III. A FORRADALMI SEREG ÉS VEZÉREI.
III. A FORRADALMI SEREG ÉS VEZÉREI.
Ha Magyarország helyzete önkéntelen is Francziaországéra emlékeztetett 1793-ban midőn nemcsak külső ellenség lépte át a határt, hanem bent az országban is dúlt a Vendeében szított polgárháború, úgy e példának azokat, kik nem mondtak le az ellenállásról, ugyanazon rendszabályok elfogadására kellett birni, melyeknek a történelem tanusága szerint a respublica köszönte megmaradását és hadi dicsőségét. És ne feledjük, hogy mindkét országban nemcsak a nemzeti dicsőségért és függetlenségért folyik a harcz, hanem nyomban követi a parasztság felszabaditását. Az ország legszámosabb, legerőteljesebb néposztálya, az, melynek fiai addig kizárólag adtak katonát, érdekeit elválaszthatatlanul odakötve érzi a nemzeti ügy diadalához.
Kossuth kezébe ragadja az ország igazgatását s táborhelylyé alakítja a hazát. Az országgyűlésen oly számos békepárt annál kevésbbé képes eredményre jutni, mert a császári fővezér, biztosnak vélve a győzelmet, hallani sem akar alkuról, csak föltétlen megadásról. Így ezt az előbb annyi politikai és felekezeti viszály által zilált országot egygyé kovácsolja a balsort vaskeze. Az értelmiség nemzeti léteért küzd, a paraszt a mellett szabad birtokáért. Az egész nemzet hatalmas eszközül kinálkozik annak, ki fölhasználni birja és akarja.
Számra gyönge, minden hadi készletben szűkölködő a magyar sereg. A sorezredekből mindössze 21 honi zászlóalj állott a magyar oldalon, azonkívül két olasz, tíz huszárezred, az sem teljes, és a vártüzérségen kívül alig néhány battéria. Ehhez járult a rohamosan szaporodó honvédsereg 10–16, 30–42, végre 60 zászlóaljjal. A lelkesedés megadta a számot, de ruhát, puskát, ágyút nem adhatott. Így az 1848 őszén körülbelül 100,000 főre menő magyar sereg, nagyobbára ujonczokból állva, részben megbizhatatlan vezérek alatt, hiányt szenvedve munitióban, fegyverben, még ruhában is, nem látszott a császári sereg egyenrangú ellenének.
Csak a magyar lázas tevékenysége, másrészt a támadó sereg késése állithatták némileg helyre az egyensúlyt. A budai fegyvergyár emberfölötti munkát végezett. Igazgatója, Láhner György, megmutatta, minő érdemeket szerezhet az a tiszt is, kit hivatása nem enged a csatába. A toborzás egyre folyik és még sem akad fönn az új vitézek betanítása, harczképessé tétele. Lőport készítenek, miben Rombauer Tivadarnak volt főérdeme; ruhát, eleséget szállítanak mindenfelé. A pénzügyi kérdés nem okoz nehézséget; a Kossuth-bankó az assignatának megfelelő szolgálatot tesz a forradalomnak.
Mihelyt nyiltan a forradalom terére lépett a nemzet, meg kellett szüntetni a sereg alkotó részei közt a különbséget. A sorezredek az új zászlóaljakkal együtt képezik az 1848. november 27-ki rendelet szerint a honvédsereget. Ennek száma 200,000-re volt megállapítva, de valóban soha sem érte el ezt a számot. Ez az összeforrasztás nem mehetett végbe olyan gyorsan: igen is nagy volt a különbség az előbb egy nagyhatalom seregének színét-javát alkotó hannoverai bakák vagy Miklós huszárok és az újonnan belépő vitézek, még nagyobb a kétféle tiszt között, kik közül csak az egyik részt nyert valódi katonai kiképeztetést. De e különbségek, bár nem egyszer voltak káros következésűek, egészben véve egészséges versenyt szültek és csak emelték az egésznek erejét. Régi, próbált csapatok bajtársakúl elismert nevű tisztekkel élükön, bizalommal töltötték el az ujonczokat. Különösen a huszárság örvendett szinte mesés hírnek. A honvéd név pedig bizonyos forradalmi tűzzel hatotta át a szakkatonák szívét is, és véget vetett annak a pedáns lassúságnak, mely mindig legnagyobb hibája volt a régi osztrák hadseregnek, ha csak valami elsőrangú vezér nem ellensúlyozta annak hatását lángeszével. Megszünt minden fölöslegesnek látszó parádé, a kormány a csatára való készülést, különösen a szuronyos rohamra való oktatást tűzte ki a begyakorlás főczéljául.
A sereg egyre növekedő számával épen nem állott arányban a törzstisztek s a többi tisztikar száma és rangja. A régi tábornokok meghódoltak Windischgrätznek, vagy elvesztették a bizalmat. Helyökbe leginkább oly férfiak lépnek, kik előbb tisztjei voltak ugyan a cs. kir. seregnek, de csak alárendelt állásban, s kiket csak a forradalom ügyének tett szolgálataik emeltek hirtelen fölszínre. Ilyen Görgey Arthur volt huszárfőhadnagy, október közepétől fogva a fősereg fővezére, ki a pákozdi csata után Zichy Ödön gróf felakasztatása által bizonyította be hajthatatlan energiáját s a forradalomhoz való ragaszkodását. Ilyen Klapka György, ki nem vitte tovább a kapitányságnál, de most gyorsan lett ezredes, majd tábornok. Ilyenek: Damjanich János, Aulich Lajos, gr. Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, gr. Leiningen Károly, Pöltenberg Ernő, Vetter Antal. Ezek mellett aránylag csekélyebb szerepet játszanak a régi főtisztek: Mészáros Lázár s Kiss Ernő. Guyon Richardot úgyszólva az eke mellől hivta a kötelesség ismét a vitézi pályára, melyen annyi dicsőséget szerzett. Oly vezérekben sem volt hiány, kiket tisztán csak a forradalmi szellem hajtott a seregbe, és kik úgy szólva csak a harczmezőn tanulták meg a háborút. Perczel Mór tekinthető ezek legkiválóbb képviselőjének. Ismét más elemet hoztak be a már 1830–31-ben nagy hírre jutott s nagy tapasztalattal rendelkező lengyel vezérek, Bem József és Dembinszky Henrik.
Hasonló viszonyok uralkodtak a tiszti karban is. Nagy a szükség, gyors az előmenetel és a régi tisztek csakhamar mintegy arisztokrata állanak szembe új bajtársaikkal, kik néha még nem igen adták jelöket képzettségöknek. E viszonyokat visszatükröztette az illető hadosztályoknak szelleme és nyelve. Az idegen tisztek is megtanultak magyarul, mert legénységöket csak igy buzdíthatták a legnagyobb erőfeszítésekre, de a hadvezetés nyelve a legtöbb hadtestnél a megszokott német maradt, csaknem végig. Ebben kezdettől fogva úgyszólva csak Perczel serege mutatott kivételt. Általános véve azt mondhatni: hogy a forradalmi szellem tán kizárólagosabban uralkodott a legényeknél mint a tisztikarnál, és a sok gyors carrière daczára sem lehetne mondani a magyar függetlenségi harczról, a mit a franczia forradalmiról mondtak: hogy t. i. abban minden közkatona bornyujában hordozta a tábornoki pálczát.
E jelenségnek meg volt a maga természetes és történeti oka. Bármily gyorsan ment is végbe a 48-iki átalakulás, az csak az intézményeket változtatta meg, de nem a nemzetnek társadalmi berendezését. A vezető elem a régi maradt. Az eszmék, melyek szerint a forradalom végbe ment, újak, nagyrészt idegenek valának, s a nemzet csak azért fogadta el, csak azért lelkesedett értök, mert sok százados állami létének megerősítését, ujjászületését remélte tőlük. A sereg gyors szaporodását és ellátását is csak az tette lehetővé, hogy a magyar forradalmi kormány csak mintegy észrevétlen vált azzá, tényleg pedig háboríttatlan elfoglalta a rendes kormánynak egész hatáskörét. A századok feudalis igája által disciplinált magyar nép ugyanazon alispánokat, szolgabirákat, esküdteket látta maga fölött, mint azelőtt. A király iránti hűség és a Kossuth személye iránti lelkesedés, ki a magyar nagy városokban tartott szónoklatai által ezreket ragadott magával, még nem mondott ellen egymásnak. Hisz Mészáros Lázár mint hadügyminiszter még október végén is vett rendeleteket Ferdinánd királytól. Az auctoritás megszokott volt, és így az engedelmesség is. Még a nemzetiségek is leginkább csak ott mozogtak erősebben, hol bizonyos autonomiát élveztek, nem állottak egészen a kormány vagy a megye alatt: pl. Horvátországban, a tiszai, kikindai és sajkás kerületekben. Az oláhokat az erdélyi katonai kormányzó, b. Puchner vitte lázadásra, s oly nagy volt a régi katonai hatóságok tekintélye, hogy a hadilag szervezett székelység, a nemzeti kapocs daczára, csak hosszas meggondolás után csatlakozott a magyar ügyhöz. Mivel pedig a megyei szervezet akkori állapotában csak oly kevéssé volt alkalmas gyors és biztos végrehajtásra mint előbb vagy utóbb, a kormány, szintén franczia példa után indulva, teljhatalmú kormánybiztosok kezébe adta a hatalmat, kik az egyes megyékben vagy hadtesteknél azt a feladatot teljesítették, mint a honvédelmi bizottság a központban. Ilyenek voltak az 1848. decz. 18-iki rendelet szerint: b. Jeszenák János, Beöthy Ödön, Boczkó Dániel, b. Wenckheim Béla, Vukovics Sebő, Szentkirályi Móricz, gr. Batthyány Kázmér, Beniczky Lajos, Csányi László s mások, kevés kivétellel a legtekintélyesebb hazafiak sorából.
A kormány, különösen Kossuth, egész természeténél fogva, inkább a revolutionárius, népfölkelési elem felé hajlott a seregben is. Az akkori közvélemény a franczia köztársaság, a spanyolok és németek Napoleon elleni hadjáratainak tanulsága alapján ellenállhatatlannak tartotta a népfölkelést, a guerillát, s csak másodrendűnek a sorkatonaságot. A történet pedig nem ezt bizonyítja, hanem azt, hogy a néppel való együttérzés sokszorozza ugyan a sereg erejét, de a döntés perczében mégis csak az a néphad számithat diadalra, melynek erősen szervezett, jól fegyelmezett és tanult tisztek által vezetett hadi erő szolgál magvául.
