I. A SZERB LÁZADÁS. A FORRADALOM KEZDETE.
I. A SZERB LÁZADÁS. A FORRADALOM KEZDETE.
Először a szerbek ellen, kiket a határon átjövő szerviánusok, sőt montenegróiak is erősítettek, kellett fegyvert fogni. Magyarország védelme ott a cs. k. seregre volt bízva, melynek a hazában állomásozó része a törvény értelmében a m. kir. hadügyminiszter, Mészáros Lázár tábornok alá volt rendelve. A parancsnokok, Hrabovszky, Bechthold, Kiss Ernő, meglehetős lanyhán viselték a háborút. Hrabovszky első véres összecsapása a felkelőkkel Karlovicznál, jun. 12-én, nem volt eredményes. Blomberg a közvélemény szerint nem használta föl kellően a verseczi győzelmet (jul. 11.). Bechthold Szt.-Tamásnál kudarczot vallott. (jul. 19.) A szerbek katonai organisatiója, mely mintegy vallásos szentesítést nyert patriarchájuk Rajasics által, megtöretlen maradt: magyar területen is daczoltak a törvénnyel a szt.-tamási sánczok, a perlaszi tábor, az egész sajkás kerület. E csekély eredményt megmagyarázza a tábornokok rendelkezésére álló csekély hadi erő, a hadi készültség teljes hiánya, a természetes tartózkodás oly nép vérét ontani, mely császári tisztek alatt áll, magát a császár hű alattvalójának vallotta és a mely folytonos összeköttetésben állott Mayerhofer belgrádi császári consullal. De forradalom idején a felizgatott hangulat minden késedelemben hazaárulást lát. Idegenek nagyrészt a vezérek, idegenek a katonák, a hazát saját vére védheti csak meg.
E bizalmatlanság, melynek Jellachich bán engedetlensége a nádor és a miniszterium irányában, majd meg a bécsi miniszteriumnak a magyar irányában tanusított és ismeretessé vált ellenséges magatartása, egyre új tápot adott, végzetes politikai következéseket vont maga után.
A monarchiának háboruja volt Olaszországban Szardinia ellen. A pragmatica sanctio értelmében Magyarország köteles volt közösen vinni a védelmet, és a miniszterium ezt kilátásba is helyezte. Ha ez megtörténik, a király eljő Budapestre és egész más fordulatot vesz a dolog. De az országgyülés megnyitása után, a felszított közvélemény miatt e segélyt keresztülvinni lehetetlen volt. Csak nem harczol a saját területén megtámadott Magyarország a szabadságáért küzdő Olaszország ellen?
A monarchia külső politikája háttérbe kellett hogy szoruljon, míg a magyart saját hazájában fenyegette veszély. Megadták a miniszterium által kért 200,000 katonát s 42 milliót: az ország megmentésére. Kossuth «leborul a nemzet nagysága előtt» s fölkiált: «Annyi energiát a kivitelben, mennyi hazafiságot a felajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg.»
E beszédében Kossuth, még szinte tréfásan, reá mutat arra a lehetőségre, hogy az osztrák császár hadat izen a magyar királynak. De még neki is, kit a forradalom paizsára emelt, ki a nép embere, egészen royalista az érzelme. A nemzet egységében a királylyal s dynasztiával látja a haza üdvét. Ha Ferdinánd nem jöhet, küldje el Ferencz Józsefet ifjabb királynak. Mert a magyar Budán akarja látni királyát.
Most, egy félszázadnyi távolságból már tisztán előtünnek ama politikának körvonalai, melyet Kossuth akkor követett. Bízva a forradalom és a népakarat ellenállhatatlan erejében, azt hitte, hogy küszöbön áll a német egység megteremtése a népfelség alapján. Bécset most úgy tekinti, mint a mely Frankfurttól, a német nemzetgyüléstől függ. A Németországhoz csatlakozó Ausztriát csak a leglazább personalis unio füzheti Magyarországhoz. A dynasztia csak magyar királyi trónján lesz s lehet valóban független. Ha az osztrák kormány meg akarja sérteni Magyarország jogát, a törvényes király nem tehet országa ellen. Ebből következett aztán, hogy nemcsak ő, hanem az egész kormány teljes határozottsággal megtagadja a király által is kifejezett kivánságot, hogy hazánk vállalja el az osztrák államadósság egy részét. A míg a birodalom fővárosaiban: Prágában, Lembergben s magában Bécsben is egyre megujultak a felkelések; a míg Olaszországban diadalmasan hatolt előre a szardiniai sereg, az osztrák miniszterium nagyon engedékenynek mutatkozott. De mihelyt Windischgrätz elfoglalta Prágát s Radetzky Custozzánál legyőzte Károly Albertet, augusztus elején hivatalosan előállott követeléseivel. A király, jobban mondva az udvar, mellette foglalt állást. Magyarországnak nem maradt más választása, mint vagy gyáván beleegyezni függetlenségének, törvényes szabadságának lényeges csonkításába, vagy megvívni jogáért. A király és a császár közt csakugyan a fegyvernek kellett döntenie.
Szerencsére, már a márcziusi események óta fegyverben állott a nemzet nagy része.
A nagy revolutio, különösen pedig az 1830-ki juliusi napok óta nem volt képzelhető forradalom nemzetőrség (garde nationale) nélkül. Ez szervezkedett is az országban mindenütt már a márcziusi napok után, különösen a belső biztonság megőrzésére. Mellette Batthyány Lajos gróf miniszterelnök már május 16-án rendes nemzetőrséget toborzott, melybe tíz zászlóaljat vettek be három évre, önkéntesekből, vagy a csász. kir. sereg volt tisztjeiből és legénységéből. E tízezer ember volt a honvédsereg magva. Elég ha megemlítjük, hogy az elsőkhöz tartozott a 3-ik zászlóalj (Kassa) s a 9-ik (Szeged), Damjanich volt csász. kir. kapitány alatt: a később oly hírre jutott vörös sipkások. Erdélyben a később alakuló 11. zászlóalj jutott megérdemelt nagy hírre. E kizárólag magyar hadtest gyűlőhelye lett a hazai intelligentiának, különösen pedig a tanult fiatalságnak, mely addig katonai szolgálatot nem teljesített. Most, a democratikus alkotmánynak megfelelőleg, az általános védkötelezettség elvén alapuló ujonczozási törvényt nyujtottak be. Addig is, míg ez a törvény életbe lép, mozgó nemzetőrség (garde mobile) szerveztetik. Ennek őrnagyai közt találkozunk Görgey Arthur nevével. Három honvédzászlóalj s több nemzetőrzászlóalj már el is indult a szent-tamási sánczok ellen. Oda küldötték a Galicziából s Morvából parancsnokaik akarata ellen hazaszeretetből hazatért huszárokat, Lenkey vitézeit is. A szerbek makacs védelme, az ebből támadható sok bonyodalom, a horvát készülődés, a Bécsben szeptember 9-én a király elé bocsátott országgyülési küldöttség eredménytelensége, a bekövetkezhető veszélyek mind megannyi világos jele, a legmagasabb fokra emelték a magyarság lelkesedését és önfeláldozását.
A «legnagyobb magyar», maga is katona, 1847 elején a nemzet szomorú pusztulását jósolta előre, ha «kardra», vagyis «ágyúra» kerül a dolog. A régi nemesi had, az insurrectio már 1809-ben sem felelt meg, s annak győri kudarcza nem is annyira szomorú, mint gúnyos emléket hagyott. Azóta sok minden javaslat tétetett egy jobb hadi rendszer alapítására, de mind papiron maradt. «Még vesztünk sem lenne nagyszerű, mint Vörösmarty édeskeserűen zengi, de egyenes nevetséges», írta Széchenyi a «Politikai programmtöredékek»-ben. Alig egy év múlva megmutatta a nemzet, mennyivel nagyobb legnagyobb fiánál is.
