V. A felgyújtott ország.

Teljes szövegű keresés

V. A felgyújtott ország.
Az uj törvények életbeléptetése. – A kamarilla megkezdi aknamunkáját. – Zendülések az országban. – Zsidóüldözés. – A horvát pártütés kezdete. – Jellasics. – A szerb mozgalom. – Az első polgárvér. – Kiss Ernő élet- és jellemrajza. – A karlóczai gyülés. – Rajasics érsek. – A felvidéki pánszláv mozgalom. – Hurbán. – A szászok. – Az erdélyrészi oláhok felbujtása. – A balázsfalvi oláh gyülés. – Saguna András. Janku Ábrahám. – Wesselényi Miklós pohárköszöntője. – A „Radikál kör” felirata honvédcsapatok szervezése végett. – Toborzás. – Az első honvédek.
Komoly és nehéz feladat megoldása várt az első független magyar felelős miniszteriumra. Az ország egész államéletét a reformtörvényeknek megfelelően kellett átalakítania. Korszakos, úttörő munka volt ez. S a kormány gyors körültekintéssel és nagy erélylyel fogott az ujjáalakításhoz. Megszabta az államigazgatás új kereteit, szervezte az egyes miniszteriumokat; a gyűlöletes adminisztrátori rendszert eltörülvén, a megyék és városok önkormányzatát a jogegyenlőség követelményeihez idomitá. Előkészítette a népképviseleti országgyűlést. Gondoskodott a Részek (Partium) visszacsatolásáról, mi által a nemzet egy régi sérelme nyert orvoslást.
Még az elmult század elején: 1733-ban ugyanis III. Károly önkényűleg és országgyűlés megkérdezése nélkül, Középszolnok-, Kraszna- és Zarándmegyét, valamint Kővárvidéket és Zilah városát Magyarországtól elszakította és Erdélyhez csatolta. Azóta ugyszólván napirenden volt az elszakított Részek ügye. A váltakozó országgyűlések feliratokban és törvényczikkelyekkel egyre követelték a visszacsatolást. De, a bécsi udvar, hogy Magyarországot ez által is gyöngítse; mindíg talált módot és ürügyet a kérelem megtagadására. Emiatt aztán Erdély és az anyaország között surlódások támadtak amelyek többször éles összetüzésre is vezettek. Az 1848-iki pozsonyi országgyűlés végre ezt a kérdést is szerencsésen megoldotta. Az áldatlan villongás megszünt és a Részek, – mintegy bevezetéseül az uniónak, – ápril 23-án véglegesen visszacsatoltattak az anyaországhoz.
A Részek visszacsatolása után, a kormány, hogy a közigazgatás menete kellő összhangba hozassék a központtal: az összes megyék élére hazafiságban kipróbált uj főispánokat nevezett ki.
Ez uj főispánok, kineveztetésük sorrendje szerint; a következők voltak: Bohus János Aradmegye, Madocsány Pál Árva, Justh József Bars, Vay Lajos gr. Borsod, Wenkheim Béla báró Békés, Beöthy Ödön Bihar, id. Pázmándy Dénes Fehér, Kabos József Kraszna, Wesselényi Miklós báró Középszolnok, Ráday Gedeon gr. Nógrád, Pálffy József gr. Pozsonymegye, Ujházy László Sáros, Zichy János gr. Somogy, Károlyi György gr. Szathmár, Karácsonyi László Torontál, Révay Simon báró Turócz, Bánffy János báró Zaránd, Radvánszky Antal Zólyom, Szentkirályi Mór Jászkunkerületi kapitány, Teleki Sándor gr. Kővárvidéki kapitány, Batthyány Kázmér gr. Baranya, Andrássy Gyula gr. Zemplén, Sztankovánszky Imre Tolna, Patay József Szabolcs, Kárász Benjámin Csongrád, Zay Károly gr. Nyitra, Jankovich László, Verőcze, Csernovics Péter Temes, Jankovics Gyula Pozsega, Erdődy János gr. Fiume kormányzója, Tosoni Ágost fiumei alkapitány, Smaich Bertalan buccari alkapitány, Zidarich János Kőrösmegye. Josipovich Antal Zágráb; Szentiványi Károly Gömör, Degenfeld Imre gr. Szabolcs, Andrássy Manó. gr. Torna, Návay Tamás Csanád, Hunkár Antal Veszprém, Károlyi István gr. Pestmegye, Jeszenák János báró Nyitra, id. Pejacsevich László Szerém, Weér Farkas B. Szolnok, Kun Kocsárd gr. Hunyad, Béldy Ferencz Doboka, Kemény István Alsó-Fehér, Horváth János Felső-Fehér, Bánffy János gr. Küküllő, id. Bethlen Gábor Zaránd, Szentiványi Ödön Liptómegye főispánja. April 23-ika és jul. 2-ika közt tehát nem kevesebb mint 51 uj főispán neveztetett ki, akiknek helyét azonban a későbbi zavaros időkben kormánybiztosok foglalták el.
A közigazgatás ujjáalakitásával egyidejüleg a nemzetőrségről szóló törvényt is életbeléptette a kormány.
A márcziusi napok idejében, a pesti ifjuság példájára, nemzetőrcsapatok felállításával, tudvalevőleg a vidéken is a polgárság vette kezébe a rend fentartását. Ámde, ez önkéntes csapatok sok helyütt túllépték hatáskörüket, amiből aztán zavar és viszálykodás támadt. Az országgyülés tehát, hogy e bajnak elejét vegye, törvényhozásilag intézkedett a nemzetőrség egyöntetű szervezetéről.
A nemzetőrség szervezete főbb vonásaiban a következő volt:
„A személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása, – igy szól a többi közt a nemzetőrségről szóló törvény, – az ország polgárainak őrködésére bizatik; e tekintetből, mig a legközelebbi országgyűlés kimerítőleg rendelkeznék. a nemzeti őrsereg alakítására nézve következők határoztatnak:
Mindazon honlakosok, kik a városokban, vagy rendezett tanácscsal ellátott községekben féltelket, vagy ezzel hasonló kiterjedésű birtokot kizáró tulajdonul birnak; vagy ha ily birtokot nem birnak is, de 100 p. frt. évenkinti tiszta jövedelmük van, 20 éves koruktól 50 éves korukig a nemzetőrségbe beirandók és fegyveres szolgálatot tenni tartoznak.
Mindenkinek szabadságára hagyatik, lovas, vagy gyalog szolgálatot vállalni: a gyalog seregben mindazonáltal szolgálatot tenni kötelesek mindazok is, kik a lovas sereghez nem soroztattak.
A nemzetőrségből kirekesztetnek az oly egyének, kik rablás, csalás, gyilkolás és gyujtogatás, vagy hitszegés miatt bűntetve voltak.
Tisztjeit kapitányig az őrsereg maga választja, a kapitányi rangon felüli tiszteket azonban a honvédelmi miniszter ajánlatára a nádor nevezi ki.

Zsidóüldözés Pozsonyban.
(Egykoru rajz.)
A nemzetőrség tagjai a magyar rendes katonaság hasonló fokozatú tagjaival egyenlő ranguaknak tekintendők, díjazás azonban, mig csak helybeli szolgálatot tesznek, nem húznak; külső szolgálatuk idejére azonban díjuk hasonló lesz a rendes katonaságéhoz, s a törvényhatóságok házi pénztárából fizettetik.
Rendes körülmények közt az őrsereg szolgálata egyedül csak a szükséges rendőrségi intézkedések fenntartására szorítkozik. Ez esetben a szolgálat felváltva történik.
Rendkivüli esetekben azonban, midőn a megzavart csend és béke helyreállítására rendkivüli eszközök szükségesek, minden besorozott nemzetőr fegyvert fogni köteles.
Minden nemzetőr szolgálatra saját fegyvereit használhatja. Akinek nincs fegyvere, az a hatóságtól kap. Az egyenruházatra nézve a honvédelmi miniszter külön rendelettel fog intézkedni.”
A nemzetőrség intézménye sokkal jobban bevált, mintsem hitték volna. A nép, különösen a magyarság, önként és örömmel soroztatta magát a nemzetőrcsapatokba. Kedvvel végezte a fegyvergyakorlatokat, ébren ügyelt a rend fentartására. S midőn ütött a veszély órája: fölkereste a harcztért is, s bátran szembeszállt az ellenséggel. E nemzetőrség képezte mintegy előiskoláját; majd anyagát és keretét a későbbi vitéz honvédseregnek. Egyáltalán, e nehéz átmeneti időben, az égész magyar társadalom ritka egyértelmüséggel minden lehetőt elkövetett, hogy a kormány súlyos feladatát megkönnyítse. A közönség hamar beleilleszkedett az új rendbe. A kivivott jogokkal nem élt vissza, a törvényes intézkedések előtt tisztelettel hajlott meg. Örült a vivmányoknak és megszilárdult bizalommal tekintett a jövőbe.
De maga a kormány is fokozódó megnyugvással munkált a hon javán. Összes intézkedésein meglátszott, hogy ez az új állapotot épenséggel nem tekinti ideiglenesnek, hanem egy zavartalan szebb korszak kezdetének. Erre mutat az is, hogy mihelyt az új közigazgatást működésbe hozta, nyomban az ország anyagi helyzetének a javítására fordítá figyelmét. Külön bizottságokat nevezett ki a hiányzó magánjogi törvények szerkesztésére. Telekkönyvi hivatalokat szervezett. A mezőgazdaság emelése czéljából kezdeményező lépéseket tett egy földhitelintézet alapítására. Intézkedett, hogy az ipar és kereskedelem fejlesztésére megfelelő kereskedelmi kamarák állíttassanak fel. Szóval, minden téren a nyugodt és békés haladás alapjait igyekezett lerakni.
Nagyon jól tudta a kormány, hogy Bécsből sanda szemmel nézik a szabad Magyarország önálló berendezkedését, észrevette az egyes nemzetiségek gyanús mozgolódásait is; de azt nem hitte, hogy a kamarilla ujabb szószegésre meri rábirni az uralkodót és éppen a koronás király leend az, aki az általa szentesített törvényeket megtöri.

A szabadságharcz nevezetesebb szereplői.
Azt gondolta, hogy a nemzetiségi mozgalmak, a közös szabadság kiengesztelő hatása alatt majd elsimulnak maguktól; ha pedig itt, vagy amott zavar támadna: maga a király fog sietni hű magyar nemzetének a segedelmére.
Vak bizalom, túltengő loyalitás, mely oly sokszor tőrbecsalta már a magyart! … Igy volt most is. Bécsben, már a miniszterium kinevezésekor úgyszólván a legapróbb részletekig megállapították Magyarország leigázásának sötét tervét. Már akkor, midőn a pozsonyi országgyűlés a reform-törvények szentesítése alkalmából oly ujongó lelkesedéssel fogadta a királyi családot, ismételjük, már akkor készen állott minden, hogy hazánk lángbaboríttassék. A törvények szentesítése csak porhintés volt; azok a hizelgő, mézes szavak, amelyek Ferencz Károly főherczeg ajkairól elhangzottak, csak a nemzet megtévesztésére voltak szánva, hogy annál készületlenebbül találja a támadás.
Azt mondják, hogy a bécsi udvari könyvtárban még II. Ferdinánd korából egy titkos jegyzőkönyv fekszik, amelyben az van irásba foglalva: miként lehet a legkönnyebben Magyarországot ősi alkotmányától megfosztani.
„Izgattassék föl, – állítólag igy hangzik a jegyzőkönyv egyik pontja, – az egyik nemzetiség a másik ellen, egyik vallásfelekezet a másik ellen. Készittessék az országban mesterséges lázadás, hogy ez utóbbit elfojtani, ez által az országot meghódítani és a fegyverjogra támaszkodva alkotmányától megfosztani lehessen”.
Ime a módszer, amelyet Magyarország legigázására századok óta használtak. Ezt alkalmazták most is. Már a márcziusi mozgalmak idején titkos ügynökök járták be az országot, hogy zavargásokra birják a társadalom alsóbb, műveletien rétegeit. S tetszetős jelszavakkal üzött bujtogatásuk többhelyt sikerre vezetett.
April eléjén Pest utczáin különös plakátokat lehetett olvasni.
„Kenyeret a népnek!” – ezzel kezdődtek a falragaszok és népgyűlésre szólították a főváros szegényeit, „akiknek érdekéről megfeledkeztek a reform-mozgalmak vezetői.”
A plakát megjelenésének délutánján csakugyan furcsa alakokkal kezdett megtelni a muzeum előtti térség. A lebujok és csatornák dologtalan népe, a nagyvárosok emberszemetje özönlötte el azt a megszentelt helyet, ahonnan néhány héttel azelőtt a népjog diadalát oly büszkén hirdette az ifjúság.
A gyülevész tömegből rovott előéletü emberek bukkantak elő és beszélni kezdtek a vagyon megosztásáról, a gazdag háziurak lelketlenségéről, akiktől meg kell tagadni a házbér fizetését.
A proletárok gyülekezése rémhírként járta be a várost. A kereskedők bojtjaikat kezdték becsukni, a polgárság pedig rohant a városházához, hogy oltalmat kérjen.

Akikre a harcz minden körülmények közt számíthat.
(Gúnykép a „Charivári”-ból.)
Táblabiró (Vasvári: Polgárszerkesztő, ugyan miért nem megyünk mi, kik az egész világgal harczot akarunk, a szerbek ellen?
Polgárszerkesztő (Pálffy Albert): Tudja, mivel jobb élni a hazáért, mint halni
A tömeg már-már fenyegető állásba helyezkedett, – irja Degré A. visszaemlékezéseiben, – midőn Nyáry Pál, mint a villám megjelent a gyűlésen. A lépcső kőpárkányára ugrott és dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy ne hallgasson a bujtogatókra, mert ezek a szabadság eszméjének a megbuktatására a bécsi reakció által vannak összevásárolva; s ha a nép reájuk hallgat: önmagát dönti veszélybe. Kijelentette végül, hogy a bujtogatókat, a kamarilla e bérenczeit, azonnal elfogatja, mihelyt még egyszer valahol mutatni merik magukat.
Nyáry gyors és bátor fellépése megtette hatását. A bujtogatók hirtelen eltűntek, a gyülevész tömeg pedig, kivált midőn az elősiető nemzetőrséget is észrevette, lesütött fővel, morogva szétoszlott.
A proletárok e sikertelen gyülése után egy-két napra azonban ujabb, veszedelmes irányu mozgalom indult meg.
A külvárosok egyes félreesőbb helyein: kiskocsmákban, kávémérésekben gyanus külsejű ismeretlen emberek jelentek meg és a zsidók ellen kezdtek bujtogatni. Felhozták, hogy a zsidók kapott új jogait a kereszténység még erősebb kizsákmányolására fogják felhasználni; felhozták, hogy a zsidók a társadalomhoz nem akarnak simulni és idegenkednek a magyarosodástól; felhozták, hogy a zsidó vallásu iparosok elnyomják keresztény munkásaikat.
E vádak hitelre találtak és hovatovább szélesebb körben vertek gyökeret. Az antiszemitizmus legelőször abban nyilvánult, hogy a polgárság nem akart a zsidókkal együtt szolgálni a nemzetőrségnél. Az izraelita ifjuság erre külön nemzetőr-csapatot alakított, de a kormány, látván a növekvő ingerültséget, ideiglenesen felmenté őket a szolgálat alól.
Pedig a magyar zsidóság épp ez időtájt annyira igyekezett hozzásimulni a társadalomhoz, hogy még ősrégi vallási szertartásainak a megváltoztatására is hajlandóságot mutatott.
Kunewald tekintélyes izr. kereskedő azt indítványozta, hogy a zsidók a szombat megünneplését tegyék át vasárnapra. A pesti hitközség több előkelő tagja pedig hitsorsosai között aláírás czéljából a következő nyilatkozatot köröztette:
„Mi alulirott mózesvallású magyarok, vallási szertartásainkban a kor igényelte változások életbeléptetése és mindazon szokások eltörlése iránt, mik a zsidalmon kivül elkülönzési vádakat támasztott ellenünk, – szivünk őszinte óhajtását ezennel nyilvánítjuk.”
E nyilatkozatot sorban írták alá; köztük, első sorban az izraelita magyarosító egyesület tagjai.
Az aradi zsidóság ennél még tovább ment. Az általános óhajtás helyett világos pontokba foglalva a vallás-reformra vonatkozó óhajtásait. Az erre vonatkozó felhivás, mely kortörténeti szempontból is érdekes, következőleg szól:
Hogy azon ellenvetés és nem alapnélküli vád, miszerint a zsidók magukat vallási szertartásaikban a többi hitfelekezetektől makacsul elkülönzik, elenyésztessék, – és hogy vallási institucióik a társas viszonyok irányában legkisebb ellentétet se képezhessenek: a zsidó vallásban gyökeres reformok szükségeltetnek. Mindazonáltal nehogy egyesek eltérő meggyőződése erőlszakoltatni láttassék és a jelenleg fennálló községi viszonyokban valamely zavarok támasztassanak, ezen reformok a kölcsönös türelem alapján legczélszerűbben következő módon lennének kiviendők:
 
1) A szabbeth (szombat) mint nyugnap vasárnapra tétetnék át, hogy igy a zsidók érintkezési viszonyukra nézve más vallásu státuspolgárokkal összhangzásban hozzassanak; mindazonáltal azok számára, kik a régi rendszerhez tovább is ragaszkodnának, szombaton is isteni tisztelet tartassék.
2) A fennálló, szerfölött czélszerűtlen éttörvények, melyek eddigelé társas viszonyainkra gátlólag hatának, szüntettessenek meg.
3) Minthogy a különböző és bizonytalanná vált időszámolás miatt lehetetlen ünnepeinket a többi hitfelekezetekkel ugyanazon időben ülhetni, ezek, mint többnyire csak emlékeztetési jellemet viselők, a lehető legrövidebb időre redukálandók; az ugynevezett félünnepek pedig és a böjtnapok, az engesztelő napot kivéve, – egészen eltörlendők lennének.
4) Az isteni tisztelet röviden és hogy az ész is illő áhitattal felfoghassa, mit a száj kimond, élő nyelven szerkesztett imákkal, minden külső jelruhák nélkül és födetlen fővel gyakoroltassék. A régi rendszerhez ragaszkodók azonban az eltörlendett ünnepek szokásszerinti megülésében ne háborgattassanak.
5) Minthogy a körülmetélkedés a mosaismusnak főfeltételei közé nem számítható, – ami Németországban több helyeken a rabbik által világosan már el is van ismerve, – ezenkivül az emberi érzelemmel és méltósággal össze nem férhető, kimondassék: hogy annak nem teljesitése a zsidó vallás kebelébei felvételében akadályul nem szolgálhat.

Gáj Lajos.
(Eredetije a bécsi császári udv. levéltárban.)
6) A bibliában ki levén mondva: hogy a zsidókra nézve vallási alapelvül egyedül a tízparancsolat, mint istentől Mózesnek lett kijelentés kötelező, önként következik: hogy minden egyéb fennálló parancsolatok, vallási szertartások, a Talmud és más behozott szokások érvénytelenek.
Aradon, ápril 24. 1848.
Az aradi magyar zsidók.
 
A bujtogatás azonban, daczára a magyar zsidóság e simulékonyságának, nem szünt meg, sőt nagyobb arányokat öltött. Ennek aztán csakhamar sajnálatos következményei lettek.
A főváros iparos-segédei már ápril 15-én kisérletet tettek a zsidó mesteremberek kiüzésére, de a vakmerő tervet, szerencsére, még csirájában elfojtotta az éber „közcsendi bizottmány.” Négy nap mulva: ápril 19-én a Terézvárosban már sokkal komolyabb dolog történt. Alkonyatkor egész váratlanul óriási tömeg lepte el a király-uczát és becsmérlő szitkok között megrohanta a zsidók üzleteit. Több boltot feltörtek és kirabolták, számos védtelen kereskedőt véresre vertek. A nemzetőrség és egy gránátosszázad erélyes közbelépésének volt csak köszönhető, hogy a csőcselék még nagyobb kihágásokra nem vetemedett.
De a vidék sem maradt mentes az antiszemita izgatásoktól. A lakosság ellenszenvének általános okai a vidéken is ugyanazok voltak, mint a fővárosban; de itt hozzájárult még a vérvád megujuló babonája is.
Ápril 5-én Székesfehérváron ütött ki a zavargás. A fanatizált tömeg ostrom alá vette a tanácsházat és eddig nem nyugodott, mig az egész zsidóság el nem hagyta a várost. A husvét-ünnepek alatt, ápril 23-án és 24-én egyszerre két helyütt: Szombathelyen és Pozsonyban tört ki a zsidóüldözés.
A pozsonyi zavargás valóságos vérengzéssé fajult. A fékvesztett tömeg, ápril 23-án vak dühhel rontott a zsidóknak. Üzleteiket, lakásaikat feldúlta és kirabolta; számos házat, amelynek zsidó volt a tulajdonosa, földig rombolt. A keresztények, akik az izraeliták szomszédságában, vagy velük egy födél alatt laktak, csak feszületek kifüggesztése által kerülhették ki a hasonló bántalmazást. Katonaság lépett közbe, de a nekibőszült tömeg vakmerően ellenállott, mire borzalmas utczai harcz fejlődött ki, amely a félrevert harangok rémes kongása közt csaknem másnap délig tartott, midőn a szomszédos falvakból berendelt lovasság nagynehezen megfékezte a zendülőket. Többen életüket vesztették, igen sokan pedig sulyos sérüléseket szenvedtek,
A „Pesti Hirlap” ápril 30-iki számában a felháborodás hangján emlékezik meg e kegyetlenkedésről.
„Végre tehát – így ír, – értesítve vagyunk a pozsonyi boldogtalan eseményekről. Irtózatosak azok; az ember feje ég és fellázad kebele, midőn a pozsonyiaknak zsidóelleni harczairól olvas.
Ah uraim, ne nevezzétek azt zsidók elleni harcznak; mert az valósággal vagyon elleni harcz, magyarul mondva: rablás volt.
Szemtanuink vannak, kik oly polgárokat, kiket jó szerint uri-embereknek neveztek, ragadmánynyal terhelkezni láttak az osztály-gyülölség harczában!
Osztálygyülölség! Mily bűnös szó; és még ez csak birna értelemmel. De rablás: ez elviselhetetlenül gyalázatos. Pozsony meggyalázta nevünket, megbecstelenítette magát; népe osztálygyülölet czíme alatt rabolt; s tetteikét örök undorodással fogják hirdetni minden nyelveken.
Ez nem elég. A büntető igazságot példásan ki kell szolgáltatni. Kormánybiztosul Tarnóczy, mint halljuk, oda van küldve már.

Báró Jellasich József.
És a kormánybiztosnak nem kell, nem szabad addig kijönni a bűnnek e földéről, míg elégtételt nem ad a nemzetnek, melynek földe meggyaláztatott.
Merjünk igazságosak lenni!
Ápril 27-én Szereden és vidékén, május 2-án pedig Vágujhelyen ismétlődött a pozsonyi vandalizmus. Vágujhelyen mintegy hatszáz házat dúlt össze a pórnép. E szörnyű pusztításról egy hivatalos jelentés a következőleg emlékezik meg:
„Vág-Ujhelyen rettenetes rablás és vérengzés követtetett el. Nagy sereg nép gyült össze a környékből mindenféle fegyverrel. A katonaság nem birt vele. Ennek folytán a belügyminiszter futár által Tarnóczy Lajos kir. biztos urat meghatalmazta a Pozsonyban tanyázó katonaság egy részét vidékre áttenni, s gyökerében elfojtani a gonosz irányt, ami sikerült is.”
A kormány egyáltalán nagy erélylyel lépett fel e zavargásokkal szemben. A veszélyeztetett helyekre külön kormánybiztosokat küldött, – így Székesfehérvárra Pulszky Ferenczet, Pozsonyba és Vágujhelyre Tarnóczy Kázmért, – akik menten megindították a bűnvizsgálatot a felbujtók és a részesek ellen. Trencsénmegye területére, ahol szintén forrongott a köznép, statáriumot hirdetett. Szemere belügyminiszter pedig a törvényhatóságokhoz még egy külön körrendeletet is intézett, a melyben az antiszemita zavargások gyors és szigorú megfékezésére utasította őket.”
De az antiszemitizmus csak szórványos és múló kitörése volt ez izgalmas napoknak. A kormány, mint láttuk, hamarosan elfojtotta az egészet. A kedélyek lecsillapodtak; a mesterségesen felszitott gyűlölködés helyét csakhamar ismét a régi békés hangulat és egyetértés foglalta el.
Ennél sokkal veszedelmesebb és mélyrehatóbb izgatás indult meg a nemzetiségi vidékeken. A kamarilla immár az egész vonalon teljes erővel hozzálátott az aknamunkához, hogy rombadöntse a bízó magyar nemzet szabadságát. Titkos emiszáriusok özönlötték el a Kárpátok alját, a Bánságot, Erdély havasait és a legvakmerőbb módon kezdtek izgatni a magyar nemzet ellen.
A bécsi Burgból intézték ugyan e titkos hadjáratot ellenünk, de a bujtogatások főhadiszállása mégis Zágráb volt.
A reakció ugyanis Horvátországot választotta működése talajául, a honnan a magyar nemzet elleni támadást a siker legtöbb kilátásával intézhette. Itt kezeügyében állott harczedzett népével a határőrvidék, innen a legkönnyebben lehetett felkelésre birni a szerbeket is.
A kamarilla titkos terve – mint az csakhamar napfényre került, – odairányult tehát, hogy a horvátok felhasználásával zendülésre birja összes nemzetiségeinket; majd közömbösséget színlelve csöndesen félreáll és egy darabig szabad folyást enged a viharos eseményeknek. Mikor aztán az egész országot elborítja a polgárháború lángja: a rend helyreállításának ürügye alatt fegyveres erővel beleavatkozik és arra való hivatkozással, hogy a magyar nemzet gyönge a maga lábán megállani, felfüggeszti az alkotmányt. – Egészen úgy, a miként azt annak idején II. Ferdinánd előírta.
S a kamarilla tényleg jól számított, midőn a horvátokat választá ármányos czéljainak eszközéül.
Horvátország földjét, mint azt Béla király Anonymusa is följegyezte, még Árpád hódította meg. S tény, hogy törvénytárunkban Horvátország hosszú időn át, „hódított részek” (partes subjectae) elnevezés alatt szerepelt. Ennek daczára azonban a magyar nemzet soha sem érvényesíté a horvát tartománynyal szemben hódítási jogát, sőt inkább mindenkor úgy tekintette, mint vele kapcsolatban álló országot (partes adnexae.) Meghagyta külön helyhatósági jogait, volt külön tartománygyülése, mely belügyi kérdésekben szabadon működhetett. A horvátok századokon keresztül a legszebb egyetértésben éltek az anyaországgal. Együtt küzdöttek-vérzettek, ha a harczi tárogatók megszólaltak; s midőn elcsitult a háború zivatarja: együtt örvendeztek a béke áldásainak. S ez a testvéries jó viszony az idők folyamán annyira erősbödött, hogy a horvátok, – maguk is tapasztalván az osztrák kormány hatalmi túlkapásait, – még helyhatósági jogaik egyrészét is az anyaországra ruházták. Igy, 1790-ben önként felajánlották, hogy országuk adóját a magyar hongyülés szabja meg, s különálló helytartótanácsuk megszüntetésével, Horvátország közigazgatási tekintetben is a magyar kir. helytartótanács alá rendeltessék.

A horvát küldöttség Bécsben.
(Egykoru rajz.)
Ez a békés jó viszony csak e század elején: a harminczas években kezdett lazulni, midőn a franczia forradalom eszméinek hatása alatt a faj-egyesülés láza fogja el a forrongó népeket. Horvát testvéreink is beleestek ebbe a betegségbe és egy délszláv birodalomról kezdtek álmodozni. Illyria nevet adtak ennek az alakítandó új birodalomnak, s alkotórészei gyanánt, – persze Horvátország központtal, – a következő országtesteket szemelték ki: Karinthia, Görtz, Istria, Krajna, Stiria, Szlavonia, Dalmátia, továbbá Raguza, Bosznia, Herczegovina, Szerbia, Bulgária és Alsó-Délmagyarország.
Minthogy ez az álomország csakis a magyaroktól való teljes elszakadás révén lett volna megalapítható: természetes, hogy az illyrizmus dőre ábrándja után a két testvér-nép közt csakhamar elhidegülés állott be. A százados jó viszonynak vége szakadt, s mind gyakoriabbak lettek az elkeserítő surlódások. Az illyr-mozgalom élén Gáj Lajos (szül. 1809. † 1872.) nevezetű horvát ujságíró állott; egy igen eszes és agilis férfiu, aki roppant tevékenységet fejtett ki az illyr-eszme terjesztése és népszerüsítése érdekében. Gáj, mivel azt hitte, hogy ábrándjai megvalósításának útjában csakis a magyarok állanak: eszméi terjesztése közben a legszenvedélyesebben kezdett izgatni hazánk ellen is. Az elvetett mag termő talajra lelt és az illyrizmussal együtt csakhamar nagyranőtt a magyarok elleni gyülölség is. Akadtak ugyan egyes jó hazafiak, mint Draskovich Sándor, Josipovich Antal stb., kik szembeszálltak e tévtanokkal, de intő szavuk hatástalanul hangzott el. Az illyrizmus árja már oly erős volt, hogy elsodort minden józanelműséget.
A bécsi kormánykörök hamar észrevették ezt a veszedelmes mozgalmat, de a helyett, hogy már csirájában elfojtották volna, kéz alatt még dédelgették, hogy ez által is akadályokat gördítsenek a magyar nemzet törekvései elé.
A kamarilla tehát jól számított, midőn működése talajául Horvátországot választá. Tudta, hogy az illyrizmus maszlagával elbódított köznépet mindenre felhasználhatja. Csak a vezetőket kellett megnyernie. S Kulmer báró segélyével, – aki maga is horvát származásu volt és játszotta a nagy illyristát, – rövid idő alatt ez irányban is egészen czélját érte. A horvát-túlzók horogra kerültek, sőt Gáj Lajos, a főagitátor az udvari-körökkel lépett egyenes összeköttetésbe.
Gáj Lajosnak, nyilván bécsi intésre, az képezte legelső teendőjét, hogy a pesti márcziusi események példájára, egy nagy nemzeti gyülést toborozzon össze, a hol szintén pontokba foglalva proklamáltassék a horvátok kivánsága. A márcziusi 15-iki vívmányok híre, mint tudjuk, eleintén Horvátországban kedvező hatást tett. Ezt a hatást akarta a kamarilla mindenekelőtt lerombolni.

Horvát tábor 1848-ban.
(Egykorú rajz.)
A horvát „nemzeti gyülés” márczius 25-én Zágrábban csakugyan megtartatott. Az illyr-mozgalom összes vezéremberei résztvettek benne: de eljött báró Kulmer is, aki, úgy látszik, titkos intézője volt az egész mozgalomnak és aki később, nyilván ebbéli működése jutalmául, tárcza nélküli miniszterré neveztetett ki.

Sztratimirovics György.
A gyülés élénken, zajosan folyt le. Volt több magyar-ellenes beszéd s még több harsány zsiviózás, majd pohárköszöntős lakoma, amelyen Jellasich már horvát bán gyanánt ünnepeltetett. A gyülés eredménye egyébként egy forradalmi hangu határozatban csúcsosodott ki, amely határozat, a pesti példára, szintén pontokba foglalva sorolja el a horvátok kívánságait. E határozat, mely az első lépés volt a nyilt pártütéshez, a következőleg szól:
 
Mit kiván a horvát nemzet?
1. Jellasich neveztessék ki bánnak.
2. A tartománygyülés májusra hivassék össze.
3. Dalmáczia, Szlavonia és a Határőrvidék Horvátországgal egyesíttesenek.
4. Nemzeti függetlenség.
5. Felelős független miniszterium.
6. A nemzeti nyelv szabad használata bel- és külügyekben.
7. Zágrábban egyetem állíttassék.
8. A szabad nemzeti szellem alapelveinek politikai és értelmi kifejezése.
9. Sajtó-, szólás-, tan- és vallásszabadság.
10. Évenkinti országgyülés felváltva Zágrábban, Eszéken, Zárában és Fiuméban.
11. Népképviselet egyenlőség alapján.
12. Jogegyenlőség, törvényszéki nyilvánosság, esküdtszék, birói felelősség.
13. Közös adózás.
14. A robot eltörlése.
15. Nemzeti bank alapítása.
16. Az eddigi magyar kormány kezelése alatt álló nemzeti pénzalap visszaállítása.
17. Nemzetőrség, az ország kapitányának, kit a tartománygyülés választ, parancsnoksága alatt.
18. A nemzeti csapatok béke idején otthon maradnak, hazafi tisztektől nemzeti nyelven vezényeltetnek, az idegen csapatok az országból kiparancsoltatnak, a határőrök Olaszországból hazahivatnak.
19. A nemzeti csapatok esküt tesznek le a király, az alkotmány és a nemzeti szabadság iránti hűségre.
20. A politikai foglyok, különösen Tomesco Miklós, szabadon bocsátandók.
21. Társulati, gyülekezési és kérelmti jog.
22. Mindennemű közbűlső vámok eltörlése.
23. A tengeri só szabad bevitele.
24. A közmunka eltörlése az őrvidéken, a községek régi jogainak helyreállítása.
25. Az őrvidéki pénzalap a nemzeti pénzügyminiszter kezelése alá adassék.
26. A határőrnek egyenlő joga és szabadsága legyen az ország egyéb polgáraival.
27. A városok és községek ujraszervezése a szabadság, önkormányzat és szólás-szabadság alapján.
28. A főispán az ősi „Zupán” néven neveztessék és a megyék újra szerveztessenek.
29. Mindennemű egyházi és világi hivatalok csupán belföldieknek adassanak.
30. A papi nőtlenség törültessék el, isteni-tiszteleten a nemzeti nyelv használtassék.
 
E pontok proklamálásával az illyr-párt most már egészen túlsúlyra vergődött. A nagyzás őrülete magával ragadta még a mérsékeltebb elemeket is. Az a csekélyszámú magyarbarát horvát, a ki még a régi hűséggel viseltetett az anyaország iránt, a rohamosan növekvő illyr-áramlat által csakhamar végkép lesodortatott a cselekvés teréről. Minden úgy indult, a mint azt a kamarilla kitervelte. A horvátok, ime, maguk kivánják bánul Jellasichot, akit erre az állásra már előzőleg úgyis kiszemeltek és készletben tartanak. A 30 pont magában foglalja a Magyarországtól való teljes elszakadást; a gyülés ama határozata pedig, hogy a horvátok kivánságaik teljesítéséért küldöttségileg egyenesen a trónhoz fordulnak: bő alkalmul fog szolgálni a beavatkozásra.

A karlóczai szerb nemzeti gyülés 1848. máj. 13.
(A szabadságharcz idején Zágrábban készült kép.)
Hogy az egész mozgalmat Bécsből irányították, erre nézve csattanós bizonyítékul szolgál Gáj Lajosnak nyilvánosságra jutott egyik levele, melyet 1848. márczius 24-én, tehát a „nemzeti gyülés” előtti napon János főherczeghez intézett.
… „Kötelességszerüleg jelentem, – írja Gáj e levelében, hogy az itteni viszonyok a dynasztia, az állam és nemzetünk érdekében, vezetésem alatt oly kedvezőleg alakulnak, hogy a nekem adott megbizások szerint a legjobb eredményeket bizton várhatjuk” …
A magyar politikai körök csak most, a zágrábi „nemzeti gyülés” után kezdtek komolyabban foglalkozni a honvátországi eseményekkel. Ugy Pesten, mint Pozsonyban ismerték ugyan Gáj üzelmeit, de a reformmozgalmak közepette alig vetettek rá ügyet. Az egész illyrizmust nem tartották egyébnek néhány túlzó kisszerű izgatásánál, a melyet egypár jó szóval ártalmatlanná lehet tenni.

Rajasich, karlóczai szerb érsek.
Igy fogja fel a pesti „közcsendi bizottmány” is, a mely a horvát követelésekre a következő engesztelékeny és lelkes felhivással válaszolt:
 
Horvátok, szeretett testvéreink!
Háromszáz éves elnyomás után valahára a függetlenség s szabadság küszöbére léptünk. Amit kivívtunk, a mi javunkra és a tietekre egyaránt vívtuk ki.
A jelszó, mely alatt küzdénk, s ha kell még fogunk küzdeni, nem a nemzetiség, hanem a minden nemzetiséget, minden érdeket magában foglaló függetlenség és szabadság szent neve.
Az ügy közös, a miénk úgy, mint a tiétek. Az ellenség közös: az ausztriai zsarnok bürokracia. Ez ellen kell hogy egyesüljünk, magyar, horvát, szerb, német, oláh és minden népfaj, mely e hazát lakja. Csak így őrizhetjük meg, csak így vívhatjuk ki az ország önállását, szabadságát.
Barátaink! A jó és balsors között nyolcz századon által híven megőrzött barátság szent nevében szólunk hozzátok, kedves atyánkfiai!
Horvátok! Mindenre, ami szent előttetek, kérünk: ne viszálkodjunk! Feledjük a nyelvkülömbséget, kik a közszabadság érdekében egyek vagyunk.
Ne hallgassunk azokra, kik bennünket egymás ellen ingerelnek, mert azok a mi közös gyöngítésünkre, elnyomásunkra akarják felhasználni a viszálkodást.
Testvérek! egyesüljünk!
Kelt Pesten, 1848. év márczius 31-én.
A pestvárosi rendreügyelő bizottmány.
 
De a pozsonyi országgyülés sem látott még ekkor valami nagyobb veszedelmet az illyr-mozgalomban. A márczius 28-iki ülésen került szóba a kérdés, amely alkalommal maga Kossuth is sokkal megnyugtatóbbnak látta a helyzetet, mint az tényleg volt.

Knicsanin István, szerb felkelővezér.
… Ha – így szólt ez alkalommal a többi közt, – Magyarországnak békés, barátságos viszonyai Horvátországgal megzavartatnak, ez csak két oknak lehet a következése. Első az, hogy Magyarország a szabadság iránt kellő méltánylattal viseltetik; másik az, hogy egyes rossz emberek az ottani népet bujtogatják és az országgyűlést megelőzik abban, hogy a nép felvilágosíttassék. Ugy vagyok értesülve, hogy a magyar országgyűlés lépéseit a horvát nép mindenütt hálával, lelkesedéssel s a hű ragaszkodás nyilatkozataival fogadta. De van ott néhány egyén, kik a zavarosban halászni szeretve, készek lennének Horvátország nyugalmát, szabadságát, alkotmányát feláldozni szennyes nagyravágyásuknak és más mellékes czéljaiknak …
Az országgyűlés elégnek tartotta, hogy a horvát néphez csillapító szózat intéztessék.
Tehát maguk a rendek sem látták még a titkos kezet, mely az illyr-mozgalmat vezeti. Egyáltalán az országgyűlés az ujjáalakítás ez első napjaiban oly bizalommal viseltetett összes nemzetiségeink iránt, hogy azt hitte: elegendő lesz a népet uj szabadság jogairól felvilágosítani és az, minden bujtogatás daczára továbbra nyugodt marad. A zágrábi „nemzeti gyűlés” határozatához képest a horvátok kivánságait tartalmazó peticiót, Gáj Lajos és Ozegovich Merell vezetése alatt, száztagú küldöttség vitte fel Bécsbe.
Márczius 29-én járultak kérelmükkel a trón elé. Fogadtatásuk igen kegyteljes volt, noha az adott királyi válasz, – nehogy a kamarilla titkos tervei idő előtt dobra üttessenek, – tartózkodólag hangzott. Biztosítást nyertek, hogy nemzetiségük, nyelvük és önkormányzati joguk továbbra is épségben marad; de egyúttal figyelmeztetnek, hogy minden olyatén törekvés, amely a Magyarországgal fönnálló kapocs gyöngítésére irányul, nem találkozhatik a korona helyeslésével. Benyujtott kérelmükre az irásos választ egyébként majd átvehetik Haulik György zágrábi érsektől, mint báni helyettestől.
Igy folyt le a nyilvános kihallgatás. De magánuton egészen más biztatást kaptak. A küldöttség vezetői már az audienczia előtt több ízben bizalmasan értekeztek Kolowrat és Fiquelmont osztrák miniszterekkel, a kamarilla e két odaadó eszközével. Gáj Lajost pedig még külön kihallgatáson is fogadta János főherczeg, de sőt maga Zsófia főherczegasszony is.
E titkos értekezleteknek és magán kihallgatásoknak csakhamar kipattant a titka. Néhány nap múlva, ápril 6-án, általános meglepetésre, egy granicsár ezredes: báró Jellasich József, Horvát-Szlavonország és Dalmáczia bánjául neveztetett ki. Az új bán egyben vezérőrnagygyá léptettetett elő, s ráadásul még a valóságos belső titkos tanácsosi czímet is megkapta.
Jellasich kinevezése egy nappal előbb történt a Batthyány-miniszterium megerősítésénél; mindenesetre azért, hogy az új bán, akinek kinevezését bizonyára kifogásolta volna a magyar kormány, akadálytalanul foglalhassa el méltóságát.
A kamarilla, Jellasich kinevezésével most már minden további tétovázás nélkül a határozott cselekvés terére lépett. Erre vall azon körülmény is, hogy a törődött Lajos főherczeg helyett a fiatalabb Ferencz Károly trónöröklő-főherczeg vette át a támadás vezetését.
Jellasich József báró, – kinek oly kárhozatos szerep jutott szabadságharczunkban, – horvát szüléktől 1809-ben született. Atyja szintén katona volt és mint altábornagy vonult nyugdíjba; hosszas szolgálata jutalmául a bárói czímet nyervén. A fiatal Jellasich e bárói rangon kívül alig örökölt egyebet atyjától. Még neveltetését is ingyenes helyen nyerte: a Teréziánumban. Tanulmányai befejezésével a testőrségbe lépett, ahonnan hadnagyi ranggal a rendes sorkatonasághoz tétetett át:

Kiss Ernő honvédtábornok.
(Egykorú dagouereotype-kép után.)
Az 1848-iki események beköszöntésével az első báni ezrednél már mint parancsnokoló ezredes működött.
Jellasich József igen eszes s ambiciózus ember volt; külseje megnyerő, társalgása könnyed, fellépése gavalléros. Előszeretettel foglalkozott a költészettel is, s a „Danika” czímű horvát folyóiratba az illyrizmus dicsőítésére számos politikai irányú verset írt. Népszerüségével csakhamar túlszárnyalta Gájt; s honfitársai máris úgy tekintettek rá, mint az illyr-eszme megvalósítójára.
De Jellasich az udvari-körök figyelmét is magára vonta. Bejáratos lett a Burgba, s különösen Zsófia főherczegasszony igen megkedvelte. Ez a magas pártfogás aztán olyan súlyt adott egyéniségének, hogy a horvát pártütés keresztülvitelére az aknamunka megkezdésekor mindjárt őt szemelték ki.
S kétségtelen, hogy erre a hóhéri munkára Jellasichnál alkalmasabb egyént alig találhattak volna. Dicstelen szerepét mesterien játszotta végig. Ugy tett, mintha a horvátok érdekében cselekednék, valójában pedig csakis a bécsi reakciót szolgálta. Elámította honfitársait, prédául dobta nemzetét az udvari kegy kedvéért. De meg is kapta bő jutalmát. Szabadságharczunk leveretése után grófi rangra emeltetett. Horvátország polgári és katonai bánja lett, s mint az udvar állandó kegyeltje halt meg 1859-ben.
Jellasich mindjárt a legelső fellépésével a nyílt forradalom terére lépett. Abban a körlevélben ugyanis, amelyben báni kinevezését adja tudomásul a horvátoknak, a többi közt imígy szól:
… A forradalom megrendíté és rombadönté a társadalmi élet, a nemzeti és állami viszonyok régi alapjait, nevezetesen pedig a mi viszonyainkat Magyarországgal, ősi szövetséges társunkkal. Miből reánk nézve azon szükségesség folyik, hogy tekintettel a magyar koronával való ősi kapcsolatunkra, mi magunk oda működjünk, hogy ahhoz való viszonyunk új, a szabadság, önállóság és egyenlőség szellemének megfelelő, tehát szabad és hős nemzethez méltó alapokra fektettessék; addig pedig részünkről minden viszony a mostani magyar kormánynyal megszakíttassék.”
Ez a lázító irat volt Jellasich előfutárja; ő maga pedig ápril 18-án vonult be nagy ünnepélyességek között Zágrábba, ahol nyomban megkezdte a pártütés rendszeres szervezését.
A zágrábi példaadás, – amint azt a kamarilla jól számítá, – csakhamar megtette felbujtó hatását a magyarországi nemzetiségekre.
A délvidéki szerbek kezdtek mozogni legelőször is.
A mi szerbeinket is izgatta egy titkos vágy, de a mely szintén összeférhetetlen volt az egységes magyar állameszmével. Még 1790-ben bécsi izgatásra, azzal a kérelemmel járultak II. Lipóthoz, hogy hasítsa ki Magyarország testéből Bácsmegyét, meg a temesi bánságot és Vojvodina elnevezés alatt kerekítsen ki részükre egy külön szerb tartományt, amelyet, függetlenül a magyar államtól, nemzeti vajdák kormányozzanak. A politikai viszonyok azonban hirtelen megváltoztak: a szerbekre nem volt többé szükség, s így az udvar kérelmüket mellőzte. A szerb-túlzók azóta gyakran fölelevenítették a Vojvodina álomképét, de minden komolyabb izgatás nélkül.
A kamarilla titkos ügynökei tehát első sorban a Vojvodina eszméjét használták fel a szerbek felizgatására.
Márczius közepén már itt-ott mozgolódni kezdtek, majd Ujvidéken gyűlésre jöttek össze s a következő 16 pontban foglalták össze kivánságaikat:

Csernovics Péter.
(Barabás rajza.)
I. A szerbek a magyar nemzetiséget és a magyar nyelv diplomaciai méltóságát, ezek elsőbbségét és hatalmát minden közállodalmi és hazai viszonyokban, Magyarországban szíves készséggel elismerik; de viszont kivánják, hogy a magok nemzetisége is megismertessék és nyelvük szabad használatára a magok tulajdon ügyeikben, az egyházi szolgálatokban és azok körüli beligazgatásban törvény által megerősíttessenek.
II. Vallásuk függetlensége, szabadsága és más keresztény vallásokkali viszonos egyenlősége, szentegyházi, iskolai s egyéb képzőintézetek, valamint köz-, elidegeníthetlen alapítványai és egyéb nemzeti intézetek, nemzeti gyülekezetek általi szabad rendezése s igazgatása, szintén törvény által megerősíttessék.
III. Jövendőben a püspökségek, az egyházi szabályok által meghatározott egy évi szűnidőn üresek ne maradhassanak; és így a már rég megűrült bácsi püspökség azonnal és még a nemzeti gyülekezet előtt töltessék be.
IV. A zárdák birtokaikra nézve törvény által biztosíttassanak; elvett birtokaik adassanak vissza; azok rendeltetése, valamint a kezelésmód és nemzeti gyülekezet hatása alá essenek.
V. Hogy mind az első (consistorium), mind a fölebbviteli biróságú szentszékekhez (appelatorium) aránylagos számmal és döntő szavazattal ellátott világi óhitű egyének alkalmaztassanak összes dolgokban, melyek, valamint azelőtt is, szerb nyelven lesznek vezetendők.
VI. A keleti hitvallás bármily megtámadás ellen, kiváltképen pedig unio és propaganda ellen, tökéletességgel biztosíttassék s a szentegyházak, melyek erőszakkal, vagy álnokul és ámítással elfoglaltattak, ugyanazon hitvallásuaknak adassanak azonnal vissza.
VII. Nemzeti gyülekezet minden évi szeptember 13-ik napján, úgyis mint egyházunk új éve napján, esztendőnként felsőbb helyről való engedelem nyerése megszüntetésével, Ujvidéken, mint legnépesebb szerb község helyén, tartassék; és a gyülekezeti követek választásában részesüljenek mindazok, kik papibért fizetnek.
VIII. A nemzeti gyülekezet haladék nélkül, még pedig jelen országgyűlés feloszlása előtt, de mindenesetre a jövő országgyűlés összehívása előtt tartatni engedtessék; s abban világi osztályból, 100, egyháziak közül 25, határszélről 50 és pedig ezen utóbbiak közűl 20 katonai, 30 polgári egyén, végre a dalmátok közül 10 képviselők részesüljenek.
IX. A nemzeti gyülekezet jogosíttassék föl, nemcsak érsek és püspököket, hanem iskolai főigazgatót, s nemzeti elidegeníthetlen és iskolai közalapítványok felett őrködő segédeket, (assistens) akik mint számoló kezelők egy gyülekezettől a másikig, ennek számadásukat előterjeszteni kötelesek leendenek, szabadon választani.
X. A gyülekezeti tanácskozások nyilvánosan tartassanak, hatáskörei és tárgyai pedig, valamint az egész organisátiója, melyet az első gyülekezet kidolgozand, országgyűlésileg törvény által megerősíttessenek.
XI. Érsekünknek és püspökeinknek országgyűlési szavazat és ülési jog, méltóságaikhoz s hivataloskodási kor szerint, a kath. érsekek és püspökök között adassék meg.
XII. Az 1792. X. és 1844. V. törvényczikk értelmében, szerb nemzetből való egyének, valamint a legfelsőbb és felsőbb, úgy egyéb törvényhatóságokhoz leendő tisztalkalmaztatáskor, illő tekintetbe vétessenek és a mostani körülmények között azok tettleg alkalmaztassanak.
XIII. A kikindai és tiszamelléki kerületek jogosíttassanak fel, ismeretes érdemeik következtében, üléssel és szavazattal biró követeket országgyűlésre küldeni.

Jellasich torzképe.
(Megjelent a bécsi 1848. októberi forradalom idején.)
XIV. A határőrségi egyházi és iskolai dolgok rendezése, valamint iskolai igazgatónak kineveztetése a nemzeti gyülekezettől függjön, továbbá a határőrvidék politikai tekintetben a többi országrészekkel egyenlő helyzetbe tétessenek, a hűbéri (feudalis kötelék, valamint már, a magyar alkotmány úrbéri hatalma volt lakóira nézve is megszüntettetett, reájok nézve is megszüntettessék: hogy ők is földjük iránt tulajdonjogot nyerjenek és minden egyéb szabadságokat és jótéteményeket, melyekben az egész hon részesül, új törvény szerint valósággal élvezhessenek.
XV. A végvidéki katonák, szolgálatok tekintetében, hacsak tettlegesen abban vannak és járnak el, a haditörvények alá rendeltessenek; ezen szolgálatok irányában pedig mindazon jogokat, melyeket a magyar nemzeti őrsereg új törvény értelmében élvezni fog: szintén élvezzék; nevezetesen önmaguk tiszteket választhassanak, annyival is inkább, minthogy ezen jogot a nemzet fegyverrel megérdemelvén, azelőtt is gyakorolták, kiváltságai szerint és azokból csak idővel kiesett legyen.
XVI. A róm. kath. hitről más vallásra szabad átmenetről rendelkező 1844-ik évi 3-ik törvényczikk a vegyesházasságok teljes szabadságával együtt az ó-hitűekre is kiterjesztessék. Meggyőződve lévén, hogy dicsőségesen országló fejedelmünk kegyelme és az őszinte hazai kormány és törvényhozótest nagylelkűleg emez igazságon alapult és mérséklett kívánatainkat meghallgatni és sikeresíteni fogják, a szerbek és többi ó-hitűek jobbágyi hódolattal szent igéretüket teszik, hogy egész szivükből és lelkükből, vagyonaik- és önmaguk feláldozásával, a hon javának előmozdításában törekednek, hogy az alkotmányos király és édes hazánk iránt, érdemdús elődeiket nemcsak utánozni, hanem fölülhaladni fogják.
Kelt Ujvidéken, 1848-ik évi márczius hó 15–27. tartott szerb és egyéb ó-hitű községek gyülekezetéből.
Az ujvidéki gyűlés összehívói sokkal óvatosabban jártak el, mint a horvátok. Ugy intézték a dolgot, mintha a törvényesség teréről nem akarnának lelépni. Kivánságaikat tehát, – nyilván a kamarilla intésére, – akként formulázták, hogy addig is, míg nyiltan fölléphetnek, a pártütés gyanuját elhárítsák magukról. S épp azért, hogy még a külsőségekben is lehetőleg megőrizzék a törvényesség látszatát, azt határozták, hogy nem mennek mindjárt Bécsbe, mint a horvátok, hanem először a magyar országgyűléshez fordulnak. A pozsonyi országgyűlés ápril 8-án a kerületi ülésen fogadta a szerb küldöttséget, a melynek Kosztics Sándor és Sztratimirovics György voltak a vezetői. A küldöttségnek a rendek nevében Kossuth válaszolt. Higgadt és a békülékenység szellemétől áthatott beszédjében kijelentette, hogy a kivívott szabadság áldása, a haza minden polgárára, vallás- és nyelvkülönbség nélkül egyaránt szétárad; az alkotmányos jogokban tehát épp úgy fognak részesülni az összes nemzetiségek, s így a szerbek is, mint a magyarok. Ami az egyházi-ügyekre vonatkozó panaszaikat illeti, azokat megvizsgálja a kormány, s lehetőleg orvosolni fogja.
A rendek egyáltalán oly kitüntetéssel és annyi előzékenységgel fogadták a szerb küldötteket, hogy ha csakugyan békés járatban vannak: a legnagyobb megelégedéssel kellett volna tűzhelyeikhez visszatérniök.
Ámde, mindjárt az ünnepélyes fogadtatás után elárulták, hogy egészen mást forralnak. Magánbeszélgetés közben ugyanis a küldöttség vegyik vezetője: Sztratimirovics, hevétől elragadtatva, így kiáltott fel:
– Ha kivánságaink szószerint nem teljesíttetnek: akkor másutt fogjuk keresni azok kielégítését.

Damjanich János honvédtábornok.
(1848-iki arczkép után.)
Ez a fenyegető elszólás egyszerre megvilágítá a szerb mozgalom rejtett czéljait. Kossuth Sztratímirovicsra tekintett és kissé élesebb hangon állítólag igy felélt:
– Úgy! Akkor hát döntsön köztünk a kard.
Ezzel a társalgásnak hirtelen vége szakadt, s a küldöttség még az nap visszatért Ujvidékre.
Vannak, kik azt állítják, hogy Kossuthnak ezen érdes válasza űzte volna a szerbeket a forradalom terére. Ez azonban nem való. Már a szerb küldöttség pozsonyi útja előtt köztudomásulag az egész Alvidék annyira alá volt aknázva, hogy a zendülés nyílt kitörése csakis a vezetők intésétől függött. Ugy a Szerémségben, mint a Határőrvidéken csaknem márczius közepe óta a legféktelenebb módon folyt a magyarok elleni izgatás. Az üzelmek kohója Karlóczán volt, főintézője pedig Rajasics József szerb érsek; ugyanazon Rajasics, aki néhány hét előtt, mint a pozsonyi országgyűlés küldöttségének tagja, nemzetiszínű kokárdával a mellén járta Bécset és a többi magyar hazafiakkal együttesen sürgette az alkotmányos reformokat.
Innen, Karlóczáról került ki az a körlevél is, amely ápril folyamán kézről-kézre járt az Alvidéken, s amely külön Vojvodina alakítására hívja fel a szerbeket. A körlevél a következőkben sorolta fel a ráczok forradalmi kivánságait:
1. Nemzeti önállóság és függetlenség a szerbek részére kiszakítandó tartományban.
2. E szerb tartomány alakíttassék: Bácsmegyéből, a sajkások kerületéből, a temesi bánságból, ideértve annak mind a polgári, mind a katonai igazgatás alá tartozó végvidéki kerületeit, továbbá Szerémmegyéből a péterváradi ezred kerületével és végre Baranyamegyéből.
3. Ezen ilykép kikerekített tartomány a szerb nép által saját kebeléből választandó ősi szokás szerint „despot” czímet viselendő nemzeti főnök által igazgattassék, s Magyarországgal csak az uralkodó azonosságánál fogva maradjon kapcsolatban.
4. Horvát-, Tót- és Dalmátországgal véd- és daczszövetség köttessék.
A karlóczai körlevél megtette kivánt hatását. A templomok, a béke e megszentelt hajlékai a bujtogatás fészkei lőnek. A szerb papság a szószékről hirdette ki a körlevelet, és ajkán az Isten nevével tüzelte a népet a lázadásra. Dühe első sorban a magyar anyakönyvek ellen irányult. Nyolcz év óta, 1840-től ugyanis, egy erre vonatkozó törvényczikk értelmében az egyházi anyakönyveket a nemzetiségi vidékeken is magyarul kellett vezetni. Ez a törvényhozási intézkedés mindig szálka volt a szerb papság szemében. Most tehát, midőn érezte, hogy az udvari-párt áll a háta mögött, valóságos irtó-háborút indított a magyar anyakönyvek ellen. Majdnem mindenütt ezek megsemmisítésével vezették be a zendülést.

1848–49-iki rézpénz.

1848-iki ezüstpénz.
Az útmutatás Ujvidékről jött. Itt tépte össze, ápril 20-án, a felbujtogatott nép legelőször a magyar anyakönyveket. Ugyanezen alkalommal papok vezetése mellett, valóságos bucsujárásként egy nagy küldöttség zarándokolt a közelfekvő Karlóczára, s arra kérte Rajasicsot, hogy a szerbeket nemzeti gyűlésre hívja össze. Rajasics, – aki akkor már minden tartózkodás nélkül egészen leveté álarczát, – hajlott a törvényellenes kérésre és május 13-ikára Ujvidékre önhatalmulag csakugyan gyűlést hirdetett.
Ezzel aztán megadatott a jel a nyilt zendülésre. Az egész Alvidéken lángralobbant a gyűlölség zsarátnoka.
Néhány nap mulva, – ápril 24-én, – Nagykikindán már vér folyt. A kincstári földek felosztását követelte a nép. S midőn a kerületi bíró a helyben állomásozó huszárszázad segélyével akart rendet csinálni: a nekivadult tömeg fejszét, kaszát ragadt s vakmerően megtámadta a katonaságot. Véres utczai harcz fejlődött. Egy tiszt súlyosan megsebesült, két huszár elesett. A támadás oly erős és heves volt, hogy a huszárság, miután lőszere is elfogyott, kénytelen volt kivonulni a városból. Csak az kellett a dühöngő tömegnek. Mint a tigris, ha vért iszik, szilaj kegyetlenséggel fogott a szörnyű pusztításhoz. A rabokat kiszabadítá börtöneikből, s ezekkel egyesülve, előbb a középületeket rabolta ki, majd az uriházakra kerítette a sort.
– Üssétek agyon az urakat! – Vesszen minden magyar! üvöltötte a pusztító tömeg a félrevert harangok kongása közt.
A kincstári és kerületi tisztviselők, szerencsére még idejekorán elmenekültek. Csak két városi tanácsos maradt vissza: Csuncsics János és Izákovics Sándor; mindakettő kikindai származású szerb. De a vérszomjas tömeget immár annyira elvakította dühe, hogy azt sem nézte, kit támad meg. Az elmenekült tisztviselők helyett ezen a két boldogtalan emberen állott rettenetes boszút. Csuncsicsot előbb megcsonkították: orrát levágták, szemeit kiszúrták; aztán a véres holttetemet, fejére csorba fazekat nyomva, egy vasárus-bolt ajtajába ültették. Izákovicsot pedig pocsolyába fullasztották: bedugták fejét a büzös ganajlébe s addig tartották ott, mig iszonyatos kínok közt meg nem halt.
E szörnyűségekről egy szemtanú: Samarjai Károly 1848. ápril 30-án a „Pesti Hirlap”-nak hosszabb levélben számol be, a többi közt a következőket írván:
Ápril 24-én délután 3 órakor, – így ír a többi közt, – félreverettek a harangok, lőszerek-, kaszák- és villákkal rohant a nép az itteni vagyonosabb lakosokra; halállal, gyújtogatással és pusztítással fenyegetőzve. A rémült lakosok nagy része, sőt az ó-hitüek közül is sokan kerítéseken és sövényeken keresztül menekültek az országútra, és lőn minden irányban nagy kivándorlás … A városban rémes jajgatások, fenyegetődzések, lövések, szünetnélküli harangkongás és káromkodások valának hallhatók: „üssétek agyon az urakat, a magyarokat és németeket”, ordíták a felbőszültek.
A szerencsétlen áldozatok között megemlítendők: Csuncsics tanácsos, ki saját pinczéjébe menekült, s a lázadók által felfedeztetvén, először tagjai csonkíttattak meg, aztán teknővel beboríttatott, azon biztatással, hogy majd, ha borát megivák, segítenek rajta. Később szemeit vagdosák ki a szerencsétlennek s agyonverék. A dühös nép még holttestét is verdesé, s meztelenül egy vasárus-bolt ajtajába ülteté, orrát levágá s fazék-koronát nyomott fejébe az átmenők rémületére. Hasonló sors érte Izákovics tanácsost is, ki miután családja megmenekűlt, egy beteg nő szobájában ájulásig veretett, s föleszmélvén, a ház kertjén keresztül futott, de a kerítésen kívül elfogatott, fejét ganajos mocsárba dugták, s úgy mult ki fájdalmas és leírhatlan kínzások közt. Iszonyattal fordul el az ember e borzasztó jelenetektől.

Hurbán M. József.
(A pánszláv agitátor fiatalkori arczképe.)
A helységben csak 72 huszár volt, ezek közül ketten megölettek, többen megsebesűltek, s látva, hogy ily roppant tömeg ellen lehetetlen harczolniok, a mezőre vonultak. Ekkor a dühöngők a vagyonosabb polgárok házait pusztíták, nincs a főutczán, a piacz közelében szoba, melyben még a vaskályhák is szét ne zúzattak volna; ablakok, ablakfoglalványok, zongorák, szekrények s mindenféle bútorok nem darabokra, de csaknem porrá zúzattak, még a legkisebb könyvet és irományokat is széthasogatták; státuspapirosokat, részvényeket s ágyneműeket eltépve az utczára szórtak. Sztojánovics főügyésznek a házát egészen földúlták, sőt kis gyermekeit is vérszomjasan keresték, hogy agyonverjék.
A kerület házában a tisztviselők minden szobáit feldúlták, okleveleiket és mindennemű irományaikat széttépték, a tanácsteremben mindent összezúztak, még felséges királyunk arczképét is, az asztalon levő keresztet darabokra törték.
A tatárok kegyetlenebbül nem pusztíthattak, Dózsa emberei ezt el nem követték, de a vadállatok sem képesek azt elkövetni, mit a kikindai gyülevésznép cselekedett …
Ápril 26-án Ó-Becsén történt hasonló kegyetlenkedés. Itt Zákó Istvánt, Bácsmegye egykori követét, mert a tanácsülésen magyarul szólalt fel, támadta meg a vérszomjas tömeg. Orvul rátörtek házára, összezúzták bútorait, majd őt magát rohanták meg és káróba akarták húzni. Zákó csak nagy nehezen, súlyos baltasebbel homlokán, menekedhetett meg a gyilkosok karmai közül.
Petrovoszellón, Moholon, Szent-Tamáson, Verseczen, Kulpinban, Eleméren, stb. szintén véres erőszakoskodásokban tört ki a népszenvedély. Hogy T.-Szt.-Miklóson, Pádén és Hegyesen a forrongás túl nem lépte a törvényesség korlátait: az csakis Csutak Kálmán torontálmegyei őrbiztos éberségének vala köszönhető. A magyar anyakönyvek megsemmisítésével kezdődött mindenütt a lázadás, aztán következett a régi tisztviselők elűzése, végül a pusztítás és a rablás.
A kormány, hírét vevén a szerb üzelmeknek, tüstént erélyes intézkedéseket tett a zavargások elfojtására. Csernovics Péter temesmegyei főispánt az egész Bánságra, továbbá Bács és Aradmegye területére teljes hatalmú kir. biztossá nevezte ki; gondoskodott továbbá, hogy megfelelő haderő álljon rendelkezésére. Nagy-Kikindát egy ezred Hannover-huszár s két ezred gyalogság szállotta meg.
És itt merül fel a szabadságharczban legelőször Kiss Ernő, az aradi vértanú neve.
Ittebei Kiss Ernő 1800-ban Temesváron született. Még mint serdülő ifjú a katonai pályára lépett. Huszonegy éves korában már főhadnagy volt a 3-ik sz. dzsidás-ezredben, ahol csakhamar kapitány, majd őrnagy lett. Innen alezredesi ranggal a 10-ik számú huszárezredhez tétetett át. A szerb mozgalmak Új-Pécsen találták, mint a 2-ik számú Hannover-huszárezred parancsnokát. E minőségben szállotta meg ezredével Nagy-Kikindát, hogy ott a megzavart rendet helyreállítsa. Midőn a nemzet és az uralkodóház közt bekövetkezett a végzetes szakadás: Kiss Ernő esküjéhez híven továbbra is a megtámadott haza védelmében maradt. Több fényes diadalt aratott a pártütő ráczok felett. Egyik legdicsőbb fegyverténye: Perlász bevétele, midőn a szerbek elsánczolt táborát szuronyrohammal szórta szét.
Kiss Ernő a legvagyonosabb nemesemberek sorába tartozott. Eleméren gyönyörű kastélya volt, ellátva minden kényelemmel, telve számos drága műtárgygyal. A ráczok úgy álltak rajta bosszút, hogy a kastélyt kirabolták és felgyújtották. Csak füstös romjai maradtak meg ennek a páratlanul álló szép tündérpalotának.

Tót küldöttség Ferencz József főherczegnél.
(Prágában készült egykoru kép.)
Harczi sikerei elismeréseül később tábornokká nevezték ki s mint ilyen egyideig a hadügyminiszteri teendőket is ellátta.
Kiss Ernő, – mint egyik kortársa följegyezte, – középtermetű, elegáns megjelenésű, szép férfi volt. Szemeiből nyiltság és értelem sugárzott. Sokat adott a külcsínre; viselkedésén, életmódjában meglátszott az igazi úr. A harcztéren bátor, a társaséletben nyájas és előzékeny. Jelleme tiszta mint a színarany, de erős mint az aczél.
Bús sorsa ismeretes. Mert hű volt hazájához: – az aradi várárokban 1849. október 6-án kivégeztetett.
Kiss Ernő segélyével Csernovics, a kiküldött kir. biztos úgy Nagy-Kikindán, mint Ó-Becsén csakhamar rendet csinált. A bujtogatók közül tizenkettő bitóra került, mintegy százan pedig börtönbüntetéssel lakoltak.
Csernovics Péter (szül. 1810. † 1892.) születésére maga is szerb. Arzenius patriarcha családjából származott, a kinek emléke maiglan is nagy tiszteletben áll a szerbeknél. 1844 ben Aradmegyét képviselte az országgyülésen, ahol szabadelvü nézetei, tiszta hazafisága miatt közbecsülésben részesült. Később Temesmegye főispánja, s mint ilyen temesi gróf lett; s ezen minőségében is nemes odaadással szolgálta a haza ügyét. A kormány tehát egyénileg jól választott, midőn a szerb származású, dúsgazdag és népszerű Csernovics Pétert küldötte ki a rácz mozgalmak megfékezésére. S Csernovics minden lehetőt elkövetett, hogy hitfeleit a haza iránti hűségre birja. Ámde, a szerb nép ekkor már annyira a szenvedélyek uralma alatt állott, hogy békéltető szava hatástalanul hangzott el.
A kormány eltiltotta a május 13-ikára összehivott szerb nemzeti gyülés megtartását, s uj határnapul május 27-ikét tűzte ki. Rajasics azonban nem vette figyelembe a tilalmat. Pásztorlevelet bocsájtott ki, a melyben vakmerő daczczal, szemérmetlen fenhéjázással fordul a magyar miniszterium ellen, s felhívja a szerbeket, hogy az általa hirdetett gyülésre most már csak azért is mentől tömegesebben jelenjenek meg.
Május 13-án közelről és távolról sok nép sereglet össze Ujvidékre. Még a szomszéd Szerbiából is eljött 4–500 ember; valamennyi tagbaszakadt, erős, marczona alak; fölfegyverkezve pisztolyokkal és handsárokkal. Az úgynevezett szerviánusok valának ezek, akik később nagy tömegekben tényleges résztvettek a délvidéki harczokban.
Csernovics Péter erélyesen tiltakozott a gyülés megtartása ellen, kijelentvén, hogy a statariális törvények szerint fog eljárni, ha figyelmeztetésének ellenszegülnek. Ekkor az egész tömeg fölkerekedett, s fenyegetések és szitkok között átvonult Karlóczára, a hol a gyülés, a kir. biztos ismételt tiltakozása daczára, megtartatott.
A gyűlést, teljes egyházi ornátusban, izgató prédikáczióval maga Rajasics érsek nyitotta meg. Utána két udvari papja: Gruics és Katyánszky vette át a bujtogató szót. Minden egyes szavuk a magyarok elleni olthatatlan gyülölettől izzott. Elmondták a szerbek bevándorlásának történetét; elsiratták utolsó despotájuk: Brankovics György szomorú halálát; hivatkoztak Lipót császártól nyert kiváltságaikra, amiket a magyar zsarnokság elkobozott.
– Elvették despotánkat, – így kiáltott föl a többi közt Gruics, – megfosztották egyházfőnket a patriarchai méltóságtól. Tették e jogfosztásokat pedig azért, mert jól tudták, hogy az egyházi hatóság gyönge kardot rántani a nemzet védelmére, a patriarcha méltóságától megfosztott érsek, hiányozván tekintélye, mitsem tehet az elnyomott szerb népért. Állítsuk tehát vissza a régi rendet. Válaszszunk magunknak patriarchát és despotát, akik majd visszaszerzik kiváltságainkat, s megvédik jogainkat!

Gróf Batthyány Kázmér.
A fanatizált tömeg e felhivásra nyomban ott csakugyan kikiáltotta Rajasicsot patriarchának. S Rajasics nemcsak elfogadta a törvénytelenül felajánlott méltóságot, de a pártütésben még tovább menvén, maga tett indítványt, hogy most már despota, illetőleg vajda is választassék, még pedig a hadsereg köréből. Mindjárt ki is jelölte: Zsivkovics, Jovics és Theodorovics tábornokokat, valamint Suplikácz István ezredest, akiket egyaránt alkalmasaknak tart a vajdaságra. A választás Suplikácz István ogulini ezredesre esett, akit a gyülés nagy zsiviózás közt legott szerb vajdává kiáltott ki.
Jellemző az udvar akkori magatartására; hogy Suplikáczot, ki megválasztása idején épp az olaszországi hadcsapatoknál szolgált, nyomban hazabocsájtották; de sőt, nyilván, hogy tekintélye a szerb nép előtt ez által is öregbedjék, ezredesi rangból egyszerre tábornokká neveztetett ki.
A patriarcha és a vajda kikiáltása után, a gyülés, Gruics indítványára, mindjárt pontokba is foglalta az uj szerb vajdaság szervezetét. E pontok a következők:
1) A szerb nemzet az ausztriai ház és a közös magyar korona alatt politikailag szabad és független.
2) A szerb vajdaság alkatrészei: a Szerémség, a határőrvidékkel, Baranya és Bács megyék a sajkások kerületével, az egész temesi bánság s annak határőrvidéke.
3) A szerb vajdaság szoros politikai szövetségbe lép Horvát-, Tót- és Dalmátországgal olyképen, hogy e viszony feltételei a két fél által a szabadság és egyenlőség alapján dolgoztassanak ki s határoztassanak meg véglegesen.
4) E végre a vajdaság részéről egy nagy obdor, azaz bizottmány választatik, mely a mondott czélon kívül arra is felhatalmaztatik, hogy szükség esetében a nemzeti gyülést összehívja; a maga kebeléből választmányt nevezzen, mely a nemzet kivánatait és sérelmeit összeszedje s a gyülésre kidolgozza.
5) A király megkérendő, hogy az oláhok nemzeti szabadságát s egyenlőségét is kijelentse.
6) Nemzeti ügyben ezentul az obdor rendelkezvén, a magyar miniszterium által május 27-re kihirdetett egyházi gyűlés nem fog megtartatni.
7) A nemzeti ügy kezelésének költségeit a nagy obdor, a patriarcha egyetértésével, a nemzeti pénztárból fedezze.
8) A nagy bizottmány s a patriarcha küldöttséget nevezend ki, mely a határozatokat ő felsége a király elejébe terjeszsze.
9) Ugyanazon obdor a közelebb tartandó horvát országgyülésre követeket küldend, kik ott a szerb nemzet érdekeit képviseljék.
A gyülés végén Katyánszki, előre sejtvén a véres következményeket, esküre hívta fel a népet. És levett föveggel, jobbját az égre emelve, a fanatizmus hangján dörögte utána a feltüzelt sokaság:

Osztrák sebesűltek szállítása.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)
– Esküszünk az egy élő Istenre és minden szentjeire, hogy fegyverünket addig le nem tesszünk, míg ki nem vívjuk a szerb vojvodinát. Átok szálljon fejünkre, gyermekeinkre, házunkra, marháinkra, ha eskünket megszegnők. Isten minket ugy segítsen. Amen.
De a bujtogatás itt meg nem állt; a láng terjedt tovább, tovább … A kamarilla nem elégedett meg a horvátok és a szerbek fellázításával, hanem tűzcsóváját odadobta a Kárpátok aljába, a jámbor tót nép közé is.
A lázítás eszközéül itt a panszláv eszmét használták fel, mely ez időtájt éppen ismét felszínre került. A panszláv mozgalmat a márcziusi napokban a csehek indították meg, akik a zavaros politikai helyzetet arra akarták felhasználni, hogy az osztrák birodalom egy nagy szláv császársággá alakíttassék át. Ennek az eszmének az érlelésére Prágában Thun Leo gr. elnöklése alatt külön nemzeti bizottság is alakult, amely emisszáriusokkal árasztotta el nemcsak Ausztria szlávlakta tartományait, hanem Magyarországot is. Május 31-én Prágában nagy panszláv-gyülés is tartatott, a melyre már a mi felvidéki tótjaink is hivatalosak valának.
A bécsi udvar, – mivel az egész mozgalomnak az a látszata volt; hogy az nem az uralkodócsalád, hanem voltakép a német-egység ellen irányul, – nemcsak szemet húnyt e törekvésekre, hanem a csehszármazású Kolowrat utján, kéz alatt még támogatta is azokat.
Ezt a panszláv-mozgalmat ragadta meg a kamarilla tótjaink felbujtására. Itt azonban nem ment olyan könnyen a dolog, mint a szerbeknél, mert a tót lakosság zöme, az ő nyugodt természetével; együgyü kedélyvilágával éppenséggel nem volt fogékony a forradalmi eszmék iránt. Pedig az egész Felvidéket, különösen Nyitra, Turócz, Trencsén, Árva, Liptó, Hont és Gömör megyék területét keresztülkasul barangolták a titkos ügynökök, szidalmazván a magyarokat és hirdetve egy boldog Szlávia feltámadását. A köznép keveset hallgatott izgató szavukra, de annál buzgóbb támogatásban részesültek egyes evangelikus papok és tanítók, így: Hurbán, Stúr, Hodzsa stb. részéről. Valamennyi közt a legszenvedélyesebb izgatást Hurbán Miloszláv József (szül. 1817. † 1890.) hlobukai ev. lelkész fejtette ki. Hurbán ádáz gyülölettel viseltetett a magyarok iránt, s a panszlavizmusnak a Felvidéken mindenha egyik legtevékenyebb ágense volt. Közvetlen érintkezésben állott Jellasics báróval, s a prágai panszláv bizottsággal; sőt Oroszországban is voltak összeköttetései.

Báró Hrabovszky János.
(Az 1848–49-iki orsz. ereklyemuzeumban őrzött eredeti olajfestmény után.)
Midőn a kamarilla a Felvidéken is megindítá aknamunkáját: Hurbán a legnagyobb örömmel állott annak zsoldjába. Azt hitte, hogy Magyarország romjain csakugyan felépülhet a szláv birodalom és Szvatopluk népe ismét visszanyerheti elvesztett régi hatalmát.
Hurbán tehát most már maga állott a felvidéki panszláv-mozgalom élére. Bejárta a falvakat és templomi szószékről lelkészi talárban a legféktelenebb izgatásokat végezte. S mikor látta, hogy pusztán a panszláv-eszme nem elegendő a népszenvedély felköltésére, más, erősebb eszköszhöz folyamodott. Elkezdte rémítgetni a népet, hogy a magyarok immár végkép kiirtják a tótokat: anyanyelvükön ezután tilos lesz a beszéd; ködment, tüszűt, bocskort nem viselhetnek többé. A tót anyák emlőiről letépik a kisdedeket és idegenbe hurczolják.
Hasonló irányú izgatást fejtett ki Stúr Lajos, a pozsonyi ev. liczeum tanára, aki „Tatranszki Orol” czímű lapjában írásban hirdette ugyanazokat a tévtanokat, amiket Hurbán élőszóval.
E féktelen izgatásoknak mintegy betetőzését képezte a május 10-iki liptó-szent-miklósi nemzeti gyülés, ahol Hurbán kezdeményezésére a többi közt azt határozták, hogy az „uralkodóház és a törvényes rend érdekében” tót önkéntes csapatot szerveznek az osztrák kormány segélyére.
– Most van itt az ideje; – kiáltott fel Stúr, – hogy a magyarok által elfoglalt tótok földjét visszavegyük.
– És most van itt az ideje, – tette hozzá ökölre szorított kézzel Hodzsa, – hogy a magyarok kegyetlenkedését megboszuljuk.
A felkelés szervezésére mindjárt „tót nemzeti tanács”-ot is alakítottak, amelynek Hurbán lett az elnöke, a titkára pedig Borik Dániel. Ez a „tót nemzeti tanács” aztán ilyenféle lázító iratokkal árasztotta el a felvidék szlávajku községeit.
 
A tót nemzeti tanács parancsa.
… … községre nézve a helybeli hatóság felelősségének terhe alatt a következő utasítások adatnak ki és pedig:
1) Hogy az egész … … község szabadságáért egyszerre felkeljen, és a felfegyverkezett nép egy részét saját határán felállítsa, a többi felfegyverkezett férfit pedig a mi fő hadi szállásunkra elküldje.
2) Tudomásra hozatik továbbá, hogy harczunk nem a hitért, hanem az elnyomott tót nép szabadságáért folyik; így tehát minden elnyomott népnek nálunk kell jelentkeznie, hanem fegyverzet nélkül senkit sem használhatunk, fegyverzet alatt nemcsak puska, kard értetik, hanem kasza, cséplő és fejsze is, ki tehát nem jöhet karddal vagy puskával: jöjjön kaszával, cséplővel vagy fejszével.
3) A magyar miniszteriumnak minden engedelmesség felmondatik s így sem ujonczot adni, sem pedig a magyar uradalom részére adót fizetnetek nem szabad, hanem azért részünkre katonai segítséget, ugy élelmet, védelmi eszközöket, embereket küldeni kötelességtekké tétetik.

I. Ferencz József.
(1848-iki arczkép.)
4) Az elnyomott tótok között megszünjék minden ellenségeskedés és viszály, békétlenség és egyenetlenség, hanem mindenki nyujtsa oda jobbját szabadsága kivívására; azért ha ezen községben az elnyomott népnek saját hatósága iránt nincs bizalma, mindjárt helyben ujítsanak, és válaszszanak meg ilyent olyan férfiakból, kik az elnyomott tót népnek jót gondolnak, és kiknek jó tudomásuk övéké és kereszté tenni. Ezen hatóságnak esküt kell tennie Ferdinánd császár és királynak, a tót nemzetnek és ennek új hatóságainak. Ez kiadatik miheztartás végett fő szállásoknak a tót nemzeti tanácstól.
Épen most jutott tudomásunkra, hogy titeket az urak izgatnak, mintha mi a háborút a hit és a katholikusok ellen indítottuk volna meg.
Ne hagyjátok magatokat a báránybőrbe bújt farkasok által megcsalni; azok nem szólnak igazat, kik titeket már száz és száz év óta csaltak, nyúztak; ők most ezt azért teszik, hogy a tótokat szétválasztani, azután ennek egy részét elnyomni lehessen, és utoljára titeket minden szabadságtól megfosztani és a régi alárendeltségbe juttatni. – Hogy a mi háborúnk nincs a katholikusok ellen intézve, bizonyítja az hogy fő tanácsosaink szintén katholikusok, a nép nagy száma szintén a szent katholikus valláshoz tartozik, és köztünk katholikus plébánosok is találtatnak.
Szent előttünk a hit, és mi épen úgy tiszteljük a hitet, mint maguk a hivők. – Ne hidjetek tehát azoknak az izgatóknak, kik titeket csak elárulni, és szabadságtoktól megfosztani akarnak, hanem hidjetek nekünk, kik régi évektől fogva a tót nemzeti szabadságért harczoltunk. Mi tietek vagyunk, legyetek ti is a miénk.
Kelt Brezován, 1848 … … hó …… napján.
H. F. Hurban,
a nemzeti tanács elnöke.
Daniel Jaroslav Bovik,
titkár.
Ludens Stúr,
a nemzeti tanács ülnöke.
 
A kamarilla azonban nem elégedett meg a tótok, szerbek és a horvátok felbujtásával. A lázítás műve nem volt még teljes. A bérczkoszorúzta Erdély még illetetlenül állott. A márcziusi szellő itt is pezsgőbb életet támasztott ugyan, de a havasok alján csend honolt. A román pór méla furulyaszóval kisérgette szökdécselő nyáját és áldotta az Istent, hogy barmainak jó legelőt, s családjának nyugalmas otthont adott. Szegény volt, de megelégedett; együgyű tudatlanságában szintúgy mint a tót, távol állott minden forradalmi vágytól:
Ennek a szegény s tudatlan oláh népnek, mely sürű tömegekben lakja Erdélyt; kellett még szenvedélyét felszítani, hogy a magyar nemzet leigázása sikeresen keresztülvihető legyen.
Itt az unió kérdését használták fel a felbujtásra.
Erdély, mely mindenha Magyarország elvátaszthatlan kiegészítő részét képezte, tudvalevőleg 1538-ban Szapolyai alatt szakadt el hazánktól. Nem akart megválni ősi szabadságától, s inkább elfogadta a török porta védnökségét, mintsem a Habsburg-ház jogara alá hajtsa fejét; függetlenül Magyarországtól, de függetlenül az osztrák zsarnokságtól is. Mihelyt azonban a török félhold fénye homályosulni kezd: a Habsburg-ház azonnal kinyujtja kezét Erdély, „mint Magyarország ősi tagja” után. I. Lipót 1688-ban már egészen birtokába veszi; ámde, nem, csatolja Magyarországhoz, hanem külön kormányoztatja.

Honvédtoborzás.
(Egykoru-rajz.)
Ez időtől kezdve Erdély sorsa is mind szomorúbbá válik. Megvannak ugyan a szabadságlevelei, de azokat immár alig veszi figyelembe az önkénykedő osztrák bürokracia. Egyik sérelem a másikat követi, végre még az országgyülések is elmaradnak. igy elerőtlenítve és leigázva a kicsiny Erdély még kevésbbé tud ellentállani az osztrák beolvasztási törekvéseknek, mint Magyarország. S ekkor itt is, a Királyhágón túl is felmerül az aggódó honfiak lelkében a régi testvéries viszony felújításának óhaja. 1790-ben Erdély rendei már lépéseket is tesznek az egyesülésre. A budai országgyülés örömmel hajol kérelmükre, s a koronázási hitlevélbe bele is igtatja, hogy „Erdély Magyarország koronájához tartozik, annak elválaszthatlan darabja” s a Fölség azt „Magyarország királyának jogán és neve alatt fogja kormányozni a törvények értelmében”; ámde II. Lipót a hitlevél ezen részét, ismételt felterjesztés után is, visszavetette. Maradt tehát minden a régiben, sőt a bécsi udvar még a viszály magvát is igyekezett elhinteni a két testvérország közzé.
Végre ismét maga Erdély szállott síkra az egyesülés mellett. 1842-ben az unió tárgyában feliratot intézett a királyhoz, majd külön bizottságot választott az előmunkálatok megtételére; 1846-ban pedig még hangosabban, még határozottabban követelte az egyesülés foganatosítását.
Midőn tehát az 1848-iki események beköszöntöttek: az unió kérdése egészen érett volt már. Ugy Erdélyben, mint Magyarországon belátták, hogy az egyesülés mindkét országrésznek csak hasznára válhatik; mert míg külön-külön alig képesek a bécsi reakczióval megküzdeni: egyesülten és vállvetve bizonyára diadalt aratnak fölötte.
A pesti márczius 15-iki események hirét tehát riadó lelkesedéssel fogadta az erdélyrészi magyarság. Ime, végre megjött az óhajtva várt egyesülés pillanata! Az „unió” örömkiáltásától visszhangzottak a hóborított bérczek, a pázsitos völgyek. Még az oláh nép is örült, hogy végre az ő kezéről is lehull a jobbágyság bilincse. S ezen érzelmeinek az első, ápril 30-iki balázsfalvi román gyülésen külső kifejezést is adott, midőn üdvözölte az uniót. Csak a szászok maradtak hallgatagon, s gyanakodással fogadták az ujjáalakulás hirét.
A szász faj bevándorlása óta mindig elkülönözve állott Erdélyben. A Királyföld, amelyet gazdag városaival és virágzó községeivel elfoglalt, állam volt az államban. Az élelmes faj körülbástyázta magát mindenféle kiváltságokkal, egy rangba furakodott a honalkotó magyar és székely nemzettel, de azért mindig idegenül viselkedett Erdély iránt; amely neki boldog hazát adott. A bécsi kormány rendszerint a szászokat rántotta elő, ha Erdélyben zavart és viszálykodást akart csinálni.
Igy történt most is. Az önző szászok, kik kiváltságaikat féltették, bécsi intésre: Salmen Ferencz báró, Bruchenthal Sámuel, Ranicher Jakab stb. vezetése alatt, egyszerre csak elkezdtek a legszenvedélyesebben izgatni az unió ellen. Az oláh népre vetették ki hálójukat és minden eszközt megragadtak, hogy a műveletlen tömeget elcsábítsák.
„Oláh testvéreink! – így szólnak hozzájuk a szászok egyik titkos felhivásukban – fogjunk kölcsönösen kezet s kössünk egymással szövetséget, mely előtt a felfuvalkodott magyarok kevélysége meghajoljon, s a magyar és székely pusztuljon ki közös hazánkból. Mert hiszen Erdély nem a magyaroké; e szép ország a ti és a mi örökségünk, kik veletek egyesülni óhajtunk. Üzzük ki a jogtalanul betolakodott magyarokat és székelyeket. Ti számra nézve hatalmasok vagytok, mi hozzátok csatlakozunk és a császár katonái nemcsak föl nem kelnek ellenünk, hanem velünk fognak küzdeni a közös nagy czélért. A magyarok a jóságos császárt trónjától akarják megfosztani, hogy maguknak egy független országot alkossanak. Ezt nem tűrhetjük. Fel tehát a császár és közös hazánk védelmére!”
Majd előbukkantak az orosz propaganda ügynökei is, akik meg Daco-Románia ábrándképével kezdték bódítani a könnyen hívő népet.
– Magyarországnak, – így lázítottak, – mely a szláv törekvések utjában áll, immár ütött a végórája. A harcz küszöbön van. A románok legyenek tehát résen, hogy a leigázott Magyarország romjain, Erdély, Moldova és Oláhország egyesítésével ujolag felépíthessék a régi dicső Dáciát. Igy akarja ezt maga a hatalmas czár is, aki kegyelmébe veszi az alakítandó uj országot s a saját családjából egy nagyherczeget ad neki királyul.
A nép ez izgatásokra már idegenkedni kezdett az uniótól, de azért még elég nyugodtan viselkedett. Midőn azonban azt látta, hogy nemcsak papja, de egyik püspöke is: Saguna András az izgatók pártjára állott: vad ösztönei feltámadtak, s gyülölettel kezdett eltelni a módosabb székelyek és magyarok iránt. Most már aztán könnyen ment az izgatás. A tévutra vezetett együgyű pór elhitt mindent. Elhitte, hogy a robotot nem törlik el, sőt sulyosbítani fogják; elhitte, hogy maga a császár kivánja a magyarok kiirtását; elhitte, hogy győzelmük esetén a magyar és székely birtokosok földje az oláhság közt fog felosztatni.
A köznép ilyetén felizgatása után már csak a szervezkedés volt hátra. S Saguna püspök, ki már ekkor a pártütés élén állott, erre nézve is megtalálta az alkalmat. Május 14–15-ikére Balázsfalvára papi-gyülést hirdetett. Ez azonban csak ürügy volt a kormányszék megtévesztésére; mert Saguna, papjai révén, voltaképen az oláh népet akarta Balázsfalván összecsődíteni.
És terve sikerült is. Május 13-án pópák vezetése alatt mintegy tizenötezer oláh sereglett össze a balázsfalvi mezőkön. Eljöttek az összes főagitátorok is, u. m. Laureani Trebonianus nevelő, Pap Sándor táblai irnok, Barnucz Simon tanár stb. Természetesen ott volt Saguna püspök is, udvari papjai kiséretében. De megjelent az egyesült görögkeleti püspök: Lemény János is, hogy lehetőleg ellensúlyozza a túlzók izgatását.
A gyülés; illetőleg előértekezlet május 14-én vasárnap, fényes istentisztelettel kezdődött. Mise után mindjárt ott a templomban Barnucz tartott izgató beszédet a néphez. A gyűlölet hangján emlékezett meg a magyar nemzetről, amely csak bitorolja az oláhok vérrel szentelt földjét. Majd az unió ellen menydörgött és arra izgatta a népet, hogy annak megvalósítását minden eszközzel hiusítsa meg. Szidta az úriosztályt, amely igában tartja az oláh népet; dicsérte az osztrák császárt, a kinek mindenüket köszönhetik.
A románoknak volt ez időtájt egy martirjuk is: Mikas-nak hivatta magát, de a valódi neve Mikes Ferencz volt; egy eloláhosodott magyar nemes: korcs utód, ki hűtlenné lett nevéhez, őseihez és hazájához; s a ki veszélyes bujtogatásai miatt már az előző évben börtönbe került.
Barnucz, beszéde folyamán, hogy nagyobb hatást érjen el, erre a román martirra hívta fel a gyülés figyelmét, s azt indítványozta, hogy a kormányzót azonnal egy küldöttség keresse fel, amely Mikas szabadlábra helyezését követelje.
– Ha Mikast ki nem adják, tömegesen megyünk a kiszabadítására! – kiáltotta az egyik kolompos.
– Ugy van! – zúgta rá a tömeg. – Most szabadság van, beszélhet mindenki, a mit akar.
A gyülésen ott volt az elzárt fiatal Mikas atyja is, egy jómódú birtokos, a kiről széltiben azt beszélték, hogy agyoncsigázott jobbágyai zsirján gazdagodott meg.
Az öreg Mikas, látva a hatást, amit Barnucz szavai előidéztek, maga is hozzá akart járulni a kedélyek felizgatásához. Feltápászkodott tehát a szónoki emelvényre és reszketeg, siránkozó hangon tagolta:
– Románok, testvérek! Ime előttetek áll a zsarnokság igája alatt megtört öreg, a kinek fia a szabadság igéiért kegyetlen rabságban szenved.
Az agg Mikas szavai még jobban felizgatták a tömeget.
– Le a zsarnok magyarokkal! Szabadítsuk ki a foglyot! – ordították tajtékzó dühhel.
Másnap, május 15-én megtartatott aztán a nagygyülés, a melyet azonban zárt értekezlet előzött meg. Ez előértekezleten csak a meghivottak, a nép előkelőbbjei: papok, ügyvédek, földbirtokosok vettek részt. Itt volt Janku Abrahám és Axente is, ez a két emberi szörnyeteg, akiknek kezéhez annyi ártatlanul kiontott magyar vér tapadt. A nép sűrű csoportokban ott rostokolt az Isten szabad ege alatt, a buja mezőkön.
Az értekezlet eredménye egy határozat lett, mely a következő tizenhat pontba tömörítette az erdélyrészi oláhság kivánságait:
A román nemzet kivánja:
1) Hogy alkotmányos, a többiekkel egyenjogu nemzetnek nyilváníttassék; évenként nemzeti gyülést tarthasson s állandó nemzeti bizottmánya legyen.
2) Hogy az oláh egyház, minden felekezetesség s az unitus és nem unitus nevezetek eltörlésével, egygyé olvasztatván, minden más ajkuak egyházaitól független legyen s mindazon jogokkal felruháztassék, melyekkel más nemzetiségek élnek. Minden évben egyházi zsinat tartassék, melyben polgári rendüek is részt vegyenek. E vegyes zsinat válaszsza a püspököket. Balázsfalván érsekség állíttassék fel.
3) Hogy az urbéri viszonyok és a dézsma, kárpótlás nélkül törültessenek el.
4) Hogy minden czéh és külvám szűnjék meg, az ipar és kereskedés teljesen szabad legyen.
5) A török kormánynyal s a dunamelléki tartományokkal az erdélyi oláh juhászokra nézve kötött szerződés akként ujíttassék meg, hogy a kettős adó megszűnjék.
6) Hogy a bányatized törültessék el.

Saguna András püspök.
(Az erdélyrészi oláh mozgalom vezetője.)
7) A szólás korlátlanul, a nyomtatás minden kezességi összeg nélkül szabad legyen.
8) A népgyűlések s egyesületek semmi módon ne korlátoltassanak.
9) Esküdt bíróság állíttassék fel, s itélet előtt senki se fogassék el.
10) A végvidéki katonasággal kapcsolatban felállítandó nemzetőrségnél csak román nemzetbeliek alkalmaztassanak tisztségekre.
11) A hajdan románoktól birt s most mások kezén lévő földek amazoknak adassanak vissza. A Királyföldön s egyebütt lakó románok sérelmei orvosoltassanak.
12) A román papok a status által láttassanak el, egyenlőleg a többi felekezetek papjaival.
13) Elemi, tudós, ipar és katonai iskolák a románok számára államköltségen állíttassanak, de a tanárok a nemzet által választassanak.
14) Adót s más közterhet mindenki aránylag viseljen.
15) A szabadság, egyenlőség és testvériség alapján új alkotmány és új büntető törvénykezési rendszer készíttessék.
16) Az unio kérdése mindaddig ne tárgyaltassék, míg a román, mint alkotmányos nemzet, nem lesz képviselve az országgyülésen.
Az ekként összeszerkesztett javaslattal, az értekezlet tagjai, harangzúgás közt, most a város délkeleti részén elterülő kaszálóra vonultak ki, ahol a nagygyülés tartatott meg.
A pázsitos rét közepén, orosz és osztrák zászlókkal diszítve, szószéket rögtönöztek. A nép tizenkét tömör sorban, csillag-alakulag felállítva, a szószék körül csoportosult.
A színpadi elrendezkedés után Barnucz lépett a szószékre, s felolvasván a javaslatot, mindegyik sorhoz külön-külön a következő kérdést intézte:
– Hallottátok-e a román, nemzet kivánságait? Hallván és megértvén azokat, – elfogadjátok-e a felolvasott tizenhat pontot?
Sorról sorra egyforma volt az előre betanított válasz:
– Igen, elfogadjuk!
Most egy másik agitátor: Belecescu Miklós szólalt fel és azt indítványozta, hogy e kivánságaikat, kérvénybe foglalva Saguna vezetése alatt negyventagu küldöttség vigye fel Bécsbe a császárhoz; egyúttal azonban terjeszszék be azokat a magyar országgyüléshez is.
Az összecsődített nép, amely talán azt sem tudta, hogy voltaképen miről folyik a szó, természetesen ezt az indítványt is vakon elfogadta.
A gyülés befejezésével Saguna az egybegyült tömeget előbb megáldotta, aztán I. Ferdinánd osztrák császár, mint Erdély nagyfejedelme iránti hűségre eskette fel.
A hazafias érzelmű Lemény János püspök, – ki mindvégig azon buzgólkodott, hogy a gyűlés le ne térjen a törvényesség útjáról, – sajnos, magára maradt. Még azt sem tudta keresztülvinni, hogy az esküformába „I. Ferdinánd császár” helyett „V. Ferdinánd király” tétessék.
Este Balázsfalván nagy örömünnep volt. A várost kivilágították, a nép elözönlötte a kocsmákat, s vígan pálinkázva, dudaszó mellett járta a kólót.

Janku Ábrahám.
A vezetők még két napig maradtak Balázsfalván. Május 16-án a kérvényeket csinálták meg, s Mikás kiszabadítása iránt tettek lépéseket. Május 17-én pedig egy szervező bizottságot alakítottak. A bizottság; amelynek „román pacificálo comité” nevet adtak, a következő tagokból állott: elnök Saguna András püspök, alelnök Barnucz Simon tanár; választmányi tagok: Belecescu Miklós tanár, Laureani A. Trebonianus nevelő, Cipariu Thimotheus tanár és Bran János.
Igy ért véget a balázsfalvi oláh gyülés, mely Erdélyben is elvetette a forradalom magvát.
A horvátországi pártütés, a felbujtogatott nemzetiségek vakmerő fellépése méltó aggodalommal töltötte el a nemzet jobbjainak keblét. Most már kétségtelen volt, hogy e veszélyes és összefüggő mozgalmak háta mögött a bécsi reakczió áll, mely ismét lánczra akarja verni a magyart.
A kormány megzsibbasztott erejéhez mérten minden lehetőt elkövetett, hogy ártalmatlanná tegye az izgatásokat. Ámde, a csillapító szónál alig állott egyéb eszköz rendelkezésére. Épp ez időben igen kevés katonaság volt az országban; ez is – egy két huszárezred kivételével – egészen idegen. A tisztikar, nyilván felsőbb utasításra nem hogy segédkezet nyujtott volna a kormánynak, de titokban még szitotta a tüzet.
A magyar ezredeket, a melyek segítségével talán még lehetett volna rendet csinálni, készakarva külföldön tartották. Egy részök az olasz harcztéren vérzett, más része pedig Galicziában, Csehországban és Morvában feküdt helyőrségen. Eszterházy herczeg egyre sürgette a magyar katonaság hazaszállítását; de hasztalan, mert az intéző körök mindig találtak valami kibuvót a dolog odázására. Batthyány gr. türelmét vesztve, ápril 24-én még egy kisérletet tett. Utasította Eszterházy herczeget: közölje a hadügyminiszterrel, hogy a kormány, sulyos felelősségének érzetében, maga lesz kénytelen hadcsapatokat szervezni, ha a közbiztonság fentartására szükséges katonaság nem bocsájtatik mielőbb rendelkezésére. Azt felelték: tegyen, amit jónak lát. S a magyar ezredeket tovább is künn tartották.
A látóhatár, a mely néhány hét előtt még olyan ragyogó, olyan derűs volt, lassanként elsötétedett. Mindenfelől villámterhes fekete felhők kezdtek összetornyosulni. Az emberek keblét szorongás fogta el; mintha érezték volna, hogy küszöbön a rettenetes vihar, a mely a nemzet összes szép reményeit megsemmisítéssel fenyegeti.
Különösen a fővárosban nagy lett a nyugtalanság. A közönség növekvő izgalommal fogadta az ujabb, meg ujabb vészhireket. Az arczokról tünedezni kezdett a mosoly, a közhangulat komorrá változott. Most már kétségtelenné vált, hogy a nemzet előre kitervelt és alattomosan keresztülvitt szörnyű árulással áll szemben, amelyet azonban egyszerü utczai tüntetésekkel nem lehet többé meghiusítani. Ennél hatályosabb és erősebb eszközökre van immár szükség.
E nehéz napokban érkezett Pestre az erdélyi rendek tizennégytagu küldöttsége, hogy a kormánynál az unió keresztülvitelét megsürgesse.
A küldöttséget, a melynek Wesselényi Miklós báró volt a vezetője, a közönség lelkes ovácziókkal fogadta. Az „ellenzéki kör,” vagy amint magát ujabban nevezte: a „Radical kör” a küldöttség tiszteletére lakomát rendezett. A második fogásnál egyszerre csak felemelkedik az asztalfőn ülő Wesselényi Miklós, s poharat emelve szólni kezd:

Honvédtábor.
(Egykorú rajz.)
– Polgártársaim! Fegyverre minden, ki azt csak valamennyire birja! …
A zsibongás hirtelen elnémul, a teremben mély csend támad. De ez csak egy másodperczig tart. A csatakiáltás sziven ragadja a hallgatókat, s a másik pillanatban már felugrálnak székeikről, odatolongnak Wesselényi köré és kipirult arczczal, fénylő tekintettel visszhangozzák:
– Fegyverre! Fegyverre!
A vak Wesselényi, fájdalom, nem láthatja már a hév tüzétől kigyúlt arczokat, de hallja a megujuló lelkes kiáltást. S az ősz vezér mozdulatlan, sápadt arczát az öröm derüje ragyogja be; ugy tetszik, mintha elhomályosult szemeiben egy fényes sugár villanna meg. A mint a csönd helyreáll, beszédes ajkán ismét megindul a szó és az egész termet betöltő érczes hangon imígy folytatja:
– Igen, fegyverre testvérek! Használjuk föl a sajtót, a szónak hatalmát, a petició jogát, igaz ügyünk mellett minden becsületes ember és az egész világ rokonszenvét felkölteni. Tudassuk e hon lakosaival és a föld minden népével az illirek merényének vétkességét és a kamarilla átkos czélzatát. Szóljunk magunk az illirek és horvátok jobbjai józanabb eszéhez s helyesebb érzetéhez. Mondjuk meg nekik, minő kétes az út, merre csábíttatnak s hogy hasonlítatlanul jobb reájok nézve a szabadságot, melyet oly örömest osztunk meg velük, élvezni velünk, s azt együtt összes erővel védve folyvást és biztosan élvezni, mintsem vér és átok bérén vásárolni valamit, minek eredménye nagyon is bizonytalan. Szólítsuk fel tót honfitársainkat a kivívott közös szabadság nevében, s mondjuk meg nekik, hogy: habár fajrokonaik is azok, kik mi ellenünk törnek: de az ő szabadságuk ellen is törnek azok és reájuk a régi rosszak özönét akarják visszaidézni. És mondjuk a monarchia minden részeinek, melyekre mostan általánosan derült az alkotmányosság napja: miszerint Jellasich illireivel nemcsak mi ellenünk, hanem szintugy izent ellenük háborút. Azt akarja ő semmivé tenni, miért Bécs nemes fiainak vérök folyt s mit a legjobb király áldásként nyujtott hű népeinek. Járuljunk továbbá illő peticióval miniszteriumunkhoz; kérjük meg azt, szólítsa fel jó királyunkat, hogy sem mint magyar király, sem mint többi tartományainak fejedelme ne szenvedje azon egyenesen személye ellen intézett csúfos rágalmat, mintha azt, mit jósága, helyesség-érzete és jót eszközlő hatalma teljességében önkéntesen tett, csak gyalázó kényszerítés következtében tette volna. Iily szellemben, ily czélra szólaljunk fel mindenütt és untalan. De tegyünk is amellett, tegyünk mindent, a mit csak a legfeszítettebb áldozat mellett tenni képesek lehetünk. Fegyverre azért! Legyünk szilárdul elhatározva küzdeni ernyedetlen; s ha a sors enyészetet mért reánk, ne korcsosodás s lankadság sorvasztó rút halálával múljunk ki a nemzetek közül. Rabigában görnyedni egy nyomoru élet fentarthatásáért gyalázó! Ne engedjük soha, hogy a szolgaiasság mirigye nemzetiségünket s szabadságunkat izmonként rothaszsza le rólunk és undor-halált haljunk; lehető legdrágábban eladva s habár mindent, de a becsületet el nem vesztve, szálljunk a dicsők sírjába. Fegyverre polgártársak! Elszánt ember kevés is sokat tehet. Engem a balsors megfosztott attól, hogy zászlót ragadva fölkereshessem a helyet, hol legtöbb a veszély és legméltóbb a küzdés. De így is nemzetünknek néhány ellenségét fojtandja meg ez izmos két kar, mielőtt honomnak még szabad földén elvérzendem. Élet vagy enyészet vár-e nemzetünkre? – isten kezében áll; de a mi kezünkben van becsületünk és a nemzet becsülete. Azért éljünk, vagy haljunk, de magyarok és szabadok véglehelletünkig. Poharamat a független és szabad magyar hazára ürítem! …

Jeszenák János báró.
(1848-iki arczkép.)
Wesselényi lángragyujtó pohárköszöntője általános és mély benyomást keltett. Szózata, mintha Lehel fujta volna meg csatárahívó kürtjét, végigzúgott az egész országon és felköltötte az ősi harczikedvet.
Minden körben csak a híres pohárköszöntője általános és mély értelemmel helyeselték azt. Belátta mindenki, hogy egyértelmű volna az öngyilkossággal tovább is összetett kezekkel tétlenül nézni, miként készítik a nemzet számára a máglyát. Üssön hát kardjára a magyar és tanítsa emberségre a pártütőket! Védje meg önmaga fenyegetett hazáját és ősi szabadságát!
E közóhajtásnak a „Radical kör” adott legelőször külső kifejezést, midőn felhívta a kormányt, hogy rendelje el haladéktalanul a toborzást és a jelentkező önkénytesekből nemzeti hadsereget szervezzen. A „Radical kör” e történeti nevezetességü felirata, a mely a honvédsereg felállításához az első lökést adta, következőleg hangzik:
 
Miniszter Urak!
„Veszélyben van a hon, – fel minden, ki magyar, ki polgár!” – így szólt b. Wesselényi Miklós. Szavai szivünk mélyére hatottak, és meg vagyunk győződve, hogy nagy hazánkfia szeretett nemzetének soha nemesebb szolgálatot nem tőn, mint midőn bennünket lelkes szavaival azon veszélyre figyelmeztetett, melybe az osztrák megbukott bürokrácia, ármányosan felhasználva minden alkalmat, hazánkat dönteni készül.
Tudva van ugyanis – a Bánát és Bácskában minő véres jelenetek merültek fel. A szerbek hazánkbeli több helyeken szakadást proklamáltak és egyesülést Szerbországgal. Az illir izgatók hazaárulással vádolják mindazokat, kik magyar rokonszenvet táplálnak. Szlavonita és horvát testvéreinkhez körlevelet intéznek, melyben őket arra szólítják fel, hogy miniszteriumunkat el ne ismerjék. Magyarországtóli elszakadásra izgatnak és megalapítására egy magyar részek és aldunai tartományokból összeszerkesztendő illir birodalomnak. Mindent elkövettek, hogy a velük egy valláson levő oláh fajt is részükre elcsábítsák.
És hogy mindezek az osztrák megbukott bürokrácia ármányai következtében történnek, bizonyságául szolgál az, hogy Jellasich, ki utazó rémeként horvát bánnak kineveztetett, kinyilatkoztatta: hogy ő ellenforradalomnak álland élére. Mert – ugymond – az, mit királyunk a jog és szabadság érdekében tett, tőle kicsikartatott, s hogy ő – Jellasich, – illireivel s százezeren felül intésére váró határőreivel megmentendi császárját ezen állítólag kényszerű állapotából, s visszaállítandja annak régi hatalmát s a dolgok régi állását.
Kétséget nem szenved, hogy a magyar föld, nemzetiség, szabadság veszélyben van Kell tehát hogy a vészharang meghúzassék. Intézkedéseinknek czélszerüen, erélyesen, rögtön kell megtörténni.
Ezekre nézve legyen szabad azon bizalomteljes ragaszkodásunknál fogva, melylyel önök iránt viseltetünk, hazafias kötelességtől vezéreltetve, igénytelen szót emelnünk.

1848–49-iki pecsétek.
Tapasztalásból merített régi igaz mondat az: hogy „ki békét akar, harczhoz készüljön.” Más részről tudva van, hogy slavonita s horvát testvéreink nagyobb része velünk tart, de hogy a bár kisebb, de erélyesebb, rakonczátlankodó illir-párt által elnyomatik. Őket ily állapotban hagynunk nem szabad, elhagyni menthetetlen hanyagság, bűn volna. De nekünk is minden ellenséges megrohanást visszaverni hazafiúi kötelességünk. Ezeknél fogva mi mindenekelőtt egy hadseregnek felállítását látjuk elkerülhetetlenül szükségesnek. És mivel országgyűlést most rögtön egybehívni nem lehet, e hadsereget országos toborzás utján, önkénytesekből véljük összeállítandónak, melyhez a rögtön rendelkezésünkre állható magyar katonaság hozzásoroltassék. Szükségesnek tartjuk továbbá: hogy e sereg egyik fontos tényezőjéül magyarokból tűzérsereg állíttassék fel; hogy a hon lakosai pénz, élelem és más nembeli adakozásokra felszólíttassanak, s hogy ezek iránt az intézkedés minél czélszerűbben, minél gyorsabban megtörténhessék, a haditanács több szakértő, erélyes egyénekkel szaporíttassék. Czélszerűnek tartjuk továbbá: hogy meg nem nyugodván azon hatásban, melyet a sajtó gyakorolni fog, népszerű emissáriusok küldessenek szét részint közvetlenül a középpontból, részint közvetve a hatóságok részéről, kik a népet nyelvkülönbség nélkül, a dolgok valódi állásáról: arról, mit mi akarunk, s mit ellenségeink akarnak, fölvilágosítsák. Emissariusok küldessenek különösen az oláh fajhoz is, mielőtt a rácz és illir izgatók részéről lefoglaltatnék.
Oláh testvéreinknek egyik régi sérelmük az, hogy a ráczok s más ajku hitsorsosaik által egyházi ügyeiben elnyomatnak. Miért, tekintve az oláh fajnak a magyarokhoz tanusított hű ragaszkodását, tetemes számát s más ajku hitsorsosaik fölött túlnyomóságot, méltányosnak, igazságosnak tartjuk, hogy mindenhol kellően képviseltessék, különösen pedig: hogy kormányunkban is méltó helyet foglaljon s hogy egyházi ügyeivel egy külön osztály bizassék meg.
Szükségesnek tartjuk végezetül, hogy a hatóságok vidékeiket éber figyelemben tartsák és az ellenséges érdekben izgaták ellen jogosan járjanak el. Jellasich pedig, ki mint tisztviselő és polgár egyaránt vétkezett, mint nőtlen hivatalnok hivatalától elmozdíttassék, a hazán elkövetett árulásért pedig törvény értelmében szigoruan megbüntettessék.
Tegyük ezeket, tisztelt hazafiak! Tegyünk mindent, hogy rabszolgaságtól tiszta nemzeti hajónkat e földrázó viharon át a biztos kikötőbe: a szabadság, egyenlőség, testvériség kikötőjébe bevezethessük. Teremtsünk mindenek fölött önkénytes sereget elő, melyhez mi minden szellemi és anyagi erőnket a miniszterium rendelkezésére felajánljuk és ha hajdan igaz volt Zrínyi Miklós hősünk jelszava: „ne bántsd a magyart!” úgy most is megvagyunk győződve, hogy ha a riadó megfuvatik, a kitüzendő zászló alá százezrek hazafiúi buzgósággal sietendnek és ellenségeink szétzúzatván, a hon, melyet kell hogy megmentsünk, meg lesz mentve.
Kelt Pesten, ápril 30. 1848.
A „Radical kör” határozatából
Reök István,
jegyző.
Teleki László,
elnök.
 
A kormány, mint említettük, immár maga is belátta, hogy e fenyegető veszedelemmel szemben az országban állomásozó sorkatonaság támogatására komolyan nem számíthat. Még nem vesztette el ugyan reményét, hogy a koronás király elvégre is utját szegi a kamarilla fondorlatainak; de addig is, míg ez megtörténik, csakugyan gondoskodnia kellett a megzavart rend helyreállításáról. A közönség e felbuzdulását annál szivesebben vette, mert maga is komolyan foglalkozott katonailag rendszeresített ujabb nemzetőrcsapatok felállításának eszméjével. A „Radical kör” felirata tehát éppen kapóra jött. A minisztertanács beható eszmecsere után elhatározta, hogy kiírja a toborzást. A jelentkező önkéntesekből egyelőre tiz zászlóaljat és egy üteg tűzérséget szervez, amelyet katonailag fog felszerelni és begyakoroltatni. A kormány ekkor még talán nem is gyanítá, hogy ugyszólván csak napok kérdése, midőn ezek az ujoncz-csapatok szembe kerülnek az uralkodóház edzett hadseregével. Hiszen távol állott a nemzettől minden erőszakos, forradalmi szándék. A kormány csupán rendet akart csinálni és semmi egyebet. S bár, sajnos, volt már reá elegendő ok: a trón iránti hűség ekkor még nem ingott meg. Meg akarták menteni a lázongó nemzetiségek prédájától Magyarországot, de nemcsak a honalapító magyar faj, hanem az uralkodóház számára is.
A minisztertanács határozatához képest május 16-án csakugyan kiiratott a toborzás. Batthyány gróf, mint ideiglenes hadügyminiszter és Baldacci Manó báró, a nemzetőri haditanács elnökének aláirásával lelkes kiáltvány bocsájtatott ki, a melyben felhivatik a nép, hogy siessen a veszélyben forgó haza és trón védelmére.

Lemény János, erdélyi gör. kel. püspök 1848-ban.
Hazafiak!
Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak, – így kiált fel a szózat.
Minden hazafi szent kötelessége, hazáját bel- és külellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény.
A törvény parancsolta nemzetőrségen felül szükséges haladéktalanul egy tízezer főből álló rendes nemzetőrség felállítása.
A haza nevében szólíttatnak fel tehát mindazon honlakosok, kik a rendes nemzetőrseregbe, az ország zászlója alá, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére belépni kivánnak, hogy magukat az illető hadfogadó (Werbung) helyeken bejelentsék.
A belépő nemzetőrök három évi szolgálatra kötelezik magukat; az álladalom részéről fegyverrel s ruházattal láttatnak el, és szolgálati idejök alatt azon fölül, hogy a hitletétel alkalmával foglaló pénzt 20 pfrtot kapnak, közvitézek naponkint 8, tizedesek 16, őrmesterek pedig 24 pengő krajczár díjt fognak az ország pénztárából húzni.
Szükséges, hogy e rendes nemzetőrség tisztekkel elláttassék: e végett felhivatnak a rendes sorkatonaságban szolgáló magyar haditisztek és más, a tiszti fokozatra képes hazafiak is, kik e rendes nemzetőrségnél főtisztekül alkalmaztatni kivánnak, hogy magokat a nemzeti őrsereg alkotásával és rendezésével megbízott ideiglenes választmány elnökénél, b. Baldacci Manó ezredesnél (Pesten, István főherczeg czímű vendéglőben) jelentsék.
Végre, minthogy az ország rendes nemzetőrségi lovas ágyutelepet is állitand fel; az erre képes rendes tűzérségi magyar egyének és hazafiak felszólíttatnak: ugyanazon ezredesnél magukat haladéktalanul jelenteni.
A haza bizodalmasan várja fiaitól, hogy a mostani veszélyes körülmények közt, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá minél előbb összesereglendenek.
Egy másik, hasonlóan lelkes felhivás pedig a sorkatonasághoz intéztetett, a melyben főleg a nyugdijas tisztek és a kiszolgált altisztek szólíttatnak fel, hogy lépjenek a nemzetőrséghez.
… Mindazon még szolgálatban levő vagy nyugalmazott, vagy kilépett magyar tiszt urak, – mondja a többi közt e felhívás, – kik a rendes nemzetőr zászlóaljakba besoroztatni kivánnak, haladék nélkül jelentsék magukat, és pedig az elsőrendűek szokott hivatalos uton, a többi a nemzeti őrsereg felállításával megbizott bizottmány ideiglenes elnökénél, báró Baldacci Manó ezredesnél.
Minden kiszolgált katonai egyének őrmestertől lefelé, szintén felszólíttatnak, annál is inkább, minthogy velük leginkább az altiszti helyek betöltetni fognak. Hasonló felhívás intéztetik a még szolgálatban levő altisztekhez magyar ezredekben, de csak a mennyiben ezen általtétel hátralevő szolgálati idejökkel megegyeztethető, vagy egyéb törvényes kötelezettség általlépésüket nem gátolja. Azon nyugalmazott tisztektől, kik a koruknál és egészségi állapotuknál még szolgálni képesek, a haza azt várja, hogy sietni fognak szolgálatukat felajánlani.
A sorkatonaságtól a rendes nemzetőrségbe belépő tisztek a hadseregnél rangjukat megtartják, és ha önmagok, vagy felsőbb rendeletek megkivánják, ismét régi testületeikhez előbbi rangviszonyaikba visszahelyeztetnek. Ha a rendes nemzetőrségnél szolgálatuk ideje alatt az illető testületekbeni előléptetési sor őket illetné, e részbeni igényük ezen ujabb alkalmazásukban tőlük meg nem tagadható.
Azon altisztek és nemzetőrök, kik a rendes nemzetőrségbeni szolgálatban elaggottakká lennének, ha közvetlen a sorkatonaságból általléptek, további ellátásuk tekintetéből a katonai javadalmakra igényt tarthatnak …
A toborzás helyéül a következő városok jelöltettek ki: Pest, Pozsony, Kassa, Miskolcz, Nagy-Károly, Nagy-Kálló, Debreczen, Gyula, Szeged, Eger, Jászberény, Kún-Szent-Miklós, Győr, Komárom, Veszprém, Zala-Egerszeg, Szombathely, Székesfehérvár, Kaposvár, Szegszárd és Pécs.
S május 20-án az ország minden részében nagy hévvel megindult a toborzás. Vidám muzsikaszó verte fel a közönséget. Délczeg huszárok, nyalka nemzetőrök járták a verbunkost; s virágos szóval, szívdobbantó dallal dicsérték el a katona-élet szépségeit. Vajmi kevés kellett a fölavatáshoz. Egy parola, egy kézszorítás és megtörtént a kötés.

Orosz gyalogság 1849-ben.
(Eredetije a bécsi cs. udv. könyvtárban.)
De csalogatásra sem volt valami nagy szükség. A fiatalság maga kereste fel a toborzó helyeket, s önként, csupán szive sugallatát követve, lelkes örömmel ajánlotta fel karját a hon védelmére. Boldog volt, a kinek fejét megérintette a huszárcsákó, aki odaállhatott a vigan lengő trikolor alá. Nemes vetélkedés támadt az egyszerü pórfiu és az uriosztály iskolázott gyermeke közt, hogy melyikök öltheti hamarább magára a piros zsinóros, kávészínü honvédatillát. És a kik között még nem régen lebonthatatlannak látszó válaszfal emelkedett: azokat most édes testvérekké avatta fel a haza szent szerelme. A toborzás hívó muzsikája még a zárdák és a szemináriumok csöndes rejtekébe is elhatott. Biharban egy kapucinus szerzetes csapott fel honvédnek, a jászói premontrei rend növendékei közül egyszerre hatan cserélték fel a szép fejér reverendát a még szebb honvédatillával.
Pesten, – mely az 1-ső és a 2-ik zászlóaljat szolgáltatta, – a felhivás után mindjárt másnap, márczius 17-én megindult az önkénytes ujonczozás. A hadfogadó-hely a ferenczvárosi tehén-utczában volt, de a verbunkosok csalogató zene mellett ismételten bejárták az egész fővárost. A toborzást a nemzeti muzeumnál kezdték meg. A márcziusi napok ez emlékezetes helyét már a reggeli órákban elözönlötte az egyetemi hallgatóság. Elsőnek egy Brandl Károly nevezetü jogász csapott fel. Ez az idegennevű, de magyarszivű lelkes ifju volt tehát a legelső honvéd. Brandl után azután következtek a többiek: a jurátusok, mérnökök, orvosnövendékek, kispapok, stb. A tantermek néhány nap alatt kiürültek; az egyetem kapuit be kellett csukni. Május végén már zászló alatt állott a szükséges kétezer ember.
Hasonló fényes sikerrel zajlott le a toborzás a vidéken is, Szeged a vitéz 3-ik zászlóaljat, Kassa pedig a híressé vált 9-ik zászlóaljat adta. Mindakettő a magyar ifjuság szinét-virágát foglalta magában. Ez a két zászlóalj szolgált keretéül a veres sipkásoknak, ezeknek a mithoszszerü alakoknak, a kiknek rettenthetlen hősiessége, mint valami csodás legenda ma is ott él a regélő nép ajakán.
A nyugalmazott tisztek közül szintén számosan léptek a nemzetőrségbe.
Az ekként összetoborzott nemzetőrség egészen a rendes sorkatonaság mintájára szerveztetett. Hasonló volt hadifegyelme, hasonló felszerelése. Még a vezényszó is csaknem ugyanaz volt, csakhogy természetesen magyarul hangzott. Az egyenruha veres-zsinóros kávébarna attilából, szűk kéknadrágból és bakancsból állott; a csákón az ország czímere díszlett, a bornyút fekete szíj tartotta. A közlegények 8 pkr., a tizedesek 16 pkr., az őrmesterek pedig 24 pengő krajczár napizsoldot húztak.
A tisztek fizetése a következő volt: hadnagy 30 pfrt., főhadnagy 40 pfrt., százados 80 pfrt., őrnagy és zászlóalj-parancsnok 130 pengő forint havonként.
A zászlóaljak élére, az első szervezés alkalmával, őrnagyok állíttattak.
Az első tíz zászlóalj, toborzási helye szerint, a következő volt:
1-ső zászlóalj Pesten. Parancsnokoló őrnagy: gróf Lázár György.
2-ik zászlóalj Pesten. Őrnagya: Cserey Ignácz.
3-ik zászlóalj Szegeden. Őrnagya: Damjanich János.
4-ik zászlóalj Pozsonyban. Őrnagya: Szászy János.
5-ik zászlóalj Győrött. Őrnagya: Horváth Dániel.
6-ik zászlóalj Veszprémben. Őrnagy: Szabó Zsigmond.
7-ik zászlóalj Szombathelyen. Parancsnokoló őrnagy: Petok Antal.
8-ik zászlóalj Pécsett. Őrnagya: Vitalis Ferencz.
9-ik zászlóalj Kassán. Őrnagy: Vitalis Sándor.
10-ik zászlóalj Debreczenben. Őrnagya: Szemere Pál.

Kossuth a nép közt.
(Egykoru kép )
E csapatok eleintén, – megkülönböztetésül a helyi szolgálatra alakult polgárőrségektől – „rendes nemzetőrség”-nek neveztettek. De ez a csaknem egyforma elnevezés gyakori összetévesztésre szolgált alkalmul. Más, megfelelőbb gyüjtő-nevet kerestek tehát az uj magyar sereg számára. E fölött aztán a lapokban is élénk eszmecsere indult meg. Egyik ezt, a másik azt ajánlotta, de egyik indítvány sem volt jó. Kiss Károly akadémiai tag szintén hozzászólt a kérdéshez. Kisfaludy Károly az „Élet korai” czímü költeményéből: „Nem csügged a honvéd, tisztjét teljesíti,” sort idézve, azt ajánlotta, hogy neveztessék el a rendes nemzetőr: „honvéd”-nek, az uj nemzeti hadsereg pedig „honvédség”-nek. Ugyis azért alakíttatott, hogy a hont védje. Az eszme tetszett; helyeselte a közvélemény, elfogadta a kormány; s a névcsere csakhamar megtörtént.
Igy születtek az 1848–49-iki honvédek, a magyar dicsőség ez örökkön élő félistenei.

Illyr izgatás Horvátországban.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages