Képek - Harmadik rész.

Teljes szövegű keresés

Képek - Harmadik rész.
Az ország nagyon megijedt az oroszok közeledtének hírére. Vad népnek képzelte őket, a kik letépik a gyermeket anyja kebeléről, legyilkolják a férfiakat, meggyalázzák a nőket, s egy új tatárjárás átkát zúdítják a nemzetre. De ez nem mind volt igaz.
Annyi bizonyos, hogy a muszka durva, félvad, rabló nép volt, de nem vérszomjas, nem kegyetlen. A mely városba bevonultak, a piacz közepén felállították ágyuikat, a házak kapuit kivetették sarkaikból, melyik udvarba mennyi ló fért, annyit oda bekötöttek, s a mi ennivalót kertben, kamrákban, színekben találtak, azt elfogyasztották. – De még így sem voltak oly kegyetlenek, milyennek a nép képzelte őket. Vezéreik elég emberségesen viselkedtek, tisztességesen bántak a foglyokkal. De a nép mégis rettegett tőlük; attól reszketett, hogy az alig lerázott osztrák iga után most meg az orosz következik. A magyar muszkavezetőknek, kik, úgy mondták, az ősi alkotmány s a nemzeti rend védelmére hítták be a muszkát, Lengyelország sorsára gondolva vad gunynyal dörgölték orruk alá, milyen is az a muszka alkotmányosság, s a muszka kegyelméből való nemzeti rend! Az idenyomott egykorú gúnykép is azt rajzolja, micsoda dicső sors vár a magyarra, az ő «alkotmányvédő» főnemesei kegyelméből.
Milyen egyszerű világ volt még akkor; mai szemmel nézve mily kevéssel beérték az emberek. – Ime, a hatalmas uralkodó, a minden oroszok czárja, mily egyszerű készségen utazik. A császári székely lakossága ellepi az útat; gyönyörködni óhajt a díszes menetben. Udvari futárok világítnak utjára két lámpával, a hatalmas utazó komoran ül kocsijában, s fejében országok sorsát forgatja. Előtte gondolatban egy kis ország, mely boldog fejlődésben, növekedőben volna, ha a szövetséges hatalom rajta nem tartaná nehéz vaskezét.
Mi volna most, ha ő, a még hatalmasabb, ide küldene vagy kétszázezer katonát, elvenné a megszorult baráttól a szép országot, s gazdagabbá tenné birodalmát egy tündérkerttel?
Az oroszlán és a róka régi meséje ez. Az erősebb elveszi a gyöngébb holmiját. Elveszi kenyerét, betevő falatját, házát, – mért ne vehetné el országát?
A kocsi immár történelmi színhely, s a röppenő percz történelmi forduló.
Megindultak és megjöttek a seregek. Rátiportak az országra, mint ha a jószág feldulja a virágágyat.
Az oroszok elözönlötték egész Magyarországot.

Egykorú német kép.
MIKLÓS CZÁR MEGÉRKEZÉSE BÉCSBE.

Egykorú kőnyomat.
OROSZ TÁBOR MAGYARORSZÁGON.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
A legrégibb magyar képviselő, 1848-tól fogva máig tagja a magyar képviselők házának. Már akkor is közel járt a negyvenhez, de a gyerekember lángjával és daczosságával húzott a szélsőbb eszmék és irányzatok felé. Voltaképen segítője volt bátyjának, Madarász Lászlónak, a ki mint rendőr-miniszter valahogy belekeveredett a fölakasztott Zichy Eugén elveszett ékszereinek dolgába, s így került le arról a hatalmas befolyásról, melylyel a békére hajlóbb elemeket Debreczen előtt is, de még jobban Debreczenben, állandó rettegésben és kényszerűségben tartotta. Madarászék nagy köztársaságiak voltak, a kiknek semmi nem volt elég szabad és elég teljes; a kik előtt Batthyányék pecsovicsok voltak, s csak az április 14-iki függetlenségi nyilatkozat volt némiképen a szájuk íze szerint való. A kik a szabadságharcznak ezt az eseményét szomorúnak és helytelennek itélték, a Madarászék vörös terrorizmusát okolták e végzetes fordulatért. Ma már világosan látjuk, hogy egyes emberek akarata vajmi keveset döntött ottan – a történelem volt akkor is, mint mindig az igazi kényszerítő. Később Komárom után Madarász László Amerikába menekült, Madarász József pedig fogságba került. Haynaunak köszönhette kiszabadulását – a mint ezt ő maga írja meg emlékirataiban, melyek az akkori időknek érdekes krónikái. Az alkotmányosság helyreálltával a képviselők ama kis csoportjában látjuk, melyből később kialakult a függetlenségi párt.

MADARÁSZ JÓZSEF.
Gyönyörű alak és gyönyörű élet. Az ő példájában mutatkozik mintegy mintában, hogy a hazafi-lélek mint találhatja meg minden kisértések közt is a maga egyenes utját. Ő is főnemes volt, ő is kedvelt udvari ember, helytartótanácsos és koronaőr, s az ő hajlandóságai is a múlt kincseinek szólottak. Ifjúi meggondolatlanság sem hajtotta: hiszen 48-ban már negyvenkét esztendős volt. Még sem követte a konzervativokat végzetes középútjukon, a melyen akaratuk ellen is mindig az elnyomás végleteit szolgálták. Végig szolgálta meggondolás nélkül a szabadságharcz két kormányát; maga szervezte Erdélyben a népfölkelést, s az erdélyi hadjáratot Czecze generális, erdélyi táborkari főnök oldalán. Börtönbe zárták érte, de hamar hozzája fordultak, mikor becsületes czégérrel akarták megnyerni a magyarság bizodalmát. 1860-tól 1861-ig kanczellárkodott, de csakhamar megint visszavonult. A koronázás után lépett megint a közéletbe, s késő öregségében, mint koronaőr, s mint a főrendiház elnöke mind buzgóbban fordult a mai kor szabad eszméihez. A sötét időkben első volt azok között, a kik a protestáns egyház dolgát a magyar nemzet dolgává tették; az új időkben pedig szó nélkül áldozott egyháza jogköréből az erőre kapott megifjult magyar állam fönségének.
Egészséges test, szép lélek, hosszu élet és könnyü halál volt része; köztisztelet és dicső emlékezés a jutalma.

BÁRÓ VAY MIKLÓS.
A legderekabb magyar sziv porlad Csanády Sándor tetemével, a leghívebb hit s a leggyermetegebb jóság. A mije volt; vagyonát, életét, teste s lelke minden erejét s ideje minden perczét hazájának adta. A kik már öregnek ismertük, az ő csizmás, atillát, fehérparókás, kedves kuruczságában, alig hisszük el, hogy fiatal is lehetett valaha. Pedig az volt; gazdag fiatal bihari nemes, a ki a nagy időkben biztosi tisztben szervezte a nemzetőrséget, a zivatarban pedig az erdélyi hadseregben szépen megállta a helyét. Politikai jelentőség füződik az ő igénytelen alakjához, mert Madarász Józseffel s még hatodmagával a koronázás után is ő folytatta tovább a hajthatatlan, semmivel meg nem alkuvó kurucz politikát, s ebből a kisded makkból fejlett az országgyülési függetlenségi párt terebélyes tölgyfája. Senki sem locsolgatta ezt annyi szeretettel, mint jó Csanády Sándor, a ki addig-addig költögette minden garasát a párt javára, mig a régi nagy vagyonból annyi sem maradt, hogy mandátumra jutott volna a párt apjának. Észre sem vették, hogy kimaradt a házból a vén sas, a ki olyan kérlelhetetlenül szidta mindvégig Ausztria-Bécset, az átkos kormányt s a még átkosabb kiegyezést. Holt hírét is költötték, a melyet nem is élt túl sokkal a vén Bocskay-vér. Halottaiban feléje fordult a kegyelet, a mely most híven őrzi emlékét a magyar szabadság kisebb szolgáinak is, a kik ha nem is a legragyogóbb tehetséggel, de annál ragyogóbb hűséggel éltek a hazának.

CSANÁDY SÁNDOR.
1848 deczemberében Gál mérnökkari tiszt vette át Arad ostromának vezetését. Eleinte nem sokra mehetett, mert a Maros zajlani kezdett, s teljesen megszakította az összeköttetést a csapattestek között. Ezalatt Rukawina temesvári parancsnok felhasználta a jó alkalmat, hogy a várbelieket segítse. Januárban ujra beállott a Maros, s Gál ismét körülzárta a várat. E hónap vége felé Damjanich is megjelent Aradon, de erős ágyúzás után ő is hiába szólította fel az őrséget megadásra.
A tavaszi győzelmek után Vécsey lett az ostromló sereg vezére, ki minden elődjénél nagyobb politikával járt el. Ő ugyanis kimélni igyekezett a várat, hogy maga is hasznát vehesse, ha sikerül elfoglalnia. Éhségel akarta meggyötörni a bennszorultakat. A várban rekedt 1500 harczos csak rövid időre volt ellátva eleséggel. Május közepe táján már lóhússal éltek, mégis makacsul tartották magukat.
Buda bevétele után ők is engedni kezdtek, s Berger báró várparancsnok bele is nyugodott Vécsey felszólításába, ki feltételes megadást követelt. Hogyne, hiszen egy pár nap mulva föltétlenül is meg kellett volna adnia magát a nagy éhség miatt.
Előbb osztrák tiszteket küldöttek ki, megtudni, hogy csakugyan mindenfelé hátrál-e az osztrák sereg. Mikor erről meggyőződtek, julius elsején feladták a várat, de igen előnyös feltételekkel. A tisztek megtarthatták kardjaikat és lovaikat: a legénység is fegyveresen vonult ki a várból, csak Uj-Aradon rakta le fegyverét. A magyar állam még el is szállíttatta őket Stiriáig, csak azt kötötte ki, hogy hat hónapig nem harczolnak Magyarország ellen.

Egykorú fametszet után.
JELENET AZ ARADI CSATÁKBÓL.
A császári hadak kivonulása Arad városából.

LEININGEN 1847-BEN.
Egykorú rajz után.
Most, mikor ötven esztendős uralkodásnak nemessége, okossága és kötelességtudása tesz tanuságot a mi ősz urunk fejedelmi jogczímei mellett: még most sem nézhetjük könny és részvétel nélkül a rózsás arczú szőke gyermekifjat: földrengés közepett, ingó magaslaton, tizennyolcz esztendős korában császári trónon. Év, a melyből a tavasz kiesett, élet, melyből hiányzik az ifjúság: ez jutott részül a fejedelmi vérnek. Egy mélabús kis anekdota maradt meg azokból a szomorú időkből, s több világot vet rájuk köteles magyarázatoknál. Gróf Grünne, a fiatal imperátornak félig adjutánsa, félig nevelője, kora hajnalban keltegeti az ő ifjú urát, a kit a miniszterek sürgős tanácsra várnak: «Majestät, die Konferenz…» «Ja, ja Cirkus Renz…» mormogja ocsudófélben a koronás gyermek, a kinek nagy státus-ügyei után ez a czirkusz volt esténkint egyetlen szórakozása… A kamarilla ellökve utjából a czéljai számára hasznavehetetlen Ferdinánd császárt, ezt az ifjat állította a birodalom élére, s a fegyelemre nevelt fiatal katona önfeláldozó kötelességtudással, szive szavát elnyomva s könnyeit visszafojtva pontosan teljesítette mindazt, a mit előtte drága, tisztelt, tapasztalt személyek kötelességének állítottak. A liberalismus pávatollával ékeskedő Bach mesterkedte ki, hogy a trónra lépő Ferencz főherczeg a Ferencz császár után a patriarkalis uralmat jelentő Ferencz név mellé a József császár óta szabad és emberi eszméket jelképező József nevet is belevette császári nevébe. De magyar szemmel nézve is jelkép ez a név. Mint a hogy a kalapos király meg nem koronáztatta magát, nehogy eskü kösse a magyar alkotmányhoz, Ferencz Józsefet is azért ültették a trónra nagybátyja Ferdinánd helyébe, mert ő még nem tett esküt a magyar alkotmányra, mint V. Ferdinánd. S mint a hogy József császár jó hiszemben cselekedhetett, mikor nem volt hiányosság híres, hatalmas és előkelő magyar urakban, a kik mind helyeselték terveit s tanácscsal erősítették, ha ingadozott: Ferenc József udvarából sem hiányoztak az előkelő, híres és hatalmas magyar urak, a kik lázadóknak, forradalmároknak, a dinasztia ellenségeinek s a monarchia megbontóinak bélyegezték a magyar szabadságharczot. Tíz hosszú, nehéz esztendő telt bele, míg a férfi szeméről lehullott a gyermekség hályoga, s ez uj világossággal együtt a magyarnak is pitymallani kezdett. De akkor még az új császár előtt köröskörül lángban és vérben állott a világ. A hatalmas ház, mely négy századon át szakadatlan sorban adott császárokat a német birodalomnak, mindinkább elveszti befolyását a német népekre. Magukat a hűséges örökös tartományokat, magát az ősi rezidencziát ágyúval kell visszafoglalni. A magyarság, a mely száz esztendő előtt még életét s vérét ajánlotta föl a trónnak, fegyverben áll ellene. Az olasz tartományok, melyekre számlálatlan bőséggel költötték a többi tartományokból kisajtolt milliókat, egymásután lázadnak föl. Ezek az ellenségek, – hát még a jóbarátok! A régi császári házzal szövetségben álló porosz és orosz fejedelmi házak, melyek közül az első a német birodalomban nő a Habsburgok nyakára, a másik egy folyton terjeszkedő új világbirodalommal veszi ki délen és keleten lábai alól a földet. Micsoda keserü pohár: segítségért könyörögni a félvad keleti zsarnok előtt; idegen erővel fékezni meg saját alattvalóit! S Ferencz József császártól ez a keserü pohár sem múlt el; az osztrák kormány segítséget kért Miklós császártól, s 1849 május 20-án Varsó városában az osztrák császár személyesen egyezett meg a muszka czárral. Ilyen kötelességek nehezedtek az ifjú császár vállára – s míg az ő császári hatalmán, szabadon, önkényesen a maguk kedve és belátása szerint osztozkodtak tábornokok, miniszterek s az egész udvar, mindezek tetteiről az árnyék, cselekedeteiről a felelősség az ő személyére vetődött. Ez volt Európa akkori legfiatalabb uralkodójának helyzete, a Ferencz Károly főherczeg tizennyolcz éves legidősebb fiának, a kit Rauscher kardinális nevelt az udvar szellemében, s három fegyvernemnél való szolgálat a hadsereg hagyományaiban. A mi ezredéves kiállításunk katonai csoportjában az illető fegyvernemek osztályaiban külön üvegszekrényekben mutogatták a kis Deutschmeister, a kis tüzér s a kis ulánus meghatóan kedves kis egyenruháit. S a kiállítás legfőbb védője, a koronás magyar király maga is meghatottan állhatott meg előttük, ime, közel ötven év előtt így állott a magyar nemzettel szemben az ifju fejedelem, a kit még kevéssel azelőtt a pesti vármegyeházán zajongva ünnepeltek magyar huszár-ruhájáért és szívhez szóló magyar beszédjéért, s a kit a félreértések első napjaiban maga Kossuth hítt meg lángoló szavakkal Magyarországra ifjabb királynak.

Egykorú kőnyomat.
I. FERENCZ JÓZSEF 1849-BEN.
A bécsi cs. és kir. Hitbizományi Könyvtárból.
Ferencz József főherczegről mindig sejtették az udvarnál, hogy belőle még uralkodó lesz, bár nem egyenesen következnék a trónra. Nagyatyja, Ferencz császár különösen kedvelte. Egy kép maradt ránk az ő korából, mely e szeretetet a családi élet megindító erejének teljességében mutatja. A palota kertjében játszó gyermek főherczegnek megtetszett az őr-katona, s meg akarta ajándékozni. De a silbaknak tilos megmozdulni, a császár hát maga emelte fel unokáját, míg az néhány forintot csusztatott az őr patrontásába. – Anyja bálványozta, s azon volt, hogy minél erélyesebb férfivá nevelje. A fiatal főherczeg különösen a nyelveket tanulta nagy könnyűséggel. Modorával mindenütt megnyerte a népet. Így nálunk is, midőn István főherczeg beiktatására Pestre jött. A forradalom zür-zavara véget vetett békés, vidám ifjúságának, s a csatatérre szólította. A szardiniai háború terére sietett, s 1848 május 6-ikán részt vett a Santa Lucia mellett vívott ütközetben.

FERENCZ CSÁSZÁR ÉS KAROLINA AUGUSZTA CSÁSZÁRNÉ NÉGY ÉVES UNOKÁJOKKAL
AZ ŐRTÁLLÓ KATONÁNÁL.
Ferencz József ajándékot ad a katonának.

FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG A TIROLI LÖVÉSZEK KÖZT
AZ ISEL HEGYEN.
Breidwieser rajzai után.

ZSÓFIA FŐHERCZEGNŐ.
I. FERENCZ ANYJA.
A fiatal főherczeg 1849-ben a magyar csatatereken is megjelent, családja jogait s háza hagyományait védelmezni. Így meglátogatta a győri tábort s ütközeteiben tevékeny részt vett.
A győri csatát Klapka készítette elő. Görgei kénytelen volt Pestre menni. S míg ott a minisztertanács az ő indítványára kimondta, hogy még az orosz betörés előtt mérjünk egy döntő csapást az osztrák seregre, addig készült e csapás osztrák részről ellenünk. Haynau a peredi napokban igen jól felismerte seregünk hiányait. E roncsolt seregtől nem kellett félnie, nyugodtan összegyűjthette seregét, s össze is gyűjtötte Győr ellen.
Klapka Komáromból intézte az ellenműveleteket, s mindössze 3000 embert küldött Győrbe, maga pedig elkésve, csak a csata napján, este, érkezett oda.
Görgei maga 27-én érkezett meg Győrre. Belátta, hogy a várat sokáig nem tarthatja, de még sem akarta azt kemény harcz nélkül feladni. – A magyar sereget üldözőbe fogta a balszerencse. Mire Kmethy hadoszlopát biztosítani akarta, akkorra már elvágta azt a főseregtől az ellenség, kinek minden terve pompásan sikerült. – A magyar sereg mindenütt meghátrált. Az Újvárosból Kossuth Sándor vonult ki utolsónak. A mellékutczákból már mindenütt rája lőttek, de ő fel sem vette; még oda is kiáltott az osztrákoknak, hogy: «Ma én vagyok az utolsó, a ki innen kivonulok, de holnap én leszek az első, a ki visszajövök.» – Bár úgy lett volna.
Az osztrákok a szétszedett híd megmaradt alapgerendáin szivárogtak a városba.
Kászonyi, Lipthay mind visszavonulnak már a csatatérről. – Görgei belovagol a városba, s ott kiadja a parancsot a város kiürítésére, a gyalogságot és tüzérséget pedig hátra küldi Ácsra. A visszavonulást Görgei maga fedezte. Mikor Görgei Arthur Klagenfurtban emlékezéseit István öcscsének tollba mondta, e részleteket mellőzte. «Saját tetteim elsorolásától – mondá, – ott, hol az események általános áttekinthetőségére az nem szükséges, eltilt büszke szerénységem. A milyen lelkiismeretesen vallom be hibáimat, szintoly lelhetetlen elbeszélnem mindent, a mi becsületemre válik. Felágaskodik bennem a magasabb erkölcsi szemérem érzete az ellen, hogy oly pillanatokat, miken jóltevő megelégedéssel révedez önérzetem, s melyek belső jelentőségükben nagyobbak voltak, mint külső látszatuk, öndicsekvőn a közönség elé tálaljam, – mi több – azon közönség elé, mely fölismerni nem akar, sőt bűnnel vádol».

FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG A BÉCSI JÓZSEF-KASZÁRNYÁBAN, MINT DZSIDÁS UJONCZ.
Breidwieser rajzai után.

FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG TŰZKERESZTSÉGE SANTA-LUCIÁNÁL 1848 TAVASZÁN.
Breidwieser rajzai után.
Mialatt minálunk váltakozó szerencsével s egyre növekvő borúlattal folyt a háború, nyugaton egy más régi nemes nép igyekezett kimenekülni a kétfejü sas egyik karma alól. A mi téli és tavaszi hadjáratunk idejére esik a szardiniai király, Carlo Alberto 1849. tavaszi próbálkozása. Fegyverszünet kötötte őt s kötötte a francziák ébersége, a kik jó szemmel nézték, ha az osztrák uralom Itáliából eltakarodik, de épenséggel nem óhajtottak egy nagy nemzeti királyságot Francziaország déli határán. Így vált a segítségük nyüggé s a barátságuk tőrré. Ám mind e nehézségekkel szemben lángolt az olasz vér hevülése. Bécstől Kolozsvárig le van kötve az osztrák uralom figyelme és ereje: ez a gondolat tettre ösztökélte az osztrák-olasz tartományokat. Milano, Velencze, Brescia fegyverben állott a császáriak ellen, s a saját országában az ellenzék mind fenyegetőbben lépett föl Carlo Albertoval szemben. Háború vagy köztársaság: e kettő közt kellett választania. A háborut választotta, s 1849 márczius 16-án meg is kezdte. Két menekült lengyel forradalmárt állított serege élére, s így ezzel a jelképpel maga állott élére az európai forradalomnak. Radetzky azonban hamar végzett az új fölkeléssel. Lombardiába csalta Carlo Albertot, s márczius 21-én Mortaránál, 24-én Novaránál végzett vele.
A sereg és a nép megint Radetzky kényére-kedvére jutott, s a szardiniai király a maga személyét vetette oda békeáldozatul. Lemondott a fia, Viktor Emánuel javára s maga külföldre bujdosott.
A márczius 24-iki novarai csatában tünik föl a vén Radetzky mellett az ifju Albrecht főherczeg alakja. A hatalmasoknál soha sem tudja az ember, mi igazán övék azokból az érdemekből, melyeket a legenda az ő személyükhöz fűz. A novarai diadal oroszlánrészét a hivatalos történetirás őneki itéli, csak úgy, mint a hogy később a custozzai diadalét is, melynek a dicsőségét azonban pár esztendővel ezelőtt a kegyvesztett Kuhn generális keserű szavakkal követelte magának. Bármint legyen is, bizonyos, hogy Albrecht főherczegben erősen megvolt a szándék, hogy Felső-Olaszországot megtartsa Ausztriának, s hogy hű katholikus létére a szent Atyát megóvja a szabadkőmives olaszok egyesülésétől. A császári fegyverek akkori szégyenletes napjaiban érdekes, hogy a mi kis ragyogás vetődött rájuk innen, Olaszország felől: egy rég lomtárba vetett s onnan kihalászott vén generálistól ered, s egy főherczegtől, kit még csak önálló parancsnokságra sem méltatott a kamarilla, hanem, hogy harczolhasson, önkéntesnek kellett beállania Radetzky mellé. Radetzkynak még arra is jutott, hogy folyton segitséget küldjön a magyar földön élhetetlenkedő császári generálisoknak. – Novara után Viktor Emánuellel fegyverszünet következett, mely alatt a császáriak a felső-olasz fölkelő városokra vetették magukat. A hirhedt Haynau akkor kapta, Brescia bevételénél, homlokára az első kain-bélyegeket. Legtovább a derék Manin tartotta a városát, Velenczét, egészen Világos napjáig. A magyarok napjával együtt az ő napjuk is leáldozott, hogy nehéz évek multán a mienkkel együtt virradjon föl megint.

Egykorú kép.
ALBRECHT FŐHERCZEG.
Ha nem volt mit enni, a honvéd bizony, a hol kapta, elvette. Ez ennek a képnek a rövid foglalata.
Egyébként ezt a képet 49 után osztrák kéz festette és azon a részen nem igen szépítettek bennünket, nem igen állott az érdekükben, hogy szelidítsék a képeinket. Ezt is biztosan túlozták. A kép történeti háttere semmi egyéb, mint az, hogy a honvédek a hol pénzért – mert az volt bőven – nem kaptak ennivalót, éltek jogukkal és a mint az már szokás a háborúban, elvették erővel.
Bármilyen nagy bánatot okozott is föld népének egy-egy ilyen zsákmányolás, a bánatnál mindig jóval több örömöt szerzett a táborban. Meleg ételt enni, friss pecsenyét, mikor hetek óta nem ettek egyebet katona-kenyérnél, állott, bűzhödt húsnál! Bár csak abból jutott volna legalább mindenkinek elég.
Keserves állapotok voltak azok. Vécsey tábornok írja a kormányzónak Rékásról 1849 augusztus 10-én, a szerencsétlen Szent-András alatti csatáról: «K.-Becskerek-Szent-Andrási ütközet elveszte által Temesvár fel lő (így!) mentve. Az ütközet elveszett a csapatok gyávasága által. Részint munitio hiány által is. A gyalogság nagyobb része nem is volt jelen…»
…«Jelenleg 6000 seregemmel 40000 örömittas ellenség ellenében fedem a megfutamodtakat…
… Az élelmezési hanyagságnak következménye az, hogy a legénység fegyveres kézzel, csoportonként rabol».
A történetiró szomorúan teszi hozzá:
«Pedig ez minden hadseregnek utolsó hanyatlása, melyet szerves módon, rendesen nem élelmeznek, akár azért, mert – mint amott egy Dembinskinek – fogalma sincs a sikeres hadviselés ezen alphájáról és omegájáról, akár pedig azért, mert már nincsen miből».
Az alkonyat csillaghullással fordult éjtszakába; 1849 juliusában a márcziusi csillagok közül Vasvári Pál és Petőfi Sándor szaladt le az égtől. A Vasvári hősi halálának története összefonódik az egyetlen tisztességes mócz-vezér, Janku Ábrahám regényes históriájával. Mert Janku nem volt afféle közönséges rabló és gyilkos, mint az oláh fölkelés megvadult fiskálisai – ő valóban hitt az ügyük igazáéban; ábrándozó volt, a kit eltöltött a régi római dicsőség hamis álma, s csak későn vette észre, hogy az osztrák ép úgy becsapja őt, mint a magyar konzervativokat; fegyvernek él vele a magyar ellen, s aztán eldobja, mint a csorba kést. Janku már ismeretes férfiu volt, mikor a magyar ügy delelőjére fordult, s Vasvári Pál, a magyar ábrándozó melegen érdeklődött az oláh ábrándozó iránt. A kolozsvári nagy nemzetgyüléskor, mely az uniót kimondta, a magyar hős Abrudbányán föl is kereste az oláh rajongót. A délczeg magyar tele volt hittel és reménységgel, a lázas testü mócz az őrültek prófétaságával előre látta a bekövetkezendőket. A két ifju nagyon összebarátkozott, s könnyes szemmel váltak el egymástól: «Viszontlátásra – a csatatéren.» Ez a viszontlátás be is következett, 1849 juliusában. Jankunak ekkor nagy oka volt haragudni a magyarra. Régebben észrevette, hogy az osztrák megcsalja őt is, és komoly szándéka volt Kossuthhoz csatlakozni. Kossuth kapott ezen a terven, s egyelőre követ utján két heti fegyverszünetben állapodtak meg. De Hatvani magyar őrnagyban éghetett a düh és a gyülölség az oláh fölkelés páratlan aljasságai, gazságai, kegyetlenségei és hitszegései miatt – elég az hozzá, békét bontott, megtámadta Abrudbányát, s ezzel a tettével ismét a vér és tűz tengerét boritotta Erdélyre. Janku haragra gyulva kezdte meg ujra a háboruságot, s Erdélyt elzárta a magyarországi segitség elől. A debreczeni kormány végre három sereget küldött ellene, köztük Vasvári Pált a Bocskay-légióval. A másik két sereg már Erdély küszöbén elpusztult; Vasvári Mariselnél találkozott Jankuékkal, a kiket egyik Korkes nevű tribunjuk vezetett. Háromezer emberrel s öt ágyuval vágott neki a tengersokaságnak, s a hős csapat mind egy szálig elesett a gyilkos tusában. Vasvári Pál egy Tógya Szimion nevü oláh paraszt lándzsájára került, s a holt oroszlán kihülő teteme fölé sírva borúlt a gyászoló ellenség, a sziven talált jóbarát. «Az életemet adtam volna érte, ha ezt a fiut megmenthetem» kiáltott sirva Janku Ábrahám, s komoran vonult sátorába. Haragudtak is a halottfosztogató oláh-hiénák ezekért az úri tempókért, s fondorkodtak Janku ellen, a hogy csak tudtak. Hősi halálának mezején porlad a hős Vasvári; sírja ott domborul a bérczes Erdély egyik legszebb vidékén. «Itt szeretnék én eltemetve lenni» szólt egyszer költői ábrándozással, mikor e vidéken járt. Ábrándja betelt – tán elébb is, mint várta.

VASVÁRI.

Fénykép után.
VASVÁRI PÁL SIRJA MARISELNÉL.

ROMÁN PREFEKT KARDJA.
A kard hüvelye.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Országos Múzeumában, Aradon.

ROMÁN PREFEKT KARDJA.
A kivont kard.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak
Országos Múzeumában, Aradon.

A FELTÜZÖTT KASZA.
A nép fegyvere a szabadságharczban.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
A kishegyesi csata volt szabadságharczunk utolsó diadala. Még egyszer győztesen lobogtak zászlaink, aztán porba hullottak.
Délvidéki seregeinket Vetter, Kmethy s a vitéz Guyon vezérelték. Akkor még mindenfelé fegyverzörej töltötte be az országot. Csapataink, bár a túlerő elől hátráltak, mellüket bátran odafeszítették az áradat elé, s a hon drága földjéből minden talpalatnyit úgy kellett tőlük erőszakkal kicsikarni az ellenségnek.
Jellachich, miután Péterváradot elfoglalni nem tudta, Verbász körül lappangott. Említett három vezérünk elhatározta, hogy egyesült erővel megtámadja és megfojtja. Guyon el is indult julius 23-kán, s Hegyesig nyomult előre 7000 főből és 42 ágyúból álló seregével. Csakhogy Jellachich megtudta a tervet, s elébe indult Guyonnal, hogy őt külön megverje, aztán induljon a többi vezér ellen.
A terv nem volt rossz, csak azt felejtette el a lovagias bán, hogy Guyon nem igen hagyja megverni magát.
A bán 12,000 emberrel és 79 ágyúval közeledett 13-án éjjel Hegyes felé. Kémei azt jelentették, hogy a magyar táborban mély csend van, a a tüzek nem égnek, még tán az előőrsök sincsenek kiállítva. Mondanunk sem kell, hogy a bán nagyon megörült a jelentésnek. Mint a tolvaj macska, loppal közeledtek a sötét tömegek Guyon felé.
De a honvéd nem aludt. Térdükre fektetett puskával, csendesen pipázgatva ültek a fiúk a fűben, a Barra-patak mentén, s várták a jelt a támadásra. Guyon jól értesült Jellachich tervéről.
Egyszerre három világító röppentyű száll fel a levegőbe, jelt adni csapatainknak, melyek közül egy rész Hegyesen, a másik rész Szeghegyen, a harmadik Feketehegyen volt elhelyezve. Erre megdördül Hegyesről Guyon 42 ágyúja, s halált viszen az osztrákok közé. Képzelhető Jellachich meglepetése. Rohamra indítja gyalogságát, lovasságát, tüzérségével el kezd tüzeltetni, de hiába, a magyar sereg első pillanattól kezdve megtartja felsőbbségét, s alig pirkad, a lovagias bán, mint már annyiszor, rendetlenül hátrál a Szüz-Máriás zászlók elől. Ha Kmethy ugyanekkor megtámadta volna a bánt, valószínű, hogy seregéből hirmondó se maradt volna.
Az osztrákok ezen julius 13-káról 14-kére hajnalló éjjel halottakban 4 tisztet és 180 közembert, sebesültekben 16 tisztet és 484 közembert veszítettek. A mi veszteségünk halottakban 2 tiszt és 79 honvéd, sebesültekben 15 tiszt és 130 honvéd volt.
1887 julius 17-kén Bács-Bodrogmegye közönsége díszes emléket emeltetett a hegyesi csatatérre, a három falu határának összeszögellésére. Alatta vannak eltemetve a harczban elesett hősök. A szobor magassága, az alépítmény nélkül, öt méter, s a telecskei dombról messze vidékre ellátszik.

A KIS-HEGYESI CSATA EMLÉKE.
A levél magyar fordítása ez:
Drága tábornok ur
Fogadja a haza forró háláját a tizennegyediki dicső fegyvertényeért és az én szivből jövő köszönetem szives értesitéseért.
Nagy bizalommal nézek a hadmüvelet további eredménye elé, mert a hol egy ily dicső hadsereg élén az oroszlán Guyon áll, ott a győzelem.
Különben minden jól van tervezve, be kell vallanom, hogy nekem Titel bevétele olyan fontosnak látszik, hogy azt mondhatnám, ez képezi a végeredmény alapját és mégis azt kell mondanom, hogy a helyzet nehézsége nagyon a szivemen fekszik.
Sokkal biztosabbnak látszanék előttem az eredmény, ha Jellasicsot nem Titel után, hanem Titel előtt lehetne a Dunához szoritanunk.
Ott most összpontositva van és azért nagyon erős. – Bánffy Perlaszról keveset segithet. – Mert neki tizennégy hídon kell keresztül menni és csak akkor van előtte a Tisza, a melyen aztán nem mehet keresztül.
Igazán nem tudom, nem volna tanácsosabb, hogy mialatt Bánffy Jellasicsot Perlaszról fenyegeti, ön kedves tábornok ur, Temerin és Csurogról csupán demonstrál és csak maszkirozza a szükséges mozdulatokat, derék hadtestének nagyobb részével pedig egy éj alatt marssal Ujvidék mellett keresztül hatol a Dunán és egyesül Kmetivel és megerősödik a péterváradi csapattal, hősies küzdelemmel bevéve Kameniczet és Karloviczát, és csak az egyesült sereggel vetné aztán magát Jellachichra.
Beszélje meg ezt Vetter altábornagygyal, kinek kérem, adja át tiszteletteljes köszönetem.
Komáromnál tizenkettedikén a felső csapatnak erős ütközete volt, mindkét félre eredmény nélkül. Nagyon sok a veszteség. Az ellenségnél nagyobb, különösen lovasságban.
A Tiszán túl nincs orosz.
Tokajtól kezdve lefelé az egész vonal a mi kezünkben van.
Perczel 26 ezer emberrel Szolnoknál és Abonynál, Kazinczy nyolcz ezer emberrel vonul Tokaj felé.
Az orosz Kulától és Gyöngyöstől Pestig és Váczig áll.
Engedje meg, hogy magamat drága barátságába ajánljam. A hazát és a szabadságot pedig nemes szivére és dicső seregére bízzam.
Szeged, 1849. jul. 16.
tiszteletteljes szolgája
Kossuth Lajos.
A hegyesi csata végkép aláásta az osztrák-horvát seregek tekintélyét. Utána tömegesen jelentek meg a gúnyképek. Legfőképen az osztrákok ellen. Jellachich maga minden tekintélyét elvesztette, s a lovagias bán végczéljához közelgett, mely, ha nem volt is akasztófa, mint ez a kép mutatja, de erkölcsileg minden esetre igen szomorú volt. Elhagyatottan élt, csak hálátlanságot látva azok részéről, kiknek érdekéért lelkesedve feláldozta mindenét, tehetségét, népszerűségét, erejét, sőt olykor meggyőződését is.

SZERB TÁBOR.
Egykorú gúnykép a «Charivari»-ból. – ld. Szinnyei József gyűjteményéből.

JELLACHICH.
Egykorú gúnykép. – ld. Szinnyei József gyűjteményéből.
Szigeti József mondotta egy ízben a következőket:
A kerepesi-út sarkán álltunk az öreg Szentpéterivel. Annak a híres 1848-nak a januáriusában. Ott vonult el előttünk Windischgrätz hadserege, a mint nagy diadallal bemasírozott az elfoglalt fővárosba. Szentpéteri egyre dohogott mellettem:
– Micsoda gyászos ármádia! Miféle rongyos katonák! Ezek akarnak a mi honvédeinkkel szembeszállani? Ez a ringy-rongy nép!
– De bátyám, – szóltam – olyan ez mind, mintha most vették volna ki a skatulyából.
– Elhallgass, – rivallt rám az öreg – mert mindjárt hátbateremtelek!
Egy szép tavaszi napon megint ott álltunk a kerepesi-úton. Akkor már a honvédsereg viharvert csapatai vonultak el előttünk. Az én nemes lelkű, jó Szentpéteri bátyám villogó szemmel nézte az elvonuló honvédeket és lelkesedve mondogatta:
– Jaj, de szép fiúk! Ej, be finum legények! Csupa dalia! Milyen pompásan feszül rajtuk az a gyönyörű uniformis, jaj, be szép egy hadsereg!
Megint beleszóltam rajongó beszédébe:
– Hiszen dicső sereg ez, bátyám – mondottam, – de a mi a ruhájukat illeti, rongyosabbak ám ezek az osztrákoknál.
Az öreg erre nem felelt semmit, hanem szótlanul hátbavágott. Alaposan hátbavágott. Aztán lelkesedett tovább.
Olyan szemmel látta az osztrák katonát és honvédet az egész nemzet, mint Szentpéteri, a nagy művész. S a nehéz időkből ilyen torzképek is maradtak ránk.

TORZKÉP AZ OSZTRÁKOKRÓL.
Egykorú fametszetek.

TORZKÉP AZ OSZTRÁKOKRÓL.

NÉMET ÉS MAGYAR LÁBAK.
Erdélyt Bem gyorsan megtisztitotta. Kiverte Urbánt, elgázolta Puchnert, kiszorította az első orosz csapatokat, megfékezte az oláhokat. Ezzel Erdély felől elmult a veszedelem, s Kossuth nyugodtan dolgozhatott Debreczenben a forradalom tervezésén. Bem dicsőségétől viszhangzott az ország, s Petőfi erőteljes költeményekben ünnepelte az agg hőst. Az ellenségnek új katonákra és új vezérekre volt szüksége. Paskievics éjszaki betörésével egyidejüleg nyomult Erdélybe Lüders az orosz hadak élén. S Lüders oldala mellett és főparancsnoksága alatt megjelenik Clam-Gallas gróf altábornagy, a tavaszszal csúfosan kivert osztrák hadakkal. Clam-Gallas addig Olaszországban vitézkedett egy osztrák dandár élén s a novarai csata után küldték az erdélyi hadsereghez, mint tapasztalt katonát, Puchner utódjául. Nagy szerepet azonban nem játszott, önállóan alig működött, Lüders mozgatta ide-oda. Két jelentéktelenebb ütközetben szétszórta kis számú, s már elcsüggedt seregünket. Akkor már nem volt meg a székely honvédben az a humor, a melylyel a győztes csaták idején «vándor nyul»-nak csúfolta Van der Nüll jó futó osztrák tábornokot. Résztvett az 1859-ki és 1866-ki háborukban is, az utóbbi után haditörvényszék elé állították, de felmentették. 1891-ben halt meg.

HONVÉD-ATILLA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában,
Aradon.

CLAM GALLAS.

HONVÉD-ATILLA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában,
Aradon.
Szomorú napok. A muszkák már messze bent, az ország szivében járnak. Győrnél meg kellett hátrálnunk az ellenség elől, az óriási túlerő lassan kezdi már összeroppantani a magyart, mely elhagyatva tizenhat hónap óta küzd oroszlánbátorsággal két nagyhatalom ellen. Csak az alvidéken leng még győzelmesen a magyar lobogó, Guyon és Vetter kezében. Ezért legbiztosabbnak látszik Szeged. Ide indul julius 8-án Budapestről a kormány és az országgyűlés. Budapestről, hova csak az imént jött a nép örömujjongása közt.
Julius 12-kén érkeznek oda, miután útközben több helyen azzal ijesztgették őket, hogy a szomszédban jár a muszka. Este a nép fáklyás zenét adott a kormánynak, s Kossuth, ki nejével a Kárász-ház erkélyén állt, szónoklatot intézett a néphez – de már a régi, lelkes hangokat nem találta meg, csak a keserűség rezgett szavaiban.
A nagy parasztvárosban a minisztériumok jól-rosszul elhelyezkedtek s a kormány megkezdte működését.
Julius 21-én nyilt meg az országgyűlés, melyen már csak 180 képviselő volt jelen. Rossz hangulat, kedvetlenség uralkodott. S azokban a veszedelmes napokban csinálták meg a nemzetiségi törvényt, s a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt. A nép e közben izgatott, a lapok hevesen támadják Kossuthtot.
A helyzet kétségbeesett voltát még fokozza az új-szegedi puskapor-raktár felrobbanása, melynek valami 800 emberélet esett áldozatul. Ezzel az utolsó lőporkészlet megsemmisül.
Augusztus 2-kán kezdődik a menekülés: a kormány, elnapolván az országgyűlést, Aradra költözik, a Kalvária utolsó állomására. Szegedet pedig minden ellenállás nélkül elfoglalja Haynau generális úr.

A SZEGEDI VÁR.
Beck István Szeged város főjegyző birtokában levő kép után.
A szenvedélyek felszabadulása, az eszmék küzdelmei, a pártok tusái, egyszóval a szabad élet nyilvánulása a torzkép életföltétele. A zsarnok uralma alatt a hizelgő versek virulnak, a költészet a szabadság hiánya folytán veszt erejéből, s egyes műfajokra szorítkozik, másokat elhanyagol. A korlátlanúl szabad életben a szabadság tulzó ereje olykor önkéntelenül a torz felé hajol, s talán épen a legkomolyabb szemlélők megteremtik az irodalomban a satyrát, a rajzoló művészetben a gúnyképet.
Nálunk ez 1848-ban indult először fejlődésnek. A fölszabadult nemzeti élet a komoly politika körében is hajolt a tulzásra, annál inkább tette ezt a gyöngédebb művészet. A gúnyképek egész serege keletkezik, melyek nem csak az idegen elemeket, nem csak az ellenfélt, hanem saját nagyjainkat is éles birálat alá veszik.
Élczlap is keletkezik, a hetenként megjelenő «Charivari», mely legalább a harmadik oldalon mindig hozott egy-egy gúnyképet. Kép a szegényes viszonyok miatt nem is igen volt több a lapban ez egynél, de a tartalom eléggé sikerült. Nevesebb iróink is dolgoztak bele, igy például Tompa Mihály.
E képek kevésbbé sikerültek kivitel, mint ötlet tekintetében, de néha kitünőek. Ilyen ez is, mely a jobb és bal oldal országgyűlési küzdelmét mutatja. Az ujítók zajos, izgalmas és izgató, lelkes és lelkesítő pártja, mely tanainak egyedül üdvözítő erejét hirdeti, s velük szemben a «törpe» maradiak, a conservativok, kik fenyegetéssel állnak az új irány elébe, pompásan vannak jellemezve. Széchenyi, Kossuth és Deák alakja felismerhető, s a rajzolás megkisérlé mozdulataikkal szónoki modorukat is jellemezni s egyéniségüket is kifejezni.

Egykorú gúnykép a «Charivari»-ból.
ld. Szinnyei József gyűjteményéből.
A negyvenes évek gúnyképei közt a mi sikerültebbet találunk, annak legnagyobb része Andrássy Manó gróf tollából ered. E dilettans volt akkori torzkép rajzolóink között a legnagyobb művész, az ő művei a legjobbak, sőt olykor valóban tökéletesek, kivitelre és gondolatra egyaránt. Fájdalom, ezek még nincsenek kiadva, s így meg nem közelíthetők. De a mi kevés e könyvben, s elvétve máshol megjelent, egy különös lélek érdekes gondolatvilágába enged betekinteni. Művészünk ismerte a politikai élet rejtettebb jelenségeit is, s legszivesebben épen abból és barátai köréből merítette tárgyát. Igaz, hogy e képek így annál becsesebbek a történelem számára, s valaha sok új és érdekes szempontot megvilágíthatnak egy tudós szemében, de a nagy közönség előtt nehezen érthetőségük levon értékükből.
Művészük szivesen ábrázolta az egyes alakokat állatok formáiban, s olykor, de csak ritkán, ez alak által is jellemezni törekedett. A vonalak biztossága, a rajz határozott jelleme, a kifejezés ereje s az ötlet ügyessége jellemzi műveit, s az, hogy a torzítás mindig a kivánatos határok közt marad.
Andrássy Manó gróf, Gyula testvérbátyja, 1821-ben született Kassán. Az alkotmányozó országgyűléseken Tornamegyét képviselte, melynek aztán 1848-ban főispánja volt. Ott volt a pákozdi csatában. A forradalom leveretése után ő is az üldözöttek egyike lévén, külföldre menekült, s Chinában és Indiában töltötte éveit. Vadász kalandjairól később pompás díszműveket adott ki.
Hazatérve, élénk részt vett közéletünkben. Kivált a Tisza-szabályozás körül buzgólkodott. Egy ideig Gömörmegye főispánja volt, 1881 óta pedig a rozsnyói kerület képviselője. Értelme s magas tehetségei inkább találó megjegyzésekben nyilatkoztak, mint kidolgozott szónoki művekben. Nem tartották jó előadónak, de tanultságának, tapasztalatainak sok és nagy hasznát vették, legkivált bányászati ügyekben. Meghalt 1891-ben.

Egykorú kőnyomat.
GRÓF ANDRÁSSY MANÓ 1848-BAN.
Az Országos Képtárból.

GRÓF ANDRÁSSY MANÓNAK EGY TORZKÉPE.
Mikor Guyon Jellachichot, a piperkőcz-tábornokot, Hegyesnél tönkreverte, serege nagy része a Duna jobbpartjára menekült, a titeli fensík kulcsát, Vilovát és Mossorint Knicsanin szerb tábornok gondjára bízta.
Knicsaninnak már többször volt alkalma találkozni a magyar sereggel. Szerezsánjaival már 1848-ban átjött, de Damjanich honvédei ugy elvették a kedvét, hogy 1849 januárban visszament pihenni Szerbiába. Tavaszszal megint visszajött s akkor Perczel vasöklével ismerkedett meg, míg most Guyonnal állott szemben, ki előtt a hegyesi véres csata emléke száguldott.
Knicsanin nem volt gyáva katona. A mit Jellachich egész haderejével nem tudott megtenni, megtette ő: megállította Guyont. Igaz, hogy mellette küzdött a Lang-féle osztrák dandár és mögötte Hartlieb és Kriegern hadosztálya. Guyon egyszerre támadt Vilovának és Mossorinnak. Ha e két helység magyar kézre jut, a titeli fensík a mienk. Hat zászlóaljjal támadott Guyon. Puskatűzzel és szuronynyal nyomultak előre a honvéd-zászlóaljak. Knicsanin két rohamot visszavert, a harmadiknál egy honvéd-zászlóalj visszaverte és lábát megvetette a fensíkon. Válságos pillanat volt ez. Ha Guyon tartaléka közbelép, Titel a magyaroké. De ez nem történt meg. És e perczben megérkezett lovassággal, ágyúkkal Láng ezredes. Az ágyúk kartácszáporral borítják el a honvédrajokat, a dragonyosok rárontanak a gyalogságra, Knicsanin, a fölfegyverzett lakosságtól támogattatva, gyilkos elszántsággal veti magát a magyarokra. Vad tusa támad. A honvédek lassan, rendben visszavonultak; Vilova és Mossorin az ellenség kezében maradt.
Mikor az oroszok százezrei betörtek, akkor már csak arról volt szó: becsülettel meghalni, s dicsőséget hagyni az utódokra. Mindenki tisztában volt vele, hogy Magyarország ügye elveszett. Erdély szorosait honvédeink vitézül védelmezték, de az orosz túlerő elől mindenütt meg kellett hátrálniok.
Segesvárnál került döntő ütközetre a dolog. Egy felől a székelyek legendás Bem apója 5000 emberrel és 12 ágyuval, más felől Lüders tábornok 12,000 emberrel és 32 ágyuval. Bem égett a vágytól, hogy az oroszokkal összemérhesse fegyvereit, s nem várta be, mig csapatai mindenfelől összegyülhetnek.
Julius 31-én délelőtt 11 órakor kezdődött a csata. Bem Héjjasfalva felől bontakozott ki, az oroszok Segesvárt tartották megszállva. Lüders Maros-Vásárhely felől várta a főtámadást és serege jó részével maga is ott foglalt állást.
Bem eközben Fehéregyháza mellett kifejlődik, s megkezdi az ágyuzást. Az első lövésre Szkariatin orosz tábornok halva bukik le a lováról. Nagy riadal támad a magyarok közt és szuronyszegezve azonnal támadásra indulnak. De a túlerővel szemben mit sem tehetnek. Az oroszok fedett állásukból pusztító tűzzel fogadják rohamoszlopainkat. A honvédek hátrálnak, majd másodszor is, harmadszor is rohamra indulnak. Mind hiába, az orosz nem mozdúl helyéből. A völgy megtelik puskaporfüsttel, s ádáz harczi zaj harsog a levegőben.
Délután látja be Lüders, hogy Maros-Vásárhely felől semmi veszedelem se fenyegeti, s a csatatérre lovagol… csakhamar az összes kozákezredek pokoli dübögéssel, irtóztató rivalgással neki zúdultak a magyar seregnek. Csekély számú huszárságunk nem állja ki a lökést és menekül… A kozákok bele vágnak gyalogságunkba, csapataink megrendülnek, hátrálnak, a miből csakhamar vad futás lesz. A kozákok utánuk és kaszabolják őket.
Bem maga is majdnem orosz fogságba esett. Kocsija felfordult és ő egy mocsaras árokba borult. Itt magát halottnak tetetve hevert, a mivel kikerülte a kozákok figyelmét. Éjjel aztán visszalopódzott a csatatérre négy Vilmos-huszár s hosszas keresés után ráakadva, kimentette az ősz vezért.
E csatában Bemnek majdnem egész serege megsemmisült. Vesztettünk 1000 halottat és sebesültet, 500 foglyot, 8 ágyut, 2 zászlót. 790 honvéd eltünt. Bem podgyásza, hadipénztára, a kolozsváriaktól kapott Rákóczy-kardja, mind az ellenség kezére került.
Ezzel Erdély sorsa el volt döntve. Komoly harczra többé nem került a dolog.
Halhatatlan lett. Az bizonyos. De hogy meghalt-e? azt sokáig nem tudta elhinni a magyar. Érczalakja ott áll Segesvár ormán, emléke ott lebeg a völgy párázatában, de testét, mely isteni lelkét rejtegeté – azt nem találták meg a duló csaták után. Egész legenda támadt nyomtalan eltünéséről. A költők megénekelték, hogy az istenek magukhoz ragadták kedvenczüket az örök fényesség honába, a székely nép meg sokáig regélte hegyei közt, hogy a muszka Szibériába hurczolta, s ott az ólombányákban raboskodik.
A hatvanas évek elején, mikor a nemzet először lélekzett föl szabadon, kezdtek Petőfi halálának körülményeivel foglalkozni.
Petőfi Magyarországról jövet julius 25-én Beszterczén csatlakozott Bemhez, a ki nyakába borult és össze-vissza csókolta. Bem egyenes hívására jött, – bár ne tette volna. Ettől kezdve nem is hagyta el az öreg katonát, a kit a rajongásig szeretett. Julius 30-ikán Székely-Keresztúron hál, Varga Zsigmond házánál. Jul. 31-ikén reggel a házikisasszony felkéri, hogy szavaljon valami, s Petőfi egyszerre elkezdi:
Ott essem el én
A harcz mezején
Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből…
Végig szavalta, azzal kocsira ült és elrobogott Segesvár felé… mintha végzete kergette volna… Mire odaért, már dörögtek az ágyúk. Petőfi Fehéregyháza széléről, egy rombadőlt kemencze mellől nézte a csatát. Mikor az oroszok esti rohama megingatta a magyar sereget, s Bem is megfutott, akkor Petőfi is futásnak eredt. Lengyel József ezredorvos, a ki lóra kapott, beszélt vele ekkor. Lengyelt lova megmentette, de a gyalog Petőfit bekerítették a kozákok. Mikor Lengyel utoljára hátranézett, Petőfit fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubonynyal menekülni látta.
Heydte báró, a ki másnap a halottakat temette, leir közülök egyet, s az a leirás teljesen illik Petőfire.
Gyalokay Lajos is a futás alatt találkozott Petőfivel, a kit felszólított, hogy jöjjön vele a kocsijára, mely onnan nem messze várja.
– Azt hiszed, – felelt Petőfi a kocsisra czélozva, – hogy van ebben a pokolban olyan bolond, a ki helyt merne állni? Nincs itt szabadulás, igyekezzünk a túloldalra, ott tán megmenekülhetünk.
S mikor Gyalokay habozott, így kiáltott:
– Nincs most idő a gondolkozásra, én megyek, Isten veled.
Ezzel ott hagyta Gyalokayt, a ki nem látta többet. Legdrámaibb és megdöbbentőbb Szkurka György Vilmos-ezredbeli vén huszár elbeszélése. Szkurka ordonánczlegény volt Bem mellett, s így jól ismerhette Petőfit. Mikor a futás megkezdődött, Szkurka sebzett lován Kőhalom felé vágtatott. Egyszerre csak utoléri az «ajjutánst», a ki egyedül futott ugyanarra. Már messziről ráösmert, hogy ez Petőfi. A vén huszár hátul galléron ragadta a költőt, a ki viszont a kengyelvasba kapaszkodott, s öles léptekkel futott a ló mellett. Vagy két puskalövést haladtak, ekkor észreveszik, hogy négy muszka lovas egyre közelebb és közelebb jött hozzájuk.
– Állj meg! – kiáltott Petőfi és eleresztette a kengyelszíjat.
Mikor a huszár tovább hurczolta, újra rákiáltott:
– Bocsáss, engem az Isten se ment meg.
Azzal kirántotta magát Szkurka kezéből, s balra a nagy mezőre ugorván, a hegyoldalon a kukoriczás felé futott. Két muszka lovas utána. Akkor – mint Szkurka beszéli, – a fegyvertelen Petőfi (a ki nagyon fáradt lehetett) megállt, s szembe fordult a kozákokkal. Emelt fővel várta a csapást. Az első kardvágásra nem esett el, a második ütésre elterült a földön, s ekkor még egy csapást mértek rá.
Haller József gróf szerint Petőfit egy darabig Zeyk Domokos vitte, kengyelvasába emelve, s a buni hídon döfték le a kozákok. Haller azzal a szívtépő állítással fejezi be elbeszélését, hogy Petőfit élve temették el.
1849. aug. 1-én Csonta János fehéregyházi gazdaember, a ki a halottak összeszedésével volt megbízva, a buni híd mellett egy kecskeszakállú, borzashajú, vászonöltözetű fiatalembert talált, a kit mivel halottnak vélt, szekerére tett és a sírhoz vitt. Itt azonban az ifjú nyöszörögve megszólalt:
– Élek, meggyógyulhatok… Petőfi a nevem. Segítsetek!
De a temetésre felügyelő orosz katona nem kegyelmezett, betaszította a sírba, holttesteket dobott rá… S vége volt… a halottakkal telt gödörre meszet szórtak, s aztán fölhantolták.
Ezt a hajmeresztő elbeszélést megerősítette Sándor János unitárius lelkész, a ki ott, a temetés pillanatában egy gyergyószent-miklósi honvédtól hallotta.
Mindebből világos, hogy Petőfi meghalt, – hogy örökké éljen. Munkái az emberiség közkincse, hírneve az egész világé, dicsősége a magyar nemzeté.
Két szobor hirdeti az utókor háláját. Az egyik Huszár Adolf műve, a pesti Dunaparton, a másik Köllő Miklós alkotása Segesvárott, a várban. A nemzeti imádattal őrzi emlékét legnagyobb költőjének.

Vágó Pál rajza.
PETŐFI HALÁLA.
Ebben a szép völgyben, az erdőborította hegyek lábánál, a csöndesen csörgedező Küküllő vize mellett három nagy dolog történt: itt semmisült meg Erdély szabadsága, itt hunyt le Bem fényes dicsősége és itt esett el, itt tünt el Petőfi Sándor.
A néma hegyek, a zúgó erdők sok érdekeset beszélhetnének, ha szólni tudnának. Hol esett el Skariatin orosz tábornok, melyik árokban hevert Bem észrevétlenül a csata után következő éjtszaka, hol szúrták le a kozákok Petőfi Sándort, hol esett el Zeyk Domokos hősi tusa után? A gyászos emlékű völgyben a nagy idők emlékét sokáig csak a kőoroszlán őrizte, melyet Skariatin tiszteletére az oroszok állítottak. Csak tavaly állították fel Fehéregyháza fölött a hegyoldalban a kőoszlopot, tetején a turulmadárral, az ott elesett és eltemetett névtelen hősök tiszteletére, örök emlékezetére.

Paur Géza rajza.
SEGESVÁR VÖLGYE.
Petőfi Sándorban a szabadságharcz költője veszett el. A magyar nép lelkéből ez évek forgószele által fölszinre vert minden igaz gyöngy ott ragyog az ő költészetében.
Lyrai nagyságának és rendkivüli hatásának egyik főforrása: egyéniségének vonzó ereje, nagy fogékonysága minden benyomás iránt s költői hangulatának szinte állandó rezgése. A természet, azután a közélet, a népélet, a szívélet kis és nagy mozzanatai mind meghatják képzeletét és érzését s sajátos költői viszhangot ébresztenek benne. Életét nemcsak éli, mint más költő, várva és keresve a benyomásokat, hanem egész teljességében át is költi. Hozzá érdekesebb életet él, mint más, s eredetibb lélekben tükrözi.
A maga szemével néz, a maga világába von, a maga érzésével és képzeletével áraszt el mindent. Az érzelmek vegyületeit, fényhomályát alig ismeri; egyszerű, világos, tiszta mindegyik motivuma s ezeknek minden hatása. Családi költeményeiben a kedves tűzhelyhez, a körüle gyülekezőkhöz gyermekes ragaszkodás, természeti képeiben a tiszta szemléletnek elmélyedő, csöndes öröme, a külső élet benyomásaiból merített verseiben a szeretet, részvét, fájdalom, erkölcsi felindulás tiszta kiáradása, hazafias dalaiban és ódáiban a fajszeretet izzó büszkesége. Önérzetével kapcsolatos nyiltsága, őszintesége talán olykor többet is elmond, mint kellene; de mikor százszor annyi igazi mondani valója van, mint másnak. Verse is oly könnyen és egyszerüen foly, mintha csodálatos lyrai összefoglaló, jellemző ereje valami egészen közönséges, természetes adomány lenne s rímekben mesélgetné napjai folyását.
Hatásának másik forrása: egyéniségének népi alapja. Népünknek egész érzésvilága, a maga igazságában él benne s jut kifejezésre dalaiban. A legtisztább magyar nép földjét, az Alföldet, ennek szivével szereti és megteremti költészetét. Nagy pusztaságnak apró képei fenekéig megrezegtetik lelkét s a szilajságnak és a borongásnak ugyanazokba a hangulataiba ragadják, melyeknek jellemző végletei között a magyar néplélek hullámzik. Szülőföldének szeretete kiélesíti szemeit képei iránt, melyeket: a puszta síkját, a kanyargó Tiszát, a csárda romjait és annyi mást, jellemző vonásaikkal oly remek festő költeményeiben örökít meg. De lelke nemcsak ehhez a legmagyarabb természethez köti, hanem népéhez is. Alakjai közül a szamarán bandukoló juhászt, a korcsmában mulató legényeket, a pusztán száguldozó betyárt, a szeretőjére nem alkuvó legényt, a pitvarban gubbasztó anyókát és annyi mást tett halhatatlanná. Még pedig az ő egyszerű és kifejező nyelvükön, kedves versidomaikban és sajátos alakító módjaikon: a dalok kezdő-sorainak hangulatképeivel, a megjelenítésnek frissességével s az érzelmek hullámzásának drámaian fejlesztett képeiben. A nép meséinek természetét is jól ismeri, s míg egyéb elbeszélő költeményei messze maradnak lyrája mögött, a János vitéz-ben kitünőt adott, ép úgy, mint a saját lelki világát festő Bolond Istók-ban.
De népszerűségének van még egy forrása: egyéniségének kapcsolata korával. A nemzeti érzés életitalától a reformkorban megifjodott Magyarország ifjuságának nemcsak bálványa, hanem eszményi képviselője Petőfi. A mi jellemző amarra: ideális lelkesedés és kihívó türelmetlenség, a nemzeti függetlenség szenvedélye, vágya és daczos hiúság, szilaj tűz és önfeledt áldozatkészség: mindez jellemzi Petőfi politikai lyráját. Ha a múltba tekint vissza, azt sem tudja másként látni, mint jelenetének tükrében. Epikája is a Lehel-től az Apostol-ig merő lyra; balladái a politikai szenvedélynek gúnyos, olykor dythirambikus hangjába csapnak. A márcziusi napoktól kezdve, mikor a felszabadított sajtó alól az ő Nemzeti dal-a került ki először, végig kiséri ezt a lyra, ragadva korát és elragadtatva korától egész a vad szenvedély nyerseségeig, forradalmunk fenséges tragédiáját. Addig zeng, míg költője a segesvári csatatéren kileheli lelkét, melyet Grimm Hermann Homérével, Shaksperével és Goetheével mond rokonnak. Bizonyára a legnagyobbak közül való volt, a kik nemcsak költők, hanem próféták. Megjósolta költői hírét, a forradalom kitörését, hősi halálát, özvegyének elfordulását emlékétől; a mi iránt legelevenebben érzett, annak irányában belátott a jövőbe.
Érzékenysége e vonatkozásokban oly erős volt, hogy az alakulás leghomályosabb elemeiből képzelete híven megrajzolta a jövőt.

PETŐFI SZOBRA SEGESVÁRTT.

VÉCSEY FOKOSA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KOZÁK KARD.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.
 

Rajzolta Barabás.
Metszette Tyroler.

PETŐFI FIA ZOLTÁN.
Egy napos korában. Rajzolta apja.

SZENDREY JULIA.
Az osztrákok kiadták nagyjaink személyleirását, köztük Petőfiét is. Erre vonatkoznak Petőfi ezen sorai.

PETŐFI KEZE IRÁSA.
Petőfi eltüntének híre mindenütt megdermesztette a szíveket. Mint a lefutott csillagot régi helyén látja a szem káprázata, az ő eltűnését sem bírták megszokni. Mikor elcsöndesült a harcz, a csüggedt lelkek az ő vigaszát óhajtották, de hiába; akkor kezdtek hinni halálában. Később, mikor neje letette az özvegyi fátyolt, s férjhez ment, e lépése ellen felzúdúlt a közvélemény, s még egyszer feltámadt a gondolat: hátha nem is halt meg Petőfi? A költő két hű barátja egy-egy költeményt írt ez új nász ellen. Jókai «A holt költő szerelmé»-t zengette meg, Arany «A honvéd» kora halálát idézte emlékezetbe.
Arany volt az, ki költeményeiben legtöbbet foglalkozott Petőfivel. Több költeményt szentel emlékének (A lantos, Emléklapra, Emlények I–III. Harmincz év mulva.) Jókai inkább prózában írt róla, s ujította meg emlékezetét, de versben is kétszer szólt róla (Elhallgata régen a laton a húr… és Jó Petőfi ha most élnél… kezdetűekben). Arany más tárgyú költeményeiben is gyakran szentel néhány sort ifjú barátjának, leginkább saját lelke hangulatának rajzolásakor, vagy ha emlékein mereng. Így «Letészem a lantot» kezdetűben:
«Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek hurjaim,
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain:
Láng gyúlt a láng gerjelminél
S egygyé fonódott minden ága…»
Így az Egressy Gábor s a Névnapi Gondolatok czíműekben; majd Plevna ostrománál keresi a magyar lantost, a ki méltó volna elzengeni e dícsőséget:
Ha volna költő – volna Ő még
Kit vágyunk holtan is keres!
Még harmincz év mulva is barátja képe látogatja álmait, s akkor is neki szenteli egyik remek költeményét.
Álmaimat gyakran látogatod most is,
Rég sír fedez, oh de nem nyughatol ott is,
Ha ugyan jámbor kéz teneked sírt ásott
S nem temetetlen bolyg földi alak-másod.
Volna hitünk mint a római, a hellén,
Már égne az oltár tova-tűntöd helyjén,
Maga istenűlve, örök istenek tárt
Csarnokiban szívnád az üdítő nektárt.
De így is, az évek haladó terhével
Mely minket elaggít, te gyarapulsz névvel,
A mit adál, abból semmi sincs elveszve:
Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.
Hanem én, ki veled testben együtt éltem,
Elborúlok néha s iszonyodva kérdem:
Vad kozák a láncsát hű szívedbe tolá?
Vagy fejszével ütött agyon buta oláh?
A festők is gyakran fordultak ihlettel e tárgyhoz, Petőfi halálának ábrázolásához. Így Lotz, Madarász, Vágó, Burger Lajos.

Lotz Károly festménye.
PETŐFI HALÁLA.

Madarász Viktor festménye.
PETŐFI HALÁLA.
A ki Petőfi költeményeit végigolvasta, az egyúttal a legszebb regényt olvasta el. – Regényt, melyhez merész phantasiában mérhetőt költő ki nem gondol soha; olyan regényt, mely kezdetétől végeig legideálisabb sphaerákban folyik le, és e mellett a valódi, átélt, átérzett igazságot alapszik. Mekkora út és milyen merész pálya, az útvesztett kóborló nyomorától a megdicsőülésig. Élete változatos viszontagságairól szóló dalaiban, tájleírásainak hangulatában ott találjuk a legemberibb realizmust, míg eszméi, vágyai az elérhetetlenül magas ideál után törnek. És realizmusa ment a frivolitástól, hevülete az eroticumtól, föllengése a hamis pathostul. Egy kiváló magas lélek története ez, a ki élt azért, a mi eszménye volt; el tudta azt érni, s midőn elveszté, maga is együtt veszett el vele.
Volt egy ember, ki Petőfit úgy szerette, mint fiát: Bem tábornok, Erdély visszahódítója, ahoz tért, nem harczolni már, csak halálküldetését beváltani. Hisz kardját is elajándékozta másnak; azt a híres, tenyérnyi széles pallost, a mit ő maga guillotinnak nevezett. A döntő ütközetet a csatatéren nézte végig Segesvárnál, – fegyvertelenül.
Az a bolond kozák, a ki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg tele istenséggel.
Nem ölte meg. Petőfi él mindörökké.
Él nemcsak szellemében, él testi alakja is, melynek emlékét őrzi a dunaparti érczszobor, s újabban a segesvári is.
J. M.
Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Utolsó költeményének czíme: «Szörnyű idők!» S a mit elmond, azzal végzi: vajjon a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének? A halált nem félte soha; de egy költeményében azt írja: «Oh, de ez a börtön, ettől félek!» A honnan mások megőszülve jöttek ki, ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt. Dicső halála volt, szép kezdete a halhatatlanságnak. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek, így minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet és a szabadság. Szellemének itt kell lakni e szoborban, melyet az igazságosztó utókor nevének megörökítésére emelt. Ez a szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak: világosan látnak s szenvedély nélkül itélnek. Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett és megtalálva annak tartogatott: ma már közönséges és hasznos úttörlő kavics, félthetetlen, elveszthetetlen. Láthatja Budapestet, s itélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő olykor oly tréfásan énekelt.
Láthatja, hogy a mit «Vasuton» írt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasuttal: ime beteljesült. «Ha nincs elég vasatok, törjétek össze lánczaitokat, s lesz elég.» Ez is megvan; nincsenek lánczok. Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll; erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző; hogy Magyarország soha eddig nem bírt erejében áll a jövendők feladatai előtt.
Láthatja, hogy van erős pártküzdelem; de valamennyi párt csak a nemzet jólétének, hatalmának öregbítésében versenyez. Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójával a szellem harczosainak, s az olvasó közönség száma tábor: egész ország. Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, technika, ipar és kereskedelem mind úgy kifejlődött, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni az elfoglalt helyért a művelt világban.
És láthatja, hogy az, a mit kincsűl hagyott hátra, lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában s otthon vannak a főúr dísztermének mozaik asztalán épen úgy, mint a földműves mestergerendáján. – Szárnyaik is nőttek. Berepülték már a kerek föld világát. Az a német nemzet, kivel annyi viszálya volt, maga nyitott útat szellemkincseinek, a széles világba; angolok, francziák, olaszok és svédek, lengyelek, spanyolok világot gyujtottak nála; Petőfi versei átmentek az oczeánon az uj világba, meglátogatták Japánt és Chinát, s mint a nap, úgy tértek vissza kelet égalja felől. – És minden földön, a mit bejártak, hirdették a magyar dicsőségét. És nem hiába hirdették, azt is jól láthatja.
És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett s népeit szerető király, s az Magyarországé. S aztán hallgathatja, mit susog fülébe a korszellem nemtője.
Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia. Jönnek még idők, mikor ennek a szobornak érczkeble úgy megtelik a gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz, s világítani fog az éjszakában.
J. M.

PETŐFI.
Huszár Adolf szobrának főalakja.
Az elesettek közös sírját nem jelölte kő, kereszt. Nem hordhattak arra koszorút, nem köthettek arra gyászfátyolt sem az özvegy, sem az anya, sem a bajtársak. De meggyászolták szívben őszintén, sokáig. Ez a kép sem a valóságból vett jelenet, inkább az érzésnek, a gyásznak kifejezése. Nem kapott akkor koszorút a halott; nem az sem, a ki életében maga babérkoszorút hordott – Petőfi Sándor sem.

Egykorú kőnyomat.
BÚSULÓ HUSZÁROK BAJTÁRSAIKAT GYÁSZOLJÁK.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Mikor Kossuth legelőször lement Debreczenbe a népet a haza védelmére lelkesíteni, a civisek így kiáltottak:
– Ide próbáljon jönni a német! Hisz czipóval agyonhajigáljuk!
Jött. Itt volt. Nem is a német, hanem a muszka. Hajigálta is Nagy Sándor, nem is czipóval, hanem ágyúgolyóval, – mégis elfoglalta a kálvinista Rómát. A híres várost, mely oly sokáig fő ereje, forrása és alapja volt az ellenállásnak, a várost, melyben a függetlenségi nyilatkozat megszületett, most kozák lovak taposták…
Tehát az orosz már itt állott szemben a magyarral, s a magyar vesztett. Igaz, hogy minden magyarra négy orosz esett. Délben fél egykor hallatszott az első ágyúlövés. A 8500 főnyi sereget, melyet Nagy Sándor vezérelt, s mely Görgei hadának első hadteste volt, irtóztató túlerővel támadta meg az orosz. Lovasezredek hosszú sorai mögött fejlődött ki a síkon a töméntelen ezred. E lovasezredekben a magyar ágyúk nagy pusztítást tevének. A történetírók feljegyzik, hogy a magyar tüzérség e napon kitűnően lőtt. Általuk esett el Kuprianov tábornok is. E közben a jobb szárnyon Korponaynak csak lándzsával felfegyverzett fiatal tartalék-dandárát a muszka lovasság borzasztó ordítással megrohanja és lekaszabolja. A jobb szárny meginog. Az egész sereg ellen rohammal indulnak az oroszok. Kezdődik a hátrálás. Ez, a jobb szárnyat kivéve, rendben megy. A honvédek meg-megfordulnak és kemény sortüzekkel űzik vissza az üldöző kozákokat. A huszárság Debreczenen át Derecske felé menti az ágyúkat és társzekereket. Meg is menti, szilajul vissza-vissza vágva az oroszra. A Korponay-dandár 200 halottat, 320 sebesültet, 500 foglyot, 4 ágyút, 1 zászlót vesztett, az első hadtest többi része csak 53 halottat és 90 sebesültet.
…Itt kezdődött a züllés. A legbátrabbak lelkét is megszállta a kétségbeesés. A halál szele végigszállt az országon, s hideg újjal markolta meg a sziveket. A vérmes reménységet eloltja a hideg lemondás, a hősök indulatát a vértanuk megnyugvása.

NAGY SÁNDOR HALMA DEBRECZEN ALATT.

A KOZÁK TÉLI VISELETE.
Haynau az ország szivében! A Tiszát, a legmagyarabb folyamot, mely itthon születik és itthon hal meg, ezt igázza le, hogy hadait átszállítsa rajta. A kormány Szegedről Aradra menekült, augusztus 2-án az osztrák sereg Haynau vezetése alatt kardcsapás nélkül elfoglalta Szegedet, augusztus 3-án már áttör Uj-Szegedre, a mieink alig akadályozzák a hídépítésben. Persze a vezetés a szerencsétlen Dembinski kezében van! Védik az uj-szegedi hídfőt, nem mozdulnak, meghalnak… S Dembinski a szomszéd Szőregen űl tétlenül…
Déva vár Hunyadmegyében, a Maros balpartján van. Nyolcszáz lábnyi magasan lebeg egy meredek, hozzáférhetetlen sziklahegyen. Kis vár volt, de magas helyén sötét daczczal tekintett szét a környéken. 1848-ból szomorú emlékek lengnek körülötte. Az osztrákok kezében volt és az oláh hordák reá támaszkodtak, mikor rablóhadjáratra indultak. E várból élelmezték az oláh bandákat s ezek ide huzódtak, mikor szorongatták őket. E vár látta Bem seregének oroszlán viaskodását, mikor hetekig dörgött az ágyú Szebentől Piskiig és Piskitől Szebenig. Kudlich cs. kir. főhadnagy volt Déva parancsnoka. Bem diadalmas hadjárata után, mikor Magyarországba hívták, a vitéz Forró ezredest megbízta, hogy ostromolja Dévát. Az ezredes kétezer emberrel és hat ágyúval elvágta az oláhokat élelmező helyüktől, körülvette a sziklafészket és a várbelieket makacs védelem után 1849 május 25-én megadásra kényszerítette. A kapituláló, vitéz ellenségnek, mely csak maroknyi volt, a lovagias magyar megadott minden katonai tiszteletet. A szabadságharcz végén Dévát borzalmas katasztrófa érte. Augusztus 12-én Lüders orosz tábornok Stein csapatait Szászsebes és Déva közt megverte s a mieink Dévára menekültek. Két nappal utóbb, augusztus 14-én a sziklai vár 114 honvéddel a levegőbe röpült. E katastropha után másnap Stein a demoralisált sereggel elhagyta Dévát, Lüders pedig még e napon megszállotta. Már akkor két napja múlt, hogy Világosnál porba hullott a magyar szabadságharcz zászlaja s ennek híre átszáguldott Erdélyen is. De ime, augusztus 17-én futó fény hull Dévára. Pergő dobszóval magyar csapatok vonulnak falai közé. Az történt, hogy Bem és Guyon megérkeztek Magyarországból s Stein hátráló seregét megfordították. Lüders erre visszavonult Szent-Andrásra. Bem a város alatt meg akart ütközni az oroszszal, de hasztalan igyekezett lelket önteni a seregbe, másnap Beke ezredes alatt hatezer ember letette a fegyvert. Valami kétezer ember Bemmel, Guyonnal, Steinnel keresztülvágta magát Oláhországba…

DÉVA.
A szabadságharcz sorsát a temesvári csata döntötte el. Nem valamelyik vezér ügyetlensége ejté ki a győzelmet kezünkből, nem elhibázott csataterv, nem közbejött véletlen, az a vezérünk vesztette el, a ki legtöbb győzelmet aratott, a ki Erdélyt visszahódította. Nem hibából, hanem természetéből következett az. Kossuth három héttel azelőtt őt nevezte ki Magyarország fővezérévé, titokban, csöndben, senki mást nem értesítve a változásról. Bem a visszavonulás órájában érkezett a csatatérre. Az elcsigázott kiéhezett seregek közé egy vakmerő, győzelemhez szokott Hannibal, s oly pillanatban midőn a kis magyar sereget, mely mindenfelől segítséget várt, csak Fabius Cunctator mentheti meg, a ki késleltetni tudja az összecsapást.
Dembinski tudta, hogy e fáradt sereggel aligha fog valaki győzelmet aratni a várbeli osztrákokon, vagy a nyilt mezőn leendő nagy csatában.
Kilencz óra tájban érkezett Haynau a csatatérre Lovrinból, s körülbelül ugyanakkor látott Dembinski – a ki már Erdélybe való visszavonulásról gondolkozott – egy nyitott kocsit vágtatni a magyar táborba.
Egy tiszt csakhamar hírűl hozza, hogy Bem megérkezett, s jön a fővezérhez.
Dembinski elébe vágtat. Üdvözlik egymást. Dembinski csak most tudja meg Bemtől, hogy az a parancsnokságot átvenni jött ide. Dembinski szivesen szabadult a terhes gondtól és nagy felelősségtől, de méltán bántotta az, hogy e vezércserét a kormány véle tudatni elmulasztotta.
Bem megjelenésének híre lángra gyujtá a sereget, s az ősz vezér nem sokára lelkesülten kiáltott fel:
«Hisz az ellenség visszahuzódik!»
Délután három óra tájban a sereg mögött is ágyúszó hallik.
Az őrség kirohan a várból. De csakhamar sietve visszamenekül.
Négy óra tájt úgy látszott, nekünk kedvez a szerencse.
Félötkor belebődülnek a harczba Liechtenstein Ferencz herczeg ágyúi, kit Haynau hítt segélyűl.
Az ő föllépése eldöntötte a csatát.
Nyolczvanezer ember réműlt menekülése volt a csata utolsó képe…
A tüzérség «Helyet az ágyúknak!» kiáltással s földet rázó robajjal sietett hátrafelé.
Menekülése rettegéssel tölté el a gyalogságot.
S még rémítőbb volt a lovasság rendetlen visszavonulása, mely a gyalogságot agyongázolással fenyegette.
Két nappal később, mikor még Aradon nem tudták biztosan a temesvári csata kimenetelét, azt mondta Görgei Kossuthnak: «Ha e csata elveszett, nincs más hátra, mint letennem a fegyvert.»
Augusztus 4-kén az osztrákok átkelvén a Tiszán, 5-kén már Szőregnél támadtak seregünkre. Mindenki azt remélte, hogy itt a Maros és Tisza szögletében, Dembinski tönkre fogja tenni az ellenséget. Ez azonban megint csak visszavonulásra adja ki a parancsot. Ekkor támad a seregre az ellenség… s az ütközet Dembinski kapkodása következtében elvész. Itt sebesül meg osztrák részről Benedek, a későbbi königgrätzi vezér. A mi veszteségünk 400 halott és sebesült volt.
Milyen szépek, milyen vidámak voltak a magyar táborok! Tánczoló honvédek, pihenő legények mindenfelé. Az egész tájék zengett dalaiktól. Kicsapongó kedvük az elbizakodásig ment. És milyenek most, 1849-ben az augusztusi napokban. Egy estebédnél együtt találtam Görgeit egész táborkarával. Sebesült fején keresztül fehér pontos kék selyem kendő volt kötve. Voltak, a kik később ezt is árulási jelenségül számíták be neki, mert e kendő a pétervári udvar színeit viselte. Ott ült az asztal egyik szegletén, a hol épen hely jutott számára, környezete democrát rangtalanságban ülte körül az asztalt. Ott volt Piller, kit még Komáromból ismertem mint Bakonyi segédét, most alig ismertem rá övig érő fekete szakállától; ott ült Leiningen, szép szőke, komoly ifjudad arcz. Izmos, életerős termetéből még félszázados élet reménye igérkezék. Görgei maga mellé ültetett, s tréfálva kérdezé, hogy mitől ijedtek meg az uraságok oly igen Aradon?
– Úgy gondolom, hogy vagy az osztrák vagy az orosz seregek közeledésétől.
– Ha az oroszok volnának közel, régen elfogták volna őket, az orosz ravasz.
– Megbocsát ön, ha kiváncsiságom tolakodóvá tesz. Azt hallottam, hogy ön a zsolczai csata után egy pár pisztolyt kapott emlékül, melyek egyikére ez volna felírva: «Görgei Artúrnak, midőn körülfogott seregeit csodás vitézséggel megmenté, emlékül, halálos ellensége, Paskievics».
– A tárgy igaz, hanem már látszik, hogy sok poéta kezén ment keresztül. Pisztolyokat kaptam e napon, de semmi verseket hozzá; nem is Paskievics herczegtől.
Ezzel inte egyik segédének, hogy mutassa elő a hozott fegyvereket. Három pisztoly volt, antikszerű, ezüst veretes agygyal, egyik drótcső, franczia mű, a másik kettő Lazzarino.
– Azért, ha a csatában találkozunk, saját pisztolyainkkal is megöljük egymást – szólt Görgei, ismét félretétetve a halálos ajándékot.
– Mennyi lehet a seregek létszáma – kérdezém, – mik most közvetlen az ön vezénylete alatt vannak?
– Nagyon megfogott, – válaszolt elkomorultan Görgei. – Csaták és szökések igen leapaszták.
– Szöknek is az ön táborából? – kérdém elbámulva. E csudálkozásomra Leiningen közbeszólt.
– Mit gondol ön, mennyi maradozott el tőlünk, mióta Komáromot elhagytuk?
– Nagyot akartam mondani: «ezer?»
– Nyolczezer.
– Hallatlan! Mi növelte ennyire e számot?
– Sanyarúság, éhség, elkényszeredés.
Egy ezredes vágott közbe.
– Hallgasson ön meg egy esetet: Miskolczon innen egy krumpliföldben két közvitézt látok meglapulva, mindkettő az előttünk menő hadtesttől maradt el. Ismertem a zászlóaljukat: derék verekedők voltak. – Egyik feküdt a földön, a másik guggolt és foghegyen rágta a nyers burgonyát, mit akkor tépett fel a földből. Én rájuk kiálték, hogy csatlakozzanak a sereghez. A melyik feküdt, annak nagy okai voltak parancsomra nem ügyelni, a másik vad, elkényszeredett tekintettel néze fel rám s nyöszörögve mondá. «Hagyjon itt, ezredes úr, úgy sem messze mehetnék már». Én nem hajtottam kértére, hanem ujból ráriadtam, hogy költse föl a másikat is és álljon a sorba! – «Költhetem már ezt, – válaszolt keserűn a honvéd – egy órája, hogy meghalt éhen, én is mindjárt mellé fekszem.» Leszálltam hozzá. A földön fekvő már hulla volt, az élőnek odaadtam megmaradt prófuntom darabját, s lovagoltam odább. Ilyen ellenség is van ám a csatában.
– Valót beszél – mondá rá a vezér.
Néhány percz mulva egy szalontai gazda jött a vezérhez, panaszkodva, hogy a katonák elhordták a kerítését tűzelőnek.
– «Elhordták – kérdé a vezér keserű iróniával, – ez nagy disciplina volt tőlük; másutt ott gyujtották meg, a hol találták, s úgy feküdtek mellé. Ne haragudjék érte, jámbor hazafi, három nap óta veri már őket az eső, s még ebben az esztendőben nem háltak födél alatt.
A panaszttevő elkotródott. Fogalma sincs arról békés tűzhelye mellett ülő embereknek, hogy a nyomor nem tanult loyalis lenni.
J. M.
Görgei Artúr sokszor lépett fel oly önállósággal, mely a kormány haragját vonta maga után. Ilyen volt többek közt a váczi proklamatio januárban, a februári híres kassai napiparancs, s legutóbb a tiszafüredi ugynevezett lázadás. Különösen három ember vigyáztatott rá: Kossuth, Szemere, Klapka. Kémeik a tábornok asztalánál űltek, lesve minden szavát, nem azért, hogy minél hívebben adhassák tovább, de hogy minél inkább elferdítsék. S ily elferdítésekre nagyon alkalmas volt a zűrzavaros idők eseményözöne. A mellett Görgei zárkozott jelleme sok találgatásra adott alkalmat; az események többi intézői nem sokat érintkeztek vele, s ők azok előtt sem igen nyilt meg, kikkel folytonosan együtt élt; a vele történteket nem igen szokta elbeszélni, keveset szólt saját érdemeiről, még kevesebbet mások hibáiról és áskálódásairól. Ment lovagias érzelme és becsületének sugallata után. Így igen könnyen megtörténhetett, hogy a mende-mondák gyártói, a besugók és fecsegők könnyen és gazdagon kiszinezték a történtek egy-egy részletét, mely tudomásukra jutott, s melyet egész teljességében a szűk szavú vezértől meg nem ismerhettek.
Ily kiczifrázott legendák keltek szárnyra arról az orosz követségről is, mely julius 21-ére virradó éjjelen Görgeit Rimaszombatban fölkereste. Egy huszárszázados, Katlarov, és egy tűzér hadnagy, Rüdiger gróf, voltak a parlamentairek, kik Rüdieger hadtestparancsnoktól, de közvetve Chrulov ezredes útján megbizást kaptak, hogy a magyar sereg vezérét fegyverletételre birják, mit ha el nem fogadna, ezzel az oroszok támadását vonja magára. Görgei a küldöttek megbízó levelét kérte, de azok azzal nem szolgálhattak. Azt azonban megigérték, hogy 48 óra leforgása alatt a vezér kezeihez juttatják, addig pedig kössenek fegyverszünetet.
Görgei éles szeme azonnal átlátta a veszélyt. A parlamentairek feladata nem volt egyéb, mint e 48 órai fegyverszünetet kieszközölni, s ezzel a magyarok visszavonulását késleltetni. Görgei nehány fontos dolgot kitudott a hadi követektől, magát a fegyvernyugvást azonban udvariasan visszautasította. Ez volt Görgei első érintkezése az oroszokkal.
A tárgyalás nyitott ajtók mellett folyt, a szomszéd szobában időző tisztek mindent hallottak. Görgei még a beszélgetés folyama alatt kiadta a parancsot, hogy Leiningen hadteste azonnal útnak induljon. Egy ágyúlövés volt a jel. Az orosz tisztek kérdezősködését Görgei valami jelentéktelen válaszszal ütötte el. Hogy az útnak induló csapatok iránya és állapotáról semmit meg ne tudjanak, Görgei vacsorára marasztotta a tiszteket, s ahoz segédtisztjei közül is behívott kettőt. Az oroszok barátságuk jeléül egy-egy kancsukát ajándékoztak két asztaltársuknak; azok nemzeti színű tábori övegeiket adták viszonzásul.
Másnap híre terjedt a seregben, hogy Görgei tábornokot orosz tisztek látogatták meg, a kik ajándékokat hoztak neki, s egész éjjel az ő főhadiszállásán vigadtak. Ily arányban színeztek ki mindent a kormány tábori tudósítói.
Görgei a követekkel volt tárgyalásáról Paskievics orosz fővezért levélben is értesítette, melyben elmondja, hogy seregei a fegyvernyugvás intézményét nem ismerik, s így ő az ellenségeskedések megszünéséért felelősséget nem vállalhat.
E levélnek a kormányhoz küldött másolatán Görgei megemlíti – Szemere szerint, – hogy ő közölte a követekkel azt, hogy Magyarország hajlandóbb lenne orosz, mint osztrák fejedelmet elfogadni, s hogy Paskievics ez ügyben a kormánynyal lépjen érintkezésbe.
Egy nappal később, julius 22-én, második levelében határozott választ ad. «A hadsereg föl van esketve azon alkotmányra, – írja, – melyet V. Ferdinánd Magyarország királya maga szentesített 1848. év tavaszán. A hadsereg eddig esküjéhez híven küzdött ezen alkotmány föntartása mellett. A hadsereg ezentúl is hű fog maradni esküjéhez és fegyvereit csak akkor fogja nyugodni hagyni, ha ezen alkotmány ujból biztosítva lesz és minden ellenséges hatalom Magyarország területéről ki lesz szorítva.»
A kormány julius 29-én kapta meg Görgeinek első levelét, s olvastára megnyugvást is, bántalmat is érzett. Megnyugtató volt az, hogy Görgei az oroszokat békeföltételeikkel a kormányhoz utasítá, sérelem pedig az, hogy a tábornok a magyar koronát önhatalmulag felajánlotta az oroszoknak.
Szemere és Batthyány Kázmér miniszterek még az nap Görgei táborába indultak, részint, hogy az alkudozások fonalát kezükbe vegyék, – erre vonatkozik az előbb közölt megbizó levél, – részint pedig, hogy Görgeit szemmel tartsák.
A kormány aztán élt is a maga jogával.
Béke fejében felajánlotta a magyar koronát a minden oroszok czárjának. Ez az irat elkészült, de sohasem adatott át az oroszoknak.
Ma azt sem tudni, elveszett-e, vagy lappang.

GÖRGEI ARTÚR.
Festette Orlay Petrich Soma.
1818.
A lengyel szabadságharcznak első rangú hőse volt, de a mienkben szomorú veszteségek emlékei füződnek nevéhez. Amott visszavonulása is dicsőséges, s lengyel Xenophonnak nevezik el érte, itt minden támadása hátrálással végződik, s tiszttársai felmondják neki az engedelmességet.
Dembinski a lengyel szabadságharcz után Párisba menekült. Ott ismerkedett meg a magyar kormány párisi követével, gróf Teleki Lászlóval, ki Kossuthnak ajánlotta őt.
Kossuthnak személyes érdekei kivánták, hogy a magyar sereg fővezére lehetőleg idegen legyen, azért szivesen hívta meg Dembinskit a felső-tiszai és középmagyarországi hadsereg fővezérletére. Dembinski hamarosan megérkezik, s már januárban átveszi a parancsnokságot. Kinevezése úgyszólván titokban történt. Első napi parancsa mindenfelé nagy meglepetést keltett. Eddig nevét sem ismerték, érdemeit pedig később sem ismerték el. Sohasem tudott népszerű lenni. Kápolnánál mind a két napon elvesztette a csatát, s kénytelen volt a Tisza mögé vonulni. Itt a hadsereg tisztjei fellázadtak ellene. Az agg lengyel visszavonult a hadseregtől, s csak akkor lép fel ujra, midőn az oroszok előnyomulásának feltartóztatásában szükség volt rá. Kétszer is eltalálta az utat, melyen az országon segíteni lehetett volna, s mind a kétszer épen akkor vették ki kezéből a hatalmat. Először Galicziába akarna törni, hogy hátba támadja az oroszokat, de a kormány elveti a tervet. Másodszor pedig Bem veszi ki kezéből a főhatalmat, a temesvári csatában, épen akkor, midőn ez egy esetben Dembinski visszavonulási terve előnyös és hasznos lett volna. Dembinski ott maradt ugyan e visszavonuló hadseregnél, de csak mint néző. A sereg romjaival együtt hagyta el az országot. Widdinbe majd Párisba ment. Ott adta ki emlékiratait a magyar szabadságharczról.

DEMBINSKI.
Festette Orlay Petrich Soma.
1791–1864.
1849 augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen meggyérült országgyűlés tagjai Aradon. A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé biztosításáról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után Arad fedetlenül áll.
Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja magát s védi annak erődjeit, a míg a seregek a harczot tovább folytatandják.
Midőn csak ez egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetnének, kimondatott, e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen mindenki, a hova jobbnak látja.
A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést az naptól fogva nem igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot idézett elő.
A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utczán. Láttam, midőn egy barátja utolsó filléreit megosztá vele, aztán egymás nyakába borultak, rábízva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik családjával, mondja meg neki, hogy – nem tudom már mit? annyit tudok, hogy több volt benne a könny, mint a szó.
Azzal aztán oszlott mindenki szélylyel; senki sem mondta hová? Senki sem akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is tudják. Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak vették utjokat, onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé szaladni, míg egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú felbomlás látványát, megindult fölkeresni Görgei hadseregét, melyről egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes.
Az egész magyar seregben az övé volt a legszebb hadtest, a III. és VII. Semmi sem mutatta rajta az ellenség elől futó sereget. Rendben, tömegben vonult elől a huszárság, utána hét ágyú, a nyolczadik vetágyú, azután a gyalogság, oldalt egy-egy markotányosné kétkerekű talyigájával, utána ismét egy lovasüteg, a tüzérek ötével sorban fennültek az ágyúszekéren, a kanócz kézben volt; jöttek a vörössipkások, megfogyott de mindig hős csapat; utánuk ismét ágyúk, az ágyúk után huszárok fehér csákókkal, ismét daczosképű robogó gyalogság, a manswörthi viadorok, a hatvanharmadik zászlóalj, leghátul a legjobb lovas ütegek, és a Hunyady-huszárok kerek, vörös szalagos és tollas kalapokkal, azt beszélték róluk, hogy ezeknek van legtöbb szenvedélyük kozák lándzsákkal vitába keveredni. Fedezetnek voltak hagyva.
Követte a sereg vonulását, oldalt és utána a minden rendű menekvők és maradozók szomorú csapata, rendetlen tömegben lepve el erdőket, mezőket, s bujkálva szerte a kukoriczaföldeken.
A dinnye akkor ért; a rendetlen, kiéhezett, zagyva csoportok neki estek az egészségtelen tápláléknak, a környék, melyen átvonultak, úgy tűnt elő a fölszeldelt és elszórt dinnyékből, mint valami csatatér, a hol iszonyú sok lekaszabolt emberfő van elszórva. Augusztus 9-én érkezett meg a sereg Aradra.
J. M.

A 98. HONVÉDZÁSZLÓALJ LOBOGÓJA.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
Augusztus 10-én miniszteri tanácskozás volt Aradon, melyen Vukovics hevesen megtámadta Görgeit. A kormány többi tagja nem osztozott Vukovics nézeteiben, s Görgei egyetlen kisérőjével sértetlenül hagyta el a várat. – Még ugyanaz nap este Kossuth egymagában is tanácskozott Görgeivel. Beszélgetésük folyamán természetesen ismételten szóba került a temesvári csata, melynek kimeneteléről akkor még egyikük sem tudott bizonyosat. Kossuth dicső győzelem hírét hallotta két tiszttől, kik súlyos sebben még Bem megérkezésekor odahagyták az ütközet terét. Görgei teljes vereségről értesült.
– Mi tévő lesz ön, ha Dembinski győzött Temesvárnál? – kérdé Kossuth.
– Akkor egyedül az osztrákokat támadom meg minden erőm megfeszítésével.
– De ha az osztrákok győztek Temesvárnál?
– Akkor én leteszem a fegyvert – válaszolt Görgei.
Kossuth azt mondta, úgy ő csak az öngyilkosságban talál menedéket. Görgei vigasztalta, sőt ő volt az, ki Kossuthot arra figyelmeztette, hogy az ő életének megtartása hazafias kötelesség.
Görgei nem sokkal éjfél előtt tért vissza táborába.
«Kevés órával későbben» – (augusztus, 11-én, éjfél után) – «Kossuth megküldte nekem tudomásul gróf Guyon tábornok jelentését az 1849 augusztus 9-én Temesvárnál Dembinski hadserege által az osztrákok ellen vítt csata kimeneteléről» – írja maga Görgei.
E szomorú jelentés – eredetije német – szórul-szóra így hangzik:
«Temesvár, augusztus 9. 1849. Temesvárnál elveszett a csata. Az ellenség nagyon erős volt. A hadsereg teljesen szétoszlott. Desseffy (így!) Lugosra ment, a lovasságot összegyüjteni, én is oda megyek, a gyalogságot és tüzérséget összeszedni. – Bem eltörte válpereczét (Aláirva) Guyon.»
E szűkszavú írás a magyar szabadságharcz gyászjelentése volt. Még előbb azzal oszlottak szét a képviselők, hogy Kossuth letette a hatalmat, Görgei kezébe vette azt, s Dembinskivel egyesülve óriási, döntő csatára készül.
Most minden tervet, minden reményt tönkre tett a temesvári csatavesztés híre.
Hogy Kossuth megküldi Görgeinek Guyon e tudósítását, és pedig nyitva, felbontottan, tehát miután ő maga elolvasta, ebben tisztán ott a kijelentés, hogy immár ő is csak a fegyverletételt, a tisztességes meghátrálást tartja az egyetlen menedéknek.
Görgei azonnal felszólítá Kossuthot, hogy a legfőbb hatalomról a nemzet érdekében mondjon le, s azt ő rá ruházza. Kossuth nem sokára küldött is egy okiratot, saját kormányzói aláirásával s egy miniszter ellenjegyzésével, melyben azonban nem a főhatalmat, hanem csak a főparancsnokságot ruházza Görgeire. Erre írta Görgei Kossuthoz azon levelét, melyet pontos hasonmásban közlünk. E levélhez a maga részéről Csányi is mellékelt egyet, melyben Görgei kérelmének teljesítését sürgeti.
E levélre Kossuth csak 12-én válaszolt, Lugosról, (válaszát egész terjedelmében közöljük), de a lemondó oklevelet Görgei még augusztus 11-én délben megkapta, a miniszterek nagy részének aláirásával, mely a főhatalmat esti 8 órától fogva ő rá ruházza. Kossuth maga már déli 1 óra előtt elutazott Aradról.

A 6. HONVÉDZÁSZLÓALJ LOBOGÓJA.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
A levél többi része így hangzik: Inditatva találtam magamat Ön kivánatát teljesiteni: mert: 1-ör a körülmények olly rendkivülileg súlyosak miszerint ha kormányzói fáradozásaimnak sikere nem volt volna kitéve, hogy elbizakodotságomnak, vagy hatalom vágyamnak a haza javát alárendeltem, ' s hogy a dolog másképpen üthetett volna ki, ha Önnek – midőn kivánta, a hatalmat átadom vala 's talán (mert ellenkezőjét bizonyítani lehetetlen volt volna) saját lelkemismeretét is nyomta volna a vád, hogy a megmentésnak valamelly lehetségét elmulasztottam.
2-or. Tettem azért – mert mint tudja Ön – boldogabb körülmények közt már hónapok előtt tettem Önnek azon ajánlatot, hogy helyemet átadni akár mikor kész vagyok; sőt ha elérkezettnek véli az időt erre, kész vagyok Ön számára magam pártot csinálni – pedig akkor midőn ezt mondám a párt mellyet csinálhaték nagy vala, t. i. az összes nemzet… Én pedig adott szavamat megszoktam tartani szintúgy mint a hatalom iránt soha vágyat nem éreztem – nem akkor sem, midőn markomban koronák sorsa feküdött.
3-or. Tettem azért, mert én csak addig leheték a kormány élén hasznos hazámnak, míg a nemzetben egységet eszközölni, vagy legalább szinét feltartani képes valék. – Ez vala mindig igyekezetem 's ennek köszönhetém azon nagyszerü eredményeket, mik kormányzatom alatt történtek. Egy idő óta azonban különösen az Ön vezérlete alatti seregben, egy neme a politicai corteskedésnek sőt restaurationalis jeleneteknek 's bizonyos gúnyolása a polgári hatalomnak kezdett kifejleni – a nemzet ügyének roppant kárára – mellyhez midőn legközelebb a pártcsinálási viszketeg magába a képviselő házba is beharapódzott – egységet többé nem eszközölheték, 's a szakadást mellyet Ausztria magának nyiltan be valva oly ügyesen, 's annyi sikerrel czélúl kitüzött többé meg nem előzhetém. Nekem szakadást nem legyőzni, hanem eltávolitani volt feladatom; 's kitértem Önnek utjából, hogy ezen feladathoz hű, 's emlékezetem minden ambiciótul tisztán maradjon. Kitértem pedig annyival inkább, mert
4-er. Ön maga lépett fel azt követelni, az egyetlen hadsereg élén melly a dolgok gyupontján akkor jelen volt. Önt pedig férfiunak ismerem, ki ha valaminek szükségéről meggyőződve, magában feltett valamit, azt nem hiában tette fel. Én pedig a 18-ik brumaireket nem igen kedvező eseményeknek tartom a szabadság érdekében.
5-ör. Tettem azért, mert három miniszter Ön inditványát támogatván, 's egyszersmind resignálván, vagy minisztereket kellett volna neveznem – mi a jelen körülmények közt lehetetlen volt – vagy miniszterium nélkül kormányoznom, az az dictaturát gyakorolnom – mitől magamat mindig idegennek éreztem, arra pedig midőn minden teendő úgyszólván a hadseregben concentrálódik, a hatalmat katonai(lag képzett) kezekben czélszerübbnek véltem.
Ezen okoknál fogva – 's mert magam sikerrel most nem kormányozhatom, az országot kormány nélkül nem hagyhatám, át adtam Önnek a kormányzati hatalmat.
Tudom hogy kormány formát változtatni nem volt jogom – de az Országgyülés nem volt együtt: 's ezért hiszem, hogy lépésem a kénytelenség által mentve van.
De át adtam Önnek a kormányzati hatalmat a nemzet javára, 's nem kárára, 's kötelességem Önt emlékeztetni hogy a felelőségről a nemzet irányában feloldva magát nem képzelheti – a különbség csak az, az én 's az Ön felelősége között hogy én formák megtartásáért is felelős valék, ön csak azért hogy rosszat ne, jót pedig a mennyit csak lehet tegyen a nemzetnek.
Kérem és emlékeztetem Önt a nemzet nevében Tartsa tiszteletben a nemzet felségi jogát. Emlékezzék meg, hogy ön nem ura, hanem első szolgája a nemzetnek; 's emlékezzék hogy a hadsereg is nem Öné hanem a nemzeté.
Egyet tehát meg kell emlitenem. – Én árulásnak tartanám ha minden okszerü lehetség meg nem kisértetnék a nemzet megmentésére. – Árulásnak tartanám ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. (Lehet eset, hogy) hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert a túlnyomó erőszak előtt; de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, nehány vagy kevés egyének személyes javának árán.
Ezen nyilatkozattal tartoztam magamnak, 's a hazának, kivánom azt a hivatalos közlönybe beiktattatni.
Kossuth Lajos,
elnök.
Augusztus 11-én egy kiáltványt olvastak Arad utczáin. A kormányzó s a miniszterium leköszönését tudatta a néppel. Egész terjedelmében így hangzik:
«A nemzethez!
A szerencsétlen harczok után, melyekkel isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harczát sikerrel folytassuk.
Ily körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől lévén várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván: ezennel tudtára adom a nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzésről indíttatva, melylyel minden lépteimet s egész életemet egyedül hazámnak szentelém, magam s a miniszterium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig, míg a nemzet hatósága szerint intézkednék, a legfőbb katonai és kormányzati hatalmat Görgei Arthur tábornok úrra ruházom.
Megvárom tőle, s ezért isten, a nemzet s a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status-életének megmentésére, javára, s jövőjének biztosítására fordítandja.
Szeresse hazáját oly önzetlenül, mint én szeretém, és legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.
Cselekvéssel többé nem használhatok hazámnak; ha halálom valami jót eszközölhet számára: örömmel adandom életemet áldozatul. Az igazság és kegyelem istene legyen a nemzettel.
Aradvára, augusztus 11-én 1849.
Kossuth Lajos kormányzó. – Vukovics Sebő, igazságügyminiszter. – Csányi László, közmunka és közlekedési miniszter. – Horváth Mihály, cultusminiszter.»
Ugyane napon kapta meg Görgei a lemondás kéziratát. Magával vitte azt Világosra, s itt Bohus Jánosné gondjaira bízta, ki a nevezetes okmányt egy levélborítékban tartogatta, melyre a fent közölt sorokat irta.
Tőle került az a Görgeik kezébe, s innen a Nemzeti Múzeum levéltárába.
Itt őrzik ma is.

BOHUSNÉ ÍRÁSA A LEVÉLBORITÉKON, MELYBEN KOSSUTH LEMONDÁSÁT ŐRIZTE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
Esti 8 órakor vette át Görgei a diktaturát, a volt kormány tagjai eltávoztak, már ekkor menekültek, Görgei pedig nagy haditanácsot hívott össze, hol nem csak a csapatparancsnokok, hanem a nem harczoló állományú tábornokok és törzstisztek is részt vettek, köztük kilenczen a későbbi aradi vértanúk közül is. Itt Görgei elmondta a helyzetet, kifejezte meggyőződését, hogy eredményért harczolni lehetetlenség, kifejezte reményét, hogy az orosz előtt való föltétlen fegyverletétel által hisz még legtöbbet használhatni hazájának. Egyuttal átadta kész levelét is, melyet a Világoson túl szemben álló orosz főparancsnokhoz, Rüdigerhez akar e tárgyban intézni. Belátásukra bízza a teendőket és ama kijelentéssel, hogy ő a tanács határozatára kész az ellenkezőt is végrehajtani: elhagyta a tanácskozást, nehogy jelenléte nyomást gyakoroljon rája.
A haditanács elfogadta Görgei javaslatát és nyomban két hadikövet Rüdigerhez útazott Görgei levelével.
A fegyverletétel tehát el volt határozva, csakhogy a főtiszteken kívűl azt senki se tudta. Ezek után felkerekedett a tábor és az éjnek hüvössége alatt északkeletnek, Világosnak tartott.
Arad és az 5–6 óra járásnyi távolban fekvő Világos között gyönyörű termékeny rónaság terül el, melyet ott hirtelen emelkedéssel a világosi hegyek és a 7–800 méterig emelkedő Drócsa hegység más ágai szegélyeznek. A síkságból hirtelen felemelkedő egyik hegyormon a romokban fekvő Világosvár, honnét igéző látvány terűl a szem elé. Keletnek tekintve hegyormot hegyorom követ, egyre magasodva be az erdélyi hegységekig; más három irányban csupa rónaság terűl el, itt-ott fehérlő falvakkal, tanyákkal, legelésző csordákkal, melyek fölött egyre változó játékát űzi a verőfény és az úszó felhők sötét árnya. A hegytetőket bokrok, erdősségek fedik, az alacsonyabb emelkedések, lejtős hegyoldalok le a síkság széléig csupa szőllővel teli, melyek világos zöldjéből a kolnák, aradi módos polgárok villái száz meg száz számra kandikálnak elő.
Lenn a hegy és halmok lábainál sűrű sorban román, német, magyar nyelvű helységek sora követi egymást: Világos, Galsa, Muszka, Magyarád, Pankota és azon túl, már erősen benn a rónaságban: Szőllős.
Ide Világos alá, vonult 11. és 12-ike közötti éjjelen Görgei hadserege: 12-ikén a reggeli órákban már az utolsó hadtest is megérkezett és Világos helységét félkörben körülfogva a Pankota és Arad felé vivő útnak mindkét oldalán letáborozott.

Mannheimer Gusztáv rajza.
VILÁGOS VIDÉKE.
Benn a helységben, a helységet átszelő országút szélén, ép a várhegy alatt áll a parkkal övezett Bohus-kastély. Ott szállott meg törzskarával Görgei, szívesen fogadva a vendégszerető házigazda és fenkölt lelkületéről, jótékonyságáról messze földön ismeretes neje: Bohus Szögyéni Antónia által, kinek naplójegyzetei az itt végbement események nem egy érdekes vonásait őrizték meg számunkra. A kastélyban és a kastély körül a lehető legelevenebb élet keletkezett Görgei megérkezésével; itt voltak Csányi és Duschek miniszterek, sok országgyűlési képviselő, tábornokok, rengeteg számú törzs- és főtiszt. A kastély udvara tele mindenféle fogatokkal; kocsikkal, a parkot lovas nyargonczok szállották meg, míg a kastély előtt a kiváncsiak és bámúlók ácsorgó tömege. Szolgálatot tevő tisztek jártak-keltek különféle jelentéseikkel és sűrű összeköttetést tartottak a kastély és a helységen kivül levő tábor között. A mozgalom központja Görgei főhadbiztosa: Danielisz volt, kihez az utalványok, igények, követelések ezer nemével járultak mindenfelől, kielégítésöket sürgetve. És fizettek a meddig csak fizethettek; az arany, ezüst vert pénz Duschek pénzügyminiszter állampénztárában volt, azt mind elfizették, vagy papirpénz helyett becserélték; a veretlen arany-ezüst rudakkal nem volt mit tenni. Sokan nem jutottak pénzökhöz. Volt is nagy elkeseredés.

Cserna Károly rajza.
A BOHUS-KASTÉLY VILÁGOSON.
Déltájt megérkeztek Görgeinek még az este elküldött követei Rüdiger levelével, melyben az Görgei föltétlen fegyverletételét elfogadta, biztosítá a kikötést, hogy a fegyverlerakásnál osztrák csapatok nem lesznek jelen, egyebekben pedig utalt a czár kegyelmére, kinél úgy ő, mint Paskievics mindent megtesznek a sereg és az ahhoz csatlakozó polgáriak érdekében. A követekkel érkezett Rüdiger vezérkari főnöke, Froloff tábornok is némi kozák fedezettel, kivel Görgei barátságos üdvözlet után csakhamar tárgyalásokba bocsátkozott a másnapi fegyverletétel ügyében. A szemben álló Bohus-kastély közép terraszától jobbra eső első két ablak világítja ama szobát, hol e tárgyalások folytak egy nagy tölgyfa asztal körül, mely ezüst körlapjával maig hirdeti ez eseményt és azt, hogy rajta irattak alá a különféle kapitulátionális iratok.
Miután az orosz hadi követ részt vett az ebédnél és annak végével eltávozott, Görgei felhívta a hadtest-parancsnokokat, tudassák azonnal tisztikaruk kivánatait, hogy a méltányosokat összegezve Rüdigerhez juttathassák, ki Froloff által azt üzente, hogy semmi kedvezményt nem nyújthat, de a felsőbb helyre kész minden méltányos kivánatot ajánlólag fölterjeszteni. Ez meg is történt, hanem az oroszok minden jó akarata daczára sem teljesült belőle utóbb semmi. Görgei nem kívánt semmit, maga-magát akarta áldozatul hozni a többiért; a győztes ellenség pedig elgázolt mindent és bántatlanul hagyta egyedűl – Görgeit. Életénél is többet elvett így tőle. Egyébiránt a tábornokok és főtisztek, előkelő polgáriak tudatával voltak egész valóságában az igazi szomorú dolognak; nem reménykedtek, maga Görgei kéri az idegen származású tiszteket, köztük Leiningent, hogy meneküljenek; Csányi másokat szólít fel ugyanerre, kikről feltették, hogy nem fogják méltósággal elviselhetni a rájok váró gyalázatos sorsot. De mert ez indok igenis érezhető volt, nem lett foganatja, valamint annak sem, mit egyketten hangoztattak, hogy inkább az osztrákoknak adják meg magokat. «Gazember, a ki távozik!» kiáltá el valaki és e szó lekötött mindenkit. Mindamellett arra, a mi csakugyan bekövetkezett, talán senki sem volt elkészülve, hisz például Kiss Ernő még az aradi börtönből is levelet ír a magát feltétlenűl megadni nem akaró Klapkának Komáromba, hogy adja fel a várat és vonakodásával ne tetőzze bajtársai szenvedéseit, és mindenekfölött ne álljon útjába az ifjú császár híresztelt általános amnestiájának. Az oroszok barátkozása, alkudozása, majd az osztrák híresztelések csakugyan megtévesztettek mindent, kormányt, sereget, katonákat, polgáriakat… a vízbefuló kapkodása volt ez a szalmaszálhoz; fordultak is elő keserű jelenetek miattuk délután a kastélyban, úgy katonák és katonák, mint katonák és polgáriak között.

A BOHUS-KASTÉLY SZOBÁJA,
MELYBEN A FEGYVERLETÉTEL SZERZŐDÉSÉT ALÁIRTÁK.
Oldalt az asztal lapja és az íróeszközök.
El voltunk már félig-meddig készülve – írja egy egykorú – úgy a végső katastrophára, mint akár a fegyverletételre. Elkényszeredve sok pénz mellett, de kenyér nélkül, sok fáradság, remény nélkül, apró csaták eredmény nélkül, az országgyűlésről szárnyaló rosz hírek szinte ohajtottá tették vagy egyiket, vagy másikat. «Már jöjjön, a minek jönnie kell!» hangzott minden oldalról. Voltak, kiket kétségbeejtett a mindinkább erősbülő fegyverletevési szándék híre és ismét voltak, kik örültek neki. Járta a közhír, hogy Paskievics és Rüdiger közbenjárására Görgei a császáriakkal kiegyezett, a magyar alkotmányt visszaállítják, mindenki bátran mehet haza, nem lesz semmi bántódása, a hadjáratnak vége, holnap lerakják a fegyvert a muszkák előtt és ezek nem fogják engedni, hogy császáriak valakit bántsanak… és egész vásárt csaptak a városban, a zsidók potom áron szedték-vették a nagy mennyiségű új hadikészleteket; hisz vége a háborúnak, holnap kezdődik a béke, jól megy minden! Bizonyos azonban semmi sem volt, minden csak kósza hír, de e hírek annyit mégis tettek, hogy a fegyverletétel úgy folyt le, a mily símán külömben le nem folyt volna.
Délután 5 óra tájt jelentették Görgeinek, hogy a táborban mozgolódások vannak. A mozgolódásnak oka az oroszoknak egyesség szerint való előnyomulása volt, miről a táborban bizonyosat nem tudva, fölriadtak.
A hírre Görgei kiment a táborba.
Görgei jön, – írja egy szemtanú, – úgy öltözve, mint a váczi és ácsi csatáknál. Csákója helyett szürke kalap fején, melynek színe még jobban kiemelte máskor halvány, de most szokatlan pirosságú arczát. Ismeretes világos gránátszínű, de már színehagyott zubbonya volt rajta s hosszú szárú csizma. Egész tábora kisérte, jöttek Világosról sebes nyargalvást, tajtékzó paripákon, körében vagy negyvenen a tábornokok, főtisztek és beláthatatlan sor utánok, kiket már elnyelt a fölvert nagy por.
Görgei hirtelen megállott.
– Ez a zászlóalj áll a tábor szélén? – kérdé Görgei.
– Igen! – felelt egy őrmester.
– Hol a zászlóaljparancsnok? – kérdé tovább. Az erős szóra felszöktek a zászlóaljtisztek azon pőrén, vetkezetten, mezítláb és mind fegyver nélkül.
– Sorakozzanak tiszt urak! – rendelé, mire ezek kapkodtak ruháik, fegyvereik után.
– Maradjanak csak úgy, kevés ideig hordják úgyis a kardot; most mindegy, csak álljanak rendbe.
Halotti csend lett. Görgei kalapját egészen szemére vonta, a leáldozó nap épen búcsúsugarát lövelte felénk. Görgei egykedvüen, némán állott, míg a zászlóaljbeli tisztek sorakoztak. Végre megszólalt.
Elmondta, hogy holnap lerakják a fegyvert, elmondotta indokait, hogy a temesvári sereg felbomlása után nincs többé remény eredményre, hangsúlyozta, hogy minden a tábornokok, vezérek közakaratával történik. Azután figyelmeztetett, hogy szökni, ellenségeskedni senki se merészeljen, mert a hatalom kezében van és ő tud élni azzal a hatalommal.
És mialatt beszélt, sok tisztnek könybe lábadt szeme.
Kiss Ernő szemeiből úgy folyt a köny, mint a záporeső, sírt, de hangtalanúl. A többi tábornokok, nagy emberek, már úgy látszott kisírták magukat, nekik nem voltak könyűik. A demoralisált legénység «Éljen»-t kiáltott a távozó Görgei után. Görgei azután fegyvernemtől fegyvernemhez járt, mindenütt ugyanazon beszéddel értesíté őket és mindenütt nyugodtan hallgatták végig.
Csak most lett bizonyossá a fegyverletétel és pedig minden föltétel nélkül. Villámként járta be a hír a tábort és leírhatatlan érzelmek viharát keltette benne.
Augusztus 13-án éjjel tudatta aztán Rüdiger egy hadi követe által Görgeivel, hogy egyetért javaslatával, mely szerint a fegyverletétel Szőllőstől délre, e helység és a malomcsatorna között történjék. Tudatta, hogy a megfelelő mozdulatok már végrehajtattak arra nézve, hogy a kitűzött hely keletről, éjszakról és nyugatról körűl legyen véve, míg dél felől egy orosz csapat ékeli magát Görgei világosi tábora és a már Aradon levő osztrákok közé, és tisztességes távolban követni fogja a Szőllős felé menetelő magyar sereget. Arra nézve is megegyeztek, hogy Görgei ne nagyon korán induljon Világosról, hogy a nagyobb utat megtevő oroszok idejekorán Szőllős alá juthassanak.
Augusztus 13-án megrendítő jelenetek közt búcsúztak Görgei és kisérete a Bohus kastélyban egymástól, és tíz óra tájt könnyes szemekkel hagyták azt oda. Sírt a dictator, sírtak a tábornokok, míg az előszobában levő segédtisztek, parancsőrtisztek hangos zokogás közt mentek utánuk. Mindnyájan az udvaron váró lovaikra vetették magukat és ezzel megindúltak a szomorú útra.
A sereg a közben 10–11 óra felé már elindult volt Világosról Pankota felé. Görgei kiséretével csakhamar megelőzte a sereget, s a mint Pankota alá ért, egy orosz hadi követ találkozott vele, ki Rüdiger megbizásából még egyszer tudakolta, hogy komoly szándéka-e a fegyverletétel? Görgei erre nemcsak igennel felelt, hanem arra kérte a hadi követet, vezetné őt Rüdigerhez. Együtt lovagoltak a malomárokig, hol Görgei táborkarával megállva, várta a Rüdigerhez siető hadi követ visszatérését s vele Rüdiger válaszát. A válasz az volt, hogy Rüdiger az orosz sereg arczéle előtt várja Görgeit. Erre mindnyájan a kijelölt hely felé tartottak, s nem sokára az orosz arczél elől lovas csapat bontakozott ki, abból egy kivált és Görgei felé lovagolt.
Erre a magyar fővezér megállította kiséretét és egyedül indult az érkező elibe. Mihamar szemben álltak egymással Rüdiger és Görgei. Kölcsönös üdvözlés, bemutatás és barátságos szó után kezet szorítottak, mire Görgei átadta seregének kivánt jegyzékét, valamint a sereghez csatlakozott polgáraik névsorát. Rüdiger lehetőleg mindent igér, megengedi a tiszteknek kardjaik viselését, nemkülönben ingóságaik megtartását. Görgei azután e közben ideérkezett csapataihoz lovagolt, hogy kifejlődésüket a csatorna hídján és fokozatos felvonulásukat vezesse.
A tikkasztó nyári nap leáldozóban volt már, mikor Görgei serege két harczvonalban fölállítva Rüdiger megérkezését várta. Ellenmondás nélkül kellett minden parancsot teljesíteni; a gyalogság gúlákba rakta fegyvereit, a huszárok leszálltak lovaikról és a nyeregkápába akasztották fölszerelésöket, az ágyúk legénység nélkül szorosan egymás mellett sorakoztak. Az annyi vészt, vihart, győzelmet látott Máriás-lobogók a lefegyverzett csapatok előtt hevertek. Ebben az állásban tartott szemlét Rüdiger gróf Görgei serege fölött, és e pillanattól foglyok voltak mindnyájan, és a magyar fősereg nem volt többé!
Körülbelül 30,000 ember rakta le a fegyvert, velök tizenegy tábornok, 1426 törzs- és főtiszt; 144 ágyú és 7000 ló jutott az ellenség kezére.
A fegyverletétel után orosz csapatok kisérték a legénységet a Zarándnál számukra kijelölt táborba, s másnap Sarkadra, miközben jó ellátásban részesültek, de azért igen sokan megszöktek. Görgeit 13-án éjjel Rüdigernek kisjenői főhadiszállására kisérte egy orosz tiszt. Másnap reggel az összes tisztek és polgáriak is oda érkeztek minden fedezet nélkül, 15-én Nagy-Váradra voltak menendők, hol Paskievics orosz fővezér főhadiszállása volt. Görgeit el is vitték, a többi tisztek is Nagy-Váradnak indíttattak, de Nagy-Szalontáról várakozás ellenére Sarkadra, onnét Békés-Gyulára viszik őket, és ott mindnyájukat átadják az osztrákoknak.
Görgei példáját követte csakhamar a többi hadtestparancsnok, ki itt, ki ott, és ezzel vége lett mindennek. – Nagy szerencsétlenség volt, őrjitő fájdalom volt, de nem volt, de nem lesz sohasem – szégyen.

HALDOKLÓ HARCZOS.
Az aradi vértanúk szobráról. Zala György műve.
A világosi fegyverletétel képeiről megjegyezzük, hogy azokat kivétel nélkül képzeletből rajzolták és festették meg.
A fővezér maga lovon ment Rüdiger elé, s lóhátról nyujtotta át kardját. Ép ily kevéssé felelnek meg a valóságnak ez önmagukat főbelövő huszárok, ez átkozódó, elbúsúló, kardjaikat összetörő, lovaikat kivégező haragos hadfiak. Csönd és rend uralkodott az iszonyú óra lomha perczeiben, mint a börtönben, mint a sírban.
Két kép fekszik előttünk. Az első bájos fiatal leányt mutat, a másik tisztes agg matronát, aki hosszú életet élt át hazájának ébredésétől teljes felvirágzásáig.
Ez a nő Bohusné Szögyéni Antónia. 1806-ban született Pesten, húsz éves korában férjhez ment Bohus Jánoshoz, Világos urához. Falun úgy mint Pesten egyaránt nyilt házat vitt, a harminczas évek végén tagja lett az első magyar nő-egyletnek, mely utóbb elnökévé is megválasztotta. A nagy árviz idejében (1838) szerepelt először nyilvánosan, mindenütt ott volt, a hol segítségre volt szükség, s mindenütt enyhítette a nyomort. Majd Brunswick Teréz grófnővel kötött szoros barátságot és vele együtt közreműködött a kisdednevelési kérdés megfejtésében. Buzgó tagja volt a Kossuth-féle védegyletnek is.
Ezernyolczszáznegyvennégyben egy kortársa így szólt róla: «Házánál mindég és mindenben nyelvünk az uralkodó, a mi gazdagabb magyar háznál nem mindég divat, alig van irodalmi mű, hírlap, divatlap vagy folyóirat, melyet az ő pompás termeiben fel nem találhatunk.» Ismerte a közélet nagyjait, Wesselényit, Széchenyit, kinek nagy bámulója volt; kevésbé lelkesült Kossuthért, mert forradalmi eszméit az aulikus körben felnőtt hölgy veszedelmesnek tartotta az országra nézve; később világosi kastélyában átélte a fegyverletétel szomorú napjait, a tizenhárom vértanúban, kik Magyarország Golgotáján elvérzettek, legnagyobbrészt személyes jó barátot siratott. Az ötvenes évek folyamán az ő termeiben találkoztak Deák Ferencz, Eötvös József, báró Vay Miklós, Trefort Ágoston, Lukács Móricz és olykor Liszt Ferencz, röviden: a közélet minden kitünősége. Bohusné nem volt nagy írónő, nem volt a nemzeti eszme martyrja, mint Teleky Blanka grófnő, de csendes működésének áldásos nyomait a magyar nők szellemi fejlődésének történetében a negyvenes évektől a nyolczvanas évek végeig minduntalan tapasztalhatjuk.

BOHUSNÉ SZÖGYÉNYI ANTÓNIA.

Fénykép után.
BOHUSNÉ SZÖGYÉNI ANTÓNIA,
élete végén, egyik unokájával.
Bohusné Szögényi Antónia hosszú életén át mindennap híven feljegyezte élményeit és tapasztalatait; az igen érdekes naplónak a világosi fegyverletételre vonatkozó részéből két oldalt hasonmásban adunk. E sorokat Bohusné a szeme láttára történt események benyomása alatt írta. A német nyelvű napló jelenleg Horváth Lipót világosi plébános birtokában van, s az ő fordítása szerint közöljük itt a Világosra vonatkozó részletet.
 
«… az egész napot feszült várakozásban töltöttük. Késő este jött vissza a két úr egészen leverten. Bezerédy tompa fájdalommal mondá: «Mint hajó büszkén feszülő vitorlákkal indultunk el, mint hajóroncs tértünk vissza. Minden elveszett! Görgei leteszi a fegyvert és megadja magát: hol és hogyan, bizonytalan.» A hangulat, melyet e hír minden jelenvoltra tett, vigasztalan volt. Ekként lelkileg és testileg kimerülten tértünk nyugalomra, nem sejtve, mily vészterhes eseményre ébredünk holnap.
Miután a házban és körülötte egész éjjel minden nyugtalan volt, még napfölkelte előtt talpon voltam. Midőn a terrászra léptem, egy egész tábor közepén találtam magam. Mindennemű számos csapat vonult el a ház előtt az országúton legszebb rendben, csendesen és ünnepélyesen, a városon kivül fekvő vásártér felé, hol e nap táboroztak. Egy óra mulva több törzstiszt jött föl, kik Görgei után tudakozódtak, ki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtam meg, hogy Világos pihenő helynek van e perczben kiszemelve. Nem sokára négy ifjú futár jött a hegyen át a kertbe; követte őket egy négyes fogatú kis nyitott kocsi s egy hasonlóan négyes fogatú üveges hintó. Az elsőből magas karcsú tiszt ugrott ki honvéd egyenruhában, feje tarka foulardkendővel bekötve, s miután engem futólag üdvözölt, rögtön az üveges hintó ajtajához sietett s gyengéd gondossággal egy öreg görnyedt alakot emelt ki abból, kinek ingadozó lépteit a terrászig támogatá, hol a gyorsan elkészített reggeli-asztalok álltak, melyek körül pár percz alatt a magyar hadsereg majdnem egész fényes táborkara foglalt helyet s falatozott jóízűen a hirtelen készített lakomából. – A magas impozáns tiszt Görgey, s az általa támogatott roskatag aggastyán Csányi volt, az akkori közlekedési miniszter, kit pár héttel rá felakasztottak. Látszott rajta, hogy életfonala oly foszlott már, miszerint természetes úton is nemsoká egy jobb életbe szólíttatott volna. Mialatt a hosszú nélkülözéstől kimerültek a kávét és bort élvezték, Görgey egyik futára, unokaöcsém Pásztory, elmondá nekem, hogy el van határozva a mai napot itt tölteni s bevárni azon követeket, kik előző éjszakán Rüdiger tábornokhoz az orosz táborba küldettek. Görgey készakarva e pontot választotta ki a fegyverletételre; itt ugyanis az oroszoktól volt körülkerítve, kiknek azért akarta magát megadni, mivel meggyőződése szerint ezek győzték le s így csak ezek előtt akarta a fegyvert letenni. Mennyi ismerős és éveken át távol volt embert láttunk e tarka tömegben, mely itt környezett, fel- és ismét eltünni, kikkel e végzetes napokban aztán sohsem találkoztunk többé. Mindnyájan mélyen elszomorodva és lesujtva látszottak; mind érezte a végzetes percz ólomsúlyát, mely kérlelhetetlenül feléjök közeledett. 10 óra tájt érkeztek meg a követek: Pöltenberg tábornok, Bethlen Gergely gróf ezredes és Beniczky Lajos. Aggályos feszültséggel kérdé mindenki a megadás föltételeit s a szomorú és teljesen váratlan feleletet nyeré: semmi föltétel, de föltétlen megadás a czár nagylelküségében való bizalommal. Pöltenberg hozzátevé, hogy midőn Rüdiger gróftól kérdezé, miben áll ama biztosíték, hogy Ausztria adott szavát megtartandja, ez azt felelte: «Ausztria gyengeségében». A követeket az oroszok a legnagyobb kitüntetéssel fogadák s általában annyi tiszteletben és rokonszenvben részesültek, hogy ha nem is elégedetten, de ama megnyugvással tértek vissza, miszerint nemes ellenséggel állnak szemben. Augusztus 12-én dél felé volt, midőn az első oroszok bevonultak Világosra. Nagy csődület előzte meg őket, miután az elvakított nyers oláh nép azt hitte, az oroszok azért jöttek, hogy őket jogaikhoz segítsék s az urak jószágait köztük eloszszák.»
Görgei Artur századosból, mint láttuk, a Zichy gróf holttestén és a Perczel szégyenén át nehány hónap alatt ezredes lett. A hallgatag, pápaszemes, de ugyancsak kemény – és a mellett mulatós – katonának pályája az ozorai diadaltól fogva csupa meglepő fordulat, rohamos emelkedése váratlan és érdekfeszítő, de nem enmaga előtt, mert ő öntudatos, csaknem ridegen józan volt a legőrültebb helyzetekben, a csaták legrémesebb orkánjaiban is. «Előre, mind csak előre!» ez az igaz és egyetlen katonai jelszó járt világos fejében, fényes elméjében folyton, de igen sok jel mutatkozik és nem egy bizonyíték van arra, hogy ezt az «előré»t első sorban magára, a saját személyének diadalmas előrenyomulására vonatkoztatta. Kossuth már Ozoránál nézte őt, de még nem látta jól. Már nagyon megkülönböztette, elismeréssel adózott neki és mikor Görgei a feljebbvalójával, Perczellel összeveszett, nem ez utóbbinak adott igazat. Kossuth rá akarta bízni a fősereget, de egyelőre mégis maradt Moga a helyén és Görgeit mint a felső-dunai sereg fővezérét látjuk viszont.
Márczius 31-én Kossuth az egész magyar sereg fővezérségét Görgei Arturra bízta, a ki most mellette a leghatalmasabb alak az egész országban. Népszerűsége vetekedik a Kossuthéval, tisztjei imádják és a forradalom élén nem látnak többé senkit, csak őt. Itt kezdődik a vezér nagy dicsősége és – megingása. Az események során láttuk győzelmeit, láttuk, hogy a kényelmes és rendetlen katonákból mint csinált fegyelmezett és vitéz hadsereget, de láttuk azt is, hogy vezénylő tiszttársaival úgy bánt, mint egy katonai akadémia professora a növendékeivel. Lelkében nem értette, vagy nem érezte meg a forradalmat és a stratégiát nem tudó hősökkel szemben alkalmazni akarta a katonai «drillt» és azt akarta, hogy az események oly törvényszerűen fejlődjenek, természetesen mindig az ő akarata alatt, mint a kókuszdió illó olajának savai, a miről – alig egy éve – szigorúan tudományos értekezést írt. És csinált visszavonást a visszavonásban, bajt a bajban, sok erélylyel, de még több tüntetéssel, a mi katonás alakjának semmiképen sem áll jól.
Görgei Artur, – hogy röviden mondjuk – királypárti volt, törhetetlen híve a dinasztiának és egyszerre szembe áll a honvédelmi bizottmánynyal. Ezt hirdeti világgá 1849 januárius ötödikén. Három hónappal később – április 29-ikén – már azt «esküszegő dinasztia» ellen bocsájt ki proclamatiót és a sereget jobban elválasztja a királytól, mint a hogy azt a köztársasági érzületű honvédelmi bizottmány cselekedte.
B.

GÖRGEI ARTUR.
Paczka Ferencz festménye.
Görgei Artur németűl írt életrajzában öntudatosan és bátran vallja be hibáit. Egészen addig megy, hogy stratégiai oktalanságot vállal magára. Messziről, nyugodtan és a térképen látja most a dolgokat: s a stratégiai és politikai hibák egész áradatja zúdul nemcsak reá, hanem a szabadságharcz legtöbb vezetőjére attól a pillanattól fogva, hogy az oroszok átkeltek a határon. Maga Görgei elvesztette tájékozó képességét, hirhedt józanságát és Kossuth iránt való ellenszenvének kimutatása lett egyik legfőbb gondja. A legmerevebb állást foglalta el a kormánynyal szemben és megy előre – a maga személyére nézve mindég mint hős – hogy megismételje a téli hadjáratot. Már ekkor levelezni kezd az orosz főtisztekkel, bár még azt hiszi, hogy az orosz főerővel áll szemben a Hernád vize mellett és döntő ütközetre kész.
És itt kezdődik a fegyverletétel megrázó története, sokak szerint: Görgei hazaárulása. Pedig épp e ponton látszik Görgei még egyszer nemcsak hadvezető, katonai, hanem egyszersmind államférfiúi lángésznek. Minden bizonyíték megvan arra, hogy a rettentő helyzetet senki sem látta oly világosan és okosan mint ő. Az ő gondolata volt, hogy az orosz előtt teszi le a fegyvert és ennek fejében a sereg és az ország számára megmenti a megmenthetőt. Látván, hogy a túlnyomó erő és a tömeges szerencsétlenség ellenében a legpáratlanabb hősiesség sem használhat immár: nagyjában igen bölcsen fogalmazta meg a tisztességes visszavonulást. De csak nagyjában!
A szabadságharcz biztos, csúfos és véres leveretése küszöbön, a gondolkodó katona előtt mathematikai bizonyosság, csak pár nap kérdése. Augusztus tizedikén Görgei lemondatja Kossuthot, 11-ikén ő reá ruházzák a legfőbb katonai és polgári hatalmat. És most cselekszik.
Következik gyönyörű napunknak, a szabadságharcznak, rémséges éjszakája: Világos. Görgei Artur leteszi a magyarság fegyverét az orosz czár főtisztje, Rüdiger tábornok előtt, augusztus 13-ikán. A czár nagylelkűségébe ajánlja a nemzetet, a sereget, különösen a volt császári tiszteket.
A czári nagylelkűség azonban csak arra szorítkozott, hogy neki megkegyelmeztek, őt életben hagyták és néki látnia kellett, mint szolgáltatják ki a nemzetet az osztrák bakónak és profosznak, mint akasztja föl a brünni hóhér vezértársait, barátait. Józan geniejével ime csak annyit ért el, hogy megmentette magát egy hosszú életnek és egy büszkén – sőt gőgösen – viselt martiriumnak.
B.

Fénykép után.
GÖRGEI ARTUR
hetven éves korában.
Az olaszok természetesen élénk érdeklődéssel kisérték a magyar szabadságharczot. Szabadságharczunk az övékével párhuzamosan haladt, mert 1848-ban kisérleteket tettek, hogy Lombard-Velenczéből a gyűlölt osztrákokat kikergessék, s ezt a kisérletüket 1849-ben megújították. A dologban az volt keserű, hogy a hadsereg, melylyel Radetzky az olaszokat leverte, javarészt magyar ezredekből állott, melyek itthon óriási szolgálatot tehettek volna a magyar ügynek.
Az olaszok érdeklődését jól bizonyítja a sok képes ábrázolat, mely szabadságharczunkról náluk megjelent, s melyekből néhányat, egy 1848–49-ben megjelent allegorikus képsorozat részleteként, itt bemutatunk.
A nép karja azt mutatja, hogy Hungária egy intésére mintegy a földből bujnak elő a fegyvert emelő izmos karok.
Az orkán a forradalom első jelenete, a mint Hungária elementáris kitöréssel széttépi rablánczait, s szabad karjait fenyegetőleg emeli a vijjogva térdre hulló kétfejű sas fölé.
Az arany fegyverek czímű kép azt ábrázolja, hogy az ellen nemcsak a fegyver hatalmával, hanem a megvesztegetés mérgével is közeledett felénk; Hungária büszkén mutat egyenes meztelen kardjára.
Szíven találva jelzi Olaszország és Magyarország győzelmét a kétfejű sas felett. A két géniusz lábát teszi az állatra, míg a szabadság zászlójának lándsahegyét szivébe meríti. Ez csak jámbor óhaj maradt, a miből miránk szállt a nagyobb csapás. Mert az olasz igaz, hogy nem nyert, de nem is veszitett semmit, mi azonban – egész hazánkat elvesztettük.

A NÉP KARDJA.

AZ ORKÁN.
Olasz allegoriás képek a magyar szabadságharczról.

AZ ARANY FEGYVEREK.

SZIVEN TALÁLVA.
Olasz allegoriás képek a magyar szabadságharczról.
Valósággal gúny, hogy az olasz csatákban magyar huszárok szereztek dicsőséget az osztrák fővezéreknek, s a mostárai babérokat is nekik köszönheti Radetzky. Európába lépése óta sok finom drága szál fűzte a magyarságot az olaszokhoz. Írni-olvasni a velenczésektől tanultunk; tőlük vettük műveltségünket és vallásunkat. Az Anjouk uralma fényt és dicsőséget jelent Magyarországon, s a legnagyobb nemzeti magyar király, Hollós Mátyás az olasz műveltségnek volt leggyönyörűbb nevelése. Sorsunkban is annyi volt a közös: állandó idegen uralom, pártokra, országokra, tartományokra való bomlás, melyek közepett titkos és lappangó erővel mégis megmaradt a nemzeti egyéniség s együvétartozás érzése. Most még az elnyomónk is közös volt; ugyanegy hatalom zsoldosait átkozták Milánótól Brassóig, s egy láb tapodta a népjogokat, az alkotmányt, a törvényt Velenczétől Munkácsig. Kezdeteiben a magyar szabadságharcz az olaszból táplálkozott, – további rendjén ő táplálta aztán hittel és lelkesedéssel az újraéledő olasz törekvéseket. Háborúi közepett az olasz közvélemény lázas figyelemmel kiséri a magyar eseményeket, ünnepli hőseiket s átkozza hóhéraikat. Hírlapok, titkos nyomtatványok, kézről-kézre járó képek hirdetik, magyarázzák, zengik vagy siratják a magyar ügy fordulatait, válságait, diadalait vagy vereségeit. A Dembinski fővezérségére babért illeszt az olasz géniusz: hiszen a haldokló lengyel nép a világszabadság megváltója, harczosai a világszabadság vértanúi, menekültjei a szabadság apostolai, a lengyel tábornokok a szabadság hősei, s magának a szárd seregnek fővezérei is lengyelek: Chrianowski és Ramorino. A dűh, a harag, a bosszú és az elszörnyedés kiáltása fut végig az olasz földön, mikor Brescia szelindekét, Haynau generálist rászabadítják Magyarországra. Ah, a vitéz generális, asszonyok korbácsoltatója, a bresciai hiéna most kéjeleghet a vérben – ott a szép fiatal asszony, Hungária, s ő szomjasan vágja belé fogait! Ah az a maledetto tedesco, az a povera Unghéria!
A másik nagy ellenség is tátja száját: a medve. A császáriak a levágott drága ifjú fővel kedveskedtek az északi vadállatnak.

A KÖZÖS ELV.

A VÉRSZOPÓ.

A VÉRES ÁLDOZAT.
Olasz allegoriás képek a magyar szabadságharczról.
Eget verő volt az elszörnyedés s a vad gúny harsogó kaczagásba tört ki az orosz beavatkozás hírére. Ime a kétfejű sas, a mely alamizsnát koldúl és könyörög az otromba medvétől… Az olaszok tisztán látták, hogy a muszka segítség, bár csak a Kárpátokon lép át, akár mintha az olasz határokon is átlépett volna. Ha Magyarország nem köti le Ausztriát, Olaszországnak nincs mit remélnie. S akkor várhat Róma, melyben IX. Pius pápa váratlan fordulattal egyszerre fügét mutatott mindazoknak, a kik tőle várták az olasz egység megteremtését. Ő Szentsége félt az alkotmányosságtól, félt a respublicától, s ezért nem akart háborúba menni a hű katholikus osztrákok ellen, mivelhogy Ő Szentsége apostoli tisztjénél fogva egyforma szeretettel öleli át a nemzeteket. De várhat Nápoly is, a hol Ferdinánd a már megadott alkotmányt az osztrák fegyverek diadala hirére hamarosan visszaszíja. Várhat Sziczilia is, a bombakirály karmai között. Novara után várhat immár Sardinia is, és várhat Toscana, a honnan az osztrák nagyherczeg már elmenekült. Szabad az útja, visszatérhet. S visszatérhet az osztrák Velenczébe is és a hős Manin leteheti a fegyvert. Az olasz reménységek tavaszi virágát így taposta el egy lábtoppantással az északi medve. Ha Miklós czár világszerte a reactió bástyájául akarta tekinteni Oroszországot, a szegény Itáliában különösen elérte czélját. A röpiratok képei kifogyhatatlanok gúnyban és vádban, melyek mind a gyáva Ausztria alázkodását gúnyolják s az orosz hóhérságát vádolják. A magyar első győzelmek hirére még itt a magyar huszár, a ki kardját diadalmasan mártja a medvébe, mialatt győztes lába alatt vonaglik a kétfejű sas. De csakhamar sorra jönnek a szomorú képek: a gyáva hitványság, melylyel az orosz lefogja a védtelen ifjú asszonyt, Magyarországot, míg az osztrák tőrt márt fehér kebelébe.
A művész s a vértanú, a rokonlelkek gyásza sír ki ezekből a képekből.

AZ ALAMIZSNA.

A KÉT MÉSZÁRLÓ.

A KÜZDELEM.
Olasz allegóriás képek a magyar szabadságharczról.
Az európai democratia immár hajótörést szenvedett a zsarnokság szikláján. A szabadság mozgalmait mindenütt leverték, Európa nagy temetővé vált – csak a temető egyik sarkában folyt még ádáz tusa. Ez a sarok Magyarország volt. A képen Magyarországot egy szál gerenda jelzi, melyet a viharos tenger ide-oda dobál. Ez utolsó menedéke a democratiának, ebbe kapaszkodik, hogy csakhamar vele együtt elvesszen a sötét mélységekben. Vége mindennek! A viharos tengerből csak a zsarnokság puszta, hideg sziklája áll ki…
A világosi catastropha nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész Európa feleljen arról, nem mi!
Ha volna törvényszék, mely e kérdésben itéljen, kit kellene mentenem, kit kellene vádolnom?
Azokat a honfiakat-e, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő vágyát hordozzák szivükben a hontalanság üldöző kínja mellett?
A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?
A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak sebeket vitt el innen magával?
Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye nagygyá?
Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg nem törtek?
Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szűnt, s melyet a szenvedés honától el nem tántorított?
Vagy azt a közkatonát, ki húszszor rohant a halálba e szóval: Éljen a haza! s kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy «meghalt a haza»?
Van-e nekünk szükségünk e vádakra? Kell-e itt itéletet kérnünk?
Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: «Két világhatalom keze sulyosult rájuk, s ők kevesen voltak».
Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik hatalom; csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?
Szorult-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harcz kimeneteléért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeink egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.
Én nem találok semmi gyönyört annak, mi nagy volt, elgázolásban. Fáj rálépnem arra, a ki elesett, – és olyan magasról esett.
Ha valaha, úgy ma nincs ideje a recriminatióknak.
Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Urnak a magyar nemzet fiai között nincs párt, nincs testvérkülönbség, nincs osztálybüszkeség, nincs elvviszálykodás, nincs fajgyűlölet (1861 óta); ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem ismer a magyar nemzet a multak miatt száműzöttet, fölségsértőt, elitéltet; – akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész kimondani azt is, hogy 1861-ben a magyar nemzetből a multak miatt nincs vádlott, nincs elitélt, nincs hazaáruló!
J. M.

A BRANYISZKÓI LOBOGÓ SZALAGJA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A HAJÓTÖRÉS ROMJAI.

HONVÉD LOBOGÓK SZALAGJAI.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.
Régen történt, nagyon régen, talán már nem is emlékezik rá senki: hol és mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kis nemzet ellen. Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni, a hol százan egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy kézcsapással földre üti a hatalmas óriás; a kis méh egyet döf fulánkjával s azzal meghal; a tenger harczol a naszád ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és a vihar hogy nyughatik eltépett babérain, mikor egy olyan kis csendes ligetet tövestől kiszaggatott.
J. M.

HAYNAU JELENTÉSE A VILÁGOSI FEGYVERLETÉTELRŐL.
Az eredeti hirdetés kisebbített mása.

A PÉNZESLÁDA,
melyből Világosnál utoljára fizették ki a magyar katonákat.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A magyar szabadságharcz történetében Világos neve csak egy szomorú, ünnepélyes szertartást jelent. Olyan az, mint a temetés szertartása. A lényeg a halál pillanata, nem a temetés. Ez a mi halálunk Temesvárnál volt. Requiemünk meg Komárom ágyúdörejében süvöltött az égre. Nem hogy «Requiem aeternam da nobis, Domine,» a mi Requiemünkön feltámadásért imádkoztunk. Világos után még állt egy szép, hatalmas magyar tábor, Komárom sánczai között a Csallóköz ormán.
Bem, a dicsőséges Bem, ki mindeddig diadalokkal jelölte pályáját, most két csatát is vesztett. Augusztus 9-én Temesvártt, augusztus 19-én Lugoson. Az ő gyászsorsa fogja közre a nagy tragoedia kifejlését, a világosi gyásznapot. – Lugos után a rengetegbe menekült a nép, ki Oláhországba, ki meg török földre. Maga a vezér is kimenekült. A vézna kis test rommá lett a harczok viharában. Ujját le kellett vágni, vállperecze eltört, s ő bénán ment idegen ország új hadvezérének.
A kormány úgy határozta, hogy Görgei, még mielőtt Haynau támadna, Komáromból levonuljon hadseregével a Tisza mögé. Görgei azonban nem engedelmeskedett. Addig tétovázott, míg az osztrák meg nem támadta. Julius 2-án nagyszabásu ütközet folyt Komárom körül. Görgei maga is a kétségbeesés dühével verekedett itt. Teljes tábornoki pompában intézkedett a csatatéren, mintha csak a halál figyelmét akarta volna magára felhívni. Egész erélyes lelkét belélehellte e napon csapataiba, maga vezette a huszárokat rohamra, s mindenütt ott volt, hol veszedelem fenyegetett. E napon kapta fejére a híres kardvágást, állítólag magyar huszár kezétől, bár erős valószinűsége van annak a versiónak is, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja sebesítette meg. Meg is verte volna az ellenséget, ha a legválságosabb perczbe bele nem vág Panyutin orosz hadteste. Ez megmentette Haynaut… A magyar sereget visszavetették Komárom sánczai közé, Görgeit láz gyötri ágyában, a hangulat sötét… Mulnak a napok… Végre Görgei föleszmél, s julius 11-én rátör a várat körülvevő osztrákokra… Véres viadal után ujra az orosz hadtest közbelépése menti meg Haynaut… 1500 vitézünk vérbe hanyatlott e napon… Most már el kell vonulni. A hadsereget kétfelé osztják, 18000 ember Klapkával a várban marad, 30,000 pedig Görgeivel a Tiszához indul, a Duna jobb partján, Szobbon át, Vácz felé. A levonulás julius 12-én kezdődött.
És Komárom maga maradt. De jó kezekben maradt. Haynau, a helyett, hogy Görgei után eredt volna, ostromolni kezdte a várat. De csakhamar meggyőződött arról, hogy ez hiábavaló munka. Ott hagyott tehát Collorado parancsnoksága alatt 12,000 embert, a vár cernirozására, s ő maga, többi katonájával Budapestre indult.
Egy napon Klapka kint száguldó huszárjai elfogják az osztrák tábori postát, mely Bécsből Budapestre ment. A lefoglalt irásokból Klapka megtudja, hogy Collorado sokkal gyengébb mint ő. Egyet gondol, s augusztus 3-án éjjel megrohanva a mitsem sejtő osztrákokat, teljesen szétveri őket. Elesett 420 osztrák, fogoly lett 1000, köztük 48 tiszt. Kezünkbe került 30 ágyú, 3600 fegyver, 700 mázsa puskapor stb.
Klapka a futó ellenséget üldözte, de nem tudta utólérni. Aug. 4-én csapataink Győrbe vonulnak, hol az osztrák sereg egész élelmi szerkészlete a mieink kezébe kerül.
Klapka az egész Dunán túlon elterjeszti a győzelem hírét, s azonnal toborzáshoz fog. A nép tömegesen tódul zászlói alá. Komárom megtelik friss katonákkal.
A győzelmi ujongás közepette megjelenik a már bujdosó Almássy Pál, a képviselőház elnöke, s elbeszéli, hogy a szabadságharcz végső vonaglásaiban van… Ropog, inog minden. Klapka Győrből azonnal visszatér Komáromba, s kétségbeesett védelemre készül.
Az utolsó ábrándok, egész Dunántul fellázítása, az Ausztriába való betörés, szétfoszlanak.
Paskievics megirta már híres levelét az orosz czárhoz: «Magyarország felséged lábai előtt fekszik.» De mikor ezt megirta, még állt Komárom, mint a sziklaszigeten a világító torony, körülvéve a háborgó tengertől. Ez a kis föld volt az egész szabad Magyarország – a többi Hunnia nyögött letiporva.
Augusztus 18-án mint a villámcsapás éri Klapkát a hír, hogy Görgei letette a fegyvert. Augusztus 19-én már megjelenik egy osztrák követ, s megadásra szólítja fel Klapkát. Augusztus 20-án egy orosz és egy osztrák hadikövet jelent meg ugyanezzel a felszólítással. Klapka elutasítja valamennyit. Ekkor Gyulai osztrák hadügyminiszter két heti fegyverszünetet ajánl Klapkának, hogy ez követeket küldhessen szét az országba, meggyőződni a dolgok állásáról. Klapka ezt elfogadja, s a követeket szétküldi.
A várban két párt volt. Az egyik az életre-halálra való védelmet akarta, a másik nem volt ellensége a tisztességes megadásnak. Szeptember elsejére visszaérkeztek a követek, s elmondták az ország vigasztalan állapotát. Ekkor összeült a haditanács, s elvben elfogadva a vár megadását, a föltételeket tíz pontban állapította meg. Az első négy pont az egész ország számára könnyítéseket köt ki (többek közt az általános amnestiát), a többi a komáromi őrség szabad elvonulásával és további bántatlanúl maradásával foglalkozik. Ezt megküldték Csorics altábornagynak. Rögtön rá levél jött Haynautól Klapkához, melyben csupán Klapkának igér személyes kegyelmet és bűnbocsánatot, másnak és mást semmit. Klapka ezt felháborodva utasítja vissza. Vagy együtt vesz a helyőrséggel, vagy együtt menekül vele. Szeptember 2-án az osztrák felmondja a fegyverszünetet s készül az ostromhoz. A mieink pedig a védelemhez. Az osztrák kisérletet tesz, hogy katonáinkat szökésre birja. Klapka vaskézzel elfojtja az erre keletkezett mozgalmat. Szept. 10-én elcsipnek és agyonlőnek egy orgyilkost, a kit kivülről azzal a parancscsal küldtek be, hogy Klapkát megölje.
A helyzet bizonytalan. Szeptember 26-án végre megérkezik Haynau és az ostromló sereg vezetésével átveszi az alkudozások vezetését is. Klapka megbizottai szeptember 27-én Puszta-Herkályon találkoznak Haynau megbizottaival. Az átadást megállapítják. Az őrség fegyver nélkül, a tisztek fegyverrel vonulnak el. A tisztek egy havi, a közlegények 10 napi zsoldot kapnak. A várban levő béna és beteg katonák ellátása biztosíttatik.
E szerződést még aznap aláirták. Klapka tehát mindenkit megmentett, a legutolsó czigánydobos biztosságáról se feledkezett meg. A régi császári tisztek, a régi császári katonák mind szabadon, bántatlanul elvonultak!
Október 2-án kezdődik a lefegyverzés… Utoljára vonulnak ki a hősök fegyverrel a kezükben… azzal a fegyverrel, melyet jóformán másfél esztendőn át le sem tettek… Különösen megható a Galicziából haza szökött Württemberg-huszárok fegyverletétele. Vobili grófnak megtetszett a remek csapat, s felszólította, hogy lépjen osztrák szolgálatba. Komor, daczos szemmel feleltek a vén huszárok, s szemükbe köny szökkent… Október 5-én már csak a betegek és sebesültek voltak Komáromban, s a sánczokon a császári zászló lengett. E napon Klapka Angliába utazott.
Október 2-án megdőlt Komárom, október 6-án kivégezték tábornokainkat.
Mély csend. Az a csendes óra, a mi az elveszett csatatéren a viadal után következik. A győztes pihen, rendezi magát; a vesztes pedig már elfutott, s igyekezett eltűnni. A kettő közt egy futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad. A holtak mezején fájdalmas hangok köszöntik az estét. Szörnyen elhullottak végsohajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő, hová küldve vannak?…
J. M.

KLAPKA UTOLSÓ NAPIPARANCSA.
A kezdősorok kisebbített hasonmásban.
Klapka legszerencsésebb katonája volt a szabadságharcz seregének. Nemcsak számos győzelmes csata fűződik nevéhez, hanem ő emelte magasra legtovább a magyar zászlót, utolsó volt, a ki letette a fegyvert, s akkor is tisztességesen gondoskodott minden katonájáról. A természettől nagy képzelő erővel és elsőrendű katonai tehetséggel volt megáldva. Kitünő volt csatatervek készítésében, s ügyes a kivitelben, bár Görgei akaratereje és Damjanich szilaj energiája hiányzott belőle. Apja Temesváron polgármester volt, a ki fiát katonaiskolába adta. Hadnagyi ranggal a bécsi magyar testőrséghez került, s itt letette a hadmérnöki vizsgát is. De az osztrák hadseregben uralkodott czopf nem felelt meg a heves ifju vágyainak s 1847-ben letette tiszti rangját. A márcziusi események után azonnal felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, mely tüstént alkalmazta, s mint tudjuk kitünő hasznát vette.
Klapka az egész szabadságharczot a csatamezőkön töltötte. Schlicket Tokaj vidékén háromszor megverte. Ott volt Kápolnánál, a tavaszi diadalmas hadjárat tervét ő csinálta, döntő szerepet játszott Isaszeghnél, Nagy-Sarlónál, s mindenütt kitüntette magát. Görgeinek nagy híve volt, csak ez az egy ember imponált neki.
Komárom után Klapka Angliába ment, s több becses könyvet irt a forradalomról. Az emigratióban tevékeny részt vett, sőt tagja volt a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak Kossuthtal és Teleki László gróffal. 1866-ban a porosz-osztrák háború alkalmával ő vezette a magyar légiót, mely Magyarországra volt betörendő – de Königgrätz megállította. Bismarcknak nem volt rá többé szüksége.
1867-ben a legendás alak, a kit a magyar nép dalokban örökített meg, haza jött s mint országgyűlési képviselő működött. De ez nem elégítette ki a széles látkörű európai embert, s nemzetközi összeköttetései révén nagy külföldi vállalatoknak szentelte munkásságát.
1892 május 17-ikén halt meg, Budapesten, s a lakosság ezrei meghatva kisérték a kerepesi temetőbe… A híres Klapka-indulót énekelte a koporsója után tóduló nép…

KLAPKA.

KLAPKA A RAVATALON.
Világos után Kossuth nem tudott mit tenni egyebet, főbe akarta lőni magát. De Görgei erről lebeszélte. Akkor egyetlen utat látott maga előtt a menekülést. Mit érezhetett Kossuth, midőn a haza földjét elhagyá, azt más el nem mondhatja, csak Kossuth maga. Ő pedig így ír:
Kifejezhetlen érzelem-vihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsú-csókját; egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Egy török főtiszt «Allah»-t említve üdvözölt barátságosan; – – – elvezetett a fekhelyhez, melyet Isten szabad ege alatt készített barátságosan, és – – – kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez. Leoldottam, átnyújtottam szótlanúl, könynyel szememben, és ő jó nyugalmat kivánva, magamra hagyott bánatommal. Nyúgalom és hontalanság. Ha tudott-e a hitrege Ádámja nyugodni, midőn mögötte, a kitaszított mögött, Éden kertjének kapuja becsapódott, mivel hogy a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből evett! Én is ettem abból a gyümölcsből, és felismertem a jót s a gonoszt; és felemeltem kezemet a jónak védelmére a gonosz ellen. A gonosz győzőtt, és én hazámból – az én édenemből kitaszíttattam. Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba – amonnan felülről, – a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova, a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemelt végzet ellen. Én hallgattam e zúgást, mely keblem viharával összefolyt, belebámultam a méltatlanúl meghiúsult honfi remények semmiségébe, és arczomon öntudatlanúl a kifejezhetetlen fájdalom könnyzápora ömlött alá. Minden volt e könnyzáporban, a mi hazafi szívének fáj; minden! csak egy nem! a reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem. Úgy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is úgy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könnyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borúlt lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog nagyon, irtózatosat fog szenvedni; mert bosszúja rettenetes a féktelen uralom vágynak, mely a megaláztatás porából nem maga tehetségével emelkedik fel; hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!

Egykorú kőnyomat.
KOSSUTH BÚCSÚJA A HAZÁTÓL.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
A temesvári csatát is elvesztette már a magyar sereg.
Dembinski Henriknek, a magyar fővezérnek, ebben a gyászos csatában volt utolsó szereplése. De itt már csak úgy félig-meddig. Mert a temesvári ütközetnek nem is ő vele kellett volna lefolynia. Hisz őt Aradra rendelte volt Kossuth augusztus hatodikára, közben pedig Bemet hívta át Erdélyből, hogy a fővezérletet átvegye a nálunk oly szerencsétlen Dembinski kezéből.
Hanem az Aradra való átvonulás már nem sikerülhetett.
Az ellenséges csapatok állása meghiusított e részben minden kisérletet.
Nem maradt más hátra, mint megvívni az utolsó döntő harczot Temesvárnál. S augusztus 9-én meg is kezdte Dembinski a csatát.
Ám a sors könyvében az volt megirva, hogy a lengyel szabadsághős, a ki nagy Napoleon mellett is, ellene is harczolt, (előbb az oroszországi hadjáratban, később a lipcsei csatában) s a ki az 1830-iki lengyel felkelés leveretése után Varsóba való szinte hihetetlenül merész visszavonulása által a lengyel Xenophon névre tette érdemessé magát: magyar földön ne szerezhessen babérokat. A fővezérséget az ütközet folyama alatt át kellett adnia Bemnek.
A magyar szabadságharcz sorsa végkép eldőlt. Dembinskire többé semmi feladat se várhatott. A bujdosókkal elbujdosott ő is Törökország felé. Itt hagyta a szerencsétlen országot, a mely úgy sem volt hazája. S vitte magával a sok kudarcz emlékét, a mik, mint hadvezért, magyar földön egyre-másra érték.
Képünk azt örökíti meg, a mikor Dembinski lefelé halad a Dunán, Törökországba való menekülése közben.
Attól kezdve, hogy végbúcsút vett a magyar földtől, el is szakadt innen egészen. Widdinen s Sumlán át, mint honosított franczia, a franczia követség közbenjárásával jutott el Párisba, a hol mind haláláig élt.
Ott irta meg emlékeit a magyar szabadságharczról.

TARSOLY SZEGED CZÍMERÉVEL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

Egykorú festmény.
DEMBINSKI A DUNÁN.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

TARSOLY MAGYAR CZÍMERREL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Mikor Windischgrätz 1849. január 5-én bevonult Pestre, ő maga a királyi palotában ütötte fel tanyáját, Jellachich pedig a Károlyiak palotájába szállásolta magát. Nem lehet mondani, hogy valami kedves vendég lett volna. A palota gondozója a kertre néző szobákat ajánlotta föl, de Jellachich az utczai nagy lakosztályt kivánta, s el is foglalta ezt, a családnak csak a grófnő lakosztályát hagyva meg. A szálláscsináló sietett kijelenteni, hogy Ő Excellentiája ellátását is a grófi családtól várja. S ebben sem voltak szerény igényeik. Nagy ebédeket adtak, 20–30 ember ült az asztalnál, s azt is kikötötték, hogy a pezsgő se hiányozzék.
Az udvart, lépcsőházat és kapualjakat ellepték a szerezsánok. Egész nap ott heverésztek, s a kimenőknek át kellett rajtuk lépkedni, mert ők ugyan föl nem álltak.
A palota csakhamar történelmi színhely lett. Itt fogták el mindjárt január 6-án Szapáry Antal grófot, 9-én pedig Battyhány Lajost. Ez ugyan nem szolgált rá a gyűlöletre és üldözésre, hiszen miniszterelnökségének egész ideje alatt azon fáradozott, hogy az udvart és nemzetet kibékítse. Ő vezette az országos küldöttségeket, mely törvénytiszteletet és békességet kívánt a fővezértől. Windischgrätz azonban nem is fogadta Batthyányt, s azt üzente neki, hogy Pesten várja be feleletét. Batthyány valóban Pestre jött, visszautasítva a kedvező alkalmat a szökésre, mire egy osztrák tiszt, – régi jó barátja, – bíztatta, sőt segítette volna benne. A gróf azonban Pestre jött, 9-én este a Károlyi palotába volt hivatalos vacsorára. Épen a Windischgrätz táborában történteket beszélte el a fényes társaságnak, midőn kardcsörtetés hangzott az előszobából. Károlyi György gróf rögtön kiment s megkérdezte a katonatisztet, hogy mit keres itt? A tiszt azt felelte, csak a grófné szalonjában szabad beszélnie.
– Bemutatás és bejelentés nélkül senki sem mehet a grófnéhoz; különben vendégeink is vannak.
A tiszt a kint álló 30 fegyveresre mutatott:
– A hatalom mögöttem van.
– Az erőszak ellen cselekedni nincs módomban.
A tiszt a szalon küszöbére lépett s hosszan szemlélte a társaságot:
– El tudom képzelni, kit keres, végezzünk gyorsan – mondja Batthyány Lajos gróf.
– Batthyány Lajos gróffal van szerencsém beszélni? – kérdé a tiszt.
– Úgy van.
– Bocsánatot kérek grófnő, de magas parancsolatra bejelentés nélkül kellett termébe lépnem, s nem volt szabad előbb szólanom, míg meg nem találtam azt, kinek elvitelére parancsom van; mert féltek, hogy a grófnő segíthetne neki megszökni.
E magyarázat, mely egyszerre ostoba és arczátlan, nyíltan mutatja, hogy Jellachich keze van a dologban. Ő ismerhette legjobban a Károlyiak ügyeit s rendes vendégeit, tőle indulhatott ki az a felsőbb parancs, melyre a tiszt hivatkozott. Batthyány fölkelt, némi megbízást adott Orczy Lajos bárónak, majd üzenetet küldött távollevő feleségének a háziasszony útján, s ment a tiszt után a 30 katona között.
Az elfogatás történetét egy élő szemtanú elbeszélése nyomán adtuk itt, Éble Gábor könyve után.
Hogy ki az a nagytekintélyű, élő szemtanú, kit Éble megnevezni nem akar, azt mindenki könnyen kitalálhatja.

A GRÓF KÁROLYI-PALOTA AZ EGYETEM-UTCZÁBAN, BUDAPESTEN.
Ez a szomorú ábrázatú, gyászos emlékű ház volt a szabadságharcz leveretése után a magyar hősők lakása, börtöne. Itt találkoztak a barátok és ellenfelek, kik a viharos idők alatt a politika mezején egymás mellett vagy egymás ellen harczoltak.
Találkozhattak, de nem beszélhettek, a köszönetszó és a szemrehányás hallgatásba fúlt. Látni láthatták ugyan egymást, de csak czelláik ablakából, annak vasrácsain át. Ezt az óriási épületet még II. József építette, lelenczháznak s invalidusok menedék helyének.
Iszonyú élet volt 1849-től fogva a kaszárnyában. Innen vitték vérpadra Batthyány Lajost, Csányit, Perényit, Jeszenákot; itt raboskodott Duschek, báró Vay Miklós. A foglyok egy szűk udvarra, mint valami mély kútba, jártak sétálni, s ott találkoztak a régi ismerősök. Régen elvtársak vagy ellenfelek, most valamennyien közös sorsban, egyforma bánásmódban részesülnek, – mind valamennyien foglyok. Vay Miklós, ki öt hetet töltött e szomorú házban, leírja a haditörvényszéket, mely a foglyok felett itélkezett, s az életet, mely e börtönfalak között folyt.
A bíróságról azt írja, hogy tagjai «sírból kilépett nyugdíjas katonatisztek, hülye rokkantak, gondolkozni és érezni képtelen öregek, aztán egynéhány altiszt és közlegény, mindnyájan fedett fővel és kivont karddal.»
Más helyen azt mondja róluk:
«A porkoláb beszélte nekem, hogy a még mindig működő három hadi törvényszék tagjai mint kérdezősködnek ő nála minden reggel, vajjon «nem érkeztek-e új foglyok?» Szomorún távoznak el, ha – a mi ritkaság – kérdésökre nem a felelet. Hiszen az ebek többnyire a reájok eső napdíjból élnek. Valóságos vérpénz.»
A czellákban nincs nyugalom. A magános rabot nemcsak lelkének rajzó képei nem hagyják pihenni; magányába vad, irtóztató, lélektépő hangok hallatszanak, mintha a pokol kárhozottai járnának fel ide kisérteni. Az udvaron méri a porkoláb a botütéseket a bűnösökre, az auditor jelenlétében. A vadállati hangok a megsanyargatott lények panaszát üvöltik világgá. A rács ablakokban naponként új arczok jelennek meg. A börtön lakóinak száma nő. Más ablakokból el-el maradoz a régi fej. A börtön régi lakói fogynak. Kit más börtönbe visznek, ki megszabadúl örökre.

Egykorú kép.
AZ ÚJ-ÉPÜLET 1849–50-BEN.

Egykorú vázlatok után rajzolta Grünwald Gy. Imre.
AZ ÚJ-ÉPÜLET AZ ÖTVENES ÉVEKBEN.

Grünwald Gy. Imre rajza.
BATTHYÁNY LAJOS CZELLÁJA AZ ÚJ-ÉPÜLETBEN.

BATTHYÁNY CZELLÁJÁNAK AJTAJA.
Kivülről.
Grünwald Gy. Imre rajza.

PERÉNYI ZSIGMOND BÁRÓ PISZTOLYAI.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Ez nem az a fátyol, a melyet a multra borítottak, ez az a szétmállott szövetdarab, a mely Battyhány Lajos szemére borult. Sötét, kopott, elrohadt szövetdarab; – szentség.
Az arcz, melyet a hű, a jó pesti Ferencz-rendiek befödének; jóságos s nemes, okos és szelid volt. Magas homloka köré örökös fényből martir-koszorut fűz a magyar lélek, és legnagyobb jólétében, a legcsendesebb békében sem felejti, hogy Magyarország első miniszterelnöke közönséges politikai gyilkosságnak esett áldozatul.
Batthyány Lajos gróf megöletésének körülményei még most sem világosak, képtelenség megérteni, miért küldték, hogy merték halálra küldeni, a mikor a martir dinasztikus hűségét nemcsak állította, de bizonyította is. Lemondott állásáról, elvált a forradalomtól, a melytől – hazája érdekében – rettegett. A függetlenségi nyilatkozat alatt már régen fogoly volt, sőt a trónfosztó nyilatkozat után maga vállalkozik arra, hogy lecsillapítja és királyához visszatéríti a nemzetet. Nem azért, hogy a maga életét mentse, mert arra nem is gondolhatott, hogy élete veszedelemben forog, hogy halálitéletét kimondották.
Börtönről-börtönre hurczoltatik, Laibachból Olmützbe, majd onnan Pestre s az Új-Épületbe. Október ötödikén reggel nyolcz órakor már haditörvényszék előtt áll és akasztófa-halálra itéltetik. Miért? A haditörvényszék megokolása nem mond semmit, csak nehány üres általánosságot, a melyet V. Ferdinándra éppúgy lehet alkalmazni. Mindegy, függni fog, mert az igaztalanságnak szüksége van szörnyű példákra, hogy az igazság meghúzza magát és ne merjen moczczanni se!
Feleségétől elbúcsúzhatott, de gyermekeit meg sem csókolhatta. Így metszették szívét kétfelé, az egyik felét meghagyták neki, a másikat kiszakították. Még sógornéja, a nagy, az erős lelkü, a bátor Károlyi György grófnő látogatta meg élete utolsó napján és kis velenczei tőrét egy párnában belopta hozzá.

BATTHÁNY LAJOS SZEMFEDŐJE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Batthyány Lajos október 5-én este míg beszélgetett és imádkozott udvari papjával, Bourges abbéval. Aztán levelet írt feleségének Zichy Antonia grófnőnek. A levél így hangzott:
 
Pest, 1849 október 5-én, esti 9 órakor.
Drága, kedves nőm!
Hasztalan reméltünk az emberiség utolsó szikrájában, midőn egymást láttuk, – ezt is megtagadják tőled. Ismétlem tehát e sorokban mélyen érzett kijelentését legforróbb hálámnak és csodálatomnak a te tiszta szerelmed mindazon kincsei iránt, melyeket megérdemelni soha sem tudtam; s oly igaz, a minthogy a halál küszöbén állok, ez bennem a hibának egyetlen tudata, mit magammal a sírba viszek… Ezen ünnepélyes órában esküszöm neked, hogy a király és a birodalom iránti árulásnak soha még csak gondolata sem fért lelkemhez. Hogy a hazának nem kevésbé hive voltam és vagyok, – ki fogja most kétleni? És ezért halok én meg. A törvény s a király esküje volt az én szabályozóm, s attól sem jobbra, sem balra nem engedtem magamat eltántorítani: viam meam persecutus sum. És ezért ölnek meg engemet.
Ennyit a nyavalyás politikáról, – megnyugtatásodra; bár arra neked nincs szükséged, ki egymagad soha sem estél irányomban tévedésbe.
A gyermekeket csókold és áldd meg nevemben. Ne szégyeljék, nem kell szégyelniök magokat atyjok miatt. Előbb, vagy utóbb azokra háramlandik vissza halálom gyalázata, kik engem hálátlanul és igazságtalanul gyilkolnak meg. Hagyd el most az országot a gyermekek miatt; itt az ő jövőjük csirájában megmérgeztetnék. A te vagyonod elég leend nekik; jobb egy szerény sors, mint alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették.
Az én szegény, jó, kedves nővérem! Menj mindjárt hozzá, szükségtek leend egymásra, hogy egymást támogassátok!
Szegény, hű Jancsimat (az inasa volt) ajánlom neked; lásd el őt, megérdemelte irántam.
A gyalázattól, melyet nekem szántak, menekülni remélek. E végre régtől fogva van nálam egy szabadító.
És most még egy búcsúcsókot! Isten veled! Szivemben egyedül képeddel, ajkaimon a te neveddel halok meg.
A viszontlátásra!
Batthyány Lajos.
 
Lefeküdt. Éjjel és csend borult a roppant börtönre és a kis cellára, melyben egyszerre megvillant a kis velenczei tőr. Batthyány Lajos meg akarta magát ölni, hogy hóhérjai ne tehessék rája piszkos kezeiket. De nem bírt magával, életerejével, vérezve és elalélva feküdt ágyában. Élt, de nem mozdult, mikor október hatodikán kora reggel szólította Szmialovszky, a porkoláb. Ijedve szaladnak a főhóhérhoz Haynauhoz, a kit elönt a düh, mert ime áldozata meghal, a nélkül, hogy meggyalázhatná. Sietve küldi hozzá az orvosokat, a kik megállapítják, hogy a gróf még él, de nyaka mély sebekből vérzik. Nem lehet felakasztani, Magyarország első miniszterelnökét felakasztani nem lehet! Sőt élesztgetni kell, nehogy magától elmuljék. Haynau buzgólkodik, a katonaorvos buzgólkodik; oh ezek az életmentők! Mily pokoli színjáték, az emberi méltóságnak mily undorító kigunyolása ez!
Csak agyonlőhetik! Kénytelenek e kegyelemre, szégyen és harag közepette szánják rá magukat, hogy csak agyonlőjjék.
Délutáni öt órakor – végre – hozzáfoghatnak, Batthyány Lajosnak már van annyi ereje, hogy – meghalhasson. A zsoldos vadászok közrefogják, ő maga – testi gyengeségből – udvari papjára támaszkodva megy a vesztőhelyre az Új Épület északi oldalának falához. Felolvassák előtte az ítéletet s a porkoláb megszabadítja rabbilincseitől és Batthyány féltérdre ereszkedve elhaló hangon kiáltja: «Rajta vadászok, éljen a haza!»
Három vadász előre lép és két lépésnyi távolságról lő az elitéltre. Mind a három golyó talált és Batthyány Lajos nincs többé. Holtteste ott marad a vesztőhelyen, csak éjjel vitetik be a Rókusba, ahonnan Szántóffy plébános ellopja – soha ilyen magasztos lopás! – és beviszi a Ferenczrendiek klastromába. Ott alszik a hős huszonegy éven át, amíg a nemzet nem titkon, lopva többé, hanem az egész világ előtt diadalmas pompával viszi a kerepesi-uti temető nagyszerű mauzoleumába.

BATTHÁNY LAJOS SZOBRA.
Alexy mintája után.

GRÓF BATTHÁNY LAJOS SZEMÜVEGE.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

GRÓF BATTHYÁNY LAJOS DÍSZMENTÉJE.
Lila-vörös bársony aranyhímzéssel, prémmel.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

GRÓF BATTHÁNY LAJOS KAMARÁS KULCSA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

BATTHYÁNY LAJOS MAUZOLEUMA A KEREPESI-ÚTI TEMETŐBEN.
Fénykép után.

A FESZÜLET,
melyet Vécsey tábornok utolsó perczeiben kezében tartott s halála előtt megcsókolt.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

 

 

 

AZ ARADI VÉRTANÚK DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPEI.
Zala György aradi szobrán.

 

 

 

 

AZ ARADI VÉRTANÚK DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPEI.
Zala György aradi szobrán.
1849 október 6-án, éjjel 12 órakor két rossz ló által vont otromba szekér állt meg a budapesti ferenczrendi kolostor kapuja előtt. Ködös, hideg idő, néptelen utczák. A kocsin jött két ember durva fakoporsót vesz le és visz a kapuhoz, melyet megkopogtat. Ebben a koporsóban volt az aznap agyonlőtt Battyhány Lajos grófnak, Magyarország első miniszterelnökének holtteste. Éjjel kilopták a Rókusból, hogy a fővárosból eltüntetve, a családi sírboltba temessék. De a vámsorompónál visszautasították őket. Megindult a bolyongás a holttesttel a hideg ködben – s akkor a kisérőknek eszükbe jutott egy jó pap és derék hazafi, – Dank Agáp, a ferenczrendiek gvardiánja. Odavitték a holttestet. Az öreg szerzetes megdöbbenve értette meg az éjféli látogatók suttogó beszédjéből, hogy micsoda drága hamvakat rejtenek a durván összeácsolt deszkaszálak – s habozás nélkül befogadta a templom kriptájába, s rejtegette Haynau véres uralmán, majd a nyugodtabb éveken át, mindaddig, míg a nemzet át nem vitte (1870-ben) a mauzoleumba.

DANK AGÁP.
Arczképes sírköve a ferenczrendiek templomában, Budapesten.

 

 

AZ ARADI VÉRTANÚK DOMBORMŰVŰ ARCZKÉPEI.
Zala György aradi szobrán.
Benn az aradi várban egy hatalmas kiterjedésű egyemeletes épület: ez volt a vértanúk börtöne, a honnan a vesztőhelyre vitettek. Az okt. 6-án kivégzett tizenhárom tábornokon s az okt. 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajoson felül itt volt elzárva még Lenkey János tábornok is. Itt őrült meg s itt váltotta meg szenvedésitől a halál, 1850. febr. 7-én. De ezenfelül számos törzs- és főtiszt volt abban az épületben fogságba vetve s várva a hadbíróság ítéletét. Fogoly magyar tisztekkel pedig az egész vár szinte el volt lepve. Lehettek itt vagy ezeren, a kiket a világosi fegyverletétel után Haynau ide internált, s a kik fölött aztán az aradi hadbíróság mondott ítéletet. Mily nagy volt a magyar foglyok száma, bizonyítja az, hogy elég erősnek ítélték magokat a várőrséggel megmérkőzni. Abban a tervben állapodtak meg, hogy október 6-ikán reggel megtámadják a várőrséget, halálra itélt vezéreiket kiszabadítják, a várból kitörnek s a Bánáton keresztül utat vágnak magoknak Törökországba. Ettől a szándékuktól azonban elállottak, abban a csalfa reményben, hogy a halálítélet puszta rémítgetés, nemsokára megjön az általános kegyelem s nem szabad a helyzetet egy felkelés koczkáztatásával megrontani. A kegyelemben való hit oly erős volt, hogy még a kivégzések után is beszéltek egy futárról, a ki meghozta ugyan a kegyelmet, de már elkésett vele. Máriássy János 48–49-ki ezredes, később honvédaltábornagy, egy 1897-ben közzé tett nyilatkozatában azt az egész futárhistóriát a kétségbeesett reménykedők képzeletében született mesének mondja.
Ugyanitt volt a had-biróság tanácsterme is. Dolga volt bőven, rövid három hónap alatt 850 ítéletet mondott ki, ezek közül 250 halálra szólott. Az utóbbiakat természetesen nem hajtották végre, hanem «kegyelemből» átváltoztatták 10–20 évi fegyházra, várban, böjtökkel szigorítva.
A kufsteini, olmützi, josefstadti, munkácsi stb. váraknak, a melyek megteltek magyar rabokkal, a pesti Neugebäude mellett Arad volt a legnagyobb emberanyag-liferánsa. Haynau maga személyesen is lenn járt Aradon, hogy az itélő masina működésére utasításokat adjon.
Ennek a szörnyetegnek a szellemében folyt aztán a hóhér-munka, melyet nem átallottak hadi-biráskodásnak nevezni.
S ha az itéletek minden emberi érzésből kivetkezettek voltak, nem volt sokkal különb a fogoly honvédekkel való bánás sem. Nem tekintették őket hadi foglyoknak, hanem kiirtani való csőcseléknek. Megtörtént p. o. hogy egy Zomboy nevű honvédtiszt, kinek összevagdalt kezei fel voltak kötözve, épp akkor ment keresztül a vár piaczán, mikor Haynau is arra járt a kiséretével.
A honvéd nem köszöntötte, nem is köszönthette Haynaut, a ki erre éktelen dühbe jött. A szegény csupa seb embert két káplárral lefogatta, deresre huzatta, s addig verette, míg belehalt. Ez is egy martir – ítélet nélkül!
Howiger várparancsnok méltó szolgája volt urának. Kegyetlen, gonosz ember, a ki a honvéd-foglyok szomorú helyzetét, a hol csak tehette, még szégyennel is tetézte. Micsoda ellátásban részesültek a foglyok, mutatja az, hogy még a tábornokoknak sem adtak ágyneműt, s csak külön engedélylyel volt szabad ösmerőseiktől párnát, paplant kérniök. «Mit finnyáskodnak, – mondotta Howiger, – az akasztófán nincs szükség egészségre.»
Bizony-bizony, nemigen van az országban szomorúbb épület, mint az a nagy, emeletes ház az aradi várban.

A VÉRTANUK BÖRTÖNE AZ ARADI VÁRBAN.

HAYNAU TINTATARTÓJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

DAMJANICH SAPKÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

HUSZÁR.
Faragta Palkovics Károly esztergomi kormánybiztos, aradi fogságában.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Az aradi vár nagy foglyai hatodikára virradóra elvégezték földi dolgaikat. Leveleket írtak, s azokat gyóntatóiknak adták át, hogy ezek feleségükhöz juttassák. Damjanich két levelet is adott gyóntatójának, Sujánszkynak. Egyik feleségének szólott, a másikat Vásárhelyi Julia urhölgynek czímezte, kinek házánál Damjanichné ez időtájt tartózkodott. A levél, melyet itt hasonmásban közlünk, magyarúl így hangzik: Mélyen tisztelt Nagyságos Asszonyom! Hogy boldogtalanságom egész súlyát érezzem, anyánk ma Temesvárra ment. Nem lehet, nem szabad Emiliát egyedűl tudnom, s azért kegyedhez fordulok kérésemmel jó nagyságos Asszonyom, hogy szegényt addig, míg anyja távol van, házánál tartsa. Nemes gyöngéd szíve kezeskedik nekem, hogy Nagyságod a szerencsétlen nőnek gondját viselendi. Csak azt az egyet kérem: ne hagyja őt magára. Az ég áldása kisérje Önt, jó Nagyságos Asszonyom, élete pályáján, s fogadja tőlem köszönetem s nagyrabecsülésemet mindazért, mit nekem, s az én szerencsétlen Emiliámnak tett volt. Az én sorsom borzasztó, de remélem, hogy férfi módjára fogom elviselni. Mindnyájuknak egy utolsó Isten hozzád. Arad, October 5. 1849. A Nagyságos nagyrabecsülő Damjanich.
Damjanich utolsó éjjeléről egy nagybecsű irat is maradt reánk. Egy imádság ez, melyből az óriási ember gyöngéd érzelme, csöndes lemondása sohajt felénk. Egy ima, melyből a férji szeretet egész melege árad reánk, melyben egy idegen szív magyar honszeretete buzog, melynek minden sorából e becsületes ember tiszta szivét, e rettenthetetlen hős egyenességét olvashatjuk. Ime az ima egész terjességében:
 
Mindenségek Ura! Hozzád bocsátom esdeklésemet. A nőmtőli elválás rettentő órájában Te erősítettél engemet; adj erőt továbbra is, oh atyám! hogy a kemény próbát, a becstelen gyalázatos halált, mint férfiú, erőtelten állhassam ki.
Hallgasd meg, oh fő Jóság, forró kérésemet! A viadalokban és csatákban te vezérelték, oh jó Atyám, Te engedted azokat kiállani, s mentő karod némely kétes harczokban sértetlenül védett meg. – Legyen neved örökkön-örökké áldott. Oltalmazd Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további vésztől; lágyítsd szivét az uralkodónak a hátramaradt társak iránti kegyességre, s vezéreld annak akaratát bölcsességeddel a népnek javára!
Adj erőt, oh Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy ő ama nekem adott szavát: «Sorsát hitének erejével elviselhetni» beválthassa.
Álld meg Aradot, – áldd meg a veszedelembe sodrott szegény magyar hazát!
Te ismered, oh Uram, az én szívemet, s lépteimnek mindegyike tudva van Nálad.
Azok szerint itélj meg kegyelmesen, s engedj a túlvilágban kegyes elfogadást találhatnom! – Amen!

DAMJANICH IVÓPOHARA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos
Múzeumában, Aradon.

SÖRÖSKANCSÓ.
Faragta Palkovics Károly aradi fogságában.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos
Múzeumában, Aradon.

DAMJANICH KEZEÍRÁSA.
A Vásárhelyi Juliához intézett levél czíme.

SERLEG.
Faragta Kompolti aradi fogságában.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos
Múzeumában, Aradon.
Mik az elbukott ügy apostolai? koldusok, bűnösök, vértanúk.
A bölcs törvényszék, mely állott egy tisztből, egy káplárból, egy őrmesterből és egy közlegényből, úgy találta, hogy a kik a legyőzött eszmény imádásának éltek, bűnösök.
Mért nem temetkeznek el elevenen, mint Thonuzoba, ha korszakuk letünt?
Ha nem temetkeznek el maguktól, segítsük őket eltemetni…
Az aradi vár tizenkét foglyának itélete halálra szólt.
Szombat volt, október hatodika, borongós őszi nap.
Az aradi várból tompa dobpergés hallatszik.
Öt óra reggel.
A ködből ki pislognak a tűzérek égő kanóczai, kik a bástyákon állnak ágyúik mellett. Hűvös szél fut át a letarolt bojtorjános pusztaságon. A várfal ablakai ostobán merednek a sötétbe. Fél hat órakor megjelent a VI. kapunál Uthyka Antal főporkoláb, nyomában négy honvédtábornok, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Desewffy Aristid és Schweidel József.
Mindeniket egy pap vezeti karján.
A szomorú menet lekanyarodik a jobboldali első sánczba. Ott megállapodnak.
Szent e hely! A bogáncsos mezőség immár Golgotha, az atillás alakok immár eszmék, áldozatok, vértanúk, minden percz történelmi időszak, minden hang história.
És oly szomorú hangok hallatszanak.
A négy tábornok imádkozik.
Fedetlen fővel, fekete atillában, hószínű ingben, glacé keztyűben állanak. Valamennyien egyformán.
Istenükkel beszélnek. A hatalmas Úrral, kinek tetszik őket erényeikért megostorozni, tetszik őket a mások hibájáért megbuktatni.
Utoljára beszélnek vele innen.
Ezután szemtől-szemben állanak vele.
Nem rettegnek ettől a gondolattól.
Egy nemzet vértanúi ők.
Örömében ajándékozta őket Isten egy feltörekvő kis ország ügyének, jószántából adta nékik a hősi kart, a láng szivet, a mély értelmet, a kitartást és dicsőséget.
Most tetszett neki mindezt visszavenni.
«Az Úr adta, az Úr elvette, szent neve legyen érte áldott!»
Lesz-é, a ki ezt most utánuk mondja?!
Zinner hadbiró felolvassa az ítéletet.
Meghallgattatik.
Hát egy nép imádja, kétségbeesett jajkiáltása, az nem hallgattatik meg odafönt az égben?
Schweidel a gyóntató atyához lép.
– Tisztelendő úr! Ime ezen feszület, melyet boldogult atyámtól örököltem, ezt mindenkor, még a harczok zajában is magammal hordottam. Kezeim közt akarom tartani, úgy vele meghalni, ha meghaltam, ne irtózzék kezemből kivenni, s fiamnak átadni!
Kiss Ernő szomorúan felsóhajt:
– Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat.
Desewffy könnyes szemmel bízza a gyóntatóra nejéhez irt utolsó levelét.
Lázár azzal a kéréssel fordul Winkler áldozárhoz, hogy ha rosszul lőnének, s ő nem halna meg mindjárt, kérje a vezénylő tisztet, ne hagyja sokáig kinlódni, lövessen újra.
Elhangzik a parancsszó.
A négy tábornok letérdel.
A sorból kiválik tizenkét katona, hármával szemben állnak a hősökkel.
A parancsnok kardja int. – Egyszerre dördül el tizenkét lövés. Három atillára kibuggyan a piros vér, három hős élettelenül rogy az árok fűvére.
Ki vagy te, szerencsétlenségedre sebhetlen hős, kit három fegyver golyója nem birt leteríteni? Ki egymagad állsz a négy bajtárs közűl a véráztatta réten, szembenézve a halált adó csővel?
Kiss Ernő az.
Három közlegény odarohan s közvetlen közelről rásüti fegyverét. …
«… Elvégeztetett…»
Szürke, rideg őszi reggel, hat óra elmult, október hatodik napján 1849-ben. Az aradi vár aljában egy elhagyatott legelő, zörg rajta a kóró, fázik rajta az avar. A halál van ez ólmos levegőben, a fenséges felhők alatt. Katonákat készülnek akasztani, hősökkel el bánnak úgy, mint az utolsó gonosztevőkkel szokás. Katonák állanak karréban, a Nocher-ezred egy zászlóalja Tichy őrnagy vezénylete alatt. Uthyka porkoláb kegyelmet kér a kilencz elitélt számára, a százados feleli: Istennél a kegyelem! Már elő is állott a hóhér, Brünnből hozták ide; nyurga morva legény, de ügyes, meg kell neki adni. «Nem lesz semmi baj, meg lesznek velem elégedve», mondja. És megtartotta szavát, kemény volt, ügyes volt, gyors volt. A fájós lábú Damjanich már útközben összeölelgette: «Ön ma az én legjobb barátom!» így szólt hozzá. Hóhérnak, a mi volt, kitünő, példátlan, nem rémült meg a kilencz egymás után állított czölöptől, a mire Nagy Sándor vértanú az utolsó, rettenetes perczek egyikében azt jegyezte meg: «A legjobb, a legczélszerűbb!»
Az első Pöltenberg, már függ ime. A vörös frakkos bakó végzett vele. Az elsővel szemben a többi nyolcz vitéz várja sorsa beteltét. Elől Nagy Sándor, komolyan és büszkén. Mögötte, körülte a többi: Aulich, Lahner, Knezich, Vécsey, Török. A fájós lábú Damjanichot szekéren hozták, Leiningen támaszkodik a szekérhez. Vannak közöttük olyanok, a kik nézik: mint szenved ki mindjárt társuk, komor arczczal, daczosan, fásultan. Van közöttük olyan, a kit a halál érzése, a következő perczek biztos végezte öntudatlanná tett, a ki megszédült, a ki nem bírja nézni a gaztettet, de nincs ezek között egyetlen egy sem, a kin nem látszanék meg, hogy férfi és magyar katona most is. Fehér miseingben papok állanak, térdepelnek az elitéltek és az akasztófák körül, közöttük.
Török Ignácz tábornok következik Pöltenberg után. Kezet szorít bajtársaival, összecsókolóznak és – halott. Következik Lahner György, majd Knezich Károly. Azután Nagy Sándor, hatodiknak: Leiningen Westerburg. A fiatal Leiningen rövid beszédet tartott, a katonák, a papok sirtak. Damjanich tábornok pedig így szólt Sujánszky lelkésznek: «Mit sír tisztelendő barátom, hisz kit kezében tart – a feszületre mutatott – az is az igazságért akasztatott föl!» Aulich Lajos tábornok volt a hetedik, a nyolczadik pedig maga Damjanich János. Össze ne borzolja a szakállát, arra figyelmeztette a hóhért és elmult ő is. Vécsey Károly gróf volt az utolsó.
Ott lógott a kilencz hulla a kilencz bitón. A katonák beteggé lettek e látványtól, pedig a halottak arcza el sem torzult a kíntól, szelid volt, szép volt valamennyi. Tichy őrnagy pedig imára vezényelt és zászlóaljával visszavonult a várba. Jött két uj-aradi paraszt, alkalmi sírásók és egy nagy gödörbe eltemették, mind a kilencz vértanút. És Arad felől özönlött ki a nép a szent helyhez sírni, imádkozni…

Thorma János festménye.
KILENCZ ARADI VÉRTANÚ KIVÉGEZTETÉSE.
Az aradi vár észak-keleti kapujától balra az első sánczban lőtték agyon október 6-án a négy vitéz magyar tábornokot: Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet, Lázár Vilmost. A kietlen, sivár helyet, mely ódon bástyájával, lőréses körfalaival szinte egy börtön-udvar benyomását teszi, az ő kiontott vérük avatta a magyar szabadság egyik legnemesebb és leggyászosabb Kálváriájává. Ködös, borús őszi reggel volt akkor. A felhők meg-megcsordultak, a szél végig süvített a sikon, hogy összeborzongtak rá a sáncz mentén levő jegenyefák s szomorú zizegéssel hullatták le sárga leveleiket a meggyilkolt hősők sápadt arczára, piros vérére. Ez volt a szemfedőjük. Mert a hóhér munkája tart még a halál után is. A halottak az ő tulajdonává lesznek. Megfosztják őket ruháiktól, s mesztelenül hányják a tetemeket a 2–3 láb mély sírokba, melyeket a sáncz tájékán ástak. Kiss Ernő és Dessewffy holttestét, busás pénzért, később családjuknak kiadta a bakó; de Schweidel és Lázár csontjai ma is ott porladnak a gyászmező földjében jeltelenül.
A sáncz pedig ezután sem szünik meg borzalmak szinhelye lenni. Tizenkilencz nappal később, okt. 25-én, itt lőtték agyon Kazinczy Lajost, a nagy Kazinczy Ferencz fiát, a ki csak két héttel Világos után, aug. 25-én Zsibónál tette le a fegyvert az oroszok előtt. Ő volt a tizennegyedik tábornok, a kit a vért lihegő bosszú vérpadra vitt. De az aradi vértanúk sorát ő sem rekesztette be.
Még hányan vérezhettek el itt a rémület, a borzalom amaz iszonyatos idejében, mikor a gyász mint nehéz, fekete éjszaka borult ránk, a melyben csak sírni s remegni tudtunk, veszteségünket megszámolni nem.

Cserna Károly rajza.
A NÉGY VÉRTANÚ KIVÉGZÉSI HELYE A SÁNCZOK KÖZT.
Túl a Maroson, Arad és Uj-Arad közt, ott van az «Akasztófák mezeje». Itt végeztek ki 1849 okt. 6-án kilencz honvéd-tábornokot: Pöltenberg Ernőt, Török Ignáczot, Lahner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagy-Sándor Józsefet, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és gróf Vécsey Károlyt. Reggel 7-kor kezdte munkáját a hóhér és délelőtt 10 órakor fejezte be. Kemény nyakuk volt ezeknek az embereknek, még az akasztófán sem akart meghajolni.
Katonák voltak, vitézek voltak, győzelmes csaták dicsőséges hősei; és úgy kellett meghalniok, mint a legundokabb gonosztevőknek, a leggyalázatosabb halállal: akasztófán. A nemtelen vég nem őket becstelenítette meg, s mióta ők szenvedtek ki rajta, az aradi kilencz akasztófa szinte vallásos kegyelet tárgya és szent ereklye a magyar nemzet martiriumának gazdag tárházában.
Vesztőhely ez a mező, de temetőhely is. A kínhalálra hurczolt kilencz hős tetemét ennek a földébe kaparták be, ugyanúgy, mint golyó által kivégzett négy társukét. Ruháikon a hóhér osztozott a pribékekkel, s holttesteiket meztelenűl hajigálták a frissen ásott, nyirkos sírokba, a melyeket csakhamar a mező síkjával egyenlőre simított az idő. Pöltenberg Ernő, Török Ignácz, Knezich Károly, Nagy Sándor József és Aulich Lajos nem is kaptak többé más nyugvóhelyet. Poruk összevegyült az akasztófák mezejének földjével, s ma már csontjaikat se lehetne összeszedni, hogy keresztény módon eltemettessenek.
És jöttek azután idők, mikor a nemzetnek többé gyászolni sem volt szabad. Égő fájdalommal nézett a magyar Arad felé, de csak gondolata zarándokolhatott el a nemzeti Kálváriára emlékezni és imádkozni. Évek jöttek, évek mentek, s a martirium helye megjelöletlen maradt. S mikor a férfi-lélek is elcsüggedt és tehetetlen volt a férfi-kar: hogyan akadt volna «hazám leányi közt egy
…Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené.»
Féltek az árnyaktól, s mint a Krisztus kősírja körül, zsoldosok őrködének, nehogy azok emlékezéssel fölébresztessenek. Még az alkotmány visszaállítása után, 1869-ben, sem szünt meg ez a rettegés az aradi árnyékoktól. Történt, hogy az 1861-ben alakult honvédegyletek a koronázás után új életre kelvén, elhatározták, hogy okt. 6-án Aradon összejönnek. Ezt az összejövetelt azonban báró Wenckheim Béla, akkor belügyminiszter, minisztertanácsi határozat alapján betiltotta, mert – mint szept. 14-én kelt rendeletében írja, – «bármi legyen is a kitüzött aradi gyülés czélja, már maga a hely és az idő, a melyre az kitüzetett, annak olynemü tüntetés színét kölcsönzik, mely a régi sebeket újra feltéphetné, a kölcsönös bizalmat megingathatná s könnyen ellentüntetésekre adhatna okot.»
Azóta, hála Istennek, sűrűbbre szövődött az a fátyol, mely hivatva van a múlt történetéből eltakarni mindazt, a mi elkeseredés, a mi gyűlölség, a mi bosszú. Az emlékezésre azonban nem lehet fátyolt borítani. A nemzet fölkereste a vesztés mezejét, s a helyen, hol a mártirok kiszenvedtek, dombot emelt és arra oszlopot állított, nem a gyűlöletnek, hanem a hálának, nem a bosszúnak, hanem a dicsőségnek.

Cserna Károly rajza.
A KILENCZ VÉRTANÚ KIVÉGEZTETÉSI HELYE AZ EMLÉKOSZLOPPAL.
A martyrok tetemeit ott ásták el a bitó alatt, és a sánczárokban. Lázár, Damjanich, Vécsey, Lahner feleségei hiába könyörögtek a kegyetlen Howiger várparancsnok előtt, hogy a drága holttesteket adják ki a családnak. Howiger azt irta kérvényeikre: «Darf nicht sein.» De tudtokra adták, hogy ha magánúton elviszik a holttesteket, abból nem lesz baj. A siroknál a bakó virrasztott, vásárra lesett. Árulta a halottakat pénzért. Vécseyért ötven aranyat, Leiningenért tizenhármat, Dessewffyért ötszáz, Damjanich és Lahnerért hatszáz forintot kapott. Egyetlen kis kézi lámpa világánál bontották fel a sírokat. Nehéz volt a kilencz sír közül kinek-kinek megtalálni a maga halottját. Csak a kivégzés sora igazította útba őket. A halottak abban a sorban feküdtek egymás mellett, a mint a kivégzésre következtek. Feküdtek pőrén, ruhátlanul, mert a hóhérlegények még a véres inget is lehúzták róluk. Vécsey holttestét még azon éjjel kivitték a temetőbe. Ott feküdt 1850-ig, mikor felépült a család sirboltja. Damjanich és Lahner Mácsára vitettek, Csernovics birtokára. Ott tették őket örök nyugalomra. Mikor Mácsa a Károlyi grófok birtokába ment át, Károlyi Ella grófnő sirkövet állíttatott a szent hamvak fölé. Leiningen Monyorón talált nyugvóhelyre. Kiss Ernőt csak október 8-án ásták fel a sánczárokból. Akkor az aradi temetőbe vitték, egy B. B. jegyű keresztet tűztek a fejéhez. Most a Török-család sirboltjában porlad, Német-Eleméren. Dessewffyt csak 1850 tavaszán emelték ki a sánczárokból. Nagy nehezen sikerült titokban felásatni; az osztrák őrnagy, ki a vértanú öcscsét szándékában segítette, kikötötte, hogy a holttestet nem koporsóban, hanem ládában vigyék el. De hogy ezt tehessék, fel kellett a holttestet darabolni. Ugy vitték Morgonyára, a család sirboltjába. Lázár és Schweidel holttestei most is ott porladnak az árokban; a család kereste ugyan a holtakat, de kiadatásukat nem lehetett kieszközölni. Pöltenberg Ernőt is kereste a család. Huszonöt négyszögölnyi területet ástak fel érte, de nem akadtak rá. A tizenhárom közül hét ma is ismeretlen sírban porladoz. Schweidel, Lázár, Pöltenberg, Török, Knézich, Nagy Sándor, Aulich. Mindegy, akárhol pihennek; a haza földében nyugosznak, s tetemeik szentté teszik a pihenőhelyet.

DAMJANICH ÉS LAHNER SÍRJA MÁCSÁN.

GRÓF VÉCSEY KÁROLY SÍRBOLTJA.
Az aradi ereklye-múzeum tele van a vértanuk emléktárgyaival. A kegyeletes utókor szentség gyanánt szedte össze mindazon apró holmikat, melyeket vértanuink börtönükben használtak, mely szórakoztatta őket, melyeket a halálra várakoztukban maguk fúrtak-faragtak s melyek mártirhaláluknak tanúi voltak. A kilencz bitófa egy-egy kis hasábfája mellett ott látható Kiss Ernő inge, a golyóégette kis lyukkal, a selyemkendő, melylyel Lázár Vilmos szemét bekötötték, Vécsey feszületje, melyet a bitó alatt kezében tartott, ott családjukhoz írt leveleik, melyek minden sorából a tiszta szívű emberek beszéde szól hozzánk, s sok más egyéb emléktárgy. A mai kor gyermeke, ki a szabadságharcz titánjait csak a történelemből ismeri, meghatottan szemléli e szent klenodiumokat, melyek közelebb viszik a félszázad előtti hőskor megdicsőült alakjaihoz.

GRÓF VÉCSEY KÁROLY EMLÉKTÁRGYAIBÓL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KISS ERNŐ EMLÉKTÁRGYAIBÓL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

WORONIECZKI HERCZEG SAPKÁJA.
A szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

DAMJANICH PIPÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KISS ERNŐ MELLÉNYE ÉS INGUJJA, MELYBEN AGYONLŐTTÉK.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

LÁZÁR VILMOS SELYEMKENDŐJE, MELYLYEL SZEME BE VOLT KÖTVE, MIKOR AGYONLŐTTÉK.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Arad város hazafias lakossága nem feledkezett meg a vértanúkról. Az agyonlövés helyén nincs ugyan emlékkő, de a város díszes főterén emlékszobor áll. A koszorú, mit e szobor magas talapzatán Hungária alakja tart kezében, örök és hervadhatlan, mert egy nemzet hálája és kegyelete nyujtja azoknak, kik szent ügyéért feláldozták magukat.
De Arad város más megható módon is nyilvánítja kegyeletét. Gyűjteni kezdte, s gyűjti folytonosan azokat az emlékeket, melyek a hősöktől és vértanúktól ránk maradtak. Arad, e szép ifjú város, melyet a nagy száműzött nevezett el magyar Golgothának, kétségkivül legméltóbb helye oly gyűjteménynek, mely a szabadságharcz emléktárgyait, ez ereklyéket magában foglalja. Az ily gyűjtemény nem csak annál a vonatkozásnál fogva megható, melyben a nagyszerű kor daliás alakjaival áll, hanem művelődés- és kortörténeti szempontból is érdekes. Itt van Batthyány szemfedője, egy foszlott kis selyem darab, amott Kiss Ernő erszénye, gyöngyhímzés, gyöngéd kezek munkája; emitt faragványok, az aradi vár foglyainak kezéből; egy magyaros ékítésű gyufatartó, egy fakoszorú, mely pikkelyek módjára gondosan faragott fadarabkákból van összerakva, amott egy huszár kezdetlegességében megindító alakja. Az a selyemfoszlány egy nagyszerű korszakot idéz elénk, egy férfit támaszt fel előttünk, azt, a kinek szemére borúlt, a gyufatartó nyakas magyart jelent, ki fogsága unalmában, az egyetlen megengedett szórakozással, a faragcsálással is lelkes magyarsága mellett tüntet. E gyufatartó magyaros motivumaiban honszeretetét fejezte ki, a tömlöcztartó előtt érthetetlen módon. A huszár egy fogoly titkos ábrándjairól beszél, a vonzalomról, melylyel szíve a közel múlt dicsőségén csüggött. Így nyilatkoznak meg a kor hangulatai és titkos törekvései egy-egy jelentéktelennek látszó dolgon. Így lesz az egyénileg tiszteletes emlék egy korszak műveltségének, ipari fejlődésének, s mindenek fölött hangulatainak és érzelmeinek tanúja.
Az aradi múzeum, mely most a város házában van, nem sokára külön palotába költözik, mely országos gyűjtésből épül, s melynek tervét itt be is mutatjuk. Vidor műépítész munkája.
A múzeum a Kölcsey-egylet tulajdona, létrehozása körül Varjassy Árpád és Lendvay Sándor szereztek kiváló érdemeket, amaz elnöke, ez buzgó titkára az egyletnek.

KULACS.
Erdősy Ráfaelé volt.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

GUYON SAPKÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

OSZTRÁK CSÁKÓK ÉS MELLVÉRT.
A kassai Múzeumban.

HADIK ÖVE.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

SERLEG 1848-AS HUSZASOKBÓL.
Reményi Ede kapta emlékül.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
A Tizenháromnak a nemzet kegyelete impozáns szobrot állitott Aradon. Két kiváló magyar művész alkotta e művet: Huszár Adolf, a ki tervezte, és Zala György, a ki kidolgozta és befejezte. Zala szent lelkesedéssel ragadta meg a Huszár Adolf kezéből kiesett vésőt és fényes sikerrel alkotta meg a művet. Az elhunyt mester tervén sokat változtatott: magyarosabbá tette.
A szobrot 1890 október 6-án, az aradi mártirium negyvenegyedik évfordulóján leplezték le az egész ország fenséges ünneplése közt. Verőfényes szép őszi nap volt. A szabadságtéren az ország minden részéből összesereglettek állottak áhitatos csendben. Az elleplezett szobor lábánál virág- és babérerdő. Az ősznek talán minden virágát letépték e napon… Mikor a lepel lehullott és a szobor láthatóvá lőn, meghatottság vett erőt a tömegen: mert arról az oszlopról alánézett Hungária érzalakjától megkoszoruzva a tizenhárom vértanúnak nemes arczmása, kik értünk és alkotmányunkért bitófán és nemtelen golyók által haltak.
A szobor rendkivül szép. A főalak Hungária, gyönyörü amazon, sisakján szent Margit koronája, vállán Mátyás paizsa, bal kezében Szent István kardjára támaszkodik, jobb kezében tölgy- és babérkoszorut tart magasra s nyugodt arczczal, szent bizodalommal tekint lefelé. A sodronyos pánczélinget, gazdagon hímzett lovagruhát viselő alak, melynek sisakja alól kétágú magyaros hajfonat hull alá, rendkivül megragadó.
A talapzaton négy allegorikus csoport van. Az Ébredő szabadság, nő-alak, két kezén széttépett lánczczal, a mint lelkesedve tekint a fölötte lebegő Géniuszra, ki fölsegíti a földről és égő szövétnekkel világít elébe; a Harczkészség, sisakos classikus harczos ifjú; az Áldozatkészség, nőalak, a mint diadémjét a haza oltárára teszi; a Haldokló harczos, zászlót szivéhez szorító haldokló hős, kit égre tekintő nőalak támogat. A talapzatot koszorúként övezi a tizenhárom vértanu domborművű arczképe.
A mellékcsoportok közül az Ébredő szabadság annyira megnyerte Andrássy Gyula gróf tetszését, hogy mikor Zala e csoportozatot befejezte, így szólt hozzá:
– Ne is csináljon többet, csak ezt s helyezze valami nagy obeliszk vagy piramis elé, melynek oldalain lehet a tizenhárom tábornok képe csoportosítva. Magában ez is kifejezne mindent.
A leleplezés ünnepe után a nagy közönség kivonult a vesztőhelyre, az aradi Golgotára, a hol kilencz tábornokot fojtott meg a hóhér. Ez a hely a várba vezető hídtól jobbra, a zsigmondházi országút mellett van. Most gránit-obeliszk emelkedik rajta. Ez oszlopánál folyt le az ünnep megragadó befejező momentuma.

LÁNDZSA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

HUNÁRIA ALAKJA AZ ARADI VÉRTANUK SZOBRÁN.

KLAPKA KARDJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Idegen ország szülöttje volt, de mint osztrák katona 1848-ban elesküdött a magyar alkotmányra, s esküjéhez híven szolgálta a nemzetet nagy, eposzi tusájában. A mérnökkari akademiát végezte, s Hrabovszky alatt résztvett a szerbek ellen viselt háborúban. Majd a hadügyminisztériumba hívták, s a központi táborkar vezetésével bízták meg. Mikor aztán inkább a csatatéren, mint az irodákban volt szükség használható emberekre, a kormány Erdélybe küldte, hol Gyulafehérvár ostromát vette át. Következett a segesvári catastropha, Bem serege megsemmisült, s az oroszok ettől kezdve nem találtak komoly ellenállásra. Stein kétszer próbált szembeszállni velük, 1849 augusztus 1-én és 12-én. Mindkétszer megverték. Ekkor Bem felmentette állásától, mire ő Törökországba bujdosott, hol mohamedán hitre tért, s török szolgálatba lépett. Mivel a török állapotokat erősen kritizálta, börtönre vetették, s ott halt meg 1858-ban.

STEIN MIKSA BÁRÓ.
1810–1858.
Orlay Petrich Soma festménye után.
Az emlékezet fájdalmas büszkeséggel időzik Damjanich nevénél. Örökre büszkék leszünk rá, mint nemzeti hőseink legelsőjére, de minden behegedt sebünkből patakként megindul a vér, ha arra gondolunk, hogy az önkény ezt az embert bitófára hurczolta! Ami a férfit és a katonát ékesíti, az megvolt benne: vitéz a vakmerőségig, halálmegvető, egyenes lelkű, őszinte szavú, puritán becsületességű, jószivű. Hazájáért minden perczben kész volt életét koczkára tenni és százszor tette is. Vasfegyelmet tartott, de katonáihoz gyengéd volt, mint szerető apa a fiaihoz. Ő tanította meg a honvédet erre: «Szuronyt szegezz! Előre!» Az ő nevelése volt a híres veressapkás 3-ik és 9-ik zászlóalj, a kik Damjanich egy intésére tűzokádó ágyútelepek, lovasezredek ellen mentek szuronynyal. Mikor hatalmas alakja, lengő fekete szakálla megjelent a hadsorok élén, mikor dörgő szava megszólalt, a honvéd szeme felragyogott: «Győznünk kell, mert Damjanich velünk van!»

DAMJANICH JÁNOS.
1804–1849.
Orlay Petrich Soma festménye után.
Egyike volt azoknak a lengyel forradalmároknak, a kik abban a reményben jöttek Magyarországra, hogy, ha a magyarok a szabadságharczból győztesen kerülnek ki, legott kezükbe ragadják az elbukott lengyelség ügyét. Mikor az osztrák orosz segélyért folyamodott, épen ez volt egyik fő érve, s ugyancsak emlegette a lengyel forradalmi katonák nagy számát a magyar hadseregben. Vysocki az 1830-iki lengyel forradalom leverése után Francziaországba menekült, hol a metzi katonai iskolát látogatta, s 1848-ban idejött és felajánlotta szolgálatait Kossuthnak. Kossuth szívesen fogadta a sors-rokon nemzet katonáját, s azonnal alkalmazta is. Vysocki eleinte a lengyel légió egy részét vezette, majd Damjanich alatt mint ezredes vitézkedett. Később tábornok lett. Magasabb katonai tehetsége nem volt, de nem egyszer kitünt személyes bátorsága által, különösen a nagy-sarlói utczai harczban. A világosi fegyverletétel után külföldre menekült.

VYSOCZKI JÓZSEF.
1809–1869.
Orlay Petrich Soma festménye után.
A honvédsereg egyik legérdekesebb vezére volt. Festői alak, a milyenek Árpáddal jöhettek be a hazába. Hatalmas homlok, villogó szem, sasorr, rengeteg bajusz, lengő nagy szakáll, széles váll. Tiszta szívü, nemes hazafi. Hős. Kiváló vezér.
A vitéz tábornok 1813-ban született Pokorágyon, Gömörmegyében. Atyja ágostai evangélikus lelkész volt. Ő katonai pályára lépett; 1833-ban a 19-es Hessen-Homburg gyalogezred hadapródja. Bécsben tanult. Hadnagygyá 1837-ben lett és tizenegy évre rá a 48-as márcziusi napok főhadnagyi rangban, ezredsegédi minőségben találják. Ekkor századosi ranggal a honvédseregbe lépett, végig küzdötte Görgei téli hadjáratát. Görgei éles szeme azonnal észrevette benne a kitünő vezért. Gyorsan emelkedett, tehát hadosztály-parancsnokká s mint ilyen vett részt az áprilisi győzelmekben. Buda ostrománál hadosztálya a vízműveket vívta, oly erővel, hogy Hentzi a döntő reggelen személyesen vezette ellene csapatait. Junius 13-án Csornánál fényes győzelmet aratott; szuronyszegezve támadta meg a községet s három órai gyilkos harcz után kiverte onnan az osztrák hadosztályt, melynek vezére, Wyss tábornok is elesett. Később a Rábavonalat védelmezte; itt az ellenség elvágta a főseregtől, aztán a déli hadsereghez rendeltetett. A diadalmas hegyesi csatában, mely Jellachichra megsemmisítő csapást mért, szintén részt vett. A szabadságharcz után Romániába menekült és Kursid basa néven hadosztály-parancsnoki minőségben török szolgálatba lépett. 1852-ben kilépett a török hadseregből s Londonba költözött, a hol Görgei emlékirataira czáfoló röpiratot írt. A krími háború előtt ismét török szolgálatba lépett és Karszt védelmében megint megmutatta oroszlánkörmeit az orosznak. A háború után nyugalomba vonult, megint Londonba, s ott halt meg 1865-ben.

KMETHY ISTVÁN.
Orlay Petrich Soma festménye után.
Ez nem a hős, nem a vértanú, ez annak a nagybátyja, a forradalom idején Temesvár parancsnoka, unokaöcscsének és a magyar szabadságnak vak gyülölője, a ki szívesen hóhéra lett volna fiatal öcscsének s a még fiatalabb magyar szabadságnak. Leiningen Keresztély gróf Puchner alatt küzdött a magyar eszmék ellen, s mikor Temesvárnál kitüntette magát, táborszernagygyá lett, 1850-ben részt vett a frankfurti gyűlésen, mint osztrák megbízott. 1851-ben ott volt a drezdai conferentián, 1855-ben krakkói hadtestparancsnok lett. Fényes, dicsőséges pályát futott hát meg; elismerések és kitüntetések érték, mig gyülölt unokaöcscse ott feküdt a monyorói sírban, a négy fiatal tölgy alatt. És mégis ez a hős, az elbukott, a vértanú.

Egykorú kőnyomat után.
GRÓF LEININGEN KERESZTÉLY.
Vértanú. Kötelességtudó, nemesszívű katona és jó vezér. Horvátországban született, de végső lehelletéig híven szolgálta hazánk ügyét. Ő is az osztrák seregből került a magyarba, mikor annak egy részét a magyar hadügyminiszter alá rendelték, s a király nevében feleskették a magyar alkotmányra. Knezich híven megtartotta esküjét. Katonai pályáját abban a határőr-ezredben kezdette, melyben atyja is szolgált. Damjanich alatt harczolt. Mikor 1849 januáriusában a délvidéki magyar seregeket a Közép-Tiszához rendelték, Knezich Damjanich-csal szintén feljött ide. Márcziusban a főseregbe került s annak legtöbb diadalmas csatájában része volt. Nem kell egyebet mondani róla, mint hogy április havában mint ezredes, ő volt parancsnoka annak a dandárnak, melyet a két hős pirossipkás zászlóalj, a 3-ik és 9-ik alkotott. Az 1849 április 4-iki bicskei csatában is ő vezette azt a dandárt, mikor az a Tápió hidját szörnyű golyózápor közt elfoglalta. Az április 26-iki győzelmes komáromi csatát ő kezdte meg, dandárával éjfél után átkelvén a hídon. Budavár ostrománál már a III. hadtest parancsnoka. Ő ostromolta a bécsi-kaput, noha a rohamban személyesen nem vett részt, mert öcscse a várbeliek közt szolgált. A junius 20-iki első peredi ütközetben, mikor Asbóth Peredet csodálatos vitézséggel elfoglalta, hadtestével későn érkezett meg, a miért a haragos Görgei megfosztotta a parancsnokságtól, noha a szabadságharcz katonai irói azóta kimutatták, hogy Knezich nem is érkezhetett meg hamarabb. Kossuth ezután a Felső-Tiszánál levő tartalék parancsnokává tette. Az oroszok augusztusban leszorították Nagyvárad alá s Görgeivel ő is letette a fegyvert. Az aradi vérbiróság Knezichet, mint volt osztrák tisztet, szintén kötélhalálra itélte. Október 6-án osztozott a tizenhárom mártir megrendítő sorsában. A hóhér negyediknek akasztotta föl.

KNEZICH KÁROLY.
Orlay Petrich Soma festménye után.
Hős volt, dicső volt. Vére csurgott a magyar földre a szabadság s jog védelmében. Neve már nem él az ajkon, de él a szivekben emléke névtelenűl is. Az érdemjel, melyet a nemzet tűzött kebelére, megilleti őt, mert a kettős keresztes halmokat s a négy folyó országát nemcsak atilláján kivül viselte, de hordta gondjukat belül is kebelén.

BENICZKY LAJOS.
Egykorú kőnyomat után.

VETTER EZÜST KOSZORÚJA.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
A temesmegyei Vingán született. Ügyvédnek készült, s már az is volt, midőn a szabadság lehellete az akták közé is elhatott. Dunyov megérezte, megértette a nemzet hangulatát és vágyait, s oda hagyva irodáját, honvédnek állt. Előbb hadbiró volt, majd Gál László vette maga mellé segédtisztnek, kapitányi ranggal. Vitéz volt, bátor, józan ember, több csatában verekedett, a Nagy-Kátaiban meg is sebesült. A pesti haditörvényszék 1852-ben tíz esztendei várfogságra itélte. A büntetésből hat évet ki is töltött Josefstadtban. Azután egy ideig Pesten élt, s a kertészeti társulat hivatalnoka volt. 1860-ban a régi eszmények Garibaldi zászlójához vonták. A volturnói ütközetben elvesztette fél lábát. Élte hátralevő részén olasz nyugdíjból élt, nagyrészt Kossuth társaságában. Meghalt 1889-ben.

DUNYOV ISTVÁN.
1815–1889.
Egykorú kép.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Szorgalmas, csöndes, tehetséges cseh ember volt. Lassan, fokról-fokra haladt fölfelé a hivatal lépcsőin. Majláth József vette maga mellé először tollnokul, lassanként a cancellária titkára, majd a magyar királyi udvari kamara alelnöke lett. Midőn Kossuth oly értelmes és becsületes embert keresett, a kire a forradalom zavaraiban pénzügyminiszteri tárczájának vezetését rábízhassa, Duscheket találta ilyennek. Kossuth várakozásának meg is felelt. Csakis így lehetett később a Szemere-cabinet pénzügyminisztere. Ma mégsem vagyunk tisztában jellemével. A temesvári csata után menekültében elfogták az osztrákok, s ő a nála levő iratokkal s a kincstárral, melyben öt millió forint volt, megadta magát. E tény körül ma is sok a homály. Az bizonyos, hogy fogságából hamar kiszabadult, mi szinte vád ellene. Még nagyobb vád az, hogy a híres fekete könyvben, mely Ácsnál Klapka kezébe került, neve után e szavak álltak: «Teljesen igazolt.»
Miért védenének egyetlen, talán téves adat nyomán kelt vád ellen, miért vádolnánk annak alapján? Döntő szerepe nem volt, s alakja fölött nyomtalan száll el az idő.

DUSCHEK FERENCZ.
1797–1873.
Egykorú fametszet után.
A szabadság áldásos eszméi a gyermekek közé is eljutottak. A szabadság is azt mondta: «Engedjétek hozzám a kisdedeket».
A gyermekek katonásdit játszottak, a serdülő ifjak átérezték az eszméket, s nem egy találkozott közöttük, a ki el mert menni a halál mezejére.
Mikor a szabadságharcz kitört, s az ifjakat is megszállta az a szent rajongás, mely az aggot is ifjúvá teszi, – a szülők haza vitték gyermekeiket az iskolából. Féltették őket.
Haza vitték Than Károlyt is Becskerekről Ó-Becsére. De a gyermek ott is mindig a honvédtábort látogatta, otthon katonásdit játszott, s addig-addig kérte szüleit, míg megengedték neki, hogy kardot kössön. Böhm tüzérszázados fogadta oltalmába a fiút, a ki akkor tizenhárom éves volt. Legfiatalabb az egész nemzeti hadseregben.
De a fiatalság nem hiba, sőt olykor erény. Ekkor is az volt. Than Károly nem sokára főtüzér lett, két lovas ágyú parancsnoka, és pedig épen Bem seregében. Részt vett a bukovinai hadjáratban, ott volt a vizaknai ütközetben is, egy ágyú meg is sebezte lábikráját. E könyv 162. oldalán, Roskovics képén ő az a fiatal tüzér, ki a kép előterében a havon elterül. Ezt a képet Roskovics épen az ő ötven esztendős tanári jubileumára rajzolta a Than-albumba.
Sok mindenen ment át, a mik férfivá tették – már gyermekkorában. Sebesülten elfogták, de Bem kiszabadította; azután a nagy-szebeni puskapor-malomban működött.
Tizennégy éves korában látott oly nemzetrendítő catastrophát, minő száz ember életben esik egy. Ott volt a zsibói fegyverletételnél, s Gál és Kazinczy seregében ő is letette a fegyvert. Böhm tüzérőrnagy felesége vitte őt innen Nagy-Váradra a maga kocsijának bakján. Ott a hadi-törvényszéknél jelentkezett, de az sem büntetni valónak, sem besorozásra alkalmasnak nem találta. Szabadon eresztették. Ma egyetemi tanár, európai hírű tudós és főrendiházi tag.

THAN KÁROLY.
Szül. 1835.
Than Mór festménye után.

Egykorú kőnyomat.
KATONÁSDIT JÁTSZÓ GYERMEK.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Gróf Zichy Lipót nevéhez egy hősi pálya s kivált egy ősi fegyvertény emléke fűződik. «Daczolva atyja akaratával, nem gondolva anyagi érdekével, feláldozva egy fényes pályát, azok sorába állott, a kik előtt a nélkülözés bizonyos, a halál valószínű és az elismerés kétséges volt.»
A parendorfi ütközet után (1848. decz. 16.) a Közlöny deczember 21-iki számában Kossuth közzéteszi Görgei jelentését, melyben a következők foglaltatnak:
«A mult 16-ki általános megtámadásnál leginkább Zichy Lipót 10-dik huszár-ezredbeli őrnagy tűntette ki magát legdicsőségesebben, ki üstökön ragadván a dicső veszély alkalmát, négyszer nagyobb ellenségnek soká a legbátrabban ellenállt… A névszerint érintett törzstisztek megannyi hadvezérek; és én – mond Görgei tábornok – nyugodtan mehetek a legsűrűbb ágyútűzbe, mert biztos vagyok, hogy ha én elesem, csak megannyi jelesebbnek engedem át a fővezérséget…»
A grófot Görgei mindjárt a csatatéren nevezte ki őrnagyból alezredessé, s az okiratot, melyet itt hasonmásban közlünk, az első betütől az utolsóig maga Görgei irta.
A fent idézett tudósításra vonatkozólag a Közlöny későbbi számában (930.) a «Nemzeti gyűlés» rovatában ezt olvassuk:
«Ezen örvendetes hivatalos tudósítás után ugyan a honvédelmi bizottmány elnöke (Kossuth) következő indítványok elfogadására kérte a képviselőházat fel:
1-ször, hogy a nemzet köszönetet mondván Görgei Arthúr vitéznek és vitéz seregeinknek, ezt az időszaki sajtó utján közhirré tétetvén, az egész haza tudomására juttassa, s a képviseletiház Zichy Lipót, Guyon, Görgei Kornél, Pusztelnik, Makk, Kmety, Pöltenberg, Zehlhoffer, Szegedy Imre, Türk, Inczédy László és az egész 14. Ernő-zászlóalj és a huszár sereg hősies magaviseletének emlékét jegyzőkönyvébe igtatva e méltó elismerést az utókorra átszállítsa.
2-szor, hogy Zichy Lipótnak a harcz mezején tanusított dicső és hősies magaviselete miatt Görgey tábornok által a csatatéren alezredessé történt kineveztetését nem a szokott úton, hanem rendkivülileg maga a nemzet erősítvén meg, azt magáévá tegye.»
E példa mutatja, hogy a nemzet akkor is meg tudta jutalmazni érdemeseit, egyszerűen, de szives és megindító formában.

GRÓF ZICHY LIPÓT.
Gróf Zichy Géza birtokában.
A kerepesi-úti temetőben karcsu obeliszken kilencz név olvasható. Kilencz vértanú nyugszik a sírkő alatt, kiket az Új-Épületben végeztek ki. Azt az obeliszket a martirok hamvai fölé a honleányi kegyelet emelte.
Első név az obeliszken Csernyus Emánuelé, a kit 1849 október 24-én akasztottak föl az Új-Épület mögött. 1808-ban született. A szabadságharcz idején tanácsos volt a pénzügyminiszteriumban. Mondják, hogy Haynau összetévesztette Csernátonival s azért végeztette ki. Egy napon halt meg Perényi Zsigmond báróval, a felsőház elnökével és Szacsvay Imrével, a debreczeni függetlenségi nyilatkozat egyik szerzőjével. Hős halált halt, a bitó alól üdvözletet intett az Új-Épületben raboskodók felé.
Szacsvay Imre második a sorban. 1818 november 1-én született Sályán, Biharban. Kossuth 1848 május 10-én kinevezte a nagyváradi kincstári uradalom ügyészévé s junius 24-én Nagyvárad országgyűlési képviselővé választotta. Debreczenben a képviselőház jegyzője volt s így része volt a függetlenségi nyilatkozat szerkesztésében. Világos után fogságba került és az Új-épületbe vitték. Nagy jellem volt. Nyugodtan halt meg.
Abancourt Károly október 20-án került a bitóra Woronieczky Miciszláv herczeggel és Giron Péterrel. Haynau e napon a külföldieken töltötte vérszomját. Abancourt és Woronieczky herczeg lengyelek voltak, Giron a német légio parancsnoka. Abancourt Lembergben született 1811-ben, az osztrák seregben szolgált mint altiszt és 1841-ben felségárulás vádja alatt harmincz évi sánczmunkára itélték. 1848 neki is meghozta szabadságát és a honvédseregbe állott, melyben hősiességével kiérdemelte a tiszti kardbojtot. A 12-ik huszárezredben százados volt, később Dembinski táborkarába osztották. Az új-szegedi csatában fogságba került.
Giron Péter őrnagy, a halálfejes legio parancsnoka, a hősök hőse. Aachenben Poroszországban született 1798-ban. A bécsi októberi forradalom egyik vezére volt, majd Magyarországba menekülvén, itt a halálfejes német légiót, a legnépszerűbb, a leghősibb, a legelszántabb külföldi csapatot szervezte és vezette. A szabadságharcz után az Uj-Épületbe, onnan, október 20-án a bitóra került.
Streith Miklós boglári plébános, öreg, ötven esztendős galambszivű pap volt. Az volt a bűne, hogy az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot, mint annyi más templomban, ő is felolvasta a szószékről. Ezért káplánjával, König Mórral együtt elfogták és Haynau mind a kettőt kötélhalálra itélte, de a plébános itéletét később agyonlövetésre, a káplánét tizenötévi várfogságra változtatta. 1849 szeptember 5-én végezték ki a szegény öreg plébánost. Csodálatos nyugalommal nézett a halál szemébe. Az utolsó perczben ezt kiáltotta a katonák felé:
– Vadászok, nevem Streith Miklós! Én ártatlanul halok meg. Emléket hagytam számotokra a porkolábnál. Jól czélozzatok!
A megmenekült ifjú káplánból később kanonok lett.
Kolosy Gábor 1824-ben született Felső-Fejérmegyében. 1848 márcziusában bölcsészettan-hallgató volt Pesten. Szívvel-lélekkel a márcziusi ifjúsághoz csatlakozott és később a honvédseregbe lépett, melyben százados lett. Avval vádolták, hogy ő vezette azt a néptömeget, mely Lamberget meggyilkolta és ő vágott elsőnek kardjával a tábornok fejére. Ezért itélték halálra. 1850 január 23-án fölakasztották Pesten.
Noszlopy Gáspár vakmerő guerilla-vezér volt. Vracsikon született Somogymegyében. A szabadságharczban somogyi kormánybiztos volt és a megyei nemzetőrséget szervezte, majd szabadcsapatával, melylyel a Bakonyba vette magát, gyakorta nyugtalanította az osztrákokat. Az önkényuralom sötét korában a Mátrában alakított szabad-csapatot és az volt a terve, hogy a fejedelmet magyarországi körutjában elfogja. A félelmet nem ismerő ember azonban fogságba került és 1853 márczius 3-án az Uj-Épület udvarán felakasztották. Csak huszonkilencz éves volt.
Jubál Károly, a József-ipartanodának, a műegyetem ez ősének a tanára volt. Nagy műveltségű férfiú. Noszlopy összeesküvésekor őt is elfogták és 1853 márczius 3-án bitón kivégezték, harminczöt éves korában.
Sárközy Sándor ügyvéd ugyanazon a napon szenvedett vértanú-halált, melyen Noszlopy és Jubál. Őt is az összeesküvésben való részességgel vádolták. E véres napon öt akasztófát láttak az Új-Épület falai; a már említett három vértanún kívül kivégezték még Andrásffy Károly földbirtokost és Nagy Albert szabad-csapat vezetőt, kik azonban nem az obeliszk alatt levő sírban nyugszanak.

Egykorú kőnyomat.
A BÚCSÚZÓ NEMZETŐR.
Az Országos Képtárból.

Egykorú kőnyomat.
A HAZATÉRŐ NEMZETŐR.
Az Országos Képtárból.
A lila Mettau partján, bájos és regényes vidéken áll ez a gyalázatos emlékű hely, Josefstadt, mint az osztrák hivja, Josefov, a mint a cseh nevezi, Plesz, a hogy a régi krónikákban irják. Hatalmas, bevehetetlen vár volt akkor, azelőtt; ma: egy semleges, a hadászatra nézve értéktelen pont. Kitünt, hogy azért nem támadta soha ellenség, mert mit sem ér, ha elfoglalják. Így az iszonyúan megerősített nyolczszöget, bástyáival, aknáival együtt leszerelték, beszüntették, mint várat – az utolsó évtizedben – és hogy egykor hatalmas hely volt, a katonaság ezrei tanyáztak benne, nem mutatja más, mint fent, a vár tetején elterülő városban megmaradt czukrászbolt és a földbe nőtt ágyúgolyóbisok a piacz közepén. Az első kellett a sok tisztnek, a kik itt a béke áldásait élvezték folyton, unták magukat és szinte elasszonyosodtak, a másik kellett a characterért, mivel ez a híres Josefstadt mégis csak egy szigorú szörnyű vár…
Egyszer, tavaszszal jártunk a kedves és méla helyen, a melyhez ma Königgrätzen át visz az út. A sors ujja, az isten igazságossága ez – gondoltuk magunkban – hogy épp itt a szomszédban, egy hajításnyira a mi nagyjaink szenvedésének helyétől kellett az osztrák katonai rémuralomnak elvennie méltó büntetését. Az örökigazság Josefstadtért Königgrätznél fizetett. De a természet olyan gyönyörű, azon mindez meg sem látszik, üde, zöld minden tavaszszal, kertek vannak a várban és katonatiszt romantika, szerelmi emlékei a bástya fokon.
A vár, természetesen tele óriási kaszárnyákkal, a melyek egy cseppel sem komorabbak, mint a milyenek ezek az épületek szoktak lenni. És a börtönök – láttuk ezeket – nem iszonyúak, csak igen nagyok, sok emberre berendezve. Itt szenvedtek hát a mieink, kiket szuronyos eskort ide czipelt a forradalom után.
Egy-két kápolnaszerű társas börtönben látjuk még a foglyok lépéseinek nyomát, a hol a pádimentumot kijárták és a kályha mellett egy czövek helyét, talán ide volt lánczolva béklyójuk. A mai profosz nem tud már semmit, a jó és derék cseh lakosság öregjében él még egy s más emlék a büszke rabokról, a lelánczolt oroszlánokról. De összecserélik a neveket. A martirok följegyzéseit kell olvasni és hozzáképzelni a többit. Ah, milyen kicsiny ablakok vannak ezeken a börtönökön és milyen magasan, csak egy-egy kis darabkát láthattak az égből, a felhőkből, a melyek kelet felé, haza felé hajtott a szellő… A josefstadti piaczon ágyúgolyók fekete garmada, arra kellene egy nagy szobrot építeni: a magyar rabok emlékét.

SZIVARTARTÓ.
Faragta Pikéty börtönében.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

GÁBOR ÁRON PISZTOLYA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban,
Budapesten
1849 február 2-ig magyar kézben volt. Simunich ostromolta s Ormódy védelmezte; ám a magyar kormány nem bizott Ormódy őrnagyban, nem tartotta elég erősnek, elég szilárdnak arra, hogy a várat megvédelmezze; de mire oda küldte Mednyánszkyt, már késő volt, az őrség szelleme egészen meg volt vesztegetve s 1849 február 2-án a hadi tanács csakugyan elhatározta, hogy capitulál. Meg is történt, a németek bevonultak s attól fogva Lipótvár is olyan festung lett, melybe a foglyokat zárják el s a milyen volt Josefstadt, Kufstein s később Arad, Komárom stb. Mert hát a katonai és politikai foglyok száma annyira felszaporodott, hogy alig találtak már helyet elhelyezésökre. Kivált a forradalom végeig gondosan őrizték azokat a szerencsétleneket, a kiket becsuktak, hogy semmit se halljanak meg abból, a mi a külvilágon történik. Később hónapok mulva megengedték, hogy könyveket adjanak be hozzájok, hogy faragjanak, hogy levelezzenek, természetesen kellő felügyelet alatt; azután szabadságot adtak, hogy több időt tölthessenek az udvaron s érintkezzenek egymással. Már akkor azután kezdett kevésbé unalmas világ lenni a börtönben, mindig akadt köztük, a ki festeni tudott s ekkor azután viczczlapokat készítettek; mígnem egyszer mindnyájuknak ütött a megszabadulás órája. S bizony sok ember aláásott, megrongált egészséggel jött ki börtönéből, ebből az iszonyatos várból.
Ez a történetünkben oly szomorú emlékű hely Tirolban van, s ott az ugyanily nevű kerületi kapitányság székhelye. Az Inn mellett fekszik, a bajor határon. A vár a víz partján áll. Itt raboskodott Bacsányi, ki a Martinovics-féle összeesküvésben való részesség gyanúja miatt került ide. Az ő lantján szólaltak meg először magyarul a franczia philosophusok eszméi. Ő követelt először jogot a jobbágyságnak, egy merész költeményt írván A francziaországi változásokra.
Nemzetek, országok! kik rút kelepczében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében:
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhattátok:
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek:
Vigyázó szemetek Párisra vessétek.
E vers miatt elbocsátották hivatalából, később Kufstein falai közé zárták.
Kazinczyt is azért fogták el, mert a Martinovics-kátét leírta magának. A hétszemélyes tábla előbb fej- és jószágvesztésre itélte, később bizonytalan idejű fogságra. 2387 napot töltött a börtönben, itt is folytonosan dolgozgatva. Tintát nem kapott, a helyett vérével s a börtön vasajtajának rozsdájából készített barna folyadékkal jegyezgetett. 1801-ben szabadult ki e sötét falak közül, melyek rajzát emlékül magával hozta.
Kufsteinban raboskodott Wesselényi is, s Világos után sok magyar hazafi, többek között Kiss Sándor ezredes, Bem hadsegéde.
Valamikor a legnagyobb jólét, az igazi nyugalom s a legtökéletesebb béke hazája. Boldog emberek otthona. Felruházva azzal a szépséggel, a mit emberi elme és természeti erők hatalma együttesen megteremthetett.
A park százados fái közt a megelégedés lakott. A tisztások virágágyain szivárványos pompa tarkállott. Az ódon várkastélyt megfiatalította a benne pezsgő eleven élet.
Ilyennek lehet elképzelni a földi paradicsomokat, a mikről fantasztikus írók regényeikben írnak.
De a paradicsomoknak, sajna, végzetök, hogy ne legyenek állandók. Az egyiket tönkre teszi a kisértés, a másikat a belső viszály, a harmadikat valami idegen hatalom.
Ezt itt az utóbbi tette tönkre. Pedig örök életre lett volna hivatott az unokák unokái által.
S ime, mivé lett!
Gazdája valahol Törökországban bujdosik. A család elzüllött, szétfutott. Egyik-másik tagja talán fogoly, talán a harczmezőn porlik.
Ah, nem a mai napról van szó. Azokról az időkről, a mikor mindennapi dolog volt az: elbujdosni, fogságba kerülni, meghalni a hazáért.
Régen volt. Utána jött az abszolutizmus. Jött Bach; jött Prottmann. A bujdosók birtokának nem volt magyar gazdája többé.
A száműzött parkja egy régi elégia.
A múlt öröme, dicsősége sehol sincs. A várkastély kihalt. Nem látogatja más, csak az éjféli kisértet.
A park vén fái sírnak, búgnak, sóhajtoznak valahányszor a szél kérdezősködik tőlök: «Hol van az egykori fény? Hol van az egykori zaj?»
A virágágyak közt egy disznókonda lakmározik; feltúrja a földet, kitépi a virágok gyökerét. A szivárványos pompának örökre vége.
A fehér szobrok megbarnulnak. Talapzatukat besározza a röfögő népség, a mely illetlenűl hozzá dörzsölődzik.
Száműzve innen minden, a mi öröm, a minek vidámsága van.
Íme a szabadságharczot követő idők egy bús emléke.
A honfi bánatnak egy sóhajtása ez.

KMETHY TÖRÖK RENDJELE.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.

KMETHY TÖRÖK RENDJELE.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
Smitt Emma, egy előkelő pesti orvos leánya, Nagy-Sándor József jegyese, rajongó szeretettel függött vőlegényén s vele együtt lelkesedett, remélt s remegett hazája sorsáért. Midőn a katasztropha beállott és jegyese vértanúhalált szenvedett, Smitt Emma kétségbe esve gyászolta őt és évekig csendes visszavonultságban csak a tetteknek, mások nyomora enyhítésének élt. Így némileg saját fájdalma is csillapult. Évek multán nőül ment a szelid lelkű, ő nála jóval idősebb Klauzál Gáborhoz; családi körében megtalálta elveszettnek hitt boldogságát, de ezért élete végéig híven és kegyelettel őrizte a martyr dicsfényétől övedzett Nagy-Sándor emlékét.

CZUCZOR RABLÁNCZA.
A Kisfaludy-Társaság birtokában.

SMITT EMMA.
Nagy-Sándor József jegyese.
A szabadságharczban a magyar nők közül ő játszott legtevékenyebb szerepet. Politikai czikkeket írt. E nagy bűnét az osztrák nem tudta megbocsátani, s a szabadságharcz leveretése után elfogatta, az Új-Épületbe záratta, sőt gyönge testét Haynau meg is korbácsoltatta. Erős lelkét nem törhette meg.

TELEKI BLANKA.
Először a fölkelt ráczok ellen harczolt. Aztán Görgei haditestéhez osztották be. Az ő személyes vitézsége fordította meg a veszni indult bábolnai csata sorsát. Vitézsége az isaszegi és váczi csatában is kitűnt. Vácznál öt percz alatt két lovat lőttek ki alóla, s ruhájába és a kezében volt nemzeti zászlóba hetvenöt golyó furódott, a nélkül, hogy benne kárt tett volna. Világos után halálra itélték, de a kegyelem 18 esztendei fogházra váltotta büntetését. Haynau ezt is elengedte neki. 1852-ben azonban elfogták, mert hír szerint az akkori összeesküvés Erdély katonai főnökének jelölte ki. Két évig raboskodott Nagy-Szebenben. 1862-ben az olaszországi magyar légió parancsnoka lett, s mikor az feloszlott, haza jött.

Egykorú festmény.
FÖLDVÁRY KÁROLY.
1809–1883.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
A váczi csata hőse. Neve nem szerepel az istenítettek között, de egy napon ő mentette meg a magyar szabadságot. Ez az egy nap a váczi csata napja volt, 1849 február 8-ika. Akkor számba sem igen jött az ilyen egy napi tett; de a történelem feljegyezte, s az utókor hálás érette. S ez a két év ily egy napokból állott.
A forradalom heve naponként mást és mást vet fölszinre.
Ilyen buborék volt Asztalos Sándor is, a nap csilláma egy napig játszott vele, de ennek a fénynek sugara nem enyészik el oly hamar, mint a leáldozó napé, mert ez a nap a szabadság.

Egykorú festmény.
ASZTALOS SÁNDOR.
1823–1857.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

Egykorú festmény.
KOSSUTH LAJOS.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

Egykorú festmény.
GUYON RICHÁRD.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Szemere Bertalannak a szabadságharcz leveretése után szomorú sorsa volt. Ő vitte magával s ő ásta el a szent koronát. Már Szegedre is magával vitte, onnan Nagy-Váradra, Aradra, Lugosra, Karánsebesre hurczolta. Mikor a magyar sereg mindenfelé letette a fegyvert, Szemere Orsovára sietett, ott egy lakatlan házban elásta a koronát. Hogy a friss ásás meg ne lássék, tüzet rakott rája. Szemere útközben azt mondta Házmán Ferencz helyettes államtitkárnak, hogy a ládában irományok vannak. Házmán azonban kijelentette, hogy ő a koronát sejti abban. Szemere erre beavatta őt a titokba, s abba a szándékába is, hogy a koronát a Dunába akarja dobni. Ennek Házmán ellene szegült, s Lorodival a környéken alkalmas helyet kerestek, a hol eláshassák. Ilyet az Oláhországba vivő úttól balra találtak, ott egy csalitos, vízjárta zugban el is ásták. Ott volt azután a szent ereklye 1853-ig, mikor Wargha István a rejtekhelyet jó pénzért elárulta a koronát rég kereső udvarnak. Maga Szemere az elrejtés után Widdinbe, onnan pedig Görögországon át Párisba menekült. Ott a journalistika fegyverével harczolt az osztrák uralom ellen. A franczia és angol kormányhoz felvilágosító emlékiratot adott be. Nejének, Jurkovich bécsi udvari ágens tündérszép leányának betegeskedése, több gyermekének kora halála s a hontalanság fájdalma sok keserűséggel töltötte el szivét. A munkásságban keresett vigaszt, s folytonos figyelemmel kisérte az eseményeket. 1859-ben a Pesti Hirnök-ben az ekkor megjelent császári kiadványok elfogadását javasolta. Egy nagy munkára is készült. Meg akarta írni az osztrák ház történetét 1526-tól 1869-ig; írt a nemzetiségi kérdésről, leírta keleti utazását, sőt verseket is írt. Mindezzel anyagi szükségén akart segíteni, mert a forradalom bukása óta neje vagyonának megmentett részéből élt, de szűkösen. Sokat időzött Angliában, hogy magyar bortermelők borainak eladását angol kereskedőkkel közvetítse. Csakhogy szorult helyzetén segítsen, kétes sikerű vállalkozásba is fogott, de a Párisban Boldényi név alatt szerepelt Szabó Pál, volt magyar kereskedelmi igazgató csalárdsága folytán nagy veszteséget szenvedett. 1862-ben a londoni kiállításnál működött; erejét túlfeszítette, nagy beteg lett, s midőn 1865-ben kegyelmet nyervén, Pestre érkezett, az elméjében megzavarodott nagy férfit Batizfalvy gyógyintézetébe kellett vinni. Teljes értelmi sötétségben végezte be egykor oly fényes pályafutását. Meghalt 1869. január 8-án.

Egykorú festmény.
SZEMERE BERTALAN.
Ernszt Lajos tulajdonában.

SZEMERE BERTALANNÉ.
Egykorú aczélmetszet után.
Szemere Attila tulajdona.
A «Wilhelm» huszárok hadnagya volt, mikor a szabadságharcz kitört 1848-ban. Századával bejött Galicziából és a haza védelmezői közé állt.
A csornai csatáról megjelent tudósítás ezt mondta:
«Mezey Károly vitéz őrnagyunk három sebet kapott.»
Mint honvéd huszárezredes került Haynau hatalmába. Halálra ítéltetett. A halálos ítéletet kegyelemből 18 évi várfogságra változtatták. Olmützben volt elzárva. Hat évi rabság után kegyelmet kapott. A Magyar Általános Biztosítótársaság debreczeni főügynökségénél nyert alkalmazást. Soha senkitől nem kért semmiféle elismerést. Küzdött, majd szenvedett a magyar szent ügyért zajtalanúl. Emléke legyen áldott, példája találjon sok követőre.

Egykorú festmény.
MAGYAR HUSZÁR.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

MEZEI KÁROLY.
Dr. Vécsey Tamás birtokában levő fénykép után.
Hazánk ujjáalakítása nemcsak véráldozatába került a nemzetnek. A hadviselés rengeteg pénzbe került még akkor is, ha a nemzet legszentebb jogainak védelméről, szabadságának és függetlenségének kivívásáról van szó. A mellett a háború sokakat elvon békés foglalkozásuktól s e munkaerő elvesztése beláthatlan kárt okoz a nemzet gazdaságának. De mindez nem elég, annyi év szakadatlan munkájának eredménye is folyton ki van téve az elpusztulásnak. A tulajdon fogalma összezavarodik s az ellenséges csapat mindent felemészt, a mi kezeügyébe esik. Elképzelhető, hogy milyenek ilyenkor a pénzviszonyok.
A vész az állam kincstárából indúl ki; ennek kiadásai emelkednek legjobban; a kincstár pedig ilyenkor már rendesen üres; mi más marad tehát hátra, mint értéktelen papirjegyeknek pénzminőséget kölcsönözni az állam mindenható akaratánál fogva. Erre gondolt az országgyűlés 1848-ban, midőn Kossuth Lajos pénzügyminisztert 61 millió frt értékű papirpénz kibocsátására hatalmazta fel az államkincstár szükségleteinek fedezése czéljából. Alig foglalta el Kossuth miniszteri székét, már is a bankjegyek kibocsátása felől kezdett alkudozni a pesti kereskedelmi bankkal. A bank, mely eddig nem tartozott a jegybankok sorába, örömmel fogadta a pénzügyminiszter kivánságát. Havas József alelnök már május 15-én bemutatta a bank igazgatóságának az állammal kötendő szerződés tervezetét, melyet az igazgatóság jóvá is hagyott.
A szerződést június 17-én írták alá. E szerződés értelmében a magyar állam öt millió forintot tesz le aranyban és ezüstben a banknál és ez képezi a kibocsátandó bankjegyek ércz fedezetét; ez alapon a bank szavatossága mellett tizenkét és fél millió forintnyi bankjegyet fog a bank kibocsátani. A jegyek készítését, valamint névértékök meghatározását a pénzügyminiszter önmagának tartja fönn. Öt millió forintot mindjárt maga az állam vesz át saját szükségleteinek fedezésére, négy millió forint ugyancsak az állam rendelkezésére marad, de ennek kiszolgáltatása csakis a beváltási kötelezettséget teljesen fedező kellő biztosíték mellett történhetik; a még hátralevő összeg pedig a bankot illeti. Az augusztus 5-én kelt pénzügyminiszteri rendelet tudatta a közönséggel a létrejött szerződést és a két forintos bankjegyek forgalomba hozatalát. A bankjegyek csak aug. 13-án jöttek tényleg forgalomba, a mikor a bank 60,000 drb két forintos bankjegyet adott át az államnak. A közönség azonban nem nagy bizalommal fogadta a kétforintosokat; kivált a fővárosban izgattak sokan a bankjegyek elfogadása ellen, minek következménye a szeptember 10-én kiadott belügyminiszteri rendelet meghagyta, hogy a bujtogatókat jelentsék föl.
A kétforintos bankjegyekhez csakhamar az egyforintosok szegődtek, melyek október 6-ika után kerültek forgalomba.
Az osztrák nemzeti bank azonban, mely a monarchiában ez ideig egyedül gyakorolta a jegykiadás jogát, a pesti kereskedelmi bank eljárásában jogának sérelmét látta; s részint ezért, részint, mert az aprópénz hiánya általános volt, szintén engedélyt kért egy- és kétforintosok kiadására, mit meg is nyert, és pedig úgy, hogy jegyei a magyar egy- és kétforintosoknál néhány nappal előbb kerültek forgalomba.

TÍZFORINTOS ARANY.
A M. Nemz. Múzeumban.

HÁROMKRAJCZÁROS VÁLTÓPÉNZ.
A M. Nemz. Múzeumban.

ARADI SPIONPÉNZEK.
(Kivájt pénzek, a melyeket össze lehetett csavarni; belsejükben a kémek titkos üzeneteket hordtak.)
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeuma, Aradon.

EGY FORINTOS.

KÉT FORINTOS.

HATKRAJCZÁROS VÁLTÓPÉNZ.
A M. Nemz. Múzeumban.

EGYKRAJCZÁROS VÁLTÓPÉNZ.
A M. Nemz. Múzeumban.

ARADI SPIONPÉNZEK.
(Kivájt pénzek, a melyeket össze lehetett csavarni; belsejükben a kémek titkos üzeneteket hordtak.)
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeuma, Aradon.
A pesti kereskedelmi bank által kibocsátott 1 és 2 forintos bankjegyek azonban a korántsem voltak egyedüli fajai a Kossuth-bankóknak, csak előhirnökei azon számos papirjegynek, melyet kellő fedezet hiányával adtak ki. 1848 julius 11-én Kossuth felhívja a nemzetet, hogy a haza megmentésére 200,000 katonát és 42 millió forintot szavazzon meg; és a nemzet egy szívvel, lélekkel veszi magára e nagy áldozatot, s Kossuth elragadó beszéde után csak az az egyetlen közös érzelemből fakadó fölkiáltás töltötte be az országgyülés termét: «Megadjuk!» De 42 millió forint nagy pénz, ennek előteremtése ismét csak uj papirjegyek kibocsátása utján történhetett. Szept. 1-én a papirpénznek három uj faja lépett forgalomba, 5, 10 és 100 forintosok, melyeket most már maga az államkincstár adott ki Kossuth pénzügyminiszter aláirásával. Az események egyre gyorsabban fejlődnek; a császári hadak győztesen vonulnak előre és 1848 deczember 31-én Windischgrätz megszállja az ország fővárosát, mire a magyar kormány Debreczenbe menekűl. Az ellenség mindig jól tudja, hol legérzékenyebb egy nemzet, s mi a legbiztosabb eszköz megtörésére: anyagi helyzetét kell megsemmisíteni, koldussá kell tenni. És ki akadályozza ebben a győztest? Windischgrätznek első intézkedései közé tartozott, hogy a Kossuth által «törvénytelenül» kiadott papirpénzt teljesen érvénytelennek nyilvánította; a kereskedelmi bank 1 és 2 frtos jegyeivel szemben kiméletesebb volt, a mennyiben azoknak beváltására 8 napi határidőt engedett.
Némi tájékozásul ide csatolhatunk egy rövidre vont kimutatást szabadságharczunk óriási kiadásairól.
1848-ban befolyt 13,000,000 frt
1 és 2 frtos bankjegyekben4.000,000 frt
Hitel 20.000,000 frt
1849-ben pénzforgalom47.000,000 frt
Összesen87.000,000 frt

1848. SZEPT. 1-ÉN KIBOCSÁTOTT TÍZFORINTOS JEGY.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

1849. JUL. 1-ÉN KIADOTT KÉTFORINTOS PAPIRPÉNZ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.

1848. SZEPT. 1-ÉN KIBOCSÁTOTT SZÁZ FORINTOS BANKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten.
Az 1849. évnek első napján ismét uj pénzhelyettesítő tünt fel a forgalomban; ezúttal nem a kereskedelmi bank, sem a kincstár, hanem a honvédelmi bizottmány bocsátja ki az aprópénz pótlására rendelt 15 és 30 krajczáros papirjegyeket, Völgyi kincstári főpénztárnok aláirásával.
A koczka ismét fordúlt. A nemzeti hadak szerencsével küzdenek és a győztes nemzet hálája az ország kormányzását arra bízza, ki a régi állapotok megváltoztatásának főhírdetője volt. 1849 julius 1-én kiadott papirpénzen Kossuth már mint az ország kormányzója szerepel; 1849 julius 1-én t. i. ismét két fajta papirpénz jelent meg a forgalomban; két forintosok, melyeken Kossuth neve mellett Duschek pénzügyminiszteré olvasható és tíz forintosok, melyeken a második aláirás Szemere miniszterelnöké. – A Kossuth-bankók sora azonban még evvel sincsen kimerítve; a folytonos kiadások folytonos szükséget teremtettek és még a szabadságharcz utolsó napjaiban is készültek új pénzhelyettesítők, színes alapnyomatok minden szöveg nélkül, 10 forint, 30 és 15 krajczár értékben. Ezek zárják be a Kossuth-bankók hosszú sorát.
Természetes, hogy nem egyedül az állam adott ki szükségpénzeket; hiszen az összes testületeknek, kiváltképen a városoknak kiadásai ezen időben szintén nagyon szaporodtak. A városok nagy része úgy igyekezett magán segíteni, hogy utalványokat bocsátott ki különféle összegekről; így tett Arad, Eger, Temesvár, Rozsnyó, Komárom, Fehértemplom, Károlyváros, Sáros-Patak stb. Ha már a kereskedelmi bank-kibocsátotta egy és két forintosok sem találkoztak a közönség nagy bizalmával, pedig ezek az első szükségpénzek voltak, melyeknek megjelenésekor az a büszkeség is számot tett, hogy a nemzet saját kormányának rendeletére kiadott pénz jött forgalomba, elképzelhető, milyen bizalmatlanságnak kellett mutatkoznia azon pénzekkel szemben, melyeket még nem is az állam, hanem egyszerüen törvényhatóságok, egyes városok adtak ki. A szükségpénz természetéből folyik, hogy a közönség fél tőle; értéke nincs, csak névleges, és ez könnyen elenyészik valamely szerencsétlen politikai fordulat következtében, a mennyiben a változó kormány azt egyszerüen érvénytelennek nyilváníthatja.
A városokon kivül különböző hatóságok, polgáriak ép úgy, mint katonaiak, továbbá egyes uradalmak, (p. o. murányi uradalom), sóhivatalok (p. o. a munkácsi és ungvári), sőt magánegyének (így gróf Zichy László stb.) is bocsátottak ki szükségpénzeket, mi még növelte a zavart.
Ilyenek voltak szabadságharczunk korában a pénzviszonyok. A szenvedések, melyeket az amúgy is eléggé sujtott nemzetnek a zilált anyagi viszonyok okoztak, beláthatatlanok.

EGY FORINTOS PAPIRPÉNZ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

JULIUS 15-ÉN KIBOCSÁTOTT SZÁZ FORINTOS.
(Kisebbítve.)

A HONVÉDELMI BIZOTTMÁNY ÁLTAL KIBOCSÁTOTT TIZENÖT KRAJCZÁROS.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A HONVÉDELMI BIZOTTMÁNY ÁLTAL KIBOCSÁTOTT HARMINCZ KRAJCZÁROS.

TEMESVÁRTT FORGALOMBAN VOLT ÖTFORINTOS, ÁTLYUKASZTVA,
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

ÖTFORINTOS PAPIRPÉNZ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

GRÓF ZICHY LÁSZLÓTÓL KIADOTT HATKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

KOMÁROMI NYOLCKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

EGER VÁROSÁTÓL KIADOTT ÖTKRAJCZÁROS
A Magyar Nemz. Múzeumban.

A MURÁNYI URADALOMBAN KIADOTT HÁROMKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

AZ OSZTRÁK NEMZETI BANK EGYFORINTOSA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

SÁROSPATAKI HARMINCZKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

ROZSNYÓI HÚSZKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

KÁROLYVÁROSBAN KIADOTT TÍZKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

A MUNKÁCSI ÉS UNG-BEREGI SÓHIVATALTÓL KIADOTT NÉGYKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemz. Múzeumban.

FEHÉRTEMPLOMI TIZKRAJCZÁROS.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

KOMÁROMI TIZKRAJCÁROS.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

HUSZFORINTOS ARANY.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

HÁROMKRAJCZÁROS ARADI SZÜKSÉGPÉNZ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

ARAD VÁROSÁTÓL KIBOCSÁTOTT ÖT FORINTOS.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

EGYKRAJCZÁROS ARADI SZÜKSÉGPÉNZ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

HATKRAJCZÁROS ARADI SZÜKSÉGPÉNZ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

TÍZKRAJCZÁROS ARADI SZÜKSÉGPÉNZ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

TÍZKRAJCZÁROS ARADI SZÜKSÉGPÉNZ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A szabadságharcz után olyan csapást mért a diadalmas hatalom a nemzetre, mely annak minden tagját érte. Érvénytelennek nyilvánította, beszedte és elégette a magyar bankót. Azt is, melyet az alkotmányos kormány bocsátott ki, azt is, melyet a forradalmi, azt is, melynek volt érczlapja, azt is, melynek nem volt. Százezrek vesztették el így minden vagyonukat, utolsó fillérüket. A Kossuth-bankót mindenki köteles volt büntetés terhe alatt beszolgáltatni, a hatóság pedig nyilvánosan elégettette. Micsoda máglyatűz volt az! Hányan nézték sírva, mint hamvad a lángokban és száll el a füstben gyakran egész életük munkájának gyümölcse. Pesten a Szén-téren égették el a bankót, katonai csapatok kirendelésével, – mintha csak kivégzés volna. Ott égett nagy hatalomban a szürke és rózsaszínű egy és két forintos bankó, az öt, tíz és száz forintos álladalmi pénzjegy, a koronátlan czímert viselő két forintos 49-iki kincstári utalvány a szerény 15 és 30 krajczáros papirosokkal. Az elszomorodott hazafiak azonban, noha börtön fenyegette őket érte, sok Kossuth-bankót rejtettek el a kéményekben, a mestergerendák mögött és manapság is kegyelettel őrzik ezeket a megmentett példányokat.

DAMJANICH PIPÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

BANKÓÉGETÉS PESTEN.
Egykorú fametszet.

DAMJANICH PIPÁJA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

A MAGYAR EMIGRATIÓ PÉNZE, AMERIKAI DOLLÁR.

AMERIKAI MAGYAR PÉNZ. 100 DOLLÁR.
Egy szegény rimaszombati csizmadiamester fia, a pataki collegium diákja, utóbb kies fekvésű gömöri falvak kálvinista papja. Az ottani várlakokban Gyöngyösi emléke él s a Sajóvidék lakossága a legmesélgetőbb nép. Tompa 1841-től közölni kezdett első lírai költeményei még a régi stíl idegenes termékei; de «Népregéiben és mondáiban» a közönségnek elragadtatása már az újnak első jelenségeit üdvözli. A Sajó-menti nép regéit hatja át népi indítékokkal és hangokkal. Egészen a nép lelkéből és lelkéhez szól már Tompa népdalaival és költői adomáival, mint a «Szuhay Mátyás» és a «Vámosujfalusi jegyző». Tompa szellemének legjellemzőbben népi vonása: természetszeretete. A természet életét nemcsak szemléli, hanem látja, hallja, érti, éli maga is. Vonzalma allegorizáló hajlammá fejlődik; de nem a reflektáló fej, hanem az egyszerű szív példázásává, melyet mindenki megért, sőt a mely a szabad szó elnyomásának szomorú napjaiban a kifejezett nemzeti érzés erejének és igazságának benyomását csak növelte.
Természetérzete s honfi fájdalma összeszövődő motivumainak legmélyebb és legragyogóbb alkotása s a magyar lyrának egyik első dicsősége a «Pusztán» czímű költeménye.
Általában a forradalom után leigázott nemzet kedves költője, hangulatának legmesteribb tolmácsa Tompa. Égő faj- és hazaszeretete s az örök igazságba vetett hite sugallják szívigható panaszait és esdekléseit, mint «A gólya», «A madár fiaihoz», s a költőtársa, Kerényi után Amerikába küldött «Levél»; ezek az ódának és elegiának ama sajátos vegyületeit, mint az «Új Simeon», «Öreg szolga», «Folyam», «Pusztuló erdő», «Szarvas», «Gályarab» és a többiek, melyek allegorikus formájokban mesteri hangot adnak a vonagló magyar szív egész világának: önkinzó kétségeinek és szenvedélyes keserveinek, mély gyűlöletének és magába szállásának, méla bánatának és erőre kapó hitének. A kor finom és erős érzékenységénél fogva, e nagyrészt allegorikus költeményekben szinte csodás könnyűséggel és tisztasággal érvényesűl a költői világnak az a körfolyama, mely a költőt érzéséről a képre, az olvasót pedig a képről a költőével közös érzésre vezeti.
A jobb napok első sugarait is ő köszöntötte, Kazinczy és Lorántfi Zsuzsánna ódáival s Horváth Mihály történetére irott versében. Megérte a megváltást is; de nem tudta elnyomni az aggodalomnak egy-egy keserű hangját: vajjon a ránk köszöntő jobb napok nem vesztegetik-e meg nemzeti erkölcseinket.

TOMPA MIHÁLY.
A huszas évek kezdetén, mikor a költők által ébresztgetett nemzet forrongani kezdett, a megyék táborokhoz hasonlítottak. Metternich kiadatta 1821-ében önkényes katonaállítási, 1822-ben pedig adószedési rendeleteit. A megyék felzudultak, de tizenötöt kivéve, le is csendesedtek. Ez a tizenöt vármegye azonban megtörhetetlenül ellenállt s megindítójává lett a nagy alkotmányharcznak. A mozgalmat hathatósan táplálta az irodalom. Különösen az ősi nagyság lelkesítő képei voltak azok, melyek minden magyar szívet legkönnyebben és legerősebben dobogtattak meg. Horváth Istváné az első gondolat, ki 1818-ban buzdítja Horvát Endrét, hogy epopoeát írjon Árpádról. Kazinczy barátja az, a ki új utat mutat. 1819-ben Kisfaludy Károly nemes és hős magyarjait tomboló lelkesedéssel fogadja színpadján a magyar közönség. Ennek az egész költészetnek hangulatát, szinte programmját legtisztábban és legmélyebben Vörösmarty fejezi ki a legszebb magyar költemények egyikében, «Zalán» előhangjában, mely reformkorunknak méltó költői praeludima. Vörösmarty, Czuczor, Horvát Endre honszerző és honmentő hősei, kik a classicai hexameter rythmusában robognak harczaikra, gyüléseikre és ünnepeikre, vezetik és lelkesítik a nemzet képviselőit föl az 1825-diki pozsonyi országgyűlésre.
E mozgalmak lelke ihlette Vörösmarty epikai múzsáját. «Zalán futásá»-nak nagy eposában, mely a hexameteres hősköltemények divatát megalapította s hatásával nemcsak irodalmi, hanem politikai történetünkben is helyet kér. Festései ragyogó színeinek s hangulatai borongó édességének vegyülete csodás hatással játszik kisebb eposai közül a «Cserhalom»-ban és «Eger»-ben; de a legteljesebb koszorú az utolsónak jut, a tragikai erejében megrendítő «Két szomszéd vár»-nak. A szinpad számára írt szomorú játékai még drámaiságra is elmaradnak ettől az elbeszélt tragoediától. A hangulatoknak és szineknek sajátságos egymásba játszása, a tiszta dal mellett az ódai lelkesülésnek s a gondolatok és érzelmek világába való elegikus elmélyedésnek vegyülete jellemzi Vörösmarty lyrai költészetét, melylyel talán legmélyebben és legmaradandóbban hatott nemzetére. Képeinek és szavainak elragadó nyelvén az érzés komolyabb hevületei szólalnak meg, az emberiség, a haza és önnön szíve megérdemelt boldogságáért. Hazafias ódáiból a válságos küzdelemnek induló nemzet fenséges elszánása és felzajló kétségei hangzanak; ünnepi harangszó, mely a harczra, munkára és imára szólít. Hosszú idők után Vörösmarty lyrája kapcsolja újra nemzetének sorsát az emberiség ideáljaihoz. Lyrikusaink közül ő fejezi ki «Szózat»-ában, melynek zenéjét Egressy Béni írta, legteljesebben és legmélyebben a sokat hányatott magyar lélek nemzeti érzését.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
Jósika föllépte után néhány évvel az a nagy siker, melyet az ifjú báró Eötvös József, később Magyarország első közoktatási minisztere, a Karthauzival aratott, nem csak irodalmunk gazdagodását jelentette egy kitünő reménynyel, hanem szellemünkét is az eszmék egész seregével. Midőn összes törekvéseinkkel csaknem mámorosan sietünk egy csak félig ismert világ felé; a költő föltárja előttünk e világot, a civilisatio kételyeit, meghasonlásait, sebeit, férgét, a franczia társadalom kibékíthetlen ellentéteiben s egy érző lélek vívódásában. Eötvös első nagy műve után mindjobban belemerűlt a gyakorlati magyar politikába s későbbi regényei is ennek uralkodó eszméivel kapcsolatosak. A rendi alkotmány nagy igazságtalansága s a vármegyei rendszer visszaélései ellen megírja a Falu jegyzőjét, a magyar Tamás bátya gunyhóját, az igazságérzet e hatalmas jajkiáltását, melynek vármegyei rajzai a magyar satyrai költészet első remeke. Majd a Magyarország 1514-ben czímű történeti regényével a Dózsa-lázadás véres jeleneteit idézi fel, intő szózatúl kora legnagyobb kérdésének gyökeres megoldása érdekében. E megoldást követeli, mint a centralisták feje, röpirataiban, czikkeiben, beszédeiben: a rendi alkotmány helyett népképviseletit, a kanczellária, helytartó tanács és megyerendszer helyett felelős és erős központi kormánynyal. Szellemében, mely a legkitünőbb magyar állambölcseleti munkát, A XIX. század uralkodó eszméit alkotta meg, a gyakorlati politika terén is először villannak fel mindazok az eszmék, melyeket a következő évtizedek, egészen a kiegyezésig és a német szövetségig, megvalósítottak. Eötvösben a philosoph, szónok és költő egyesül; egyénisége Kölcseyre emlékeztet több vonatkozással a valóság világára, de a léleknek ugyanazzal a törhetetlen idealismusával. Ezt tolmácsolják a Kölcsey beszédeivel forma tekintetében is rokon akadémiai szónoklatai, közöttük a hazaszeretetnek az a fényes apológiája, melyet az őshaza kutatása közben messze Indiában elpusztult Kőrösi Csoma Sándor fölött tartott; ezt lyrai költeményei is, közöttük az, melyet gyászoló nemzete szívéből vett: Búcsúja.

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF 1841-BEN.
Ne merengjünk a múlton, hanem dolgozzunk a jövőn, tanította Széchenyi, s a mint szelleme áthatotta egész közéletünket: a múlt dicsőségével lelkesíteni törekvő eposzaink is elhangzottak már a harminczas évek elején. A regénynek adtak helyet, még pedig a történeti regénynek, mely azonban a múlt rajzával nem ébreszteni kivánta többé közönyét, hanem felébredt magyarságában gyönyörködtetni, s talán a történet népszerű tanúlságaival jelen feladataira nézve útba igazítani. A forradalom előtt három legkiválóbb regényírónk mindegyike Széchenyi reform munkájának szolgálatában, mint politikus lépett föl.
Az első: báró Jósika Miklós. Az erdélyi főnemesség magyarabb légkörében növekedve, régi kastélyaiban, fegyvergyűjteményeiben, kéziratos krónikáiban, de nyelvében, szokásaiban, családi emlékezéseiben is előbbnek érezte azt a magyar múltat, melyet a Királyhágón innen Mária Terézia, József és Ferencz kora feledségbe borított. A múlthoz való ezen közelség érzete: a történeti regényíró legbeszédesebb sugallója. Jósika első regényét, az Abafit közönség és kritika hódoló tapssal, «kalaplevéve» fogadta, méltó tetszéssel még a következőket, különösen a Cseheket, Báthorit és Rákóczit, érdeklődéssel mind a százharmincz kötetét.
Jósika Scott Valter tanítványa volt, ennek érdeklődésével a múlt kis és nagy dolgai iránt, de igazi megelevenítő ereje nélkül. A történetnek inkább külső képét festi, mint lelkét tárja föl; jobban szereti, mint amennyire ismeri. Történeti szövésében találosabb, mint jellemző, felfogásában nemesebb, mint mély, előadásában körülményesebb, mint meleg és szines. Külföldi számüzetéséből, Brüsszelből és Drezdából küldött öregkori könyveiben képzelete izgékonyabb, de még külső hűsége is foszlik; Scottól inkább Dumashoz tér s ereje fogy a nélkül, hogy termékenysége is apadna. A közönség még olvassa, de a kritika már ellene fordúl s az agg számüzött méltó önérzetéből merít erőt: a magyar regényirodalmat megalapította s a magyar olvasóközönséget megtízszerezte.

BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS.
Jósika és Eötvös után jött, már a negyvenes évek közepén, az erdélyi fejedelmi családból származott báró Kemény Zsigmond, mélyebb szellemmel az okok, s élesebb szemmel a jelenségek iránt, de zordonabb képzelettel, mint magyar költőtársai. Sőt a legnagyobbak közül való, kik az emberi sorsot és szívet valaha költött történetekben magyarázták. Első regényétől, a Gyulai Páltól kezdve, a Rajongókon, az Özvegy és leányán át egész a Zord időig, Izabella korának e bámulatos rajzáig nagyobb alkotásainak tárgyát mind Erdély történetéből merítette: a Zápolyák, Báthoriak és Rákócziak udvaraiból, váraiból és nemesházaiból, a politikai és vallási ellentétek vészes harczai közt kiégett, kiábrándúlt és eltiprott szívek világából. E múlt idők lelke elevenedik meg személyeiben és történeteikben, melyek mind az emberi gyarlóságot példázzák, jóval és roszszal szemben egyaránt, a szenvedély és végzet kölcsönhatásait. Éles szeme félelmes biztossággal ismeri és mutatja föl lelki szervezetünk rejtekező szálait s nyomon kiséri legfinomabb megrezdüléseit a szenvedélyek pusztító viharáig. Úgy szólván az erkölcsi felelősségnek természetrajzát adja regényeiben. Stiljének kissé nehézkes választékosságával, szerkezeteinek egyenetlenségeivel, tudásának gazdag, felsőségével igen komoran és magasan áll közönsége felett. Így történeti munkáit többen olvassák, mint regényeit, melyek még várnak a teljes elismerés koszorújára.
Fényes elméje nemcsak a szépirodalomban tündökölt; a politikában, napi sajtóban szintén kitünő szerepet vitt; nemzetünk mozgalmas éveiben tollával a vezérek egyike volt. Terjedelmes röpiratai és nagyhatású hirlapi czikkei annyira magukon viselik az állambölcseleti és történelmi tanulmány, gondolatok bősége, mély tekintet, helyes tapintat és erőteljes előadás bélyegét, mint nálunk talán senkiéi, a miért Szász Károly őt emlékbeszédében a magyar hirlapírás fejedelmének nevezte el. De Kemény, ha hatására és népszerűségére nem is, de hivatása és érdeme szerint mint regényíró volt legnagyobb.

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND 1847-BEN.
Az örökös munka embere. Alig van hazánkban ember, a ki nála többet dolgozott volna. Neki időtöltése, öröme, pihenője a munka, a szakadatlan dolgozás. Családja ügyvédnek szánta, annak is készült, mikor egyszerre csak átlegyint régi törvénykönyveinken, csöndes collegiumok kapuján, seminariumok folyosóin a szabadság szele, s a csendes emberekből katonák válnak, tollforgató békés férfiak kardot ragadnak, köztük Szinnyei József, hogy megvédelmezze kedves szülőföldjét, Rév-Komáromot.
1848 október 21-én állt be a 37-ik zászlóalj lobogója alá; 1849 julius 21-én hadnagy, augusztus 29-én pedig főhadnagy lett.
Az egész hadjáratot Komárom vidékén küzdötte át. Várát védte a bombázás alatt, s a márczius 31-iki nagy roham ellen.
Tizenhárom csatában koczkáztatta életét. A sors megtartotta azt, hogy újjáéledő hazánk javára fordítsa. A nagy idők alatt naplót vezetett, mely később megjelent, s ma fontos kútfő a szabadságharcz korára s becses adalék Komárom monographiájához. Az ügyvédségtől lassankint elpártolt s honvéd helyett a szellem katonája lett. Nagy könyvészeti munkái azt mutatják, hogy tollal is be tudja bizonyítani hazája életrevalóságát.
Tolla azóta nem is pihent. A mint fölvette férfikora delén, oly kedvvel, lelkesedéssel és buzgalommal kezeli ma is, s azzal a lankadatlan munkakedvvel, melynek párját másban nem találjuk.
A Magyar írók élete és munkái hódító hadjárat, mely a magyar szellem képviselőiből egész nagy tábort állít csatarendbe, félig elfeledett alakokat, a kik pedig méltán számot tarthatnak kegyeletünkre, mert a szuronyok rohamánál becsesebb csatát víttak: a szellemét.

ID. SZINNYEI JÓZSEF.
A megujult nemzeti költészetben Gyulai Pálnak kiváló helye van. Petőfivel egy időben írta első költeményeit, melyekben egyenest a népnemzeti irány zászlójához szegődött. Ez új irány első hatását azonban nem Petőfitől vette, hanem a székely népköltészetből. Ez erdélyi hatás épen úgy megérzik rajta, mint ifjúkori barátján, Kemény Zsigmondon. Nemcsak mikor Erdélyről s a székelységről ir, hanem egész költészetén, hazafi érzésén, fordulatain, szókincsén. A székely népköltészetből merített egyszerű és józan irányát még fokozta Petőfinek és Aranynak hatása. Annak első méltánylója, ennek legjobb barátja volt, egyszersmind közös irányuknak legkitünőbb aestheticusa és védelmezője a régi dogmaticusokkal szemben. Az ó- és újkor remekírón művelt izlése fölismerte a népköltészet művészi elemeit, s azok egyszerűségét mindenkor össze tudta olvasztani a legmagasb művészet követelményeivel. Az unio kimondásakor a kolozsvári ifjuság vezére volt s ekkor egy kötet politikai költeményt adott ki. Azután mindig a haza gyásza borong lantján. Búja őszinte és mély, de mindig hit és bizalom mérsékli. A Hadnagy uram és Szüreten országos hírt szereztek költőjüknek, melyet később a családi életből vett bizalmas, majd megható költeményei öregbítettek. Az elnyomatás szomorú napjaiban a nemzeti szellem ébresztője s a remény hírdetője volt, bár a pusztulás mélabús képei, az omladozó udvarház, az új világot megszokni nem tudó vén táblabiró olykor mélyen megindítják; borongó hangulatainak a legtisztább magyar prózában s nem egy költeményben ad kifejezést. Egyetlen, eddig befejezetlen költői beszélye is e korhoz fűződik. Hetven éves korában sem feledte el régi eszményének, a népköltészetnek, – melynek legteljesebb gyűjteményét is tőle birjuk, – naiv báját, egyszerű természetes varázsát. Ez szól hozzánk legutolsó költeményeiből is, a negyvenes és hatvanas évek lelkes magyaros hangján. Ennek a munkás, becsületes, őszinte és egyszerű kornak emléke ő maga is; ember, egész ember, ki a nagy költő és a legnagyobb magyar kritikus szép neve mellé kiérdemelte nagy jelleme iránt köteles tiszteletünket is.

GYULAI PÁL.
A negyvenes évek egyik meleg hangú embere. Költői kedély, egyszerű szív, ki szülőföldének kis körében is tudott nemzetének élni. Egész költészetén megérzik a szülői ház mély vallásossága s csöndes honszerelme. Maga irja egyik legutolsó s legszebb költeményében, szüleiről emlékezvén:
Egész világok csak parányi:
Egy kis hajlék, egy szűk telek;
A nagy világ sötét hullámi
Nem zúdúltak ott ellenek;
De ám a hon borúja vagy derűje
Azt a rejtett kis fészket sem kerülte,
Hő érzelem abban is élt
A küzdő nemzet üdveért.
Szegénynek is lehet szeretni
Örök hű szívvel a hazát,
Neki verejtékkel fizetni
S vérrel védeni igazát.
Tűzhelye bár homályos, bár csekély is,
Ott ég azon a hon szerelme mégis,
Nem sziporkázó lángolás,
De hamv alatt rejlő parázs.
E megható egyszerűség ömlik el minden költeményén. Érzésének igazsága, kifejezésének őszintesége teszik legnagyobb érdemét. Sokat foglalkozott a classikusokkal, jó barátságban élt Aranynyal és Tompával, s él ma is Gyulaival. Különösen szomszédjával, Tompával találkozott sokat; ő rendezte hagyatékát, s költeményeiben ma is Tompa emlékének áldozik leggyakrabban és legszivesebben.

LÉVAY JÓZSEF.
Egyszerű sorsú, de művelt családból származott. Korán hajlamot érezvén az irodalomhoz, a Szépliteraturai Ajándékban lépett fel műfordításokkal, versekkel. A bölcsészeti tanfolyam elvégeztével az orvosi pályára ment, de közben irodalmi adalékokat s kritikai dolgozatokat is adott ki magyar és német lapokban. Ez időben jelentek meg Aesthetikai levelei Vörösmarty epikus munkáiról (1826–27), majd 1828-ban a Blumenlese aus ungarischen Dichtern, melynek bevezetésében a magyar költészet történetét adja. Ezekhez csatlakozott nemsokára a Magyar költői régiségek könyve. A harminczas években több orvosi munka jelent meg tőle, részint eredeti, részint fordítás. De életének igazi munkássága nem ez többé; működésének súlypontja már az újon alakult Akadémiában van, melynek rendes tagja, 1831 óta segédjegyzője és levéltárnoka is.
A szabadságharcz után új korszak kezdődik életében. A nemzeti kiválóság és gyász napjai fölébresztették történeti érzékünket. A ki csak tehette, a történelemhez fordult, s a Historia múzsájától tudakozta, lehet-e még reménylenünk egy jobb jövőben? Ez országos munkában Toldynak oroszlánrésze van. Mélyebben merült az irodalom tanulmányozásába, egymás után jelentek meg irodalomtörténeti munkái. E mellett a régi magyar irók egész seregét támasztja fel és adja ki, annak bizonyságául, hogy a magyar szellemnek történeti alapja s fejlődése van, így reménye lehet a jövőhöz, melyhez multjában létjoga van. Történeti tanulmányait mindig össze tudta olvasztani korának sajátos szempontjaival. Legvilágosabban mutatja ezt 1865-ben megjelent rövid előadású irodalomtörténetének Disraeliből vett jeligéje: «A múlt hatalmunk egyik eleme.» Ime az elv, mely Toldyt történeti tanulmányaira buzdította, az eszme, melynek szempontjából multunkat tekintette, hogy azt az egész nemzet előtt jövőnk alapjaként tüntethesse föl.

TOLDY FERENCZ.
A szabadságharcz lehellete, mely Toldy Ferenczet az orvosi tudományoktól az irodalom kizárólagos műveléséhez vonzotta, elhatott az iskolák és semináriumok csendjébe is. Horváth Mihály akkor a bécsi Theresianumban a magyar nyelv és irodalom tanára volt. A kor szeszélye őt is elsodorta csöndes munkásságától. V. Ferdinánd 1848 juliusában csanádi püspökké nevezte ki, s 1849 áprilisában vallás és közoktatási miniszter lett. A szabadságharcz leveretése után egy ideig az országban bujdosott, majd mint Batthyány Lajos árváinak nevelője külföldre menekült.
Külföldi tartózkodása alatt irta történelmi munkáinak hosszú sorát, bizonyságul arra, hogy a nemzet, mely ennyi gyászt kibirt, s annyi balszerencséből mindegyre izmosodva emelkedett ki, nem veszhet többé nyomorultan. – Nagy multja jobb jövő alapja, mely el fog következni, ha a nemzet tétlenségbe nem sülyed. Van munkás bánat is, s ez nemesebb a csüggedésnél. A történet következetes, a bölcselet állandónak és öröknek mutatja fejleményeit, s így azt is, hogy nemzet, melyben az élet erői megvannak, melyben van akarat és kitartás, nem veszhet el fegyver alatt. Bizhatunk a történelem kiengesztelő jellemében, mely kiegyenlíti a viszályt és szakadást, s mindent visszahoz a természetes egyensúly helyzetébe. De elbizakodnunk nem szabad. A mint eddig küzdelem tartotta fenn e nemzetet, csak az mentheti meg most is, kitartó, reményteljes küzdelem, bár egy ideig hallgatag. Ujonnan kiadja 1842-től 46-ig megjelent Magyarország történetét, majd Magyarország megujulását rajzolta a Huszonöt év Magyarország történetéből cz. munkájában. Így tettel, szóval egyaránt vallja elvét, midőn önmaga is a csöndes munkások közé szegődik. Más korban talán hiba volna, hogy a történelem egész fejlődését saját korának eszméiből itéli meg, de ebben a korszakban ez erény volt, mert buzditólag hatott.

HORVÁTH MIHÁLY.
Családi nevén Radákovics József. Tolnavármegyei gazdatiszt fia volt. Egy évig maga is, mint irnok, a dunántúli nép között élt. Aztán ügyvédi oklevelet szerzett, s Győrött ügyvédkedett is. A Darázsfészek czímű humoros gyüjteményében bizonyságát adván, hogy kiváló módon érti a népnek esze- és szavajárását, az új magyar kormány rábízta néplapjának, a Népbarátnak szerkesztését, melyben Arany János is részt vett. Sokat és sokfélét írt, regényeket, korrajzokat, adomagyűjteményeket, különös vonzalmat tanusított a népélet iránt, melyet kitünően ismert, s a néppel szorosabb kapcsolatban levő régi táblabiróvilág patriarchalis viszonyai iránt. A múlt évtizedek köz- és magánéletéből, a kisvárosi polgárvilág kicsinyes viszonyaiból eleven és mulatságos képeket rajzolt s népies tárgyakat sikerülten és jellemzően dolgozott fel.

VAS GEREBEN.
Elévülhetlen érdemei vannak a magyar irodalmi élet körül. Eötvösnek társa s munkásságában osztályosa volt. A fogházjavításról stb. írt czikkei emberbaráti szívre, költői kedélyre s mély gondolkodásra vallanak. A szabadságharcz eszményi törekvéseiből kivette részét, s a toll és eszmék harczában nagy szerep s méltó koszorú jut neki. Magánéletében is feddhetlen becsületesség, lankadatlan munkakedv és jó szív jellemzi. Gyulai Pál találóan nevezte «literary gentleman»-nek.
Nem tartozott a zajjal dolgozó emberek sorába; a csöndet és magányt szerette, s a titkolt munkát. Az elismerés utjából mindig szerényen kitért. Így odahagyta a Kisfaludy-Társaság elnöki székét is, hova a társaság őt 1876-ban Toldy Ferencz helyébe ültette.

LUKÁCS MÓR.
A forradalom alatt lett nagyhírű költővé. Híre nem állott ugyan arányban tehetségével, mert bár elmés fő volt, csak az elmúló költők sorába tartozik. Híressé nem is jobb költeményei, hanem épen leggyöngébb műve után lehet. Az Arany trombita ez, egy hosszú krónika, hazafias hévvel, de művészi törekvés nélkül, rímbe szedett izgatás, káromkodás és torzjellemképek hosszas sorozata. De a maga idejében nagy hatást tett e mű. Az izgatott kedélyekhez az izgalom szólt, s ez elég volt akkor a hatásra.

 
1824 junius 20-án született Pesten, 1847-ben elfoglalta helyét a felsőházban Pozsonyban, s részt vett a reformmozgalmakban. A szabadságharcz első ágyulövése már a csatatéren találta, s Világosnál tette le, mint tiszt a fegyvert. Az osztrákok besorozták szekerész közlegénynek, s fennmaradt róla, hogy Milanóban glacé-keztyűben kente a kocsikat, s közlegény pajtásait a legdivatosabb, osztrák tisztek által látogatott korcsmákban traktálta. Szépirodalmi munkáiért és utirajzaiért a M. T. Akadémia 1858-ban levelező tagjának választotta. 1861 óta országgyülési képviselő, most a szabadelvű párt elnöke, s az evangelikus egyház életében is nagy szerepet játszik. A közmunkatanács elnöke s sokáig volt a budapesti nemzeti szinház és opera intendánsa. Budapesten mindenki ösmeri az előkelő megjelenésű, kék szemű öreg bárót, s egyuttal mindenki tiszteli is, mert hosszú pályát futott be, kényes állásokat töltött be, sokaknak használt és senkinek sem ártott. Ellensége nincs.

BÁRÓ PODMANICZY FRIGYES.
A forradalom mozgalmaihoz nem sok köze volt, de az idők lelke ő benne is mélységesen megnyilatkozott. Legnagyobb érdemét történeti drámáin és jelesebb vígjátékain kivül kell keresnünk. Ez a népszínmű megalapítása. Szigligeti az első, ki a népi alakokat nem csak nevetséges elemek gyanánt alkalmazza, hanem egyéni jellemük rajzolására törekedvén, az ilyeneknek nagyobb tért enged darabjaiban, sőt kizárólag köznépi alakokat szerepeltetvén, megteremti a magyar népszínművet. Abban a korban, mely a nép jogait elismeri, így hódít meg Szigligeti egy új területet a nép számára: a színpadot. S ezzel úgy szólván leszorítja onnan az idegen, kivált német bohózatokat, melyek addig divatban voltak.

SZIGLIGETI EDE.
Negyvennyolczban lépett fel, mikor az Életképekbe verseket kezdett küldözgetni. A szabadságharcz kitörésekor Pestre sietett, hogy a Ludoviceumban tanult katonává képezze magát. 1849 elején Perczel bácskai hadseregébe állt, s bár volt egy-két ütközetben, inkább verseivel szolgált hazája ügyének. Világos után ő is bujdosott, majd a Hölgyfutárhoz állt be, s az ötvenes években az ország egyik legnépszerübb lyrikusa lett. Híres hazafias költeményeit, minők Előre!, Ki volt nagyobb? Gara Mária, ma is általánosan ismerik. Kivált a nőknek volt kedvencz költője. Kegyüket egy drámával is meghálálta, Dobó Katiczával, melyben a magyar honleányt s szent hivatását dicsőíti

TÓTH KÁLMÁN.
Vajda János is egyaránt szolgálta a forradalmat karddal és tollal. Gyermekkorát a váli erdőben töltötte, hol apja erdész volt. A természet szeretete hatja át, de ezzel együtt a szabadságé is. Ábrándjai a szinpadra vonják, nyomorogva járja be az országot, gyönyört találva a nagy felindulások előadásában. Nemsokára megjönnek az élet valódi nagy felindulásai. Vajda ezekbe is elmerül. Részt vesz a márcziusi mozgalmakban, majd a függetlenségi harcz tusáiban is. A szabadságharcz leveretése után a Konstantin ezredbe sorozzák s Olaszországba rendelik. Egy esztendő múlva azonban haza szabadúl. Ekkor kezdődik nagyobb irodalmi munkálkodása. Kisebb költeményeit, melyek előbb elszórtan, három kötetben jelentek meg, 1872-ben a Kisfaludy-Társaság adta ki. Előbb a haza, később az összes emberiség kérdései foglalkoztatják. Szereti a rhapsodikus formát, az érzelmek szilaj csapongását, olykor a bizarrságot is. Közben hivatalt is visel. 1869-ben adta ki élményeit «Egy honvéd naplójából» czím alatt.

VAJDA JÁNOS.
A legtudósabb és legműveltebb magyar férfiak egyike. Családi hagyományai s nagy utazásai a műtörténet tanulmányozására csábították. Az idők szelleme a jog mezejére hívta. Pulszky megértette korát és hazája törekvéseit, s az országgyűlés székhelyére, Pozsonyba ment. Az 1832–36-i országgyűlésen a távollevő Haller gróf megbizottjaként Vay Miklós gróf mellé esküdött fel joggyakornoknak. Az ifjuság mozgalmaiban nem igen vett részt, komolysága s szigorú itélete visszatartotta attól, de a követek társaságát szivesen kereste fel. Eötvössel még gyermekkorában barátságot kötött, Pozsonyban Kölcseyt és Deákot látogatta szivesen; megismerkedett Bajzával és Vörösmartyval is. Politikai és irodalmi körökkel állandó jóbarátságban. A 39-i országgyűlésre Sáros-megye második követéül küldte fel. Ekkor kezdte küldözni czikkeit az Augsburger Allgemeine Zeitungba, mik csakhamar nagy népszerűséget szereztek neki. Az első miniszteriumban Kossuth, később Eszterházy államtitkára lett s úgyszólván ő maga vezette az ügyeket. Később a honvédelmi bizottmány tagja lett, majd meg a kereskedelmi ügyeket vezette. Midőn az ország sorsa lejtőre jutott, Kossuth őt küldte Angliába, hogy annak közbelépését kieszközölje.
Ez azonban Pulszky nagy összeköttetéseivel sem sikerült. Annyit mégis kivitt, hogy Anglia fölemelte tiltó szavát a török földre menekült emigránsok kiadatása ellen, s késznek nyilatkozott Törökországot, ha e miatt megtámadtatnék, egész haderejével védeni.
Az emigratio idején Londonban telepedett le, s tollal szolgálta hazáját. Nagy műveltségű nejével együtt irodalmi működéssel keresték kenyerüket. Az ő társaságában utazta be Kossuth Angliát és Amerikát, s úgyszólván az ő összeköttetései, tudós és politikus ismerősei körében működött az emigratio. Cambridgebe egyetemi tanárnak hívták, de nem ment. Mikor belátta, hogy III. Napoleon és Garibaldi csak hitegetik az emigratiót, visszavonult a politikától, s Deáktól remélt sikert. Időközben hazatért; neje és leánya temetésére jöhetett haza először, 18 évi száműzetés után. Akkor Eötvös közbenjárására amnestiát kapott. Később képviselő is volt, s publicistikai tevékenységeért 1894-ben az Akadémia neki ajánlotta fel a Bródy-díjat.

PULSZKY FERENCZ.
Nagyváradon született, a jogi folyam végzése után 1844-ben telepedett Pestre. Legkedvesebb tanulmánya a franczia irodalom és ujabb politikai történet volt. Különösen ez utóbbi vonzalmában találkozott Petőfivel, kivel megbarátkozott. A forradalomnak egyik legkitünőbb ujságirója volt s e mozgalmas idők legelevenebb és leghatásosabb radikalis hirlapjának, a Márczius tizenötödiké-nek elmés és éles tollú, rettegett és tapsolt szerkesztője. Metsző gúnya, mely mindig a legérzékenyebb helyen talált, félelmes hírt szerzett tollának. Az önkényuralom alatt évekig Budweisban volt internálva, honnan haza bocsáttatván, folytatta irói és hirlapirói működését, e téren kiváló erejét később különösen a kiegyezés védelmében érvényesítvén, melyet a maga idejében ép oly elkerülhetlen szükségességnek tartott, mint annak idején a forradalomra irányuló izgatást. Regényeket is irt, melyek közül a történetiek sikerültek legjobban. Különösen jól tudja festeni a korok hangulatát.

PÁLFFY ALBERT.
Petőfin kivül egyetlen költőnk családi élete sem forrt úgy össze a forradalommal, mint a Madáché. Ők nemcsak énekelték, de át is élték ez évek történetét. Költészetük ebben gyökerezik. De Petőfi dalai napról-napra születnek a politikai élet hullámzásában; Madách nagy költeménye, «Az ember tragoediája» tíz évvel később keletkezik ugyan, de oly eseményből, mely a szabadságharczczal szoros összefüggésben van. A forradalom kitörésekor már a követi tábla kedvelt szónoka volt. Az új eszmék lelkes csodálatával készült a szó és toll harczosai közé állani, de betegsége visszatartotta. A harczban nem vehetett részt, sorsa mélyen összefonódik azzal. Madách a haza mellett a legnagyobbat vesztette, a mit csak veszthetett: családi boldogságát. Egy téli estén valami vándorló zörget a csesztvei kastély ajtaján. Politikai menekült. Másnap az üres erdész-lakásba költözik, mint «cseh vadász». A bujdosó egész nap az erdőket bújja; egy ideig senkinek sem tünik fel. Egyszerre üresen marad az erdei lak, lakója elillant. Nem sokkal azután történt, hogy a mint a költő lámpa világa mellett felolvasott nejének, kardcsörgés szakítá félbe. Zsandárok jöttek, s az elillant rejtőző helyett a rejtegető gazdát keresték.
Egy évig volt Madách a pozsonyi vizikaszárnya, majd a pesti Új-Épület rabja. Gondolata gyakran haza szállott nejéhez és gyermekeihez, kiknek körében vigaszt remélt hazafi bánatára. A börtönben írt költeményei szomorú, de nem megtört kedély elmélkedésének visszhangjai. Ép oly bizalommal tekint a jövőbe, mint később költeményének Ádámja, ki szétfoszlott ábrándjai közül mindegyre újra fakadó reménynyel siet egy ujabb kor feltünni kezdő ideáljai felé. A börtönből irja nejének:
A hatalmas törvényt lát, lerontja,
Mint egy Isten, tesz a mit akar,
Egy van mégis, a min nincs hatalma,
Melyet lelkünk mint kincset takar.
Lám, körülem sem mosolyg az élet,
Barna szük falak a bús láthatár,
Amde fenn az égnek egy darabját
Látom, melyen csillag irat áll.
S értem, mit bír itt lenn a hatalmas,
Sejtem oda fenn az istenit,
S fenn csapongok, a míg kongni hallom
Ajtómnál az őrnek lépteit.
Alig várta, hogy börtönéből szabadulhasson. Pedig otthon nem várta hű nő, csak a régi jó anya és az értetlen gyermekek. Ő nem ok nélkül írta a magyar forradalomra:
Mint villámnál valál, fényes, rövid;
Nem tudni honnan, nem tudni hová,
Azt sem tudnók, voltál e igazán?
Ha, mit hagyál, a rom nem mondaná.
Valóban rom lett az ország, de Madách nem csak hazáját siratta, hanem összeomlott családi boldogságát is. Fájdalmát szíve legmélyére rejté, legjobb barátjainak sem szólt arról, hogy hova lett neje, s miért oly üres a ház. Sztregovára költözött, «hol bölcsője rengett s hol szobája ablakából sírboltját láthatá.» 1856-ig élt emésztő bánatában. Örökös elmélkedése, objectiv szemlélődő természete lassanként nyugodtabban kezdte nézni bánatát. Egyetemes elvonó gondolkodásmódja, jártassága a történelemben mint maradandó, öröklő emberi sorsot kezdte nézni saját szenvedését. Úgy találta, hogy a világtörténet csak új meg új szenvedések és csalódások lánczolata, melyek során az emberiség értelmileg egyre tökéletesebb, testileg egyre hitványabb lesz, s erkölcsileg is egyre sülyed. 1857-ben már ezt írja egyik verse alá magyarázatúl: «…Az emberi természet sohasem tagadta meg magát, és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelent meg, de alapjában ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.» E meggyőződés és e hangulat szülötte a magyar költészet egyik első rangú büszkesége: Az ember tragédiája. A mint itt a folytonos kiábrándulás után is minden jelenet új meg új reménynyel végződik, s a mű legvégén az Ur biztató szava hangzik: úgy Madách is reménynyel tekintett a nemzet új korszaka elé, s remélte, hogy nemzetének hasznos lehet, s munkássága közben feledheti bánatát. Megujult munkakedvvel jött fel az 1861-i országgyűlésre, mint Balassa-Gyarmat egyhangúlag megválasztott képviselője, s mindjárt első beszédével a legkitünőbb publicisták közt szerzett helyet magának. Még akkor senki sem sejtette, hogy egy kéziratot is hozott, mely nehézkes nyelve, s egyéb aprólékos fogyatkozása mellett irodalmunk kincse lesz, melynek szerzőjét az Akademia és Kisfaludy-Társaság versenyezve választják tagjaik közé. De nem soká élvezhette sikerének örömét. 1864. október ötödikén meghalt, a nélkül, hogy ez érdemes szív csak egy napig is igazán boldog lehetett volna.

MADÁCH IMRE.
Roskovics festménye.
Ötven év mult, annyi minden megváltozott, Jókai űl a régi helyén, folytatja azt, a mit ötven éve kezdett: dolgozik, egyre csak dolgozik a magyar lélek szabadságáért, dicsőségeért, örökös életeért. Ime, ő maga viselt dolgainak krónikása lett, a legnagyobb és legszebb nagyság ez, a mi földi embernek juthat osztályrészeül. Ötven év… a dohányutczai kis szobából ide jutott a fényes terembe, a hol a világ elismerésének tárgyai és irásai veszik körül. Kincsekért meg nem vehető kincsek. Mily nagyot változott azóta a világ! Királyok és királynék barátkoznak vele, herczegek az ő kegyét keresik. Szédítő magasság és szédítő messzeség a hová azóta eljutott. És ő mind csak az ötven év előtti időkre emlékezik, abban él, azt irja, egyre azt irja…
B.
Barabás Miklóst a magyar kultur-történet festőjének lehet mondani. Politikai tekintély, költő, tudós, pap, szinésznő, közéletbeli szerepvivő a harminczas évek közepétől alig élt, kinek vonásait ne Barabás őrizte volna meg az utókornak, Petőfi arczképét is tőle birjuk. Ez Barabásnak müvelődéstörténeti nevezetes közreműködése. Ám festészeti érdemeit is kegyelettel fogja méltányolni képzőmüvészetünk története. Barabás sokáig az első, sőt úgyszólván az egyedüli magyar festő, a hazai népéleti genreképek megszólaltatója s egész késő aggságáig kedvelt arczképfestő. 1835-behn jött Pestre a székely születésű Barabás, mint kész festő. Magyar festészet akkor nem volt, sőt az irodalom is csak akkor kezdett központot alakitani Pesten. Művészi életnek nyoma sincs, csak a Mátrai-féle «Regélő» melléklapja, a «Honművész» sóhajtozott utána. A közönség észre sem vette, hogy nincs. Az irodalom az Aurora-kör mellett csoportosult. Ilyen körülmények közt lépett föl Barabás, s mint hivatott vezérlő tehetség kivívta magának helyét s a hazai festészet első sikereit ő aratta. Ő festette az első magyar genre-képeket, tőle látott először közönségünk magyar embereket a vásznon. Elképzelhetjük a hatást. A Pesten letelepedett Barabást Szemere Miklós vitte be az irók közé, kik lelkesedéssel támogatták, sőt egy év mulva (1836) bevitték az akadémia tagjai közé is, melynek addig festő tagja nem volt. Széchenyivel szintén megismerkedvén, az éles itéletü grófnak nagyrabecsülését is megnyerte. Mikor aztán Biharmegye Széchenyi arczképét bírni akarta, a gróf a kép lefestésére Barabást ajánlotta. Itt kezdődik Barabás szakadatlan tevékenysége, rendkivüli termékenysége. Arczképezéssel valósággal elárasztották. Fölszámlálhatatlanok kőnyomatban megjelent arczképei. Ezenkivül költeményeket, albumokat illustrált. Élettörténete ez: 1810 febr. 22-én született Markosfalván, Háromszéken, nemes, de szegény családból. Rendszeresebben rajzolni és festeni 1828-ban tanult Kolozsvártt, egy olasz rajzmestertől. Majd Bécsben és Olaszországban tanult. Aztán Pesten telepedett meg, itt élt és munkálkodott holta napjáig.

BARABÁS MIKLÓS.
A negyvenes évek második felében kezdett Pesten hangversenyezni. A szabadságharcz alatt Görgei segédtisztje, és egyuttal a fővezér hegedűművésze volt. Hatásának java része a szabadságharcz utánra esik, a mikor külföldön a magyar népdalok remek tolmácsolásával ébresztgette az érdeklődést sinlődő hazája iránt. Mikor lobogóink idegen országok múzeumaiban hevertek, nemzeti énekeink eltiltatva veszendőbe mentek, az ő hegedűje még zengette a bujdosó Rákóczy nótáját, az ő művészete felébresztette a képzeletet, hogy a hangverseny-terem falain túlra lásson, hol «paripák patkóitól rendül a róna». A szabadságharcz két legkiválóbb alakja, Széchenyi és Petőfi, úgyszólván neki köszönhetik szobraikat. Reményi külföldön hatvankétezer forintot hegedült össze erre a két emlékre. A magyar költők nem voltak hálátlanok művésztársukhoz. Ha Reményi maga meg nem örökitette volna is nevét, megörökitette azt Arany és Száz Károly költeménye.

REMÉNYI EDE.
A század legnagyobb zongoraművésze magyarnak született, de német ajkú vidéken, Doborjánban Sopronban, német világban. Német szellemű mágnások pártfogolták, Bécsbe küldték tanulni és külföldön aratta legnagyobb diadalait. Mégis, ha ajkára, szellemére és művészetére nézve nem is volt magyar, szivében velünk érzett, magát magyarnak vallotta s 48 előtt és 48 után korteskedett értünk a világban. Magyarország európai népszerűségét segítette csinálni, bárha a forradalom előtt Weimarba vonult.
Nem lehet közönséges mértékkel mérni ezt a lángeszű muzsikust és meg kell békélnünk abban, hogy hordta nemzeti ruhánkat, irta és ismertette nemzeti zenénket, könyvet irt czigányainkról és a szabadságharcz leveretése után, bár nem tartozott az emigratióhoz, nem kapott szerepet, mégis hű diplomatája volt a magyar érdekeknek ellenséges helyeken, magasságos udvaroknál.
Ime, a külföld mindig magyarnak nézte őt, magyar huszárnak – frakkban.

LISZT FERENCZ.

GÚNYKÉP LISZT FERENCZRŐL.
Az Országos Képtárban.
A harcz elült. Csend lett a kifáradt országban. Olyan csend, mint a temetőben. Micsoda képek jelennek meg szemünk előtt!… A névtelen hősöket osztrák zsoldos ruhában, durva káplárok hajtották Itália felé. Az isaszegi hősök a veronai kaszárnya udvarát söpörgették. Messze tengereken menekülők hajóztak, új hazát keresve… Kufstein sötét folyosóin apostolok zörgették a rabbilincset… Itthon, a félreeső tanyákon megjelent egy-egy sápadt alak… Nem kérdezték, kicsoda, honnan jön és hova megy, de megbecsülték… Megpihent, azután tovább suhant, s az őszi köd eltakarta szenvedő alakját… Özvegy lett az ország és az ő fiai árvák…
A szenvedések bús évei jöttek… Sok tavaszon, mikor a hó eltakarodott, megzörrent egy darab kard az ekevas alatt… S a szántóvető elgondolkozott: miféle harczok emléke, micsoda vitézség tanuja lehet az a rozsdaette aczél, hol a hős, ki azt forgatta?… Sötét erdőkben szétszórt csontokat találtak gyakorta, hóolvadás után… Ki tudja, kinek forró szive dobogott egykor e fakó bordák között… Ki tudja, kik várnak rá valami kis faluban, s kik emelgetik fájó szívvel, mikor leszáll az est és kigyúl a tűzhely lángja… S mennyi eltört kardot, mennyi szétszórt csontot találtak akkor, a legendás harcz után! Minden család siratott valakit, s mindenki siratta a hazát… Oh, ha Petőfi, mint bujdosó, megirhatta volna e mérhetetlen keserveket, megszakadt volna bele az emberiség szíve!…
De a kimerült és eltiport nemzet látta, hogy a tél zordon pusztasága után újra kitavaszodik, látta a kis pacsirtát hajnalhasadtakor a nap felé röpülni, s érezte, hogy az ott fent, az ég kék végtelenségében szabadságról dalol a földi embereknek… És a nemzet nem csüggedt el…
…És a nemzet ujjászületett…
Ötvenszer zöldült ki a hőskor óta a fű a vértanuk sírján. És mi, uj nemzedék, kiknek sem harczokban, sem a szenvedésekben részünk nem volt, kik se vért, se könnyet nem ontottunk, itt állunk, hogy a nagy idők nagy legendáit elregélve nektek, szent örökségként átadjuk utódainknak, a porban játszó gyermekeknek… S aztán a jövő század sok millió magyarjának.
Se a mai, se a következő nemzedékek ne feledjék el soha: az új Magyarország alapjait ott rakták le a branyiszkói csucson, az isaszegi véráztatta mezőkön, a piskihidi csata ádáz tusájában; ott rakták le az aradi Golgothán, s a szürke kaszárnyák és sötét várak udvarán ropogó sortüzek alatt.
Mindez együtt véve: a nagy dicsőség és a nagy szenvedések, a mi legfőbb erőnk, melyből még századokon át táplálkozik a magyar. S ha egy későbbi korban bölcs embereknek sikerült a kiengesztelődés áldásos művét megteremteni: ezt csak annak az erőnek köszönhették, melyet a nemzet 1848-ban megmutatott.
Az új kor rohamosan kapta sodró árjába a nemzetet, s fejlődésében, előre haladásában meg-megzökken, hitében meg-megtéved. De küzdvén, dolgozván, bízva-bízunk, mert megtanultuk, hogy válságos időkben a nemzet mindig egygyé forrt s az ég a legveszedelmesebb pillanatokban lángelmékkel áldotta meg, akik a pusztulás, a tévelygés sivatagából kivezették az Ígéret földjére.
Daliás idők, isten veletek! A hálás nemzet kőemlékeket állított mindenfelé a hazában, hol ismeretlen földterületeket véretekkel beirtatok a történelem könyvébe.
Mi is emléket állítottunk; téged, szeretett, kedves könyvünk!
Verd a dobot, kis fiam, a szabadság ifjú katonája, aki ma tán gyenge aggastyán vagy… talán angyal vagy, mert hazádért gyermekül elestél… Peregjen a dob, ébredjen a magyar és emlékezzék.
Rákosi Viktor.

KÓCSI HORVÁTH ELEK.
főhadnagy.

CSEREY IGNÁCZ
ezredes, a honvéd menház igazgatója.

SZALATNAY JÓZSEF
hadnagy.

BIHARI ISTVÁN.
őrmester.

LÁSZLÓ JÓZSEF
szabadcsapatbeli alvezér.

SÓFALVY KÁROLY
hadnagy.
NEGYVENNYOLCZAS HONVÉDEK 1898-BAN.
Az ég kiderült, a sötétség kisértetei eltüntek, király és nemzet kibékült. S akkor a hálás kor azokra gondolt, a kik a szabadságért vérüket ontották és elöregedve, elgyöngülten, vagyontalanul, támaszték nélkül állottak a nagy világban. Mert sokan voltak ilyenek. A szabadságharcz zürzavarja, a fogság, az osztrák seregbe való besoroztatás, tizenhét esztendei idegen uralom ezreket juttatott tönkre, ezrek pályáját semmisítette meg és fennt is, lennt is tömérdek család kezébe adta a koldusbotot. A nemzet szíve megnyílt. Érezte, hogy erkölcsi kötelessége az elöregedett, szükölködő honvédeknek kenyeret, hajlékot adni. Fényes példa sugárzott előtte: a királyi páré, kik a százezer arany koronázási ajándékot a szabadságharczbeli honvédek gyámolítására ajándékozták. Kevéssel ezután fölépült a fővárosban közadakozásból a honvéd-menedékház, mely száz öreg honvédnek ad barátságos otthont, később pedig a törvényhozás vette kezébe a honvédek nyugdijazását, s évente közel félmillió forintot szavaz meg nyugdíjra és segélyre, úgy hogy most körülbelül nyolczezer 48–49-iki honvéd kap állami nyugdíjt és segélyt. Maga a miniszterelnök kezeli a nyugdíjazás ügyét. Evvel betetőződött a nemzet elismerése, mely kezdődött a királyi ajándékkal, folytatódott avval, hogy a szabadságharczbeli honvédsereg alkalmas tisztjeit régi rangjukkal átvették az uj honvédségbe és végül megégett az állami nyugdíjazásban. Így élnek most az öregek csöndben, nyugalomban a menedékházban, saját parancsnokuk vezetésével és az ország minden vidékén, az állam és honvéd-egyesületeik szárnyai alatt. Mikor megjelennek a dicsőséges napokra emlékeztető egyenruhájukban, görnyedten, ki mankóra, ki botra támaszkodva az utczán, a nép előzékenyen utat nyit nekik és kegyeletesen néz utánuk. Karácsonykor és más ünnep idején az ország minden vidékéről jő ajándék a menedékház agg vitézei számára. A nemzeti ünnepeken mindig díszhelyet tartanak fönn számukra. Ha egy-egy bajtárs, a dicső sereg valamely tagja meghal, kivonulnak a temetésre és a tisztes, ősz alakok sora a temetési menetnek legszebb dísze. Mostanság mind sürübben kell kivonulniok. Tömegesen sietnek a sírba a nagy idők tanúi, kik még köztünk járnak. Dérütött, hulló levelek ők, az egyenruhás aggharczosok. Egyik a másik után hull az enyészet ölébe. Hajh, eljő az idő, mikor egy nemzedék már csak a legendákból, mesékből, rájuk maradt képekből fog halvány fogalmat alkotni arról, milyenek voltak a honvédek! Dicsőségük azonban örökké élni fog a nemzettel, melyért vérüket ontották.

 

 

NEGYVENNYOLCZAS HONVÉDEK 1898-BAN.
A forradalom törekvéseivel soha sem rokonszenvezett, de mikor reményünk gyászra változott, elvonultságában is híven őrködött jogaink felett, s az osztrák államférfiakat nem egyszer figyelmeztette azokra.
Az októberi diploma után mint országbírót őt bízták meg a törvénykezés ujjá szervezésével. 1861-ben ő volt a meddő országgyűlés elnöke, országbírói rangját a gyűlés feloszlása után is megtartotta, s kitartóan védelmezte igazságszolgáltatásunk függetlenségét. 1862 végén egy emlékiratot is kidolgozott, melyben felelős miniszteriumot sürget s egyenlőségünkért harczol.
Az emlékirat nem ért kívánt sikert, de szerzőjének, bár 1863-ban le kellett mondania, nagy része van abban a csöndes munkában, mely a kiegyezést, főleg a magyar miniszterium megalkotását előkészítette az ettől borzongó udvari körökben.
Az 1865–68-i országgyűlésen mint képviselő és pártvezér működött a kiegyezés érdekében. A konzervativok és Deák pártja között állott, de Deákkal szemben nem tudott érvényre jutni. Mióta a miniszteriumot kinevezték, lassankint teljesen visszavonult a közélettől.

GRÓF APPONYI GYÖRGY.
Alig van a magyar históriában szomorúbb évtized annál, melyet Bach-korszaknak neveznek. És mégis egyetlen kort sem lát a magyar ennél humorosabbnak. A nevettető adomák egész felhőraja száll e korszak fölött. A nemzet a fegyveres ellentállás után a passzivitás halálcsöndes ellentálláshoz folyamodott és fészkeibe húzódva gyilkos gúnynyal nézte az új embereket és új viszonyokat. Örök életet igérő egészséges természete itt állta ki a főpróbát. Sebeit bekötözte, könnyeit letörölte és aztán csak mosolygott a német világon. Jókai Garamvölgyi Ádámja ez évek magyarjának typusa. Ilyen volt az egész nemzet. Mulatott a beczirkeren, a zsandáron, a finánczon és a Bach-világ minden egyéb járulékán. Ennek a kornak a története nincs meg egyébben, mint tréfás anekdotákban és torzképekben. A zsandártól, a ki a vízben fuldokló «éljen a császár»-t kiabáló magyarra rá sem hederít, de élete veszélyeztetésével kimenti, a mint az «éljen Kossuth»-ot kiált, a «Csak azért is Dongó» nótától, finánczok ezerféle megtréfáltatásától a Bonyhádiakig, Prottmannokig, az egész rendszert a humor csillogó szövevénye födi. Csaszlau a legnépszerűbb város, mert a közvélemény szerint onnan jött valamennyi beamter. A beczirkerré vedlett csaszlaui kellner és verklis, ki bugyorral a hátán, parapléval a hóna alatt bejő az országba, az elfogadott typusa a Bach-hivatalnoknak. Még csak nem is haragudtak rájuk (legfölebb a fináncra), csak kinevették a Kárpáttól az Adriáig harsogó kaczajjal. Aztán mikor beütött a rendszer csődje, a magyar humor szinte sajnálkozva tette megint a beamter urak hátára a bugyrot, hóna alá a paraplét és küldötte őket a Csaszlau felé vezető utra. Mikor kap megint ily pompás anyagot? Pedig hát a Sisera-had nyomában csak pusztulás, jogtiprás, gyász és tömérdek államadósság maradt.

VADÁSZATI TILALOM
Gúnykép az ötvenes évek végéről.

ADÓFIZETÉS.

BEZIRKEREK VÁNDORLÁSA.
1849 augusztus 19-ike! E napon látja utoljára hazáját Kossuth Lajos. Megkezdődik a bujdosás, a hontalanság. Ez a hosszú, rideg kaszárnya, mely árnyéktalanul áll a pusztában, kitéve a keleti nap perzselő hevének, két éven át volt a Kossuth lakása. Először Konstantinápolyban, majd Brussában és Sumlában tartózkodott – mintegy Rákóczy nyomdokain járva, s mint Achilles, könnyeit a tenger sós árjába hullatva. Végre Kiutahiába bellebbezték, e mészporos, egészségtelen, sivár helyre. Az osztrák, kinek még kevés volt a vér, mindent elkövetett, hogy karmai közé kapja, de a török ellenállt, s Anglia támogatta. A török tisztelettel bánt vele, de őrizték, s alapjában véve fogoly volt. Mikor végre már osztrák bérenczek is fenyegették életét, Palmerston angol hajóra szállíttatta, mely egyenesen Angliába vitorlázott vele. 1851 okt. 23-án kötött ki Southamptonban.
Már akkor világraszóló hír ragyogta körül, s a szabad népek rajongva emlegették nevét.

Gúnykép.
A PARAGRAPHUS SORSA.

Gúnykép.
A BACH-RENDSZER.

Gúnykép.
«NE HIGYJ ÖCSÉM A NÉMETNEK».

Gúnykép.
A BACH-RENDSZER.
A Bach-korszakban is, a Schmerling idejében is a gúny volt a magyar ember sója, melylyel ehetővé tette keserű kenyerét. Gúnyolódott mindenki a rendszeren. Az is, a kinek testvérét, fiát vitték el mellőle szuronyok közt, az is, a kinek a vagyonát kobozták el. A Bach-korszakban keserű és titkos volt ez a gúny, mert fájó sebet takart el, a Schmerling-korában azonban már a szívbeli vidámság hintette be aranyos fényével és nyiltan csapongott. Akkor már kisütött a nap, felzajlott a követválasztás mozgalma, a sajtó bilincsei ideig-óráig lehullottak, az országgyűlés összeült, a megszeppent hatalom hizelegve járt-kelt a magyar körül és az alföldön reménykedve szállt át a tréfás népdal:
Szennes az én ingem,
Szennyes a gatyám is.
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát.
Éljen Garibaldi!
A nemzet érezte, hogy közel van a megváltás ideje. A gúny a kivándorló Bach-beamterek és a centralisatió ellen fordult. A robogó szekérről lepotyogó németek meg a centralisatió szétroppant tojása, két abban az időben megjelent gúnykép, jól tükrözteti az akkori közfelfogást. Ilyen képek a kissé lélegzethez jutott sajtóban, élczlapokban és röpiratokban seregével jelentek meg, mint tarkaszárnyú csacska madárraj, mely hosszú-hosszú tél után ismét megérkezett, vidámítani a magyart.

A MEGZÁPULT KORMÁNYRENDSZER
Egykorú gúnykép

LEMARADT NÉMETEK.
Egykorú gúnykép.
Előttünk unokák előtt furcsa ez a szó: az öreg Széchenyi. Öreg Széchenyi – ez bizonyára Széchenyi Ferencz, az apa, aki így él képzeletünkben, őszen, törődötten, a mint kétségbeesetten összegörnyedve imádkozik naphosszat a magyar haza jóvoltáért. De Széchenyi Istvánt barnán és fiatalon látjuk; deli huszártisztnek, aki gavallérosan teszi egy évi jövedelmét a haza oltárára; szalmakalapos, föltünően öltözött karcsú férfinak, a ki vasárnap délben a váczi-utczán hangos beszélgetésben fűzi karját valami roppantul megtisztelt kalapos-mester karja alá. Ép ilyen furcsa lesz a mi fiaink előtt, ha majd mi az öreg Kossuthról beszélünk. Mi még láttuk őt, őszen, fáradtan; láttuk viasz-sárgán a halottas ágyon – de a fiaink már csak azt a Kossuthot ismerik majd, a kinek fényes barna szakállán gyöngyözve gördült végig az áruló könny, mikor holt halovány arczczal és lángoló szemmel hítta a nagy világot a kis Magyarország oltalmára. Csak Deák Ferencz él majd mindörökké az öreg úr képében; ő, a kiről már mi sem hiszszük, hogy valaha fiatal lett volna, annyira hajlott kora köré kristályosodik félszázados pályájának egész áldásos munkálkodása.
S van is ebben az érzésben igazság. Széchenyi István voltaképpen már 1844-ben meghalt – azon a rettenetes októberi napon, mikor a főrendek tábláján gróf Zay Károly ezt dörögte feléje: «Nem, nem, uraim; a magyar nemzetiséget a szegény protestáns papok őrizték meg az ő gályáikon, a kurta nemesek az ő kunyhóikban, s nem a valóságos belső titkos tanácsosok, nem az aranygyapjas rend lovagjai, s nem a többi rendek nagykeresztesei!» E szavakra Széchenyi István ájultan rogyott össze. Nem ok nélkül. Ez a hatalmasAN csapkodó kijelentés volt az első átcsapó hullám az ő politikájának hajóján. Ő fölébresztette a magyar nemzetet, mert még egy módot tudott életben tartására: az uralkodó családdal való szövetséget. S most rémülten látja, hogy ez az új élet a democratia hatalmába kerül, a mi szakítást jelent a dinasztiával, s így, Széchenyi érzése szerint, a magyarság öngyilkosságát. Volt ereje a magyarságot talpra állítani a végzet elé, de nincs ereje a végzetet elhárítani feje fölül. Ennyi felelősség és ennyi tehetetlenség – ebbe bele lehet őrülni. És Széchenyi bele is őrült.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.

SZÉCHENYI PECSÉTNYOMÓJA.
A Magyar Tud. Akadémiában.
Mondják, hogy az anyák halottaikban is megérzik a gyermekük veszedelmét. Mondják, hogy elhalt apák hazajárnak, boszút állani gyermekük gyilkosán. Széchenyi István neve már rég ott nyugodott az emlékezet temetőjében, míg szegény beteg teste 1848 ősze óta immár vagy tíz esztendeje ott senyvedt a döblingi őrültek házában, mikor egyszer csak egy sárga könyv kezdett kézről-kézre járni Magyarországon. A birodalmon – az egységes birodalmon! – akkor báró Bach Sándor uralkodott, s ez a könyv egyenesen Ő Exczellencziájának szólt. Még pedig német nyelven – nyilván, hogy a külföldön is megértsék. Különös angol nyomás volt – úgy látszott, Londonból csempészték be ide. S a mit mond, még különösebb. Csupa olyan dolog, a mit mindenki gondol, de senki kimondani nem mer, most, az akasztófák árnyékában. Ez meg egyenesen gúnyolódik az akasztófákkal. S micsoda gúny ez! A lúg édes tej hozzája képest, az epe lépes méz, a skorpió marása anyai csók. A mi gyávaság, gazság és kegyetlenség tíz év alatt fölhalmozódott, a széttaposott törvényeket, a megfojtott alkotmányt, a meggyalázott szabadságokat s a legyilkolt embereket egy rettenetes máglyába gyűjti s ott gyújtja meg, a hatalmas kegyencz orra alatt, hogy megfulladjon a füstjétől. Kire emlékeztet ez a pokoli gúny? Kinek volt sajátja ez a kegyetlenkedő fájdalom? Kinek a szenvedelme czikázott így, fölkiáltó-jelekkel, idézetekkel, dűlt betűkkel, közbeszúrásokkal, fohászokkal, anekdotákkal, jajkiáltásokkal és piszkálódásokkal, folyton az államférfiúi józanság s a prófétai őrültség mesgyéjén? Ha nem tudnók, hogy meghalt, s ha a könyv minden betűje nem lehellne forradalmat, azt hinnők, Széchenyi irta. Ha az udvar porig nem volna alázva benne, ha Albrecht főherczeg nevetségessé nem volna benne téve, ha a szegény-legényeket nem védené benne és közjogi fejtegetés nem volna végére csapva, azt hinnénk, a Széchenyi hazajáró lelke szólal meg a sárga könyvben. De nini, mi ez? Itt Metternichről szól, a derék, tisztes és fényes elméjű államférfiúról. Ki az a magyar ember, a ki még mindig ilyennek látja Metternichet, s ha ilyennek látja, van bátorsága így is beszélni róla, ilyenkor? Ez csak Széchenyi lehet. Egyszerre játszani az akasztófával s a nép megvetésével: erre csak ő képes! Igen, ez csak ő lehet.
S valóban ő is volt. Lelkes magyarok fölsiettek Döblingbe, s ott találták a vén sast. Olyan furcsa volt, Széchenyit kopasznak találni, meg az ő híres jupiteri szemöldökeit is megőszülve, míg duzzadt gúnyos ajkai nagy szürke szakállba vesznek. Ott lakik az ősz főúr, tizedik éve immár, öt szobában, melyeknek ablakait sorba kinyitja, s így teszi meg bennük mindennapi sétáját. Légvonat, téli hidegség ellen tar koponyáját kis papirsüveggel védi, melyet maga nevez mosolyogva bolond-süvegének. Betegségének mintegy csak sebhelye van meg; az, hogy lakásától ki nem meri tenni a lábát. Egyébként látogatóit régi elbüvölő szeretetreméltóságával fogadja, s régi sziporkázó mindentudásával cseveg velük. Mindent tud, mindent – s a mi sötétkék atillájában barátságosan kinálja vendégét – ő maga nem igen eszik – mintha e rejteke ablaka előtt ment volna végbe a tíz szomorú esztendő egész története: annyira világosan lát mindent s olyan tökéletesen ösmer mindenkit.
1848 egyik őszi napján terjedt el Pesten a hír, hogy a közlekedési minisztert, Széchenyi Istvánt, nem találják sehol. Palotájának cselédsége egy irtózatos éjszakáról mesélt, a melyen a gróf őrjöngve s Kossuth nevét kiabálva száguldott szobájában föl-alá. Egyszerre csak hire jön, hogy Esztergomnál a Dunából fogták ki a legnagyobb magyart, a hol majd a hajó kereke alá került, de nagyobb baja nem történt. Még azon éjtszaka tovább vitték Döblingbe, a hol egy Dr. Görgen nevü orvos gyógyító intézetébe adták, ugyanott s ugyanakkor, a hol a magyar születésü híres német költő, Lenau Miklós haldoklott őrültségében.
E rejtek békéjében és csöndjében a gróf hamar magához tért. Az ágyuk zaja ide nem hallatszott, az akasztófák ide nem integettek, a vér szaga ide nem hatott, s Széchenyi, a ki nem volt őrült, csak idegei túlfeszültségének, aggodalmai sulyának s lelke mardosásainak betege, elcsöndesedve nyugodott bele sorsába: a vénülésbe s az élő halálba. Eleinte két szobája volt, később, mikor a csöndes házat megszerette s elhagyni többé nem akarta: öt. Maga bútorozta be a lakást, az ő híres angol butoraival, s a pinczébe is elhozatta híres borait. Lassankint megnyilt ajtaja elébb az idegenek számára, később, nehéz lelki küzdelmek után, családja számára is, melyet olyan rajongva szeretett, hogy féltette e szomorú találkozástól. De a grófnéval való találkozás mégis ír volt sebeire, majd mostoha fia, gróf Zichy Géza s idősebb fia, gróf Széchenyi Béla útján érintkezett a világgal. Első látogatója a híres Lonovics érsek volt, s az ősz pap, nemes államférfi s jó magyar ember vigasztalása édes balzsam volt a vallásos gróf sajgó sebeire. Két ostoba Hans Jörgel czímű bécsi néplapot adtak kezébe, melyet ápolói olvastak föl neki, s e torz tükörképből a lángelme biztosságával alkotta meg lelkében a külső események való képét. Majd fiatal ujságirók látogattak el hozzá, mint Falk Miksa s Kecskeméthy Aurél, majd lassankint a régi barátok is, a kik mindent elmondtak neki s becsempészték hozzája a tilos könyveket és ujságokat.
Egy párt volt akkor az egész ország, s az idegen zsarnoki uralom gazsága ellen első tiltakozó hang a régi udvari főnemesség soraiból emelkedett. Ezekhez húzott a Széchenyi lelke, s ezek révén remélte a Bach-kormány bukását s a magyarság fölszabadulását. A Bach-rendszer gazságai, melyeknél csak butasága volt nagyobb, mind elhatottak a döblingi remetéhez, s fölgyültek a lelkében, mint a tűzhányó hegyben a láva. Csak alkalom kellett, hogy kitörjenek, s ez az alkalom megjött 1857-ben, egy Rückblick czimü röpirat formájában, melyet báró Bach-nak valamelyik talpnyalója irt, a Magyarországon elért fényes eredményeket dicsőitvén benne.

GR. SZÉCHENYI ISTVÁN DÖBLINGBEN.
Bethlen grófné himzése.

SZÉCHENYI A HALÁLOS ÁGYON.
Kállay Ákosné himzése.

SZÉCHENYI HÁLÓSZOBÁJA DÖBLINGBEN.
Gróf Andrássy Gyuláné himzése.
Erre a Rückblickre vetni egy Blicket, leleplezni a Bach-rendszer minden képmutató gazságait, csillogó külszíne alatt büzhödő rothadtságát s magának a fölkapaszkodott jött-mentnek egész lelki hitványságát: ez a gondolat perzselte Széchenyi vérét, s addig bizsergett ujjaiban, míg egyszerre csak szinte észrevétlen egy egész vaskos könyv került ki a toll alól, a világ egyik legpokolibb gúnyirata és vádlevele, Széchenyi István lángelméjének legcsudálatosabb tükre, a gyülölt miniszter elbuktató végzete, de magának irójának is halálos tőre: a «Blick».
Ez volt az a sárga könyv, mely a senyvedő ország előtt újra fölidézte legnagyobb fiának elfeledett képét. Kéziratát Széchenyi Béla lopta ki Londonba, ott nyomtatták ki, s úgy csempészték be ivenkint az országba. A Burg termeitől s a Bach judenplatzi palotájától a legkisebb magyar házig mindenüvé jutott belőle egy példány, s ez megpecsételte a Bach sorsát épúgy, mint a Széchenyiét.
Ez a nagy elme csudálatosan tovább fejlett és megtisztúlt a szomorú tíz év alatt. Mondhatni, hogy aggságában ért legmagasabb fokára. Mindenki mást lemondásba ringatott volna a forradalom bukása, melyet ő előre megjósolt. Ő csak tanult belőle, s Kossuth politikájának tragédiájából nagy csomó közjogi és democrata vonást vegyített az ő régi gazdasági és aristocrata politikájához. Így alakult ki e tüneményes lélekben az az új politika, mely egybeolvasztva a régi Széchenyi István s a negyvennyolczadiki Kossuth Lajos politikáját, minden látszólagos ellentét és különbség mellett a Deák Ferencz bölcsességében találta meg Magyarország új megváltóját. De maga e politika nagy kigondolója a diadalt már meg nem érhette. Halálos sebet ejtett az ellenségen, de az is halálos visszavágásra készült. Hamar rájöttek, hogy a «Blick»-et ő irta, s egyszerre csak levelet kapott a bécsi rendőrfőnöktől, melyben az áll, hogy: «Az őrültek háza megszünt exczellencziád számára menedék lenni». Majd házkutatás következett, a mely végsőig ingerelte az amugy is beteg és ingerlékeny öreg grófot. A magyar nemzeti politika fordulatai is elképesztették – az első szabad szellő, mintha megint a forradalom erejét szította volna, s a vezetést mintha megint kiragadta volna a főnemesség kezéből. Az őrültségébe hirtelen visszahanyatlott nagy ember rémült sejtelemmel egy új negyvenkilenczet látott maga előtt; új vértengerrel s új akasztófákkal. Az ártatlanul legyilkolt Batthyány Lajos képe lebegett előtte. Egyszóval 1860-ban, egy szép áprilisi reggelen, éppen húsvét vasárnapján, holtan találták iróasztala előtt; kihült kezében még ott volt a gyilkos pisztoly. Megismétlődött az ő egész negyvennyolczadiki története, csakhogy most teljesen és utoljára. De a csapás, a mit Bachra mért, halálos volt. Az olasz események már egy teljesen aláásott rendszert omlasztottak össze, s azt a hatalmas aknát Széchenyi ásta. A döblingi dörrenés pedig első ébresztője volt a halálos álomban dermedő nemzetnek. Mint 1825-ben Kossuthnak, 1860-ban Deáknak is Széchenyi István volt úttörője.

SZÉCHENYI MELLSZOBRA.

SZÉCHENYI PIPA-SZOPÓKÁJA.
A Magyar Tud. Akadémiában.
Deák Ferenczet nem érte el a Batthyány Lajos végzete. A törvényesség embere egy hajszállal sem tért le a törvény alapjáról, s ő, a ki mikor a legsúlyosabb volt választani, mindig a Kossuth pártján állott, a mely perczben a cselekvés emberének csak a hazaárulás vagy a törvényszegés között lehetett választása, inkább visszavonult a cselekvéstől. Visszavonult kis birtokára, születése helyére, gazdálkodni, fúrni-faragni, nagyokat hallgatni s még nagyobbakat gondolni. Írás nincs róla, a kortársak is lassankint elhalnak, s az utódok előtt máris mese, mint fordult a csöndes időkben minden magyar ember szeme a Dunán túlra, a csöndes magyar táblabiró csöndes hajléka felé. Csak olyan titok ez, mint hogy a harminczkettediki országgyűlésen a fiatal Deák Ferencz miképpen lett egy csapásra az ellenzék feje, a haza bölcse. Senki a Battyhány volt igazságügyi miniszterének mandátumot nem adott, mégis természetes volt, hogy a ki Magyarországgal akart tárgyalni, ő hozzá fordult, s a ki Magyarországot akarta megnyerni, őt kisértgette. Már 1850-ben őt szerette volna megkapni kabinetjébe a czinikus Schwarzenberg magyar miniszterül; s tíz év mulva Rechberg őt kerülgette és Schmerling neki izengetett. Azt se mondta senki: gyere föl Pestre, Deák Ferencz; Deák Ferencz egyszerre mégis csak fölhurczolkodott Pestre, az Angol Királyné fogadóba s olyan természetes volt, a mit mi már meg sem értünk, hogy ebbe a kis fogadói szobába futottak össze a magyar politikai szálai. Vannak férfiak, kikben a lángelme tökéletességeig testesülnek meg egy fajta vagy egy osztály tulajdon sajátságai, ezek a született vezérek, a kik akaratunk ellen is elől járnak s a kiket akaratuk ellen is követünk. Így testesült meg Deák Ferenczben a magyar köznemesség lelke, s mikor a főnemesség legjobb szándékú politikája is csődöt mondott, a konzervativok az országot s az udvart egyformán elvesztették lábuk alól és Széchenyi István roncsolt agygyal czáfolt rá élete munkájára: mint a Garák s az Ujlakiak után Werbőczy István, úgy következett ő utánuk szükségképpen Deák Ferencz.
Októberi diploma, februári pátens és Lustkandl egyfelől – Fölirat, Adalékok és Husvéti czikk másfelől: ez a csöndes idők második szakaszának története. Az 1860. októberében kiadott diploma, az 1861. februárjában következő pátens volt az első rés, melyet az elnyomás maga nyitott kapuján a magyar nemzet számára. Keskeny rés volt csak, de olyan Botond állott a kapu előtt, a kinek kezében ott csillogott a leghatalmasabb bárd, a jog és a törvény. A híres hatvannegyediki föliratokban minden engedmény nélkül ridegen a negyvennyolczas törvények alapjára áll, nehogy lemondással a nemzet bármit is elveszítsen. Mert, úgymond, a mit elvesznek tőlünk, azt visszaszerezhetjük; örökre csak azt veszítjük el, a mit magunk adunk oda. Deák Ferenczet, a kit az új miniszter, Schmerling, a maga emberének hitt, mikor az ő egész tekintélye latbavetésével nagy nehezen kivitte, hogy az országgyűlés személynek nem szóló határozat helyett fölirattal forduljon a még királylyá nem koronázott császárhoz, – Deákot most rémülten látta az osztrák kormány egy bevehetetlen erősségében, melyet meggondolatlanul maga engedett át neki. Hamar szétoszlatták az országgyűlést, de már késő volt, s mialatt az emigratió a külföldön egyre csökkenő kilátásokkal folytatta nemes, de szerencsétlen kisérleteit, idebenn az egész nemzet egy várrá s egy védősereggé olvadt Deák Ferencz körül. «Várhatunk», szólott Schmerling, a mi azt jelentette, hogy majd kiböjtöli ő Deákékat. De az események nem vártak, Ausztria egyre gyengült, s mint Bach a Rückblick-et, Schmerling is ellőtte az utolsó ágyút: a Lustkandl közjogi könyvét, melyben egy osztrák professzor tudományosan akarja igazolni Schmerling politikáját azzal a hires Verwirkungs-theorie-val, mely szerint a magyarság a «forradalom»-mal verwirkolta, vagyis eljátszotta jogait. Erre az ostobaságra felelt Deák Ferencz az ő Adalékaival, s a teljes törvénytudás nyugodt biztosságával fülelte le a Schmerling utolsó bombáját. Mint a régibb korszakban, az uj idők hajnalán is a sajtóban él a jogaitól megfosztott s a törvényhozásból kizárt magyarság, s Deák Ferencznek, a ki eddig csak a szó mestere volt, ez a szükség adja kezébe a publiczista tollat. A Pesti Napló 1865. április 16-iki számában névtelen czikk jelent meg, mely Deák 1861-iki föliratának alapján új Magyarországot tervez, s építő mesternek meghíja az osztrák császárt. Ez volt a híres husvéti czikk, melynek szerzője, mindenki tudta, Deák Ferencz volt. Salamon Ferencznek mondta tollába, egy délután, az Angol Királynőben. S ez az egy ujságczikk erősebb volt hadseregeknél, diadalmasabb volt kormányoknál, hatalmasabb az ágyuknál. A mit Világos elveszített, a husvéti czikk visszaszerezte.
A mi ezek után következik: a kiegyezés, a koronázás, a Deák egész mózesi dicsősége, a ki maga állította Andrássy Gyulát Jozsuénak a magyarság elé, s megtörő szemeivel még maga is látta népét az Ígéret Földjén, mindez az újabb históriába tartozik. De a törvényes jogokért váltakozó szerencsével s különböző mezőkön vítt szabadságharcznak méltó záróköve a Deák Ferencz síremléke. Ime egy nemzet, melynek utóvégre nem maradt egy szuronya, egy ágyúja, egy garasra pénze. Ime egy vezér, a kinek a díszkardon kivül tán szablya sem volt soha a kezében. S ime a tanulság, hogy mialatt tallérokra s szuronyokra építik a világot: egy-egy szónoklat, egy-egy röpirat, újságczikkek és törvénykönyvek, kézzel nem fogható semmiségek, mint a milyen a jog, a törvény s az igazság, végtére diadalmasabbak ágyúnál, szuronynál, hatalomnál és elnyomásnál.

DEÁK ALAKJA.
A budapesti szobor főalakja.
Huszár Adolf műve.
Nem volna egész a Deák nagy alakja, «melyhez, hogy hasonlót találjunk – mint egykor egyik szívós politikus ellenfele, Paczolay János mondta – egész Hunyadi Jánosig kellene visszamenni a történelemben», nem volna teljes az ő nimbusa, példátlan tekintélyének és egyéniségének varázsa, hatása ki nem domborodnék, ha kimaradnának vagy feledésbe mennének azok a legendák, melyeket a nép gyurt meg róla a valódi tényekből ugyan, de a maga hangján és a datumokat néhol önkényesen rakva össze. Az anyag mind szent valóság, csak a köntöst adta rá a nép, de az is a történeti adatok szürke kenderéből van szőve, csak ki van egy kicsit szinezve. Már azért is érdekesek ezek a legendák, mert az gyakori eset, hogy a történelem megdézsmálja a regék mézét, ellenben ritkaság, hogy a rege a komoly valósághoz forduljon anyagért.
Szinte érzi az ember, miként születtek a legendák. A magyar nép hallván tetteit, mondásait, bölcsességét és mind azokat, a mik vele történtek, megnyilatkozott mesemondó hajlama s megirigyelte a tündöklő anyagot a történelemtől.
– De kár, hogy mind ez megtörtént; kigondolt mesének is elég jó volna.
Így gondolta és elvette a történelemtől kölcsön.
1. A MEIDLINGI FOGADÓ VENDÉGE.
Megverték a királyt, hadait szétszórta a burkus ellenség.* Ügyetlen tábornokok a dolgát elrontották. Busult is a király egész háznépével, hogy mitévő legyen. Míg végtére eszébe jutott, hogy van az ő egyik országában, a melyikkel nem él békés lábon, egy nagyon okos ember: Deák Ferencz. Azzal kellene beszélnie, hogy tanácsot adjon és hogy kibékítse a haragos országgal.
* Königgrätznél.
Legott hivatja a király a kanczellárját – vagy hogy nem is volt az még akkor király, csak császár.
– Hamar kerestesse meg nekem kanczellár az öreg Deákot, bármerre lenne is. Köszöntetem szépen, fáradjon fel hozzám Bécsbe egy jó szóra, vagy kettőre.
Nosza a kanczellár titkárját meneszté:
– Eredj édes szógám Szegedy György ezzel a levéllel Puszta-Szent-Lászlóra.** Köszönti a felség az öreg Deákot, jöjjön fel hozzája.
** Deák sógoránál, Oszterhuber Józsefnél tartózkodott.
Elindul Szegedy György a sebes gőz szárnyain, se étele, se itala addig, míg a haza bölcsére rá nem talál.
Otthon ül a vén Deák mogorva homlokkal, gondoktól sötéten, mint hajdan ősz Toldi, az ország sorsán tünődve, midőn kopogtatnak az ajtón odakünn. Épen este van már, gyertya gyujtás előtt. Belép az idegen.
– Jó estét öreg bátya!
– Jó estét kis öcsém, mi járatban volnál?
– A királytól jövök; izenetet hoztam.
– No hát kerülj beljebb; mit üzen az uralkodó?
Átadja a levelet Szegedy György, a kanczellár kezeirása; olvassa az öreg az ákom-bákomot s hatalmas homlokán mintha oszladoznának a felhők.
– Azt kivánják – mondja környezetének – hogy Bécsbe menjek. Hát elmegyek. Elindulok reggel.
Másnap megindultak a titkárral, de az öreg ráparancsolt útközben, hogy csak menjen ő más úton, majd ő is a maga utján megy.
– Te csak eredj, öcsém, vissza a gazdádhoz, a kanczellárhoz, ne törődj, hogy én hol vagyok, ne láss, ne hallj, ne beszélj. Csak azt az egyet mond meg a kanczellárnak, hogy engem mindjárt reggel fogadjon ő felsége, mert én sietek Klára napra.* Arról én soh’se szoktam elmaradni.
* Oszterhuberné volt Klára – Deák Klára.
– Hát bátyám, merre megy, hová száll? kérdezé ama bizonyos Szegedy György.
– Azt nem kell neked tudnod, se senkinek. Majd csak betérek valahova s dr. Ferenczy név alatt sürgönyözök a kellő órában, hogy hová küldjétek az értesítést.
Szegedy György egy szót se kérdett többet. Magyarország bölcse jobban tudja, mit miért tesz, hogy sem ahhoz szó vagy tanács férne. Sietett hát haza Szegedy György s lihegve nyitott be a kanczellárhoz.
– Jön? – kérdé mohón a hatalmas kanczellár.
– Azóta itt is van.
– Hol?
– Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar a felséggel beszélni, mert siet haza.
A kanczellár rohant a királyhoz.
– Jön? – kérdé élénken a király.
– Azóta itt is van.
– Hol?
– Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar felségeddel beszélni, mert siet haza.
Osztrák miniszterek sápadtan hallgatják: hogy milyen alattvaló lehet az, a ki császárral korán reggel akar beszélni.
A császár azonban jó kedvvel feleli:
– Hát jól van, keljünk fel ez egyszer korábban. Jőjjön mindjárt reggel.
Megviszi a kanczellár Szegedynek a hirt, Szegedy Deáknak. Otthon már a sürgöny, hogy merre keresse: Meidling külvárosban, a Hase vendéglőben.
Odaér az öreg este Szegedy a Hase fogadóba s tudakolja a vendéglőstől:
– Nem szállt ide délután egy öreg úr?
– De bizony itt van; egy kis pakktáskával jött. De már lefeküdt.
– Beszélni akarok vele.
– Ugyan hagyja a becsületes képű öreget – mondá a vendéglős jószívűen – fáradt volt, hadd pihenjen. Nagy gond nyomja a szegény embert, nem szeretnék a bőrében lenni. Nagy dolog az amiben ő jár…
– Ön talán tudja – szól Szegedy ijedten.
– Hát igen. Kiöntötte előttem a szivét. A katona fiát jött megkeresni s esetleg kiszabadítani. Azt se tudja róla, meghalt-e már, vagy él-e még.
Szegedy elfojtott mosolylyal haladt fel a lépcsőkön az emeletre, miközben csendesen morogta: «No lám, mennyi ravaszság van az öregben».

DEÁK FERENCZ AZ UTCZÁN.
Kopogtatott s Deák kinyitá Szegedynek az ajtót.
– Nos mi ujság?
– A császár korán reggel fogadja.
– És senki sem tud a dologról?
Az öreg úr befelé mosolygott. Szükségesnek tartotta, hogy az ujságok ne gyanítsák útját.
Reggel aztán egyfogatú kocsiba ült, föltette pakktáskáját a kocsis mellé s úgy hajtatott ki Meidlingből egyenest a császár rezidencziájába. Soha se volt ott még olyan vendég, a ki egy lovon jött s a pakktáskáját is magával hozta, mert noha két ország összekuszált dolgait nyélbe tudja ütni bölcsen, de hogy pakktáskája hol legyen azalatt, míg ő a császárnál odajár, annak az eligazítását nem birná kieszelni máskép.
Nehéz lépteivel méltóságteljesen döczögött fel a márványlépcsőkön a belső szobákba, hol meleg nyájassággal várja már a király, szász Caesar ivadéka.
Csakhamar megindul azután közöttük a tanácskozás, nemzetek sorsa akadhat meg minden szón.
– Mit kiván tőlem Magyarország? kérdezé a király.
– Most semmit – felelte az öreg.
– Hogyan érti ezt ön?
– Úgy, hogy most bajban van fölséged.
– Épen azért úgy vélem, hogy a magyarok hova-tovább csigázzák fel a követeléseiket.
Méltatlankodva mordult meg az ország bölcse.
– Nem a felséged gyengeségéből merítjük mi az erőnket, hanem jogainkból. S a mi jogainkat nem patkolta meg a porosz se gyengébbekre, se erősebbekre. Nekünk csak az kell a szerencsétlen háború után is, a mi a háború előtt kellett.
– Akkor hát itt a kezem – mondá ünnepélyesen a császár.
A Deák vastag szemöldje összehuzódott és nagy kezével tagadást intett.
– Nem úgy van fölség. Nem fogadunk el most semmi igéretet. Bajban levő emberrel nem alkuszik a magyar, mert az sokszor igérhet olyat is, a mit aztán nincs kedve megtartani. Előbb béküljön ki felséged az ellenségeivel s akkor alkudozzék velünk, mikor abban a helyzetben lesz, hogy meg is tagadhatja a kivánságunkat és ha nem, annyit adhat, a mennyit nem sokall.
Tetszett a bölcs beszéd a császárnak s nagy kegyelemben ereszté el Deákot, kezet fogott vele, kikisérte messze az ajtó küszöbén túl.
Az öreg úr ha már ott volt, benézett a császár főbenjáró embereihez, a miniszterekhez is, egy-egy perczre meglátogatta Majáthot és Bezerédit.
A miniszterek tele voltak panaszszal, hogy a háború sok pénzbe, sok vérbe került, s ilyen rosszul végződjék. Talán folytatni kellene. Pénz már nincs, de vér talán akadna még.
– Mit gondol a tekintetes úr, nem lehetne-e az idén még egyszer ujonczodni Magyarországon?
Az öreg úr mogorván nézte őket végig, azután mondotta bibliai bölcsességgel:
– Én úgy tudom, hogy a magyar anyák csak egyszer szülnek egy évben.
S ezzel el volt ütve örökre ez a terv.
Így végződött a «Doktor Ferenczy» bécsi útja. Ahogy ment, úgy jött vissza. Estére már otthonn ült megint Szent-Lászlón a bárány-tokány vacsora mellett, s a mint az összegyült compossessorok faggatták: «Minek járt fenn bácsi Bécsben», csintalan mosolylyal vallogatta ki:
– Nem beszélhetem el, mert menyecske van a dologban.
Pedig nem menyecske volt az, hanem egy szomorú özvegy, az akkori Magyarország.
II. A SZARKA CSÖRGÉS A BUDAI VÁRON.
A koronázás ünnepélyei után mondá egy napon a király Andrássy Gyula grófnak:
– Kedves gróf Andrássy! Lezajlottak a nagy ünnepélyek, apostoli magyar király vagyok már. Önök mindnyájan megtették a magukét, én is a magamét, kiosztogattam a hivatalokat, kitüntetéseket, rendjeleket, de egy ember még semmit sem kapott. Egy ember, a kié a legtöbb érdem. Mondja meg nekem, kedves gróf, mit adjak én Deák Ferencznek?
Ünnepélyes, komoly arczot öltött Andrássy gróf.
– Felséged a föld egyik leghatalmasabb uralkodója, – így szólott páthosszal, – országai, kincsesházai vannak, se szeri, se száma a birtokainak, de mégis azt hiszem, hogy Deák Ferencznek semmit sem tud adni felséged.
Király ő felsége most hallotta először életében, hogy ő milyen szegény ember, a ki semmit sem adhat Deáknak. Pedig nem ő volt szegény, hanem Deák volt Kroezus – nem lévén semmi igénye, élt egyszerűségben.
– Úgy gondoltam magam is, – javítá ki szavait a felség, – hogy semmit sem adhatok Deáknak, a mi őt nagyobbá tenné, de talán adhatok neki egy kis emléket, a mi neki jól esnék, például az arczképemet és a királynéét?
– Meglehet, – felelte Andrássy elgondolkozva.
– Hát környékezze meg az öreg urat, és vegye ki belőle, nem volna-e ellenére?
Andrássy a királytól áthajtatott Deákhoz az «Angol királynő»-be. Épen az ebéd utáni sziesztáját tartotta. Föl se kelt a divánról, csak a szemöldökével intett szervuszt. Kurtán bánt a nagy urakkal.
– A királytól jövök, – toppant be Andrássy s egyenesen a tárgyra tért. – A király arról szólt nekem, hogy milyen kitüntetést adhatna neked.
Deák felugrott a divánról, a hol hanyatt feküdt.
– Egy szót se, – mondá, elhárító mozdulatokat tevén a kezével, – tanúkat szeretek az ilyesmihez. Tudod, hogy engem gyanúsítani fognak. A mit te mondasz nekem s a mit én felelek neked, akarom, hogy mások is hallják.
Az öreg csengetett a pinczérnek, s minthogy az emeleti ebédlőben a «Deák-asztalnál» mindig akadtak kései ebédlők, átküldte, hogy hozzon két urat.
Jött is kis vártatva Bónis Samu és gróf Mikes János.
– No, most beszélj!
Andrássy elmondta bizalmasan a királylyal való beszélgetését egész az arczképekig. Deák láthatólag meg volt hatva a király gyöngédségétől, a hangja is remegett egy kicsit, a mint Bónishoz fordult:
– Ülj le, Samu, és jegyezd, a mit most mondok, hadd maradjon ez meg, mert a szavak változnak.
Bónis kezébe vette a tollat, a templomi csendben perczegett az.
– Ird, hogy a mit én tettem, azt a hazámért tettem. Megvan? Így írtad? És hogy azért én jutalmat sem nem érdemlek, sem nem várok. Ha azonban ő felsége ennek daczára sem áll el attól, hogy engem valamely jellel megtiszteljen, úgy az arczképeket találom én is alkalmasaknak, de megjegyzem, hogy keret nélkül legyenek. Tedd hozzá, kérlek, még azt is, hogy jobb, ha ezek is elmaradnak. Mind felírtad?
– Szórul szóra.
– No, hát akkor ez is el van végezve. Beszéljünk másról.
Ez történt az «Angol királynő» szobájában az nap délután. Megtudta a király s csóválta a fejét. Közölte a dolgot a felséges királynéval; összesúgtak, tanakodtak.
– De már ezt nem hagyjuk annyiba!
S ki is fundáltak valamit, olyan magyarosat, olyan szépet, a mitől elérzékenyül a magyar szív, olyan semmit és mégis olyan nagy dolgot, a mikép még király soha ki nem tüntetett szegény embert az operencziákon innen. Az operencziákon túlról volt mesebeli királyoktól volt véve ez a módi – és nem a spanyol etiquettből.
Egy reggel csak kopogtatnak a Deák ajtaján; «szabad»-ot mond az öreg úr s belép egy ezüstruhás lakás és átad egy levelet.
Nini, bizony női kéz irása. Tünődik az öreg, kitől jöhet. Piros a pecsétje, finom a hajtása. Hát a mint fölbontja s rápillant, leesik a szeméről az okuláré meglepetésében – talán el is tört. Csak ez az aláirás áll alatta: Erzsébet.
– Erzsébet! Erzsébet! tünődik Deák Ferencz, majd odaszól a lakájhoz, mert nem hisz a gondolatának, – kitől jön?
– Királyné ő felségétől.
Úgy volt, színvalóság. Magyarország királynéja írt Tekintetes Deák Ferencz úrnak, a saját kezével, egy kis barátságos ebédre hívja meg a finom vékony betűivel.
Deák szólni sem tudott a nagy tisztességtől, s mikor megérkezett a kitüzött nap, már kora reggel óta szarka csörgött, kerepelt a budai vár ereszén, hogy nagy vendég lesz ma királyéknál, maga az öreg úr pedig szedte fel a legjobbik ruháját, aztán beült a komfortabelbe, mint egyébkor, és egy sánta lovon feldöczögött az udvari ebédre.
De mit beszélek én udvari ebédről! Nem volt az udvari ebéd, mert nagy király a mi királyunk s miután Deák nem tudott átváltozni nagy úrrá, ő változott át a Deák kedvéért kis úrrá. Úgy fogadta otthon egyszerűen, atyafiságosan magyar szokás szerint, nem mintha Deák lenne nagy potentát, hanem mintha a gazda se volna egyéb egy falusi nemesnél.
Három személyre volt az asztal megterítve, orgonavirág volt a virágtartóban, a magyar nép kedves, egyszerű virága, az asztalfőn ült a királyné mint háziasszony, s kétszer is kinálta a vendéget, míg az urát egyszer. Ebéd után aztán rágyujtottak a gazda és vendég s vidám szivarfüstnél toldogatták a szót melegen, barátságosan az ország állapotáról, hol előre nézvén, hol hátrafelé.
Végre szólt a király:
– Szeretném önnek bemutatni a fiamat.
– Alázatosan kérem felségedet.
Mire megjelent a kis királyfi és kezét nyujtotta Deák bácsinak. Az azután szépen beszélgetett vele a tanulmányairól, figyelte az észrevételeit, egyetmást kérdezett is, végre pedig ezeket mondá a királynak:
– Nagyon megnyugtatott a fenséges királyfi modora és tudása. Merem mondani, hogy kiváló uralkodó lesz belőle.
Hosszú szivart szíttak, de mégis kiszítták és Deák elbúcsúzott a háziasszonytól, meg a gazdától, a kik kikisérték nyájas «viszontlátásig»-gal a szomszéd szobáig.
Így volt, mese nem volt, csak annak látszik, és még most is élnek mind a hárman, mert soha meg nem halhatnak.
Mikszáth Kálmán.

A Deák-Albumból. – Zichy Mihály rajza.
Nem hal meg a nap, mikor este a tengerbe merül – új fénynyel gazdagabban kel föl reggelre a megtisztult égbolton. A magyar szabadságnak vérbe merült s éjbe veszett napja is így ragyogott föl, fényesebben és teljesebben, mint valaha. Az Andrássy Gyula neve lekerült az akasztófáról, s odakerült a király, a koronás magyar király neve mellé, miniszterelnöki ellenjegyzésül. Mert az a jobb, a mely Schwechátnál és Moórnál kardot forgatott, Konstantinápolyban, Londonban és Párisban pedig ezer hálót szőtt az osztrák uralom ellen, a primással együtt tette a magyar királyok koronáját a nemzettel kibékült osztrák császár fejére. Ez az utolsó és legszebb fejezete a mi nagy szabadsági küzdelmünknek e gyönyörű magyar alak köré kristályosodik. A Deák Ferencz nemes bölcsességén kívül az ő lovagias bátorsága találta meg az utat a lovagias fejedelem szívéhez. Igaz, nem volt nehéz a munkája, mikor az utat megnyította már előtte az a fejedelmi hölgy, a kiért Bajorország fizetett a magyarnak az ő magyarországi szent Erzsébetjükért. A mi szent Erzsébetünk neve ott ragyog a legnagyobb magyarok s Magyarország legnagyobb jótevőinek neve mellett. A fejedelmi párnak fölajánlott koronázási ajándék a nemzet föltámadt szeretetének volt záloga, s a nemzet fejedelmi kamattal kapta vissza ez ajándékot, mikor azt a királyi pár a szabadságharcz rokkant honvédeinek adományozta. Annyi nagyok építő munkája után Andrássy Gyula így tette a keresztet a magyar szabadságharcz templomára, s a mint a koronázási menetben ott lovagolt: délczegen, büszkén és sugárzóan, szinte jelképe volt a férfias erőre ébredt magyarság ragyogó politikai képességeinek.
A mi jó gondviselésünk, mely minden válságainkban megadta nekünk az oda való nagy embereket, most is megadta a fejedelmet, a ki megértsen bennünket, s az államférfiút, a ki méltó volt e fejedelem bizalmára.

A KIRÁLY KORONÁZÁSI AJÁNDÉKSZEKRÉNYE.
A bécsi cs. és kir. kincstárban.

A KIRÁLYNÉ AJÁNDÉKSZEKRÉNYE.
A bécsi cs. és kir. kincstárban.
Lidércz után futni, lelkendezve, váltakozó reménységgel, lábuk alatt ingovány, fejük fölött vak sötétség: ez volt a magyar emigránsok sorsa. Az emigratió történetét csakis a Kossuth jelleméből lehet megérteni – ebből a csudálatos egyéniségből, melyben elegyülve élt a lángelme nagysága a gyermek hevülésével. Az a sas-szem, mely idők és tengerek távolságán át bele tudott látni a multakba s a jövendőkbe, a népek lelkébe s a hatalmasak veséjébe: gyermeteg derüvel tudott mosolyogni és remélni örvények fölött, égszakadás közben. Meglátta a gyémántot a föld méhében, az aranyat a folyók iszapjában, de a végzet intő újját nem mindig látta meg, s az enyészet phoszphorescálását gyakran nézte hajlnalpirkadásnak. Maga a szabadságharcz az egész nemzet szomorújátéka, az emigratió története mind inkább a Kossuth tragédiája. Eleinte vele volt az egész menekült Magyarország; Törökországból Angliába menet már kevesebben voltak; Amerikában is el-elmaradoztak mellőle; majd megint Londonban csökkent a tábor; párisi utjára magában utazott, s utóvégre Turinban egészen magára maradt. A nemzet más utakra tért, s a nagy szabadsághős egy ősz barátjával egyedül maradt, mesze idegenben, élő tiltakozásul, mint a Marmora-tenger partján Rákóczy Ferencz Mikes Kelemennel.
Általában Kossuth Lajos sorsa sokban rokon a nagy magyar fölkelő vezérekkel. Mint Thököly Imrét s Rákóczy Ferenczet, őt is a külső hatalmak, az ausztriai ház régi ellenségeinek biztatása éltette, hitegette s hagyta végre cserben. A maroknyi nemzet titáni küzdelmei mindannyiszor fölkeltették nyugat hatalmasainak figyelmét, s a magyarság emberfölötti erőfeszítéseit szívesen vonták bele számításaikba. Viszont a szabadsághősöket hittel, bizalommal s reménységgel töltötte el ez a figyelem, s többet építettek rája, mint a mennyit elbirt. «Ne higyj magyar a németnek» – énekelték elkeseredetten, s végtére kitünt, hogy az angolnak sem lehet hinni, a francziának sem, az olasznak sem, egyáltalában senkinek sem. Kinek-kinek elég a maga baja, s ha emberek közt ritka az önfeláldozás, nemzetek közt még ritkább.
Kossuth Lajos hitt a nagy angol nemzet liberális szólamaiban, s hitt az ifjú amerikai Unió biztatásaiban. Azok az angol és amerikai hajók, melyek a hazátlan vándoroknak egy-egy szabad és hatalmas állam zászlaja alatt megadták a menedék jogát, biztató jelképei voltak ő előtte annak a menedéknek, melyet az egész magyar nemzet megtalálhat a szabad nemzetek szövetkezésében. S elvégre érthető: mikor idehaza minden reménységünk elveszett, kiben biztunk volna másban, mint a külföldben? Előttünk furcsa, hogy Jókai Mór gúnyverset ír az Augsburger Allgemeine Zeitungra, s valami jött-ment osztrák Lustkand-lal maga Deák Ferencz áll ki tornára. De mikor minden rossz szó, a mit odakinn olvasnak rólunk, tőr lehet törekvéseink számára! Mikor minden vád, a mit meg nem czáfolunk, egy-egy létrafokot szedhet ki alólunk!
«Asszonyom, az ön fia megölte az én uramat» – ezt a rettenetes vádat kiáltotta Miklós czár özvegye a fiatal osztrák császár anyjának, mikor a krimi háborúban Miklós császár szinte abba a keserűségbe halt bele, hogy Ausztria nem állott a pártjára. Ez az eset volt a legcsillogóbb lidérczfény az emigratió előtt. Bizonyos, hogy Oroszország többé meg nem segíti Ausztriát – az osztrákot egymagát pedig akár magunk is le tudjuk verni. Ez volt az emigratió káprázata – de csak káprázata volt. Palmerston, Cavour, III. Napoleon egymásután használta ki a magyar ügyet, s egymásután hagyta cserbe. Még csak egy megalázás hiányzott, az utolsó: hogy a szabadság hősei a reactióval álljanak össze, s az is kijátsza őket. Ez is megtörtént; s Bismarck gyalázatosan elárulta a Klapka porosz-magyar légióját. S már előbb, a két rendben való olasz-magyar légió is csak az olaszért ontotta vérét; a magyar ügynek alig használhatott. Hiába ápolt remények, hiába hullott köny, hiába omlott vér – ez a magyar emigratió története.

KOSSUTH ÉS PULSZKY.
Azért is mindenek előtt őt kedves és kimondhatatlanúl szeretett nőmnek bizodalmába ajánlom, mint olly férfiút, kinek jellemére, szavára, 's lovagias érzelmeire bármi viszontagságok között biztos hittel támaszkodhatik.
De kétszeres bánattal nehezedik szenvedő lelkemre a gondolat, hogy hűn és forrón szeretett kedves nőm összeroskadhat a tömérdek fájdalmak alatt, és szegény gyermekeim a páratlan anyának gondjaitól is megfosztva egészen árván maradhatnak mert családi életem példátlan boldogsága, mellyel Isten ekkorig megáldott, azt hiteti el velem, hogy valamint az én életem az övéhez, úgy az övé az enyimhez van kötve.
Azon szerencsétlen esetre tehát, ha szegény gyermekeim egészen árván maradnának, már most előre Gróf Guyon Richard tábornok urat mind három édes gyermekem (Ferencz és Lajos fiam 's Vilma leányom) gyámjává 's gondviselőjévé kinevezem (miután szegény édes anyámnak a reá nehezedett tömérdek szerencsétlenség között élemedett beteges koránál fogva magának is ápolóra van szüksége, nő testvéreim pedig saját családi gondjaik miatt akadályozva vannak) olly kikötéssel, hogy mivel kedves sógorasszonyom, szeretett nőmnek unokatestvére Marton Antonia kisasszony mint példátlan hűségű rokon, gyermekeim iránt már is annyi önfeláldozással teljes nemeslelküséget bizonyított, minélfogva megvagyok győződve, hogy egy olly anyának, minő kedves drága nőm, anyai gondjait senki e földön olly mértékben nem pótolhatja mint éppen ő, azért is őt, ha a gyámi kötelességben osztozni körülményei megengedendik, Gróf Guyon tábornok úr gyermekeim második annyának, 's ha e szivességre ajánlkozandik, a gyámi jogokban egyenlő részesének tekintse. Kinevezem pedig 's felhatalmazom, a mondott kikötéssel fen tisztelt Gróf Guyon tábornok urat, adván nekie úgy gyermekeim személyeinek megmentésére, nevelésére 's gondviselésére, mint megmenthető 's reájok mint törvényes és természetes örököseimre szállandó csekély javaim kezelésére nézve mind azon jogot és hatalmat, mellyel a magyar törvény a gyámokat és gondviselőket (tutor & Curator) felruházza, azon biztos reményben, hogy nemes indulata szerint viszont mind azon gyöngéd kötelességeket híven teljesítendi, mellyek e minőségben reá hárulandnak.
Szint ezen felhatalmazás azon esetre is ideiglenesen értendő lévén, ha kedves gyermekeim iránti gondoskodásban én és szeretett nőm, hazánktól elrekesztett távollét, vagy a hiteszegett hálátlan austriai ház üldöző kegyetlensége következtében fogság által ideiglenesen akadályozva volnánk.
Isten és szeretett kedves nőm után e szerint gyermekeim sorsát Gróf Guyon tábornok ur nemes indulatába helyezvén, mindenek felett megvárom tőlle, hogy ha Isten akaratja szerint e megbizatást teljesíteni hivatva leszen, gyermekeimet magyarokká nevelje, 's boldogtalan attyuk tiszta példája után is sziveiket töltse el azon önzéstelen hazaszeretettel, hogy hazájukat imádják 's soha és semmi viszontagságok között annak igazságos jövendője felől kétségbe nem esve, egész életökön át legszentebb, 's legkedvesebb kötelességöknek ismerjék, hazájuknak élni 's annak jogait szabadságát, törvényes függetlenségét és nemzeti életét védeni, 's javát előmozdítani.
Miről adom ezen saját kéziratú 's magánpecsétemnek kéznél nem léttében hivatalos pecsétemmel is megerősített megbizó levelemet. Kelt számkivetésemben Widdinben, a török birodalomban október 8-kán 1849. Kossuth Lajos Magyarország kormányzója.
Hogy Kossuth Lajos úr Magyar Ország kormányzója ezen levelét előttünk saját kezével írta és aláírta, ezennel bizonyítjuk Ásbóth Sándor, alezredes vezérsegéd.
Kossuth gyermekeinek kimeneküléséről így ír a Pesti Napló 1850. május 28-i, 65-ik számában, a napihírek közt.
«Kossuth három gyermeke, Ferencz, Vilma, Lajos, mult vasárnap (május 26-án) reggel 5–6 óra tájban vettek bucsut a fővárostól. Velök utazott nagynénjök, Ruttkainé asszony és nevelőjük, Karádi Ignácz. A gyermekek b. Haynau tbszn. úr ő exclljának önként ajánlott engedelme következtében szüléikhez Kiutahiába (Kisázsiában) fognak menni. Eltávozásuk iránt sokan tanúsítának részvétet. Már szombaton este gyülekező népcsoportot lehetett látni a gyermekek szállása előtt. Az indulás órájában pedig nagy népcsoport várta őket a dunaparton. «Hermine» gőzös lejött a rendes kikötőből egészen a sóház elibe, hogy a kis utazók szállásukból (szénapiacz, Emmerlingház) annál közelébb érhessék. Midőn a hajóra léptek, a bucsuzó nép ajkán önkénytelen jött ki néhány «éljen» kiáltás. Sokan, mint halljuk, becses ajándékot is nyujtottak a kivándorló kisdedeknek. Mondják, hogy valami kenyérárus-asszony egy igen nagy debreczeni kenyérrel tolakodott hozzájok s minden módon kérte, hogy fogadják el tőle e csekélységet, nehogy az úton megéhezzenek. Orsova felé utaznak a kivándorló kisdedek. Ruttkainé asszony kevés idő mulva vissza fog térni. Midőn a hajó eltünt, azaz mikor már nem lehetett többé látni, eloszlott a néptömeg s hangos elismerését hallók emlegetni többektől b. Haynau ő excllja előzékeny nagylelküségének».
Honnan Haynaunak e dicsérgetése? Hiszen Haynau üldözte, sokáig fogva is tartotta a gyermekeket. Mindenre felel az akkori idők egy intézménye: a censura.
A kis kivándorlók julius első hetében csakugyan meg is érkeztek Konstantinápolyba, s onnan tovább atyjukhoz, a kit számüzetése alatt híven gyámolítottak s megtartották hitét az emberekben.

 

KOSSUTH GYERMEKEI NEVELŐJÜKKEL.

KOSSUTH LAJOS 1852-BEN.
Amerikai metszet után.
Három kép ez itt, a Punch, a világhirű angol élczlap 1851-ki évfolyamából. E derék lap hatalmasan felkarolta leigázott nemzetünk ügyét. Az első kép a marseillei epizódot mutatja. Napoleon Lajos, a későbbi III. Napoleon, megtiltotta a Kiutahiából érkező Kossuthnak, hogy Marseilleban kiszállva, Francziaországon át utazzék Londonba. Napoleon, a deczember 2-iki államcsiny véres kezü embere, közkatonának öltözködve, puskatust emel Kossuthra és rákiált: «You cant pass here!» (Ön nem mehet erre!) A későbbi zsarnok, ki császár korában Kossuthot szövetséggel hitegette, remegett Kossuth nevétől és szózatos ajkától. – A másik képen mister Punch furcsa figuráját mutatja be Kossuthnak Anglia géniusza, míg a britt oroszlán nyájasan dörgölődzik a kormányzóhoz. «Welcome to Kossuth!» (Isten hozott Kossuth!) ez a kép aláirása.
A harmadik képen a két hatalmas nemzetnek, az amerikainak és az angolnak géniusza, zászlóval védik Kossuthot a felette kóválygó sasok körmei ellen. Aláírva: «Jó barátok!»
A derék Punch czikkekben is ünnepelte Kossuthot, s lelkesen megemlékezett a magyarok legendaszerű hősiességéről, mellyel szabadságukat védték.

«ÖN NEM MEHET ERRE!»
A «Punch»-ból.

NŐI NYAKÉK KOSSUTH ARCZKÉPÉVEL.
Kálóczy Lajos 1848-iki képviselő birtokában.

JÓ BARÁTOK.
A «Punch»-ból.

«ISTEN HOZOTT KOSSUTH.»
A «Punch»-ból.
A kis Napoleon visszautasítja őt a földről, hol az emberi jogok és a nemzetek szabadsága megszületett, a hideg és büszke angol pedig lángoló lelkesedéssel és tárt karokkal siet üdvözlésére. Már akkorra a művelt külföldön elterjedt Haynau szörnyű vérengzéseinek, asszonyok megkorbácsolásának, sebesültek megbotozásának hire, s kétféle érzelem uralkodott az emberekben: csodálat a nemzet vitézsége és részvét szenvedései iránt. Ilyen közvéleményt talált Kossuth, mikor Southamptonban kikötött. A népek tízezrei tolongtak útján, s nem nyugodtak addig, a míg beszédet nem mondott. Egy óráig beszélt angolul és pedig mindenkinek óriási meglepetésére, majdnem folyékonyan.
Southamptonból Londonba ment, hol óriási előkészületekkel várták.
Ujra diadalmenet volt. Az asszonyok virágokkal szórták tele kocsiját, boldog volt, a ki ruháját érinthette. Londonban az óriási város kis-királya, a lord mayor üdvözölte a világ első municzipiuma nevében, a tanács élén, míg a százezrek tomboló rokonszenve háborogta körül a hazáját vesztett bujdosót. A Guildhallban lakomát rendeztek tiszteletére, s itt, London gazdag polgárságának, a világkereskedelem vezéreinek közepette megszólalt Kossuth olyan angol nyelven, hogy Shakspere nemzetének gyermekei ámulva, gyönyörüséggel hallgatták… Mikor a magyar nemzet titáni harczairól beszélt, a kezek ökölbe szorultak… mikor pedig a vértanuk megdicsőült árnyait idézte fel, zokogtak… Soha idegen embernek még ilyen sikere nem volt a zárkozott, önző Angliában… Amerikai kirándulást kivéve öt évig lakott Angliában, s felolvasó körutakkal kereste meg mindennapi kenyerét. Mindjárt első körútjával majdnem 50,000 forintot keresett s így anyagi gondok nem bántották, bár állásánál fogva sokat kellett költenie, nem annyira magára, mint inkább másokra… Hihetetlen szolgálatokat tett itt is… a világtól Ausztria által mesterségesen elzárt hazánknak világra szóló hirnevet és becsületet szerzett. Kossuthnak külföldi utjában leghűbb kisérője nőtestvére volt, Ruttkayné.
Ő maradt legtovább Kossuth mellett önkéntes számüzetésében, ő osztotta meg vele legtovább a hontalan élet gyötrelmeit. Nejét s leányát elszólította tőle a halál, ő maradt legutolsó napjaiban a nagy beteg mellett, ő ápolta haláltusájában.
Haza is kisérte fivére holttestét a hazába, s azóta itt lakik Budapesten.

KOSSUTH 1852-BEN.
Amerikai daguerreotyp után.

RUTTKAYNÉ KOSSUTH LUJZA.

KOSSUTH MELLTŰJE WASHINGTON ARCZKÉPÉVEL ÉS HAJFÜRTJÉVEL.
Washington kormánya ajándékozta Kossuthnak.
A Magyar N. Múzeumban, Budapesten.

KOSSUTH AMERIKAI ARCZKÉPE 1855-BŐL.
Londoni fénykép után.

KOSSUTH KARDJA.
Kapta az amerikai Egyesült Államoktól.
A M. N. Múzeumban, Budapesten.
A szabadságharcz egyik legrokonszenvesebb alakja, a tősgyökeres magyar ember legvalóságosabb typusa, a ki bármennyit forgott is idegen földön, törökök, angolok és olaszok körében, mindég csak az maradt, a mi alapjában volt: magyar táblabiró, még pedig abból a negyvennyolcz előtti fajtából, szókimondó, tetőtől-talpig becsületes, őszinte, jószívü és szolgálatkész, a ki rajong hazájáért, de mindenek felett kormányzójáért, ilyen volt az isaszeghi hős: Ihász Dániel, Kossuth Mikes Kelemenje, mindvégig hű kisérője, míg a halál el nem szólította oldala mellől. Ő is, épen úgy mint a fennkölt lelkű rodostói száműzött hű titkára, sovárogva vágyott vissza az ígéret földjére, erről tanuskodik számtalan levelének minden sora, minden betűje, és mégis midőn ezernyolczázhatvanhétben a hon határai ismét megnyiltak ama hontalanok előtt, a kik vérökkel, lelkesedésökkel és forró hazaszeretetökkel váltották meg számunkra e hazát, hősiesen leküzdötte magában azt a vágyat, a mely egész lényét és valóját eltöltötte, hogy hű maradhasson önmagának tett fogadásához és egy napra se hagyja el azt, a kinek egész férfikorát szentelte.
Vele élt, gondolkozott, érzett, és egy perczre sem zavarta meg soha semmi ezt a harmoniát, a mely a lángoló hazaszeretetből és a haza sorsa feletti aggodalomból származott.
Ihász Dániel Pápán született, 1818-ban, meghalt Baraccone del Colegnoban, Olaszországban, 1882-ben. – A szabadságharcz elején honvéd lett s hősiesen küzdött az isaszeghi csatában; később Bem tábornok reá bizta a vöröstoronyi szoros védelmét. 1849 julius 19-én Lüders orosz tábornok túlnyomó hadai Tulmácsnál visszaverték és visszavonulás közben kénytelen volt fegyverét lerakni a török katonaság előtt. Ezután Viddinbe vitték, honnan Kossuthtal együtt Kiutahiába küldték, a hol közte és a kormányzó közt benső barátság szövődött, mely aztán soha sem szűnt meg.
Olaszországban a magyar legioban ezredes lett. Miután nyugalomba vonult, Kossuthtal a legszorosabb barátságban töltötte napjait.
Hatvankét éves korában jobb létre szenderült s a hontalan idegen földön, a turini sírkert virágos hantjai alatt lelt jobb hazára.

Kőnyomat az 50-es évekből.
KOSSUTH ÉS IHÁSZ.
Ernszt Lajos gyüjteményéből.
Kossuth 1851-ben ment át Amerikába, hol útja ismét csak nagyszerü diadalmenet volt, hol a legbecsesebb ajándékokkal halmozták el, s egész lélekkel dicsőitették. A szabad Amerika óriási ünnepélyekkel fogadta a hontalan magyart. Százezrek dörgő hurrája és száz ágyulövés hangja mellett szállt partra New-Yorkban. Washingtonban a senátus elnöke nyilt ülésen bevezette Kossuthot, jobbjára ültette, s a senátorok felállással üdvözölték. Ilyen kitüntetés még csak Lafayettet érte. Beszédei és felolvasásai hallatlanul népszerűvé tették, őt is, meg a magyar ügyet is. Tiszteletére érmeket vertek, s mindenféle portékát neveztek el róla. Beszédeit angolul kiadták és a közönség kapkodta… És Kossuth akkor arról álmodozott, hogy innen fog kiindulni Magyarország szabadsága… Százezer dollárt ajánlottak fel neki ajándék gyanánt, de nem fogadta el, hanem felolvasásait belépti dijért tartotta, s így kereste meg kenyerét.

Egykoru angol kép után.
KOSSUTH MEGÉRKEZIK AMERIKÁBA.

Egykorú metszet után.
KOSSUTH 1848-BAN.
48-455c

Egykorú angol kép után.
FELDÍSZÍTETT UTCZA NEW-YORKBAN KOSSUTH LAJOS MEGÉRKEZÉSE ALKALMÁVAL.
Kossuth Lajosnak négy helyen volt tűzhelye Olaszországban. Rideg, bánatos tűzhely, mert hiszen a számüzetés keserű kenyerét ette mellette ő és családja. Első tűzhelye, a génuai, a ragyogó remények tanyája volt, melyek azonban, sajna, gyorsan elröppentek. Akkor lakott itt, mikor, mint a Magyar Nemzeti Igazgatóság feje III. Napoleonnal és Victor Emánuellel szövetkezett és minden perczben azt várta, hogy az olaszországi magyar legió a szövetségesek hadseregével bevonúl Magyarországba. A villafrancai béke 1859 julius 11-én megsemmisítette reményeit. Kossuth Svájcba, majd Angliába költözött, de 1861-ben visszatért Olaszországba és Milanoban telepedett meg. Itt vesztette el Vilma leányát. 1865-ben Turinba költözött s itt élt sokáig szomorú elvonultságban hű társával, Ihász ezredessel. A kiegyezésig még olykor-olykor fölvillant álmainak teljesedésébe vetett bizodalma, de attól fogva lemondás volt a kenyere. A tudománynak szentelte érdeklődését, a természet vizsgálatába merült, csalódott lelke ennek szeretetében talált vigaszt. 1874-ben Turintól nem messze, Collegno al Barraconeban egy villát vásárolt s ebben töltötte öregsége javát, a hű Ihász elhunyta után testvére, Ruttkayné társaságában, némileg fölébredve levertségéből és élénk figyelemmel kisérve az itthoni eseményeket. Innen küldte haza legtöbb levelét, ide zarándokolt hozzá az Olaszországba került magyar. Élete végét ismét Turinban töltötte s turini lakásában fejezte be dicsőséges életét 1894. nagy-csütörtökén, a magyar nemzet s a szabadságot becsülő egész világ gyászára.
Kossuth Zsuzsánna 1820-ban született; a család legifjabb tagja s bátyja kedvencze volt. Inkább nevelődött mint neveltetett, mert, mint egy ízben megjegyezte, az ő tulajdonképeni nevelése harmadik születése napján fejeztetett be; de Kossuth Zsuzsánna ennek daczára magas műveltségű nő volt. 1840-ben felesége lett Meszlényi Rudolfnak, aki Kossuth későbbi feleségének bátyja volt. E boldog házasság csak nyolcz évig tartott, Meszlényi Rudolf 1848-ban meghalt. A gyászoló özvegy két gyermekkel maradt, mikor kitört a forradalom. A csaták tereiről a sebesülteket s betegeket mindenfelől a falvakba és városokba hozták; sem az osztrák sem a magyar táborban nem volt szervezve a betegápolás. Százával pusztultak el a névtelen hősök sebükben. Ekkor felébredt a gyászoló özvegyben a honleányi szív és miután bátyja kinevezte őt a kórházak országos főfelügyelőjévé, erős akarattal látott hozzá, hogy enyhítse a szenvedők nyomorát. A «Pesti Hirlap»-ban felhívást tett közzé, a melyben felszólította a honleányokat, álljanak össze, állítsanak kórházakat, gyűjtsenek tépést, ruhát, élelmiszereket a sebesültek számára; ápolják és gondozzák őket. Rövid pár hét alatt sikerült 72 ilyen kórházat szervezni az országban, melyekre Meszlényiné lankadatlan buzgalommal ügyelt. A forradalom gyászos kimenetele után hónapokig bujdosott édes anyjával és gyermekeivel együtt, míg végre Nagy-Váradon elfogták, haditörvényszék elé állították és hét havi elzáratás után szabadon bocsátották. 1850-ben nevelő-intézetet nyitott, melyet azonban 1851-ben betiltottak. Ugyanez évben politikai mozgalmakban is részt vett s ezért az osztrákok nővérével együtt ismét elfogták s az Új-Épületben, majd Bécsben fogva tartották. Ez idő alatt megbetegedett; tüdőgyulladást és utóbb tüdővészt kapott. Fogsága alatt a legdurvább bánásmódban részesült, míg végre szabadon bocsátották azon feltétel alatt, hogy hazáját, sőt világrészünket is elhagyja. Az egész család, anyja, gyermekei, nővére s ennek gyermekei Belgiumon keresztül Amerikai felé igyekeztek, de az útban Bruxellesben az öreg Kossuthné halálosan megbetegedett s mindannyioknak meg kellett állaniok. 1853 nyarán az öreg Kossuthné jobblétre szenderült a nélkül, hogy elbúcsúzhatott volna szeretett fiától, a ki száműzve Londonban időzött.
Mikor a kedves sír be volt hantolva, Meszlényiné testben és lélekben megtörve, gyermekeivel együtt hajóra szállt, Amerikába ment. Oda érkezve ujonnan hozzá fogott a munkához, s ön kezével tartotta fenn családját. De a megerőltetett munka csakhamar alá ásta már úgy is gyenge egészségét. 1854-ben julius 29-én meghalt.

MESZLÉNYINÉ KOSSUTH ZSUZSÁNNA.
Az 50-es években készült fametszetek.
Meszlényi Teréz volt ama honleány, kinek az a magasztos feladat jutott, hogy hű hitvese és élettársa legyen Magyarország egyik legnagyobb fiának. Nevök az életben, emlékök a halálban össze van fűződve s mindörökké élni fog a szívekben! Kossuth Lajosné nem játszott önálló szerepet, férjének, s később gyermekeinek szentelte életét. Széchenyi István gróf mint igen érdekes és lelkes hölgyet jellemzi. Meszlényi Teréz 1810-ben született Dénesen, Győrmegyében, atyja, Meszlényi János, birtokán. Korán elhunyt anyja a Kisfaludyak unokatestvére volt. Teréz atyja felügyelete alatt falun növekedett, míg az öreg Meszlényi birtokát el nem adta Ihász Dániel atyjának. Ekkor Pestre költöztek, hol Teréz 1840-ben megismerkedett Kossuthtal, röviddel azután, hogy fogságából kiszabadult. Az ábrándos leány csakhamar beleszeretett a tüzesszemű férfiba, ki lelke minden hevével imádta őt. 1841 január 9-én volt esküvőjük. E házasság egyike volt a legboldogabbaknak. Kossuth Lajos sokat szenvedett és csalódott hosszu áldásos pályáján, de házaséletében mindég csak örömet, vigaszt, pihenést talált! Baljóslatok gyötörték; mintegy előre sejtette a forradalom gyászos kimenetelét. Midőn férje elbeszélte neki, hogy Görgei Arturt nevezték ki főparancsnoknak, felkiáltott: «Végünk van.» A világosi napok után a Kossuth családot a sors elszakította egymástól. Kossuth maga szerencsésen kimenekült Törökországba; gyermekei és felesége, – utóbbinak 20.000 forint dij volt fejére tüzve, – az országban bujdostak. A gyermekek Karádi Ignácz nevelőjükkel a Bakonyban rokonoknál rejtőztek, Kossuthné Borszegen majd Szent Annán, Boros Sebesen és ismét Borszegen rejtőzött el az osztrákok elől. Itt találta őt Wagnerné, Kossuth küldöttje, a ki azután sok veszély közt Belgrádba kisérte, hol Garasanin szivesen fogadta, egy szerb tiszt kiséretében Kossuthhoz küldte Törökországba, hol végre sok viszontagság után az egész család egyesült. Kossuthné férjét amerikai utjában is kisérte, de ott is, mint az emigratio alatt, mindég megelégedett azzal, hogy férje sikereinek örüljön, de soha előtérbe nem lépett, társadalmilag nem szerepelt. Csak igen kis körben forgott, de a ki ismerte, az szerette, tisztelt őt, mint a legjobb anyát, példás hitvest, a ki férje minden gondolatában, érzésében osztozott, egyszóval nemtője volt. Kossuth Lajosné 1865-ben Turinában hunyt el férje karjai közt. Kossuth e szavakat vésette felesége sirjára Genuában; Patria memento cinerum extorrium dum libea fueris – és a haza megemlékezett róla, haza hozta hamvait a szeretett szülőföldbe.

KOSSUTHNÉ MESZLÉNYI TERÉZIA.
Az 50-es években készült fametszetek.
Damjanichnét szomorú életre jelölte a sors. Délczeg hős imádott hitvesévé tette, de rettegnie kellett a vakmerő férj életéért napról-napra, hallotta hőstetteinek hirét, mik több fájdalommal, mint büszkeséggel töltik el az asszonyi szívet, s végül látta a hőst, a félistent, a mindenek tisztelte férjét, egy ország daliáját, a hadsereg bálványát, a vitézek vitézét halálra vitetni, s éjjel, titkon, lopva ásatta föl meztelen testét a bitó alatti sírból, s mély titokban eltemetve, a sírját is rejtegetnie kellett, csak emlékét őrízhette. Ezt volt Damjanichné sorsa. Ma is viseli gyászát s az özvegyi nevet. Csaknem valamennyi jótékony egyletnek munkás tagja.

DAMJANICH JÁNOSNÉ.
Az ötvenes évekből való fametszet.

KOSSUTH LAJOS 1852-BEN.
Amerikában készült daguerreotyp után.
A daliás kormányzóból ime szép öreg ember lett. Nagy szenvedéseiből, hogy a sors hányta-vetette, földönfutóvá, hazátlan számüzötté tette, rendkivül változatos és nagyszerü élettörténetéből alig látszott meg valami arczán, alakján. Gyönyörű öregség jutott Kossuth Lajosnak. Sugár, a középtermetünél magasabb alakja még hetven éves korában se görnyedt meg, arcza komoly volt, de szelid, életteljes és friss, ráncz nem igen mutatkozott rajta. Világoskék szemeinek fénye és tüze a régi, mosolygás és hit volt azokban akkor is, mikor életének derüje eloszlott és lelkét elfogta a kétely. Híres szép kezei is a régiek maradtak, erősek, de mégis nőiesek. Kossuth – a mint mondani szokták – sokat adott magára, külsejére, egészségére élete utolsó éveiben is. Rendszeresen és okosan élt. Mindennap jó, mint rossz időben hosszú sétákat tett Turin arkádjai alatt, a hol mindenki ismerte őt és tiszteletteljesen üdvözölte «il generale»-t. Testének gondozására sok időt fordított, tornászott, fürdött, háziorvosa, dr. Basso, úgyszólván nála lakott. Utolsó nagy betegsége alatt megnéztük fürdőszobáját, a mely a lehető legnagyobb egyszerűséggel, de kiválóan kényelmesen és okosan volt berendezve. A különféle keféknek egész kis gyüjteményét láttuk itt és meggyőződtünk arról, hogy a tisztaság és a külső csín mennyire kedves volt a kormányzó szemében. Ez a csín és tisztaság – és polgári egyszerűség – jellemezte turini lakását. A jól berendezett úri lakás olyan volt, mint egy jobbsorsú földbirtokosé, természetesen kivéve a könyvtárt, a melynek nagysága és rendje tudósra vallott. Itt tartózkodott a legtöbbet élete utolsó esztendőiben, a munkának és a folytonos tanulásnak élve. Utolsó hónapjaiban még «megczédulázta» könyveit és jegyzeteket írt beléjök, bár keze reszketett és olvasni csak nagyító üveggel tudott. A könyvtár túlnyomó része angol munka, de magyar szépirodalmi olvasmányok is voltak benne szép számmal. A tudomány, költészet és szépművészet minden ágát ismerte, kedvelt az aggastyán, a kinek a jó isten annyi kedélyt és energiát adott, hogy élete végén is úgy foglalkozott mindezekkel, mintha egy új életre készülne. Ilyen módon a nagy öreg soha meg nem öregedett és vele is megtörtént ama ritka csuda, hogy törekvéseiben mindég az ifjúsággal, a reformálással, az új igazságokért való küzdelemmel tartott. Bizonyára nem a politikával való foglalkozásának, hanem a természettudományok szeretetének köszönhette ezt.
…Márczius 20-ika volt 1894-ben, estefelé. E sorok írja a Kossuth házának házmesteri páholyába lépett és azt üresen találta. Jött a portás és mert más nem volt jelen, előttünk tette le Kossuth aznapi leveleit, ujságjait. A legfrissebb csillagászati szemle, tudományos szakfolyóiratok voltak a postában. Az az örök igazságokat oly mélységes és komoly kandisággal kutató lélek e lapok ismerete nélkül egyesül az örök igazsággal. Oly különösen, oly félelmesen hatott reánk ez a friss posta, melynek czímzettje egy emelettel feljebb haldoklott. Az örök sötétség készül reá borulni. Szinte éreztük árnyát. Hogy ő ne lásson, ne tudjon többé? Lehet-é ez? Nem tudtuk megérteni.
B.

KOSSUTH LAJOS.
Természet után festette Parlaghy Vilma.
Hideg tavaszi napon, fázva, megdermedt lélekkel állottuk körül a haldokló ágyát. Vártuk mint egy biztosan közeledő, roppant elemi csapást, a természet egyszerű törvényének beteltét: egy aggastyán elmulását. Csakhogy a halállal megbékélt, már-már az örökkévalóság küszöbéhez ért agg legfőbb alakja volt egy nagyszerű korszaknak, legerősebb oszlopa, oly hatalmas és erős, hogy megállt és a régi maradt még akkor is, mikor maga a korszak fölötte, körülötte összeroppant. A világ csudát, a magyar nemzet félistent látott benne és mi – az utolsó órák kronikásai – csudálkozva és megdöbbenve láttuk, a mint szemeit örökre behunyta.
Márczius 20-ikát írták, 1894-ben, az óra esti 10-et és 55 perczet mutatott, mikor Kossuth Lajos meghalt és ebben a pillanatban alakja a történelemé lett.
Legutolsó földi arczképe ime ez, erély és bánat tükrözödik rajta. Azok kik virrasztottak körülötte, ezt az arczot látták és míg sírtak, valami különös ösztön arra kényszerítette őket, hogy készülődjenek valami ellen, a minek a lényegét nem látták immár. A szegény, számüzött, erőtlenül és öntudatlanul fekvő fehér halott: lelkesített és tüzelt még elmulásának e pillanatában is.
B.

KOSSUTH UTOLSÓ ARCZKÉPE.
Schemboche turini fényképe után.

KOSSUTH FIÁVAL FERENCZCZEL.
Ellinger Edének Turinban felvett fényképe.

KOSSUTH UTOLSÓ SÉTÁJA A SUPERGÁN.
Pillanatnyi fénykép.
…Virágok között fekszik turini halálos ágyán. Szelid arcza olyan, mintha csak aludnék, de hajh, jóságos kék szemei le vannak hunyva örökre. És a déli tavasz színes virágai elborítják a földet, a falakat, az ágyat… majd megérkeznek a hazai földből sarjadt pompás virágok és odasimulva a nagy hontalanhoz susogják: Gyere haza, édesebb pihenni a hazai földben.
…És hazajött! Micsoda feltámadás volt ez! A halott előtt leborult az egész élő nemzet! Emlékezzetek a fekete vonatra a könnyek patakján keresztül… Az út mentén térdelő és imádkozó népre… Az állomások zokogó ezreire… A forrongó Budapestre… Arra a kis fiura (a veressapkások vére nem vész ki!) ki az opera csucsára felhuzta a gyászlobogót… Ne feledjétek Kossuth megérkezését Budapestre… a zarándoklást a muzeumi ravatalhoz… A koszorúk lépcsőt elborító ezreit… Három tavasz összes virágai ott illatoztak… Emlékezzetek a temetésre, melyen hatszázezer ember volt jelen… közte a háromezer gyászruhás asszony és a régi honvédség fehér romjai… Nagy napok voltak ezek, a nemzet büszke lehet rájuk, mert nagy fiához méltónak mutatta magát.
A hősköltemény régen véget ért… a sebek behegedtek… már a dalnokok is elhalgattak róla… a névtelen és neves hősök, kik túlélték a vihart, lassan-lassan megöregedtek, vagy ágyban, párnák közt meghaltak… És az emberi végzet beteljesedett a legnagyobbikon is… Évtizedek multak és ő nem tért vissza, bár millió szív vert epedve felé. A hazához küldött nagy jajkiáltásaiban hányszor sikongott hontalanságtól marczangolt szivének fájdalma! De nem hajlott meg a fájdalom alatt, szikla-szilárdan állt meg 1849 április 14-ike mellett… Elkövetkezett a kiegyezés, melyet ő hevesen, de sikertelenül ostromolt… A lángész meddő küzdelmet folytatott, az uj nemzedék, más politikának hódolt és ő talán azt hitte, hogy a hálátlan nemzet elfelejtette őt… És teltek a napok, Kossuthból öreg ember lett, s áldott jó huga, Ruttkayné Kossuth Lujza gondozása alatt élte napjait… éberen figyelve a dolgozó nemzet közéletének minden nyilvánulására. A királyi Turinban élte le életének utolsó éveit. Mindenki ismerte és szerette őt e városban és köszönt neki, mikor szokott napi sétáját végezte… Emlékezzetek rá, mikor lecsapott közénk a hír, hogy a 92 éves Kossuth súlyos betegen ágyba dőlt Mi néhányan, kiknek hivatása parancsolta, lesiettünk Turinba, hogy lázas álmai felett virrasszunk. Mint a bujdosó kuruczok Rodostóban, úgy sírtunk mi a haldokló házában. És 1894 márczius 20-án (a hóval borított hegyekről élesen fujt le az éjszaki szél, s hidegen permetezett az eső) este, tizenegy óra előtt öt perczczel, a nagy lélek elhagyta porhüvelyét… Es rá hatvan percze már a budapesti házak tetejéről egymásután gördültek le a hatalmas zászlók, s két nap alatt gyászpompát öltött az egész ország… A világtörténetben nincs példa ilyen nagyszerű, általános, megrázó gyászra… Nagy volt ez a nemzet fájdalmában… ez a nemzet nem felejtette el hálátlanul nagy fiát… Le tudta róni háláját, örökké tudta tenni emlékét…
Kossuth testtel-lélekkel magyar, a nemzeti követelések megtestesülése volt mindig, de azért neve a világszabadságot jelentette a népek előtt. Volt idő, mikor az olasz nemzet épp úgy felé fordult szabadságra sóvár tekintetével, mint mi magyarok. Nevét Mazzinié mellett említették, bár Mazzini mindig inkább konspirátor volt. A Kossuth névnek Olaszországban épp oly népszerü hangzása volt, mint Magyarországon.
Természetes tehát, hogy Itália, mely Kossuth második hazájának tekintette magát, résztvett a mi gyászunkban. És mennyire résztvett!
Száz és száz ember tanyázott Turinban mindig a haldokló Kossuth háza körül. S mikor halálának híre futott, az üzletek kirakatait gyászba vonták, s a Sindaco a városi tanács élén részvétét fejezte ki az elhunyt fiainak. Részvéttáviratok érkeztek Itália minden részéből, s a testületek elküldték koszorúikat a halottas házhoz. A polgármester guarda civiléből fegyveres díszőrséget rendelt a ház elé. Umberto olasz király is megküldte részvétét, Olaszország legtöbb lapja gyászkeretben, Kossuth arczképével jelent meg, s lelkes czikkeket szentelt a nagy halottnak.
Nagyszerű módon nyilatkozott a nép részvéte, mikor Kossuthot nagy gyászpompával a turini pályaudvarra szállították. Az utczákon katonaság állt sorfalat, s a katonák mögött száz- meg százezer ember szorongott. A merre a menet elvonult, mindenki levette kalapját, s meghatva nézte a koszorúkkal telidesteli rakott kocsikat… A pályaudvar előtt a nép áttörte a katonai kordont, megrohanta a koszorús kocsikat, s emlékül egy-egy babérlevelet vitt magával. Azután elindult a vonat Itálián végig. Már Milanoban, a szomszéd városban ezrével várták kint az állomáson. Megjelentek a régi garibaldisták, veres ingben, foszlányos, puskaporbarnított zászlóik alatt, s a zenekarok olasz és magyar szabadságdalokat játszottak. És így volt Bresciában, Veronában, Mestrében, Udinében, az osztrák határig… Az olasz nép könnye összefolyt a mieinkkel… Ime, a Fischietto képe is ezt ábrázolja: az olasz és magyar géniusz közös gyászát. S a tavaszi verőfényben uszó szép, halmos vidékről evvel búcsúztunk: Isten veled, Kossuth Lajos második hazája! A Gabibaldi-zászlók még egyszer meghajoltak, s a vonat idegen földre robogott át.

A GYÁSZOLÓ HUNGÁRIA ÉS ITÁLIA.
Fischietto olasz festő rajza.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT