.

Egykorú kőnyomat után.
SZEREZSÁN LEGÉNY ÉS HATÁRŐRVIDÉKI TISZT.

SZERB PUSKA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Ilyenek voltak a félelmes szerezsánok. Fejökön lelógó hosszú vörös sapka, hátukon nagy vörös lebernyeg; gyöngyházzal kirakott szép puska vállukon, derekukon tűsző, teledugdosva késekkel, tőrökkel, lábaikon színes fűzött bocskor. Maguk óriási marczona legények, rendezetlen, hosszú hajjal, napsütötte veres-barna arczuk mord vonásai kegyetleneknek mutatják őket. – Ilyenek voltak a mi ellenségeink.
Összefogott a rácz a szerbbel, hogy feloszszák maguk között a magyarok szép országát. Horvátországot már lekanyarították belőle, de még a szerb ugyancsak feni a kését, hogy magának is kikerekítsen egy jókora darabot. Hiába nézik Széchenyi, Kossuth meg Deák az alkotmány védfaláról ezt a gyilkos jelenetet, nem mehetnek már szép szóval semmire. Hadsereg kell már ide, mely vérben gázol, ágyúk ropogása, nem engesztelő szó.

Egykorú rajz után.
SZEREZSÁNOK A TÁBORBAN.

SZEREZSÁN.

Egykorú kép a Charivariból.
MAGYARORSZÁG FELOSZTÁSA.
Mikor Ferencz császár a római német császárok üres czíme helyett megvonult az osztrák császárság szűkebb, de ténylegesebb körében: az új czím új politikának kifejezője lett. Mihelyt a Habsburgok elszakadnak Németországtól, nincs ok német politikára; a monarchia lakosságának többsége szláv és katholikus; Törökország fölbomlása közepett s az orthodox orosz pánszlávizmus terjedése ellen egy katholikus szláv császárság a legjobb bástya. A gyáva és henye osztrák németség nem jövén számba, e politikának csak két igazi akadálya volt: a magyar államiság s a magyar protestantizmus, a mely szerencsétlenségére ugyanakkor kezdett mozogni, lélekzeni és követelődzni, mikor a klerális szláv politika lett a királyi ház házi politikája. Ebből magyarázhatni a magyar törekvések sikertelenségeit, a magyar szabadságharcz tragédiáját, a melynek végén különben ott vigyorog az irónia, hogy Ausztria épp annak az országnak szorult a segítségére, a mely ellen a szláv katholicizmust akarta kijátszani. S ez magyarázza meg, hogy a mely Magyarországon a nemzeti eszmének s állami egységnek olyan ellenese volt, a bécsi kormány szította a szláv nemzeti önérzetet, és titokban segítette azt az őrült ábrándozást, a mely Krajnán és Stirián kezdve, Dél-Magyarországot beleszámítva, Bulgáriában végződve, az Ádria s a Fekete-tenger közt Illyria néven egy nagy dél-szláv birodalomról álmodott. Igy lehetett a két legerősebb eszmével: a nemzetivel s a vallásossal a magyarság ellen bőszíteni a horvátokat, a kik évszázadokon át büszkén vallották magukat magyaroknak. Maga Gál Lajos, az illyr próféta, nyilt összeköttetésben állott Kolowrat és Kulmer osztrák miniszterekkel, mikor a bécsi udvar elhatározta, hogy e czéljait keresztező mozgalom ellen a horvátokat fogja felhasználni. Ha már maga Ferencz császár is gyanúval nézett saját testvérére, József nádorra, az ő holta utána gyenge Ferdinánd helyében tényleg uralkodó Lajos főherczeg, János főherczeg és Zsófia herczegasszony meg éppen ellene esküdtek a fiatal István nádornak, a kit, ugylátszik, azzal gyanusítottak, hogy király akarna lenni. S míg a kamarilla nyiltan belement a magyar törvényességbe, titokban utasításokat adott Jellachichnak, s a magyar államférfiak abba a példátlanul nehéz helyzetbe jutottak, hogy mikor egy hajszállal sem tértek le a törvény utjáról, s egy lépésüknél sem hiányzott a királyi szentesítés, mégis mindezekkel pártot ütöttek a dinasztia ellen. Ugyanily szörnyű helyzetben volt a hadsereg is. A magyar ezredeknek törvény szerint a magyar hadügyminiszter parancsolt; a Magyarországon levő seregnek az ausztriai főherczeg nádor a vezére; a betörő Jellachich királyi megbizatást sem mutathatott föl a generálisok előtt, ugyanakkor, mikor az ő törvényes fölöttesei, a nádor s a miniszterium, letették őt báni és parancsnoki méltóságáról. De mindenki tudta, hogy ő a dinasztia megbizottja, s ki hozzá szegődött, ki ellene; úgy, hogy az első ütközetben a két táborban egy ugyanazon tüzérezred legénysége állott egymással szemben. A Jellachich tábora főképpen granicsárokból állt; a török s magyar határon keskeny csikban alapított katona-ország fiaiból, akiket a törökök ellen neveltek s a magyarok ellen fordítottak. Az egyszerű katonaerkölcsökben elzárkózva élő nép közt könnyű volt hitelre találni a saját vérökből való kalandornak; elhitték neki, hogy a magyarok el akarják rabolni az ő nyelvüket, hitüket, vagyonukat. E granicsár ezredekhez beosztott lovasok voltak a híres vörös köpönyeges szerezsánok; kitünő katonák s még kitünőbb rablók. Bécsben még ma is velük íjesztgetik a gyermekeket. Ugyanez eszközökkel, papok izgatásával s magyaroktól kizsarol pénzzel szervezte Jellachich a horvát inzurrekcziót, melyet még a Latour-adta, Radetzky-küldte zászlóaljak egészítettek ki negyvenezer főnyi elég jól kiképzett, katonaságra született, elsőrendű hadsereggé. Annál nagyobb a magyarság dicsősége, hogy mindjárt első összecsapásra szétverte őket. Ezentul a Jellachich serege csak függeléke volt a Windischgrätzének.

LOVAS SZEREZSÁN.
Egykorú képek után.

JELLACHICH TÁBORÁBÓL.
A forradalom vihara a képviselőház elnöki székén érte. Sok ideig ki is tartott ebben; szeptember 4-ikén maga vezette Bécsben a horvátok ellen panaszttevő küldöttséget. Októberben lemegy a táborba is, novemberben megint elnököl, de mikor az országgyűlést Debreczenbe teszik át, ő nem megy le oda; hiába indítványozza Hunkár, a veszprémmegyei főispán, hogy mindenki árulónak tekintessék, a ki nyiltan nem csatlakozik a magyar ügyhöz. A konzervativ családból származó Pázmándy, a kinek apja is a mérsékeltek vezére volt, kénytelen letérni a törvény és alkotmány útjáról; s ő, ki Szalay Lászlóval elment Frankfurtba magyar követnek, már Debreczenbe nem ment el magyar képviselőnek. Magának Kossuthnak kellett megvédenie a vésztörvényszék s a nép dühe ellen a magával meghasonlott hazafit, a ki birtokaira vonúlva, mint a szabadság legtöbb ilyen önkénytelen áldozta, alig negyven éves korában, 1856-ban sírjába roskadt. Kőszénbányákban találni olykor egy-egy odaszorúlt csigát vagy levelet, melyet a föld belső forradalmainak szeszélye kövesített meg a halhatatlanság számára. A mi forradalmunknak is voltak ilyen szeszélyei.

PÁZMÁNDY DÉNES.
1816–1856.
Korának legszebb s legelegánsabb férfia, Csernovics Árzénnak a századdal egyidős unokája. Engedelmesen elvállalta a temesi grófságot, főispánságot, majd még a kormánybiztosságot is saját rácz véreivel szemben, mikor azok Karlóczán gyűlésbe verődtek a magyar állam ellen, 1848 április 27-én. Ezek azonban inkább hallgattak Rajasich patriárkára, s Csernovicsot a biztosságban csakhamar fölváltotta Vukovics Sebő. Csernovics a későbbi szomorú időkben s a szerbség újabb mozgalmai között is mindig békére törekedett, s megmaradt a közvetítő háládatlan szerepében. Köztisztelet környezte, mikor 1892-ben őseihez költözött.

Barabás rajza után.
CSERNOVICS PÉTER (1800–1892.)
A nemzet szabadságmozgalmainak első vértanúja. A pozsonyi országgyűlési ifjak egyik legtehetségesebbje volt, a ki Szemere Bertalannal és Vukovics Sebővel megalakította a «Társalkodási Egyesület»-et, mely az «emberi jogok» terjesztését tűzte ki feladatául. Mikor az országgyűlésről Pestre érkező Wesselényi Miklósnak fáklyászenét adtak, Lovassy mondta az üdvözlő beszédet, s oly merészen, szépen és hazafiasan beszélt, hogy a bécsi kormány kiadta ellen az elfogatási parancsot. 1836 május 30-án Lovassy önként jelentkezett. Tíz évi várfogságra itélték, de 1840-ben (az országgyűlés közbenjárására) megkegyelmeztek neki. Mint huszonegy éves viruló ifjú ment a fogságba, s mint elborúlt, zilált lelkű, csendes őrült jött ki onnan. Fényes szellemének lángjait örökre kioltották a speilbergi vár borzalmai.
Hej, de sokan következtek még utána!
Falusi magányban éldegélt a boldogtalan 1892-ig, semmit sem tudva a külső világról.

LOVASSY LÁSZLÓ.
1815–1892.

KOSSUTH LAJOSNÉ KARPERECZE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
1848-ban a Württemberg huszárezred századosa volt. A hazulról szállingózó hírek meghatották a legénységet, haza jöttek, s velük jött a vitéz kapitány, meg Fiáth Pompeius főhadnagy is. Itthon a szerbek ellen harczoltak, Fiáth el is esett Szent-Tamásnál, Lenkey később a Hunyadi-huszárok ezredese lett, majd tábornok, s a komáromi vár parancsnoka. Világos után az aradi börtönbe került, ott megőrült, a kivégzéstől megmentette halála.
A magyar katonaság jó része külföldön volt. Ott érték őket a lélekcserélő idők. Minden kőnek szíve volt most és fájt. Azt akarták, hogy annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szurony erdőnek anyja van, a kit úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat. Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon, és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottak! A pórnő, az úrnő ment, írt, beszélt; a hol fia volt. És meghallották szavukat. És ez egy rettenetes parancsolat volt. Az anyák haza parancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek. Egy-egy sereg utat tört magának a Kárpátokon keresztűl hazájába. Előtte, mögötte, körűle üldözők: alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk.
Az üldözőket le kellett győzni, a meredélyt meg kellett járni, a megdagadt folyót átusztatni, kitűrni a vihart. Lenkey százada megtette. Nem hiába zengette azokat Petőfi lantja.
Egy káplán mutatta nekik az utat, Druzbaczky, később pap a bukovinai csángók között.
J. M.

LENKEY JÁNOS.
1810–1849.

Rajzolta Benczúr Gyula.
KÜLFÖLDRŐL HAZA BUJDOSÓ HUSZÁROK, LENKEY SZÁZADA.
Kazinczy Ferencz fia; a szabadságharcz vértanúja. A tulni utásziskolában növekedett, de 1847-ben kilépett a hadseregből. A honvédség felállításakor ujra felkötötte kardját. Csapatát a kormány tétlenségre kárhoztatta. A nagy katasztrófa idején Zsibón letették a fegyvert. Kazinczyt kötél általi halálra itélték, de Haynau kegyelme golyó által ölette meg.

KAZINCZY LAJOS.
1820–1849.

OLÁH LÁNDZSA,
melyet a Bárdy-család kastélyának romjai közt találtak.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

BALINTE.
Egykorú kőnyomat a Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

SOLOMON.
Egykorú kőnyomat a Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

JANKU ÁBRAHÁM.
A hirhedt oláh népvezér – élete végén megőrült.
Egyre furulyáját fujta, úgy bolyongott a havasokon.

DOBRA.
Egykorú kőnyomat a Szabadság-
harcz Emléktárgyainak Orsz. Mú-
zeumában, Aradon.

BUTEANU.
Egykorú kőnyomat a Szabadság-
harcz Emléktárgyainak Orsz. Mú-
zeumában, Aradon.

JANKU TILINKÓJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz.
Múzeumában, Aradon.

MÓCZOK KŐ ÁGYÚGOLYÓJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz.
Múzeumában, Aradon.
Mikor a tót szabadcsapatról írunk, lehetetlen, hogy hálával ne emlékezzünk meg hazánk tót ajkú népéről, mely századokon át híven kitartott a magyar nemzet mellett, s melyet az árulók sohse tudtak tőlünk eltántorítani. Már Rákóczy harczosai közt nagy számmal szerepeltek, 1848-ban pedig ezerével harczoltak a honvédhadseregben. A branyiszkói dicső nap fényessége jóformán egészen az újoncz tót honvédeket sugározza be, s tudvalevő, hogy mikor 1849 tavaszán az oroszok áthatoltak a Kárpátokon, az öreg tót apák azzal fogadták őket: «Csak menjetek az alföldre, majd adnak ott nektek a mi honvédfiaink!»
De voltak másféle tótok is, kik irigységgel tekintettek a magyarokra, s saját jövendő nemzeti dicsőségükről álmodoztak. E törekvések vezére Hurbán hlubokai pap volt, a ki cseh-osztrák pénzzel kisérletet tett arra, hogy az egész felvidéket föllázítsa. Működését cseh-morva diákok- és parasztokból álló légióval kezdte meg. A tót parasztság azonban fagyos részvétlenséggel fogadta a rajongó népboldogítókat, s a légió sohse tudott jelentékeny sereggé vergődni. Ehez képest szerepe is nagyon csekély volt, s leginkább magyar földesúri kastélyok kirablására szorítkozott. 1848 szeptember havában Hurbán betört Nyitrába. Ekkor mintegy nyolczezer embere volt, de azt csapataink csekély erővel hamar szétkergették. 1848 deczember 4-én újra megjelent a cseh-morva légió, de honvédeink Budatinnál megverték. Attól kezdve csak lézengett, mg végre 1849 február havában a felvidéki nemzetőrök teljesen kiszorították az országból. Ettől fogva szereplésük megszűnt.

LEGÉNYEK ÉS TÓT MARKOTÁNYOSNÉ HURBÁN CSAPATÁBÓL.

Mindhárom egykorú rajz.
ŐRTÁLLÓ HURBÁN CSAPATÁBÓL.

TISZT ÉS KÖZKATONA HURBÁN CSAPATÁBÓL.
Május 10-ikén törtent az érthető eset, hogy a pesti fiatalság összeállott, s macskazenét akart adni Lederer Ignácz budavári tábornoknak. A generális rejtve tartott katonái megrohanták a tüntető népet, s nagy vérengzéssel szétverték. Lederer tábornok pedig másnap sietve eltűnt s mindörökre Bécsbe ment.

BOCSKAY-ZÁSZLÓ.
Egyik oldala. – 1848-ban is szerepelt.
Hajdu-Szoboszló város
tulajdona.

Egykorú kőnyomat.
Az Országos Képtárból.
MACSKAZENE LEDERERNEK.

BOCSKAY-ZÁSZLÓ.
Másik oldala. – 1848-ban is szerepelt.
Zöld, virágos selyem, hímzéssel.
Hossza 103 cm, szélessége 52 cm.
A félremagyarázott szabadság márczius 15-ike után sok helyütt véres, zsidóellenes zavargásokban tört ki, melyeket azonban a magyar kormány ahol kellett, tapintattal, a hol szükséges volt, erővel elfojtott. Pedig a zsidóság szívvel-lélekkel a haza ügyének szolgálatába szegődött. Pénzzel és katonával egyaránt hozzá járult a nemzeti védelemhez. Maga a pesti izraelita hitközség 50,000 forintot adott a haza javára, úgyszintén az ó-budai zsidó hitközség is. Haynau ezért kemény büntetéssel sujtotta őket. Mikor Pestet elfoglalta, két millió forint sarczot vetett ki reájok. Kifejletlen helyzetüknél fogva nem adatott meg nékik, hogy egyesek kiváló szerepet vihessenek, de tudtak áldozni és meghalni a hazáért. Előkelőbb szerepet vitt mégis Löw Lipót, a nagy-kanizsai tudós pap és héber theologiai író, a szabadságharczban a veszprémmegyei zsidók tábori lelkésze, a kit Haynau 1849-ben hazafias magatartása miatt két hónapig fogva tartott, s a ki aztán mint szegedi főrabbi jelentékeny hírnevet vivott ki magának. S mivel fizetett a magyarság mindezért e szerencsétlen nemzetnek? Gyűlölettel, gúnynyal, s azzal, hogy házaikat feldúlta, vagyonukat tönkre tette, őket magukat meggyalázta. A pozsonyi zsidóüldözések mindig a szabadságharcz árnyoldalai közé fognak tartozni.

GYŰJTŐÍV A HAZA JAVÁRA.
Az ó-budai izr. hitközség tulajdona.

LŐW LIPÓT SZOBRA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Orsz. Múzeumában, Aradon.

A GYŰJTŐÍV PECSÉTJE.
Az ó-budai izr. hitközség tulajdona.
Ha máskor születik, népének nagy költője, jóra tanítója lehetett volna, de 1848-ban az eszmék zűrzavara, a kor hangulata, a szabadságnak szinte féktelen vágya, a nemzeti érzés föltámadása s a kamarilla ármányai megtévesztették, s költő helyett izgató, szabadsághősből idegen érdek szolgája lett. Ifjúkorában a délszláv nemzetek egysége s művelődése lebegett szemei előtt. A franczia forradalom sikere egy nagyszerű, szabad Illyria eszméjét költé föl benne, mely minden délszláv nemzetet magában foglalt volna. Tisztelet törekvéseinek, míg becsületes úton halad czélja felé. De a kamarilla megfertőzi lelkét. A bécsi kormány a maga körébe vonja, frigyesűl tekinti, barátnak fogadja, eszméit szítja, igéretekkel csábítja, s a becsületes Gáj Lajos egyszerre úgy látja, hogy a horvát szabadságnak egy akadálya van: a magyar nemzet. S ez a hit megöli a becsületes Gájt, s helyébe állít egy másikat. Nem zengi többé a haladás eszméit; unok pártérdekbe mártja tollát, s nem népe szabadságáért harczol többé, hanem egy másik nemzet szabadsága ellen. Legelső dolga, hogy Zágrábba márczius 25-re nagy nemzeti gyűlést hí össze, s ott végig játszák márczius tizenötödikének történetét. Nem is nagyon szerények. Ha a magyarnak volt 12 pontja, ők rögtön 30-ban állapítják meg, hogy «Mit kíván a horvát nemzet?» Nem kevesebbet, mint feloldódni a szabadságban. A régi, a jó Gáj Lajos sokat kivívott nemzetének, ez a bősz bujtogató nem tett semmit, csak bepiszkítá magát a sárral, melyet ránk dobált. Az igazság, melyért harczolt, diadalt ült; az igaztalanság, melynek érdekét szolgálta, elpusztúlt s nem vár reá feltámadás.


1809–1872.
A horvátok példája meghatotta a szerbeket. Ők is megkivánták az izgalmat s a nemzeti nagyságot. De nem fordultak egyenesen Bécshez. Összejöttek Ujvidéken, kivánnivalóikat összeszedték 16 pontba, s azzal szépen felmentek Pozsonyba. A rendek április 8-án nagy kitüntetéssel fogadták a küldöttséget, melynek vezérei Kosztics Sándor és Sztratimirovics György voltak. De a forradalmárok máskép képzelték ezt. Ők nem békülést akartak, hanem elnyomatást, hogy annak ürügye alatt harczot kezdhessenek. Hiszen nem volt nekik semmi bajuk a magyarokkal, csak harczolniok kellett. Sztratimirovics egyszerre azt találta mondani: – Ha kivánságaink szószerint nem teljesíttetnek, akkor másutt fogjuk keresni azok kielégítését. Kossuth egyszerre átlátott mindent. Nem birta tovább fékezni magát, felkiáltott: – Úgy! Akkor a kard döntsön közöttünk!
Nem kell azt gondolni, hogy ez a szó idézte fel a szerb lázadást. Készen volt már az. De most fellobbant a láng s elborította az egész alvidéket.

SZERB PUSKA.
A Szabadságharcz Emléktárgyai-
nak Orsz. Múzeumában, Aradon.

Az Országos Képtárból.
SZTRATIMIROVICS GYÖRGY.

Munkácsy Mihály festménye.
HONVÉD UJONCZOZÁS.
Az Athenaeum tulajdona.
A nemzet régen érezte, mennyire gyengíti erejét, hogy Erdély Magyarországtól elválasztott, külön kormányzott fejedelemség. Már a márcziusi ifjuság is bevitte programmjába az uniót Erdélylyel, s ifjakat is küldött le a testvérhazába, hogy az egyesülésre buzdítsanak. A kormány ismételt sürgetésére május 5-én megjelent a királyi kézirat, mely az erdélyi karokat és rendeket május 29-ére Kolozsvárra összehívta. Az országgyűlés királyi biztosává Puchner Antal báró altábornagyot, Erdély főhadparancsnokát nevezték ki. A királyi kézirat két pontból álló tanácskozási programmot terjesztett az országgyűlés elé, harmadik volt az unió. Május 29-én tartották a követek a «nemzeti gyűlés»-nek nevezett nyilvános értekezletet, melyet Puchner, a 70 év körüli katona, – ezuttal először – magyarul nyitott meg, s Teleki József gr. kormányzó vezetett. A magyarok és székelyek szívvel-lélekkel üdvözölték az uniót; a szászok időt kértek a törvényjavaslat tanulmányozására; a románok azt kivánták, hogy az ő egyenjogusításuk is törvénybe foglaltassék. Délben szétosztott a gyűlés, a délutáni űlésen a szászok még jobban makacskodtak. Wesselényi és Zeyk József után Szász Károly, a nagyenyedi református collegium híres és nagytekintélyű jogtanára szólalt fel. Kérte a szászokat, hogy álljanak el kifogásaiktól, s mikor ezek nem akartak engedni, heve elragadta, s a történelem könyvével kezében kimutatta, hogy mily hálátlanság tőlük ármánykodni e nemzet ellen, mely hétszáz év előtt hazát adott nekik, melyben meggazdagodtak, s függetlenségükkel minden nemzeti sajátságukat megőrizték.
– Unió, unió! kiáltott a gyűlés kitörő zajjal, mig a szászok sápadtan, lehajtott fejjel álltak. Másnap tartották az országos gyűlést, melynek feladata volt végérvényesen dönteni. Wesselényi után ujra Szász Károly beszélt, s mivel – úgymond – mindenki egyértelmen van, kéri az elnököt, hogy mondja ki az uniót.
Nagy mozgás közt Roth Ágoston, Brassó követe szólalt fel, s kijelenté, hogy küldői nevében pártolja a Magyarországgal való uniót. A többi szász követ csatlakozott e kijelentéshez.
Félóráig tombolt a lelkesedés zaja, végre Teleki hozzá jutott ahoz, hogy az uniót kimondja. Lent az izgatott tömeg vállaira vette Schmidt szász követet és Lemény Jánost, a hazafias román püspököt, a ki egy «Unió vagy halál» feliratú nemzeti zászlót e szavakkal áldott meg.
– Legyen isten szent áldása az unión és a hazán! Ámen.
Az unióról szóló törvényt (1848-ki 1-ső t.-czikk) V. Ferdinánd junius 10-én szentesítette Insbruckban.

Egykorú kőnyomat.
BÁRÓ PUCHNER ANTAL.
Az Orsz. Képtárból.

id. SZÁSZ KÁROLY.

Egykoru fametszet után.
LEMÉNY JÁNOS.
A megujuló magyarság Pozsonyban, a határszéli német-nyelvű városban kezdett fejledezni. E város volt az összekötő kapocs a nemzet és az uralkodó család közt. Habsburg királyaink nem jöttek beljebb az országba, Pozsonyba hívták össze az országgyűléseket, ott nyitották meg azokat, s Pozsonyt már szinte inkább német tartományaikhoz kezdték számítani. Nem is sok volt abban a magyar. Lakosságát jóval több hagyomány fűzte az uralkodó családhoz, mint a magyar nemzethez. Magyar jelleget csak akkor öltött, mikor országgyülések idején megszállották a követek, s a sarkantyús, kardos, kalpagos jurátusok. Ilyenkor víg zajtól s magyar beszédtől hangzott a város.
Az országgyűlések a prímási palotában folytak. Előbb esténként, bizalmas magánértekezleten beszélték meg a tennivalókat, majd a kerületi ülésen, s csak azután került az ügy a követi tábla elébe. E bizalmas üléseket a kiválóbb követek, Széchenyi, Kölcsey s mások szállásán szokták tartani. E magánlakásokon folyt a hangyamunka, mely a nemzet jobb jövőjét volt hivatva előkészíteni. Pozsony aligha volt valaha oly fényes szellemek találkozó helye. Ott volt Széchenyi, Deák, a lelkére-testére egyaránt óriás Wesselényi, a költői lelkű Kölcsey, az éles tollú Palóczy, az erélyes feliratok és üzenetek fogalmazója, a józan és megfontoló Klauzál, s aki lassanként valamennyiök fölé emelkedik: Kossuth Lajos.
A határszéli németajkú város csakhamar a fejlődő magyarság központja lesz, s a föltámadt nemzeti érzés bilincseit kezdi rázogatni. Hódít a magyar nyelv, nyilvánossá lesznek az ülések, sőt tudósítások mennek szét az országba, bárha ezek nevet nem említhetnek is. A «Pesti Hirlap» tudósításaiban Széchenyi «egy gróf»; Eötvös egy «köztiszteletben álló hazafi». De a honfi szíve így is megértette, s ha nem ismertek is a személyre, a szavak hatottak, s az eszmék megtermék gyümölcsüket: a magyar nemzeti szellem erősbödését.

Egykorú kép.
PALÓCZY LÁSZLÓ.

Az Orsz. Képtárból.
PÁLFFY FIDÉL.

Egykorú kép.
KLAUZÁL GÁBOR.

Egykorú kép.
A POZSONYI ORSZÁGHÁZ.

1. Gr. Széchenyi István.
2. Br. Eötvös József.
3. Kossuth Lajos.
4. Gr. Batthyány Lajos.
5. Főh. István Nádor.
6. Szemere Bertalan.
7. Klauzál Gábor.
8. Deák Ferencz.
9. Mészáros Lázár.
Francziaországban készült egykorú rajz.
MAGYARÁZÓ KÉP A NEMZETGYŰLÉS MEGNYITÁSÁHOZ.

A FELSŐ TÁBLA ÜLÉSE A MUZEUMBAN, BUDAPESTEN.
Szerdai nap van… julius ötödike, 1848, délelőtt.
Buda és Pest városa díszben, lázban, nemzeti színű zászlóval és a nemzeti érzéstől mámoros néppel, ünneplő, örvendő tömeggel van tele. Az új törvények szerint való országgyűlés tehát még ma megnyilik, itt Pesten, a dunaparti redout épületében, ideiglenesen. Végre kezdhetjük a nagy dolgokat, az igazi nagy munkát!
Várják a királyt is, de V-ik Ferdinánd beteg, ismét sulyosan, halálosan beteg – a jóságos, de kevés önállóságú fejedelemnek ismét politikai jelentőségű halálos betegsége támadt, olyan fajta kórság, a melytől ezután még elél vagy harmincz évecskét… Azonban jön helyette István főherczeg, érte megy föl a várba – hogy az országgyűlés megnyitására fölkérnék – a parlament huszonöttagú küldöttsége, az öreg Palóczy László vezetése alatt. Tizenegy óra, az ágyúk megdördülnek és elindul a nádor a várból, gyönyörű menetben, amelynek élén a rendőrkapitány, Perczel Móricz lovagol. A miniszterek vele jönnek, lovas nemzetőrök kisérik őket. A nádor maga hatlovas hintón, mellette Batthyány Lajos miniszterelnök űl. A merre mennek, mindenütt roppant éljenzés. A teremben, amint István főherczeg belép, határtalan lelkesedés, éljen. Aztán csend lesz, az országgyűlés mindkét háza elfojtott lélekzettel várja, mint mond a felség helyettese, miként nyitja meg a legelső népképviseleti országgyűlést.
Formásan, okosan nyitotta meg, mindjárt előljáróban azzal a nagy örömhírrel szolgált, hogy a mig a király betegsége tart, ő a teljhatalmú képviselője Magyarországon.
Aztán Szemere Bertalan szólalt föl, felolvasta a királyi leiratokat, a melyekben az is megvolt írva, hogy az új törvényeket a nádor fogja szentesíteni, a ki most ismét átvevé a szót és felolvasta a trónbeszédet.
Hajh, nem volt az valami vidám. Beszélt a horvát lázadásról, a pártütő aldunai népről, a megzavart békéről. Azonban az egész trónbeszéd alkotmányos hangon, sőt magyar nemzeti érzéssel, őszintén és becsületesen szólott, úgy, hogy a hitetlenek is hittek neki, a sötéten látók előtt is felragyogott a szép jövendő délibábja. Éljenzés, örvendezés, és a nagy izgalomban – mely előre megérezte a nagy és véres eseményeket – valami nyugalomféle támadt – erre a napra.
Micsoda országgyűlés volt az! Micsoda eszmék volt azok! – Már az 1832–36-iki országgyűlésen megindult a harcz az úrbér ügyében. Ugyanekkor szóba került az is, hogy a magyar állam saját nyelvén beszéljen a holt latin helyett. A korona mind a kettőtől idegenkedett; a jobbágyság intézménye nagyon alkalmas volt arra, hogy hazánkat elmaradt, műveletlen államnak tüntesse fel, hol még a rabszolgaság egy neme virágzik; a magyar nyelvtől pedig azért idegenkedett, mert ódon hagyományaihoz jobban illett a holt latin használata s egyszersmind félt a nemzeti nyelv éltető erejétől. A latin törvényeket csak kevesen értették meg, – hiszen Kossuth és Deák számítása szerint csak mintegy 15–20-ezer nemes tudott latinul. S az űlések és tanácskozások a világtól elzárva folytak Pozsonyban. Kossuth csak nagynehezen tudta megindítani 1836-ban a «Törvényhatósági Tudósítások»-at, s mivel nyomtatnia nem volt szabad, az országgyűlési ifjuság másolgatta, hogy szétküldhessék a megyéknek. Kossuth azonban csakhamar nóta-pörbe keveredik, az országgyűlési ifjuságot megtizedeli a kormány kegyetlensége. Lovassy László az első áldozat. A mit idegen nem lett volna, megtette a saját vérünkből való vér, Pálffy Fidél kanczellár. Az ő keze zárta el Kossuthot 21 havi vizsgálati fogság után még négy esztendőre; ő őrjítette meg szegény Lovassyt. De a föltámadt érzelmet nem lehetett bilincsbe verni. Az ügy hódított. 1841 január elején megindul Kossuth «Pesti Hirlap»-ja, s bár idegen kezekre megyen át, s előfizetői száma Szalay szerkesztése idején leapad, mégis hat, sőt csakhamar nagyszerű bajvívásra száll a «Jelenkor»-ral, melyben Széchenyi közli czikkeit.
Szándék és tett akkor még közelebb vannak egymáshoz. Alig hozódik szóba a nemesek adózása, két nagybirtokos nemes, a tolnai Bezerédj István és a pestmegyei Rosti Albert, önjószántukból fizetni kezdik adójukat. A példa csakhamar követőkre talál. Zalában kétszázan szánják el magukat e nemes áldozatra. A nemesség maga szánja el magát az emberi jogok feltámadt eszméjének varázsa alatt, hogy jogait a néppel megossza.
A megyékben fellendűl az élet, s a hirlapok némi egységet is tudnak teremteni. A nemzet ereje nem forgácsolódik el, mindenütt kezdik látni a közös czélt, melynek sugára, mint a bibliai csillag vezérlő világa a napkeleti bölcseket az Üdvözítő jászolánál, – egy czél körül egyesíti a korszak három legnagyobb alakját: Széchenyit, Kossuthot és Deákot.
Vajda János keserü versben bucsuztat el egy magyar főurat, a ki azt kivánta, hogy veres angol vadászfrakkjában fektessék a koporsóba. A poétának nem volt igaza az ő keserüségében: magyar ruhában jártak a Bach-huszárok is; a bécsi magyar urak tán még hálni is mentében háltak; míg a Wenckheim Béla veres frakkja alatt becsületes, tiszta magyar szív dobogott. Az ő pályája is, mint a vele egykorú nemzedék javáé, a 39–40-iki diétán kezdődik, amelyen – 28 éves korában – képviselte Békés vármegyét, erős ellenzéki szellemben, de erős meggyőződéssel is, melynél fogva a 47-iki diétán a fiatal politikus Kossuthtal sem habozott szembeszállani. De az ellenzéken csakhamar elsimultak az ellentétek; Wenckheim is a Kossuth oldalán maradt; Andrássy Gyulával együtt ő is részt vett a hires bécsi küldöttségben, főispánságot is vállal s egy ideig udvarmesterséget a népszerű ifju nádor mellett. A nagy összeomlás után ő is kibujdosott, s csak a kiegyezés után, mint Andrássy belügyminisztere, majd miniszterelnök, az ország első gavallérja s mindvégig, 1879-ben bekövetkezett haláláig, kedvelt udvari ember, valósíthatta meg ifjukori álmát: a hű alattvalónak hű magyarságát.

Eybl kőnyomata.
BÁRÓ WENCKHEIM BÉLA.
Az Országos Képtárban.
«Zarka nulla.» – Ezt a hizelgő ítéletet eléggé illetékes ember mondta: Széchenyi István; – az utókornak nincs oka a nagy kortárs itéletén változtatni. A 39–40-iki országgyülésen Vasmegyének volt konzervativ követe, a 47-iki diétán már királyi perszonális, vagyis a királyi tábla elnöke, s e rangjánál fogva az alsó tábláé is. A kormányt védte, ahogy tudta, de sokat nem használt sem annak, sem magának, sem az országnak. S ez természetes is, mikor a negyvenhetes konzervativok sokkal külömb férfiak vezérlete alatt sem tudtak sem ekkor, sem később egyéb lenni, mint a nemzet fejlődésének fölösleges kerékkötői.
Egyikük másikuk jót akart, de – sajna – mindig rossz lett belőle. A Zarka János politikája – hál’ Istennek – nem ártott senkinek.

Egykorú kőnyomat.
ZARKA JÁNOS.
Az Országos Képtárban.
A három Majláth György, a nagyapa, a fiu és unoka a múlt század végétől fogva száz esztendeig voltaképen egy és ugyanazon politikai személyiség; a konzervativ magyar úr, akinek hazafisága kétségtelen, szándéka tiszta, de rövidlátásában nem érti meg, hogy Bécset elébb sarokba kell szorítani, hogy alkudni lehessen vele. A középső Majláth György, akinek pályája a szabadságharcz körül rendeződik el, apja módjára szintén personalis volt, még pedig a 30-iki diétán. Lefelé való népszerüsége s fölfelé való megbizhatósága emelte őt országbiróságra, ami a Budán székelő helytartótanács s ezzel egyben a főrendek másodelnökségét jelenti. Míg lehetett, kitartott a régi főrendek kormánynál. A szerencsétlenül járt Lamberg zsebében még találtak egy irást, melyben Majláthot nevezik ki királyi helytartónak. De a nemzeti mozgalomnak ő sem tudott ellentállani, s az 1848 deczemberében Windischgrätz elé küldött békekövetségben ő is gyanussá tette magát. Mint Deák, ő is visszavonult a forradalom elől, de ő mindenkorra. S mikor a nagy csöndesség után Deák ujra a nemzeti ellenzék élén állt, már az ifjabb Majláth Györgyöt, a harmadikat találja magával szemben, a konzervativok élén.

Eybl 1842-iki kőnyomata után.
id. MAJLÁTH GYÖRGY.
Az Országos Képtárban.
Történeti jelentőségű az a jelenet, melyet e kép ábrázol. 1848 jul. 15-én nyilt meg Pesten az első népképviseleti alapon választott országgyűlés. A király megigérte, hogy erre az alkalomra lejön, de nem tette, maga helyett István nádort küldte. A nádor katonai kisérettel jött le a budai királyi várpalotából a Vigadóba, hol az országgyülések voltak, s rövid szavak után felolvasta a trónbeszédet. A következő napokon a ház megalakult. De a hangulat izgatott, nyugtalan volt. Az országot mindenfelől vész fenyegette, s a védelemre mindeddig nagyon keveset tettek. Igy érkezett el julius 11-ike. Mindenki tudta, hogy Kossuth inditványt fog tenni a haza védelmére. Kossuth sápadtan, betegen, ingadozva jött az ülésre. A szószékre sem birt a maga erejéből fölmenni. Halk hangon kezdett beszélni, de a halotti csöndben minden szavát hallani lehetett. Lefestette az ország állapotát, elmondta a külföldről várható segitséget, s végül rátért arra, hogy mennyi pénzre és katonára van e pillanatban szükség, hogy a növekvő veszélylyel szemben megállhassunk. A beszédnek ez a része igy szól:
– Ha ma mi vagyunk a nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy, a nemzet ezzel a minisztériummal, vagy másokkal, kell, hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a minisztérium, akár a másik megmenthesse: a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázat kikerülése végett egyenesen ünnepélyesen kérem, hogy midőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200,000 katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését –
Kossuth itt egy kis szünetet tartott, s a szónoklat varázsa alatt álló gyűlés elbűvölten hallgató tagjai közül feláll Nyáry Pál s esküre emelt kézzel kiáltja:
– Megadjuk!
A képviselőkből egyszerre kitör a visszafojtott érzés. Villogó szemekkel, kipirult arczczal, egy emberként felugranak mindnyájan s szivükre tett kézzel harsogják:
– Megadjuk, megadjuk!
Mikor a vihar lecsillapult, Kossuth reszkető hangon ez emlékezetes szavakat mondja:
Leborulok a nemzet nagysága előtt!
Perczekig tartó taps és éljen következett erre, a képviselők sirva ölelgették egymást.
Az alvidéken dúl a harcz. A vérszemet kapott szerbek egymásután támadnak a magyar városokra. Június 12-én Karlovicznál tűznek össze Hrabovszky János altábornagygyal, a ki kémszemlén járt ottan. Ez volt a szabadságharcz első ütközete; e csatatéren esett el a legelső halott a Szűz-Máriás magyar lobogó védelmében. Weinberg hadnagy volt ez, a magyar szabadság első csatatéri vértanúja.
Június 15-én Titelt rohanja meg Stratimirovics, s lefoglalja a fegyvergyárban talált hadszereket. Június 22-én már Fejértemplomnál foly a vér, 30-án Szent-Mihályt gyújtja föl az ellen. Hetven ház vérvörös lángja világit diadalútjára, hetven család boldogtalansága győzelmi emléke. Július 11-én Versecz ellen nyomúl seregük. Piros vér foly a zöld mezőn, ágyuroncsok, kézből kiejtett fegyverek lepik el a földet. Köztük ráczok és honvédek csonka, véres holttestei hevernek egymás mellett. Az még mereven tartja végsőt rángó kezében fényes tőrét, ez puskáját szorítja magához; valamennyien látják azt a fényes szép kisértetet, melyről annyit álmodoztak, s melytől most úgy félnek, és mely ott jár fejük felett, kezében cserkoszorúval, – a csatatéri halál az. Ő beszél a holtak dicsőségéről a zugó ágyugolyók halkuló dörejében, ő csókolja arczaikat a szellő lehelletével, mely kisimitja a sebesült összecsapozott haját homloka vérsebéből.
294 szerb halott maradt ott a csatatéren s 194 esett foglyúl a magyarok kezébe. Szomorú diadal! A magyar sírva temeti legyőzött ellenét a haza földjébe, s szomorún sohajt fel, mikor egy-egy társát teszi le a sírgödörbe. – Kit tudja, mit hoz ez az év, mely oly keservesen kezdődik!

Egykorú kőnyomat után.
SUPLIKÁCZ VERSECZNÉL.
Az Országos Képtárból.
Ittebei Kiss Ernő emléke szent legyen előttünk. Miután százszor kikerülte őt a csatatéren a halál, végre orvul megölte az aradi vár árkában. A nemzet vértanúi közé tartozik. Mint katona hős, mint ember daliás, nyájas; a mellett a leggazdagabb délvidéki magyar urak közé tartozott. A szabadságharcz kitörésekor Uj-Pécsen állomásozott, mint a Hannover-huszárok parancsnoka. Különösen a szerbek ellen viselt hadjáratokban tűnt ki. Mikor a nemzet és az uralkodó család közt szakításra került a dolog: ő a nemzet mellé állt. Tábornok lett, egy ideig hadügyminiszter is volt, s Aradon a többi tizenkettővel vértanú halált halt.

KISS ERNŐ.
Egykorú fametszet.
Ezt az embert az osztrákok állandóan a lovagias bán czimmel ruházták fel. Mi legfeljebb a gyorslábú elnevezést adhatjuk neki jó szívvel. Az osztrák hadi történetben ugyanis páratlan az a gyorsaság, melylyel Jellachich és seregei a magyarok elől mindig megfutottak. Nevét nálunk az a nagy futás teszi maradandóvá, mely az első horvát betörés siralmas kudarczaként Székes-Fehérvárnál kezdődött és Bécsig tartott, s melyet a lovagias bán – meglehetős jóhiszeműséggel – flankenbewegungnak nevezett. Ellenben kitünően értett Jellachich a politikai cselszövényekhez, a nagyhangú kijelentésekhez, a fenyegető kiáltványok szerkesztéséhez, s ezekkel sikerült elámítania a kamarillát, mely nem látta meg benne a tehetetlenséget. Jobban nem jellemezzük őt, mint ha azt mondjuk, hogy valódi spanyol tábornok volt.

PERÉNYI ZSIGMOND VADÁSZKÉSE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

BÁRÓ JELLACHICH JÓZSEF.
Egykorú fametszet.
Az ellenünk lázadó szerb fölkelők az alvidéken négy helyen ütöttek tábort. Perlasznál, a Római Sánczok közt, Szent-Tamásnál és Karlócza alatt. Legfélelmetesebb volt ezek közül a szent-tamási megerősített tábor, mely Bács-Bodrog megyében, a Ferencz-csatorna éjszaki sarkán feküdt. A város posványos vidékénél fogva különben is hozzáférhetetlen volt, a horvátok földsánczokkal még bevehetetlenebbé tették. Itt már 1848 junius végén lehetett 8–10,000 ember, s a szerbek legtöbb támadása innen indult ki. A szent-tamási sereg magva a szerviánusok voltak, a kik a szerb fejedelem egyik tanácsosával, Knicsaninnal, (más néven Petrovics István), több ezeren átjöttek Szerbiából, fajrokonaiknak segíteni. Ezt Mayerhoffer belgrádi osztrák konzul vitte ki. Knicsanin elszánt, vakmerő harczos volt, ki fanatizálni tudta a maga rablóbandáját, mely Magyarország legvirágzóbb részét sivataggá változtatta. Ezek a szerviánusok elvetemedett, vad gyilkosok voltak, a kik csak éppen hogy meg nem ették ellenfeleiket, de külömben minden aljasságot elkövettek rajtok. Csapataink több ízben megrohanták Szent-Tamást, de bevenni nem tudták. Csak 1849. évi április 3-ikán tudta Perczel elfoglalni, hosszú kemény harcz után, akkor felgyújtatta és földig leromboltatta a veszedelmes fészket.

KNICSANIN SZENT-TAMÁS OSTROMÁNÁL.
Egykorú kőnyomat után.
«A mi kis Albertünk már beszél, de ne haragudj ám, hogy az első szava nem: apa. Nem haragszol, ha megtudod, hogy az első szava: dat, dat, ami Soldat akar lenni, s az ablak előtt járkáló silbaknak szól». Ezt a levelet a napoleonverő Károly főherczegnek, a császár öcscsének irta 1818-ban az ő hitvese, s a kis Albert, akiről szól, a későbbi Albrecht főherczeg, a szomorú idők alatt nekünk katonai kormányzónk, s később, jobb napokban a közös hadsereg főparancsnoka. A bölcsőtől a sírig ez az egy fogalom uralkodott rajta; katona volt abban az értelemben, melyet e szónak az osztrák sereg hagyományai adtak; a katona érzése szabályozta családi, nemzeti, hazafias érzését; s valóban pontos, komoly és kötelességtudó katona is volt, aki a nagy Radetzky oldalán tanulta a mesterségét, s az osztrák seregnek Savoyai Eugén után legnagyobb alakjának: Kuhn generálisnak tanácsával győzött az olasz harczmezőkön. Mint a hogy az agg főherczeg élete végeig tiltakozott az ellen a vád ellen, hogy ő 1848-ban a bécsi népre lövetett volna, nekünk meg azt kell megállapítanunk, hogy a szabadságharcz idejében annál kevésbbé lehetett a kamarilla tagja, mivel a kamarilla köztudomás szerint nem kegyelte s ő maga minden figyelmét és becsvágyát az olasz háború felé fordította. Hogy mi történt később az más «ügy». Albrecht főherczeg – mint tudjuk – fejlődik!

Kriehuber metszete.
ALBRECHT FŐHERCZEG.
Az Országos Képtárban.
Vetter Antal is egyike volt azoknak a nagy katonáinknak, a kiket az osztrák sereg arra nevelt, hogy jóravaló magyar generálisokat találjon magával szemben. Ama legendás másfél esztendőn belűl az ő pályája is, mint a Görgeyé, Auliché és Mészárosé idegbontó hányattatás csapatparancsnokság, hadügyminiszterség és főparancsnokság között. Az ő sorát még betegség is súlyosította, mely 1849 tavaszán nehezedett rá, éppen akkor, mikor mint fővezérnek, nekie kellett volna a saját haditerveit végrehajtania. Elejétől fogva a délvidéken munkálkodott, itt kezdte pályáját mint őrnagy 1848 őszén a szerbek ellen, s itt folytatta mint altábornagy, az 1849 őszén beállott nagy bukásig. Bemmel, Damjanicscsal és Görgeyvel együtt kapta meg a magyar vitézségi érdemrendet, s bujdosása közben is azok közé tartozott, a kik tovább harczoltak a magyar szabadságért, a ha nem ment másképpen, hát legalább az olaszok szabadsága révén. Ő volt a híres olasz-magyar légió főfelügyelője. A koronázás után hazatért bujdosásából, s itthon halt meg közöttünk, tisztes öregségben, hetvenkilencz esztendős korában.

VETTER EZÜST BILLIKOMA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A kiktől jövőnk jobbrafordultát reméltük, azok támadtak ellenünk: az udvar és a horvátok. Ahoz bizalommal tekintettünk, hiszen még élénk emlékezetben volt a nagyszerű jelenet, midőn a magyar nemzet egy szívvel-lélekkel állt ki a szépséges Mária Theresia trónját megmenteni.
Nem méltán várt-e az ország segélyt attól a tróntól, melyet akkor egyedül ő tartott meg, s melynek fényéért hadai most is külföldön küzdenek?
Nem joggal várta-e a horvátok segélyét, kikkel megosztotta ezeréves történetek dicső lapjait, s kikkel kész volt megosztani a közösen kivívott szabadságot is? A sors máskép határozott. Az udvar és a horvátság a helyett, hogy segítő jobbjukat a magyarnak nyujtották volna, hátunk mögött és ellenünk fogtak kezet.
S a horvátok hadserege, mely hivatva lett volna a mi zászlónk fényében osztozni, átlyuggatta golyóival lobogóinkon az Isten-anya szent képét. Megindúlt a horvát hadsereg, hogy vészt és halálhörgést hozzon e szép országba, hogy az a siralom völgyévé legyen. Jellachich hadai neki zudultak a Drávának, hogy elárasszák Magyarországot.
Az uralkodó bal karja készült megvágni jobbját.
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak,
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat.

FOKOS, MAGYARORSZÁG CZIMERÉVEL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Orsz. Múzeumában, Aradon.

HORVÁT FOKOS.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Orsz. Múzeumában, Aradon.
1848 szeptember 11-én keltek át a Dráván Jellachich seregei. – Magyar- és Horvátország uralkodója meginditotta horvát hadait magyar seregei ellen, – megkezdte a harczot önmagával. Pokoli eszme volt. Egy test, mely önmagába vág, öntudattal, meggondoltan, kiszámitott czéllal. – De a nemzetet, melyben erő s önérzet van, mely ragaszkodik a szabadsághoz és igazságához, nincs hatalom, mely tönkre tehesse.

Egykorú kőnyomat után.
JELLACHICH SEREGEI ÁTKELNEK A DRÁVÁN.
A bécsi cs. és kir. Hitbizományi Könyvtárból.
Jellachich húszezer képzett katonával, s majdnem annyi fölkelővel állott a Balaton partján. A királyi vér, István főherczeg, maga utazott le hozzá, hogy vele beszéljen, s visszavonulásra bírja. De hiába küldte a lovagias férfiuért csolnakát, a büszke bán, a hős vezér nem mert fölmenni István nádorhoz hajójára, állítólag katonái nem engedték, mert attól féltek, hogy a nádor elfogatja. – A találkozás elmaradt, s vele a békés kiegyezés reménye is örökre elveszett.

Egykorú kőnyomat után.
JELLACHICH NEM MER FÖLMENNI ISTVÁN NÁDOR HAJÓJÁRA.
A bécsi cs. és kir. Hitbizományi Könyvtárból.
Szomorú ősz volt. – Az ősz megrázta a fákat, s vörösre festette leveleiket. De vörös volt ott a föld is, a kis magyar tenger táján, a Balaton kies vidékén. Az egész parton nyüzsgött a temérdek szerezsán katona.
A szegény nép Sümeg, Siófok ormairól nézte, mint lepi el az egész környéket a piros lebernyeges sereg, mint gázolja le vetését, dúlja fel szőlőit a domboldalakon, töri fel pinczéit, rabolja ki házát. Aztán mint indúl Székes-Fehérvárnak, mint készül Budára, hogy elfoglalja a nemzet szívét, az ország fővárosát, az ős Budavárát, melyhez a hún-hagyás regeszálait kötözi a magyar nép meseörző kegyelete. Nem volt erő ellenállni. A magyar huszárság őrszemei messziről nézték az ellenség mozdulatait. Magyarországnak nem volt elég katonája, fiai idegen hadseregben küzdöttek, az állam pénztára üres volt; ezeket pénzzel és fegyverrel dúsan ellátta a bécsi udvar. – A merre indúlt e sereg, megdobbant a föld keble, megvonaglott a táj szíve; hajlott a part, felzúdúlt ágyában a Balaton.

Egykorú kőnyomat után.
JELLACHICH SEREGEI A BALATON MELLETT.
A bécsi cs. és kir. Hitbizományi Könyvtárból.
Az erdő járatlan útjain nagy sebességgel iramlik egy szekér. Osztrák katonák ülnek a szekéren, Jellachich üzeneteit viszik. Szerencsétlenségükre nagyon közel jutnak a magyar őrszemhez. A huszárok rájuk lőnek. Puskaropogástól viszhangzik a máskor oly csöndes pagony; halálfélelemmel vágtató paripák patkói tépik fel az út lágy szőnyegét, lelőtt falevelek hullása sóhajtoz. – Győz a magyar. Elfogják a szekeret, az őröket, s Jellachich levelei napfényre kerülnek. Pénzt és hadi szekereket kért a bécsi kormánytól. Ettől kezdve tagadhatlanúl világos, hogy Jellachich a kormány pártfogoltja, hogy maga az uralkodó viseli a harczot ellenünk, leghűbb népe ellen, azért mert trónját dicsőségessé, országát boldog nép hazájává akartuk tenni.

Pettenkoffen rajza.
OSZTRÁK TÁBORI POSTA MEGTÁMADÁSA.

ÁLDOZATKÉSZSÉG.
Az aradi szoborról. Zala György műve.

HARCZKÉSZSÉG.
Az aradi szoborról. Zala György műve.
Van egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, a kiket valaha láttál, csábitó, mámorító és telhetetlen. Férfiak vérében szokott fürdeni, attól olyan szép. Elcsábítja ez az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől; elcsábitja a hétgyermekes apát felesége, családja köréből, és a kit magához csábitott, azt a szive utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának tartja. S mikor felkiállt: «Férfi fejekre van szükségem!» – ezernyi ezeren az ő szeretői kiálltanak vissza: «Itt az enyim, vedd el!» Ennek az asszonynak a neve: «Szabadság!»

Az aradi vértanúk szobráról.
AZ ÉBREDŐ SZABADSÁG.
Zala György műve.
Mesemondás!
Lehetett is az valaha! – Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!
De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt az újabb kornak e Niebelungen énekéhez?
Elmondom, a hogy megértem.
Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig, az ország egyik bérczfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harczi riadó!
Megnépesült a kitűzött zászlók környéke. A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.
Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.
Nem kellett félpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, a mit a belépő kapott.
Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s együtt sanyarogtak a parasztfiukkal esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben.
Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a bírák; hisz nem volt senkinek panasza. A mérnökökből lettek tűzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Híres korhelyekből híres hősök lettek. Csendes jellemekből oroszlánok. Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnestiát kért magának és társainak, s százhatvan lovast állított ki a csatamezőre. – Egy főur maga egész huszárezredet szerelt fel.
Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Előbb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele. Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakúltak golyóöntődékké. Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércznek.
A ma alakúlt zászlóalj holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe. – Mindenki testvér volt a trikolor alatt. A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, egy szalmán hált a közlegényeivel, s tanították egymást hazaszeretetre.
A papok hős erényeket prédikáltak a szószékről. Asszonyok bátoríták fiaikat. Úrhölgyek mentek sánczot hordani az erődítéshez. Ők voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket.
S a költő, ki meteorként futotta végig az eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint a szent harczról; ez hangzott alá onnan a magasból; ezt volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.
Igy támadt a nemzeti hadsereg.
J. M.

Egykorú festmény.
Az Országos Képtárból.
A MAGYAR HADSEREGBŐL.
I. Tüzér. II. Szekerész. III. Utász.
Hát a pénz?
Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.
Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyúja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lyánkák függőiket, özvegy asszonyok megtakarított filléreiket oda rakták a nemzet pénztárába. Gyüjtött nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdíjra gondolni, ha nincs haza?
Nem volt elég.
Akkor rányomatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S mindenki úgy fogadta azt.
Igy állt fenn a nemzeti hadsereg.
S félév múlva már csodáiról beszélt a történelem. A kis fiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja!
Kiállták a próbát a tűzben, a hózivatarban.
A komáromi sánczokon tánczoltak zeneszó mellett, az ellenfél bombazápora alatt.
Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat s elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehúnyva.
Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a puskát a kaszás nemzetőrök.
Győrnél lovasságot kergetett meg szuronynyal a 11-ik zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.
Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel szemben a vitatott hidat és győz.
És mily gyorsak, mily csodaszerűek mozdulataik. Szélaknánál a föld alatt bujnak az ellenségen keresztűl, – Branyiszkónál a hegy meredekének törnek át rajta. – Szolnoknál átusztatnak háta mögött a Tiszán; – Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel; Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hol a folyamon hidat vert a kemény tél; ott mondják el: «Eddig, és ne tovább!»
Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!
J. M.

NÁDOR-HUSZÁR CSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

Egykorú festmény.
A MAGYAR HADSEREG.
1. Vadász. 2. Gránátos. 3. Honvéd.
Az Országos Képtárból.

BŐR CSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

LÓSZERSZÁM.
Bodányi Jánosnak, Damjanich hadsegédének tulajdona volt.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

NEMZETŐRI ATILLA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

DAMJANICH TŐRE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

NYEREG.
Tóth Lajos Lehel-huszáré volt.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A háborús esztendő rendes katonaság nélkül érte Magyarországot. A magyar ifjakból ujonczozott katonaság külföldön volt s nálunk idegenek állomásoztak. – A magyar kormány hiába folyamodott Bécsbe, hogy engedjék haza jönni a mieinket, kérelmének nem volt foganatja. Pedig egyre nagyobb szükség volt oly haderőre, melylyel a nemzet szabadon rendelkezhetik. Ennek megteremtéseért a márcziusi ifjuságot illeti az érdem, mely a nyugalom és vagyonbiztonság oltalmára a «polgári őrsereg»-et alakította. Ebből támadt később a nemzetőrség. A nemzetőrségbe mindenki tartozott beiratkozni, a kinek féltelke vagy száz pengő forint jövedelme volt. Mindenki tetszése szerint szolgált lovon vagy gyalog. Tisztjeiket a kapitányig maguk választották, a főbbeket a nádor nevezte ki. A tisztek a rendes katonákkal egy rangban voltak s külső szolgálatban azokkal egyenlő fizetést húztak, de otthon semmit.
Rendesen csak a rendőrség szolgálatát végezték, de szükség esetén valamennyien kötelesek voltak fegyvert fogni.

VERES SAPKÁSOK FÖVEGE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

ATILLA.
Salacz Gyula szabad-csapatvezéré volt.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

Egykorú kép.
Beck István, Szeged város főjegyzője birtokában.
KORDA JÁNOS nemzetőrparancsnok.

NÁDOR-HUSZÁR CSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

ATILLA.
Szamosujvári Némethi Dániel Béla
Bocskay-huszár századosé volt.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Szeptember huszonnegyedikén azt mondta Kossuth a képviselőházban: «Megyek a vasuton, s megkezdem Czegléden felhívni a népet, hogy tömegestűl fegyverbe szálljon». – S elindúlt.
A merre ment:
A hír villáma járt mindenütt előtte.
Czegléd vásárterén már egy felzúgó tenger várt reá, férfi fők tengere, melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a tengerrel.
Kerek, fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig.
Hanem mikor szólt, oh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt magát úgy szónokolni nem hallottam, mint e napok alatt. Soha sem ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig olyant, a mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sírt, mint a hogy sírnak az oroszlánok.
De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani való szavak:
«Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?»
És azok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni.
«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; – hogy a forrásvíz bűzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy bujdossék hontalanúl a föld hátán, hiába kérve az alamizsnakenyeret; és alamizsna helyett arczúl csapandja őt az idegen faj; és lészen saját hazájában vándor koldús, kit mint gazdátlan ebet bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost mindenki kikerűl. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen, sem a más világon; a leány, kihez szemeit felemeli, seprűvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza, s holtteste heverend temetetlenűl.»
Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani, mint annak, hogy: «mindnyájan el fogunk menni!»
Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra állt, a vezérek ki lettek nevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth tovább s Nagy-Kőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok fénye mellett.
Másnap ugyanazon jelenet Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó férfifő-tengerrel, mellyel a vihar játszik. Kecskeméten éppen vásár volt, a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment füvet kaszálni.
J. M.

Egykorú fametszet.
KOSSUTH CZEGLÉDEN.

Egykorú fametszet.
KOSSUTH SZEGEDEN.
A mi legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél: mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jóakaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzditja, őrzi imádott hadseregét, néha tizezrével melléje áll és megfélemliti tömegével az ellent. J. M.

Pettenkoffen rajza.
A FÖLKELŐ NÉP.
Haderőre volt szükség, mely sikerrel szállhasson szembe Jellachich seregeivel. A kormány tíz zászlóaljat és egy ágyúüteget akart toborzani. Május 20-án megzendült a verbunkosok éneke a nagyobb városok utczáin és térein, s csakhamar összegyűlt a szükséges sereg. A kincstár vereszsinóros kávébarna atillába, szűk kék nadrágba, bakkancsba öltöztette katonáit, csákójukon a magyar czímer csillogott. Fegyvert Bécsből és Belgiumból szereztek, egyelőre vagy ötezret, a többit az ellenségtől kellett még elszedni. Az atillát is Bécsből vette át a kormány, azért volt az sötétbarna.
Így támadt a hősök hadserege. Kimustrált ócska eszközök, régi divatú, nagy puskák tették fegyverzetét, öltözetét olyan posztó, a mit az ellenség rossznak talált a maga számára. Ők abban is dicsők voltak! – Szenvedtek, nyomorogtak, küzdöttek benne, – vérüket ontották, győztek; és mindezért kapott a közlegény 8 pengő krajczárt, a káplár 16-ot, az őrmester 24-et, a hadnagy 30 forintot, a kapitány 80-at, a zászlóaljparancsnok 130-at pengő pénzben, – míg volt miből.
Csak név kellett még a seregnek. Szép, dicső név, a milyen nincs más katonának. Meg is találták azt Kisfaludy Sándor egy költeményében, az «Élet korai»-ban, a hol azt mondja: «Nem csügged a honvéd, tisztét teljesíti». Honvéd lett az új katona neve, s e név nem sokára hősöket jelentett.

DAMJANICH DÍSZKARDJA.
A kard hüvelye.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
HONVÉDTÁBOR 1848-BAN.
Egykorú angol kőrajz után.

DAMJANICH DÍSZKARDJA.
A kivont kard.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
1848. szeptember huszonnyolczadika van. Egyszerű kocsi törekszik O-Buda felől a várba. Szomorún várt vendéget hoz, az alkotmány megsértésével, ministeri ellenjegyzés nélkül főparancsnokká kinevezett Lamberg Ferencz grófot. A Fortuna-fogadóba szállott. Hogy békés szándéka nyilvánvaló legyen, polgári ruhát vett magára. Abban látogatta meg Hrabovszky főhadparancsnokot, kitől Batthyány Lajos gróf látogatására Pestre ment.
A fogadó szolgája, a mint az uj vendég nevét megtudta, sietett át Pestre, s befutotta a várost, mindenfelé ujságolva, hogy Lamberg megérkezett. A magyarság ugyancsak készült fogadására. Alighogy 25-én kinevezték, az országgyűlés rögtön kimondta, hogy árulónak tartja, a ki neki engedelmeskedik.
Óriás tömeg verődött össze a hajóhíd körül; fegyveres, bunkós csőcselék, mely a nagy nemzeti átalakulás mozgalmai közül nem tudott nemesebb feladatot keresni magának a gyilkolásnál. Lamberg nem találva otthon Batthyányt, Majláth György országbiróhoz ment, s déli egy óra elmúlt, mikor a hajóhídon visszatérőben volt. Már csaknem a budai hídfőig jutott, midőn egy Bakó nevezetű szakaszvezető fölismeri:
– Nini, ott megy Lamberg!
A grófot kirántották kocsijából. Ő kétségbeesetten mentegetőzik, hogy Kossuth Lajoshoz készül, de a tömeg röhögéssel felel szavaira. Szerencsére egy könyvkötőből lett nemzetőr-százados néhány legénynyel kimenti a tömeg kezei közűl, az őrházhoz kiséri, s annak ajtajába állva, kiáltja:
– Egy szót, uraim! Lamberg úgy sem szabadulhat már meg, de nekünk nincs jogunk őt bántani. Kisérjük át Pestre, adjuk át az országgyűlésnek, hogy az itéljen fölötte.
Határozott föllépése használt. Elindultak. Már csaknem a hajóhíd közepén jártak, mikor egy uj csoport jött rájuk szembe Pest felől, kiket Budára csődített a hír, hogy Lamberg elfogatása miatt bombázni fogják Pestet.
Lamberg megpillantására felforr az ifju Kolossy György vére s kardjának egy csapásával földre teríti a grófot. A megdühödt nép neki rohan, s Lamberg nehány percz mulva megszünik élni. Utczai suhanczok egész a Károly-kaszárnyáig hurczolják az eléktelenített hullát a tömeg diadalordítása közben.
Kolossy az országgyűlésbe rohan. Megáll a követek előtt, fölemeli kardját, melyről csepeg a vér, s a diadal önkivületében rebegi:
– A Lamberg vére!
A boltokat becsukják, az elszörnyedés lesz úr a városon. Tetemét másnap nagy csöndben temetik el. Később Windischgrätz felásatta azt, s nagy pompával újra eltemette.

Egykorú kőnyomat.
LAMBERG MEGGYILKOLTATÁSA.
Az Országos Képtárból.

Egykorú kőnyomat.
GRÓF LAMBERG FERENCZ.
(1791–1848.)
Az Országos Képtárból.
Görgey Artur honvédőrnagy huszárjai Adonynál – a Duna mellett – őrködvén: könnyű hintót pillantanak meg. Valaki át akar szökni az őrvonalon! Megcsípik az úri fogatot és kiszedik belőle az embert –: Zichy Eugen grófot, a hírhedt, régi pecsovicsot, a ki császáribb volt a császárnál, katonásabb a legmordabb osztrák ezredesnél, a mikor még módja volt rá, a mikor Fejérmegye főnöke volt. Most: puha és szelid, menekül az osztrák táborból az osztrák táborba, Jellachich menlevelével, Roth tábornok oltalmába. A gróf úr mellesleg – csak ugy véletlenűl – hazaáruló kiáltványokat visz a kis bőröndjében, és magyar mágnás létére – szemmel láthatólag – összejátszik az ellenséggel. Szeptember 28-ikán fogták el Adonynál és szeptember 30-án – a szomszéd Lorén – már függött a gróf. Görgei Arthur őrnagy nem teketóriázott, másfél nap alatt végeztetett vele. Haditörvényszék elé állíttatta, elitélte és hamarosan felakasztatta. A hatalmas oligarcha különben elég jól viselte magát az utolsó órákban, mentegetődzött, imádkozott, igen sokat imádkozott, – meghalt. A honvédelmi bizottmány október elsején már falragaszokon hirdette a tényt, és ha a plakát nem is említette, az egész ország gyorsan megtudta, hogy mit merészelt tenni egy egyszerű honvédőrnagy, a ki ime mindenkinél komolyabban csinálja a forradalmat. Mathematikai biztossággal, mintha könyvből nézné. … A szerencsétlen gróf holtteste pedig – ime – diadalmi jelvénynyé válik, a mely egy fiatal tiszt előtt egyengeti az utat.

Egykorú kőnyomat.
GRÓF ZICHY EUGEN. (1809–1848.)
Az Országos Képtárból.

Egykorú kép.
GRÓF ZICHY EUGEN FELAKASZTATÁSA.
Az Országos Képtárból.
Sok csatát vívott, sok győzelmet szerze, sok ágyut elfoglalt.
Mikor csatát kezde, kiállt serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott a mit elől-utól talált. Neki ez volt a szokása.
Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyítják a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemelgesse, annak dikcziókat kell tartani, proklamácziókat kell kibocsátani, stb.
Igy törtét, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szóról-szóra ekképen: «Ti kutyák! Én elmegyek. De visszajövök. Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat főbelövöm, mint az utolsó ráczot.» J. M.

DAMJANICH SZOLGÁLATI KARDJA.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.

DAMJANICH. 1804–1849.

PÖLTENBERG KARDJA.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
Mintha új népáradás volna, mintha a földből támadnának a seregek, mintha a nádasok minden levele karddá válnék, úgy támadt elő a töméntelen fegyveres nép s ellepte a Duna-Tisza közét. A helyett üresen maradtak a falvak; megszűnt a korcsmai lárma, hadba szállott a legénység. Egy nóta hívta el valamennyiöket, egy nóta, melyet sóhajtoztak az aggok, daloltak a hajadonok és legények, selypítettek a kisdedek:
Kossuth Lajos azt izente,
Elfogyott a regimentje,
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a haza!
S mind elmentek a legények, a szép, deli, életerős leventék tódultak a halál mezejére. Ne küldd a csatába fiadat, édes anya, mert oda fog veszni, búcsúzz el a jövendőbelidtől jegyben járó mátka, mert ki tudja, nem nyomorékon fog-e visszatérni? Öleld meg a férjedet, menyecske, mert hátha nem látod többet. Dehogy nem látod, dehogy nem, győztesen fog haza jönni, golyójárta kalapban, ellenség lisztjéből sütött kenyérrel a szeredásában. Így hitte azt akkor mindenki, s a remény jó vigasztaló; az anya odaadta fiát, urát, jegyesét a menyecske és a leány, hisz azt hitte, újra látja, és dicsőbben, mint valaha. Pedig hány nem látta újra, a kitől oly reményteljesen búcsúzott…
Azokkal gördült a szekér a táborba, a hol ugyancsak szükség volt rájuk. Várta őket a sok jó pajtás a tábortüzeknél; várta őket a harczi dicsőség, s a dicsőséges halál. – És várta őket Jellachich, a ki már Pákozdig nyomult előre.
Bizony megverte az ujoncz magyar sereg Jellachich kiképzett katonáit az első összecsapásnál. Pedig viszály is volt a vezérek között. Ludwigh Jánost küldte le az országgyülés, hogy Móga altábornagyot az örökös visszavonulás helyett a harcz elfogadására birja. A haditanácsban a két Perczel hevesen kikelt a «sárga-fekete» tisztek ellen, mire Móga leoldotta kardját. Példáját mások is követték, maga a hős Kiss Ernő is; nagy zavar támadt, nagy fejetlenség, melynek könnyen szomorú vége lehetett volna. Batthyány Lajos nagy nehezen mégis kiengesztelte őket. Végre elfogadták a harczot, s a kisérlet jól ütött ki; szeptember 29-én legyőzték Jellachich seregeit.

Egykorú kőnyomat.
A PÁKOZD-SUKORÓ-VELENCZEI CSATA.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Mihelyest Ferencz császár a szemét lehúnyta, mindenki tudta, hogy a régi Ausztriából kő kövön nem marad. – A februárusi forradalom fáklyája, a Kossuth híres beszédének lávája már puskaporos hordót talált Bécs városában. Metternich elrepült s vele együtt fölrobbant a régi Ausztria is. Ettől fogva a kétfejű sas a legegyszerübb állat ahhoz a csudaszörnyhöz képest, amit Ausztria reprezentál. Csuja fej és semmi test – ez a birodalom képe. Érdekes sorra venni, ki mindenki parancsolt Ausztriában. Elsőbb is, törvény szerint, a császár, aki szegény folyton útban volt Bécsből Innsbruckba, Olmützből Bécsbe. Parancsolt, természetesen, az udvar, a kamarillának minden egyes tagja. Tagja volt ennek János főherczeg is, a német birodalom birodalmi ügyvivője, s mint ilyen folytonos ellentétben állott – János főherczeggel, a császár helyettesével, aki természetesen szintén parancsolt Ausztriában. Parancsolt azonfölül minden egyes hadvezér – a híres Radetzky, mert hiszen «az ő táborában volt Ausztria»; majd a horvát bán, mert hiszen ő szabadította föl Bécset; majd meg Windischgrätz, mert hiszen ő a generalissimus; – parancsoltak azonkivül a polgárőrségek, a diáklégiók, s egy ideig a kormány beleegyezésével Fischhof uralkodott Bécsen. Csak egy nem parancsolt, akinek alkotmányos fölfogás szerint egyedül kellett volna parancsolnia: a kormány. Végig az egész 48-as esztendőn az osztrák kormány a Prügelknabe: a kis parasztgyerek, akit elvernek, ha az urfi nem tudja a leczkéjét. Az urfi pedig sohasem tudta, s Pillersdorfékat mindig megverték. Ezeknek a boldogtalanoknak védekezniök kellett a német birodalmi túlkapások ellen, de viszont osztrák birodalmi túlkapásokkal megbénitaniok a független magyar minisztériumot s a souverain magyar országgyűlést. A birodalom egységét kellett őrizniök, s közben tüzelniök az illyreket az ő különválási törekvéseikben. A császári hatalmat képviselniök a nép előtt, s a nép törekvéseit az udvar előtt. Bele is vesztettek csúfosan, s a kabinetet megbuktatta az utcza. Az új minisztériumot Dobblhoff alakitotta meg, aki már az előbbiben a kereskedelmi tárczát birta. Tisztességes és jelentéktelen úri ember volt, aki régebben az ausztriai rendek tartománygyülésén liberális szónoklatokkal tünt ki. Ezt a liberalizmust vitte magával ebbe a nyári kabinetbe, melyben rajta kivül csak az igazságügyi miniszter, Bach Sándor volt liberálisabb: a törekvő ügyvéd, aki bámulatosan rövid idő alatt vedlett barrikádhősből k. k. liberálissá. Roppant mulatságos ez a «liberalizmus», melynek minden jog és minden szabadság iránt van érzéke, csak éppen a nemzeti jogok és a nemzeti szabadságok iránt nincsen. Ezzel a pokolian liberális osztrák-német minisztériummal állott szemben egy minden izében szláv-osztrák parlament, s egy királyi szentesitéssel megerősitett törvények alapján jogaihoz ragaszkodó magyar kormány és magyar országgyülés. Ezekre a nagy tényekre és nagy jogokra a liberális és jogtudós osztrák kormánynak nem volt egyéb felelete nevetségesen kicsinyes intrikáknál. Bezárni a Burg ajtaját Batthyány és Deák előtt, le nem ereszteni Budára a királyt; itélő biróságra vállalkozni, a magyar kormány s a Jellachich közt való viszálkodásban, amihez köze nincsen: ebben merül ki a tudománya. Meg persze: a memorandumban. Mert aki tudós és aki német, az meghal, ha memorandumot nem irhat. Mialatt a saját kollegájuk, Latour hadügyminiszter, vígan küldte a fiumei ezredeket Jellachichnak, az osztrák miniszterek egy kitünő akadémikus értekezésben kimutatták, mennyire helytelen a magyarok viselkedése, mennyire czélszerütlen a magyar alkotmány egészben és részeiben, mennyire merészek a márcziusi törvények, s mennyivel szebb volna az egész ausztriai birodalom számára egy szelid, kellemes, egységes alkotmány. Hogy azok a törekvések jogosak, hogy az az alkotmány ezer éves, hogy azokat a törvényeket maga a császár szentesitette, az mellékes volt a kitünő jogtudósok előtt. Gyönyörű látvány ez a bölcs tanács, amely három forradalom fölött átszellemült ábrázattal űl az akadémikus magaslatokon, mint aki egy sülyedő hajón érdekes fölolvasást tart a mentőkészülékek fejlődéséről, «a régi görögöktől napjainkig» Az események éppen úgy átgázoltak ezen a memorandumon, mint ezen az egész minisztériumon, melyet épp ez az plátóiság óvott meg a lámpavastól, amit egyetlen tevékeny társuk, gr. Latour el nem kerülhetett. Bach későbbre tartogatta magát; Dobblhoff pedig októberben sértődötten vonult vissza. Bizonyára haláláig nem tudta megérteni, miért nem sikerült semmi az ő kitünő szándékainak. Egyébként, mint mondják, nagyon tisztességes és derék úri ember volt, aki később minden nagyobb baleset nélkül képviselte Ausztriát a hágai udvarnál, majd pedig a hetvenes évek elején bekövetkezett haláláig az osztrák urakházában több igen hosszu beszédet mondott.

BÁRÓ DOBBLHOFF-DIER ANTAL.
Nincs abban semmi csodálatos, ha Récsey Ádám arczmása gúnykép mellé került. Hiszen komikus alak volt szegény, maga is egy eleven gúnykép, s törekvéseivel épen ahoz az irányhoz csatlakozott, a melynek képe mellé jutott innen.
Magyar ember lehetett volna, de ő jobb szeretett osztrák lenni, s annak állott. Történt pedig, hogy Bécs egy törvénytelen rendeletet akart kiadni, mely szerint a császár a magyar országgyűlést föloszlatja, annak ez ideig nem szentesített határozatait törvényteleneknek mondja, a magyarországi seregek főparancsnokává Jellachichot nevezi ki, úgyszintén az ország teljhatalmú kormányzójává is. A rendelet kész lett volna, de a formát – a kedves formát, mit az osztrákok mindig tiszteletben tartottak – most alig lehetett megtartani. A minisztérium lemondott, de ha le nem mondott volna is, Batthyány ezt alá nem irja. Fogtak hát új miniszterelnököt, egy Bécsben élő nyugalmazott tábornokot, a jó Récsey Ádámot, a ki mindent megtett az udvar kedvéért. Ő írta alá ezt a rendeletet, örülve a fényes czímnek, melyet egyszer életében neve alá kanyaríthatott, akkor is azt írta «miniszterellnek». Az október 3-iki törvénytelen rendeletet Latour és Jellachich nagy garral megküldték a magyar parancsnokoknak. Hogy mi lett a rendelkezés foganatja, arra felel az ozorai fegyverletétel, s Jellachich eloldalgása Magyarországból Bécs felé.

Egyk. kőnyomat.
A bécsi cs. és kir. Hitbiz. Könyvt.-ból.
RÉCSEY ÁDÁM.
Világszellem: Kedves Dobl! A beteg szűznek (Európa) valami kotyvalékot főzünk; – ha attól el nem pusztul, bizonyos, hogy örökké fog élni. Végy német egységet panszlavizmussal, önts ehez ugyanannyi forradalmi ármányt, communizmust, jezsuitizmust, despotizmust, stb., és végül, édes Dobl, vegyi kapcsolószerül te magad kellesz az üstbe. Dobl: Úgy? Világszellem: Ugy!
Október harmadikán történt, hogy Székesfehérvár védtelen lakossága megtámadta a visszavonuló Jellachich csapatait, s könnyű győzelmet aratott az elszánt férfiaktól megijedt hordákon. A horvátság lerakta fegyvereit, azokat a fegyvereket, amiket a megszeppent várostól zsákmányolt, melynek még vadászpuskáit is elrabolta. A nemzetőrök 1158 horvát foglyot kisértek a főváros elé. Alig tisztították meg városukat ezektől, új had közeledett. Róth tábornok kilenczezer emberrel s tizenkét ágyúval, hogy a bánhoz csatlakozzék!
Hol volt már az akkor!
Róth elcsigázott seregét egyre üldözte Perczel hős kis csapata. Nem hagyják megpihenni Táczon, Bárándnál már elővédje leteszi a fegyvert Görgei előtt. A fősereg részéről Philippovich tábornok fölkeresi Perczelt, s szabad elvonulást kér, hogy visszamehessen Horvátországba. Perczel föltétlen megadást követel, mire Róth Kálozon és Déghen át Ozora felé akarna elillanni, de a magyarság bekeríti egész seregét. A föld népe is mindenütt felkél, s minden egér-utat elzár a menekvő horvát sereg elől.
Róth föltétlenül megadja magát. Ágyúi, lobogói a porban hevernek, ő maga átadja kardját. 7500 határőr, 80 tiszt és két tábornok esik a magyarok fogságába.
E jelenet bevégezte Jellachich hadjáratát.
Továbbra is tábornok maradt ugyan, a magyar sereg még találkozott is vele, de hatalmát örökre elvesztette, s ezentúl csak az osztrák generálisok számát szaporította.

Egykorú aquarell festmény.
RÓTH ÉS PHILIPPOVICH SEREGE LETESZI A FEGYVERT OZORÁNÁL.
Az Országos Képtárból.
Latour osztrák hadügyminiszter Magyarország ellen rendelte a gumpendorfi kaszárnya gránátosait.
1848. október hatodika volt a nap.
Jellachich seregei csúfos vereség után keresték az osztrák határokat, a hol megpihenhessenek. A szétzüllött had Bécs felé nyomúlt.
A hadügyminiszter nem akart elesni a látványtól, hogy Magyarországot megalázva lássa.
De a gránátosok nem akartak a szabadság ellen küzdeni, s egy szivvel-lélekkel elhatározták, hogy felmondják az engedelmességet. Az osztrák katonák, a császárváros védői, a hűnek tartott, a beczézett gránátosok, a császár kegyeltjei, a monarchia büszkesége! Az ügyletes tiszt kétségbeesetten futott a rémhírrel a Burgba.
És megjelent a legfelsőbb hadiparancs, hogy az ellenszegülő öt gránátos zászlóalj vértesek és dragonyosok fedezete alatt azonnal útnak induljon.
A hír fölverte Bécset. Az esti szél már forradalmat lehelt, a nép szenvedélytől lihegett.
– Igazuk van a gránátosoknak! Még majd mi ránk küldenék őket! – Jól teszik ha nem mennek!
– Nem is engedjük! – hangzott mindenfelé.
Október hatodikán kellett volna útnak indulniok.
Ha nem indulnak, megtizedelik őket.
A gránátosok még sem akarnak menni.
Vértesek fogják körül őket, azok kisérik a glacisra. De a menet rendetlen. Óriási néptömeg hullámzik körültük, egymás hegyin-hátán előre s vissza folyva, mint egy roppant hangyaboly. Nemzetőrök vegyülnek a katonaság soraiba. A diákság is kivonul, a gránátosoknak fogja pártját, s összeölelkezik azokkal.
Felszedik a Duna hídját, s torlaszt építenek az úton. A katonaság erőszakkal akarja végrehajtani a legfelsőbb parancsot.
Megkezdődik a harcz a nép és a katonaság közt.
Fegyverropogás, vér.
Ujra itt van a forradalom.
A Burg lakói remegnek. Bezárják a császári lak kapuit.
Az uralkodó Schönbrunnba menekül, a hadügyminiszter elrejtőzik hivatala padlásán.
Reggel hét óra van.
Az izgalom egyre nő Bécsben. A nép vért látott, felbőszült. A nemzetőrségnek halottai vannak. Itt van már az aula is. A tűzérek a népre irányozzák ágyúikat, de a nemzetőrség gyorsabb, megrohanja őket, elfoglalja ágyúikat s a lőporos kocsikat, s a vasúti töltésre vontatja a zsákmányt. A nép visszaveri a katonaság rohamát. A városból félrevert harangok kongása hallatszik. A diákság körülhordozza a sebesülteket. Délután már a városban foly a harcz. A katonaság visszavonúl. A Burg kapui becsukva. Udvarán védelemre kész csapatok állanak. A nép a hadügyminisztérium palotáját rohanja meg. Elfoglalja az őrszobát, felkutatja az egész házat, s a padláson megtalálja a rettegett, hatalmas urat, a félelmes minisztert. Lehurczolják. A téren összecsődült tömeg felordít: – «Akasztófára vele! – Kötelet neki!» A gróf küzd, viaskodik, de hasztalan. Az Am Hof tere mind ellenségeivel van tele.
Egy gázlámpához vonszolják. Egyik fiatal ember vállalja magára a hóhér szerepét. Néhány percz, s a hatalmas úr ott függ az ujjongó, üvöltöző tömeg feje fölött. A gázlámpa halványan világít, a holttestet szomorúan lóbálja a szél.

Egykorú kőnyomat.
A bécsi cs. és kir. Hitbizományi Könyvtárból.
GRÓF LATOUR TIVADAR.
«Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket földdel betakarni szeretünk, a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az embert mint elemi csapást mutatni be a világnak, árvíz, jégesők, tűzokádók emberalakban.»
Valóban, mintha a gondviselésnek kedve támadt volna megtanúlni, mennyi csapást bir el egy nemzet, mennyi alatt roskad össze?
Ellenünk uszított egy vérbősz népet, mely a világtól elmaradtan, magánosan élt havasai között. Szivéből kihalt minden, csak a boszú égett benne, feje tanulatlan maradt, szenvedélye nem ismert féket. Ez a nép támadt ellenünk.
Valami névtelen ragály lepte meg őket: a nagyság vágya. Egy oláh tanító olvasott valamit a rómaiak erdélyi gyarmatairól, s arról kezdett képzelődni, hogy ők a dicső rómaiak maradékai, kikre a kihalt világbirodalom új fölemelése vár. És megindúlt az izgatás. A papok a szószékről, a népvezérek az utczákon tanították, hogy a rómaiak régi nagysága föltámadóban van, ha ők, az uj «Populus Romanus», elég erősek lesznek megküzdeni elnyomóikkal, a magyarokkal. Most három hónapig alszik az Isten, – mondták – addig minden bűnt büntetlenül lehet elkövetni.
De bármily kegyetlenek voltak is, nem voltak elég erősek egy nemzetet megölni. Fölhasiták a szűzek kebleit, megégették a csecsemőket, halálra kínozták a férfiakat, kivégezték az őszeket. Fehérvárt egy órásmestert elevenen megsütöttek, egy nemest, kezeit-lábait levágva, övig a földbe temettek, másiknak lefürészelték karjait és fejét, s a csonka tagokat saját feleségével és leányával vitették át a szomszéd községbe.
És az özvegy és a leány elvitték, nagy erős oláhok fegyveres kisérete alatt.
Óh, mennyit elbír az emberi szív!
Valamennyi hóhérság közt legírtóztatóbb volt a zalathnai vérfürdő, október 22-én. Kilenczszáz halottja maradt az iszonyú napnak, s a kegyetlenségek, nők meggyalázása örökre sötét emléket nyomtak a román nép nevére.

LŐPORSZARU.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

VÉCSEY-KÜRTJE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Az oláhok Erdélyben és Magyarország keleti megyéiben laktak. Eleinte mint pásztori nép éltek saját kenézeik alatt. II. Endre királyunk teszen róluk először emlitést. A tizenötödik században olvadtak be jobban a magyar nemzetbe, mikor kenézségeik megszüntek, vezéreik magyar nemességet kaptak.
Történelmi szerepük igen csekély, jóformán semmi. Mindössze két mozgalmukról tudunk, (1437 és 1784-ben). Mindkettő inkább társadalmi, mint nemzeti. Ilyennek csak az 1848-ikit nézhetjük, de ezt sem annyira egy vezérlő eszme, mint inkább a boszú vezette. Az eszmény, amelyet zászlójukra írtak – még a vezérek előtt sem volt egészen világos. Oly zárkózott népnek nem is igen lehet egy eszméről tiszta képe, csak a boszú, a múltnak keserű emléke, az elfojtott düh és szenvedély tör ki belőle olykor, mikor arra alkalom nyílik, s egy-egy merészebb izgató felbátorítja őket.
Arczra, termetre inkább a székelyekhez hasonlítanak a móczok. Nyulánk termetük, hosszúkás arczuk, barna hajuk, borotvált álluk, s viseletük magyarnak mutatja őket. De hogy nem azok, azt megmutatták 1848-ban, mikor ők is a magyar ellen fogtak fegyvert, s roppant kegyetlenséggel gyilkoltak, ahol védtelen néppel állottak szemben. Egyébként gyáván viselték magukat.

HUNYADMEGYEI OLÁHOK A ZSIL-VÖLGYÉBŐL.
Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn s aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mellett a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; aztán hazagondolni az otthoni jó nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül; jókedvűen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma; aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apja? Az anya összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kint áll a Schwechat partja mellett fegyverére támaszkodva.
J. M.

Szinnyey Pál rajza.
ELŐÖRSÖN.
Az Athenaeum tulajdona.
Az első nagy ütközet idegen földön vívatott meg. A távol láttérben látható volt a bécsi Szent-István tornya. Azon a forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló. Annak kellett segítségére menni. Az «ifjú szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani a vén, hatalmas absolutismus táborán keresztül. A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott. A magyar seregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a magvát, a többi ujoncz honvéd zászlóalj volt: a tűzérség akkor alakult az iskolából kijött tanuló ifjakból. S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendesebb hadseregeinek egyikét nyílt csatatéren megtámadni. A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel, harczi dalaik hangját az ellentáborba áthordta a szél. Egyszer valami vakhír terjedt el a táborban, szájrul-szájra adva. Azt hiresztelték el, hogy az ellenfél körülvette a magyar tábort, s a háta mögé kerűlt. Ez a hír lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb erőt követelt. Ez a hír megverte a magyar sereget.
J. M.

Egykorú kép.
JELLACHICH ÉS TÁBORA SCHWECHATNÁL.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Sem védeni sem vádolni nem akarjuk; ide nyomatjuk komoly, sőt komor arczát és ide irjuk a híres, a hirhedt nevét –: Görgei Artúr. Számtalan róla az életrajzi adat, szolgáltatta ő maga, vérrokonai, barátai, ellenfelei, akik ismerték, és ellenségei, akik gyülölték, bár nem ismerték. Itt van ő maga is, még életben, de csak száraz szálfája, csak emlékeztető oszlopa magának, annak a félszázad előtti főtisztnek, aki még most is izgatja katonák és polgárok lelkeit, mindenkiét, talán az enmagáét is. Lehet különben, hogy ő már meggnyúgodott és magára nézve kedvező itélete erős, különben nem is élhetne ily kései őszt, a maga nagy elvonultságában, Visegrád várának tövében. Sok barátja, kiknek életét inkább a rendes polgári béke szempontja irányítja, mintsem a nemzeti dicsőség: a szívszaggatóan nagy mártirt nézik és ünneplik benne most is, és előre követelik a jövendő időtől, hogy szentté avassa. Ezek mondják, hogy ő mentette meg a hazát Világosnál a csúfos bukástól és hogy sem életében, sem hadvezéri cselekedeteiben, számításaiban, politikájában soha sem volt semmi makula. A magyar historia lelke fáj, hogy ez nem lehet így, hogy mért nincs legalább ilyenformán. A vérbenforgó szemű szenvedélyek – szemeiket behúnyák immár, a világosi megaláztatás és az aradi elárultatás gyásza és vére: ötvenéves. A szégyent elföldeltük, a haragot erővé változtattuk, a temető fejfája kivirágzott, a bitóból győzedelmi oszlop lett. Görgei Artúr alakja megmaradt a maga komorságában – a nemzet lelke úgy tükrözi, és magának a historiának sincsenek más színei. – Nagy tehetségei voltak és igen kicsiny, de rendkivül sok hibái. Ezek egyike, – amiért követ nem vethet rá senki – hogy Görgei Artúr nem született szabadsághősnek, sokkal rendesebb, pontosabb, korektebb, katonább volt. Természete a hódító vezéré, aki lángeszének és tudásának biztonságában türelmetlenűl és kiméletlenűl rohanna előre, és akkor veszi észre, hogy semmi köze Napoleonhoz, egy függetlenségeért végső harczot vívó ország bízta rá a sorsát…… Azonban ne türelmetlenkedjünk, elején vagyunk még a dolgoknak, még minden jó lehetne. Görgei Artúr nagyszerüen mutatja be magát: a quietált huszárfőhadnagyot és szenvedélyes vegyészt Kossuth a tiszáninneni nemzetőrség parancsnokává nevezi ki. 1848 augusztus 23-ikát írunk. Egy hónap mulva, szeptember 29-én halálra itéli és felakasztja Zichy Eugen grófot, mint hazaárulót, mint a kormány ellen lázitót. Egy Zichyt, egy dúsgazdag mágnást, egyszerüen felakasztani! Ez kell nekünk, ilyen ember kell nekünk! – ujongott a nép. És egy hónappal később, október 7-én – Perczellel együtt – megveri a horvátokat. Így kezdette. Schwechátnál is ő volt a legnagyobb hős.
B.

GÖRGEI ARTUR.
szül. 1818. febr. 5-én Toporczon.
Egykorú daguerotyp után.
Gyulai Pál birtokában levő eredeti után.
Határőrvidéki szerb család fia volt, s az ogulini ezredben szolgált. A forradalom idejében már ezredesi rangig vitte, s Radetzky alatt küzdött Olaszországban. Hogy a szervezetlen rácz felkelés mégis katonai szakértő vezetése alatt legyen, 1848 május 13-án a karlóczai nemzetgyűlés Rajasich indítványára megválasztotta a Magyarországból kikerekített Szerbország vajdájának. Hogy a bécsi udvar már ekkor mennyire előmozdította a lázadás ügyét, kiderül abból is, hogy Suplikáczot nemcsak a lehető leghamarabb haza eresztette az olasz csatatérről, hanem azonnal tábornokká is kinevezte, hogy minél nagyobb tekintélylyel léphessen fel. A szerb vezérek féltékenykedése folytán nagyobb szerepet jóformán egész 1848-ban nem játszott, s a vajdai méltóságban hivatalosan nem lévén megerősítve, maga is vonakodott az ügyek élére állni, noha az osztrák tisztek inkább feléje hajoltak, mint Sztratimirovics felé, aki nem annyira az uralkodó házat, mint inkább a szerb nemzet javát tartotta szem előtt. Mindkettejük küzdelme az osztrákok győzelmével végződött s nemzeti és politikai önállóságuk álmait szétzilálta Bécs keze, melytől gyámolítást reméltek.

Egykorú kőnyomat.
SUPLIKÁCZ.
Az Országos Képtárból.
E név a magyarországi pánszláv törekvések fegyveres megvalósításának kisérletét jelenti. Hurbán Mirosláv József klubokai evangélikus lelkészt a magyarok iránt érzett gyűlölete a kamarilla táborába sodorta. 1848 május havában már részt vett a prágai pánszláv gyűlésben, mely Ausztriából szláv császárságot akart csinálni, s abba Magyarországot is szerette volna beolvasztani. Hurbánon kivül még Stúr és Hodsa voltak e mozgalom vezérei. Hurbán faluról-falura járt, papi ruhában, a szószékről izgatott, még pedig azzal, hogy a magyarok ki akarják irtani a tót népet. Május 10-én nemzeti gyűlést tartottak Liptó-Szt-Miklóson, hol Hurbán indítványára kimondták, hogy az «uralkodóház és a törvényes rend» érdekében tót szabadcsapatot szerveznek. E czélból «tót nemzeti tanács»-ot is alakítottak, melynek elnöke Hurbán lett. A tót nép csöndes maradt, a gyáva cseh-morva gyülevészhadat meg, melyet Hurbán vezetett, a nemzetőrök és honvédek könnyű szerrel szétszórták. A nagy ábránd szétfoszlott, s a klubokai pap csendes visszavonultságban, osztrák nyugdíjon tengette életét. 1867 után sokszor összeütközésbe jutott a magyar hatóságokkal, mert irántuk való gyűlöletében mindvégig következetes és állandó maradt.

Egykorú kőnyomat.
HURBÁN.
Az Országos Képtárból.
1848 junius 12-én lövés dördült el Prága piaczán, s leterítette a főparancsnoknak, Windischgrätz herzegnek mellette álló nejét. Az özvegy oroszlán pedig bőszülten vetette magát a lázadó városra, s egy ugrásra leverte Prágát, leverte Bécset, leverte Budapestet… Micsoda hannibáli nagyszerűség ez! – Valamivel, nem egészen egy esztendővel később az osztrák sereg fővezére, Windischgrätz altábornagy, az ő 34-es számú hadijelentésében azt jelenti, hogy «taktikai okokból a sereget Buda felé kellett visszafelé konczentrálnunk, amely hadi mozdulatunkat az ellenfél gyors futással követte…» Micsoda nevetség ez! S ha ez a két kép nem illik együvé, egyikéről a másikra az átmenetet megadja az a szálló ige, mely a Rückwärtsconcentrinung-on kivül a Windischgrätz nevét is mindenkorra megőrzi, s megadja neki, amit kardja kivívni nem tudott, a halhatatlanságot: Az ember a bárónál kezdődik! Vagyis gőgös és üres, elhitt és elmaradt ember volt ez a mi nagy ellenségünk, a kamarilla királya, a magyar konzervatívok reménységének horgonya; üres hólyag, amely felpuffadva uszkál az események fölszínén, de az első igazi vihar parthoz vágja és megpukkasztja. Jó ezt kimondani, mikor még mindig akadnak nagylelkű ellenfelek, objektív labanczok, akik inkább k. k. meteornak föstik, amely fönségesen robbant szét a magasságokban. Végre is ebben az emberben tiszteletreméltó alig volt más, mint a hitvesi fájdalom, s mentsége alig lehet más, mint a rövidlátás. Meg kell adni, hogy a herczeg, aki a múlt század nyolczvanas éveiben születik a Németalföldön, ahol a spanyol örökösödési háború tartja ébren a régi Habsburgi imperum álmát; a katonasarj, aki belenevelődik az osztrák sereg hagyományos világfölfogásába; a nagyúr, akinek magának gondjai sohasem voltak: teljesen beleolvad a császárság gondolatába, s nincs érzéke az emberek, a népek s a nemzetek gondjai, nyomorúságai és törekvései iránt. De egyébként? Mi nagy mesterség van abban: a városon belül, ágyúkkal, szuronyokkal, egy egész engedelmes helyőrséggel leverni a fegyvertelen Prágát? S Bécset már nem ő vette be; Bécset már a Jellachich szerezsánjai szerezték meg a számára; ő maga nem tudott mást, mint legyilkoltatni Messenhausert, a vitéz nemzetőrt, s lepuffantani Blum Robertet, a lánglelkű liberális német képviselőt, aki nem is volt osztrák alattvaló. S még azt sem a maga eszétől tette; ezt is a sógora, Schwarzenberg Félix miniszter parancsolta néki. S az ő diadalmas előrenyomulása Budáig? Hétfelől támadt az ellenség arra a Magyarországra, melynek valójában nem volt egy katonája sem abban a perczben, amint Austria személyében az osztrák sereggel is szembehelyezkedett, s a mely csak remegve mert kardhoz nyúlni, nehogy e jogos és törvényes önvédelmével hűtlenség színébe kerüljön. Ez a híres diadalút Pozsonyon, Győrön, s a véres emlékezetű Móoron keresztül Budavárig. (40 jan. 5.) Ha a gőgös mágnásban, a ki még 48 októberében, mikor főparancsnok lett, Ivánkát, a magyar kormány követét elküldte azzal a híres mondásával, hogy: rebellisekkel nem tárgyalok; a ki 49 január 3-án a Bicskén előtte udvarló magyar országgyülési küldöttektől, köztük Deák Ferencztől s Lonovics érsektől feltétlen megadást követelt; ha ebben az elkapatott emberben, a ki egy védetlen kis országgal szemben egy hatalmas császárság majdnem teljes hadierejére támaszkodott, melynek Olaszországban lekötött részét bőven pótolták a lázongó ráczok, oláhok és horvátok; ha Windischgrätz Alfréd herczegben csak egy idegszál van is az igazi katonából, akkor erről a pontról s ezeken a napokon csakugyan leverhette volna egész Magyarországot. De a rövidlátó nagyúri dilettáns azt hitte, hogy munkájának már végére jutott; megpihent, mint egy isten, aki hét nap alatt egy egész világot teremtett; s e pihenője alatt a magyar sereg megszületett a semmiből, kinőtt a földből, kirajzott a levegőből. Mire februárban észbe kapott, már vége volt. Hiába egyesítette már az egész rengeteg sereget; Kápolnánál a vitéz Schlick segítségével hiába verte vissza a magyarok támadását: Isaszegnél a magyarság olyan áprilist járatott a híres ármádiával, a melybe beleroskadt az egész régi Ausztria, s beleveszett a Windischgrätzet dicsősége is. Ausztriát csak az orosz segítség tudta talpra állítani; Windischgrätz többé semmi. Április derekán Welden lett helyette a fővezér, ő pedig visszasülyedt egy közönséges generális katona-hivatalnoki jelentéktelenségébe. A magyar szabadságharcznak az ő szomorú tragédiájában megvolt az a mulatságos elégtétele, hogy alaposan megrostálta a magyarfalók pöffeszkedő hadát.

BÉCSUJHELY KULCSA.
A magyarok Bécsujhelyet megtámadván tizennégy szekér fegyvert zsákmányoltak, s aztán az üres kaszárnyát bezárva, kulcsait magokkal hozták.

Egykorú kőnyomat.
WINDISCHGRÄTZ.
Az Országos Képtárból.

BÉCSUJHELY KULCSA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.
Az osztrák katonák egészen más ruhában jártak 1849-ben, mint a minőben manapság látjuk őket.
A granicsárok barna, rövid frakkot viseltek rózsaszínű hajtókával, hozzá kék magyar nadrágot.
A császári vadász-zászlóaljak galambszürke egyenruhája a csinosabbak közül való volt. Vadász különben csak kevés harczolt ellenünk, mert Radetzky egyáltalában nem akarta elereszteni kedvencz katonáit Olaszországból, hol jó hasznukat vehette. Nálunk nem is igen sokra mentek ezekkel a császáriak. A legelső találkozás alkalmával, Szélaknánál, ugyancsak megfutottak Aulich Ernő- és Sándor-bakái elől.
A lovasok is jól festettek, ezek közül a dzsidások, huszárok, chevauxlegerek (svalizsérek) és dragonyosok jártak nálunk. A svalizsér egyenruha, melyet képünkön láthatni, megszűnt. Ez a Kress tábornok nevét viselő ezred öltözete volt, melyben a szabadság kitörése előtt sok jeles lovassági tisztünk szolgált, a kik később a mi lobogóinkért küzdöttek.
A dzsidások ma is ilyenek, megint a régi lengyel csákót hordják, de a dzsidát nem használják többé.
Legnehezebb sora volt a gyalogságnak.
Ezek, szegények, annyira meg voltak terhelve, fegyverzetük pedig oly ósdi és szegényes volt, hogy fölöttük roppant magasan álltak a mi honvédeink.
Az osztrákok főhibája e mellett természetesen az volt, a mit Kossuth szemünkre is vetett: «Az, a mit osztrák seregnek neveznek, nem hazáért küzd.»
Előre is bizonyos volt e sereg legyőzetése.
Hiszen a mi részünkön volt az igazság, a bátorság, a keleti vér tüze, a honszerelem hősöket teremtő ereje, a szükség és nyomorúság: a bátorság szülőanyja és dajkája.

L. Allemand F. egykorú rajzai 1849-ből.
OSZTRÁK VADÁSZOK.

OSZTRÁK KÖNNYÜ LOVASOK.
Hogyan irtak rólunk 1848-ban?
A gőg és lenézés hangján, gúnyt űzve érzelmeinkből, megvetéssel említve szent ügyünket, elitélve szabadságszeretetünk törekvéseit.
A bécsi urak egész külön szótárt készítettek, mely a szabadság bajnokait pártütőknek, az összetartó államférfiakat czinkostársaknak, a szabadság oltalmazását «véghetetlen szerencsétlenségnek» nevezi.
A ki nálunk koszorús hős volt, az nekik hitvány esküszegő; a ki külföldről haza bujdokolt mi hozzánk, s lett belőle jó magyar bajnok, az az ő szemünkben szökevény katona; a kit a haza szerencsétlensége meghatott, s udvari emberből nemzete híve lett, lakájból államférfiú, az ő előttük odahagyta a tisztességes életet, s lázadóvá fajult.
Ha a népnek szabadságról és honszeretetről beszélnek, akkor elcsábítják és csalják a népet, a buzditó beszédek kényszerítések és fenyegetések; szerintök az udvar mindent elkövetett a veszély elhárítására, de minden kisérlete meghiúsult. Ily szótár szerint készültek akkor a leiratok, de a magyarságnak volt annyi esze, hogy nem hagyta magát a bécsi-szótár szó-csere-beréje által elámíttatni.

MAGYAR-CSÁKÓ 1848-BÓL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

VASAS NÉMET CSÁKÓJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

MAGYAR-CSÁKÓ 1848-BÓL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

OSZTRÁK GYALOGOSOK.
L’Allemand rajzai 1849-ből.

OSZTRÁK DZSIDÁS ELŐÖRSÖN.
A kamarilla 1848. deczember 2-án egy államcsinynyel megfosztotta trónjától V. Ferdinándot, és Ferencz Józsefet, a tizennyolcz éves ifju főherczeget ültette helyébe, nem királynak, hanem császárnak, az abszolút Ausztria császárának.
Ferencz József Zsófia főherczegasszonynak és Ferencz Károly főherczegnek legidősebb fia. Ferencz Károly született 1802-ben, meghalt 1878-ban. Nagy befolyása volt, mert a korona, mint a gyermektelen V. Ferdinánd egyetlen fitestvére, reá, illetőleg gyermekeire volt szállandó.
Zsófia főherczegasszony született 1805-ben, meghalt 1872-ben. Éles eszü, határozott karakterű, a politikát nagy kedvteléssel űző asszony volt, ki az udvari körök minden tanácskozásában részt vett, sőt szavát döntőleg érvényesitette.
Házasságukból négy fiu és egy lány született; még pedig Ferencz József, Károly Lajos, Lajos Viktor főherczegek, Miksa, a gyászos véget ért mexikói császár, s Mária Anna főherczegnő, a ki kicsi korában elhúnyt.
Általában azt mondják a történetirók, hogy Zsófia volt az udvari párt láthatatlan feje, lelke. Ő akarta, hogy ne férje, hanem fia üljön Ferdinánd után a trónra.
Ferencz József főherczeg gondos nevelésben részesült, különösen katonai kiképzésére forditottak nagy gondot. Tizennyolc éves volt, mikor a Habsburgok viharoktól ostromolt trónját elfoglalta. A magyar történetirás érdemük szerint leszámolt azokkal, akik a gyermekifju helyett és nevében cselekedtek és kormányoztak. Mi csak büszkén utalunk arra, hogy ez ifju uralkodóból, aki a lehető legnehezebb viszonyok közt lépett a történelem színpadára, Magyarországnak legalkotmányosabb, mindenek által körülrajongott királya lett.
A lemondás drámai jelenet volt. A szegény V. Ferdinánd viaszsárga volt, közel állt a siráshoz és reszkető kézzel, csak habozva írta alá a lemondási okmányt. Egy boldog, örömtől sugárzó arcz volt a körülállók közt: Zsófia főherczegasszonyé.
Erre Ferencz József Ferdinánd elé térdelt, aki megsimogatta az ifju király arczát és halk hangon így szólt:
– Áldjon meg az Isten kedves József. Szivesen történt, viseld magad jól.
Ferencz József is halavány, bús volt, s nehéz sóhajtással így szólt:
Boldog ifjuságom, oda vagy!
Így tették le V. Ferdinándot azok, akik azt hitették el a nemzetiségekkel, hogy a magyar Ferdinánd trónja ellen tör.

FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG.
Eybl 1847-iki rajza.
A cseh-tót felkelés már csúfos véget ért, mikor Ferencz József a trónra lépett. Mégis elmentek még egyszer a császárhoz könyörögni (magyar díszruhában!), hogy állítsa talpra őket pénzzel és katonával. Nem tudjuk, kaptak-e valamit, de a hurbánisták többé nem igen szerepeltek. Maguk az osztrák vezérek is lenézték őket.
Az ötvenes évek elején a prágai Hradsinban egy estélyen a gazda így szólította meg egyik vendégét:
– Hallott már az én szerencsétlenségemről?
Ez a gazda I. Ferdinánd császár volt, magyar királyul V. Ferdinánd, s az a szerencsétlenség nem volt más, mint a trónról való leköszönése, melyre, tudvalevő, nem a maga jó szántából fanyalodott rá a derék, jólelkü fejedelem, aki egész csinos dolognak tartotta az uralkodást, «csak az az átkozott sok aláirás ne járna vele.» Bekövetkezett azonban az az idő, melyben már a sok aláirás sem használt; amelyben égbekiáltó ellentét volt a között, amit a császár aláirt, s amit az udvar cselekedett, s a népek kezdtek megingani hüségükben, mikor világos lett előttük, hogy van eset, mikor a császár aláirása nem elég szent arra, hogy mások meg ne vessék, amit ő megigért. Egy szentség maradt csak: az eskü; az eskü, amit a magyar király a magyar alkotmányra tett, s amit vele nyiltan megszegetni a hű katholikusok nem akartak. Már pedig világos, hogy Magyarország «paczifikálása», a magyar kormány letétele, a márcziusi s áprilisi törvények helyébe a 47-es állapotok önkényes visszaállitása (ez volt a legmérsékeltebb terv, a leg-«magyarabb» Windischgrätzé és – a magyar konzervativoké) – hogy mindez kevéssé fér meg a magyar király esküjével. Mig a kis Kremsierben az osztrák országgyülés tanácskozott, a szomszédos olmützi udvarban november végén ezekről folyt a tanácskozás. Világos volt, hogy olyan császárra van szükség, aki nem tett esküt a magyar alkotmányra; tehát Ferdinándnak le kell köszönnie. Ezt vallotta a császár két nagybátyja, Lajos főherczeg és János főherczeg, akiket bátyjuk, a boldogult Ferencz császár mintegy gyámul hagyott a fia mellett, hogy az egyik az imperium, a másik az osztrákság egyességét megőrizze mindenki, még a magyar barátság gyanujába keveredett harmadik öcs, József nádor törekvései ellen is. Ezt vallotta a császár sógorasszonya is, Zsófia főherczegasszony, akinek, ha a császár leköszön s azzal együtt az ura is lemond a trónvárományozásról, elsőszülött fia, Ferencz József főherczeg lesz a trón birtokosa. Ezt vallotta az az egész titkos udvari tanács, mely végre nyiltan eltolta helyükről az eddigi névleges minisztereket: Windischgrätz, a prágai oroszlán generalissimus; az ő kreaturája, Jellachich, horvát bán; a sógora, Schwarzenberg Félix, a pléhember, a kanczellár, nagy tehetségü, de egyenetlen miveltségü ember; ezt vallotta Bach Sándor, a barrikádok hőse, az igazságügyi miniszter, aki a «liberalizmus» eszméit vitte magával a hitehagyottságba; ezt a másik két miniszter is: Stadion, a belügyi és Bruck a kereskedelmi. A reactiónak s az illyrizmusnak csak a nagymesterei adták ki a jelszót az egységes, német és liberális Ausztriáról, s jellemző, hogy a decz. 2-iki olmützi német-liberális trónváltozáson a szláv-papparáti világi apostol is jelen volt: Jellachich, horvát bán. A kis morva városba menekült udvar decz. 2-án reggeli 8 órakor gyülekezett össze – maguk a család tagjai is csak kevesen tudták, miért. A gyülekezet előtt végre megjelent a császár s a trónörökös család; a császár fölolvasta lemondását, Schwarzenberg a többi okiratot; ezeket a felek aláirták, s erre az uj császár letérdelt lemondott nagybátyja előtt, aki könynyes szemmel susogta: «Jó szivvel tettem, légy jó.» Majd az apai áldást is megkapta az ifju fejedelem, aki még egy esztendő előtt magyar beszéddel igézte meg a magyar sziveket, akit egy félévvel elébb Kossuth Lajos hítt ifjabb királynak Buda várába, s akit most a történelem szeszélye a magyarellenes hadjárat élére állított. E nagyon ünnepélyes, de nagyon törvénytelen esemény még másfél évtized multán is nagy bonyodalmaknak lett kutfeje: a kremsieri országgyülés ugyan tudomásul vette, de a magyar nem; s később az ébredő magyar alkotmányosság legelső és legsúlyosabb válságai a körül forogtak, hogy törvény szerint voltaképpen még mindig V. Ferdinánd uralkodik s az országgyülésnek őhozzá kellene fölirnia.
Csak a későbbi törvények szentesitették a Ferdinánd király s a Ferencz Károly főherczeg lemondását, s 1867. évben hangzott el ujra az eskü, melyet a magyar király tesz le a magyar alkotmányra.

A KIÁLTVÁNY ALÁIRÁSA, MELY TUDTUL ADJA A TRÓNVÁLTOZÁST.
Az eredeti hű mása.

Egykorú kép.
SCHLICK KASSÁNÁL 1848 deczember 11-én.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Bizony megverte Schlick a magyar sereget Kassánál, deczember 11-én. A kis magyar sereget, mely alig állt nehány száz emberből, csodálatosképen legyőzte a hatalmas osztrák hadtest, melynek csak a vezérei egész kis sereget tettek. A magyar sereg tanulatlan, edzetlen volt, legnagyobb része akkor fogott először fegyvert, maga éhes, a sok sanyarúságtól elgyöngült, fegyverzete hiányos, – és mégis megverték. Az osztrák sereg pihent, harczedzett erő, uj fegyverekkel, jó ellátásban, tanúlt vezér alatt, – és mégis győzött. Pulszky Sándor alezredes kénytelen volt menekülni. S az elhagyott városba benyomúlt Schlick, a győztes diadalmi vezér, s hatvanezer forint sarczot vetett ki a városra.
Gál Sándor székelyes vegyüléke a tudásnak és rajongásnak, az elméletnek s a gyakorlatnak. Nyugalmazott kadétiskolai tanár volt már hat év óta, mikor egyszerre csak magyar sereget kellett előteremteni a föld alól. A Kossuth bűvészei közt legelöl járt a nyugalmazott katonaprofesszor, irásbeli tervekkel és teremtő szervezéssel. Részt vett a legvéresebb csatákban s a székely bérczek közt még Bem menekülése után is tartotta magát. Majd ő is elbujdosott, s tíz esztendő múlva az olasz légió révén fogságba került. Hamar kiszabadult, de sötétség borult e nem mindennapi elmére, s igy halt meg, távol a hazától, a hatvanas évek derekán, Olaszországban.

Petőfi állította még a szabadságharcz félistenei között is legkülönb helyre a székelyeket, s méltán, mert e csudák évadjának legnagyobb csudái a Székelyalföldön estek meg. Gróf Mikó Imre is székely volt, egyike a hangos idők csöndesebb alakjainak, akinek működése is a béke idejére esik. A nagy tűznek, melyben Erdély a magyarság kebelébe olvadt, ő volt a leghívebb s legkitartóbb előmunkálója, segítője a nagy Wesselényi Miklósnak. A szomorú napok alatt csöndes, adakozó kulturmunkának élt, s csak a kiegyezés adta ujra a magyar politikai életnek és a kormánynak, melyben mint földmivelési miniszter képviselte a nagy hazával mindörökre egybeforrt bérczes kis hazáját.

A székelyek nemes fajtájából származott Bethlen Gergely is, a bethleni Bethlenek ágából. Az olasz légió főemberei közé tartozott. «Látod öcsém – mutatta az ifju Horváth Gyulának Viktor Emánuel királyt, félrecsapott széles karimájú olasz kalapjában, – ketten tudjuk csak, hogy kell ezt a kalapot viselni: Én meg a király.» Ez az önérzetes nagy Én csupa hűség volt s csupa önfeláldozás, s a nagy Garibaldiért való rajongása csak folytatása volt annak a még nagyobbnak, melylyel a hős Bemet környezte. A vénülő lengyel vitéz egyik leghívebb emberét kegyelte e hadsegédében, aki különösen Medgyesnél tünt ki nagy vitézségével.

Petőfi csudálta, szerette, apjának nevezte, ő meg fiának tekintette és annak szerette Petőfi Sándort –: egyedül azért is nagyra tarthatjuk és áldhatjuk a Bem apó alakját. Milyen alak, milyen fura kis alak, szürke, kicsiny, öreg, mint egy polyák koldus, aki a fényes, hangos magyar táborba tévedt. De hamarosan felismerték, mert látták, hogy az apró lengyel: a legcsökönyösebb, a legvakmerőbb és leghivőbb szabadsághős, aki a raboskodó földön élt valaha. Hitt a hihetetlenben és munkálkodott, hogy lehetővé tegye ami lehetetlen; hazájának, Lengyelországnak fölszabadítása érdekében végig harczolja Europát, katonailag szervezi a bécsi forradalmat, és amikor látja, hogy az osztrák nem igazi forradalmi nép, hogy még a maga szabadságát sem tudja kivívni, nemhogy a lengyelt segíthetné valamikor – fogja magát, lejön hozzánk, sebesen, mohón, boldogan és igaz szívvel közénk áll. Idegen nemzetbéli soha még nem lett úgy a miénk, mint ez a kóbor lengyel katonatiszt, aki – mikoron hozzánk került – már túl volt sok dolgon, kitüntette magát a Napoleon elleni hadjáratban, becsületrendet kapott, tűzérkapitány lett, majd elmélettel foglalkozott, számított, írt, bombát csinált és röppentyűt talált ki, ami csaknem az életébe került.
A puskapor összeégette, csuda, hogy fogott rajta; igaz, hogy béke volt. Fölépült nagy nehezen, polgári életet élt, tudós lett – amíg nem jön a háború. Lengyelország újra fölkel és 1830-ban Bem újra elemében van – vezérelhet, vívhat és győzhet, mindenütt ahol ez a győzelem nem az erőn mulik, hanem a csudán, az ő szerencséjén, lángelméjén… Lengyelországnak mégis buknia kellett. Bem most Németországba vonúl és ott szervezi az emigrácziót, lelkesít, és nézi, hogy egy új fölkelésig lehetne-e harczolni valahol. Bejárja e czélból Európát és a rövid bécsi tartózkodás után nálunk állapodik meg.
Az ellenség táborán át jön le hozzánk, Pozsonyban találkozik Kossuthtal, akinek megtetszik. Kossuth tábornokká nevezteti és leküldi Debreczenbe, hogy a honvédujonczokból csináljon katonát, szervezzen hadsereget és – foglalja vissza Erdélyt. Az öreg lengyel most 8000 gyerekkatona élére áll és kezdődnek a – csudák.


Orlay Soma festménye után.
Mielőtt e remek szablyát az erdélyi nők Bemnek ajándékozták, egyik erdélyi fejedelemmé volt az, II. Rákóczy Györgyé. Az ő neve áll a penge egyik oldalán, utána 1643 évszám. A magyarosan hajlott kard hüvelye zöld bársonynyal van bevonva, a bársonyt áttört művű, aranyozott ezüst pántok díszítik, bordás koralokkal sűrűen kirakva. Az egész hüvelyen 164 koral van.
A kardon három czímert látni. A pengén a név mellett a Rákóczy családét, az egyik mezőben az erdélyi fejedelmi czímer, a székelyek napba szálló sasa, a másikban a szászok hét vára büszkélkedik.
A penge 78 cm. hosszú, 3 cm. széles, súlya 1 kiló és 400 gramm.
Mikor az erdélyi nők Bemnek a magyar haza oltalmában vívott harczaiért valami értékes emlékkel óhajtottak kedveskedni, e kardot vásárolták meg egyik erdélyi nemes családtól, s ezt ajándékozták Bemnek, egy vörös bőrtokban, melyen a következő felirat volt: «Emlék Bem hős vezérnek, a kolozsvári nőktől. 1849.» Mikor az orosz hadak Bem táborát elfoglalták, e bőrtokra is ráakadtak, s azt kardostul haza küldték, hol a trarkoeselói, majd a szentpétervári udvari fegyvergyüjteményben őrizték.
Az ezredéves kiállitás alkalmával a czár a magyar nemzetnek ajándékozta. Azóta a Magyar Nemzeti Múzeumban van.

Az orosz czár ajándéka.
RÁKÓCZY ÉS BEM KARDJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
A tél az egész országot fegyverben találta. Arad várának parancsnoka ez időben Berger báró altábornagy volt, a ki a császár október 3-iki rendeletét olvasván, fölhívta Arad előljáróit, hogy a honvédséget utasítsák ki a városból, a honvédekhez átpártolt katonákat, e szökevényeket, fogassák el, a polgárság hat ágyúját pedig adják által neki. A tanács természetesen nem teljesítette e kivánságokat. Erre Berger október 7-én a nemzetőröket a várból kiűzte, s a várost bombáztatni kezdte.
Az ott lakó kis honvédsereg megszállotta a városnak a vár felé eső részét; segélycsapatokat is kértek, s nem egyszer győzedelmeskedtek a kirohanó várbeliek felett. De hiába volt minden hősiségük, ha nem voltak ágyúik; a tömör kőfal daczolt velük. A magyar sereg azonban egyre növekedett, száma a Visoczky-féle lengyel légióval nyolcz ezeren felül emelkedett. Deczember 3-ika és 4-ike közti éjjel nagy csöndesen a vár tövéig lopóztak, áthidalták az árkot, s már a belső bástyához értek, mikor a fölriadt őrség észrevette őket. Győzelem helyett bukást arattak, s 51 jó vitézt hagytak a csatatéren. A várvédő osztrák sereg a helyett egyre erősödött. Eleséghez is jutottak, s azt nem más vitte nekik, mint Leiningen tábornok, a későbbi magyar vértanú. Szegény fiatal hős, bizonyára nem gondolta, midőn a várt ölelő síkon átlovagolt, hogy egykor e helyütt fogja föláldozni életét a magyar szabadság eszményéért.

Egykorú kőnyomat.
AZ ARADI CSATÁBÓL.
Az Országos Képtárból.

MAGYAR SZOLGÁLATI ŐV.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
A HALOTT BAJTÁRS.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.

LÁZÁR OSZTRÁK SZOLGÁLATI ŐVE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A téli hadjárat elég szerencsétlenül kezdődött. A magyar hadsereg, mely nagyrészt fegyelmezetlen ujonczokból, vagy rosszul fegyverzett nemzetőrökből állt, csatát csatára vesztett.
Nemcsak az őszszel ujra fellázadt Bécset nem tudták felszabadítani, s lakosságának segitő kezet nyujtani, hanem az 1848 deczember közepén, öt oldalról ránk tört ellenség előtt sem tudtunk helyt állani. Ha Bem hamarjában vissza nem hóditja Erdélyt, akkor az osztrákok a Királyhágóról leszállva, Debreczenre törnek, s nincs honnan szervezni az ellenállást.
A téli hadjárat azonban kitünő iskola volt. Az alatt lett harcedzett katonává az ifju honvéd, aki aztán a tavaszi hadjáratban a vitézség csodáit müvelte. De deczemberben Bem mentette meg a hazát.
Az osztrák főhadsereg Windischgrätz Alfréd herczeg tábornagy személyes vezetése alatt Bécs felől tört ránk. Simunich altábornagy és Frischeisen alezredes Morvaország felől támadt, Schlick altábornagy éjszak felől, Kassa ellen dolgozott, Nugent táborszernagy Stiria felől nyomult előre, Erdélyből Padmer fenyegetett 17,000 emberre, az Alsó-Dráva felől Trebersburg vezérőrnagy közeledett, ezenkivül szerb, tót, oláh és szász felkelők garázdálkodtak az országban.
Csikorgó tél közepén mindezt egyszerre ránk zúditotta Windischgrätz!
Deczember 14-én Simunich megtámadta Ordódyt a nádasi szorosban és kiverte onnan. Ordódy Lipótvárra retirált.
Görgei Guyon ezredest küldötte segitségére Pusztelnik vezérkari ezredessel és 330 emberrel.
Guyon magához vonta Ordódy seregének egy részét, megszállta Nagy-Szombatot és ott bevárta Simunichot. Simunich deczember 16-án estefelé nagy tulerővel támadta meg a mieinket, akik az oroszlánszigvü Guyonnal élükön hősies ellenállást fejtettek ki.
A véres utczai harczban Guyon kivont karddal mindig legelöl volt. Vagy a zászlót kapta kezébe, s úgy vezette rohamra embereit.
Mikor aztán egészen körülkeritették őket, utolsó erejüket összeszedve, keresztülvágták magukat az ellenségen. Sokan elestek, sokan meg foglyul estek a mieink közül, de a becsületet megmentették. Joggal nevezik azóta Guyont a nagyszombati hősnek.
Ezalatt főseregünk Parendorfnál csatát vesztett, s Pozsonyt, Magyar-Óvárt feladva, lassan hátrálni kezdett. E visszavonulásban is volt egy derült pont: Mosonynál huszárjaink csúfosan szétverték Jellachich lovasságát.

TÜZÉRCSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

BAKACSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban,
Budapesten.

GUYON A NAGYSZOMBATI CSATÁBAN.
Egykorú festmény.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Mészáros deczember 18-án Miskolczra érkezvén, átvette a parancsnokságot Puky megvert hadai fölött. Ujjászervezett hadával főként a kassai útat akarta biztosítani, s ezért Szikszóig előre nyomúlt. Történt, hogy Schlick ellenük nagy erős haddal «kémszemlé»-re ment. Arról értesülve, hogy Mészáros kiván ellene föllépni, gyorsan haladt előre, s Deym dandárát Mészáros arczvonalának foglalkoztatására küldte, Pergennel pedig a balszárnyat megkerülni szándékozott. E sereg azonban Aszalónál egy félszázad honvédségre bukkant, s azokat foglyúl ejtette. Szikszón pedig nagy meglepetésükre egy fia ellenséget sem találtak. Már tanyát ütöttek volna a községben, midőn híre fut, hogy Mészáros a Szikszó hegyen csatára készen áll. Schlick kivonúl, mire a magyarság szép rendben hátrálni kezd. A zavart a huszárok kezdték, kiket néhány jól irányzott lövés zavarba hozott, példájukat a gyalogság csakhamar követte. Ez a szikszói csatavesztés története.

Egykorú kőnyomat.
A SZIKSZÓI CSATA.
A cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.

Egykorú kőnyomat.
A MOORI CSATA.
Az Országos Képtárból.
Deczember 30-ika volt, midőn Perczel Moornál csatát fogadott el s azt elveszté.
E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.
Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.
Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai szinét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat leölték vagy elfogták.
Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike a tréfálni mindig kész táblabiráknak nem kis kárörömmel mondá neki:
– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.
– Valóban, – mondá a tábornok, – a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék, – most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váczi szonnambula.
E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet.
Minden lap, kormányi proclamatio, napi parancs azt hirdette, hogy Budapest alatt fogjuk megvárni a döntő ütközetet.
Délután ásót kapát vettem a vállalra s nőmmel együtt kimentünk sánczot ásni a Gellérthegy alá. A főváros rangkülömbség nélkül dolgozott az új védműveken. A legelegánsabb úrhölgyek talicskázták a földet hozzá; mi pedig ástunk és követ fejtettünk napestig. Holnap ugyan e gödrökben már tán harczolni fogunk, s holnapután talán el leszünk bennük temetve. Este kitisztítottam a puskámat, s elkészítettem a töltényeimet.
Még erre a napra országgyűlés volt hirdetve. Madarász azt mondta, most bátorság Debreczenbe futni, gyávaság Pesten maradni; végszavai ezek voltak: a ki elmarad közülünk, azt a hozzá legközelebb eső lője agyon! – Én már értettem a vitát; itt nem lesz ütközet, Windischgrätz csata nélkül jön be, s ha itt találja az országgyűlést, megteheti, hogy új kormányt alakíttat vele, s a Debreczenbe távozottat megtagadtatja! Mig az országgyűlés karzatán voltam, a budapesti nemzetőrség lefegyverezteték. Ez aztán meggyőzött.
Nemcsak karom, hanem a lelkem is le volt fegyverezve.
Már most hová futni, a kinek sehol sincs otthona, a ki senkihez sem tartozik, a kire sehol sincsen szükség? Debreczen hat napi járóföld most! Legszigorúbb tél kezdete van. A szolnoki vasuton befagynak a mozdony csövei a hidegtől s én egy szellős carbonari köpönyegben megyek neki a hófödte Hortobágynak családommal, s a velünk együtt futó Szigligetivel.
Én egy kis vánkost gomboltam a kabátom alá, hogy meg ne fagyjak, családomat paplanokba burkoltam; s a derék Szigligeti egy tarka virágu hálókabátot huzott felső öltönye fölé téliruhának. Mennyit nevettünk egymáson, s együtt a délczeg Pompéryn, ki a sibériai expeditóhoz egy hölgymuffot szerzett valahonnan. Még most is lehet ezen nevetni.
Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.
És ez így tartott az esztendő második napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.
Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hideg, iszonyú hófuvás, – gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyuk, el-elakadva a hótól, ismeretlen uton.
Ilyenek voltak az ezernyolczszáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai Magyarországon.
J. M.

Egykorú kép.
A MOORI CSATA.

Egykorú kép.
MENEKÜLÉS A FŐVÁROSBÓL.
Az oláhok új pusztítást vittek véghez. Megrohanták Nagy-Enyedet. Prodan pap és Axente volt a vezér. Patakban folyt a vér nyomukon, s a patak szép magyar szüzek levagdalt kebeléből, férfiak orgyilok ejtette sebeiből fakadt. Fölnégyelték a papot, ki templomi öltönyében, Isten nevével ajakán elébük ment, hogy őket emberségre intse.
Fölgyúlt a város, s rémvilága irtózatos hóhéri munkára sütött. A mellett folyt a fosztogatás. A református collegium szép könyvtárát kirabolták, elrabolták a tudományos gyűjteményeket, az ásványok, érmek egész gazdag szertárait kiüríték. Csak a leégett ház, az égre meredő kormos falak maradtak utánok. Elhamvadt a püspöki lak, árván, kifosztottan állott a néptelen utczában.
Ez tartott 1849. január 8-tól 11-ikéig, mikor a Tordáról jövő csapat hirére szétfutottak.
Nehéz napokat éltünk.
Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb, óriás alakban emelkedtek egymás fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiob-postái egymást borzalom, kínfokozatban.
A főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon, úri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a dunaparti corsora, valami híres zongorász déli hangversenyére.
Oh, az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes akkordjait már hallottuk is távoli ágyúdördülésben.
És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak s ősz princzipálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók, miniszterek és radikálisok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván kézről-kézre a földdel tölt kosarat; ilyen szép «lánczot» is régen láthatott a világ.
J. M.

Egykorú rajz.
ERDÉLYI ROMBOLÁS.
Az erdélyi református püspöki lak romjai Nagy-Enyeden.

Egykorú rajz.
GELLÉRTHEGYI SÁNCÉPITÉS.
Mikor az osztrák hadak már öt felől rátörtek hazánkra s honvédeink vére éjszak, kelet, dél és nyugat felé pirosra festette a havat: a nemzet még egy kisérletet tett a kibékülésre. 1848. decz. 31-én az országgyülés (ez volt az utolsó ülés Pesten, másnap menekültek Debreczenbe) elhatározta, hogy küldöttséget meneszt Windischgrätz herczeghez, aki előnyomulásában már a fehérmegyei Bicskéig jutott.
A küldöttségbe megválasztattak: Majláth György országbiró, gróf Majláth Antal, Lonovits József érsek, gróf Batthyány Lajos és Deák Ferencz. Utasitásuk az volt, hogy az ellenség fővezérétől fegyverszünetet eszközöljenek, s esetleg készítsék elő a békét. Ha pedig kell: menjenek el egészen az uralkodóig.
Január 4-én érkezett a küldöttség Bicskére. Windischgrätz azt üzente nekik a fogadóba, hogy Batthyány kivételével valamennyit fogadja. Négyen jelentek meg tehát előtte, s Majláth György ékes szavaira azt vágta oda nekik a gőgös katona:
Unbedingte Unterwerfung! Föltétlen meghódolás.
Ez az, a mit a magyar nemzettől elbizakodottságában követelt.
A históriai jelenet Deák Ferencz előadásában maradt ránk.
– Teljes lefegyverzés és az összes várak átadása, – ezt tette még hozzá Windischgrätz, megjegyezvén, hogy a többi Ő Felsége kegyelmétől függ.
– Ha küldetésünknek itt nem lenne eredménye, utasitásunk tovább, Ő Felségéhez menni a nemzet kérésével.
Windischgrätz erre határozottan kijelentette, hogy Ő Felsége nem fogadhatja a küldöttséget. A küldöttséggel nagyon vegyes modorban bánt el; vagy ingerülten pattogott, vagy sima udvariassággal beszélt. Deák végül kérte a herczeget, engedje most már őket nyugodtan visszatérni küldőikhez. Mire a herczeg azt felelte, hogy személyes biztosságuk kedveért csak maradjanak Bicskén pár napig.
Öt napig voltak ott. Közben egyszer a herczegnél ebédeltek. Batthyányt balsejtelem fogta el. Abból a körülményből, hogy a herczeg őt nem fogadta, azt következtette, hogy az osztrákok sulyosan terheltnek tartják. De nem törődött vele. A rajzoló el sem képzelhette a küldöttséget nélküle, s őt is oda tette Windischgrätz termébe.
Mikor Windischgrätz Budára tette át főhadiszállását, a küldöttséget is eleresztették. Dsidásokat rendeltek melléjük, kik Budára kisérték őket, onnan mehetnek amerre tetszik.
A megalázkodás tehát hiábavaló volt, a harcz és vér folyt tovább.

Egykorú kőnyomat.
A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS KÜLDÖTTSÉGE WINDISCHGRÄTZNÉL.

HÁROMÉLÜ MAGYAR SZURONY.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Windischgrätz herczeg, miután gyakorlatlan, tervezetlen csapataink Pozsonytól kezdve hátráltak előtte, 1849 január 5-én déli 1 órakor kardcsapás nélkül bevonult Budapestre.
A bevonulás útján katonák álltak sorfalat. Hogy a menet ünnepélyesebb legyen, a herczeg előtt vörös köpönyeges szerezsánok lovagoltak. A lovak patái dübörögtek, a vértesek vasai csillogtak, a katonai zenekarok vidám indulókat játszottak, de a város puszta volt és üres, egy lélek se lézengett az utczákon, a boltok zárva voltak. A városház tornyán a megadás, a gyávaság jelképe, a fehér zászló lobogott.
Az egykorú kép vidám asszonyokat rajzol a bevonulás útjára. Ez hazugság; senki sem bámulta a hősöket.
Windischgrätz egyenesen a királyi palotába lovagolt, s ott ütötte fel tanyáját. Jellachich a Károlyi-palotát foglalta le a maga számára.
A herczeg a császárhoz intézett jelentésében azt irja, hogy Buda és Pest küldöttsége eléje hozta a két város kulcsait, s egyuttal azon nézetének ád kifejezést, hogy Budapest lakossága óhajtva várta az ő csapatait.
Gróf Wrbna László altábornagy lett Budapest és a szomszédos megyék katonai kormányzója. Azonnal megkezdte a fegyverek beszedését és a gyanúsak összefogdosását. Elfogták gróf Batthyány Lajost, a Riadóért börtönre vetették Czuczor Gergelyt.
Az ostromállapotot kihirdették. A bebörtönzések, kivégzések megkezdődtek. A főváros csöndes lett, mint a temető.

Egykorú kőnyomat.
WINDISCHGRÄTZ BEVONULÁSA BUDAPESTRE 1849. JAN. 5.

DRÓT CSÖVÜ PUSKA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

PUSKA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőrajz.
JELENET A KASSAI ÜTKÖZETBŐL 1849. JANUÁR 4.
A bécsi csász. és kir. Hadügyi Levéltárból.
A kassai csata.
1849. jan. 4.
Az osztrákok támadó hadjárata 1848 decz. közepén indult meg. Éjszakról, keletről, délről és nyugatról egyszerre nyomultak előre, hogy így a háló mindjobban összeszoruljon és a nemes vad – a magyar – fogva maradjon abban. Az éjszaki határon, a duklai szoroson keresztül deczember 5-ikén Schlick altábornagy tört be 8000 emberéből és 18 ágyúból álló seregével. Könnyű szerrel széthányatta a szorosokból a torlaszokat, melyeket Irányi Dániel kormánybiztos oda állíttatott, s ellenállás nélkül nyomult előre Budamérig, hol Pulszky Sándor alezredes szembeszállt vele, de vereséget szenvedett. Ennek hírére a magyar kormány Miskolcz táján erős hadat gyűjtött, melynek élére Mészáros hadügyminisztert állította. Mészáros deczember 28-ikán Szikszónál próbált szerencsét, a kisérlet azonban ujra Schlick győzelmével végződött. Különben az egész jelentéktelen csetepaté volt, mely után Mészáros Miskolczra, Schlick pedig Kassára vonult vissza. A honvédelmi bizottmány sürgetésére Mészáros utána eredt Schlicknek, s azt 6800 főnyi gyalogsággal, 1600 főnyi lovassággal és 21 ágyúval január 4-ikén megtámadta. Mészáros serege nem volt valami derék, sok volt benne a rosszul fegyverzett, csatát nem látott nemzetőr.
A magyarok, kiknek egyenes dandárait Dessewffy Arisztid alezredes, Pulszky ezredes, Rembovszky őrnagy és Perczel Miklós őrnagy vezették, délután fél háromkor kezdték meg a támadást, s hátravetették az osztrákokat. De Perczel hátában megjelenik Gablencz őrnagy, seregét összezilálja a rendetlenség, Pulszky dandáraira is átragad, a hevesi lovas nemzetőrök csakhamar futásnak erednek, s példájukat az egész balszárny követi. Tíz, a Miszlóka mély medrében rekedt ágyújok az ellenség kezére került.
Dessewffy dandára kitünően tartotta magát. A 42-ik zászlóalj még rohamot is intézett egy ágyúüteg ellen, de a Vilmos-gyalogság közbeléptével a roham visszaveretett. Ekkor Dessewffy visszavonulást parancsol Enyiczke felé, a maga dandárán kívül még Rembovszkyénak is. A visszavonulást Dessewffy vitézül fedezte a 25. honvédzászlóaljjal, a lengyel légióval s egy század Koburg-huszárral. Az ő erélye és hősiessége nélkül Mészáros serege teljesen felbomlott volna.
Veszteségünk halottakban és sebesültekben 210 ember, foglyokban 20 tiszt és 500 ember volt. A vereség híre nagy csüggedést keltett mindenfelé, különösen azzal a hírrel párosulva, hogy Windischgrätz bevonult Budapestre. Mészárosnak sok kellemetlensége volt Debreczenben a kassai futás miatt, még vádakkal is illették a becsületes törekvésű, de nem hadvezérnek született katonát.

Egykorú kőnyomat.
ELLENSÉGES TESTVÉREK.
A bécsi cs. és kir. Könyvtárból.
A nagy dicsőségre következett a nagy nyomorúság.
Nem a magánéletről beszélek. Annak csak a gyönyörűségére emlékezem. Mikor magam hordtam haza a debreczeni piaczról a köpönyegem alatt a libamájat meg a disznóhust, s a feleségem maga főzött egész télen át a nyitott konyhán: mikor egy szobánk volt; akkor voltunk leggazdagabbak: aranybányánk volt a kedélyünkben, kifogyhatatlan. Magánéletemnek legboldogabb korszaka volt a debreczeni inség idénye.
De a közügyekben volt a nyomor.
Naponként eljártam Nyáryhoz. Két kormánytag lakott egy kettős szobában, Nyáry és Patay József. Mindennap első kézből kaptam meg a Hiób-híreket. Minden csatatéren vesztettünk. A főhadseregnek Görgei alatt hírét sem hallottuk. Ellenben megkaptuk Görgei váczi kiáltványát. Erdélyből népírtás hírei jöttek. Árulás, hűtlenség, gyáva megadás napirenden. A tábornokok nem engedelmeskednek, egy közűlök épen fenyegető levelet ír a kormánynak, melyben azzal biztatja őket, hogy nem az ellenségre fog menni, hanem Debreczenbe, s szétveri a kormányt és országgyűlést, a mért Pestet odahagyta. – A külvilágról nem tudtunk semmit. Az hermetice el volt zárva, rendőrségünk tehetetlen, mindenki lehangolva. A forrói csatavesztés után a jó öreg Mészáros e szavakkal kezdé beszédét az országgyűlésen: «Szeretnék pinczéből felbeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»
Debreczenben vettük hírét az orosz közeledtének is.
Az eddig legóvatosabban működő alkotmányos pártnak, mely vezetői közé Nyáry Pált, Szacsvayt, Kazinczy Gábort, Szemere Bertalant, Almássy Pált, Csengery Antalt, Kemény Zsigmondot számitá, nem maradt egyéb választása, mint az események élére állni, s az előre látható catastrophát legalább úgy közelíteni meg, hogy ha minden elvész is, a nemzeti becsület meg legyen mentve a bukásban.
Ezt előre látta mindenki, s illusióink nem voltak többé.
J. M.
A szomorú népvándorlás révén, mellyel az új esztendő kezdődött, Debreczen nemcsak a kormánynak adott menedéket, hanem a legkiválóbb magyar költőknek is.
Petőfi már többször járt Debreczenben, hol egy keserves telet is töltött, éhezve, fázva, nyomorúságban. Most is ide szorúlt télre, bár nem nagyon szerette e várost, hol mint maga írja, könyvet nem vesznek, ha vesznek is, csak azért, hogy szalonnát takarjanak belé. Mintha csak csúfolni akarta volna a sors, épen e városban született fia, Zoltán.
E télen Arany is megfordúlt Debreczenben, barátját látogatni. Őt is sok emlék fűzte az alföld leghatalmasabb városához. Keserű emlékek, az ifjukor magasra tőrő, szárnyaszegett vágyainak felújítói. A collegiumi évek, s egyetlen ballépése, a szinészszé létel.
Később, 49-ben, mikor Szalontán a mindennapi kenyér sem volt biztos többé, be is költözött Debreczenbe s fogalmazói állást vállalt a hadügyminisztériumban.
Arany nem zárkozott el a nemzeti törekvések elől, bár a forradalom hangulata nem igent talált csöndes, aggódó kedélyéhez.
A nagy nemzeti felbuzdulás őt is meghatotta. Márczius tizenötödikének hírét hallva, lelkes levéllel üdvözli Petőfit. A nép hangulatának emelésére költeményeket ír, sőt a nemzetőrséggel maga is elmegy Aradra, mint köznemzetőr. November 19-én tréfálózva írja Petőfinek, mily kimondhatlatlanúl jól esik visszaemlékeznie ama péntek éjszakára, midőn «esteli tíz órától reggeli két óráig, tehát négy teljes órán keresztül, Arad város piaczán, mint kitűzött riatéren állva, részint ülve, főleg pedig hasmálva observálgattuk a borongó holdvilágon fel-fel csillanó álgyú villámokat, hallgattuk az egymásba szakadt dörrenéseket és kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől.»
E levél hangja mindennél jobban mutatja azt a mélységes baráti szeretetet, melylyel a két költő egymás iránt viseltetett. Szinte ellentétes kedélyek voltak, sőt talán épen azért szerették egymást. Így magyarázza azt maga Gyulai Pál is, ki Arany fölött tartott emlékbeszédében a következőket mondja: «Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, a mi benne többé-kevésbbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss szinezetet, könnyed bájt: Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, a ki oly sok barátjával összezördült, s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egypár évre, melyeket a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra».
E szép valóság emléke az a kép is, melyet Petőfi Szalontán jártában rajzolt. Arany a nem éppen sikerült képhez egy epigrammot írt, melyben azt mondja, hogy a kép jó, ha a költő képzelete megjavítja, a mit a művész keze hibázott.

ARANY JÁNOS ARCZKÉPE ÉS KÉZIRATA.
A képet Petőfi rajzolta, e rajzra írta a verset Arany.

EGY VERSSZAK TOLDI MÁSODIK ÉNEKÉBŐL.
Nádföldes falusi házában született, a biharmegyei Szalontán; a szegény kálvinista deák pályáját futotta Debreczenben, honnan rövid életű ábrándjai elcsalták, hogy aztán szülővárosának jegyzői hivatalában nyugodjék meg. Később is, nagykőrösi kathedrájából, majd az Akadémia titkári székéből, a kis alföldi városba vágyódott vissza, melynek csöndjét, egyszerűségét, eredetiségét az ő magába vonult, mély érzelmű, inkább emlékeiben, mint új benyomásaiban és reményeiben élő lelke egyedüli otthonának érzett.
Lelki életének alapvető benyomásai és formái uralkodnak egész költészetében: a századok emlékezetével és képzeletével ható rege; az istenfélő szülei ház régi szent éneke s hívő kegyelete a biblia mondáiban; deák pajtásainak csufondáros jókedve és vidám élczelődése; a népélet egyszerű és megható drámái s tréfás történetei; a mezők szabad és friss költészete: a népdal.
Petőfi már tenyerén hordozta a közönség, mikor Arany nevét még senki sem ismerte. Már meglett férfikorban, de ifjú szívvel és kedvben lépett föl. A debreczeni deákhumor eleven, ríkító színeiben játszik, de már nemesen komoly meggyőződést és mélyebb érzést tolmácsol hexameteres szatirai eposza: «Az elveszett alkotmány», melyben a régi kortesvilág haladó és maradó pártjának durva szélsőségeit ostorozza. E művével 1846-ban díjat nyert a Kisfaludy-Társaságnál, melynek legközelebbi pályázatán a díj mellett elnyerte Toldijával az első magyar epikus koszorúját is. A szalontai nép a magáénak tartotta Nagy Lajos király vitézét; de Aranyt Ilosvai regefoszlányainak művészi feldolgozására nemcsak gyermekemlékei, hanem korának sugallata vezette: az érvényesülésre törő népjogok és népszellem kora. Ime a kapcsolat, mely a méltatlan életviszonyok közül kitörő, s testi-lelki erejének jogához jutó Toldit a reformkorhoz fűzi.
Toldi mellett a nemzet legősibb hagyományai, a hún mondák is egész életében foglalkoztatták Aranyt.
A hún birodalom pusztulása és Árpáddal visszavivatása a költő képzeletében összefoly a forradalom bukásával s a nemzeti feltámadás reményével. A gyászos napok hangulatában született a genialitás szikrázó erejére legremekebb alkotása, «A nagyidai czigányok» komikus eposza, egy történeti adomának feldolgozása, melynek mesteri parodisztikus fölfogásával honfifájdalma, sírva-vigadó keserve nyilatkozik meg.
Ugyane szomorú napok tragikus emlékeinek, fojtott szenvedélyeinek, a sejtetésre és czélozgatásra szoktató viszonyainak befolyása alatt erősödik és hajtja virágait. Arany költészetének az az ága, melylyel talán legmagasabbra ér: a ballada. – Az ő könyveiből árad a legtisztább magyarság. Egyik hattyúdalában megáldja «a bölcsőt, mely magyarnak ringatta».

Barabás rajza.
ARANY JÁNOS NAGYKŐRÖSI ÉVEIBEN.

ARANY JÁNOSNÉ.

Horowitz rajza.
ARANY JÁNOS 1856-BAN.

A «NAGYIDAI CZIGÁNYOK» CZÍMKÉPE.
Jókai munkásságának java része későbbi időkre esik ugyan; de egyidőben lépett fel nagy pályatársaival, kik közül Petőfinek ifjukori barátja volt, s egész szellemével az ő társuk és osztályosuk. Mint amazok a költészetben, ugy ő az elbeszélő prózában teremtett uj stilt: a réginél zamatosabbat. Ennek a stilnek nemcsak megteremtője és úttörője, hanem leggeniálisabb és legtermékenyebb képviselője, ki harmadfélszáz kötetnél többet írt. Nagyobb szókincse egyetlen irónknak sincs ő nála s ez a nyelv, úgyszólván a maga teljességében, százféle irányban ható költői erejét sehol sem fejti úgy ki, mint az ő gazdag, friss és változatos szelleme által. E szellem a néplélek sajátságos ellentéteit egyesíti magában: a nagyítás hajlamát a távolibb és ismeretlenebb dolgokkal szemben, s a valóhoz való vonzalmat a látókörébe eső jelenségek iránt. – Rendkivül mozgékony és bámulatosan gazdag képzelődése könnyen vonja a szertelen felé, hihetetlen mesékre s a jellemrajzban is tulzásokra, mikor képzelt, idegen világokról vagy a messze múltról regél; de másfelől megfigyelő ereje és való-érzése mesteri hűséggel, jellemző erővel állítja elénk a körötte zsongó élet képeit. Az elbeszélés páratlan kedvességével s humorának őseredeti frisseségével rajzolta Népvilágában és egyebütt a komáromi és debreczeni nép jellemző alakjait és jeleneteit; regényeinek számtalan helyén, a legragyogóbb és elevenebb színekből kifogyhatatlan palettájáról elfeledhetetlen képekben festi le Magyarországnak minden szép vidékét, így igazán és hatásosan mindazt, a mit maga látott, vagy kortársainak emlékezete megőrzött. Naivitásával, jókedvével, megindulásaival egészen beléjök olvad s hasonlithatatlan elbeszélő tehetségével, ötleteinek, tréfáinak gazdagságával, hangulatának elbűvölő színjátékával játszva lesz úrrá olvasóinak lelkén. – Gyermekkorának régies hangjához és formáihoz való vonzalma, nyájas bizalmaskodása derűt áraszt és ébreszt. A reformkortól kezdve maig a magyar életnek oly dús, jellemző és kedves képtárát egyetlen irónk sem mutatja fel, mint ő, nagyobb regényeiben és kisebb elbeszéléseiben. Fékezetlen képzeletének elkalandozásait is hajlandók vagyunk megbocsátani, mikor neki köszönjük egyszersmind a Széchenyi előtti magyar társadalomnak legművészibb és legigazibb képét: A magyar nábob-ban; neki a magyar nemesség és nép életének annyi megható, valószerű és ellenállhatatlan humorú festését, közöttük a magyar népjellemnek páratlan igaz és mély megtestesítését a Sárga rózsá-ban. Szerkeszti gondatlanságait, könnyű dolgozásából eredetű felületességét se emlegessük tulságos súllyal, mikor az alakítás tekintetében is oly kitűnő Uj földesurat, a Bach-korbeli magyar világnak ezt a lelke mélyéig való megelevenítését is tőle kaptuk. E szomorú korban teljesítette Jókai életének legnagyobb nemzeti feladatát: az irgalmatlanúl nyomott magyar szellemi élet elevenségét, s az üldözőbe vett nemzeti eszményeket senki fáradhatatlanabbul és nagyobb sikerrel nem szolgálta, mint az ő bűvös képzelete, hódító érzése és lankadatlan munkaereje.

Barabás rajza.
JÓKAI MÓR AZ ÖTVENES ÉVEK ELEJÉN.

JÓKAI MÓR ELSŐ MŰVÉNEK CZIMLAPJA, PETŐFI TISZTÁZATA.
Debreczenben barátaim unszolására egy kis élívre nyomtatott lapot indítottam, Csáthy nyomdájában, ESTI LAPOK czíme alatt. Magam voltam szerkesztő, író és javító. A lapnak előfizetője nem volt; nem is mehetett volna messzire, köröskörül hat-tiz mérföldnyi kerületben ellenséges táborok fogták körül a kormány székhelyét. A napi eladásból kellett megélnie. Ezer példányban nyomták, s az Debreczenben minden este elkelt. Munkatársai közt voltak Kazinczy Gábor, Farkas Lajos, Zichy Antal, Szunyoghy, Kovács Lajos, Pálffy János, Zeykék és több képviselő. Nyáry lapjának tartották, de ő maga soha egy betűt sem írt bele. Antagonistái voltak a «Mártius 15-dike» Pálffy Albert szerkesztése alatt, Táncsics «Munkások Ujsága», s egy a rendőrfőnök által megindított lap. Ez ellenfelek mindennap elmondták az ESTI LAPOK-ról, hogy az Magyarországot a dynastiával ki akarja békíteni. Mikor aztán a forradalom elmultával a haditörvényszékek működtek, valami száz képviselő nyilvánítá azt a vérbiróság előtt, hogy ők az ESTI LAPOK munkatársai voltak. Az egyetlen példánya pedig az ESTI LAPOK-nak az egyik polgári közvádló birtokában volt, a ki azt mondá az illetőknek: «Bár legalább olvasói lettek volna az urak a lapnak, melyre hivatkoznak, akkor nem mondanák, hogy munkatársai voltak». A katonai biróság azonban csak az ellenlapok insinuatióiból ismerte az ESTI LAPOK-at s nagy előny volt azok szerint e lap munkatársai közé számíttatni.
J. M.

ld. Szinnyei József úr birtokában levő példány után.
GÚNYKÉP A CHARIVARI 1848. AUG. 5-IKI SZÁMÁBÓL.
A kép arra vonatkozik, hogy az osztrák kormány katonát és pénzt kért az olaszok ellen.
A magyar hirlapirodalom nehezen kezdett fejledezni. Már a múlt század elején volt ugyan egy kis kurucz hirlapunk, melyet Esterházy Antal tábornagy szerkesztett és adott ki, de ennek nyelve latin volt. A latin után a német ujságok következtek, s csak 1780. január elsején indult meg az első magyar hirlap, Rát Mátyás «Magyar Hirmondó»-ja. – Ezt csakhamar követték a «Hadi és más nevezetes Történetek». Egy encyclopaedikus folyóirat is keletkezik, a «Mindenes Gyűjtemény», Péczely József szerkesztésében. Mindez ujságok kevéssel alapíttatásuk után megszüntek. – Az első hosszabb életű magyar ujság Kulcsár István lapja, a «Hazai és külföldi Tudósítások». Mindez ujságok azonban jóformán semmit sem hatottak közéletünkre. Az időjárásról szóló értesítésekkel, a gazdasági élet változásaival, s külföldi hírekkel voltak tele; csak olykor-olykor említettek meg egy-egy iskolai ünnepélyt, vagy szóltak egy-egy új könyvről, új szindarabról. A közállapotok rajzától tartózkodniok kelle, mert az engedély értelmében a hazát és birodalmat érintő tudósításaikban nem mondhattak egyebet annál, a mit a Wiener Zeitung írt. A szépirodalmat csekély terjedelmű melléklap képviselte, melyet hetenként vagy havonként a főlaphoz csatoltak, mint a «Szépliteraturai Ajándék»-ot a «Tudományos Gyűjtemény»-hez.
A negyvenes években egyszerre három szépirodalmi ujságunk támadt, a «Honderű», a «Pesti Divatlap» és az «Életképek», sőt egy kritikai is, Erdélyi János «Szépirodalmi Szemlé»-je. Ezek elbeszélést, verseket közöltek, bővebben és alaposabban kezdték ismertetni az új könyveket, s időnként divatképet is küldtek előfizetőiknek. Az első képes hetilap az «Ábrázolt Folyóirat» volt, az első humorisztikus lap pedig a «Charivari».
A sajtó felszabadulása jótékonyan hatott a magyar hirlapirodalomra, legfőkép a politikai ujságokra. Ezek közül különösen kettő vitt nagyobb szerepet, a Jelenkor, és a Kossuth szerkesztette Pesti Hirlap. A Jelenkorra még Kisfaludy Károly kapott engedélyt, de közbejött halála miatt Helmeczy indította meg. Széchenyi lapja volt s éles harczokat vítt a Pesti Hirlappal. E lap iránya utóbb veszélyesnek tűnt fel a kormány előtt, mig végre is Landerer féltében, nehogy lapját betiltsák, a szerkesztést Kossuthtól megvonta, s Szalay Lászlóra bízta. Mindvégig e lap maradt azért az első, bár márczius 15-ike után tömérdek ujság keletkezett. A forradalom leverése után a hírlapok ismét a censura felügyelete alá kerültek, homlokaikon a kétfejü sas teregette szárnyát. De a borongó nemzeti érzés nem vált kétségbeeséssé, kivívta magát s 1850-ben megindul a legkitünőbb magyar napilap, Kemény «Pesti Napló»-ja.

EGYKORÚ HIRLAPOK.
ld. Szinnyei József úr gyüjteményében.
Valamint a hivatalnok-életben, úgy a katonaságnál is megvan az a bizonyos létra, melyen csak lassan lehet felkapaszkodni, s egyetlen fokot se lehet átugrani. Az előléptetés lassúságán a katonaságnál a háborúk szoktak segíteni, mikor egy csomó tiszt elesik, s helyükbe az alantasabb rangúak lépnek. E tekintetben a katonai czopfot legelőször I. Napoleon bontotta meg, a ki mindenütt meglátta a vitéz és tehetséges embereket, s azokat azonnal fényes előmenetelhez segítette. Csaposlegényekből, iparossegédekből pár év alatt tábornokok, herczegek, alkirályok és önálló hadvezérek lettek.
A mi szabadságharczunkban is elég rendkívüliség mutatkozott a kinevezések körül. Először is mindenki nevezett ki tisztet: a hadügyminiszter, az országgyülés, a fővezér, az egyes alvezérek. S ez mind érvényes volt, akár megjelent a hivatalos «Közlöny»-ben, akár nem. Nem is lehetett másként. Tábornokaink 1848 telén a maguk szakállára verekedtek, Debreczennel lassu, hiányos összeköttetésük volt, a ki tehát kitüntette magát, tüstént előléptették, a helyett, hogy a kormányhoz való felterjesztés hosszadalmas útját választották volna. Sőt az egyes tényezők egymás ellenére neveztek ki seregükhöz tiszteket. Így a debreczeni kormány Petőfinek katonai rangjáról való lemondását elfogadta, Bem pedig azonnal újra őrnagynak nevezte ki. Az értelmesebb polgárságra is előmenetel várt. A honvédzászlóaljak tisztjei nagyrészt a polgári osztály ifjúságából kerültek ki. Maga a későbbi fővezér és diktátor Görgei, bár járt osztrák katonai iskolába, tulajdonkép vegyész, a chémia professora volt. Petőfit azonnal tisztté nevezték ki, azon az alapon, hogy pár hónapig mint közkatona szolgált az osztrák ármádiában. Sőt nő is – Lebstück Mária – főhadnagyi rangot kapott. Csendes professorokból, szolid hivatalnokokból, mérnökökből, papokból, kényelemben élő földbirtokosokból néhány hónap alatt edzett, minden fáradságot és nélkülözést tűrni tudó, ágyútelepeket szuronynyal megtámadó, lovassági rohamot kiálló hősök lettek. S ma, mikor még magyar is akad, aki hazaáruló módon nemzetközi jelszavakkal megtagadja hazáját, nem lesz fölösleges megjegyezni, hogy olyan idegenek, mint Guyon, Bem, Damjanich, Pöltenberg, Leiningen, Woronieczki tudtak küzdeni, vérzeni és meghalni ezért az országért. Hát a bécsi tanulók, a lengyel, az olasz légió! Ezrekre megy a magyar ügyért elvérzettek száma.
A rengeteg sok magyar és német kinevezésből nagyon kevés maradt meg. Ezek egyikét mutatjuk itt be hű másolatban, a maga stiláris fogyatkozásaival együtt.

EGYKORÚ KATONAI KINEVEZÉS.
Furcsa divat volt e század legmagasabb korszakának divatja. A férfiak czilinderben tüntettek az osztrákok ellen. Márczius tizenötödikén is köcsög kalaptól rajzott Pest.
A nők sem viseltek pártát, sujtásos pruszlikot, hanem széles, krinolin-szerű nagy szoknyát, egy sor fodorral vagy zsinórral az alján, rövid derekat, melynek csipője felcsúszott a hónalj alá; hozzá furcsa kis kalapot, mely inkább főkötő volt, mint kalap. Ha ma ilyen képet látunk, bizony elfog a csudálkozás, hogy lehetett valaki szép ilyen viseletben! Pedig bizony szépek voltak! A fiatal leányok akkor is tetszettek, a férfiak akkortájt is sok szerelmes verset írtak, sokkal többet kelleténél.
A magyar viselet csak az elnyomás szomorú évei végén, a nemzeti ujjáébredés idején jött ismét divatba. Akkor mindenki csizmában járt, feszes magyar ruhát viselt, pörge Kossúth-kalapot, Zrinyi-mentét meg Budát. A nőkön megint a gyöngyös párta igézett, patyolat-vállú magyar ruha szépítette termetüket, himzett kötő volt előttük. – Ez a legszebb a világ minden divata közt.

Egykorú kép.
NŐI DIVAT 1848-BAN.
Képünk egy élete delén túl levő, jóságos arczú, bár szigorú tekintetű férfit mutat, a kinek huszárosan kipedrett bajusza sejteti velünk az egykoron vitéz katonát. Csányi László magában egyesítette a jó hazafi és bölcs államférfi minden tulajdonságát. Puritán jellem volt, szigorú, de hű és odaadó barát. Deák Ferencznek rokona és testestől-lelkestől párthíve, a kit, mint a zalamegyei ellenzék egyik legfőbb vezérférfia, nagy erélylyel támogatott politikai szereplésében, annál is inkább, mert sok rokon vonás volt e két kitünő férfi jellemében; az idősb Csányi felismerte Deákban a haza jövendő bölcsét.
1848-ban Csányi a fővárosba jött, hogy elvtársaival, Nyáry Pállal, Klauzál Gáborral és másokkal vállvetve küzdjön a nemzet jogaiért, de egyszersmind éber szemmel és nagy körültekintéssel ügyelt a rend fentartására, nehogy a tömeg lelkesedése túlcsapjon a kellő határokon. Az alkotmányos kormány felállítása után Csányit nevezték ki kormánybiztosnak és a Drávához küldték, hogy ott szemmel tartsa a mozgalmat és az ország határait Jellachich ellen megvédje. Később a pákozdi táborozás után Pozsonyba vonult s ott adta ki a «Szózat-át Magyarhon lelkes leányaihoz», mely mindenütt az országban a legnagyobb visszhangra talált. A magyar nők siettek megfelelni a felszólításnak és nem csak fehérneművel látták el a nélkülözésekkel küzdő csapatokat, de ékszereiket, drágaságaikat, ezüstnemüiket is mind lerakták a haza szent oltárára, hogy ők is hozzájárulhassanak drága hazájok felszabadításához. Ez időkben mutatták meg leginkább honleányaink, mire képes a valódi magyar nő: a főrangú, köznemes és polgár asszony egyaránt lelkesültek és lelkesítettek, a harczba küldték férjeiket és fiaikat, – az éjjet nappallá tették, varrtak, főztek a katonák számára, ápolták a sebesülteket, vigasztalták a haldoklókat és könyezve bár, de mosolylyal arczukon áldozták fel legdrágább kincsöket, a családi tűzhely nyugalmát a haza érdekének.
Ismét Pestre kerülve, Csányi minden körülmény közt szilárdan megállta helyét és következetesen végezte magára vállalt kötelességeit; ő volt az utolsó, a ki a fővárost elhagyta, mikor az országgyülés kénytelen volt Debreczenbe vonulni. Midőn a kormány őt Erdélybe küldte, kérlelhetlen szigorral büntette az embertelen lázadókat. Később mint közlekedési miniszter ő építette a henyélő foglyokkal a szolnok–debreczeni vasúti vonalat és 1849-ben, a második futás idején, ismét ő maradt utolsónak Pesten. – Görgeiben Csányi nagyrabecsülte a hadvezéri tehetséget és szerette benne a mély kedélyű szerény férfit, minisztertársaival szemben mindég pártját fogta és keményen összetűzött miatta Kossuthtal. Görgei dictaturáját sürgette, mert úgy tartotta, hogy ez az egyedüli lépés, a mely megmentheti Magyarországot a végromlástól. Midőn pedig mindennek vége szakadt és bekövetkezett a catastropha, ő volt az egyedüli, a ki nem távozott, hanem nyugodtan nézett szembe az elkerülhetlen sorssal. Minek is, – ha hazája elbukik, vesszen ő is, beteges öreg ember volt, a kinek nem lehetett kilátása, hogy megélje rombadőlt hazájának ujjáébredését, reményeinek hajótörését meg nem kivánta túlélni. Az oroszok Sarkadon elfogták és Nagy-Váradra vitték, később átadták az osztrákoknak. 1849 végén az Uj-Épületben férfias elszántsággal és megadással végezte nemes életét.

CSÁNYI LÁSZLÓ.
Egykorú fametszet.

CSÁNYI SZÓZATA.
Az eredetinek kisebbített mása.

Andrássy Géza gróf tulajdona.
TÉPÉSCSINÁLÓK.
Munkácsy Mihály festménye.
A háborúhoz pénz, pénz és pénz kell. A szabadságharcz más; azt lelkes, rajongó asszonyok nélkül nem lehet kezdeni, nem tudják megvívni. A világ minden kincseért nem lehet megvenni azt a hadi munitiót, a mely felérne egy imádott jegyes, egy szerelmes hitves egyetlen csókjával, bucsúcsókjával, forró ölelésével. Mátkák elváltak önkényt, menyasszony küldte a vőlegényt oda, a hol a dicsőség és a halál lakik, a harczmezőre. Volt asszony – negyvennyolczas magyar asszony – a ki elvált szép, gazdag urától, a kit szeretett, de a ki nem tudta őt otthagyni, nem akart a haza oltalmára menni. Károlyi György grófné, a legelső és legbüszkébb főúr szép, fiatal felesége, megcsókolta egy budai közhonvéd kezét, mondván:
– Legyen ez köszönetem, a mért a hazáért harczolsz.
A mágnásasszonyok szinte általános szent rajongásában Károlyi György grófné volt az első és az maradt a mai napig, mikor már a parádi sasvárban szabadságharczbéli emlékei között és – ötven év után – még mindig azoknak él. A magyar asszonyok vérének kellett a szabadságharcz, nevelték tüzét, segítették küzdelmeit – és ápolták, kényeztették sebesültjeit, gyengéd kézzel törülték le a szenvedők verejtékét. A tábori betegápolást ők szervezték, hirtelenében, de a lehető legjobban. Kossuth testvére, Meszlényi volt a tábori kórházak felügyelője, vele vállvetve munkálkodtak a sebesültek ápolásának dolgában: maga Kossuth Lajosné, Batthyányné – a miniszterelnök felesége – Damjanichné, Károlyi György grófné, Teleki Blanka, Brunszvik Julia, Nádasdy Józsefné és még sok nemes, fiatal magyar asszony.
A fiatal hölgyek között akadtak sokan, a kik szintén a harczmezőre vágytak, de nem beteget ápolni, hanem harczolni, az egri asszonyok módjára. Amazon-csapatokat akartak szervezni Magyarországon, Erdélyben, de hát ezeket a szeretetreméltó századokat még sem lehetett beleilleszteni a hadsereg formájába. A kormány lemondott e segítségről, de azt már nem akadályozhatta meg, hogy kisasszonyok huszárruhát ne öltsenek és nemük iránt tévedésbe ne ejtsék a főtiszteket, a kiknek bizony sok dolgunk volt akkoriban, nem igen nézték, hogy: ejnye, milyen sima rózsaszín, lányos arcza van ennek a közhuszárnak. Így került Lebstück Mária – a ki elébb vadász volt – a huszárokhoz, fölvitte a hadnagyság. Bányai Julia, Pfiffner Paula, Szentpály Janka, Jagello Apollonia és még többen igazi katonák voltak, fehér kezükkel fekete halált osztottak, férfi módra éltek, de azért nekünk mindvégig szent asszonyaink maradnak.

Egykorú rajz.
BÁNYAI JÚLIA.

Egykorú rajz.
LEBSTÜCK MÁRIA.

Egykorú rajz.
PFIFFNER PAULA.
Az 1848-iki magyar tárgyú képek legnagyobbrészt külföldön keletkeztek. Itthon igen kevés látott napvilágot; Magyarországon még akkor kevés ember értett a rajzoláshoz, s műhely sem igen volt, melyben kőnyomatokat lehetett volna gyártani. Mindössze egy pár kőnyomtató dolgozott itthon, s adott ki néhány hazai tárgyú képet, melynek gyönge rajza mellett szerényen megvonúl a jelzés: «Walzel F. A. Pesten». Festőre és munkásra máshol volt akkor szükség, nem a műtermek csendes magányában.
De az osztrákok közt bőven akadt, a ki némi kézi ügyességgel fogott a csataképek ábrázolásához, s több-kevesebb sikerrel többen is folytatták e mesterséget. Az osztrák vezérek szívesen gyönyörködtek saját dicsőségükben, képes hadi jelentéseket küldöztek haza Bécsbe. Kivált Schlick volt igen hiú, minden elképzelhető állásban, minden kis faluban újra rajzoltatta magát.
Innen van, hogy a negyvennyolczadik eseményeket tárgyaló képeken legnagyobbrészt az osztrákokat látni előtérben; legtöbbször osztrák vértesekkel, dragonyosokkal, dzsidásokkal van tele a kép, s csak a háttérben szorúl hely egy-egy hátráló magyar csapatnak. Innen, hogy nem egy magyar győzelemről nem jutott ránk egykorú kép. Hogy rajzolt volna az osztrák képet a mi győzelmünkről?
Innen az is, hogy a magyar legények rendesen igen siralmas kinézésűek, arczukon nincs semmi nemzeti jelleg; öltözetük gyakran olyan soha nem létezett uniformis, a milyenben aligha járt valaha magyar vitéz. A leányok meg épen habtestű, rózsás, pántlikás személyek, rövid rokolyában, a minőben sohasem járt magyar hajadon, magyar menyecske. Egyéb anachronismus sem nagy ritkaság. Ezen a képen is, melynek eredeti czíme «A markotányosné fiai», az egyik kócsagos honvéd pezsgős poharat tart a kezében, a háttérben levő sátrak meg úri módon épült török sátrak.
Csak mikor már a szabadságharcz leveretett, s a volt honvédek nagy része kibujdosott, került haza külföldről egy pár sikerültebb kőrajz, mely a nemzeti viseletet hívebben mutatja, s a mellett művészi hatásra is törekszik. Ezek javarészét Day és fia londoni czég adta ki.

Egykorú kőnyomat.
A HONVÉD BÚCSÚZÁSA KEDVESÉTŐL.
Az Országos Képtárból.

Egykorú kőnyomat.
A HONVÉD A TÁBORBAN.
Az Országos Képtárból.
Bem hadi műveletei olyanok voltak, mint a villám czikázása. Végig villant győztesen Erdélyen, ha gyenge volt, verekedve hátrált, hogy az alkalmas pillanatban ujra előre törjön. Az öreg Bem apó olyan, mint egy ugrásra mindig kész oroszlán. 1849 január 21-én Nagy-Szeben bevétele nem sikerülvén, visszavonul, de már 24-én rákoppint az üldöző Puchner orrára Szelindeknél. Az öreg ekkor seregét kétfelé osztotta, s felét Dévára küldte, hogy ott a magyarországi segélycsapatokat bevárják. Ő maga pedig 1930 főnyi gyalogossal, 375 lovassal és 24 ágyúval Vizaknán sánczolta el magát.
Itt támadta meg február 4-én Puchner 8000 katonával, 30 ágyúval és 6–7000 főnyi oláh népfelkelővel. Reggel 8-tól 11-ig folyt a harcz, ekkor a császáriak ingadozni kezdtek, mire a vakmerő Bem maroknyi csapatával támadásra indúlt. Most Puchner személyesen közbeveti magát, összes tartalékait előre indítja s az óriási túlerő a kisded seregre veti magát. Csapataink megállnak, majd lassan hátrálnak s végre futásnak erednek. Csak Bem áll még ágyúi mellett s ha Simonyi Simon, Cecz hadsegéde, meg nem menti, ő is fogságba kerül. De nemcsak ő menekült meg, – sebesülten, – hanem kilencz ágyúját is megmentette. Folytonosan verekedve, Bem Dévára hátrált, a hová serege romjaival, mintegy 1200 emberrel érkezett meg. E csaták tüze, a magyarság neki szilajult bátorsága, Bem hősisége mélyen meghatotta Petőfit. ekkor irta azt a költeményét, mely így kezdődik: «Négy nap dörgött az ágyú Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött!» Szászvárosnál Bem megint megsebesült, egy puskagolyó elsodorta jobb keze középujját.
1890 julius 3-án Vizaknán óriási felhőszakadás volt, az elöntött sóbánya aknái megteltek vizzel s kitörtek a föld alól, magukkal hozva öt honvédnek holt tetemét, melyek a vizaknai csata után dobattak oda és negyvenegy évig és hat hónapig aludtak nedves sirjukban. A holttesteket a sós víz romlatlan állapotban megőrizte. Az ismeretlen és névtelen hősöket, a mesés idők hazajáró néma tanuit a város kegyeletesen közös sír megszentelt földjébe temette.

RÉSZLET A VIZAKNAI ÜTKÖZETBŐL.
1849 január 4.
Roskovics Ignácz rajza.

VIZAKNAI HONVÉDTETEM,
melyet 1890 julius 3-án a zápor a sóbányából kimosott, s napfényre hozott.
A magyar nemzet kiváltságos osztályai önként, kényszerités nélkül megadták a jogokat a nép millióinak. De az erdélyi román népnek nem kellett a szabadság, ő inkább hitt az osztrák bujtogatóknak, s föllázadt szülőhazája és a magyar nemzet ellen. Vezérei úgy okoskodtak, hogy először az osztrák segitségével leverik a magyart, s ha a magyart már vérbe fullasztották, végeznek az osztrákkal is, s vagy ezek ellenére, vagy a Habsburgok jogara alatt megalakítják Dákó-Romániát, melyben ők uralkodnak. Így fogta fel legalább a dolgot Janku Ábrahám ügyvéd, «a havasok királya», az erdélyi román felkelő sereg fővezére, s ezért őt el kell választanunk az Axentye-, Prodán-, Bálinte-, Salamon-féle közönséges vérengző rablógyilkosoktól, akikben ügyüknek semmiféle magasabb felfogása nem élt, s akik barbárság, kegyetlenség tekintetében túltettek Attilának másfélezer év előtt élt hunjain. Janku a havasi móczoknak volt bálványozott vezére, akinek szavára a vad mócz vakon hallgatott. Lázadó és ellenség volt ő is, de nemeslelküségének is számtalan jelét adta. Sok száz magyar család neki köszönheti megmenekülését. Verekedett csapatainkkal, de a czéltalan gyilkolást, ártatlanok leölését nem engedte meg embereinek. Eszes ember lévén, néha kételyei voltak, hogy nem jobb volna-e az osztrák helyett a magyarral egy hajóban evezni, s több ízben közeledést próbált; Kossuthtal alkudozott is. De nem lett belőle semmi. Az ő móczai ölték meg a szerencsétlen kezü Hatvanit és az ifjú hős Vasvári Pált. Janku is tragikus sorsot ért. Az osztrák börtönbe vetette, a császár nem fogadta, Bécsből kiutasították, otthon pedig népe osztrák járom alatt nyögött, s lázadásáért semmi jutalmat se kapott. És ekkor elkezdte a lelkiismeret mardosni, hogy rossz ügyet szolgált, s a patakokban kiontott vér bosszuért kiált az égre. Elzüllött, koldussá lett; egy furulyával járt faluról-falura; megőszült, megháborodott. Utolsó éveiben a magyar családok kegyelem-kenyerén élt. Meghalt 1872-ben.
A lovaskép, amelyen itt Jankut bemutatjuk, 1857-ben készült, s Jankut tábornoki ruhájában ábrázolja, mely csak román nemzeti szineivel tért el a magyar tábornoki ruhától.

Román néplapból.
JANKU ÁBRAHÁM.
Bem tábornok, a páratlan guerillavezér, deczember huszadika táján átvevén az Erdély határán, a csucsai szorosban álló csüggedt hadaink vezetését, pár nap alatt megfordította a hadi szerencsét. Urban és Jablonszki csapatait nemcsak megverte, hanem Bukovinába is kergette, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Beszterczét elfoglalta s január elején már szokott gyorsasággal a déli részen, Nagy-Szeben környékén álló császáriak ellen fordult. Gálfalvánál találkozott először Puchner tábornok csapataival.
Bem kis seregével úgy megverte az osztrákot január 17-én, hogy az Medgyesen túl futott s január 18-án Szebenbe húzódott. Bem egy napi pihenő után január 21-én rajtuk ütött, de elszámította magát. Vakmerően belement a megerősített városban elsánczolt, kedvező állomásokat elfoglaló, nagyobb számú ellenség torkába. A dermesztő hidegben katonáink egész nap verekedtek, Bem maga lóról vezette őket. Mikest és Téreyt, segédtisztjeit mellette terítik le az ágyúgolyók. Ha Czecz idejében megérkezik, így is bevették volna a várost. De mire Czecz kis hadoszlopával megjelent, gyenge seregük már ingadozott; Bem meghátrált, – de hogyan! Ágyúival és pár száz lovassal csak lépésről-lépésre engedett, az üldözőket pedig pusztító kartácstűzzel tartotta kellő távolságban. Így sikerült futó gyalogságát megmenteni és Nagy-Selyknél ismét összeszedni. Hátrálásában is hős, mint a menekülő oroszlán, mely gyilkos körmeivel vissza-visszavág és véres nyomokat hágy maga után, a merre elhalad.
 
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
BEM A SZEBENI CSATÁBAN.

Egykorú kőnyomat.
A TARCZALI CSATA 1849 JANUÁR 22-ÉN.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.

Egykorú kőnyomat.
JELENET A TARCZALI CSATÁBÓL 1849 JANUÁR 22-ÉN.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.

Egykorú kőnyomat.
JELENET A KERESZTÚRI CSATÁBÓL 1849 JANUÁR 22-ÉN.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
A szerencsétlenül végződött kassai csata után Mészáros ismét a minisztérium élére állott, s az iroda ügyek vezetéséhez kezdett. A felső-tiszai hadtest parancsnokságát egy tapasztalt, hőslelkű, nagy képzettségű katonának adta át, Klapka Györgynek, kit a kormány nemrégiben nevezett ki a hadügyminisztérium táborkari főnökévé. Az új vezér nagy gonddal fogott hadi tervének kidolgozásához. Görgeivel egyesülten Tokaj körül szándékozott állást foglalni, hogy szükség esetén Debreczent is megvédhesse, s ha seregével rendbe jött, megtámadhassa Schlicket, s egyenes úton vonúlhasson a főváros felé.
Schlick átlátta, hogy e tervek rá nézve igen veszélyesek, s ismerve a magyar sereg kiszámíthatlan hősiségét és tetterejét, jónak látta volna Klapkát megtámadni, mielőtt az seregét rendbe szedte volna. Megtámadta tehát Szántónál a magyar sereget, s ágyuival jelentéktelen győzelmet aratott. Klapka a sereg zömével nem vett részt e kis csete-patéban, hanem Tarczal felé indúlt.
A szántói diadal elkápráztatta Schlicket. Január 22-ikén nagy garral megtámadta Klapkát. Klapka seregének jobb szárnya Bodrog-Keresztúrt, a bal Tarczalt tartotta megszállva.
Sürű nehéz köd ült a vidéken. A seregek nem igen láthatták egymást. Az ágyúkkal lehetetlen volt czélozni, azért a harczot puskatűz nyitotta meg. Schlick egy lovas századot küldött a magyar gyalogságra, melyet azonban huszárjaink erősen oldalba kaptak, s szétverve visszakergettek.
Mindkét vezér a Kápolna magaslatot akarta megszerezni. Klapka Thvorzniczky ezredest küldé annak elfoglalására. A magyar ezred halkan, csönden nyomúlt előre, – szemben a másik oldalon az osztrákok kapaszkodtak fölfelé. A köd sötét fátyolt vont a két ellenség fölébe. Csak mikor a tetőre értek, vették észre egymást, két ellenséges sereg, alig néhány lépésnyi távolságra egymástól, mögöttük a síkos meredély, előttük a vitatott magaslat – körültük a halál országa, a halál fagyos lehellete.
– Lábhoz a fegyvert! – hangzik egyszerre mindkét vezér parancsszava.
A lejtőn puskaropogás veri fel a halotti csendet. A fölfelé iparkodó hevesi önkénytesek, kik társaiknak segítni jöttek, észrevették a feltörekvő új osztrák csapatokat, s rájuk lőtt. Kétségbeesett harcz fejlődik ki, melyben az osztrákok leszorúlnak a hegyről. Schlick személyesen keresi föl csapatjukat, s új rohamot vezényel. Hiába.
A harcz dicsősége a magyaroké.
A csúszós fenyéren a visszavonúló ellen trombitahangja veri fel a visszhangot; a Kápolna tetején a magyar őrtüzek lobognak a ködös téli éjben, s a magyar honvédek dala hangzik:
Én is oda való vagyok,
A hol az a csillag ragyog.
A tarczali csatában Klapka az elsők közé küzdötte fel magát. Másnap tovább folyt az ütközet.
Herzmanovszky ezredes január 23-án reggel Bodrog-Keresztúr ellen nyomult, melyet Schultz tartott megszállva. Véres, nehéz küzdelem folyt Keresztúr alatt. Jajkiáltás, halálhörgés sóhajtozott a csatatéren, gazdátlanúl nyargalászó paripák dobogása rettenti föl a leesetteket. A téren a Halál bontogatja szárnyát. Szomorún sóhajt fel a legyőzött osztrák vitéz, boldogan húnyja le szemét a magyar levente, mert a Szűz-Máriás zászló lobog az elhagyott csatatéren.
A kétnapos harcznak nagy következményei voltak: Schlick segédcsapatokat kért, hogy a magyarokat a Tiszán-túlra visszavethesse; a magyar kormány pedig segédcsapatokat küldött Klapkának, hogy állását sikerrel védelmezhesse. A megerősödött csapatok Tokajnál találkoztak először.
Kossuth levélben üdvözölte Klapkát. A levélben többek közt ezt irja: «Ön felülmúlta minden várakozásomat és mi tökéletesen meg lehettünk elégedve, midőn az Ön által átvett hadtestet, mely folytonos csatavesztések által igen le volt hangolva és desorganisálva, vezénylésének rövid tartama alatt annyira rendbe hozta, hogy azt lehet mondani: «a hadtest még fennáll.» De Ön nemcsak azt tette, de két győzelmét is vívott ki e hadtesttel, melyek szabadságharczunk legfényesebbjei közé tartoznak.»
És e levélben egyszersmind tudtára adja, hogy mint legrégibb tábornok, – Dembinszky fog a magyar seregek fővezérévé kineveztetni.
Klapka azt válaszolta Kossuthnak, hogy kötelességének tartja Dembinszky főparancsnoksága alatt, s bármily állásban a haza javára működni.
Dembinszky a helyett, hogy sietett volna Klapkával egyesülni, a Tisza jobb partjára kelt át. Így Klapka egymagára maradt, midőn az osztrákok január 31-én folytatták a harczot. Minthogy a magyar sereg a tokaji fahidat a helyett, hogy széjjelszedte volna, felégette, Schlick kénytelen volt átkelni a Tisza jegén, hogy Klapka seregével új csatába kezdjen. Klapka a rakamazi erdőben tanyázott a 34. honvédzászlóaljjal, az erdő mögött a 42. zászlóalj állott lesben, az országúton és környékén pedig lövegeit helyezte el.
Délután négy óra felé járt az idő, midőn Schlick négy gyalogszázadnak és egy fél röppentyűtelepnek parancsot adott, hogy a Tisza jegén átkelve, támadjanak a rakamazi erdőre. A 34. zászlóalj szuronyszegezve fogadta őket, s hősiesen visszaverte támadásukat. Egyszersmind a vámház mellett álló üteggel tűzharczot kezdett, mely Tokaj városát több helyen fölgyujtotta, s nagy kárt tett az ellenséges lőszerkocsikban és lövegekben. Schlick végre is felhagyott kedvencz tervével, hogy a tiszai átjárót megszerezze, s csapatait loppal, éjszaka Szerencsre és Mádra rendelte vissza.
A magyar csapatok jelentéktelen veszteség árán, ha nem is fényes, de mindenesetre igen fontos győzelmet arattak, mely igazságot szolgáltatott a magyar fegyvereknek s a magyar ügynek, egyszersmind jobb jövőre nyitott kilátást.

LENGYEL TÁBORI-PAP FÖVEGE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.


HONVÉD TÖRZSTISZTI SAPKA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Hannibal útja volt az, Napoleon hadjárata a lombard fensíkon…
Körül kietlen havasok, egy csoda-hideg tél jégországa, fejük fölött zivatarral fenyeget az ég, hátukban Jablonovski és Wyss dandára, a legközelebbi magyar had, Guyon hadosztálya, a bérczeken túl van, oda át, a másik lejtőn, a Vág völgyében. Azzal kellene egyesülni.
Kellene? – Kell! – Nem lehet? – Akarom! – Volt ember, a ki ezt kimondja.
Egy őrnagy, a ki lyukas könyökű atillában járt, tábortűz mellett hált; a ki azelőtt vegyész volt, egyetemi tanárnak készült, és most hős lett, a magyar hadak fővezére: Görgei Artúr. Egyetlen út visz át a Stureczen, hegyi patakokon keresztűl, szédítő mélységek mellett kígyózó félős, keskeny út. A hó csúszik lábaik alatt, mintha a hegy sülyedni kezdene; a lovak megbokrosodnak a meredély szélén, azokat kantárszáron kell vezetni, szemeiket be kell kötni, nehogy a mélységbe szédüljenek. Az ágyúkat a katonaság vontatja fel, egy üteget egy-egy század, mert a ló nem húzhat, csúszik. A keskeny hídakat meg kell toldani, a sziklák sikátorában szét kell szedni az ágyúkat, a társzekereket, aztán megint összerakni, tovább vontatni. A ki megfagyott, elbukott, ott marad; ki érne most rá feldörzsölni, tovább vinni; ki törődnék egy ember életével, mikor mindnyájunké forog szóban. Majd betakarja hóval a szél, szép temetése lesz, fehér szemfedője, üveg koporsója jégből, koszorúja fenyőágból, halotti éneke a vihar zúgása.
Tizenhat óráig mentek megpihenés nélkül, míg feljutottak a bércztetőre. Köröskörül sűrű köd fedi el a tájat, mögöttük az elhagyott Garamvölgy, előttük a másik út, mely a Vág völgyébe viszen, s melyen még nehezebb a leszállás, mint volt amazon a följutás. Ki rendelte el őket onnan?
A vezér.
Ki hívja őket emide? – A haza.
Esti tíz óra volt – koromsötét éj a havasok között, – mire a völgybe jutottak. Alsó-Felső- és Közép-Revucza tót népe nagy örömmel fogadta őket. Megpihentek s másnap mentek tovább, keresni a szabadságot, a haza üdvét a hómezők alatt.

Kovács Lajos rajza után kőre rajzolta Köhler.
A MAGYAR HADSEREG ÁTKELÉSE A STURECZ HEGYEN.
Megjelent Londonban, Day and Son műkereskedőnél, 1850-ben.
Szegény huszár, szegény baka! A ki hétszámra azzal fekszel, hogy ha éjjel rajtad üt az ellen, talán nem érsz több holnapot; a ki azzal indulsz a csatába, hogy talán nyomorékon térsz meg abból, mi tart fenn téged, mi biztat?
Mi biztat? A tábortüzek élczei; a masirozás alatt énekelt dalok, a szeretőről, a szülői házról, a szülőfalu felett ragyogó csillagokról; álmodol a dicsőségről, ölelő leánykarokról. A vérvirágos hómező dicsőséget terem neked, s a nyomoruságnak sok szegényes gyönyörüsége van. Kenyeredet jó pajtásoddal osztod meg, a tűzhelynél vidám barátiddal melegszel. A szalma-csomó jó álmot ad, s az éhség mohón élvezi a száraz kenyeret. A táborban nyomorogsz, azon kivül a világ legelső embere vagy. Ha betérsz egy csárdába, ottan te vagy az úr, veled mulat a korcsmáros lánya, ha beszálltok egy faluba, te vagy a lányok elbolondítója, több legény irigysége; te eléd teszik a boros üveget ebédidején, te mártasz először a tálba, czipót sütnek, lángost piritanak a tiszteletedre. – Fejed körül glória a hajadat belepő zúzmara, szürke köpönyeged akkora tisztesség, mint valamely lovagi rend díszöltözete.
Hős vagy az ivószobában, ha a csatatéren nem voltál is első; bajnok vagy a lány szemében, ha csak messziről hallottad is az ütközet zaját, fiának fogad minden anya, a kinek édes gyermeke odavan a csatatéren. Szavad szentírás, mosolyod jótétemény, dicsekvésed elragad, igéreted reményt kelt. Beléd szerelmes a hírnév és dicsőség, a világ első embere vagy, mert honvéd a neved.

HADIK MENTEKÖTŐJE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
JELENET A MAGYAR TÁBORBÓL.
Ernszt Lajos gyüjteményéből.

GUYON FÜTYÜLŐJE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
AZ OSZTRÁKOK ÁTKELÉSE A JÓSAFŐI SZOROSON.
1849 január 26-án.
A bécsi csász. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Czecz János tábornok, Bem jobb keze, 1822-ben született Gidófalván, Erdélyben. Katonatisztnek nevelték. Huszonhat esztendős fiatal ember volt, mikor Mészáros hadsegédeként Szent-Tamásnál először szerepel szabadságharczunkban. Mint annyi más, ő is a császári tisztikarból került a honvédseregbe. Októberben Erdélybe küldték és gyorsan beleirta nevét kardjával a históriába. 1848 deczember 20-án szétverte Zsibónál az egyesült osztrák-oláh sereget; a piskii csata sorsát (1849 február 9) ő döntötte el idejekorán való megérkezésével és a híd elfoglalásával; a második szebeni csatában úgy kitüntette magát, hogy Bem tábornokká nevezte ki s az erdélyi sereg főparancsnokává tette. A világosi katasztrófa után külföldre menekült. Hamburgban megírta Bem erdélyi hadjáratának történetét. 1857-ben elvette Argentina köztársaság egykori elnökének a hugát és azóta Buenos-Ayresben él. Nemrég haza látogatott s az ősz szabadsághős Erdélyben nagy ünneplés tárgya volt. Higgadt, óvatos, de élesszemű vezér és kitünő organizáló tehetség volt annak idején, hős, vitéz és pontos katona. A megváltozott időkbe is bele tudta magát élni. Fájdalommal és reménnyel tekintett a jövőbe, s mély hittel várta hazája sorsának jobbrafordulását. Hitében nem csalatkozott.

Egykorú rajz után.
CZECZ JÁNOS.
Gáspár András a szabadságharcz egyik legvitézebb lovasvezére. Született 1807. november 28-án Kecskeméten. Apja csizmadia volt, fiát is annak fogta, de az huszárnak állott és közlegényből hadnagygyá lett. Mikor a szabadságharcz kiütött, huszárszázados volt. Róth hadtestének elfogatásakor kitüntette magát és Perczel vele küldötte Pestre az elfoglalt zászlókat. A képviselőházban éppen az ozorai győzelmet jelentették be, mikor Gáspár megjelent a karzaton. Kossuth észrevette őt.
– A mint látom, – szólt, – itt van Gáspár huszárszázados úr, az ozorai dicső fegyvertény részese. Éljen!
A képviselőház tagjai fölkeltek helyükről és lelkesen megéljenezték a vitéz tisztet. Az országgyűlés menten kinevezte őrnagygyá. Gáspárnak nevezetes szerep jutott a tavaszi hadjáratban. 1849 elején tábornok és a 7-ik hadtest parancsnoka. Ő vezeti be a dicső áprilisi eseményeket e hó második napján a hatvani győzelmes ütközettel, mikor Schlicket átkergette a Zagyván és evvel a honvéd sereget a Zagyvavonal korlátlan birtokába juttatta. Résztvett mint hadtestparancsnok az isaszegi és nagysallói csatában. A függetlenségi nyilatkozat után visszavonult. A fegyverletétel után az aradi haditörvényszék tíz évi várfogságra itélte, a miből néhány évet ki is töltött. 1867 után országgyűlési képviselővé lett; 1884 augusztus 5-én halt meg.

Egykorú rajz után.
GÁSPÁR ANDRÁS.
A budavári honvédszobor leleplezésekor a sok ezernyi közönség néma tisztelettel fogott körül egy előkelő külsejű férfiút, ki meghatottan állt az ünneplők között. Máriássy János nyugalmazott altábornagy, főrendiházi tag, 48–49-iki honvédezredes volt az, a ki Budavár bevételekor az elsők közt nyomult a gránátok tüzében, az égő lajtorján a várfalra. 1822 junius 22-én született Iglón. A honvédséghez az osztrák seregből jött át. 1848 szeptemberében a tiszántúli önkéntes sereg őrnagya lett. Majd az aradi várat ostromolta, de ennek falai alul a fősereghez hívták, Budavári hőstetteért, mikor szuronyos puskával maga is a közlegények közé állt, a másodosztályú érdemjellel tüntették ki. Világos után kötélhalálra itélték, de a kegyelem 18 évi várfogságra változtatta az ítéletet. A fogságból 1850 végén kiszabadult. 1869-ben kinevezték az új honvédseregbe régi ezredesi rangjával; 1878-ban altábornagygyá lett és 1887-ben vonult nyugalomba, a mikor a főrendiház tagjává nevezték ki.

MÁRIÁSSY JÁNOS.
Egykorú kép.
A tavaszi hadjárat egyik kitünő csapatparancsnoka. Született 1813-ban Budán. A honvédségbe mint tisztjeink közül annyi, s épen a legderekabbak, – ő is az osztrák seregből lépett át kapitányi ranggal, aztán őrnagy, majd ezredes lett. Résztvett a tápió-bicskei, isaszegi, nagysallói, váczi, komáromi ütközetben; Budavár bevétele után hadosztály-parancsnokká lett. Hős volt, vitéz volt; – hát bűnös volt. Szeretett bennünket, hát gyűlölték őt. Minden lépése javunkat jelentette, javunkat nekünk, kárát önmagának. Kitartott a legvégsőig. Addig harczolt a Szűz-Máriás lobogó alatt, míg maga a zászló is porba nem bukott – Világosnál. A katasztrófa után halálra itélték, mely ítéletet később kegyelem utján tizenhat évi várfogságra változtattak. Amíg a börtönt ülte, megváltoztak a viszonyok. A büntető tömlöcztartó birák keserű büntetéseket szenvedtek és siettek velünk megbékélni. Czillich kiszabadult, államszolgálatba lépett és miniszteri osztálytanácsos lett.

Egykorú kép.
CZILLICH EDE.
Ez lesz a jövendő külügyminiszter – mondá Széchenyi István a húszesztendős magyar mágnásról. Providencziális férfiúnak nevezte Deák Ferencz – és «Sie sind ein becsületes ember» – szólt neki Albrecht főherczeg, a kiegyezési tárgyalások során. E három egyformán nagy és igaz jellemzés közül a Széchenyié a legnevezetesebb; nemcsak mert jóslat van benne, hanem mert ő már a gyermekemberben meglátta azt a képességet, mellyel Bethlen Gábor óta a legnagyobb magyarok sem rendelkeztek ekkora mértékben: a Magyarország európai szükségei és összefüggései iránt való érzéket. Ezen a téren lép e nagy férfiu egy sorba és egy magasságba Széchenyivel, Kossuthtal és Deákkal. Magában a szabadságharczban az 1823-ban született ifjúnak nagyobb szerepe nem lehetett; de hű részt vett benne elejétől mindvégig: mint Zemplén megye követe; majd mint zempléni főispán; a bécsi argonauták küldöttségének tagja s a szomorú napokban mint vitéz nemzetőr, majd mint a forradalmi kormány konstantinápolyi követe.

Fénykép után.
GR. ANDRÁSSY GYULA.
Milyen a zuhatag, mikor még csak patak? Milyen Damjanich János, mint granicsár kapitány? Mert az volt, mikor 1848-ban, 44 éves korában választania kellett hadserege és nemzete között, a császár zászlaja s a király esküje között. Mindenki tudja, hogy’ választott a hős, a ki ekkor sem habozott egy perczig is, s később sem, mikor hadi pályáját a hazához hűtelenné vált saját testvérei, a szerbek ellen kellett megkezdenie. Mint a nagy Hunyady János, a magyar föld mindent magához ragadó erejének tanúsága ez a hatalmas és gyönyörű hős is, a ki ez érdekes képen nyugodt vidámsággal néz a jövendő felé, a melynek végén ott mered, a mit talán ő maga is előre sejtett: a bitó. Ma délczeg, szép katona ember, egyéb semmi, holnap magasztos vértanú, aki példa messze századokra…

Egykorú kép.
DAMJANICH MINT OSZTRÁK TISZT.
Kendeffy Katinka grófné, egy tüneményesen szép ifjú erdélyi leány, volt a párisi menekült magyarok világának középpontja, s természetes, hogy az egymásnak való, egyformán elmés és szeretetreméltó két ifjú lény hamar egymásra is talált. A bájos leány egyike lett a legokosabb s leghívebb hitveseknek, s mindvégig magához tudta kötni a daliás férfit, a kiért három ország asszonyai versengettek vele; a munkában fáradó embernek megadta az erőtadó családi tűzhelyet, a diplomatának a mesterségéhez illő fényes keretet. Érdekes, hogy az ő buzgó reformátusságát mint tudta híven megőrizni erősen katholikus környezetében. Csak az ilyen nagy lelki erőből telhetett még arra is, hogy Európa egyik legnagyobb emberének is juttasson belőle.

Fénykép után.
GRÓF ANDRÁSSY GYULÁNÉ.

LÁZÁR VILMOS KARDJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

A SZENT-TAMÁSI LOBOGÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

VERBUNKOS LOBOGÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
A veres-fehér-zöld lobogó fehér sávjára piros betükkel egyik oldalon ez van irva: HONVÉD KELL MOST A HAZÁNAK.
A másikon: ÜSSETEK FEL KATONÁNAK.

LAHNER ERNŐ KARDJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
Mária Terézia után már nem kellett magvaszakadtától félteni a dinasztia újjá beoltott törzsét. Magának a szép asszony-királynak tíz gyermeke volt; a fiának, II. Leopold császárnak pedig nyolcz fia. A legidősebb, Ferencz császár, féltékeny volt a második öcs, Károly főherczeg hadi dicsőségére, s az ötödiknek, József nádornak Magyarországon való népszerűségére. Az ő hajlandóságaiban különösen a nyolczadik osztozkodott, Lajos főherczeg; a császár halálos ágyán ezért bizta erre az öcscsére a birodalom gondját, a ki híven bátyja hagyományaihoz még a József nádor fiára, István főherczegre is féltékeny volt. «Te léssz az oka, ha ezt a provincziát elveszítjük», kiáltott rája egyszer nyilt tanácsban, Magyarországot értvén e provinczia alatt. Ebben a sorban volt hatodik János főherczeg, a kire viszont a napoleonverő Károly nem nézett jó szemmel, s minden vereségért ezt a becsvágyó katonát okolta, a ki valóban inkább született tudósnak, mint vezérnek, s Hohenlindennél Moreau franczia generálissal szemben ugyancsak szégyenben maradt. Ettől fogva állandóan kegy és kegyvesztettség között hányódott, s rendesen olyankor rántották elő, ha valami veszett fejszének a nyelét kellett volna megmenteni. Mikor már bizonyos volt, hogy a német birodalomban Poroszország leteperi Ausztriát, 1848-ban János főherczeget tették meg német birodalmi kormányzónak; mikor az uralkodóháznak Bécs égett a talpa alatt, őt tették meg a császár helyettesének, s mikor már bizonyos volt, hogy Magyarországot odadobják Jellachichnak, őt tették birónak Jellachich és Batthyány fölé. Az akkori politika minden kapkodásai ezért csúcsosodtak ki e különben derék és jószándékú ősz ember tisztes személyében, a kit meglehetősen ártatlanúl ért a legnagyobb tragédia, a nevetség, mikor mint császár-helyettesnek kemény hadilábra kellett állania önönmagával; mint birodalmi kormányzóval szemben. Egyébként a szíve az ő hű Tiroljához és Steiermarkjához húzta; a világot is ebből a szűk ablakból nézte, s nem is értett meg bennünket soha, sem akkor, sem később. Élete regénye is a stájer földhöz köti; 1827-ben itt történt, hogy az ausseei postán nem volt otthon se postamester, se postáslegény, hát a postás szép fiatal leánya kapta magát, belebújt a legény ruhájába, s hipp-hopp, vitte a fenséges vendéget árkon-bokron keresztül. A főherczeg csak az út végén vette észre az alakosságot, a deresedő férfi szíve tüzet fogott, s a postás lányból meráni grófné lett, a főherczeg felesége. Grácz városában szobor őrzi az emlékét.

Egykorú fametszet után.
JÁNOS FŐHERCZEG.
Erdélyrészi fővezére volt annak az udvari főnemességnek, a mely mindig használni akart és sajnos, majdnem mindig ártott a nemzet ügyének, s a melyet e száguldó időkben talán a kerékkötők pártjának lehetne nevezni. Akkor kerűlt az erdélyi kanczelláriába, mikor Metternichék jónak látták apró engedményekkel magukhoz csábítani a konzervatívabb érzésű hazafiakat, s ezzel a nemzeti maszlaggal csalogatni a magyart. Jósika Sámuelben ettől fogva mindvégig folytonos háborúságban állott a magyar vér az udvari tiszttel, a magyar hazafi a maradi mágnással, s az erdélyi pártikulárista a régi korlátokat ledöntő új időkkel. Az arany középszert soha nagyobb arczúlcsapások nem érték, mint azokban az időkben. Jósikáék mindig az arany középúton akartak járni; megegyeztetni Bécset a nemzettel, a múltat a jelennel; a kecskét is jóllakatni, a káposztát is megtartani – a vége mégis csak az lett, hogy a kecske megette a káposztát. Jósika Sámuel báró, erdélyi kanczellár a lehető legtisztább szándékokkal csakis a következőket cselekedte: Erdélyben útját állotta a jobbágyok fölszabadulásának s az úniónak, majd meg Jellachichot ajánlotta az udvar kegyeibe – s majd, mikor ez események átvágtattak az országon is, ő rajta is, mikor Batthyány Lajos elvérzett, Batthyány Kázmér, Andrássy Gyula és Teleki László a számkivetés kenyerét ették, ő megelégedett azzal, hogy magánérintkezésben keserű szavakkal vetette a szemére jogfosztásait az osztrák kormánynak. Nagyon magasztalják a konzervatívokat, hogy ők voltak a hatvanhettediki fölszabadulás előmunkásai, – s való igaz, hogy az első hangos szó, a mely Magyarország életét visszakövetelte, 1850-ben az Apponyi Györgyén kivül a Jósika Samu ajakáról hangzott el. Ám ezekkel a tagadhatlan érdemekkel szemben áll az a nagy kár, hogy annak előtte akaratlanúl is ők erősítették meg Bécset elnyomó szándékaiban. Végre is, mikor a legelőkelőbb, legmagyarabb és legtisztább hazafiságú magyar urak az ő pártján voltak, nem gondolhatta-e az idegen kormány, hogy ő neki van igaza? A magyar konzervativok története tanúlságos példája a pártvakságnak. Az ő konzervativ érzésüket bántotta az új szabadelvüség, s nem vették észre, hogy mikor azt üldözik, saját nemzetüket fojtogatják. Mivelhogy a magyarnak a szabadság az éltető levegője.

Egykorú fametszet után.
BÁRÓ JÓSIKA SÁMUEL.
Németországban született, névre ő is német volt, mint egész családja, mely rokonságban áll a Coburg-Gothai házzal és igy sógorságban az angol királynővel is. Minden nemzetsége német katona volt; őt magát is katonának nevelték. Testvérei meg is maradtak osztrák szolgálatban, de ő magyar családba házasodott. A törökbecsei dúsgazdag Sissányi leányát vette el. Hiába hívták aztán őt öcscsei, hogy foglalja el helyét az osztrák seregnél: a nő, a legjobb barát, a nemzeti szellem őre a családban, megtartotta őt magyarnak. A délczeg ifjú tántoríthatlanúl ment előre azon az úton, melyre lépett, követte a zászlót, melyhez esküdött. A világosi fegyverletételnél legjobb barátja, Görgei, a ki sejtette a jövendőt, jóakarattal figyelmeztette és kérte, hogy meneküljön, hiszen ő nem magyar, miért ontaná vérét a magyar ügy szolgálatában, mikor már azzal oly keveset segít a nemzeten, holott menekülve biztos bocsánatra tarthat számot, már főrangú rokonai révén is. Mások is kérték, még előbb, hogy hagyja oda a magyar ügyet, de ő büszkén azzal felelt, hogy elődjei között senki sincs, a ki adott szavát megszegte volna.
A sors keserű boldogságra jelölte ki a szerencsétlen nábob-leányt, kit Leiningen feleségévé tett. Szép és vitéz férj imádott hitvese volt, uralkodó családok rokona, de férjét alig láthatta. Csak hírét hallotta olykor-olykor. Most a csémi csatában kis hadával háromszor támadja meg az ellenséget szuronyt szegezve, körötte a győzelmes ellenség kereszttüze írtja a népet, és ő rohan előre. Nem gondol a nőre, ki otthonn érte imádkozik, a gyermekre, a ki apja nevét tanulja leírni. Dehogy nem gondol! Azokat védi, a hitvest és a gyermekeket és az édes anyát, – itt lábaink alatt. Az imádság védi, hogy meg nem sebesül a golyózáporban. Aztán új hír jön. A váczi csata híre. Azt Leiningen döntötte el. – Aztán a hallani valamit a juliusi visszavonulásról; a hány ember beszél róla, mind mást és mást mond, de azt mindenki tudja, hogy a visszavonulást Leiningen fedezte. S a nő látja a szép szerelmest, a deli hőst, a gyermekarczú, gyermeklelkű ifjú férjet járni a halál mezején; – szép fényes úton, mely győzelemhez, dicsőséghez vezet, minden lépése nyomot hagy a történelemben, minden kardcsapása históriát ír, – de a fényes út vége homályba vész. Alaktalan sötétség, ködfátyolba szőtt alakok mozognak ott, olykor czikázó fény villan meg, aztán megint sötétség lesz. Retteg káprázataitól, pedig még nem tudja, – hogy a magaslat, melyen a férj pályája végződni fog: – a bitó.

GRÓF LEININGEN KÁROLY.
1849. január 23-ikán Kossuth Lajos levelet írt, elismerő Vécsey Károly grófnak, a kinek apja valóságos belső titkos tanácsos, anyja Zweibrückeni herczegnő volt, nővére pedig udvari hölgy és Ferencz József trónörökös egyik nevelője. Kossuth a haza háláját tolmácsolta levelében, a magyar haza háláját ez elosztrákosult család sarjadékának. Mit tett hát Vécsey?
Igen sokat. Tette azt, hogy részt vett a délvidéki ráczmozgalmak egész hosszú sorozatában és bonyolódásában, s e harczok alatt tábornokká emelkedett. Tette azt, hogy mikor Windischgrätz mindenfelé visszaszorította a magyarokat, «Kossuth pártütő czinkosait», s Eszterházy Sándor gróf vonakodott a debreczeni «rebellis» kormány parancsait teljesíteni s a helyett azon volt, hogy a hadsereget fölbontsa, vagy osztrák lobogó alá állítsa, akkor Vécsey Károly volt az, a ki határozottan a magyar lobogó alá állt, s azt mondta szép fiatal feleségének, ki őt mindenüvé kisérte: «No Lina! szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok!» Fivérei az osztrák részre álltak, ő megmaradt a helyen, hová egy elszűnt óra magasztos pillanatában lépett. Azt nem tudta megakadályozni, hogy Eszterházy Sándor át ne szökjék az osztrákokhoz, de az ő érdeme, hogy a hadtest megmaradt a haza hűségében. Az ezred parancsnokságát a legidősb tábornok, Vécsey vette át. Nem hiába fejezte ki neki Kossuth mélyen érzett csodálatát és benső, őszinte háláját. Azt írja néki: «A meddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját, mely ép ama pillanatokban ragyog föl legfényesebben, mikor a hazánk érczbizalmát usurpált reputatiók oly gyalázatos módon megcsalták.»
«Az Isten áldja meg Tábornok úrat úgy, a hogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett, hogy következményei kiszámíthatatlanok.»
Megindúlt a harcz egy család tagjai közt. Vécsey Károly gróf a magyarokkal, testvérei a magyarok ellen küzdöttek. Sok édes anya szívszakadva várhatja otthon a rettegett hírt, hogy fiai párbajt vívtak a csatatéren, az egyik megélt, a másik elesett. Ki tudja, nem találkoznak-e? Mi lehetetlen van abban?
Vécsey Károly azonban nem találkozott a csatatéren testvérével, így nem is ölte azt meg. Mi kerültünk alól, és a mi hőseink sorsa lett a szomorú magaslat – a bitó.

GRÓF VÉCSEY KÁROLY.

Egykorú kőnyomat.
OSZTRÁK TÁBOR.
A cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
A haza veszedelme eljutott a mérhetetlen alföldi rónaság legrejtettebb zugaiba, a betyárok Tisza-menti buvóhelyeire is, s meglágyította a puszták vad fiainak kemény szivét. Rózsa Sándor, a ki már jó régen rettegett betyár volt, 1848 november havában folyamodott a kormányhoz, hogy hadd állítson ő betyáraiból egy szabadcsapatot. Cserébe bűnbocsánatot kért. A kormány rövid habozás után megadta neki az engedélyt; nem csak abban a reményben, hogy Rózsa Sándor esetleg megjavúl, hanem még inkább azért, hogy serege egy vitéz csapattal szaporodik.
Rózsa csapata csongrád- és csanád-megyei fiukból három nap alatt együtt volt. Száz marczona, napbarnította legény, pörge kalapban, lobogó kék ingbe-gatyába, posztómándliban és fehér szürben. Fegyverzetük nehéz huszárkard, két pisztoly és a félelmes karikás ostor, melynek ólomgomb volt a végén. Rózsának volt ezenkívül egy négycsövű karabélya, meg egy négycsövű pisztolya.
Nincs az az arabs, vagy kozák lovas, a ki ügyességében és vakmerőségében vetekednék velük. Legirtóztatóbb fegyverük a karikás volt. Ha egy lovasra rácserdítettek, az ostor körüle fonódott, aztán lerántották és árkon-bokron keresztül hurczolták. Nem volt az a ló, mely meg ne vadult volna, mikor a karikás ólomgombja az orrára koppintott.
1848 november 9-én a strázsai (lagerdorfi) csatában úgy kitüntették magukat, hogy Damjanich külön kiemelte őket. Rózsa egymaga tizenkét ellenséget ölt meg, ötöt puskával, hetet karddal.
De háborus időben még a legszelidebb ember is megvadul, hát még a betyár. Csak három-négy hétig állták a katonai fegyelmet, aztán elkezdtek a maguk szakállára rabolni, gyilkolni, néha még jó barátot is. Rózsa nem tudta bandáját féken tartani. A szabadság elvakította őket. S most már épen szabadalmazott zsiványok voltak. Azért a csapatot feloszlatták, de Rózsa megkapta az amnestiát, vitézségeért.

RÓZSA SÁNDOR NÉGYCSÖVŰ PISZTOLYA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kép után.
GUERILLA HARCZOSOK.

GUERILLA VEZÉR SZARU POHARA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A guerilláknak nincs egyenruhájuk, kiki a maga polgári öltönyét viseli, csupán egy széles veres szalag a kalapon s egy mellé tűzött veres toll a háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, fűzöld bekecs, karmazsin plüs hajtókákkal, ámde széles karimájú kalábriai kalapja egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és lábain veres bagaria csizmák.
A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett.
Neve volt: «a barrikadőrök.» A radicalis fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is és e sorok irója egyideig. Alólirott nem emlékezik rá, hogy valaha torlaszt emeltek volna.
Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabadcsapatot; hadi bulletineket is adott ki.
Rózsa Sándornak, kit ez ideig nem birt elfogni semmi hatóság, bűnbocsánatot adott a kormány, azon ajánlatára, hogy az alföld futó betyárjaiból lovas guerillacsapatot alakít, s harczolni viszi őket.
A bocsánatlevéllel épen e sorok irója kereste őt fel egy zivataros éjszakán a félegyházi homokbuczkák között.

RÓZSA SÁNDOR.
Egykorú rajz után.

RÓZSA SÁNDOR CSAPATÁBÓL.
Beck István, Szeged város főjegyzője birtokában levő egykorú rajz után.

GUERILLA VEZÉR.
Beck István, Szeged város főjegyzője, birtokában levő egykorú kép után.
Mi a guerilla? Egy legény meg egy karikás. Ketten mennek egy emberszámba. Sőt hárman, mert ahhoz értő ló kell az emberhez. De így aztán kitünő embert tesznek háborús időben.
A szegény svalizsér lovagol nagy keményen, mögötte száguld szilaj paripán a betyár, a ki most honvéd lett.
A betyár lebontja rezes karikását; lova összetanult már vele, érti még a gondolatát is, ő egy lény a gazdájával, mint az ősmesék centaurja. A paripa lesúnyja a fejét, a betyár egyet cserdít ostorával, a karikás óriás suhogója süvít a levegőben, körülkapja a vasat, rátekergődzik, s egy szempillantás alatt leszedi a vitézt a nyeregből.
Védekezni sem tud a furcsa szerszám ellen. Ha a betyár meglódítja az ostorát balról, a lovag parirozza balról, – az ostor megcsípi az orczáját jobbról. A magyar kivágja a suhogót jobbfelől, a vasas elébe tartja a kardját jobbfelől, egy szempillantás, és véres a bal arcza.
Ha egyszer beleakadt az ostorba, nincs menekvés. A jó pusztai magyar mén vágtat, mint a fergeteg; a csikós lovat is elbír vontatni a pányvánál fogva, hát egy emberrel hogyne bírna? Összetöri az ellenséget a földön. Ha sok az ellenség, gyorsan a lovak orrára koppintgat, a ló aztán megvadul, s maga gondoskodik róla, hogy levesse lovagját.
Ilyen katonasága egy nemzetnek sem volt a világon, csak a magyarnak.

Greguss Imre képe.
GUERILLA HARCZA VASAS-NÉMETTEL.

Egykorú kőnyomat.
A BRANYISZKÓI CSATA. 1849 FEBRUÁR 5-ÉN.
Az Országos Képtárból.
Vad hidegben, gyakori hóförgetegben húzódott Görgei serege a Kárpátok közt. Sarkában fagy, zimankó és ellenséges sereg. A sebzett oroszlán a Szepességben ereszkedik alá a hegyekről. Mögötte Jablonovszki, előtt Schlick, csak Eperjes felé mehetne, de oda a branyiszkói gerinczen visz keresztül az út, azt pedig Deym osztrák tábornok tartja megszállva háromezer emberrel és hat ágyúval. A hegygerincz bevehetetlennek látszik.
De nincs idő habozásra. Neki kell menni a branyiszkói hegynek. Görgei a hős Guyon dandárát bízza meg e feladattal, mely négyezer, felerészben tót regrutából állt, kiket két héttel azelőtt toborzottak Zólyomban. E regruta haddal mennek Branyiszkónak! De Guyon a parancsnokuk!
A rettenthetlen angol a harakóczi hegylánczon állítja föl kilencz ágyúját. Mikovinyi őrnagyot zászlóaljával a harakóczi völgybe küldi, hogy oldalt támadja meg az ellenséget, a 33-ik zászlóaljat pedig egyenesen a hegynek és pedig felét Földváry Albert őrnagygyal egy csűrnek, melyet az ellenség erősen megszállott, másik felét Pethő Vilmos őrnagy alatt a hegyi kanyarulatoknak.
Megzendűlnek Guyon ágyúi.
Mikovinyi ujoncz honvédei fölkapaszkodnak a völgyből a hegyoldalra, de az ellenség pusztitó tüze visszaveti őket. A tót ujonczok vad futásnak erednek. Guyon a futók felé ordít:
– Vissza! Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen!
Minthogy a zászlóalj nem áll meg, a kartács hátulról soraiba zúdúl. Tíz ember elterül a havon. A regruták megállanak, rendezkednek, megfordulnak és mennek vissza…
Földváry ezalatt megrohanja a csűrt. A kis csapatot visszaverik a császáriak. Most egy lángoló arczú fiatal pap áll a csapat élére, Erdőssi, Guyon tábori lelkésze, magasra emeli a feszületet és a fegyverzengést túlharsogó hangon kiáltja:
– Utánam kedves véreim, velünk az Isten! Utánam!
Előre rohan. Utána zúdúl szuronytszegezve a kis csapat és a következő perczekben a csűr el van foglalva. Újra följebb rohan a honvéd a kereszt után. E perczben hatol föl a Mikovinyi zászlóalja is és a Pethő osztálya bravuros rohammal foglalja el a branyiszkói útkanyarulatokat.
A háromfelől feltörő honvédség csakhamar fenn van a gerinczen és Deym serege rendetlen futamodással menekül. És Branyiszkó neve a szabadságharcz aranylapjára van vésve kitörülhetlenül.

A HŐS SZERZETES.
Egykorú olajfestmény.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Fehér fátyol a fákon és a bokrokon, fehér takaró a földön. «A hó a holt föld téli szemfedője.»
Nemcsak a fákat veszi meg a fagy, hanem a lelket is. Olyan hideg, olyan fázós ide belül, a magyar ember lelkében. A hulló hó nem olthatja ki az égő városok tüzét, a hulló köny nem olthatja el a szív égő fájdalmát, a hulló vér nem védheti meg a hazát.
A völgyeken, a hegyormokon pusztaság van, félországnyi terület puszta, emberhangtalan vadon. Ember van elég, a völgyek mélyén, a hegyek jeges csúcsain sokan tanyáznak, de olyan csöndes, néma emberek, mintha nem is élők volnának, hanem csak járó-kelő kisértetek, a fehér hideg tájék fehér, hideg lakói.
Esténként ki-kigyúl a tábortűz, megzendül egy-egy dal; a tűz fényét eltemeti a köd, az énekhangot elnyeli az ólmos éjszaka. Az álom nem pihenő, csak kábulat, az ital nem vidít fel, csak a megfagyás ellen véd; a dal nem jókedvből fakad, de utat nyit a szív keservének.
Mikor a spártaiak segítséget kértek az athénbeliektől, ezek sereget nem adhattak, de odaküldtek egy kis vézna, sánta tanítót. És a spártaiak megnyerték a harczot, mert a kis ember Tyrtaeus volt; költő, a kinek dalára hőssé vált a harczos, győzedelmet nyert az ostrom.
A világtörténet gyakran megismételte ezt az esetet. Legutóbb épen 1848-ban, a mikor Bem azt izente a kormánynak Debreczenbe, küldjenek neki segítő sereget, vagy küldjék el Petőfit.
Debreczen épen úgy gondolkodott, mint Athén: szívesebben adott egy költőt a halálnak, mint egy szép sereget. Bem pedig úgy tett, mint Spárta, megnyerte a csatát Petőfivel.
Mikor Petőfi a táborba ment, az előörsök megállították parasztszekerét s ráriadtak, hogy mondja meg a nevét.
– Petőfi vagyok, – mondá.
– A költő?
– Az.
– A ki olyan szépen énekelt a székelyekről?
– Igen.
A székely fiúk éljenezve tódultak a szekérhez, s majd széjjel tépték.
Az erdélyi hadseregnek ezután két oka volt a győzelemre. Az egyik Bem, a másik Petőfi.

Greguss Imre festménye.
BEM ÉS PETŐFI.
Kreutzer Károly úr tulajdona.
Hajrá, keresztül az oláhokon s a ráczokon, a vizaknai vesztett csata után, mögöttük az üldöző sereg, maguk mindössze vagy kétezer ember s egy pár ágyú!… Az erdélyi hadjárat csudái között a legnagyobb a piskii diadal, a melyben Bem apó elzárja az osztrák Puchnert a segítségtől, míg maga csatlakozik a magyar segítő csapatokhoz s így száguld az ő hű székelyei felé. A vén lengyel vitéz adjutánsa, a hős Bethlen Gergely találja meg az összeköttetést báró Kemény Farkas magyar hadával, mely február 9-én hajnaltól fogva délig a piskii hídon háromszor veri vissza Puchneréket. De erejük fogytán, a hidat már elfoglalja az ellenség, mikor váratlanul, mint nyári szélvész, s ellenállhatatlanul, mint a tenger vihara, rázúdul a győzőre Bemék odaérkezett kis serege. Neki a beomló hidnak, kéz kéz ellen, ember ember ellen, majd visszaszorulva az ocsudó ellenség elől, majd megint visszaszorítva azt, lépésről-lépésre, vérben, tűzben, rettenetes öldöklésben – ilyenek lehettek az ó-kori népek ökölcsatái – míg végre késő este Puchner futásnak indul; Bem a sarkában…
E csataképről, mint az egész erdélyi hadjárat hőskölteményéből fényben és dicsőségben egymás mellett ragyog az utódok elé a nagy legenda két legtisztább és legnemesebb alakja: Bem és Petőfi.

Breidwieser festménye után.
A PISKII CSATA. 1849 FEBRUÁR 9-ÉN.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A nagyszebeni és vizaknai vereség után Bem Déván foglalt állást, ezerötszáz emberre leolvadt maroknyi seregével, melynek tizenöt ágyuja és egész málhavonata Puchner kezébe került. A fontos piskii híd védelmét Kemény Farkas alezredesre bizta a 11. és 55. honvédzászlóaljjal, egy század Mátyás-huszárral és tiz ágyuval. Maga Bem is megsebesült, – Szászvárosnál egy puskagolyó elvitte jobb keze középújját – és seblázban feküdt. A helyzet kétségbeejtő volt, mert – mint Bem mondotta – ha a közeli piskii híd, mely a Sztrigyen vitt át, elveszett, Erdély elveszett. A beteg oroszlán azonban nem csüggedett. Ágyából rendületlen nyugalommal intézkedett. A szerencse kedvezett neki. A Bánságból megérkezett Hrabovszky vezetése alatt a rég várt segélyhad, melylyel a sereg 8000 főre szaporodott, 28 ágyújok is volt; az osztrák sereg, melyet Puchner megbetegedése folytán Kalliány tábornok vezetett, Szászvárosban és Vajda-Hunyadon ugyanilyen erős volt, de ezenkivül nagyszámú oláh népfölkelő sereg csatlakozott hozzája.
A legvéresebb csaták egyike volt ez. Reggeltől estig tülekedett a két sereg a hídnál, mely hol az egyik, hol a másik kezébe került. Ember ember ellen küzdött és sok katona holttestét ringatta a Sztrigy vize. A támadást a híd ellen február 9-én reggel a Kalliány-dandár kezdte meg szuronyrohammal. Magyar részről Kemény Farkas védelmezte a hídat. A 11-ik és az 55-ik honvédzászlóalj visszaverte a császáriakat, a vitéz fiúk a hídon, sőt csipőig gázolva a vízben, minden áron a túlsó partra törtek és két ágyút elfoglaltak. Csakhamar fordult a koczka. A Kalliány-dandár több zászlóaljjal megerősödve – gyilkos harcz után – visszavetette a magyarokat a Sztrigy mögé. E válságos pillanatban megjelent Czecz segélyhadaival, melyek azonnal a hídra vetették magukat. Rettenetes tolongás támadt a hídon. Barát és ellenség összekeveredett és oly közel jutott egymáshoz, hogy egy percze a harcz is megszünt, sőt az osztrákok fehér kendőt lobogtatva, alkudozni kezdtek. A császáriak egy csoportja ezalatt körülfogta Czeczet és Keményt, mire a honvédek halál-megvető fanatikus elszántsággal vetették magukat a császáriakra és pár percznyi gyilkos tusa után elverték őket a hídról. E pár percz a császáriaknak tíz tisztjükbe és kétszáz katonájukba került, Losenau ezredesük is halálra sebesült. A veszedelem hírére Bem is kikelt ágyából és éppen jókor érkezett, hogy egész seregét a tulsó partra vigye és általános támadást intézzen a hátráló császáriak ellen. Most Puchner is megszökött az orvosságos üvegek mellől és megjelent a csatatéren. A szerencse e közben ismét fordult. A bihari lovas önkéntesek az ellenséges gyalogság gyilkos tüzére megfutamodtak és magukkal ragadták a többi csapatot. Felbomolva menekültek át a csapatok a hídon, mely megint császári kézre került. Bem mindent megtett, hogy a futókat megállítsa. A személyes bátorság hallatlan példáit mutatta. Mikor az ellenséges gyalogság megrohanta elhagyott ágyúit, odavágtatott és korbácsával végig vágott az egyik katonán:
– Canaille, ezek az én ágyúim!
A fővezér példaadása, de még inkább Czecz rendelkezései megállították a honvédsereget, mely csakhamar ismét rendezkedve fogadta az utána özönlő császáriakat. Bem újra rohamra vezeti csapatait, a Kalliány-dandár visszavonúl, nemsokára az egész császári sereg meginog, és futva tolong vissza a hídon, Szászsebes felé menekülve. A diadal Bemé, a ki ezzel megkezdi hódító útját, melyen rövid idő alatt visszafoglalja Erdélyt. A piskii csatában a császáriak vesztesége holtakban, sebesültekben és foglyokban 15 tiszt és 669 főnyi legénység. Magyar részen körülbelül ugyanennyi volt a halott és sebesült.

A PISKII CSATA HELYÉNEK EMLÉKE.
A magyar föld megfagyott rögét meleg vér engeszteli, lágyítja minden tájakon. A fehér havon a hadi útak élő mappája: vér, vér, vér…
Immár lángba és lázba borúlt az egész test; az újjá születés vagy a rettenetes catastropha nem késhet soká. Januáriust írunk 1849-ben.
Túl vagyunk a hősiesség és önfeláldozás örökre szól példáin, a nagy, a dicsőséges csatákon: az elkeseredés, a kétségbeesés, a köd, a fagy, a tél sötétsége és kegyetlensége segít a halálnak mindkét oldalon, vagy dolgozik a mi részünkre és az ellenség javára. A városokban folynak a kölcsönös – nem viadalok – hanem öldöklések. Sétatéreken, főutczákon ölik egymást emberek, hol minket azok, hol mi – azokat. És így vonúl ki, így folytatódik a viadal az örök harmonia és az örökös béke helyén: a temetőben.
Megdöbbentő kép ez, a mely a temetői harczot ábrázolja itten: a maga zordságában nem is egy jelenetet, de az egész rettenetes összekeveredést példázza. Benne van az akkori idők egész megrázó hangúlata, benne érezzük a jelenetet a mikor halálra keressük egymást az ellenséggel és a sűrű ködben kinyujtván kezeinket – megfoghatjuk egymást. Így történt Tokaj alatt. Tworzniczky a mi emberünk, megy, megy előre és az átláthatlan ködben reátalál Fiedlerre, az osztrák generálisra. Megbékélnek e meglepetésben, kezet szorítanak, és nem tudják melyik a másik foglya. A következő pillanatban megérkeznek a hevesiek, lőnek, a császáriak vissza. «Árulás, árulás!» kiáltják mindkét oldalon. Öldöklés ez már és nem háború, harcz a temetőben.
… Vadul robognak előre oláhok és szerviánok ezrei, betörnek Aradra és küldik kegyetlen halálra, a ki csak kerül elejbök, anyaszülte. Mily passióval gyilkolnak ezek, úgy vélik, egész fajtánkat kiölik ez egy városban! Győzelemittasan, a kiontott vér szagától mámorosan dőzsölnek és a következő óra – a mienk. Még vadabb haraggal jön a visszatorlás, jön Asztalos Sándor, Satzberg százados és kamatostúl adják vissza a kölcsönt. A halálos bosszú kamatja, szörnyű gondolatnak, még szörnyűbb ténynek. Nem, nem követelhetjük magunknak azt az elismerést, hogy kenyérrel dobtuk volna vissza őket. Egy házba harmincz martalócz bujt meg. Leöldösték őket mint a majorságot. Vagy hatszáz halottjuk maradt azonfölül Arad utczáin végig, ki a temetőig…

Benczúr Gyula rajza.
TEMETŐI CSATA.

A POLGÁRI ŐRSEREG SZABÁLYZATÁNAK CZÍMLAPJA.
Az eredetinek hű mása.
A lőfegyverek hiányos volta és különösen azok lassu kezelhetősége, nagyobbára szuronycsatára kényszerítették a gyalogságot. Tűzharcz csak az ütközet bevezetése volt, a harcz sorsát csaknem mindig szuronyroham döntötte el. – A honvédeknek a szuronyvivásban való kiképeztetése két részre oszlott, úgymint a gyalogság (1–11. kép) és a lovasság elleni (12–19. kép) harczra. – A gyalogság elleni vívóállásban a honvéd jobb lábát másfél lábnyira hátra és jobbra helyezte, (1. kép), jobb kezével a fegyvertusanyakat, bal kezével pedig a fegyveragyat tartotta; a szurony kissé a vízszintesnél lejebb volt irányítva (5. és 6. kép.) – A döfésnél, mely az ellen mellének (vagy fedezetlen részére) volt intézendő, a honvéd teste súlyát az elől lévő bal lábára helyezve, fegyverével az ellenfél felé rövid döfést intézett (2., 7. és 8. kép) azután ismét felvette előbbeni állását. – Rohamnál a test súlyát előre helyezve, a bal láb egyenes irányban előre hatol és egyidejűleg mindkét kéz a tusa nyakát fogva, erős döfést intéz az ellenfélre. A roham után azonnal a rendes harczi állást kell felvenni (4. és 9. kép), hogy a vívó az egyensúlyt el ne veszítse. – A gyalogsági szurony ellen egyszeres vagy kétszeres elcsapással vagy pedig védlettel védekezett (10. és 11. kép.) – A lovasság elleni vívóállásnál a szurony hegye fölfelé volt irányítva, a test állása azonban olyan volt, mint gyalogság ellen (12. kép). – A lovasság elleni támadásnál a lovast, hogy kardját nehezebben használhassa, a bal oldalról kellett megtámadni. A szemben levő lovas megtámadásánál a honvéd fegyverével egy ütést mért a ló fejére s ennek ágaskodását arra használta föl, hogy jobbra szökve, a lovas bal oldalába kerüljön, s ellenrohamot intézzen. (15. és 16. kép). Az ütés és balra szökés a 19. és 20. kép.) – A lovas kevésbbé védett oldala ellen intézett támadás körfutással (17. és 18. kép) történt. – A lovasság elleni védekezés kétféle volt: kardvágás és a dsidadöfés elhárítása. A kard támadását a honvéd fölfelé irányított szuronyával elcsapta, dsidával való támadás ellen magasra emelt tusával és lefelé fordított szuronynyal védekezett. (21. és 22. kép.) A döfést a dsida elcsapása (23. kép) vagy annak felemelése (24. kép) háríthatta el. – A dsida elcsapása után egy fordulattal a lovas oldalát támadták meg (25. kép). Sorban vagy egymáshoz közel álló honvédek azonban csak a dsida felemelése által (24. kép) védekezhettek. – Kisebb honvédcsapatok a lovastámadás elhárítására körbe álltak, (27. kép) és úgy védekeztek a dsida vagy kard ellen.
A nemzeti polgári őrsereg mindegyik zászlóalja két osztályra, az osztály két századra, a század négy szakaszra oszlott.
A polgári őrsereg egy századának hadakozó állománya: 1 századosból, 1 főhadnagyból, 2 alhadnagyból, 2 őrmesterből, 12 káplárból, 12 alkáplárból, 140 őrvitézből, 2 dobosból és 2 ácsból, tehát összesen 174 emberből állott.
A harminczöt őrvitézt számláló szakaszok három sorban voltak felállítva. A szakasz mindkét szárnyának első és harmadik sorában egy-egy altiszt foglalt állást.
A szakasz igazodásához a szakaszparancsnok így vezényelt. «Jobbszárny, háromtag előlépj!» mire a nevezett háromtag, a hozzá zárkózott altisztekkel és az első sorbeli altiszttel, sebes lépésben előre léptek, és a hatodik lépésnél megállottak. Miután ezek az új arczvonalba beigazíttattak, (1-ső ábra.) a szakaszparancsnok: «Jobbra igazodj!»-ot vezényelt, mire az egész szakasz a kijelölt arczvonalba vonúlt.
A jobb vagy baloldal felé való meneteléshez «rendcsapatot» alkottak.
A szakasz parancsnok «Kettősrendenkint jobbra!» (vagy balra) vezényszavára a szakasz tagjait páros és páratlanokra osztották be. A «Fél-jobb!» parancsszóra a páratlan tagoknál az elsőbeli őrvitéz fordulata után mozdulatlan maradt, a második sorbeli egy lábnyira, a harmadik sorbeli pedig két lábnyira nyitódott, a párostagoknak első, második és harmadik sorbeli őrvitézei a féljobb fordulat után páratlan tagbeli előtteseik mellé balra belépve a térközt betöltik. (2. ábra.)
A rend vagy a kettős rendcsapatnak arczczal a járat-irány felé fejlődését, a szakaszparancsnok «Balra bontakozz! Indulj!» vezényszavára úgy hajtották végre, hogy az egész csapat balra huzódva (3. ábra) lassankint az új arczvonalba fejlődött.
A rend vagy kettős-rend csapatoknak fejlődése a csapat hegyire arczczal vége felé, a szakaszparancsnok «Jobbra bontakozva, arczba visszakozz! indúlj!» vezényszavára történt. (4. ábra.)
A fejlődés a csapat irányának ellenkező oldalára: «Az első rend megett jobbra fejlődj! Indúlj!» vezényszóra ment végbe, mire a csapat hegye azonnal jobbra kanyarodott, és hat lépésnyire felállva az új arczvonalat hirtelen kijelölte, melybe a rendcsapat többi tagjai is a rendek háta megett jobbra kanyarodva beilleszkedtek (5. ábra.) Ha az említett fejlődés jobbra az első rend megett meg nem történhetett volna, úgy: «Az első rend előtt balra fejlődj! és arczvonalba vissza-kozz! Indúlj!» vezényeltetett, mire az egész rendcsapat azonnal sebes lépésben kilépett, s rendenkint balra kanyarodva, balra visszakozott. (6. ábra.)
A században az őrvitézeket nagyság szerint állították fel és azután négy szakaszba osztották be. Két század képezett egy osztályt, melyet szorosan egymás mellett állítottak fel. (7. ábra.)

GYALOGSÁG LÁNDZSÁS ROHAM ELLEN VÉDEKEZIK.
A honvédek oktatókönyvéből.
Mikor Windischgrätz herczeg Budapestet elfoglalta, abban a hitben élt, hogy evvel az egész ellenállásnak vége. De Budapest akkor még nem játszotta azt a nagy, döntő szerepet Magyarországon, melyet Páris Francziaországban játszik. Budapest elfoglalása erkölcsileg pillanatra elcsüggesztette a magyarságot, de amúgy nem volt befolyása a szabadságharcz menetére. Sőt, mivel Windischgrätz az említett balhitben ringatózott, s ennek folytán tétlenségnek adta magát, csak javunkra vált. Seregeink a Tisza vonala mögött nyugodtan szervezkedtek. A kápolnai csatát Szolnoknál, Hidas-Németinél, Szénnél, Tornaljánál, Pétervásárnál kisebbszerű összeütközések előzték meg, melyekben honvédeink megmutatták az ellenségnek, hogy legalább is velük egyenrangú katonák. Ezekre következett aztán a két napos kápolnai csata.
Dembinski lengyel tábornok, seregünk ekkori fővezére és Windischgrätz herczeg majdnem egyszerre adták ki a parancsot a támadó hadmíveletekre. Ekkor a Tiszánál összpontosított magyar hadsereg 51 1/2 zászlóaljra, 61 lovasszázadra és 178 ágyúra rugott, ami összesen 49,300 ember volt. Ezzel szemben az osztrákok 40,000 embert és 213 ágyút állítottak. De az első napi csatában osztrák részről csak 14,000 ember és 102 ágyú, magyar részről pedig 13,000 ember és 52 ágyú vett részt.
A csatavonal 15,000 lépés széles volt, de komolyabb harcz csak a Debrő-Tótfalu és Kompolt előtt fekvő erdőkben fejlett ki. Mindkét fél kitünően verekedett, de első nap egyik se tudott a másiktól egy talpalatnyi földet sem elfoglalni. Első nap se Windischgrät, se Dembinski, se Görgei nem vettek részt a csatában. A harczot Máriássy, Pöltenberg és Szekulics intézték.
Másnap, februűár 27-én volt az ütközet második napja. Ezt már Dembinski, Görgei és Klapka intézték, s résztvettek benne Aulich, Dessewffy, Bátori Schultz Bódog, Guyon, Kmetty, Balharyn mint parancsnokok. Windischgrätz is jelen volt osztrák részen.
Legvéresebb volt a harcz Kápolna körül. Az osztrákok a falut elfoglalták, de a mieink visszaszerezték. Itt történt, hogy Mednyánszky Cézár tábori lelkész magasra emelt feszülettel haladt rohamra menő csapataink élén. Végre délfelé a helység ujra osztrák kézre kerűlt. Itt és a balszárnyon aztán nem történt nevezetes mozzanat.
A jobb szárnyon Schlick erősen szorongatta Klapkát. Itt Verpelét körül folyt a küzdelem. Heves és makacs harcz után csapataink kivonultak a faluból. Schlick a Porosz-herczeg vértesezredet rendel üldözésükre. Klapka a vértesek ellen 2 század Császár-huszárt, 1 század Koburg-huszárt és 2 osztály Lehel-huszárt rendel rohamra. A gyalogság tüze egy pillanatra elnémult, mindenki az összecsapásra figyelt, mely a két sereg arczéle közt történt. A két fél lovassága halálmegvető bátorsággal rohant egymásra, s irtóztató tusa keletkezett. Végre a huszárok engedtek, de a vértesek nem üldözhették őket, mert a Sándor-huszároknak éppen a csatatérre érkezett 4 százada rájuk rohant és visszakergette a vérteseket. Erre honvédeink újra megrohanták Verpelétet, de hősies küzdelmük daczára visszafoglalni nem tudták. Schlick azonban az üldözéssel felhagyott. Dembinski ezalatt kiadta a parancsot a visszavonulásra, amit seregünk teljes rendben, lassú lépésben hajtott végre.
Windischgrätz alig gondolt üldözésre. Csapatai sokkal fáradtabbak voltak és a herczeg sokkal kevésbbé érezte magát győztesnek, hogysem elhagyták volna magukat ragadtatni a győzelem mámorától. A herczeget nagyon lehangolta a tapasztalat, hogy a fitymált magyar hadsereg mily vitéz és erős. Ez volt az első nagy tűzpróba, s csakhamar következett a diadalmas tavaszi hadjárat.
Veszteségünk a két napi csatában állítólag 1200 ember volt, az osztrákoké 17 tiszt és 335 legény. Az ellenségé volt a siker, de a mienk a diadal.

Egykorú kőnyomat.
A KÁPOLNAI CSATA 1849 FEBR. 26-ÁN.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
1849 februárius 27-én Kossuth Lajos kiment a szerencsétlen emlékezetű kápolnai csatamezőre, s ott – a hagyomány szerint – a következő imát mondotta:
Felséges Úr!
Árpád hadának nagy Istene! Nézz alá csillagtrónusodról könyörgő szolgádra, kinek ajkairól milliók imája száll enged kárpitja felé, magasztalva, áldva mindenhatóságodnak munkás erejét. Istenem! Felettem napod ég s térdeim alatt elhullott hős vitéz testvéreimnek csontjai nyugosznak! Fejem felett kék az ég, lábaim alatt pirossá lett a föld ősapáink unokáinak szent vére által. Csak hadd égjen napod teremtő sugara, hogy a vér felett virág nőhessen; mert e porlandó tetemek virág nélkül el nem hamvadhatnak!
Isten! Ősapáink s népeknek nagy Istene! Hallgasd és áldd meg ágyúink torkának bömbölő szózatát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, széjjelzúzni az önkény bilincseket osztó vas karjait!
Mint szabad ember térdelek az új temetőn, véreim roncsolt tetemein, ily áldozatok után szentté válik földed, ha bűnös volt is, Istenem!
Szent föld; szentelt sírhalmok felett rab népnek élni nem szabad.
Atyám! Atyáknak nagy Atyja! Milliók felett hatalmas Úr! Ég, föld s tengereknek mindenható nagy Istene! E csontokból dicsőség nő és nemzetem homlokán ragyog. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott testvérbajnokok békével nyugodjanak hamvaikban. Amen!
*
Sokáig mindenki azt hitte, hogy ez ima szerzője Kossuth. Igazi eredetét s keletkezésének történetét Tóth Béla mondja el «Történelmi Mendemondák» czímű nagybecsű könyvében. A ki tudja, mind e könyvből tudja, – bár 1880-ban a szerző is nyilatkozott, – hogy ez imádság irója Roboz István, kaposvári iró, ki Tóth Bélához intézett, 1895 október 17-én kelt levelében elmondja a fohászkodás történetét. Roboz egy este 1849 márcziusában, Csapody Páldándi kastélyába volt hivatalos vacsorára, melyen véletlen vendégekül Wesselényi Miklós és Kemény Zsigmond is részt vettek. Vacsoránál a kápolnai csatáról folyt a beszéd, s Kossuth Hírlapjának erre vonatkozó közleményét Roboz fölolvasta a társaság előtt. Wesselényi «lelket megható felköszöntést mondott», melynek hatása alatt írta Roboz, éjszaka szobájában, a Kossuth imát. Másnap a reggelinél engedelmet kért, hogy fölolvashassa. Wesselényi melegen szorította meg az író kezét, báró Kemény pedig azt mondta: «Meghatóan szép, meg kell örökíteni.» Roboz ki is nyomatta Kaposvárott, Knezovics nyomdájában. Az ima csakhamar mindenfelé elterjedt, s Európa minden nyelvére lefordították. Szerzője a költők szabadságával élt, midőn czímül adta művének: «Kossuth imája a kápolnai elesettek felett».
Hogy ki e megható ima szerzője, azt a megyében is csak kevesen tudták, s a zsandárvilágban, mikor Roboz maga is bujdosott, nem lett volna tanácsos azzal dicsekedni. 1880-ban jött szóba a lapokban hogy ki írta ez imát? Ekkor előállott Roboz, s néhány pesti lapban kijelentette, hogy ő írta.
Kossuth maga sohasem tiltakozott a szerzőség ellen.
Az imát néhány történetiró az utóbbi időkben is Kossuthnak tulajdonítja. Így Vargyas Endre is Magyarország függetlenségi harczának történetében.
Azonkivül sok kép örökíti meg a nagyhatásu jelenetet, többek között ez egykorú fametszet is, s az az egykorú kőrajz, melyet szintén bemutatunk.

Egykorú fametszet.
KOSSUTH A KÁPOLNAI CSATAMEZŐN.

Egykorú kőnyomat.
KOSSUTH IMÁJA KÁPOLNÁNÁL.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

Egykorú kőnyomat.
ROHAM VERPELÉTRE.
Jelenet a kápolnai csatából.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.

Egykorú kőnyomat.
SCHLICK A VERPELÉTI CSATÁBAN.
Jelenet a Kápolna-körüli harczokból.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.

Egykorú kőnyomat.
AZ OSZTRÁKOK A VERPELÉTI CSATA UTÁN.
A cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
E kép a maga fogyatékosságában meghatón mutatja azon mélyen megindító jelenetek egyikét, melyeket a história elfelejtett följegyezni, s melyek úgyszólván napról-napra ismétlődve, megszokott, közönséges eseményszámba mentek. Ilyen ez is, midőn a huszár megmenti a csatatérről megsebzett bajtársát.

Egykorú kőnyomat.
«PAJTÁS-SZERETET.»
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Kossuthnak bizony sok baja volt az egymással vetélkedő tábornokokkal. Hiába hivatkozott itt az irásra, itt diplomatizálni kellett. Igy is cselekedett, példának okáért a tiszafüredi összeesküvés dolgában is.
A tiszafüredi összeesküvés, mikor Görgei Dembinskit, a fővezért megfosztotta nemcsak a parancsnokságtól, hanem szabadságától is, Debreczenben nagy megdöbbenést okozott. Kossuth elhatározta, hogy a táborba utazik. Mészáros hadügyminiszterrel és Vetter tábornokkal azonnal kocsira űlt. Kossuth haragjában állítólag úgy nyilatkozott, hogy agyonlöveti Görgeit. Márczius 5-én érkeztek Tiszafüredre. Szemere, a főseregnél levő kormánybiztos, Kossuth elébe utazott és kellőleg tájékoztatta a történtekről. Füreden Kossuth azonnal összehivatta szállására a hadtestparancsnokokat. Megjelent Dembinski, továbbá négy ellenfele, Görgei, Répássy, Klapka, Aulich. Az érdekes összejövetelen Mészáros és Vetter is részt vett.
Kossuth Dembinskit maga mellé ültette a pamlagra, a többiek egy nagy kerek asztal körűl székeken ültek. Kossuth fölszólítására előbb Görgei adta elő panaszát. Elismerte, hogy a mit tett, nem fér össze a hadi fegyelemmel, sőt Dembinski helyében agyon lövette volna Görgeit, de életét és katonai becsületét is kész volt koczkáztatni, mert legbensőbb meggyőződése, hogyha a fővezér parancsainak engedelmeskedik, nagy veszedelem érte volna a hazát. Kossuthra nem tett rossz hatást Görgei e védekezése. Dembinski hosszan czáfolta az ellene emelt vádakat. Kossuth több kérdést intézett hozzájuk s megbotránkozva szólt Dembinski elfogatásáról.
– Ez több, mint a mennyit el lehet nézni, – mondotta. – A vizsgálatot okvetlenűl megindítjuk.
– Kár volna, – felelt megvetőleg Dembinski. – Szomorú dolog, de senkit sem kivánok miatta felelősségre vonni.
– Nem, altábornagy úr, – szólt Kossuth, – a kormány az ügyet mindenesetre rendezni fogja.
– Uraim, – szólt most ünnepélyes komolysággal Dembinski, – hozzanak olyan határozatot, a milyent legjobbnak tartanak. Ha azt hiszik, hogy Magyarország ügyének használ; mondják ki, hogy képtelen vagyok a hadsereg vezetésére. De ha még tovább is szolgálnom kellene, kijelentem, hogy evvel a négy urral – Görgeire és három társára mutatott – soha sem fogok szolgálni érintkezésbe lépni.
Kossuth kitért a döntés alól. Azzal fejezte be a tanácskozást, hogy meg akarja ismerni a sereg hangulatát.
Kossuth meggyőződött, hogy Dembinski nem maradhat a sereg élén. Mészárossal és Szemerével való tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Dembinskit rendelkezési állapotba helyezik, a fővezér ideiglenesen Vetter lesz, a tisztikart Dembinskivel szemben való viselkedése miatt hadiparancs útján megdorgálják, Görgei pedig négyszem közt feddje meg a hadügyminiszter. Mészáros ezt az utóbbit poharazás közt igen barátságosan intézte el.
Igy hát Görgei győzött.

A TISZTÁNTULI MOZGÓ ŐRSEREG FŐPARANCSNOKÁNAK PECSÉTNYOMÓJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

KOSSUTH LAJOS A VEZÉREK KÖZÖTT.

A MAGYAR KIRÁLYI FŐ TÁBORI KÓRODA PECSÉTJE.
A Magyar Nemzeti Múzeum, Budapesten.

A 20. ZÁSZLÓALJ HADBIRÓI PECSÉTNYOMÓJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

LENKEY PECSÉTNYOMÓJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

Egykorú kőnyomat.
A SZOLNOKI CSATA 1849 MÁRCZIUS 5-ÉN.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
Gyorsan, mint a felhőtlen égből lecsapó villám, rohanta meg Damjanich Szolnokot.
Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe. Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg a sánczok ellen, mint egy aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.
Középett a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett ujonczhad. A Tisza felől a vörös sipkások, s a kápolna felől a huszárság, egész tömegben. Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának köztük, jobbra balra.
Az eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljen ordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.
A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó.
A vörös sipkásoknak tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben ők mentek legelöl.
Egymás vállaira ugrálva másznak fel a sánczra, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaagy. Egy óra alatt övék a vitatott sáncz.
Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra két lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harczi mének közűl egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek egy lelke volna.
A másik csapat, mint a szél, oly könnyű, vidám paripák nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repűl a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.
– Hurrah, hurrah! – Rajta, rajta!
A fölvert porfellegből csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni, s néha-néha kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, mig közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről; elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.
Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen.
A szél elkapja a porfátyolt a csatáról…
A huszároké a diadal.
J. M.

DAMJANICH MESSZELÁTÓJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
A SZOLNOKI CSATA.
1849 márczius 5-én.
A bécsi csász. és kir. Udvari Könyvtárból.

VÉCSEY MESSZELÁTÓJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Elől ellenség, hátul ellenség, a seregnek csak négy ágyúja volt és kétezer katonája.
Körűlfogják az egész sereget.
Éjfélkor követ jött az ellenség táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.
Kijött a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:
– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, a merre vezetni fogom?
S ki nem ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…
Menjen ön vissza, – szólt ekkor a követnek a kis szürke ember, – és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…
Rájok gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokróczokkal terítetté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre, után a kis sereg szuronyt szegezve.
Egy hídhoz jutottak. Itt megállította seregét a vezér. Tovább nem megyünk! – mondá és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.
– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! – szólt csapatjait elrendezve a hídon, s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá: úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.
Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiúknak, de el nem futott egy is.
Egy hónap múlva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost, s a midőn bevette, első dolga volt amnestiát adni.
– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.
S ki ne nyujtotta volna kezét ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradta legközelebbi csatából?
J. M.

Egykorú fametszet.
BEM.

BEM MESSZELÁTÓJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten
A szerencsétlen kimenetelü két napos medgyesi csata után, – melyben csak a dicsőség volt mienk, a siker az ellené, – Bem Segesvárra vonult. Ez erős állásában Puchner nem merte őt nyíltan megtámadni; hanem inkább bekeriteni törekedett.
Amint Bem márczius 9-én erről értesült, tüstént elhatározta, hogy Szebenbe vonúl. Két óra mulva már útban volt a sereg. Bem. közeledtének hírére Puchner serege nagy hirtelenséggel kivonúlt. Csak Pfersmann tábornok maradt Szebenben két gyalog zászlóaljjal, némi lovasság és tüzérséggel, azonfelül Skariatin orosz tábornok kétezernyi gyalogossal, 120 kozákkal, 16 löveg ágyúval.
Bem közeledtének hírére a város védő sereg a nagycsűri magaslatok alján harczhoz fejlődött. Alberti százados pedig a város védelmére bent maradt.
Bem tüzérsége nyitotta meg a csatát. Az orosz sereg példás rendben kiállotta a tüzet.
Aztán Skariatin intézett rohamot Bem jobb szárnya ellen, de ezt az erős kartácstűz visszaverte.
Bem gyalogsága java részét az első harczvonalba vonta, mire Skariatin hátrább húzódott.
Kiss Sándor alezredes erősen megtámadta az orosz balszárnyat. A sereg remekül viselte magát. Este 7 órára az oroszok meghátráltak, s a város sánczai közé vonultak. Erre Bem is a város ellen indította tüzérségét, s a bátyákat kezdte lövetni.
Ezalatt annyira beesteledett, hogy Bem a város ostromát már más napra akarta halasztani. De Bethlen Gergely váratlanul felszítja a már-már kialvó harcz tüzét, s az ellenség kiűzi a városból, melybe Bem fél tiz óra tájt este örömittasan bevonúl.
A győztes sereg 21 ágyút, tömérdek fegyvert és ruházati czikket talált az elhagyott városban.
De minden haszonnál ezerszer többet ért az, hogy a magyar sereg megmutatta a világnak, hogy képes legyőzni az egyesült osztrák-orosz sereget is.

Margittay Tihamér színvázlata.
A NAGY-SZEBENI CSATA 1849 MÁRCZIUS 11-ÉN.

Egykorú kőnyomat.
BEM NAGY-SZEBEN OSTROMÁNÁL.
1849 márczius 11-én.
Az Országos Képtárból.
A mint Bem Szebent bevette, megkegyelmezett a lakosságnak. Mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért. Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus! A mint a pirongatóriumot megkapta, azt felelte rá, hogy ez igen jól van, hanem küldjenek pénzt minél előbb, mert a katonák rongyosak.
Odafenn, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet, s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak. Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.
Egy vén ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva a kineveztetés és rendjel kézbesítésével.
Bem ekkor Kolozsvárt volt.
A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.
Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.
Úgy lőn; az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.
Belép a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt. A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajolt annak csonka kezéhez, s aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.
A kis szürke ember könnyezve szorítá keblére a vén, ősz katonát, s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes igen szép beszédet intézett hozzá, valóságos német nyelven. A jó öreg huszár debreczeni születésű magyar ember volt, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült, s utoljára is úgy mondta el, hogy a ki magyarúl nem tudott, bizvást azt hihette, hogy most magyarúl beszél.
A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei önkénytelenűl megteltek könnyekkel. Az ő könnyei a tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégezé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:
– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarúl nem tudok, s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, a mit beszélt.
Ez ideig egy sem volt, ki ne könnyezett volna a jelen voltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott beszédet azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes, viszhangos magyar szó beszél hozzá.
A vén huszár tehát leírta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá meg a tábornoknak.
Végig olvasá azt, s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legiót kezdi dicsérgetni, letette az irást:
– Ezt ki kell törölni, – mondá – csak a magyar és székely a katona.
Lehet, hogy nem volt igaza. De ő a magyarokat oly nagyon szerette.
Örömmel hagyta feltűzni magának az igénytelen érdemjelet. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már nyelvén lebegett:
– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?
– Most az egyszer semmit.
– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.
J. M.

Egykorú kőnyomat.
BEM ÉRDEMRENDET KAP.
Ernszt Lajos gyüjteményéből.
Jóformán egy esztendeje küzdött már a magyar szabadságáért, de még nem volt olyan katonánk, bármily vitéz volt is különben, a ki vitézségeért látható kitüntetést nyert volna.
A hős katonát hadseregünkben addig csak szóbeli dicséret és előléptetés jutalmazta. Pedig a hadügyminiszter már 1848 nyarán megigérte, hogy a haza a vitéz katonákat érdemrenddel fogja feldiszíteni. Kossuth 1848 deczember havában azt indítványozta a képviselőházban, hogy készíttessék egy aranytábla, melyen a kitüntek nevei örök időkre feljegyeztetnének.
1849 tavaszán került ujra szóba a dolog, s a honvédelmi bizottmány útasította Mészáros hadügyminisztert, hogy a katonai érdemjeleket megállapítsa és kiosztásuk felől intézkedjék.
Mészáros háromféle érdemjelet csináltatott: Az elsőrendű sugarakkal kerített ezüstcsillag, melynek közepét arany babérkoszorú, s a magyar kettős kereszt, aranyból, ékesíti. A másodrendű a magyar kettős kereszt aranyból, körülvéve ezüst babérkoszorúval; az egész vérvörös szalagon függ. A harmadrendű kisebb fajtájú ezüstkoszorú, kereszt nélkül, vérpiros szalagon.
Mindenikkel különböző nagyságú nyugdíj jár.
Márczius 9-én Debreczenben ünnepély volt, melyen Kossuth Görgeinek, Vetternek és Perczelnek sajátkezűleg tűzte mellére a másodosztályú érdemrendet. Ugyanezt ugyanakkor hadügyminiszteri decretummal megkapták: Kiss Ernő, Bem, Damjanich és Guyon.
E névsorból Klapka és Dembinski hiányoznak. Klapka később megkapta ugyanezt az érdemrendet, Görgei pedig Budavár bevétele után az országgyűléstől megkapta az elsőrendű érdemjel csillagát.
A tavaszi hadjárat után természetesen rengeteg sok rendjel hullott vitéz hadseregünkre, az egyes zászlóaljak zászlaira pedig szalagok jöttek, kihímezve rájuk a nyert csata dátuma. Az érdemrendeket vagy Kossuth, vagy a fővezér, vagy a hadügyminiszter osztogatta.

KLAPKA-FÉLE III. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJEL.

BEM-FÉLE III. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJEL.

PERCZEL-FÉLE III. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJEL.

GÖRGEI I. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJELE.

II. OSZTÁLYÚ KATONAI ÉRDEMJEL.

KOSSUTH-FÉLE III. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJEL.

GÖRGEI-FÉLE III. OSZTÁLYÚ ÉRDEMJEL.
A lángelmék ösztönszerű vonzódásával került egymás mellé az ágyúk hőse és a csaták pacsirtája, a kik mindketten idegenül és társtalanúl bolyongtak a forrongó sokaságban. A szabadság imádása s az elnyomás gyűlölete hozta az idegen hőst magyar földre, a melynek szokásait nem ismerte, nyelvét nem értette, vezéreit kerülte, csak a népét szerette. S így állott egymagában a költő is, a kinek szavát a sokaság nem értette, a hatalmasok gőggel néztek le rája, a választók még egy mandátumot is sajnáltak tőle, csak a nép lelke visszhangzott énekére. Sok lehet a megbánni való, de kevés a szégyelleni való ama nagy idők történetében, de bánat és szégyen fogja el az embert Petőfi hányattatásainak olvastára. De hát mi is volt azokban az időkben a költő? A derék táblabírák egy elcsapott diákot láttak maguk előtt, a ki egy ideig kóbor szinész volt, s most sincsen se földje, se hivatala, se diplomája, a legnagyobb tekintélyekről gőgösen beszél, versei parasztosak és regulátlanok, híjával minden finomságnak és horatiusi fordulatnak. Az okleveles politikusoknak útjában állott ez a kávéházi izgató, a ki se föliratokat, se leiratokat nem csinált, s még is azt hiszi magáról, hogy ő csinálta a forradalmat, s mikor a kormány azt sem tudja, hol áll a feje, versekkel zaklatja, hogy nyomassák ki és osztogassák a nép között. A mi dicső hadvezéreink is – ne feledjük – osztrák nevelésből kerültek ki, s Petőfiben csak a firkászt látták, a ki a felsőbbséget kritizálni meri, sőt képes a hadi titkokat is kiírni, s a helyett, hogy rendben és pontosságban példát mutatna a legénységnek, nyakravaló nélkül, kihajtott gallérral kompromittálja a forradalmat. Kerek Magyarországon csak három ember tudta, kicsoda Petőfi Sándor. Kemény Zsigmond, a ki mindent tudott, Eötvös József, a ki mindent megértett és Bem apó, a ki maga is lángelme volt. A magános agglegény megértette, ki ez a fiatal férj, a ki a hazáért ott hagyja feleségét, gyermekét; a fegyvertelen dalos, a ki kardot köt a hazáért; az őszinte lélek, a ki nem tud beleszokni sem intrikákba, se reglamákba. A milyen mélységesen megvetette a politika szószátyárságát s a katonai czopfot, a magyar pártoskodást és a lengyel alacsonyságokat, olyan szeretettel ölelte magához a legnemesebb, legőszintébb és legönfeláldozóbb magyar ifjut. A kemény ember, a kitől még az ágyúi is reszkettek, éjjel, sátrában, nyilt sebek okozta álmatlan éjszakáin a Mickievicz szonettjeit olvasgatta, s hallgatta a magyar költőt, a ki rajongva szavalgatta neki francziául költeményeit. Mialatt Debreczenben szobafogságra itélik a nyakkendőtlen őrnagyot, Bem apó kinyomatja az ő harczi dalait s maga osztatja szét a székelyek között. Elejétől fogva az ő sátra volt az üldözött csalogány fészke és menedéke; a csaták hőse elandalodott a csalogány dalain; szerette, kényeztette, maga mellé vette, a széltől is ótta, s valósággal kétségbeesett, ha megtudta, hogy Petőfi őrnagy, adjutáns, bátran és vitézül, karddal váltja be, a mit tollal igért. «Derék honvédet kapok akárhányat – Petőfi csak egy van a világon» rivallt rá egyszer a fiára, mert mindig annak hítta Petőfit; s az utolsó nagy ütközet után is, mikor őt magát is félholtan húzták ki egy mocsárból, ocsudásában első kérdése Petőfi volt. Nem mertek felelni erre a kérdésére…
A csalogány elveszett, de dalai megmaradtak, s bennük örök emléke s örök dicsősége maradt a csaták oroszlánjának.

BEM.
Rajzolta Petőfi Sándor.


HUSZÁR PISZTOLY TOKKAL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

BEM IRÓASZTALA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

BEM PISZTOLYAI.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KANÓCZOS RÚD.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Mikor a szabadságharcz elkezdődött, hadseregünknek jóformán egyetlenegy ágyúja sem volt. Talán két tüzérezred lehetett itthon, melyek hozzánk szegődtek. Kossuth mint egyebet, úgy a tüzérséget is hamarosan megteremtette. Volt a császári királyi kincstárnak egy roppant ágyúöntő telepe Pesten, a külső váczi úton. Ezt Lahner ezredes valahogy jobb karba hozta, s el kezdett benne dolgozni. Mikor az érczanyag elfogyott, következtek a templomok harangjai. A városok és községek versenyeztek egymással harangjuk felajánlásában. A békére intő édesszavú szózat átváltozott harczra hívó dörgedelemmé. A szepességi németek és a székelyek maguk fogtak az ágyúöntéshez. Mikor Windischgrätz deczemberben betört, hadseregünknek már körülbelül 250 ágyúja volt. A tüzérlegénység többnyire gyorsan tanuló, értelmes ifjuságból állott. Az úri osztály fiai legnagyobbrészt ide álltak be. Még a gymnasista diákok is, egészen gyerekek, nagy számmal voltak közöttük. S ezek rövid idő alatt oly jó tüzérek lettek, hogy az osztrákok porosz és franczia tüzéreknek tartották őket. Miután Windischgrätz bevonult Pestre, Nagyváradon és Debreczenben folytatták az ágyúöntést.
1848 novemberében már jóformán egész Erdély az ellenség kezében volt. A magyar csapatoknak csak kis töredékei álltak ellent, úgy tetszett, hogy a székelység megadja magát sorsának. Csak Háromszék mozgott. Itt gondolkodtak arról bátor férfiak, hogy fegyveresen álljanak ellent az idegennek. Nem estek kétségbe, november 12-ikére gyűlést hívtak össze Sepsi-Szent-Györgyre. Sokáig tanakodtak, végre így szól Berde Mózes:
– Az mind szép, de mit ér az egész, ha nincs ágyúnk.
Erre hátul felemelkedik egy egyszerü zekés székely, s ezt mondja:
– Ha csak ez a baj, könnyen segíthetünk rajta. Ha pártolnak, majd öntök én ágyút.
– Ki az?
– Gábor Áron Bereckről. Megpróbálom.
Elment, megpróbálta és az agyafurt székelynek sikerült. Gábor Áron különben katonaviselt ember volt, a 2-ik székely ezrednél, később pedig a pesti 5-ik tüzérezrednél szolgált, ahol káplárságig se tudta felvinni, pedig éppen ehhez a fegyvernemhez nagy passziója volt. Elkeseredve haza ment, s csak 1848-ban lépett ujra a cselekvés terére. Megcsinálta a székely ágyúkat. S már november havában Földvárnál a székelység Gábor Áron első ágyújának hangjánál vad lelkesedéssel vetette magát a betörő osztrákra és visszaverte.
Összesen 60–70 (3–6 fontos) ágyút öntöttek a mi székelyeink; Gábor főbb munkatársai voltak Túróczi Mózes, Bene József, Kovács András, Tóth József, Klinglein József, Paizs Antal.
Gábor Áront 49-ben orosz ágyúgolyó ölte meg.

ÁGYÚ.
Fa minta a Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

ÁGYÚGOLYÓK.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

1870-ben készült fénykép után.
ERDÉLYI PARASZT ÁGYÚÖNTŐK.

AZ ÁGYÚÖNTŐK ALÁIRÁSAI.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages