II. A pozsonyi országgyülés.

Teljes szövegű keresés

II. A pozsonyi országgyülés.
Átpillantás a nemzet háromszázéves történetén. – Az 1890. X-ik törvényczikk. – V. Ferdinánd trónfoglalása, élete és jellemrajza. – Kossuth Lajos feltünése, életrajzi adatai 1848-ig. – A konzervativ és liberális-párt küzdelme. – Gróf Apponyi György. – István nádor, élete és jellemrajza. – A párisi forradalom hire. – Kossuth 1843. márcz. 3-iki beszédje és annak hatása.

István főherczeg országos körutjából.
(Egykoru rajz után.)
Nem kegy, nem ajándék volt az, amit az ébredő nemzet a 12 pontban kivánt, hanem királyi esküvel szentesített kötéseken alapuló jogok folyománya.
A szerencsétlen mohácsi vész óta, a midőn a pártos főurak egyrésze a habsburgi I. Ferdinándot ültette a trónra; a nemzet élete alig állott egyébből, mint szakadatlan küzdelemből a beolvasztási törekvések ellen. A török iga helyett német járom alá került. Nemcsak alkotmányos jogait csorbították untalan, de még faji fennmaradása ellen is törtek. Megfosztották nyelvétől, kivetkőztették ősi jellegéből, hogy így elkorcsosítva, aztán annál könnyebben beolvaszthassák az örökös tartományok keretébe.
A nemzet, melynek erejét a százados harczok elzsibbasztották, nem volt képes kellő erélyt kifejteni e törekvésekkel szemben. Egyszer-egyszer feljajdult, kardjára ütött; de jöttek a hóhérok s a porkolábok és ismét csöndes lett minden. A nemzet legjobbjai kerültek vérpadra, hurczoltattak börtönbe. Básta, Caraffa valósággal tobzódnak a magyarok vérében. Zrinyi és Frangepán életét hóhérpallos oltja ki, Bocskayt megmérgezik; Thököly és Rákóczy, – dús vagyonuktól kifosztva, a hazából száműzve, – idegen földön halnak el. A Márvány-tenger partja a magyar bujdosók siralmától viszhangzik. Csupa gyász, csupa martyromság hazánk történetének ez a két százada.
De a beolvasztás aknamunkája nem pihent. Midőn azt hitték, hogy a nemzet életereje alapjában megrendíttetett és önérzete már-már kihalt: következett a csábítás korszaka. A magyar urakat Bécsbe édesgették és hizelgő szóval, az udvar fényének káprázatával igyekeztek belőlük hontagadókat formálni.
II. József császár végre elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországot végkép kitörülje az élő nemzetek sorából. Egy tollvonással felfüggeszti az alkotmányt, s a megyei önkormányzat felforgatásával új beosztást ad az országnak. Tiz részre tagolja, s a kerületék élére idegenből plántált komisszáriusokat állít. Magyar szónak nem szabad többé sehol hangzania. Hivatalokban, iskolákban, sőt még a templomokban is a német nyelv használatát teszi kötelezővé. Az országot, – teljesen megfosztván azt úgy politikai, mint gazdasági önállóságától, – Ausztria alárendelt gyarmatává sülyeszti. Bécsbe viszi még a szentséges koronát is, amelyre, szerinte, úgy sem leszen többé szükség.
A nemzet, – melyről azt hitték, hogy a legkisebb ellentállás nélkül viseli el a beolvasztást, – e szörnyű ütésre váratlanul felocsudott végzetes aléltságából. Talpra ugrott, s a törvénykönyvvel kezében oly elszántan védte igazát, hogy József császár élte végalkonyán kénytelen volt visszavonni összes jogtipró rendeleteit. S a nemzet szivós ellentállásának e fényes győzelmével, a százados éjszaka után, végre beköszöntött az ébredés hajnala.
II. Lipót már simulékonyabb politikát követ: összehívja az országgyűlést s apróbb engedményekkel igyekszik a magyarokat kiengesztelni. Utódja: I. Ferencz, Martinovics apátnak s hat társának kivégeztetésével az önállási törekvéseket uralkodása elején igyekszik ugyan szintén vérbefojtani, de utóbb mégis kénytelen számotvetni a jogaihoz ragaszkodó nemzet törekvéseivel.
Egyáltalán nagy és elévülhetlen érdeme eleinknek, hogy a nemzet szabadságának jogáról a legrettenetesebb szorongattatások közepette sem mondtak le soha. Igaz, hogy e jog legtöbbször alig vala egyéb irott malasztnál, – de nem mondtak le róla. Sőt mindig arra törekedtek, hogy e szabadságjogok koronázási hitlevelekkel és külön törvényczikkelyekkel még megerősíttessenek.

Széchenyi István gróf.
(A 60-as években megjelent kép után.)
Midőn I. Ferdinánd elfoglalja a magyar trónust: kikötik a rendek, hogy csak abban az esetben ismerik el királyuknak, ha az ország ősi jogait tiszteletben tartja. Midőn I. Lipót megállapítja a Habsburg-ház örökösödési rendjét és azt Magyarországra is kiterjeszteni akarja: a nemzet csak azon kikötött föltétel alatt mond le szabad királyválasztási jogáról, ha a Habsburg-házból származó minden uralkodó a koronázás alkalmával ünnepélyes eskü, s hitlevél által kötelezi magát az ország szabadságának és törvényeinek sértetlen megtartására. Ugyanez történik, midőn III. Károly a trónöröklést a leány-ágra is kiterjeszti. De 1790-ben a X-ik törvényczikkel a rendek még külön is biztosítják a nemzet önállását és függetlenségét. Ez a fontos alaptörvény, – amely az 1848-iki nemzeti törekvéseknek is a fundámentumát képezte, s amely teljes hatályában ma is fennáll, – a következőleg hangzik:
„Ámbár a felséges ausztriai ház női-ágának Magyarországra s kapcsolt részeire az 1723-iki I. és II. törvényczikkekkel megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti, akit, a többi, úgy Németországban, mint azonkivül fekvő s a megállapított öröklési rend szerint elválaszthatlanul birtoklandó többi országokban és tartományokban illet: – Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel egyetemben szabad és egész kormányzati alakzatára nézve (minden kormányszékeit is beleértve) független ország, azaz semmi más nemzetnek, vagy országnak lekötve nincs, hanem saját önálló léttel és alkotmánnyal bir; következetképen, úgy őfelsége, mint örökösei által saját törvényeivel és szokásaival, nem pedig a többi tartományok módja szerint országlandó és kormányozandó.”
A nemzet szabadsága és függetlensége tehát jogilag mindenkor biztosítva volt; de csakis jogilag, mert a bécsi udvar, hol szép szerivel, hol erőszakkal, – legtöbbször: véres erőszakkal, – kijátszotta e szerződéseket. A nemzet pedig, melynek erejét az örökös harczok lenyűgözve tartották, nem volt képes e szabadságbiztosító törvényeket gyakorlatilag megvalósítani. Maradtak egyszerű holt törvények, minden eleven élet és külső tartalom nélkül.
I. Ferencz uralkodása alatt azonban a honfentartó magyarelem végre mégis öntudatra kezd ébredni. Lassan, de ébredez. Belátja, hogy államéletét csak úgy biztosíthatja a szakadatlan külső támadások ellenében, ha anyanyelvének istápolásával és művelődésének előmozdításával petyhüdt erejét fölfrissíti. És támadnak férfiak, kik csodás példaadással áldoznak a haza oltárán. Festetich György gróf felállítja a keszthelyi gazdasági intézetet, Széchenyi gróf megveti alapját a nemzeti muzeumnak. Egyes főurak és több vármegye áldozatkészségével létesül a Ludovica Akadémia.
Majd jön Kazinczy Ferencz: s munkál, lelkesít, hogy nyelvünket irodalmi polczra emelje. És megzendül, mint pirkadó hajnalon a pacsirta-dal, a Kisfaludyak édes szavú kobza. Aztán előáll Berzsenyi és hatalmas ódáival segíti felrázni keleti közönyéből a magyart. Élet, pezsgés támad minden téren.

A legnagyobb és a legkisebb ember.
(A bécsi forradalom idején megjelent allegorikus kép.)
S midőn a nemzet növekvő életereje immár munkakedvtől kezd duzzadni: megjelenik, mint egy ragyogó üstökös, gróf Széchenyi István. És elhangzik ajkairól a jóslatszerű ige: „Magyarország nem volt, hanem lesz.”
Széchenyi, a „Magyar Tudományos Akadémia” létesítésével mindenekelőtt templomot emel a magyar közművelődésnek, aztán lángeszének minden tudásával közgazdasági erőink kifejlesztésére fordítja tevékenységét. Bámulatos az a munkásság, amit kifejt. Mozgalmat indít a dunai gőzhajózás megkezdésére, a testvér fővárost lánczhiddal kapcsolja össze, országos gazdasági egyesületet alakít, a lótenyésztés emelésére meghonosítja a futtatásokat, megkezdi a Tisza-szabályozást, hozzáfog a Vaskapu szirtjeinek a szétrobbantásához, vasutakat tervez. S hogy a magyar társaséletet is élénkítse: megalapítja a pesti nemzeti kaszinót, melynek mintájára csakhamar a vidéken is alakulnak hasonló társaskörök. De a „legnagyobb magyar” nem elégszik meg csupán e lázas munkával, hanem tollat ragad és czikkekkel, röpiratokkal még erősebb tevékenységre serkenti nemzetét.
A magyar nemzeti élet ilyétén örvendetes felpezsdülése között lépett 1835-ben a trónra V. Ferdinánd, kinek uralkodása alatt 1848–49-ben oly rettenetes bonyodalmakba sodortatott hazánk.
V. Ferdinánd, (mint osztrák császár e néven I-ső) I. Ferencznek második nejétől: siciliai Mária Thereziától származott fia. Született 1793 ápril hó 19-én Bécsben. Ferdinánd, már mint gyermek folyvást betegeskedett. Ifjukora hasonló örömtelenségek közt folyt le; úgy, hogy csak 1829-ben, tehát 36 éves korában kezdett az államkormányzat némely ágával foglalkozni. Gyönge s beteges szervezetének tulajdonítható, hogy teljes életében majdnem egészen hiányzott jelleméből az akaraterő. Alapjában véve jó ember volt, de félénk, habozó és könnyen befolyásolható. Az államügyek egyáltalában nem is igen érdekelték, s mindig szivesebben foglalkozott apróbb ipari s technikai kérdésekkel, mint a politikával. Akkor érezte magát legboldogabbnak, ha nejével: Mária Annával, – ki I. Viktor Emanuel szardinai király leánya volt, – zavartalan együttlétben tölthette napjait.
Még atyja életében: 1830-ban koronáztatott meg magyar királylyá. S midőn 1835-ben tényleg átvette a jogart, az alig 42 éves uralkodó egészen elaggva, testben és lélekben megtörve foglalta el a trónt. S ebben leli magyarázatát az a szomorú tény, hogy a jó, de gyönge király egész uralkodása alatt úgyszólván az akaratnélküli báb szerepét játszotta. Sőt történelmi jelek vannak, amelyekből az következtethető, hogy Ferencz császár még életében, – nyilván féltve beteges utódját az esetleges rázkódtatásoktól, – Lajos főherczeg hallgatólagos gyámsága alá helyezte Ferdinándot. Reschauer, a 48-as bécsi forradalom krónikása, – megemlékezvén Lajos és Ferencz Károly főherczegek szertelen befolyásáról az államügyekre, – a többi közt ezeket mondja:
„Még ma is titok, melynek lefátyolozása a jövőnek van föntartva, hogy Ferencz császár haldokló ágyában mily hatalommal és befolyással bizta meg Lajos főherczeget Ferdinánd irányában. Tény, hogy a beteges Ferdinánd nevében Lajos főherczeg oly jogokat gyakorolt, melyeket csak alkotmányos fejedelem gyakorolhat, és a császári családban oly tekintélylyel s befolyással birt, hogy államügyekbe kivüle másnak szava nem volt. Széltében beszélték, hogy a reformokra hajlandó főherczegek és főherczegnők előtt egyszer ekként nyilatkozott volna:
– Ferencz császárnak haldokló ágyánál megfogadtam, hogy az államrendszeren változás nem fog történni. Fogadásomat megtartom, Soha sem engedem meg a változtatást, amire egyébiránt nincs is semmi szükség.”

Kossuth Lajos szülőháza Monokon.
S Lajos főherczeg igyekezett Ferencz császárnak tett fogadását minden tekintetben megtartani. V. Ferdinánd viselte ugyan a koronát, de a tényleges uralkodó előbb a nagybátya: Lajos főherczeg, később pedig az öcscs: Ferencz Károly főherczeg volt. Egy; úgynevezett „államtanács”, – mely Lajos főherczeg elnöklete alatt Metternich herczeg főkanczellárból s Kolowrat grófból állott, – vezette teljhatalmulag a birodalom ügyeit. Magyarországot, a régi osztrák hagyományos rendszer szerint, külön kanezellárok utján kormányozták.
V. Ferdinánd trónraléptével majdnem egyidejüleg kezdett döntő vezérszerepet vinni a magyar politikai közélet terén Kossuth Lajos. Kossuth Lajos Zemplénmegyének Monok nevű kis községében 1802-ben született. Születésének évét pontosan tudjuk ugyan, de a születésnap dátuma immár a feledésbe merült. A tállyai ev. templom ugyanis, – a hol Kossuth megkereszteltetett, – 1810-ben leégvén, elhamvadt az anyakönyvnek azon kötete is, amelybe, Kossuth Lajos keresztelése bejegyezve vala, Maga Kossuth a tállyai ev. lelkészhez intézett egyik levelében 1802 szeptember 16–19, közötti időre teszi születésnapját. A közönség szeptember 19-ét fogadta el ilyenül, s rendesen e napon szokta volt megünnepelni Kossuth születésének évfordulóját.
A mi származását illeti: Kossuth a köznemesség sorából emelkedett Magyarország sorsának intézőjévé. Atyja: kossuthi és udvardi Kossuth László, ügyvéd volt; s mint ilyen a gróf Andrássy-család zempléni ágának uradalmi intézője. Anyja: Wéber Sarolta, tyringi Wéber András liszkai póstamester leánya.
Maga a Kossuth-család igen régi. Nemességüket még IV. Béla királytól nyerték. A család nemesi czimere: pajzs, kék mezőben ágaskodó zergével. Törzsfészkük Turóczmegye, ahonnan az idők folyamán elszármazva csaknem az egész felvidéken elszéledtek. Később a család két ágra szakadt; az egyik ág megmaradt róm. katholikusnak, a másik ág pedig, melyből Kossuth Lajos is származott, evangelikus lett. A család tagjai, előbb Turóczmegyében, majd később Sárosban és Gömörben, e század elején pedig Zemplénben mindenkor élénken résztvettek a megyei életben.
Kossuth Lajos első oktatását Tállyán nyerte az ottani ev. lelkésztől, ki igen képzett és fenkölt gondolkozású férfiú hirében állott. S az igénytelen lelkész, a keze alá adott ifjunak nemcsak szellemi fejlődését mozdította elő jelentékenyen, hanem kedélyét is fogékonynyá tette a szép és jó iránt.
A tállyai lelkész magánoktatása azonban csakhamar kevésnek bizonyult a tudvágyó ifjú továbbképzésére. Atyja tehát Sátoralja-Ujhelybe vitte, hogy nyilvános iskolában folytassa tanulmányait. Hat esztendőt töltött Kossuth az ujhelyi piaristák gymnáziumában, mely idő alatt, hogy atyja anyagi gondjait könnyítse, magánórákat is adott. S ezt annál könnyebben tehette, mert osztályában mindig az első volt. Könnyen, játszva tanult. Legkedvesebb tantárgyát a történelem képezte. A nyelvek iránti rendkivüli hajlama már akkor mutatkozott. A latin nyelvet már mint középiskolai tanuló tökéletesen beszélte. Sőt a franczia és a német nyelvben is csakhamar otthonos lett.
Az ujhelyi gimnáziumból Kossuth a sárospataki főiskolába került; innen Eperjesre ment, hol jogi tanulmányait fejezte be. Az egyéves törvényes gyakorlatra hazament, hogy atyja vezetése alatt készüljön el az ügyvédi pályára, amelyre lépni óhajtott.
Az egyéves joggyakorlaton túlesvén, Pestre ment jurátuskodni, hogy az ügyvédi diplomát megszerezze, Mint jurátus először báró Vécsey Miklós szeptemvir oldala mellett dolgozott, majd Horváth Tamás kir. itélőtáblai előadó biróhoz került. Az ügyvédi diploma megszerzése után ismét hazatért és atyja oldala mellett kezdett ügyvédeskedni. Elérvén nagykorúságát, csakhamar a közélet terére lépett. Mint nemes ember eljárt Zemplénmegye közgyüléseire, a hol alapos törvényismereteivel s feltünő ékesszólásával rövid idő alatt a vármegye vezérférfiai közzé küzdötte fel magát. Ebben az időben ismerkedett meg Szapáry grófnővel, kinek uradalmi ügyésze lett.
A gyorsan növekvő siker, a melyet a megyei életben elért, csakhamar felkölté a féltékenységet, s irigykedést. Ármánykodni, vádaskodni kezdtek ellene egyes megyei urak. Kossuth azzal válaszolt ez alattomos támadásokra, hogy lemondott Szapáry grófnőnél viselt ügyészi állásáról s az 1832-iki országgyűlés kihirdetése alkalmával, mint Szapáry grófnő s más mágnások helyettese a „jelen nem levők” követei közt foglalt helyet az országgyülésen.
Az 1832-iki országgyülés egyike volt a legérdekesebbeknek. Már forrongani kezdtek a reform-eszmék. A követek sorában több nagyhírű és nagyeszű férfiú foglalt helyet, mint Kölcsey Ferencz, Wesselényi Miklós báró, Felsőbükki Nagy Pál, Deák Ferencz, Palóczy László, Beöthy Ödön stb.
Nagyban élénkítette a diéta működését az „Országgyűlési ifjuság” is, melynek tagjai mintegy segítségül az egyes követek mellé voltak beosztva, s mint ilyenek napról napra tömegesen jelentek meg az üléseken, ahol nem egyszer hangos szóval adtak kifejezést érzelmeiknek.
Az ifjuság „Társalgási Egyesület” név alatt egy külön klubbot is alakított, ahol estenként összejöttek, hogy megvitassák a napi eseményeket, s feldolgozzák az országgyülés tárgyalásainak anyagát:

A tállyai ág. ev. templom.
(Kossuth megkereszteltetésének helye.)
Európa nyugatáról már ekkor szárnyra kelt az a friss, üde légáram, mely később megizmosodva, az 1848-iki forradalmakat szülte. Új eszmék, új jelszavak röppentek széjjel s termékenyítették meg az elméket és a szíveket. Az országgyűlési ifjúság sem maradt érintetlen. A külföld szabad eszméi iránt annál nagyobb fogékonyságot tanusított, mert lépten-nyomon tapasztalnia kellett, hogy hazánkban alig egyéb üres szólamnál a szabadság és a testvériség. A nép még a jobbágyság járma alatt nyögött. Az adózás alól épp a legvagyonosabb osztály: a nemesség volt fölmentve. A szabad sajtó röptét a cenzura korlátozta.
Az ifjuság kedvvel, élénken foglalkozott e kérdésekkel; s radikális nézeteinek, melyek gyakran egész a forradalom dicsőitéseig mentek, nyiltan adott kifejezést. Később maguk a követek is szivesen felkeresték a „Társalgási Egyesület” helyiségeit, eszmét cserélve az ifjakkal, s buzdítva őket az alkotmányos reformok melletti kitartó küzdelemre.
E körbe került Kossuth Lajos, midőn mint a „távollevők követe” a pozsonyi diétán megjelent.
Kossuth beiratkozott az ifjak klubjába, eljárt a diétára, s szorgalmasan kivonatolta az ülések eseményeit. Mert az országgyülés ugyszólván, a nyilvánosság kizárásával folytatta tanácskozásait. Részint az akkori sajtóviszonyok, másrészt a közlekedési eszközök hiánya miatt az országgyülés tárgyalásairól alig nyerhetett tudomást a közvélemény.
Mindjárt az országgyülés elején, a követek, – Wesselényi Miklós báró közbenjárására, – elhatározták, hogy a diéta üléseiről külön naplót adnak ki. E napló, vagy a mint elnevezték: „Országgyülési Tudósitások” szerkesztésével Orosz József nevű „országgyülési ifju” bizatott meg. A napló azonban Orosz szerkesztésében annyira szintelen, oly hézagos volt, hogy sem a diéta tagjainak, sem a közönségnek tetszését nem tudta kinyerni.
Lónyai Gábor zemplénmegyei nagybirtokos, látván, hogy az Orosz-féle napló éppenséggel nem felel meg a hozzáfüzött reményeknek, felkérte a fiatal Kossuthot, kit már régebbről ismert, hogy az országgyülés fontosabb eseményeiről irjon és küldjön neki külön „leveleket”, s ő hajlandó a leirás költségeihez havonkint 10 pfrttal hozzájárulni. Kossuth elfogadta a megbizást, s küldött „leveleivel” nemcsak szülőmegyéjében, de magában Pozsonyban is oly feltünést keltett; hogy a rendek csakhamar teljesen reábizták az „Országgyülési Tudósitások” szerkesztését.
Kossuth csak most mutatta meg, mennyire mestere a tollnak. Az országgyülés tanácskozásairól oly élethű képeket rajzolt, a kormány túlkapásait oly hatalmasan tudta kidomboritani, hogy az „Országgyülési Tudósitások” egyszerre népszerü vállalattá emelkedett. Tömegesen érkeztek mindenfelől a megrendelések, ugy annyira, hogy a kellő számu példányokat csakis az országgyülési ifjuság lelkesedése és ügybuzgalma segélyével lehetett előteremteni. Itt kezdődött Kossuth publicistikai működése, mely hovatovább izmosodva, oly mély nyomokat hagyott a magyar hirlapirodalom történetében.
Az országgyülés befejezvén működését, a „Tudósitások”-ra sem volt többé szükség. Kossuth tehát Pozsonyból Pestre tette át lakását. De neve ekkor már ismert volt az egész országban. Remek tudósitásai oly népszerüvé tették, hogy előbbi megrendelői közül többen azt a kérelmet intézték hozzá, hogy most már a megyék számára készitsen hasonló irányu és szellemü lapot. Kossuth engedett a felhivásnak s nem sokára csakugyan meginditá a „Törvényhatósági Tudósítások”-at, a melyben a megyei élet kapcsán hirdette a lelkesedés hevével a reform-eszméket.
A kormány, mely már az országgyülés tartama alatt növekedő gyanúval kisérte Kossuth tevékenységét, csak az alkalmatos ürügyet leste, hogy ujonnan meginditott lapját beszüntesse és ezzel az egész reform-mozgalmat elnyomja.
S a keresett ok nem váratott magára sokáig. A kormány, báró Wesselényi Miklós: az ellenzék nagynevü vezére ellen, Szatmármegye közgyülésén mondott liberális beszédje miatt „notaper”-t índított. A jogtalan erőszakoskodás, – a melynek az volt a czélja, hogy Wesselényi politikai működését megbénítsa, – nagy visszatetszést keltett országszerte. Wesselényit a legrokonszenvesebb tüntetésekkel halmozták el mindenfelől. Az ifjuság sem maradhatott tétlen, mely Wesselényi bárót a férfi erények s a hazafiság követendő eszményképeül tekintette. Nagyszerü fáklyás-zenét rendezett hát tiszteletére. A kormány, mely már régóta görbe szemmel nézte az ifjuság sürü összejöveteleit s hazafias tüntetéseit: elfogatta a fáklyásmenet főrendezőit, köztük Lovassy Lászlót, ezt a fényes tehetségü s nagyreményü ifjut, ki a fáklyásmenet alkalmával oly megragadó szónoklattal üdvözölte Wesselényit, hogy neve egyszerre ismert lett az egész országban.
Az ifjak elfogatása roppant felháborodást keltett az egész országban. Majd mindegyik megye fölirt az ifjak mellett, s a közgyüléseken a legélesebb kifakadások hangzottak a kormány ez erőszakos és kegyetlen eljárása ellen.
Kossuth sem maradhatott hallgatagon. A „Törvényhatósági Tudósitások”-ban lendületes szavakkal ecsetelte azt az elkeseredett közhangulatot, mely a megyékben az ifjak elfogatása miatt támadt. A kormány ezt az ürügyet vélte a legalkalmasabbnak Kossuth lapjának a megszüntetésére. Egyszerüen betiltotta a „Törvényhatósági Tudósitások” további megjelenését.
Kossuth e váratlan tilalomra Pestmegye pártfogásába ajánlotta ügyét. S az ország legelső vármegyéje csakugyan oltalmába vette Kossuth vállalatát, elhatározván, hogy a tiltó rendelet ellen felír az országgyüléshez. Pestmegye példáját csakhamar harmincz megye követte; húsz megye meg éppenséggel kimondta, hogy a hézagpótló lapot továbbra is járatni és mindenképen támogatni fogja.
Midőn a kormány látta a közvélemény ez ujabb felzúdulását, nehogy a mozgalom még nagyobb arányokat öltsön, döntő lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy Kossuthot, – kinek nagyhatásu agitációja a bécsi udvari köröknek is felköltötte immár aggodalmát, elfogatja. S csakugyan Eötvös József kir. fiskus és gróf Thurn kapitány vezérlete alatt, 1837 május 5-én éjjel, 48 gránátos rohanta meg Kossuthot zugligeti nyaralójában, s minden tiltakozása daczára a budai várba hurczolták, ahol a kazamaták egyik nyirkos czellájába börtönöztetett.
Csak egy hónapi vizsgálati fogság után került pöre tárgyalásra. Az ellene emelt vád a következő három pontban formuláztatott: 1. Titkos társaságokban bűnös principiumok terjesztése. 2. Előbb a nádor, azután királyi parancs által a lap kiadásától eltiltatott, ez ellen azonban protestált, s igy de facto resistált. 3. Lázitási gonosz czélból vétkes törekvéssel a közrend felforgatására, a királyi tekintély s a főtörvényszékek lealacsonyitására törekedett.

Kossuth Lajos neje.
(1848-iki festmény után.)
Kossuth oly kitünő elmeéllel, az önérzet annyi méltóságával védte ügyét, hogy mindenki teljes felmentését hitte. Mindezek daczára azonban mégis elitéltetett. Ugy akarták felsőbb helyen. Három évet kapott.
Kossuth elitéltetésével majdnem egy időben ért véget Wesselényi nótapöre is. A kitünő hazafi, az erdélyi Magyarország lánglelkü vezére négy esztendei fogságra itéltetett.
Kossuth és Wesselényi elitéltetése még erősebben felkorbácsolta az amúgy is háborgó közvéleményt. A legnagyobb megbotránkozással beszéltek mindenütt a felsőbbség jogtipró erőszakoskodásáról, mely előbb az ifjakat, most pedig a nemzet két legjelesebb fiát hurczolta börtönbe. Feliratokat szerkesztettek, követelték szabadonbocsájtásukat. De a kormány süket maradt a közvélemény e felzúdulására. S bizonyára módját ejtették volna, hogy az elfogottak egészen ártalmatlanná tétessenek, ha a bécsi intéző-köröknek katonára és pénzre nem lett volna szüksége. Előtérbe tolult a keleti kérdés, a tizenkilenczedik századnak e veszedelme. Attól lehetett tartani, hogy kiüt a háború. 1839 őszén összehívták tehát az országgyülést.
A megyék a külpolitikai helyzet ez alkalomszerüségét használták fel az elfogottak kiszabadítására. Arra utasították ugyanis követeiket, hogy addig egyetlen polturát sem szavazzanak meg a kormánynak, mig Kosssuth és Wesselényi, valamint az ifjak szabadon nem bocsájtatnak.
Az ország e forrongása annyira megijesztette a bécsi köröket, hogy 1840 ápril 29-én az összes államfoglyok amnesztiát kaptak. Ámde, az óhájtva várt szabadságot nem élvezhették valamennyien szivük édes vágya szerint. Lovassy László egészen áldozatául esett az önkénynek. Megtört testtel, elhomályosult elmével hagyta el a spielenbergi várat. Megtébolyodott a börtönben.
De szörnyü csapás érte fogságában Wesselényit is. Elveszté szeme világát: megvakult.
Kossuth szintén betege lett a hosszu fogságnak, de szivós természete, szellemének rugékonysága mégis megőrizte minden súlyosabb csapástól.
Kossuth fogságát önképzésre használta. Midőn megengedtetett neki az olvasás, elővette Shakespeare műveit s megtanulta az angol nyelvet. De más tekintetben is felhasználta magányát. Eszmélkedett, gondolkozott: meghányta-vetette a haza sorsát. Azt lehet mondani, hogy itt, e komor börtönfalak között alkotta meg politikai programmját, mely további működésének alapját vala képezendő. S a börtönlég gyúrta át forradalmi alakká, aki, ha kell, karddal is kész kivívni hazája függetlenségét. Tisztult eszmékkel, megaczélosodott akaraterővel, fején a martyr-koszorúval, elszántan a további harczra, – tért vissza Kossuth a közélet terére.

Kossuth gyermekei.
(Az ötvenes években készült festmény után.)
Alig pihente ki fogsága törődöttségét, a körülmények ismét a nyilvánosság elé szólították. Landerer Lajos pesti könyvkiadó ugyanis engedélyt nyervén egy politikai napilap kiadására, annak szerkesztésével Kossuthot kinálta meg. Kossuth elfogadta az ajánlatot, s az uj napilap „Pesti Hirlap” czim alatt 1840. deczember 29-én csakugyan megkezdte pályafutását.
A „Pesti Hirlap”, Kossuth szerkesztésében, néhány hét alatt az ország legnépszerübb ujsága lett. Megindulása után egy hónapra már ötezer előfizetője volt, ami az akkori hirlapirodalmi viszonyok közt valóban páratlan siker. De a lap meg is érdemelte e ritka támogatást. Kossuth, ki a politikai reformok vezérharczosává küzdötte föl magát, a magyar hirlapirás terén is reformot teremtett. A száraz, tudálékos stilus helyett az eleven, sziporkázó publiczistikai modort honosította meg. Az elvont tárgyak helyett pedig a legégetőbb napikérdéseket vette elő. Minden téren reformokat sürgetett. S a mihez csak hozzá szólt: azt oly szép, választékos, tömör, de mégis világos nyelven tudta megírni, hogy ez időbeli vezérczikkei a magyar prózának valóságos remekét képezik. Dolgozatainak minden betüjéből szinte kisugárzott a tárgy szeretete s a lelkesedés heve, mely elragadta a leghiggadtabb ujságolvasót is. Ily mesterien nem irt még előtte senki.
A lap nemcsak anyagilag erősödött napról napra, hanem a közvéleményre való hatása is rohamosan nőtt. Pedig Kossuth nem mindenben idomult közönségének nézeteihez, melynek zöme éppen a köznemesség soraiból került ki. A közteher viselésében például számos czikket irt, valósággal pellengérre állitván a kiváltságos osztályt, amely az adózás alól minden áron kibujni akar. De ha voltak is egyesek, kik Kossuth nézeteivel nem egyeztek, a nemzet zöme telve a reformok iránti hő vágygyal, – köréje sorakozott, s követői mint a hógörgeteg napról-napra szaporodtak.
Ez időtájt, – 1841. szeptember 9-én – nősült meg Kossuth, egy művelt lelkű, bájos hölgyet: Meszlényi Terézt vezetvén oltárhoz. Házasságukat három szép gyermekkel áldotta meg a Gondviselés: u. m. Ferenczczel (szül. 1842), Vilmával (szül. 1843 † 1862) és Lajos-Tódorral (szül. 1844).
A boldog családi élet csak növelte Kossuth munkakedvét. A lap még jobb lett, czikkei még erőteljesebbek, még hatásosabbak.
A kormány ijedten szemlélte a „Pesti Hirlap” e rohamosan növekvő sikerét. Betiltani azonban nem merte, mert félt a közvélemény ujabb felzúdulásától. De magát a konzervativ-tábort is elrémítette agitácziója; merész modora pedig még oly férfiakban is aggodalmat keltett, mint Széchenyi István gróf, aki pedig sok tekintetben rokonszenvezett az ellenzék törekvéseivel. S ekkor következett a két szellemóriás bajvívása a vezérségért. Mindakettő: úgy Széchenyi, mint Kossuth nagygyá, hatalmassá s dicsővé akartá tenni nemzetét. Mindakettő rendelkezett a roppant tudás, az olthatlan tettvágy s a népszerüség fegyvereivel. S mindakettőt czéljai megvalósításánál a legnemesebb szándék: a haza szent szerelme vezette. Czéljuk egyezett, de a kivitel módozataiban egészen eltértek egymástól, Széchenyi a fokozatos haladás híve volt: nem mert koczkáztatni semmit, félt a rázkódtatásoktól, félt különösen az osztrák örökös tartományokkal fennálló közjogi viszony bolygatásától; – mig ellenben Kossuth a százados mulasztásokat lehető gyorsan szerette volna valósítani, s a nemzet szerződéses jogait a gyakorlati életbe is átvinni. Széchenyi gróf a nemzetet mindenekelőtt közgazdaságilag akarta erőssé tenni; Kossuth jelszava pedig az volt, hogy előbb politikai önállóságunkat vívjuk ki, mert csak igy fejleszthetjük ki teljes erővel anyagi és gazdásági érdekeinket: Széchenyi, – noha az egyenlőségnek elvileg hive volt, – a kiváltságos osztályok, főleg pedig az arisztokraczia segélyével óhajtotta reformeszméit keresztülvinni; – Kossuth viszont egészen demokratikus alapokra akarta államéletünket berendezni; s a közadózás behozatalával, a jobbágyság felszabadításával az egész nemzet összességének közreműködésével vélte legsikeresebben a reformeszmék megvalósítását.
S mikor Széchenyi látta, hogy a közvélemény mindinkább Kossuth eszméit fogadja el: tollat ragadott s „A Kelet népe” czímű röpiratában szállt síkra Kossuth agitációja ellen. A „legnagyobb magyar” elkapatva hevétől, kegyetlen szigorral, sértő gúnynyal támadta meg Kossuthot és lapját, melynek nemcsak modora, de iránya és szelleme fölött is kérlelhetlenül pálczát tört. Kossuth, persze, nem maradt adós a válaszszal: „Felelet Széchenyi István grófnak” czím alatt erélyes hangú, de minden személyeskedéstől mént röpiratban védekezett, a legnagyobb tisztelettel emlékezvén meg Széchényi érdemeiről.
A két lángelme ez összetűzése roppant érdeklődést, mozgalmat s zajt keltett. A közönség, a „Kelet népe” röpiratnak érdes és kiméletlen hangja által felingerelve százféle alakban tüntetett Kossuth mellett. Mindenfelől, mint a záporeső, úgy omlott Széchenyire a tömérdek válasz, óvás, tiltakozás.
E vita tehát, Kossuthnak nemhogy ártott volna, sőt épp ellenkezőleg hasznára vált. Tekintélye és népszerűsége még nagyobbra nőtt. A közhangulat máris úgy tekinté, mint a nemzet kiválasztott vezérét, ki az általa hangoztatott reformok keresztülvitelére a kellő erővel is bir.
Midőn a kormány látta, hogy Kossuth hirlapírói működésének hatását még a Széchenyi fellépése sem képes csökkenteni: cselhez folyamodott, hogy kiüsse kezéből a tollat. Valami úton-módon lekenyerezte a kiadót: Landerert, aki kicsinyes ürügy alatt összetüzött Kossuthtal és szántszándékkal oly fordulatot adott a viszálynak, hogy Kossuth kénytelen volt megválni szerkesztői állásától.
Kossuth most egy új lapot akart indítani, de nem kapta meg hozzá az engedélyt. Családjával tehát falura, a főváros szomszédságában fekvő Tinnyére vonult, azzal az erős elhatárolással, hogy egy időre végleg visszavonul a politikai élet idegbontó küzdelmeitől. De népszerűsége már akkor is sokkal nagyobb volt, hogysem egykönnyen elfelejtették volna. Sőt ellenkezőleg, tinnyei háza valóságos gyülhelyévé lett az ellenzék vezérférfiainak, akik untalan biztatták, hogy ragadja ismét kezébe a zászlót s vezesse ujabb győzelmekre azok táborát, akik immár őt vallják s ünneplik vezérük gyanánt.
Kossuth, kiben szintén buzgott a tettvágy, végre is engedett barátjai s elvtársai unszolásának, s eladván tinnyei birtokát, ujolag Pestre költözött, hogy tovább szolgálhassa a nemzet ügyét.
Ezúttal az osztrák vámpolitika kiszipolyozó rendszere ellen szállt síkra. A kérdés éppen napirenden is volt. Az 1843–44-iki országgyülésen ugyanis élénk viták tárgyát képezte a bécsi kormány vámpolitikája, a melynek segélyével Ausztria úgyszólván potom áron szerezte be Magyarországból a nyersterményeket, mig ellenben a maga iparczikkeit méregdrága árakon sózta nyakunkba.
Kossuth, hogy a bécsi köröket legalább némi engedményre szorítsa: nagyszabású mozgalmat indított egy országos védegylet alakítására, amely, – az osztrák termékek lehető mellőzésével, – teljes erővel a honi ipart támogassa. 1844. október 6-án Pozsonyban az országgyülés tanácskozó termében gróf Batthyány Kázmér elnöklete alatt tartatott meg az alakuló közgyülés, melyen a hazafiak szine-java résztvett. A védegylet megalakíttatván, elnökké Batthyány Kázmér, igazgató-titkárrá pedig Kossuth választatott meg.
Kossuth, mint a védegylet igazgatója, rendkivüli tevékenységet fejtett ki. Lelkesítő felhivásokat bocsájtott ki; járt-kelt, mindenfelé agitált, hogy e nemzeti szövetségbe lehetőleg bevonja az egész országot. S fáradozását gyors és fényes siker koronázta. Nem telt bele egy rövid év, s a védegylet több mint százötven fiókkal rendelkezett. A hazai ipartermékek pártolása szinte divattá lett.
A bécsi kormány eleinte ügyet sem vetett a dologra. Talán még örült, hogy Kossuth agitátori erejét efféle ártatlan társadalmi mozgalom tartja lekötve. De midőn látta, hogy a „védegylet” eszméje hovatovább szélesebb körökre terjed ki, s ez által a bécsi iparczikkek piaczot kezdenek veszteni: megrettent és a megyékhez köriratott intézett, amelyben élesen kelt ki „a védegylet államellenes és fölforgató működése” ellen.

Az ellenzék vezérei. Batthyány és Kossuth.
(Egykoru rajz.)
De e körirat vajmi kevés hatást tett, sőt még élesztette az ellenzéki szellemet. A bécsi körök tehát más, hatásosabb eszköz után néztek. A közeledő követválasztásokat gondolták felhasználhatni az ellenzéki törekvések végleges elfojtására. Legott kiadták a titkos utasítást gróf Apponyi György kanczellárnak; hogy az ellenzék vezérférfiait, köztük legelső sorban Kossuthot minden hatalmi eszköz felhasználásával buktassa ki a diétából.
Apponyi György (szül. 1808.) kétségtelenül nagyeszű s erélyes férfiú vala. Itthon, dús vagyonánál és családi összeköttetéseinél fogva befolyásos főúr; Bécsben pedig kedvelt egyéniség, ki nemcsak Metternich birodalmi főkanczellár, de a legmagasabb udvari-körök bizalmát is teljes mértékben birta. Az ó-konzervativ főrendek, még kanczellársága előtt köréje csoportosultak. Az alsótáblán is, noha tudták, hogy aulikus, eleintén – minthogy némi reformoktól nem idegenkedett, – bizonyos rokonszenvvel kisérték politikai működését. Mihelyt azonban 1845-ben alkanczellárrá neveztetett ki, egyszerre elvesztette a közvélemény becsülését. Apponyi ugyanis, hogy a reform-szellemet már csirájában megsemmisítse: az ellenzéki megyék élére, a főispánok elmozdításával teljhatalmú adminisztrátorokat nevezett ki:
Ez új „Kreishauptman”-ok, amint Kossuth Pestmegye közgyűlésén találóan elnevezte őket, természetesen alig törődtek a közigazgatás menetével, hanem minden befolyásukkal a kormány kortesczéljait mozdították elé. Több megyében, igy Biharban, a hol Tisza Lajos, Hontban, a hol Luka Sándor ült az adminisztrátori székben: a surlódások, viharos jelenetek s véres összeütközések majdnem napirenden voltak. A súlyos alkotmánysértést még növelte az, hogy az alispánokat, akik eddig a törvényhatóságoknak tartoztak felelősséggel; most az adminisztrátorok fenhatósága alá helyezték.
Midőn az országgyűlés 1847. november 17-ikére Pozsonyba összehivatott, nem kevesebb mint harminczkét adminisztrátor szolgálta a kormány politikáját s leste a kanczellár parancsait.
A követválasztási mozgalmak már 1847. tavaszán nagy zajjal indultak meg. Sőt Széchenyinek „Politikai Programm-töredékek” czímű újabb röpirata, – amelyben a „legnagyobb magyar” félretevén most már minden kiméletet, fékvesztett haraggal tör Kossuth és az ellenzék ellen, – a szenvedélyeket csakhamar majdnem a kitörésig fokozta.
A konzervativ-párt programmja lényegileg ebből állott:
… „A konzervativ-párt a kormányt, mig azon ösvényen maradand, melyen az most van, s oly kezekben lesz, melyek arról, hogy a jelen ösvényen megmaradni fog, kezeskednek: mindaddig minden alkotmányos és törvényes úton készek azt, valamint az ő törvényes orgánumait és törvényes tekintélyét is többségükkel gyámolítani” …
Az ellenzék programmja, – melyet az előleges pártértekezlet megbizásából Deák Ferencz fogalmazott, – a következő pontokban összegeztetett:

István főherczeg, nádor.
a) A közterhekbeni osztozkodás.
b) A honpolgárok nem-nemes osztályainak, mindenekelőtt pedig a királyi városoknak és szabad kerületeknek, képviselet alapján, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítése.
c) A törvény előtti egyenlőség.
d) Az úrbéri viszonyoknak kármentesítés mellett, kötelező törvény, általi meg szüntetése.
e) Az ősiség eltörlésével a hitel és birtokszerzés biztosítása.
A párt egyszersmind azt is kijelenté, hogy az osztrák örökös tartományokkal fennálló viszony tekintetében, a „pragmatica sanctio” figyelembe vételével, szorosan ragaszkodik az 1791. évi X. törvényczikkhez.
A követválasztások, roppant heves korteskedések között, október havában zajlottak le. Apponyi, Bécsből vett utasításához képest, minden eszközt megragadott, hogy az ellenzék jelöltjeit megbuktassa.
Kossuth Pestmegyében lépett fel. A kormány természetesen mindent mozgásba hozott megbuktatására, de Kossuth népszerűsége oly nagy volt, hogy még hozzáméltó ellenjelöltet sem tudott keríteni. Előbb Patay Józsefet kinálták meg a jelöltséggel; de ez kijelenté, hogy inkább kiköltözködik a megyéből, mintsem Kossuth ellen föllépjen. Végre, az utolsó perczekben, Balla Endre megyei főjegyzőt úgyszólván rákényszerítették az ellenjelöltség elfogadására. A választás 1847. október 17-én folyt le, s persze Kossuth fényes győzedelmével végződött.
Kossuth megválasztása nagy ijedelmet okozott a konzervativ táborban. Maga Széchenyi gróf is oly jelentősnek tartotta Kossuth győzelmét, hogy főrendiházi tagságáról lemondván, Mosonban követté választatta magát. Azt hitte, hogy Kossuth agitáczióját sikeresebben ellensúlyozhatja, ha maga is az alsótáblán foglal helyet.
Az országgyülés 1847. november 17-én nyittatott meg a pozsonyi primási palotában. V. Ferdinánd maga jött le a megnyitási ünnepségre, mely alkalommal a következő szavakat intézte az egybegyűlt rendekhez:
„Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadják bizalommal.”
Néhány szóból állott csupán e megnyitó, az is tört magyarsággal mondva, mégis a legnagyobb lelkesedést keltette. Hisz századok óta ez volt a legelső eset, hogy Habsburg-házból származott magyar király ajkain az ország rendei előtt magyar szó zendült meg. Az országgyülés első teendőjét a nádorválasztás képezte. A felejthetetlen emlékű József nádor helyére, ki 1847. január 13-án hunyt el, ennek fia: István főherczeg kiáltatott ki egyhangúlag nádorrá.
István főherczeg (született 1817. szept. 14.) alig töltötte be harminczadik életévét, midőn a nádori méltóságot elnyerte. E magas állásba is, a hálás nemzet ragaszkodó és igaz szeretete kisérte, melyet már akkor elnyert, midőn az 1838-iki pesti szörnyű árvíz alkalmával a mentési munkálatoknál önfeláldozásának és nemesszívűségének oly szép tanuját adta.

A kik megtörték az egyetértést.
(Gróf Andrássy Manó 1848-iki humorisztikus rajzaiból.)
A nemzet már mint gyermeket magáénak vallotta és édes reménységgel nézett fejlődése felé. Magyar szóval, magyar szokásokban itt nevelkedett köztünk: a kies Alcsuthon, ahol a virgoncz „Palatinus Pista” emléke ma is él még a nép körében.
Huszonhat éves korában távozott él először körünkből: Prágába, hogy mint Csehország polgári kormányzója szerezzen tapasztalatokat az államügyek intézésében. De a nemzet rokonszenve ide is elkisérte, s midőn az agg József nádor megsiratott halála után 1847-ben Magyarország helytartójául neveztetett ki, s midőn visszatérve körutat tett az országban, mindenütt oly riadó lelkesedéssel fogadtatott, amely ritkítja párját.
„Addig éljek, mig honomnak élek” – mondotta többször a hozzá intézett üdvözlő beszédekre. S e fogadalmát a nemzet annál nagyobb lelkesedéssel vette, mert hitt szavainak őszinteségében.
Nádorrá választását tehát valóságos örömriadallal fogadta az ország. Nem gondolta akkor senki, hogy jöhetnek még olyan idők is, mikor a hazaszeretet és az uralkodóház iránti hűség összeütközésbe jön, s az ünnepelt István nádor, – megrettenve az összeütközés személyi következményeitől, – bús sorsára fogja hagyni a nemzetet.
Az országgyülés, a nádorválasztás után, nyomban megkezdte működését. A kormány, hogy elejét vegye az ellenzék támadásainak, kénytelen-kelletlen maga is több reform-kérdés megoldását illesztette programmjába. A bécsi kormány politikáját az országgyülésen Apponyi György gróf képviselte, aki időközben – 1847. nov. 7-én, – az erélytelén Majláth Antal helyére főkanczellárrá neveztetett ki. Buzgó támogatója volt Szögyén Marich László (szül: 1806. † 1893) alkanczellár, ki úgyszólván egész életét az udvar odaadó szolgálatában töltötte.
Az alsótábla, – melynek elnöke Zarka János kir. személynök volt – összesen 432 tagot számlált, még pedig a következő beosztással: a megyék 105, a szabad kir. kerületek 7, a városok 72, a káptalanok – és apátságok 35, Horvátország pedig 2 taggal voltak képviselve; a mágnások, vagyis a „jelen nem levők” követeinek száma 189-et tett ki; végül a kir. tábla ülnökei 22 helyet foglaltak el.
A felsőtábla 258 tagból állott, u. m.: 32 főispán, 190 mágnás, 10 zászlós úr, 25 főpap, s végül Horvátország 1 küldöttje: Az elnöki tisztet István főherczeg nádor töltötte be, a helyettes elnökök pedig gr. Majláth György országbiró és gr. Keglevich Gábor tárnokmester voltak. A két tábla természetesen külön tanácskozott, de a kir. leiratok felolvasására, valamint a már elfogadott, s a korona elé terjesztendő javaslatok végleges megállapítására úgynevezett elegyes gyülések tartattak, amelyen mindkét tábla tagjai közösen résztvettek, s a mely gyülésnek elnöke rendszerint a nádor, vagy országbiró volt.
Az alsótábla tagjai: az országos ülések elé terjesztett javaslatokat előleges tanácskozásban, – mely „kerületi ülés”-nek neveztetett, – vitatták meg. A kerületi ülésen a megyék kerületei sorszerint felváltva elnököltek, s a vitás kérdések szavazással döntettek el. A kerületi ülések, épp úgy mint az országosak, nyilvánosak voltak.
Ilyen volt az utolsó rendi országgyűlés szervezete s munkabeosztása.
A konzervativ, – vagyis a kormánypártnak nyiltan bevallott vezére nem volt ugyan, de azért úgy a felső-, mint az alsótáblán több kiváló erővel rendelkezett; ezenkivül, főieg a felső-táblán tömör sorokban küzdött a kormány politikája mellett. Az alsó-táblán Somssich Pál és Babarczy Antal a felső-táblán pedig Szécheny Antal és Dessewffy Emil gr. vitték a vezérlő szerepet.

Apponyi György gr.
A liberalispárt, vagy az ellenzék a felsőtáblán gr. Batthyány Lajos, az alsótáblán pedig Kossuth Lajos körül tömörült. De az ellenzék, ez elismert vezéreken kivül még számos országos tekintélyü és nagytehetségü taggal rendelkezett, kik tudásuk teljes erejével, lelkük egész hevével küzdöttek a lenyügzött nemzet alkotmányos jogaiért. Ilyenek voltak a felsőtáblán: báró Perényi Zsigmond, gr. Károlyi István, gr. Teleki László; báró Eötvös József, gr. Batthyány Kázmér stb., az alsótáblán: Szentkirályi Móricz, Szemere Bertalan, Pázmándy Dénes, Bónis Samu stb.
Az alsótábla ellenzékének vezére, mint említettük, Kossuth volt. Nem választották, de kiküzdé magát a vezérségre. Fényes sikerű publicistikai működése, Széchenyivel vívott győzelmes polémiája, az országos védegylet érdekében kifejtett bámulatos tevékenysége, oly népszerűvé tették országszerte, s annyira megnövelték tekintélyét a diétán, hogy még azok is, akik talán nem rokonszenveztek vele, hallgatagon elismerték fölényét.
De Kossuth, egyéb kiváló tulajdonságai mellett, a szónoklás művészetében is fölülmulta követtársait. Kossuth szónoki tehetsége, úgyszólván az eseményekkel nőtt. Olyan volt, mint az izzó vas, mely annál fényesebb szikrákat szór, mentől nagyobbat ütnek rá. Kossuthnak különben egész egyénisége rátermett a szónoklás művészetére. Daliás szép alakja, érczes csengésű kellemes hangja, mely a szívigható lágyságtól egész a megremegtető menydörgésig idomult, mélytüzű kék szemei, könnyed tartása, keresetlen gesztusai, – mind közrejárultak szavai hatásának emeléséhez. Ezek mellé járult széleskörü tudása, s elmondandó tárgyának alapos ismerete. S ha mindezekhez hozzáveszszük még a reformok utáni lázas törekvést, mely akkor már az egész művelt magyar társadalmat forrongásban tartotta: úgy csakhamar megértjük a gondolataiban merészröptü s szónoklataiban ékesszavú Kossuth rohamosan növekvő tekintélyének és befolyásának titkát. Még az ellenfél is, mintha meg lett volna babonázva, bizonyos félelemmel vegyes csodálással nézett Kossuthra, midőn beszédes ajkain az igézetes szó megcsendült.
Az alsótábla érdemleges működését a felirati vitával kezdte meg.
A trónbeszéd munka-programmul a következő „királyi előadások”-at tartalmazta:

A pozsonyi primási palota.
(Az 1848-iki rendi országgyülés székhelye,)
1. Nádor-választás. 2. Katonai elszállásolási és élelmezési törvény alkotása. 3. Határozathozatal a szabad kir. városok, az egyházi rend és a szabad kerületek országgyülési szavazata ügyében. 4. A szabad kir. és a bányavárosok törvényjavaslat nyomán alkotmányszerű szervezése. 5. A birtokszerzési és átruházási törvények módosítása; a telekkönyvezés és állandó megyei törvényszékek felállítása tárgyában törvényjavaslatok alkotása. 6. A jobbágyok örökváltsági szabadságának összhangba hozatala a tulajdonjoggal. 7. A belkereskedelem és a műipar felvirágoztatása érdekében az ország és az örökös tartományok közötti vámkérdés rendezése. 8. A közlekedési eszközök, minők a Tisza-szabályozás és a fiumei vasut tárgyában törvényjavaslat készítése. 9. A Részek visszakapcsolása. 10. Büntető törvénykönyv alkotása. 11. Gondoskodás a kamarai kincstár 528.566 ezüst forint és 24.315 váltó forint követelésének visszafizetéséről.
Ezek képezték a „királyi előadások” főbb pontjait. Az adminisztrátori-kérdés, úgyszintén a nemzet többi sérelméinek orvoslása egy szóval sem említtetett.
Hogy miből állottak e sérelmek és kivánságok, – legjobban kitünik Borsodvármegye tömören és világosan szerkesztett utasításából, melyet követeinek adott.
Ez utasítás a következőkben összegezte a megye törvényhatóságának kivánságait:
I. Előlegesek; 1. Nádorválasztás törvényes kijelölések utján. 2. Az országgyűlés kiegészítésénék, tehát a Részeknek kérdése. 3. A honti, bihari, horvátországi események körüli kormány-eljárásból eredt sérelem orvoslása.
II. Szellemi érdekek: 1. A népnevelés rendezése az országgyűlés által. 2. Sajtó-szabadság, az előleges vizsgálat megszüntetése és sajtótörvények mellett.
III. Anyagi érdekek: 1. Új vámrendszer a teljes viszonosság alapján az ország s az örökös tartományok között. 2. Keletkező iparunknak védvámok által való megvédése. 3. A közlekedés eszközeinek javítása: vaspályák, csatornák, közutak státusköltségen; vagy a két elsőbbnek kamatbiztosítás mellett részvények utján építése. 4. Hitelintézetek, telekkönyvek behozatala. 5. Az ősiség eltörlése. 6. Kötelező örökváltság a státus segélyével. 7. A papi-tized eltörlése.
IV. Politikai érdekek: 1. Közteherviselés mind a hadi, mind a házi-adóra nézve; amaz a fejedelem és a nemzet közt kötendő, ennek az áldozatáért némi kárpótlást nyujtó, a kivetést és behajtást biztosító szerződés mellett. 2. Egy országos pénztár alkotása. 3. A városok és szabad kerületek rendezése, úgy azonban, hogy az országgyűlésen aránylagos szavazatban belrendezés nélkül is részesíttessenek, ha választási s törvényhozási függetlenségök biztosítva leend. 4. Esküdtszékek felállítása. 5. Évenkénti országgyűlés Pesten, három évre választott követekkel. Elnököt a képviselői tábla maga válaszszon magának, a kormánynak felhatalmazott biztosa legyen jelen, a királyi tábla maradjon el. 6. A megyei választások rendezése, a követek bölcsesége szerint akár előző s gátló szabályok, akár a képviselet alapján alkotandó új rendszer behozatala által. 7. Általános népképviselet úgy a törvényhozás, mint a municipális élet körében az értelmiség és vagyonértéki képesség alapján. 8. Unió Erdélylyel. 9. A zsidók polgárosítása czélszerű törvénynyel, azoknak a szomszéd tartományokból való betódulása ellen.
Igy hangzott Borsodmegye követi utasítása az 1847-iki országgyűlésre. Csaknem hasonló szellemben szólt a többi vármegye is követeihez. A sérelmek közt a legelső helyet természetesen az adminisztrátori rendszerrel űzött visszaélés foglalta el. A második közjogi sérelmet pedig a horvát tartománygyűlés olyatén szabályozása képezte, hogy az abban résztvevő nemesség, egyoldalú kormányparancs által, személyes szavazatától megfosztatott. De a sérelmek orvoslásán kivül az összes megyék majdnem egyértelmüleg követelték: a sajtószabadságot, az esküdtszéket, a közteherviselést, a népképviseleten alapuló országgyűlést és az Erdélylyel való uniót.

Szögyény-Marich László.
Az alkotmányos reformok utáni vágy, amint ez a megyék utasításaiból is kitünik, nem ötletszerüen támadt, hanem úgyszólván a század elejétől benne élt a köztudatban, s hovatovább izmosodva immár formulázott követelések alakjában zörgetett a törvényhozás ajtaján.
A felirati vita az alsótáblán 1847 nov. 19-én nagy élénkség közt indult meg. A kormány azt javasolta, hogy az országgyűlés hálafeliratot intézzen a koronához, köszönetet mondván a jótéteményekért, a melyekben a nemzetet a közelmultban részesíté.
Az ellenzék viszont azt indítványozta, hogy a feliratban soroltassanak fel a nemzet bajai és sérelmei, s az országgyűlés kérje azok mielőbbi gyökeres orvoslását.
Az ellenzék álláspontját egy hatalmas beszéd keretében Kossuth Lajos fejtette ki.
… „Hogy ő felsége, – így szólt a többi közt, – több oly ügyek tárgyalására hívja fel az ország rendeit, melyeknek elintézését a nemzeti közvélemény korunk kitünő feladatának jelölt ki, én azt méltányló hálával elismerem. De kötelességünk ő felségének nyilt őszinteséggel elmondani, mik azok az akadályok, melyeknek el kell háríttatniok, hogy királyi szándéka teljesedjék. A siker feltételeinek e kijelölésével tartozunk a fölséges uralkódóház iránti ragaszkodásunknak is. Én tehát kötelességemnek érzem országunk állapotának vázolásába bocsájtkozni.
… A kormányunk által képviselt kellő alkotmányos érdekeink, – így folytatá tovább – nem birnak eléggé nyomatékos befolyással a monarchia közös státusviszonyainak intézésében. Ámde, hazánk állapotát legközelebbről a leglényegesebben azon viszony érdekli, melyben mi az ausztriai monarchia tartományaihoz állunk. E viszony a fejedelem egységének s nem az országos önállás feláldozásának viszonya. S lelkem egész meggyőződésével ismétlem, amit a rendek táblája 1844-ben kimondott, hogy „a magyar alkotmányos élet teljes kifejlődése az örökös tartományok mellett lehetséges.” Nézetemet mindenkor az a hajlam lelkesítette, miszerint részünkről minden készség meg volt és meg van a különválni látszó érdekek kiegyenlítésére örömest nyujtani segédkezet, csak a’ részben legyünk biztosak, hogy azért országos önállóságunk, vagy épen alkotmányosságunk árul nem kivántatik.
A kormányrendszernek saját belügyeinkre is alkotmányellenes befolyásától akarták őseink e hazát biztosítani, midőn az 1791. évi 10-ik törvényczikkben kimondották, hogy hazánk szabad ország s egész törvényhozási és kormányzási rendszerében független, tehát semmi más országnak avagy nemzetnek alája nem rendelt. Azonban, fájdalom, ezen sarkalatos törvénynek az élet, a valóság meg nem felel. Innen az örökös harcz a nemzet és kormány közjogi hatalmának korlátai felett, mely ily mértékben a világon sehol sem fordul elő, s nálunk is csak azért van, mert az 1790. évi 10-ik törvényczikk nem valóság, s mert a birodalmi fő-kormányhatalom rendszere az alkotmányossággal összhangzásban nincs. Elannyira nem látom én ezen rendszer fenntartását a felséges uralkodóháznak érdekeivel azonosítva, hogy inkább azon véleményben volnék, miként az lészen a Habsburg-ház második megalapítója, aki ezen rendszert konstitucionális irányban reformálandja. De van még egy másik akadály is, mely abban áll, mit öt országgyűlés ismételt, hogy törvényeink is foganatlanok, ha csak alkotmányos létünknek megrenditett talpköve igazságos sérelmeink orvoslásával meg nem erősíttetik …

Jelenetek Kossuth Lajos életéből.
(Az 1848–49-iki orsz. ereklyemuzeum gyüjteményéből)
Beszéde további folyamán felhozza, hogy a magyar törvényhozás, a bécsi kormányhatalom rovására most is folyvást mellőztetik, az alkotmány biztosítékát képező intézvények pedig mindenféle módon folyton-folyvást gyengíttetnek. A válaszfeliratban, tehát a nemzet óhajainak és sérelmeinek, – ezek között első sorban az adminisztrátori rendszerből folyó sérelemnek, – okvetlenűl meg kell említtetniök.
A vita öt napig tartott. Mindkét részről a legkiválóbb szónokok vettek benne részt. De az ellenzék, melynek háta mögött a nemzet közvéleménye állott, több erőt fejtett ki és nagyobb sikert ért el. Érezte ezt maga a konzervativ-párt is, úgy hogy Széchenyi István gróf a vita negyedik napján közvetítő indítványt tett, mely szerint a felirat érintse az ország bajait, de csak általánosságban, minden konkrét tény megnevezése nélkül. A heves vitának azonban e közvetítő indítvány daczára, egész váratlanul mégis az lett az eredménye, hogy az alsótábla négy szótöbbséggel az ellenzék feliratát fogadta el.
A felirat, melyet Szentkirályi Móricz szerkesztett, hálával emlékezvén meg a királyi előadásokról, súlyos vádakkal fordul a kormányzás ellen.
„Haladási czélzataink főakadályát, – így szól tovább a felirat, – abban látjuk, hogy az 1790. X. tcz. teljesen életben nincs, mert hazánk kormányzása nem bír azzal az önállással, mellyel a törvény szerint birnia kellene. Sulyosbítja ezen akadályt az, hogy törvényhozásunknak és kormányzásunk rendszerének alapzatában is lényeges különbség létezik, mert ez az, a mi okozza, hogy országgyűIéseinken a kor szükségeiből felmerült kérdések megoldásában a nemzet és kormány czélzatainak összeegyeztetésére biztosan nem számíthatunk.
Előleges és egyéb sarkalatos sérelmeink, melyeket országgyűlésről országgyűlésre sok izben felpanaszlánk, még mindig orvosolatlanok s ez által a hozandó bármily üdvös törvényeinknek foganata iránt annyival inkább kétség támad, mivel törvényeinknek végrehajtása és kihirdetése sincs teljesen biztosítva. Igy az 1836. XXI. tcz. foganatba véve még most sincs; a vallásbeli és váltótörvények az ország határőrvidéki részeiben kihirdetve sem lettek. Hozzájárul, hogy a törvényhozás alkotmányszerű befolyása mellőzésének és a kormányhatalom egyoldalu terjeszkedéseinek iránya is tapasztalható. És e részben bizonyságul szolgáinak már csak azon intézkedések is, melyek a megyei szerkezetnek az 1726: 56 és 1536: 36. törvényekben megállapított rendszere körül az eddig kivételes adminisztrátori rendszeresítésével, úgyszintén a kapcsolt részek közgyülésére nézve, egyoldalulag jöttek közbe … Nagy és nehéz a következő idők feladata. A miénk: alkotmányos életünket és erőnket teljes mértékben kifejteni … Figyelembe véve az elintézésre váró tárgyak sokaságát és azoknak a sokszerű viszonyaira kiterjedő kapcsolatát: nélkülözhetetlen eszközül tekintjük, hogy az országgyűlés évenként Pesten tartassék. Kérjük tehát Fölségedet – e szavakkal végződött a felirat, hogy ezen kivánata iránt a nemzetet előlegesen is megnyugtatni kegyeskedjék” …
E válaszfeliratot azonban a felsőtábla konzervativ többsége, több napi szenvedélyes vita után elvetette és a kormány által javasolt hála felirat mellett foglalt állást. A főrendek e határozatára, az alsótábla, Kossuth indítványának megfelelőleg, – azzal válaszolt, hogy mindkét felirati javaslatot egyszerűen levette a napirendről; azt határozván, hogy a „kir. előadásokra” az országgyülés ezúttal mitsem válaszoljon, hanem alkalomadtán majd egy külön felterjesztésben juttatja a nemzet sérelmeit a trón elé.

Az ország területén osztozkodó nemzetiségek.
(A „Charivári” 1848-iki magyar élczlap képe).
Ez volt Kossuthnak első nagyobb parlamenti sikere, amely azért is méltó a feljegyzésre, mert ezzel ura lett a helyzetnek. Szava immár döntő súlylyal bírt nemcsak a lobbanékonyabb közvélemény előtt, hanem a nemzet választottjainak komoly gyülekezetében is. S noha Apponyi gróf, a konzervativek segélyével, továbbra is a legszívósabb küzdelmet fejtette ki áldatlan uralmának fentartásáért: a felirati vita ilyetén kudarczával sorsa eldöntetett. A liberális párt, élén Batthyány Lajossal és Kossuthtal, követve a nemzet százezreinek lelkes tábora által, most már ellenállhatatlanul tört előre, hogy az alkotmányos reformokat győzelmesen kivívja.
Az országgyűlés ezután gyors egymásutánban vette elő a közteherviselés, az úrbéri örökváltság, a honosítás, stb. kérdéseit. S míg az országgyűlésen e nagyfontosságú törvényjavaslatok fölött folytak az élénk és érdekes viták: azalatt a kerületi üléseken a nemzet sérelmei hozattak napirendre. Főleg a gyűlölt adminisztrátori-kérdés volt az, amely körül, már a kerületi üléseken is, roppant heves viták folytak. Az ellenzék ezt a súlyos alkotmányjogi sérelmet akarta- felhasználni, hogy Apponyi grófot és kormányát végkép megbuktassa. A kanczellár megrettenve a sejtett következményektől, Bécsbe surrant és általános meglepetésül, egy királyi leiratot hozott magával, amelyben igéret tétetik, hogy az adminisztrátorok kinevezésével a megyék önkormányzati joga nem fog többé csorbíttatni. S miután a Fölség; – így szólt a többi közt az igéret, – „a főispánokat törvényes hatóságaikba vissza fogja helyezni: megvárja az országgyűléstől, hogy a féltékenységek félretételével, elfogultság nélkül szorítkozzék törvényhozói kötelességének teljesítésére.
A leirat azonban, – amely február 1-jén az elegyes ülésen olvastatott fel, – éppenséggel nem tette meg a várt hatást. A konzervativpártnak nem tetszett, mert engedményt látott benne a zajongó közvélemény részére, mely e siker által fölbátorodva, ezután majd még nagyobb követelésekkel fog előállani; de az ellenzéket sem elégíté ki a leirat, mert nem tartotta egyébnek az ingerült közhangulat lecsillapítására szánt puszta igéretnél, amit a kormány nem fog beváltani. Az ingerültség a diétán még nagyobbra nőtt. Ujabb szenvedélyes viták indultak meg. A kanczellár azonban a kir. leirat segélyével annyit mégis elért, hogy az országgyűlés simahangú köszönő feliratot intézett az uralkodóhoz; kijelentvén, hogy a sérelem igért orvoslását a „Fölség királyi szavának szentségébe vetett legőszintébb bizalommal reménylik.”

Az 1848-49-iki magyar honvéd-lovasság felszerelése és fegyverzete.
(Az 1848-49-iki orsz. ereklyemuzeumban felvett csoport-kép.)
Ezzel a kedélyek kissé meghiggadtak. A diéta tárgyalásai valamivel simábbak lettek. A közjogi harczokról az ország gazdasági bajainak orvoslására irányult rövid időre a rendek figyelme. Széchenyi István grófnak egy nagyobbszabású vasútépítési terve foglalkoztatta az országgyűlés tagjait. E terv abból állott, hogy Pest Fiuméval, – Székesfehérváron, Károlyvároson át, – vasúttal köttessék össze. Széchenyi ez öszszeköttetésével nemcsak Pest forgalmi jelentőségét óhajtotta emelni, hanem egyúttal a magyar nyersterményeknek kiviteli utat akart nyitni a tenger felé. Széchenyi e tervével szemben azonban Kossuth kivihetőbbnek tartotta a vukovár-fiumei vasútvonal kiépítését.
E két vasúti-terv körül folytak az eszmecserék; midőn hirtelen, váratlanul, mint az ég czikkázó villáma, közéjük csapott a párisi forradalom híre.
A hír leírhatatlan izgalmat keltett a diétán. A kormánypárt, mely már-már azt hitte, hogy talán mégis elterelheti a figyelmet a közjogi sérelmekről, a legnagyobb megdöbbenéssel fogadta azt. Az ellenzék azonban, mintha üde, hűs s balzsamos levegőáramlat érintette volna: felfrissült és megújuló erővel készült a további küzdelemre. Tudta, érezte mindenki, hogy a zivataros menydörgés, mely Lajos Fülöp trónjának összeomlását kisérte, nem áll meg csupán Páris fölött; hanem csakhamar végigzúg egész Európa horizonján. És tudta ezt különösen Kossuth, ki éber figyelemmel. kisérvén a külföld eseményeit; tudomásával bírt annak az általános elégedetlenségnek és mély elkeseredésnek is, mely majdnem a kontinens összes népeit forrongásban tartotta. Tudta, hogy csak egy szikra kell, a tűz, mint száraz avaron, végigfut egész Európán, nem kimélvén az ausztriai birodalmat sem: S ez a tűzszikra most Párisban kigyúlt.
Itt volt a kedvező alkalom, hogy az alkotmányos reformok, annyi meddő küzdelem után végre-valahára megvalósíttassanak. A százados hosszú éjszaka után im’ pirkadni kezd a népek szabadságának hajnala; amelyet a magyar nemzetnek elaludni önmaga elleni bűn volna.
S Kossuth elhatározta; hogy megragadja a sors e ritka kedvezését; elhatározta, hogy most már tettre serkenti a reformok után sóvárgó nemzetet. 1848 márczius 3-án megtartotta tehát az alsótáblán nevezetes beszédjét, a melynek lángoló heve izzásba hozta a kedélyeket, s amely mint a vészharang kongása felriasztotta nemcsak a magyar nemzetet, hanem Bécs csöndesvérű s nyárspolgárias lakosságát is.
… „Miután látjuk, – így kezdé Kossuth rövid bevezetés után e híres beszédjét, – miképen az ausztriai financziális viszonyok pénz- és értékviszonyainkra minő hatást gyakorolhatnak: nekünk a bank kimutatásának kivánásánál nem lehet megállapodnunk; mert ez csak egy részlet, mely az egésznek következménye, hanem nekünk a magyar státus-jövedelmek és státus-szükségek számbavételét, az ország financziájának alkotmányos kezelés alá tételét; szóval önálló magyar pénzügyminiszteriumot kell kivánnunk. Különben a rólunk, nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végtelen zavarokba bonyolíthatja; ha ellenben felelős finánczminiszterünk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségleteiről s minden jogszerű kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondoskodhatunk s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuácziók ellen biztonságba helyezhetjük.
A bankviszonyokról tehát csak annyit akarok szólani, miként hiszem, hogy a nélkülözhetlen két lépésre a szükséges lépések már is megtétettek, melyeknek egyike az, hogy a közönség a bank állapotja iránt hivatalosan megnyugtattassék, másika pedig, hogy a bankjegyeknek ezüstpénzzeli beváltására az ország minden részeiben sikeres intézkedések tétessenek és ha ehhez a kormány politikájának iránya okszerűen megváltoztatik, reménylem, hogy a bizalom helyreáll; melyet helyreállítani saját zsebeink érdeke, de a dinasztia érdeke is múlhatlanúl megkivánja.
És azért én a bajok kútfejének taglalására s a mentőszerek kijelölésére intézem előadásomat. Már midőn az országgyűlés elején a válaszfelíratot indítványozám, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalásába bocsátkozni, úgy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, melyek a pragmatica santio következtében köztünk s az ausztriai császári birodalom közt fenforognak. Kimondám meggyőződésemet: miként hazánk alkotmányos jövendője iránt mindaddig tökéletesen nyugodtak nem lehetünk, valameddig felséges királyunkat minden egyéb uralkodó viszonyaiban is alkotmányos országlási formák nem környezendik. Kimondván meggyőződésemet, miszerint én a nemzet által várt reformok tekintetében sem érezhetem hazánkat arra nézve biztosnak, hogy irányuk alkotmányos s eredményük a nemzeti szabadságnak kedvező leend, valameddig a velünk egy fejedelmet uraló birodalom kormányrendszere az alkotmányossággal egyenes ellentétben áll, valameddig azon státus-tanács, mely a monarchia közös ügyeit intézi s hazánk belügyeire, is, törvénytelenül bár, de túlnyomó befolyást gyakorol, mind elemeiben, mind szerkezetében, mind irányában alkotmányellenes természetü. Kimondám meggyőződésemet, hogy a köztünk s a császári birodalom szövetséges népei közt fenforgó érdektalálkozást önállásunk, szabadságunk, jólétünk kára nélkül csak a közös alkotmányosság érzelemrokonító alapján lehet kiegyenlíteni.
Egy fájdalmas pillanatot veték a bécsi bürokratikus kormányrendszer eredetére s fejlődésére; említém, miként emelte fel zsibbasztó hatalmának épületét szövetséges szomszédaink elnyomott szabadsága romjain és elszámlálva e szerencsétlen kormánymechanismus vészterhes következményeit és betekintve az élet könyvébe, hol az események fátumszerű logikája a jövendőnek revellatióját hirdeti, az uralkodóház iránti hű ragaszkodásom meleg érzetében jóslatot mondék: hogy az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányban reformálandja s felséges háza trónusát hű népeinek szabadságára fektetendi le rendűletlenül.
E szavak óta híres, bölcsességgel támogatott trónusok dőltek össze s népek nyerték vissza szabadságaikat, miknek ily közel jövőjét három hónap előtt alig álmodók. Mi pedig három hónapon át gördítjük fáradhatlanúl Sisiphus kövét és az én lelkemre epesztő aggodalommal borúl a mozdúlatlanság fájdalma; vérző szívvel látom, miként izzad annyi nemes erő, annyi hű tehetség egy háládatlan munkában, mely a taposó malom kínjaihoz hasonlít. Igenis, tisztelt rendek, mi rajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csontkamarájából egy sorvasztó szél fú reánk, mely idegeinket megmerevíti s lelkünk röptére zsibbasztólag hat.
De ha ekkoráig csak azért aggódtam e felett, mivel a bécsi rendszer befolyása miatt kifejlődésünket hazánk kipótolhatlan kárával, minden mértéken túl feltartóztatva látni fájlalom, mert látom, hogy haladásunk alkotmányos iránya biztositva nincs és mert látom, hogy azon divergentia, mely a birodalmi kormányrendszer absolutistikus természete s a magyar nemzet alkotmányos iránya között három század óta fennáll: kiegyenlítve maiglan sincs, s kiegyenlítve egyik vagy másik irány feladása nélkül nem is lehet; most már t. Rendek nemcsak e miatt aggódom, hanem aggódom a felett is, hogy a bürokratikus mozdulatlanság politikája, mely a bécsi státus-tanácsban megcsontosodott, a birodalmat dissolutióba sodorhatja, dinasztiánk jövőjét kompromittálhatja; hazánkat pedig, melynek önmagában önmagával annyi a teendője, melynek saját boldogsága végett minden erejére, minden fillérjére nélkülözhetlen szüksége van, sorvasztó áldozatokba, végtelen bajokba bonyolíthatja.
Én a dolgokat ekképen látom, s mivel ekként látom, halaszthatlan kötelességemnek tartom a t. rr.-ket tisztelettel felkérni, hogy figyelmüket ezen állapotra s az e miatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak. Nekünk t. rr., kiket a nemzet azzal bízott meg, hogy jelenje felett őrködjünk és jövendőjét biztosítsuk, nekünk nem szabad szembehunyva várni, mig hazánkat a bajok özöne elborítja. Megelőzni a bajt: ez hivatásunk s én akként vagyok meggyőződve, hogyha azt elmulasztanók, Isten, világ s lelkiismeretünk előtt felelősekké válnánk mindazon szerencsétlenségért, mely az elmulasztásból következendik. Ha egyszer a politika fonáksága miatt a békés kiegyenlítésnek, a fátum megkérlelésének ideje lejárt s a koczka visszavehetetlenül elvettetett, ha ennek megelőzésére a nemzet képviselőinek szabadon emelt loyalis szavát mérlegbe venni elmulasztottuk; ha odáig engedtük a bonyodalmakat vitetni, hogy csak megtagadás, vagy áldozatok között lehessen választanunk, melyeknek végét csak Isten láthatja be: akkor a bánat késő leszen, s a tétlenül elfecsérelt perczet a mindenható sem adhatja vissza. Én legalább a késő bánatnak, ha mint hazafi következéseiben osztozni kénytelen leszek is, mint követ felelősségében osztozni nem akarok.
Méltóztassanak a tek. Rendek a franczia háborúk idejére visszaemlékezni; mi közünk volt nekünk magyaroknak a franczia nemzet belügyeivel? Országgyűlésünk együtt volt 1790-ben, de figyelmét az internaczionális politikára ki nem terjeszté. S mi volt a következés? Az, hogy a nélkülünk, de rovásunkra elkövetett hibának átka 25 nehéz év tömérdek áldozatával súlyosodott szegény hazánkra; a nemzet vére patakokban omlott, értéke, vagyona örvénybe hányatott s e tömérdek áldozat között menekvő futásban látták apáink a királyi házat, látták hazánk földén e távol nyugatnak diadalmas fegyvereit, e várost magát, törvényhozásunk székhelyét a győző hatalmában, a monarchiát bomlásnak indúlva, a büszke triumphátor kegyelmének fonalán függni és síralmas financziális zavarokat, melyek a birodalommali szoros kapcsolatoknál fogva két státus-banquerott irtózatos csapásaival nehezedtek szegény ártatlan hazánkra. És e tömérdek szerencsétlenségben még csak azon vigasztalás is meg volt tőlünk tagadva, hogy mondhatnók, miként a fenyegető vész elhárítására tettünk, a mit lehetett, midőn még ideje volt.
Isten ne adja, hogy ez országgyűlésre is ily itéletet mondjon a história. Isten ne adja, hogy lelkünkre nehezedjék a bánatos gondolat, miként láttuk közeledni a vészt királyunk trónja, láttuk közeledni hazánk felé és nem léptünk fel férfias határozottsággal azt elhárítani, mindenesetre pedig emlékezetünket a kötelességmulasztás vádjától megmenteni.
Én hát arra szólítom fel a tisztelt Karokat és Rendeket, emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára. Merítsünk erőt a dinasztia iránti hűség érzetéből, merítsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből nagy körülményekhez illő nagyszerű határozottságra.

A szeretkezők.
(Nyáry Pál és Pálffy Albert, Teleky László és Csernátony Lajos.)
Gróf Andrássy Manó 1848-iki humorisztikus rajzaiból.
Ezen körülményeket miként a monarchián belül és a külföldön vannak, rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudvák; de kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának és ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormányrendszerben fekszik, s aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politikához a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőleg ragaszkodni annyit tenne, mint a dinasztia jövendőjét kompromittálni.
Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fenn magukat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik; de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek és végre elkövetkezik a percz, midőn azokat tovább tartogatni veszélyes volna, mert hosszú életük megérett arra, hogy meghalhassanak; halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem. Tudom én, hogy elvénhedt rendszernek, mint elvénhedt embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől; tudom, hogy fáj, darabról-darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett. De midőn az alap hibás, a dőlés fátuma kikerülhetlen. És mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta, halandó ember gyarlóságai befolyást nem gyakorolhatnak.
A nép örök és öröknek kivánjuk a nép hazáját s öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A múlt kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferencz József főherczegre, egy fényes trónus öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti, a melyet ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanizmusával bajosan lehet. A dinasztiának tehát választania kell saját java s egy korhadt kormányrendszernek tartogatása közt.
S mégis félek, hogy ha a nemzetek loyalis nyilatkozványai közbe nem jönnek, ama megcsontosúlt politika az Istenben boldogúlt szent szövetség egy újabb kiadásában keresend még a dinasztia rovására magának egy-két napi rövid tengődést.
Ők, kik semmit sem szoktak felejteni, egyet mégis örömest elfelejtenek: azt, hogy a szent szövetség első kiadásakor is nem ez mentette meg a trónokat, hanem a népek lelkesedése, egy oly lelkesedés, melynek alapja szabadság-igéret volt, és ez az igéret be nem váltatott.
… Dinasztia iránt, mely népeinek szabadságára támaszkodik, keletkezni fog mindig lelkesedés, mert szívből hű csak szabad ember lehet; a kit nyomnak, az csak szolgálni fog a mint kénytelen, de bürokracziák iránt lelkesedés nem keletkezhetik. Életet és vért adhatnak a népek szeretett dinasztiájokért; de egy nyomasztó rendszer politikájáért egy verébfiúnak sem lesz kedve soha meghalni. És különben is, ha van ember Bécsben, ki rövid napjai hatalmának érdekében a dinasztia rovására abszolut hatalmak szövetségével kaczérkodik, meg kellene gondolnia, hogy vannak hatalmak, melyek mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek: Igenis t. rr., erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különféle népeinek egy szóban-lélekben egyesűléséhez van csatolva, ezen egyesűlést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelem-rokonító forrasztéka teremtheti meg.
Büró és bajonet, nyomorú kapocs.
Én hát indítványomban dinasztiai szempontból indulok ki, és Istennek hála, hogy ezen szempont hazánk érdekeivel kapcsolatban van.
Ki gondolhatna borzadás nélkül az eszmére, hogy a nép áldozatokba bonyolíttassék szellemi és anyagi kárpótlás nélkül? Ha mi az országgyűlésről szétoszlanánk a nélkül, hogy megvinnők a népnek, mit a törvényhozástól annyi joggal és oly méltán vár, ki merné magára vállalni a felelősséget azokért, a mik következhetnek? Ki merné magára vállalni a jótállást, hogy e lelkesedés és áldozatkészség, melylyel e ház falait megrendíthetjük, az életben is viszhangra talál? … A t. Rendek érezni fogják a körülmények súlyát, azért e viszonyokat tovább nem fejtegetem, hanem egyszerüen átmegyek indítványomra, a melyet ajkaimra a dinasztia iránti hű ragaszkodás, hazánk s a nép iránti tartozás s felelősségem érzete ad.

1848–49-iki magyar guerilla-csapatok felszerelése és azok fegyverzete.
(Az orsz. ereklyemuzeumban felvett csoport-kép.)
De mielőtt ezt előterjeszteném, még csak azon egyet jegyzem meg, hogy indítványomban az országgyűlés némely teendőit elszámlálandván, sérelmeket, mint minők a részek kérdése, a vallásügyi viszonyok és különösen az oly fontos horvátügy, azért nem említek, mert oly alapkivánatokat fogok előterjeszteni, melyek ha – mint joggal hiszem – teljesednek, egyszersmind ezen sérelmek orvoslásának biztosítékát is magukba foglalják.
Indítványommal tehát ezen nagyfontosságú kérdéseket is és különösen a horvát kérdést, melyet az országgyűlésen megoldatlanul hagyni nem szabad, a biztos megoldás fokára akarom felemelni, változhatlanúl el levén határozva, hogyha a megoldás ez úton, melyen egyszersmind a múltak sebeinek keserű felszaggatása elkerülhető, nem sikerülne, legyen bár a múltak sebeinek felszaggatásával, a horvát kérdést lelkem egész rokonszenvével minden részleteiben felkarolni legsürgetőbb kötelességeink közzé számítom, s hiszem a t. Rendek is hasonlóan vannak iránta lelkesedve.”
Beszédje végén aztán előterjesztette az uralkodóhoz intézendő felirat javaslatát, melyben alkotmányt kér az osztrák örökös tartományok részére; a magyar nemzet számára pedig szabadelvü reformokat, s e reformok alapfeltételéül és biztosítékául: „független felelős minisztériumot”.
A beszéd oly rendkivüli hatást keltett, hogy az alsótábla márczius 4-iki ülésén egyhangulag fogadta el a Kossuth által javasolt felíratot.
Ezen korszakos események több elbeszélője, – köztük Horváth Mihály a kitünő történetíró is, – úgy tünteti fel e nevezetes beszéd keletkezését, mintha Kossuth csupán csakis azért mondta volna el, hogy megcsappanó népszerűségét, a mely a vukovár-fiumei vasut indítványozásával állítólag csorbát szenvedett, ez úton visszaszerezze.
Az események logikája mást igazol. Kossuth e beszédje már csak azért sem lehetett ötletszerű, mert az országgyűlés elején a felirati vita alkalmával, más keretben ugyan, de majdnem ugyanezeket már hangoztatá. Alkotmányos reformokat követelt mindig és minden alkalommal: mint publicista, mint magánember, s mint a törvényhozás tagja. Ez adta meg egyéniségének a politikai súlyt, ez növelte meg népszerűségét olyan nagyra. Következetlenség, sőt több: balgaság lett volna tehát tőle, hogy akkor, midőn a világesemények is kezére játszanak: elmulaszsza a kinálkozó alkalmat közel kétévtizedes törekvéseinek a megvalósítására. Sőt, tovább menvén, bátran állítható, hogy a márczius 3-iki beszéd Kossuth előző tevékenységének nemcsak logikai folyománya volt, hanem államférfiúi éleslátásának is egyik legfrappánsabb bizonyítékát képezi. Hisz az események úgyszólván nyomon igazolták fellépésének időszerüségét. Beszédje után alig telt el tíz nap s a forradalom tisztító förgetege már a bécsi Burg ódon falai körül tombolt.
A tétovázó veszteglésre tehát nem volt egy pillanat sem. Meg kellett gyorsan előzni az eseményeket, üstökön kellett ragadni a kinálkozó alkalmat. Ezt tette Kossuth hatalmas beszédje elmondásával; ezt cselekedte az alsótábla, midőn oly ritka egyértelműséggel elhatározta, hogy az alkotmányos reformok megvalósításáért felíratot intéz a koronás királyhoz.
Nem úgy a főrendiek, akik nem akarták megérteni a kor intő szavát. Ijedten, töprengve álltak meg, mint a hogy megáll a vak, ha vezetője pillanatra elereszti kezét. Sem elfogadni, sem visszautasítani nem merték a felírati javaslatot. Dilemma elé kerülve, attól féltek, hogy a felírat visszautasításával a háborgó közvélemény haragját, annak elfogadásával pedig a bécsi udvar kegyvesztését zúdítják fejükre. Megvakítá őket a szabadság előtörő fénye, vezetőre volt szükségük. Megkérték tehát a nádort: menjen Bécsbe és ott az udvarnál kérjen útbaigazító tanácsot. A nádor, ki maga sem tudta mitévő legyen, hajolva a szép szóra, csakugyan Bécsbe ment. Vele utazott Apponyi György gr, kanczellár is. A felsőtábla ülései visszaérkezésükig természetesen elnapoltattak.
A főrendek e kétkulacsos magatartása roppant elkeseredést szült nemcsak a főrendek közt, hanem a nagy közönség körében is. A felháborodás még nagyobbra nőtt, midőn Majláth országbiró, a nádor hivására szintén Bécsbe utazott, nehogy addig is, míg az udvartól az utasítás megjön, ülésre kelljen összehívnia a főrendeket, amint azt az alsótábla kivánta.
S midőn e fondorlatra Kossuth azzal az indítványnyal válaszolt, hogy a felírat a felsőtábla mellőzésével küldessék a Fölséghez, csak a közhangulatnak adott kifejezést. Az indítvány, mely inkább csak ijesztés akart lenni, nem fogadtatott ugyan el, de az a hatása mégis meglett, hogy a konzervativ főurak közül éppen az aulikusabbak szétrebbentek Pozsonyból. Egyáltalán nagy volt az ijedség köztük. S mikor Széchenyi egyszer Petőfi versének e szavaival köszöntött közéjük: „Dicsőséges nagy urak, hogy vagytok? Nem viszket-e a nyakatok?” – nem egynek bizonyára sötét sejtelem szállta meg lelkét.
A nádor bécsi utazásának eredményét lázas érdeklődéssel várta a közönség. Nagy volt a türelmetlenség különösen Pesten, ahol a párisi forradalom váratlan s meglepő híre a legnagyobb izgatottságban tartotta az amugy is lázas kedélyeket.
Márczius elején az „Ellenzéki kör” több befolyásos tagjának megbizásából Irányi Dániel Pozsonyba utazott, a hol felkeresvén Kossuthot, küldetéséhez képest elmondta neki, hogy pesti barátjai sehogy sincsenek megelégedve az országgyűlés eddigi eredményével: gyorsabb eljárásra lenne szükség.
Kossuth e közlésre, – mint Irányi egyik emlékjegyzetében elmondja, – kedvetlenül válaszolt:
– Magam sem vagyok a dolgok menetével megelégedve. Tenni kellene valamit.
– Nem lenne-e jó, – kérdé Irányi – ha országos mozgalmat indítanánk meg Petről a reformok siettetése végett?
– Biz’ az nagyon üdvös lenne, – hagyta helyben Kossuth. Próbálják meg, hátha ez által is nyomást gyakorolhatunk a csökönyös mágnásokra.
Irányi Dániel másnap visszautazott Pestre, s az „Ellenzéki Kör,” az ifjúsággal karöltve, legott hozzáfogott az agitációhoz, mely a márczius 15-iki eseményeket szülte.
A pozsonyi és pesti események ezáltal összhangba jöttek. Pozsonyban a liberális-párt, Pesten pedig a lelkes ifjuság tört előre, hogy a nemzet számára az alkotmányos szabadságot kivívja.
A bilincsek a korszellem bűvös érintésére szétpattantak. Résen kellett lenni, hogy az önkény azokat többé össze ne kovácsolhassa.

Az országos küldöttség fogadtatása V. Ferdinánd által.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages