VI. Az árnyék-király. | 1848/49-es szabadságharc története

VI. Az árnyék-király.

Jellasics pártütése. – Királyi biztos Horvátországban. – Hrabovszky János báró. – Jellasics letétele a báni méltóságról. – A bécsi miniszterium akadékoskodása. – A sorkatonaság és a magyar hadügyminiszterium. – Vérengzés a budai főhadparancsnokság előtt. – A vizsgálat. – A Károly-kaszárnyai összeütközés a rendes katonaság és a nemzetőrök közt. – Bécsben máj. 15-én ujabb forradalom. – A király menekülése Insbruckba. – A magyar nemzeti bank megalapitása. – A nemzet csodás áldozatkészsége. – A király Magyarországba való jövetelét súlyos feltételekhez kötik.

A látóhatár egészen besötétült A gyűlölség villámai czikáztak végig a komor látóhatáron: Immár minden pillanatban félni lehetett a belháború viharának kitörésétől.

Különösen Horvátországban vált napról-napra fenyegetőbbé a helyzet. Jellasics kinevezése mámorossá tette az illyr-pártot. Most már biztosra vették, hogy maga az udvar is helyesli felforgató törekvéseiket. Zágráb egészen forradalmi képet öltött. A. „Dvorna,” az illyr-párt e korhely-tanyája, főhadiszálláshoz hasonlított. Helyiségei naponként megteltek gyanus alakokkal, akik előbb titokban, később pedig már egész nyiltan a Magyarország ellen viselendő háború esélyeiről tanakodtak. Ezen összejövetelek intézője és hangadója Gáj volt, aki mióta visszatért Bécsből, nem ismert határt az izgatásban.

– Bécsben, – szólt dicsekvő hangon egyik ilyen összejövetelük alkalmával, – számos nagyúr: exczellencziások, méltóságosak könyörögtek, hogy miután koldusokká lettek, mentsem meg őket. Megigértem. Hiszen az árvai, liptói, trencsényi tótok ugyis csak alkalomra várnak, hogy a magyarok ellen fölkelhessenek. Ki kell irtani az ázsiai arisztokratákat, mert ameddig ezek fognak rajtunk zsarnokoskodni, szabadok nem leszünk.

Ilyféle fenhéjázó beszédekkel bódította Gáj híveit. Nem mondta ki ugyan egyenesen, de sejtetni engedte, hogy háta mögött az udvar áll; ami egyértelmű volt azzal, hogy a horvát nép a legmagasabb körök kedvére cselekszik, ha Magyarország ellen pártot üt. Ez a hitegetés természetesen még vakmerőbbé tette az illyreket.

Midőn tehát Jellasics elfoglalta a báni-széket, egész Horvátország már alá volt aknázva. Készen állott minden, csak ürügyet kellett keresni a végleges szakításra. S Jellasics rajta volt, hogy ezt az ürügyet megtalálja. Ápril 18-án vonult be hangos ünnepségek közt Zágrábba és már másnap, ápril 19-én Túrmezeje (Turopolya) huszonnégy magyar községét statárium alá helyezte. Túrmezeje, melynek lakossága nagyrészt nemcsak magyarajkú volt, de nemesi kiváltságokkal is birt, mindig szálkát képezett az illyr-párt szemében. Közigazgatásilag Zágráb megyéhez tartozván, gyakran megtörtént, hogy a közgyüléseken leszavazták az illyrek magyarellenes indítványait. Jellasics tehát, részint, hogy az illyr-pártnak kedveskedjék, másrészt, hogy a horvátországi magyarság erejét megtörje: ápril 19-én Zágrábmegye alispánjához a következő levelet intézte:

Alispán Úr!

Elhatároztam, hogy mind Turopolya községeinek huszonnégy birája, mind a pokupszkói, poszáviai szabadosok előljárói, különösen a topolovecziek minél előbb jelenjenek meg előttem. Különösen pedig ezen báni parancsomnál fogva tegyen rendelést, hogy a turopolyaiak itt Zágrábban előttem megjelenjenek.

Jelentse pedig mind a turopolyaiaknak, mind a szabadosoknak részemről, hogy én őket, – ha ezen báni parancsomnak nem engedelmeskednének, – mint lázadókat fogom tekinteni, s velök mint ilyenekkel fogok elbánni.

Továbbá parancsolom, hogy Zágrábmegye területén a rögtönitélő biróságot tüstént hirdesse ki, azok ellen, akik a király, haza és a nemzetiség pártolói ellen bármi módon lázítani merészelnének. Ami ezen báni parancsom kihirdetését és végrehajtását illeti, önt és valamennyi hivatalnokot a legsúlyosabb felelősség alá teszem.

Zágráb, ápril 19. 1848.

Báró Jellasics, bán.

Jellasics ezzel megkezdte erőszakoskodásai hosszú sorozatát. Ápril 20-án ujabb kiáltványt bocsájt ki, amelyben a Magyarországgal fennálló kapcsolatot felbontottnak nyilvánítja és szigorúan megparancsolja az összes hatóságoknak, hogy kivüle másnak engedelmeskedni ne merészkedjenek; ápril 25-én Buccarit, mely a fiumei magyar kormányszék főhatósága alá tartozott, önkényüleg Horvátországhoz csatolja; ápril 27-én pedig Horvátország és Szlavónia egész területére kiterjeszti a rögtönitélő biróságot; belevonván Pozsega-, Verőcze- és Szerémmegyéket is, amelyek pedig a báni táblával csakis jogszolgáltatási viszonyban állottak.

Lenkey János honvédtábornok.

A statárium elrendelése már magában véve is törvénytiprás volt, mert ezt a főbenjáró fontos jogot úgy Magyarországon, mint a Kapcsolt Részekben csakis a nádor engedélyével gyakorolhatták kivételes és rendkivüli esetekben az egyes törvényhatóságok. Ámde, annak alkalmazása messze túlment még a törvénysértés határán is; ez már diktátori jogok gyakorlása volt. A statárium ugyanis nem a közbiztonság megbontói, hanem az alkotmányos horvát párt, de főleg Magyarország ellen irányult. Jellasics erre vonatkozó körrendeletében halált kiált mindazok fejére, akik netalán azt mondják, – amint igaz is volt, – hogy a horvát nép az úrbéri terhek eltörlését a magyar nemzetnek köszönheti; halált arra is, aki horvát létére a magyarokhoz húz. Szóval, bitó alá hurczolandó mindaz, aki a magyar állameszme hivéül vallja magát.

E jeladásra aztán egész Horvátországban elkezdődött a legféktelenebb terrorizmus. Az illyr-párt fokozódó dühhel valóságos irtóháborút indított a magyar nemzettel rokonszenvező horvátok ellen. Elég volt egy elejtett szó, valamelyik illyr-kolompos besugása, hogy a gyanuba kevert egyén statárium elé állíttassék. Ime egy-két példa. Kussevics Aurélt, az ország levéltárnokát, alkotmányos érzelmei miatt rövid úton megfosztották állásától és nyomozó levelet adtak ki ellene. Rosszabbul járt Szivics, Zágrábmegye alispánja. Az érdemes férfiú, mert Jellasics egyik törvényellenes rendeletét nem akarta végrehajtani, – elfogatott és statárium elé állítva, halálra itéltetett. A boldogtalan ember csak úgy menekülhetett a bitótól, hogy őrültséget színlelt.

Jellasics felforgatta az egész közigazgatást. A régi tisztviselőket mindenütt elcsapta és saját híveit ültette a helyükbe. Főispánokat nevezett ki, a közpénzeket magához harácsolta.

Az erőszakoskodás odáig fajult, hogy az emberek „Szlaviani” felirásu papirczédulákat voltak kénytelenek fövegük mellett viselni. Mert aki nem tüzött ki ilyen megkülönböztető jelvényt: azt mindjárt gyanuba fogták, hogy magyar érzelmű és börtönbe hurczolták. A házkutatás, vagyonelkobzás napirenden volt.

Eközben a rágalom és rémítés minden aljas eszköze felhasználtatott, hogy a műveletlen, nyers tömeg lángragyujtott szenvedélye még jobban fokoztassék. Papok ajkáról széltiben lehetett hallani az eféle predikácziókat:

– Magyarok törnek reátok, hogy nyert szabadságtokat tőletek elrabolják. Ez az ázsiai vad csorda meg fogja ölni gyermekeiteket, megbecsteleníti feleségeiteket és leányaitokat; elűzi papjaitokat, hogy a templomokat lutheránus és kálvinista papoknak adja át. Az atyának gyermekével, a férjnek feleségével nem lesz szabad anyanyelvén beszélni, hanem csakis magyarul. Nagy veszedelem jön reátok. Legyetek hát ébren és tartsátok készen fegyvereiteket.

S mindezek az üzelmek Jellasics utasítására, sőt pártfogásával történtek. Maga buzdítá híveit az erőszakoskodásokra. Fölkereste a Dvornát, összeült a legelzülöttebb emberekkel és együtt poharazott velük. Sütkérezett a népszerüség napfényében, de egyuttal adta a korlátlan hatalmu kényurat. Büntetett és jutalmazott. A kiről észrevette, hogy nem viseltetik rokonszenvvel törekvései iránt: azt a halálba üldözte; de viszont azokat, a kik vak bizalommal követték: dús javadalmazásu állásokba rakta. Gáj Lajos részére, aki a pártütés szervezésében jobbkeze volt, még a kir. tanácsosi czímet is kieszközölte az udvarnál.

Zágráb utczáin naponként nagy népcsoportokat lehetett látni, amint papjaik vezetése alatt a báni palotához vonultak, hogy Jellasics előtt kifejezzék hódolatukat. Egy ilyen hódolatnyilvánításról érdekesen emlékezik meg az akkori magyar lapokban egy szemtanu.

Orosz lovasság.
(Eredetije a bécsi csász. udv. levéltárban.)

Diakovich nevű felső sztubiczai lelkész 4700 földmívessel zarándokolt egy napon Zágrábba, hogy a bánnál a szokásos tisztelgést hiveivel együtt megtegye. Jellasics tábornoki egyenruhában, szertartásos ünnepséggel fogadta az óriási küldöttséget, a melynek nevében Diakovich a bánhoz a következő dicsbeszédet intézte:

– Boldog azon emlő, mely tégedet táplált. Boldog, mert te vagy istentől Messiásként küldve, hogy bennünket valahára a sok százados magyar igától megszabadíts. Egyedül csak te viheted ezt a nagy czélt keresztül. Haladj tovább is a megkezdett uton, mi mindnyájan minden órában készek vagyunk, hogy életünket is éretted áldozzuk!

Erre az üdvözlésre Jellasics pedig így felelt:

– Testvérek! Még nektek soha sem volt ilyen bánotok, mint én, aki anyanyelveteken szólt volna hozzátok. Mindíg idegen ajkuak valának, ezért voltatok ti rabok. Én azonban összetöröm lánczaitokat. De ezt a nagy munkát magam el nem végezhetem, a ti segítségteket várom; s jelenleg nem kivánok egyebet vak engedelmességnél. Csak igy érhetem el azt a nagy czélt, a melyet kitűztem magam elé. Bízzatok bennem: szabadok és szerencsések lesztek.

Ezután a birák közt pecsétes iratokat osztott ki, a melylyel községeiket felmenti a robot alól. Végül az egész gyülekezet szétoszlott a zágrábi csapszékekben, ahol a bán költségén nagy dinomdánomot csaptak. „Honnan veszik erre a pénzt? – sóhajt fel a tudósító, – nem tudom; de az mondatik, hogy a káptalannak van elég.”

De Jellasics nem elégedett meg csupán az izgatás ezen nemével. Bejárta keresztülkasul az egész tartományt, fölkereste a Határőrvidéket és mindenütt a horvát nép várvavárt Megváltója gyanánt ünnepeltette magát. Utja elé virágok hulltak, de nyomán a vad gyülölet lángja lobogott fel.

– Köszönöm hódolatotokat, – szokta mondogatni, – de ez kevés a nagy czél elérésére. Tetteket várok tőletek. Öntsetek golyót, köszörüljétek kaszáitokat, mert közeledik a percz, midőn – a gyűlöletes igát lerázzuk magunkról.

A magyar kormánynak vajmi nehéz helyzete volt ez üzelmekkel szemben. Látta az eltemető örvényt, amely felé Jellasics sodorni akarja az országot; tudta, hogy csak a legerélyesebb fellépés térítheti őt a törvényesség utjára, – de kezei kötve valának. Tetterejét nemcsak a belzavarok zsibbasztották meg, hanem az udvari-párt folytonos gáncsvetése is. Egyelőre a békülékenység terén maradt. Meg akarta próbálni, hogy kölcsönös felvilágosítással talán mégis jó útra terelhető az izgága bán. István főherczeg tehát, a minisztertanács megbeszélése alapján, ápril végén Jellasicshoz levelet intézett, amelyben bizalmasan felhívja, hogy ha a márcziusi vívmányokban valami sérelmet lát, egyenlítsék ki azt békés úton. Jöjjön tehát mielőbb Pestre és a magyar kormány tagjaival személyesen értekezzék beigtatásáról, a tartománygyülés összehivásáról s általán véve a horvátok kivánságairól, mert a kormánynak „erős szándéka és törekvése mindenben, mit a törvény, méltányosság és igazság megenged, odamunkálkodni, hogy a kölcsönös bizalom Magyar- és Horvátország közt erősödjék.”

Görgei Arthur.
(1848-iki arczkép.)

Jellasics daczos levélben válaszolt e bizalmas és jóakaratú megkeresésre. Kijelentette, hogy semmi szükség sincs arra, hogy állását e válságos időkben csak egy perczre is elhagyja. „Különben is – írja válaszában, – az 1848-iki törvényekkel nem is annyira Horvátország, mint az uralkodóház érdekeit látja sértve; s ezeket az érdekeket mint jó katona és hű alattvaló védeni tartozik.”

S e visszautasító levelének mintegy megerősítéseül, annak igazolására, hogy a magyar nemzettel véglegesen szakítani akar: a varasdi szép Dráva-hidat, mely Horvátország földjét Magyarországgal összeköté, karhatalommal széthordatta.

Ezzel természetesen a békés kiegyenlítésnek minden reménye eltünt. Erélyesebb eszközökre volt szükség. De a magyar kormány még most sem akart letérni a törvényesség utjáról. Azt határozta, hogy egyenesen a koronás királyhoz fordul orvoslásért. A nádor, Batthyány gróf társaságában Bécsbe utazott, s V. Ferdinándtól kihallgatást kérve, nyilt őszinteséggel tárták fel előtte Jellasics tűrhetlen viselkedését. A kihallgatásnak két királyi kézirat lőn az eredménye, az egyik a pártütő bánhoz, a másik pedig István főherczeg kir. helytartóhoz intézve.

A Jellasics báróhoz intézett kir. kézirat, amelyben a „kedves” bán egy kis szelid leczkében részesül, a következőleg hangzott:

Kedves báró Jellasics!

Legszilárdabb és legrendíthetlenebb akaratom a kormányzat egységének fenntartása a Magyarország koronája alatt egyesült országokban, mint azt királyi szavammal és a koronázási esküvel felfogadtam; soha sem fogom engedni, hogy a magyar korona országaiban a törvényes kapcsolat önkényes rendeletek, vagy egyoldalú határozatok által meglazuljon: ennél fogva odautasítom Önt, hogy királyi helytartóm parancsainak és az általam kinevezett magyar felelős miniszteriumomnak, melyet én az 1848-ik évi III. t.-cz. értelménél fogva Magyarország és az ezen országgal kapcsolatban álló országok törvényes kormányzatával felruháztam, az igazgatás ágában pontosan engedelmeskedjék és e királyi akaratom teljesítése fölött hivatalos hatáskörében minden tekintetben őrködjék.

Budapest május 7. 1848.

Ferdinánd.

A másik kir. kézirat, – amelylyel István főherczeg felhatalmaztatik, hogy Horvátországba teljhatalmú biztost küldjön ki, ekként szólt:

Kedves unokafivérem, István főherczeg!

Miután horvát királyságomban több helyütt különválási mozgalmak törnek ki, melyek következéseikben a Magyarországra fennálló kapocsra és összmonarchiámra nézve felette veszélyesekké válhatnának, ezennel megbizom Főherczegségedet, hogy szükség esetén egy arra alkalmas egyéniséget küldjön mint kir. biztost a szükséges teljhatalommal Horvátországba, hasonló merényletek és szándékoknak teljes erélyesség kifejtése általi elnyomására.

Bécs, máj. 6-án 1848.

Ferdinánd.

Klapka György 1848-iki arczképe.
(Eredetije az országos ereklyemuzeumban)

A kormány, kezében a király meghatalmazásával, most már szabadabban mozoghatott. Megvolt az alap, amire támaszkodva, a pártütő bán üzelmeinek véget vessen. S eltökélte, hogy véget vet. István nádor, mint a király helytartója, Szemere belügyminiszter ellenjegyzése mellett, május 10-én erélyes hangu rendeletet küldött Jellasicsnak, melyben felhivja, hogy összes törvénytelen rendeleteit tüstént vonja vissza, s erről három nap alatt jelentést tegyen.

… „Miután Ö felsége koronás királyunk és az 1848: III. törvényczikk által, – igy szól a többi közt a nádor rendelete – a végrehajtó hatalomnak a felelős miniszterium általi gyakorlására teljes hatalommal, ugy az országban, mint az ahhoz kapcsolt részekben én ruháztattam fel, a belügyminiszter előterjesztésére rendelem:

1. Önnek mint Horvát-, Tót- és Dalmátországok kinevezett, de be nem iktatott bánjának az alkotmányszerü viszony megváltoztatására vonatkozó körlevele az alkotmánynyal és törvényekkel ellenkezőnek jelentetik ki.

2. Az ön által jogtalanul kihirdetett és egyoldalú irányban a legfelsőbb szabályokon túlterjesztett rögtönbiróság s az annak folytában netalán megkezdett vizsgálat és hozott itélet érvénytelen.

3. Meghagyatik, hogy mind fentebb emlitett körlevelét, mind a rögtönbiróság iránti rendeletét ellenkező rendelet kibocsájtásával azonnal vonja vissza; s e rendelet vételétől számitott harmadnap alatt ennek mikénti teljesitésétől engemet futár által értesitsen.” …

Ugyanezzel kapcsolatosan egy másik rendelet, szintén a belügyminiszter ellenjegyzésével, Horvátország törvényhatóságaihoz intéztetett. E körrendeletben a megyék tudomására hozza a nádor, hogy Jellasics báró minden eddigi intézkedése törvénybe ütköző, tehát semmis. A hatóságok mint annakelőtte, úgy ezután is kizárólag csakis a magyar kormánynak tartoznak engedelmességgel. Egyébként az anyaországgal fennálló törvényes kapcsolat ellen elkövetett merényletek szigorú megvizsgálására és méltó megfenyítésére külön kir. biztos fog kiküldetni.

Másnap, május 11-én a kir. biztos, báró Hrabovszky János (szül. 1780. † 1852.) altábornagy és péterváradi főhadparancsnok személyében csakugyan ki is neveztetett. Hrabovszky kinevezésében ezúttal csakis általános megbizást kapott. A horvátországi sorkatonaság és a határőrség alája rendeltetett, működésére nézve szabad kezet nyert; de erősen szivére kötötték, hogy lehetőleg kövessen el mindent a forrongó kedélyek lecsillapítására. Jellasics ellen semmiféle kivételes intézkedést nem tett még a kormány. Bevárni akarta a nádor által kitüzött három napot; azt hivén, hogy a bán talán mégis csak meggondolja magát és visszavonja törvénytipró ukázait.

Ámde Jellasics daczos kevélységgel, s konok megátalkodottsággal tovább haladt azon a végzelmes úton, amelyet a kamarilla jelölt ki számára. Nemhogy engedelmességre hajlott volna, de még fokozottabb mértékben folytatta bujtogatásait. Vakmerősége odáig ragadta, hogy István nádor rendeletét felbontatlanul visszaküldte.

A Földváry-testvérek.
Földváry Károly ezredes, a váczi hős.
Földváry Lajos, Eszék várparancsnoka.
Földváry Sándor ezredes, a szent-tamási hős.

Csaknem hasonló sors érte a törvényhatóságokhoz küldött másik rendeletet is. Jellasics utasítására egyszerűen félretették azt a megyék. Egy 1848-iki szerb lap a zágrábmegyei közgyűlésnek e rendelettel szemben tanusított magatartásáról referálván, a többi közt igy ír: „Ezen küldeménynyel (t. i. a nádor körrendeletével) horvát-szlavon nemzetünknek holmi parancsokat osztogatnak, s valami komisszáriust akarnak reánk tukmálni, akinek, – mint mondják, – a határszél összes vitéz katonasága, a nemzetőrség és Isten tudja még kicsoda, engedelmeskedni köteles. A közgyűlés tagjai előtt ez a felfuvalkodottság oly nevetségesnek tetszett, hogy mindnyájan, de még a parasztok is hangosan kaczagni kezdtek. Hagyjon nekünk békét a miniszterium és a nádor, parancsoljanak ők csak a magyaroknak.”

Ilyen felforgató közszellem, ily durva hang honosult meg, Jellasics példaadására, a horvátok között. A dölyf és az elbizakodottság oly magas fokra hágott, hogy az elvadult közönség már a magyar nemzet vezérférfiainak a meggyalázásától sem riadt vissza. Mert ezt tette, midőn a zágrábi Márk-téren István nádor és a miniszterium tagjainak arczképeit, az ittas csőcselék vad üvöltése közt, nyilvánosan megégette.

Jellasics azzal akarta elütni a hozzáintézett rendeletek hatását, hogy ő lépett fel vádló gyanánt a magyar kormány ellen. Május 12-én báni értekezletet hivott össze, amelyből kifolyólag egy panaszos felirat intéztetett a királyhoz.

A három egy királyság – vádaskodik a felirat, – nem engedelmeskedhetik a magyar miniszteriumnak, mert az a szlávok iránt ellenséges elemekből alakult, s „az osztrák monarchia közös kapcsából való tökéletes elszakadás magvát hordja magában.” A bán erélyes rendszabályaira a közbiztonság fentartása végett volt szükség. A magyar kormánynak nincs igaza, midőn a bánt és a horvátokat honárulók, felségsértők és gonosztevők gyanánt akarja megbélyegezni, holott a horvátok, kik közül most is negyvenezren vérzenek Olaszországban, alattvalói hűség dolgában sokkal feljebb állanak a forradalmár magyaroknál. Arra kérik tehát Ő felségét, hogy adjon Jellasicsnak legkorlátlanabb hatalmat, hogy mindazt megtehesse, amit a rend és nyugalom fentartására, valamint a nemzeti érdekek biztosítására szükségesnek vél, mert „ez az egyetlen mód a hazát a féktelenségektől és a fenyegető polgárháborútól megmenteni.”

A szabadságharcz nevezetesebb szereplőinek kézirása.

… „Ha ezen kérésünket, – ezzel az ultimátumszerű fenyegetéssel végződik a felirat, – a magyar ellenfelek meggátolnák, nem marad egyéb hátra, mint a törhetlen jobbágyi hűséghez való változatlan ragaszkodásunkhoz képest nemzeti és politikai létünk megőrzése végett saját elhatározásunkból mindazon lépéseket megtennünk, melyeket a körülmények szüksége és kényszere parancsolni és az önfenntartás ösztöne sugalni fognak” …

De már erre a magyar kormány hosszúra nyúlt türelem-fonala is elszakadt. Belátta, hogy a féktelenkedő horvátokat csakis úgy téritheti a törvényesség útjára, ha Jellasics kezéből kicsavarja a jogtalanul bitorolt hatalmat. Hrabovszky kir. biztoshoz a nádor ujabb rendeletet intézett tehát, hogy Jellasicsot fogja hűtlenségi perbe, foszsza meg báni méltóságától, aztán a törvény szigorának vasvesszejével állítsa helyre a Kapcsolt Részek megzavart rendjét.

E rendelet, mely híven felsorolja a Jellasics egész bűnlajstromát, a következőleg hangzott:

Báró Hrabovszky János tótországi
és szerémségi főparancsnoknak,

Miután az 1848. III t. cz. Ő felségének az országbóli távollétében, engem, mint nádort és teljes hatalmu királyi helytartót, a korona egysége és a birodalom kapcsának épségben tartása mellett, a törvény és alkotmányos ösvényen gyakorlandó végrehajtó hatalommal felruházott: a miniszterek meghallgatása után el nem mulasztám, az összes miniszterium alakulása előtt kinevezett báró Jellachich Józsefhez. azon parancsot juttatni, miszerint bizonyos határnapig Budán személyesen megjelenni kötelességének ismerje; hogy úgy a tartományi gyűlés iránt, melyen báni méltóságába vala igtatandó, valamint egyéb viszonyok rendezése iránt is, a külön érdekek lehető kielégítésére a szükséges intézkedések eszközöltessenek.

Báró Jellachich József azonban, ki hivatalába igtatva nincs, sem tiszti esküjét még le nem tette, mellőzvén a törvényes parancsot, nemcsak meg nem jelent, hanem az ország és a kapcsolt részek közötti viszonyt az ujabban alkotott törvények által megváltozottaknak, megszakadottaknak nyilvánítván, a hatóságoknak és állodalmi tiszteknek szigoruan megparancsolá, hogy kivüle senki mástól sem parancsot elfogadni, sem annak engedelmeskedni, sem senkinek hivatalos jelentést tenni ne merészeljenek; sőt a kapcsolt részekben a rögtönbirósági jogot kihirdettetvén, ennek körét oly irányban és oly vétségekre is kiterjesztette, melyek a rögtönitélőszék elébe sohasem tartozhatnak; mi által felségi jogba vágni merészkedett.

Ő felsége e tényekről értesülvén, azon vallásosságánál fogva, melyet a törvény és alkotmány iránt mindig tanusított és melyet hű nemzetének esküvel biztosított, nem késett nevezett bánnak május 7-én kelt sajátkezű legmagasabb leiratának tartalmában szigoruan meghagyni, miszerint parancsaimat és a felelős miniszterek rendeleteit haladéktalanul teljesíteni elengedhetlen kötelességének tekintse.

Ennélfogva f. évi május 10-én kelt rendeletemben az érintett körlevelet, úgy a rögtönbirósági jogot érvénytelennek és megszüntnek nyilatkoztatván, meghagytam, hogy mindkettőt azonnal vonja vissza.

Időközben báró Jellachich József, – ki beigtatás hiányában törvényes hatóságot, vagy báni hatalmat nem is gyakorolhat, – ellenszegülését folytatja és részint hivatalos, részint hitelt érdemlő tudósítások szerint, törvénytelenséget törvénytelenséggel tetéz. Tudniillik: Pozsega-, Verőcze- és Szerémmegyékben, melyek még a törvényes bánnal is csak felebbezési és országkapitányi viszonyban állanak, a hatósági felsőbbséget jogosítatlanul megragadta; tisztében maga sem lévén megerősítve, mégis Horvátországban főispánokat nevezni és igy a fejedelmi hatalmat elsajátítani merészkedik; a hivatalnokokat, hatóságokat és tisztviselőket a törvény, a helytartói parancsok és miniszteri rendeletek iránti engedelmesség alól felmenteni, sőt épen és egyenesen az engedelmesek ellen büntetéseket szabni bátorkodott; az országos kincstár részleteit letartóztatja; a hatóságok pénztárairól, sőt a korona jövedelmeiről is rendelkezni merészel, és törvényellenesen ezen bitorlásokat Fiume kerületére is kiterjeszteni törekszik. Minthogy pedig ily cselekvések, a mennyiben a helyszinén szerzendő hiteles adatokból és bizonyságokból valóknak tapasztaltatának, a Hármaskönyv I. 14. t.-cz. és az 1723: 9. t.-cz: értelmében hűtlenségi bünt foglalnának magokban; ennélfogva:

Jósika Miklós báró.
(1848-iki arczkép.)

Önnek, mint királyi biztosnak és melléje kir. segédbiztosképen adott kir. tanácsnok Zsitvay Józsefnek rendelem és parancsolom:

1-ször. Ő felsége sajátkezü legmagasabb leiratát, mind azt, melyben báró Jellachich Józsefnek az irántam és a magyar miniszterium iránt engedelmesség meghagyatik, mind azt, minek alapján a király nevében teljhatalmu biztosképen Ön im kiküldetik, – Horvátországban, Pozsega-, Verőcze- és Szerémmegyében, úgy a határőrvidéken: a hatóságokban, a helységekben és illetőleg ezredekben kihirdettetvén, minden alkalmas módon a nép tudomására juttatandja, báró Jellachich József parancsainak teljesítésétől mindenkit eltilt; ellenben az Ön rendeletei iránt engedelmességre mindenkit kötelezend. A rögtönbirósági jogot hirdesse ki, a hatóságokat e biróságok tüsténti szabályszeres alakítására utasitsa; és ezeket a koronaegység, a közrend és a béke erőszakos háboritói ellen gyors és szigorú eljárásra felszólítsa.

2-szor. Horvátországban, Szerém-, Verőcze-, Pozsega megyékben, valamint az illető kir. városokban a törvényes hatóságokat helyreállítandja és azokat a kir. helytartói és miniszteri rendeletek teljesitésére és a törvényes engedelmességre kötelezendi.

3-szor. A báró Jellachich József által hivatalokra és tisztségekre tett kínevezések törvénytelenek; és igy érvénytelenek lévén és azoknak nyilváníttatván: a törvényesen választott vagy nevezett tisztviselőket ismét hivatalaikba igtatandja.

4-szer. Mindazokat, kik a koronaegység és az országos kapcsolat tettleges felbontásának kisérletében a közrend, a személy és vagyonbátorság megtámadásában bujtogatás, vagy erőszak utján résztvettenek és vesznek: személyválogatás nélkül a büntető igazság kezeibe átszolgáltatja.

5-ször. Báró Jellachich Józsefet, ha a fennforgó és említett súlyos vád iránt a helyszinén is teljes bizonyságot szerzett: a királyi ügyigazgatóság előleges kihallgatása mellett, azonnal hűtlenségi (nota infidelitatis) perbe fogassa és katonai tisztségétől felfüggessze. Azon tényt pedig, miszerint a király és ország ellení hűtlensége miatt bűnvád alá vétetett, minden polgári és katonai hatóságokkal közölje, oly meghagyással, miszerint ezek közhirré tenni tartoznak: hogy a ki az ő rendeleteit teljesíti, vagy az én törvényes parancsaimnak az engedelmességet megtagadni merészelné, mint részes a hűtlenségben, bűntárs gyanánt szintén azon bűnvád alá vonatik. Az eljárás eszközölhetése végett, ezennel Eötvös József kir. ügyigazgatót, Fésűs György királyi ügyvédet és Zerpák Eduárd Horvátországban királyi ügyészt melléje rendelem.

6-szor. Báró Jellachich József elősorolt merényei által Horvátországban a közállapot rendkivül meg lévén zavarva, helyreállítására rendkivüli eszközöket és hatalmat is szükségel. Ennélfogva Önt apostoli királyunk nevében a polgári és katonai hatóságnak hathatós, úgyszintén a báni hivatalt illető minden hatalomnak is ideiglenes gyakorlására feljogosítom és megbizom.

7-szer. Különösen felhatalmazom: hogy az ország és Kapcsolt Részeihez tartozó minden őrvidékekben, a téveszmékkel csábitgatott valamennyi ezredeket hathatós nyilatkozványban nyelvök és vallásuk iránt a törvény értelmében biztosítsa és megnyugtassa. Hogy továbbá, mindazokban, melyek törvényhozási intézkedést nem igényelnek, u. m. szabad költözés, az ipar és kereskedés űzésének, a tudományok mívelhetésének, az őrvonali szolgálat könnyíthetésének és megszorításának, az őrnapi dijjazásnak, a testi büntetés eltörlésének és az álladalmi közmunka megszüntetésének tárgyában mindazon engedélyeket tettleg adhassa és nyilváníthassa, melyek az illetők részéről valóságos jótétemények gyanánt fogadtatnak és a határőri vitézeket meggyőzni képesek, miképen a magyar nemzet eltökélt szándoka határőrvidéki testvéreit, valamint a haza többi polgárait hasonló szeretettel ápolni és szabadságukat, jólétüket előmozdítani. Mindezt azonban a Végek védelmére szükséges katonai szerkezetnek, módosítással bár, de kellő fenntartása mellett.

CSIKÓS-GUERILLÁK HARCZA.
Rózsa Sándor csikós-guerillai támadást intéznek a vasasnémetek ellen.

Hogy pedig rendeleteimet akadéktalanul végrehajthassa, azoknak engedhetlen és állandó foganatot szerezhessen és a törvényes állapotot minden áron visszaállíthassa: parancsai alá helyezem és rendelkezésére bizom a Kapcsolt Részekben is létező és rendezendő nemzeti őrsereget, az ott tanyázó katonaságot és az őrvidék ezredeit, akik felszólitásainak a legterhesebb fenyíték terhe alatt engedelmeskedni tartoznak. Jelentését az eredményekről időről időre a belügyminiszterhez intézendi.

Kelt Budapesten, máj. 14-én 1848.

Szemere Bertalan s. k.,
belügyminiszter.

István s. k.,
nádor és királyi helytartó.

Hrabovszky teendőit az ujabb rendelet most már részletesebben körülirta: Fogja bűnperbe Jellasics bárót, foszsza meg báni és katonai méltóságától, üssön szét az összeesküvő illyrek közt, szerezzen tiszteletet a törvénynek, állitsa vissza a magyar nemzet megrendült uralmát a pártütő tartományban. Legyen kérlelhetetlenül szigorú a bujtogatókkal szemben, de viszont viseltessék elnézéssel a félrevezetett tudatlan köznép iránt; hallgassa meg vélt sérelmeit és lehetőleg orvosolja azokat. A Határőrvidék népének megnyugtatását köti különösen a kir. biztos szivére a rendelet.

A szabadságharcz nevezetesebb szereplőinek kézirása.

A Határőrvidék, mint tudjuk, a mohácsi vész után, a törökök beütése ellen, védelem czéljából szerveztetett; s hosszú sávként félkörben Magyarország délkeleti részén nyult el. Lakosságának zömét a török területről kivándorlott keresztény szökevények képezték. Az egész két részre, u. m. horvát-szlavon-határőrvidékre és bánsági-határőrvidékre oszlott. Az első Horvátország és Szlavónia határán nyult el, a másik pedig Titeltől egész Erdélyig terjedt. Később 1763-ban Erdélyben is alakittatott nehány székely és oláh határőr-ezred.

A Határőrvidék természetesen katonásítva volt. Minden férfi állandóan fegyver alatt állott. A csajkás-ezred, Titel törzshelylyel, az aldunai hadihajóknál még matróz-szolgálatot is tartozott teljesíteni.

Az ozman-hatalom megtörése után a bécsi udvar nemhogy polgárosította volna a Határőrvidéket is, mint azt a nemzet számtalanszor követelte, sőt ellenkezőleg azon munkált, hogy különállása még erősödjék. Harczedzett, marczona népét az osztrák császárok ujabb, meg ujabb kiváltságokkal halmozták el. De megváltoztatták lassanként eredeti rendeltetését is. Immár nem annyira kifelé őrizték a határt, mint inkább befelé vigyáztak a békétlenkedő magyarokra. Valóságos kész táborhelye lett a kényuralomnak ez a kihasitott földsáv, melyet Bécsből kormányoztak, s a melynek fegyveres lakosságát bármire fölhasználhatták.

A szabadságharcz idején a Határőrvidék összes fegyverfogható népe mintegy kétszázezer főre rúgott. Tehát egy egész nagy hadsereg, mely jó zsoldért kész volt akárkivel szembeszállni. Ezekre a granicsárokra támaszkodott a kamarilla, midőn a pártütést ellenünk szervezte. S tényleg úgy Horvátországban, mint az Alvidéken a reakciót a granicsár-tisztek támogatták a legbuzgóbban. A Karlóczán kikiáltott szerb vajda: Suplikacz granicsár-tiszt volt, Jellasics bölcsője szintén ott ringott a végvidék zordon hegyei közt. A horvát-szlavon határőrség egészen Jellasics befolyása alá került, aki azzal ijesztgette őket, hogy elvesztik százados kiváltságaikat, ha a magyar uralom fenmarad Horvátországban. A műveletlen vad nép, mely nomád módra házközösségben élt, persze hitelt adott e rémítgetéseknek, s még erősebb bizalommal fordult a mindenható bán felé, aki bizonyára képes lesz megvédelmezni a határőrök féltett jogait is.

Ezért utasíttatott Hrabovszky, hogy csinján bánjon a határőrvidékiekkel, s nyugtassa meg őket a magyar kormány jó szándékairól.

Ámde, a kormánynak ugy ezen, mint egyáltalánvéve a horvát pártütés megtörésére irányuló szándéka hajótörést szenvedett. Jellasics immár sem békéltető szóval, sem fenyegetéssel nem volt leterelhető többé a forradalom utjáról. Hrabovszkynak azt üzentette, hogy a császári altábornagygyal szívesen szóba áll, de mint a magyar kormány biztosát nem ereszti át a horvát határon. S Hrabovszky, – aki becsületes igyekezetü ember volt, de erélytelen, tényleg csakis tábornoki minőségében, biztostársait a határszélen hagyva, bátorkodott Belovárra utazni, ahol Jellasics már várta őt. Mit végeztek, maig sem tudni biztosan, a beavatottak azonban mondták, hogy Jellasics Hrabovszky előtt ez alkalommal Ferencz-Károly főherczeg egy bizalmas jellegű levelét mutatta fel, a melynek az volt a foglalatja, hogy a bán ne törődjék a király, vagy a nádor semmiféle rendeletével, hanem a fenyegetett uralkodóház érdekében szervezze csak bátran tovább a pártütést.

Gróf Guyon Richárd honvédtábornok.
(Az 1848–49-iki orsz. ereklyemuzeumban őrzött egykoru aquarell után.)

Hrabovszky tehát – a nádor utasításához képest, kibocsájtván rendeleteit – mint aki jól végezte dolgát, szépen visszajött, Jellasics pedig az izgatás teréről a tettek mezejére lépve, most már egész leplezetlenül nyomban megkezdte hadikészülődéseit. Néhány napra a királyi biztos kinevezése után két rendeletet intézett a „Három egyesült királyság” hatóságaihoz, amelyben arra utasítja őket, hogy haladéktalanul kezdjék el a hadiszerek, önkénytesek. stb. összeirását. Ez a két rendelet, mely élénken jellemzi Jellasics egész működésének modorát, a következőleg szól:

Uraim! A f. évi május 15-én kiadott rendeleteim folytán elkerülhetlen szükségesnek látom önöknek meghagyni: jelesen,

1. hogy azon pénzeket, melyek a beligazgatás kárositása nélkül a had viselése és kitartására fordittathatnak, haladéktalanul jegyeztessék fel;

2. hogy a hadi-adót, melyet a hadi-pénztár beküld, további rendeletemig tartsák vissza;

3. hogy a hatóságuk körében található minden fegyvert, lőporral s az ólommal együtt azonnal összeirni igyekezzenek, s azokat az illető hatóság felügyelete alatt tartsák;

4. hogy mind az önkéntes, mind a nemzeti őrsereg csapatjai számára, melyek rendezését már önöknek meghagytam, a vezérletre alkalmas emberekről gondoskodjanak, s nekem az ily egyéneket tudtul adják;

5. hogy a hadsereg felállítása körül működő választmányt azonnal rendeljenek ki;

6. hogy az iránt: hogyan láttathatnék el a legczélszerübben önök kerületében élelemmel ezen hadsereg, azaz mennyi buzát, lisztet, szénát és zabot lehetne s mely idő alatt megszerezni, – nékem tudósítást adjanak;

7. hogy egy teljes hatalmú képviselőt, – aki a tartandó közelebbi tartományi gyülésig, házi és helyi körülményeikről a központi tanácsnak a szükséges értesitéseket megadja, – azonnal küldjenek ki;

8. hogy a raktárakat, amelyek kerületükben találtatnak, különösen azokat, amelyek a magyar határ mentén a Száva vizén vannak, foglalják le.

Végre fölszólítom önöket, hogy ezen rendeleteim teljesítéséről, legtovább 8 nap alatt tudósítani el ne mulasszanak.

Vegyék üdvözletemet!

Zágrábban, 1848. máj. 16.

Jellachich, bán.

II.

Uraim!

Minthogy a mostani időnek rendkivüli körülményei, midőn t. i. önállásunk életéről van komoly szó, s hazánkat napról-napra nagyobb veszély fenyegeti, elkerülhetetlenül szükségessé teszik, hogy mindazon hatalom és erő, melylyel hazánkban birunk, hazánk bátorságául, továbbá jogaink és nemzeti szabadságunk ellen irányzott megrohanások elhárításául készen tartassék.

Ennélfogva felhivom önöket, hogy ezen báni levelem vételével az önkénteseket, kik keblökben találtatnak és hazájukért fegyvert viselni képesek, mind a gyalogokat, mind a lovasokat azonnal összeiratni rendeljék, s az összeirási ivet legfeljebb f. hó 20-ig ide küldjék át, minden esetre önkényteseik csapatjait akként tartsák készen, hogy első felszólításomra oda, ahová parancsolni fogom, vonulhassanak.

Szintugy rendelem, hogy az iránt is előkészületeket tegyenek, miszerint a nemzeti hadsereg, vagyis az insurrectio, ha szükséges leend, ki is vezettethessék. Miről egyszersmind az ilyféle néphadseregbe besorozható egyének száma felől engem mielőbb értesíteni el ne mulasszák.

Vegyék üdvözletemet!

Kelt Zágrábban, 1848. máj. 15.

Jellachich, bán.

1848-49-iki honvéd-érdemjelek.

Egy kardvágás kellett csak, hogy a Kapcsolt Részek és a Magyarország közötti láza kötelék végleg elszakadjon. És Jallasics immár köszörülte a kardját, hogy ezt a vágást megtegye. Az Alvidéken a szerbek, Erdélyben az oláhok szintén hozzáfogtak már a fegyverkezéshez. A titkos összeesküvések, nemzetiségi forrongások zavaros ködéből kezdett kibontakozni a háború réme.

A Batthyány-miniszterium helyzete hovatovább súlyosabbá vált. A nemzet ujjáalakulásához fűzött sok szép remény eltünt, mint egy szép álomkép. A reformok békés munkája megszakadt. A tervbevett alkotások helyett a polgárháború iszonyainak az elhárításáról kellett sietősen gondoskodni.

A kormány lázas tevékenységet fejtett ki ebben az irányban is, ámde roppant nehézségekkel küzdött. Minden ujabb lépése elé láthatatlan kezek csaknem elháríthatatlan sziklákat gördítének.

A bécsi kormány, melynek vezetését Fiquelmont gyors bukása után Pillersdorf vette át, a lehető legrosszabb indulattal viseltetett a magyar kabinet iránt. Háta mögött a kamarillával, mindent elkövetett, hogy helyzetét súlyosbitsa. Az akadékoskodást a pénzügyek terén kezdték el. Az első komoly viszályra az államadósságok kérdése szolgált alkalmul. Ausztriának mintegy kétszáz milliónyi adóssága volt, amely könnyelmű gazdálkodással még a század elejétől: a franczia háborúk óta halmozódott össze ily roppant összeggé.

A kamarilla mindenekelőtt ezen államadósság egy jelentékeny részét, – ötven millió forintot, – szerette volna Magyarországra áthárítani. István nádor még a pozsonyi országgyűlés berekesztése előtt kapott ez irányban felszólitást, de a márcziusi napok örömmámora elterelte a nemzet figyelmét a reakció e jogtalan követeléséről. Csakhamar ujabb sürgető felhivás érkezett Bécsből. A kormány zavarba jött. A közvélemény felzúdult. Köztudomásu volt ugyanis, hogy ez államadósságokból egy poltura sem terhelheti jogosan az országot, a melynek összes államjövedelme – évenként 25–30 millió forint, – esztendők hosszú sora óta Bécsbe vándorolt. És ezen kivándorló milliókból a nemzet anyagi, vagy kulturális emelésére soha semmi sem fordíttatott. Felemésztette a hadsereg, hasznát látta a dédelgetett császárváros. Jól tudták azt Bécsben is, de nem törődtek vele; hisz Magyarország megtörése volt a főczél. Megragadtak erre minden eszközt, nem mellőzték hát ezt sem. Arra számítottak, hogy az ekként támasztott pénzügyi zavarok súlya alatt csakhamar összeroskad a magyar nemzet. Az államadósság terhe még inkább elzsibbasztja életerejét és hosszú időre megakasztja fejlődését. Örülni fog, hogy élhet, nemhogy önállóságra törekedjék.

A szabadságharcz nevezetesebb szereplői a honvédség köréből.

A magyar kormány, kerülni akarván az összetűzést, eleinte kitérő választ adott. Majd ujabb sürgetésre azt mondta, hogy az országgyűlés határozata nélkül ilyen óriási közteher elvállalására nincsen jogositva. Az udvar erre nyomban egy ujabb leirattal válaszolt, melyben kijelenté, hogy méltányolja a felhozott érveket: vár; de a nádor és a kormány tagjai irásban kötelezzék magukat, hogy az országgyűlést lehetőleg reábirják a státusadósságok elvállalásának a megszavazására. A kormány, mivel a kamarilla a királyt tolta előtérbe, kelletlenül bár, aláirta a kivánt iratot, egyúttal azonban kifejezte abbeli reményét, hogy ezen készségeért viszont az udvar rajta lesz, hogy Magyarországon a béke meg ne zavartassék.

Azt hitte a kormányunk, hogy ezzel talán mégis megnyeri a bécsi körök hajlandóságát, s vége szakad az áldatlan villongásnak. Dehogy szakadt. A kamarilla kifogyhatatlan volt az ujabb meg ujabb fondorlatokban. Most a pénzügyet és hadügyet vette elő, s e két legfontosabb tárcza fölött továbbra is korlátlan önkénynyél akart hatalmaskodni. A feloszlatott császári udvari kamara és a főhadi-tanács örökébe beültették az osztrák miniszteriumot, amely, mintha épenséggel semmi változás nem történt volna, a legkihivóbb módon untalan beleavatkozott Magyarország beligazgatásába. Igy, az osztrák pénzügyminiszter azt akarta, hogy a magyarországi bányák érczkészlete továbbra is Bécsbe szállittassék. Ki is adott egy erre vonatkozó rendeletet. A bányatisztek, a vett utasitáshoz képest, már utnak is indítottak egy csomó arany- és ezüstrudat, midőn a dolog a magyar kormány értésére esett. Ez már több volt a soknál. Kossuth erélyes lépésre szánta el magát. A szállítmányt visszaparancsolta; a bányavárosok területére pedig, hasonló visszaélések megakadályozása végett, Géczy Péter honti főispánt kormánybiztosnak neveztette ki.

Csaknem hasonló összeütközés támadt az osztrák pénzügyminiszterium és a magyar kormány közt a dohánybeváltás körül. Itt is a Kossuth erélye akadályozta meg a reakció hatalmi túlkapásait.

Egyáltalán mentől fenyegetőbb lett a helyzet: annál inkább előtérbe tolult Kossuth személye. Mintha maga a népek sorsát intéző Gondviselés ragadta volna előbbre, mind előbbre, hogy a bekövetkezendő véres drámánál a szorongatott magyar nemzet ne legyen vezér nélkül.

Batthyány gróf, öröklött hajlamainál és lovagias jelleménél fogva oly megingathatatlan hűséggel viseltetett az uralkodó-ház iránt, hogy az utolsó pillanatig folyvást remélt a békés kiegyenlítés lehetőségében. Nem hitte, nem akarta elhinni, hogy a reakció hydrája ott fészkel a trón háta mögött. S hogy a békés megegyezést ne veszélyeztesse: tartózkodott minden erősebb föllépéstől. Járta Bécset, hol István főherczeggel, hol valamelyik minisztertársával s ott is kérésre fogta a dolgot, ahol követelni lett volna joga. El akarta kerülni a rázkódtatást, még áldozatok árán is.

Osztrák tábori posta megtámadása.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)

Ellenben Kossuth csupa erély volt. Ő is minden lehetőt elkövetett, hogy a jó egyetértés a nemzet és az uralkodóház között meg ne szakittassék; de viszont el volt tökélve, hogy az országot nem engedi a fondorlatok prédájául. A kamarilla jól tudta ezt, s már a miniszterium összeállitásánál azon mesterkedett, hogy Kossuthot, mint a reformmozgalmak vezetőjét lehetőleg megbénítsa és elkedvetlenítse. A pénzügyminiszteri tárczát jelölték hát számára, a melynek vitelére, ugy tanulmányainál, mint vérmérsékleténél fogva a legkevésbbé látszott alkalmasnak. De csalatkoztak, mert Kossuth lángelméje ezen szakma nehézségeit is csakhamar legyőzte.

Midőn Kossuth a pénzügyminiszteri-tárczát átvette: az államkasszában alig feküdt 400,000 forint. Az udvari-párt készakarva úgy intézte a dolgot, hogy mindjárt az első legszükségesebb kiadásoknál a magyar pénzügy zátonyra kerüljön.

Épp ilyen ellenséges indulatot táplált a magyar kormány iránt a bécsi hadügyminiszterium. Ez sem akarta figyelembe venni a változott viszonyokat, hanem továbbra is kizárólagos rendelkezési jogot formált magának a hadsereg magyarországi része fölött. A főhadparancsnokok, az 1848-iki törvények szentesitése után is, Bécsből várták és Bécsből vették utasitásaikat. Ebből aztán ujabb nehéz bonyodalmak és sajnálatos összeütközések támadtak.

A kormány végre is egyenesen a királyhoz volt kénytelen fordulni panaszával. S a jó öreg Ferdinánd megint kéziratokkal próbált segiteni a bajon. Egyik kéziratával az olasz harcztérről haza rendelte Mészáros Lázárt, aki május végén a honvédelmi ügyek vezetését tényleg át is vette. Egy másik legfelsőbb irat pedig, – mely az osztrák hadügyminiszterium és a magyar kormány közötti viszonyt szabályozza – Latour grófhoz intéztetett. Ez a királyi kézirat a következő:

Legfelsőbb kabinet-irat Latour gróf osztrák hadügyminiszterhez.

„Kedves gróf Latour! Hogy hadseregem összes kormányzatában, s az ez iránti rendeletekben a szükséges egybefüggés, egészen az utóbbi magyar országgyűlésen általam megerősített III-dik t.-czikkely 6-ik és 8-ik pontjai szerint tovább is fentartassék, meghagyom önnek: hogy minden rendeletekre nézve, melyek összes hadseregemre vonatkoznak, vagy a melyek, a fentebbi tervezet értelmében a magyar seregnek általam külföldöni alkalmazását tárgyazzák, tegye ön magát előlegesen értekezésbe a magyar miniszteriumommal, különösen pedig a magyar hadügyminiszteremmel; miután minden ilyes rendelkezések csupán a magyar hadügyminiszterium utján adathatnak ki a magyar fő hadi parancsnokoknak, kik a magyar katonai ügyek kormányzására nézve egyébként is csupán a magyar miniszterium alatt állanak. Azonban másrészről a legelől említett czél elérésére nézve biztositani kivánván itteni (bécsi) hadügyminiszteremnek az azon rendeletekrőli tudomást és áttekintést, melyeket a magyar miniszterium a magyar katonaság kormányzására nézve, törvényes hatáskörén belül kibocsát; felszólitom egyszersmind öcsémet, a főherczeg nádort, irányozná oda a maga működését, hogy amennyiben ezen rendeletek, közvetve monarchiám összes hadseregére nézve fennálló intézkedéseket érintenek: az ilyesek iránt itteni hadügyminiszteremmel érintkezés történjék; ellenben a kevésbbé lényeges rendeletek vele utólagosan közöltessenek. Az itt adott utasítások a katonai határőrvidékre is alkalmazandók, épségben tartván a bán tulajdonosi illetőségeit. Ezekhez képest intézze ön is tüstént a további szükséges teendőket, névszerint pedig Bécsben levő magyar miniszteremmel Eszterházy herczeggel, a szerint bocsátkozzék érintkezésbe.

Kelt Bécsben, május 7-én. 1848.

Ferdinánd.

Aulich Lajos honvédtábornok.
(1848-iki arczkép.)

Végül még egy harmadik kir. kézirat a budai, szebeni, temesvári, péterváradi és zágrábi főhadparancsnokokhoz küldetett, akiknek további miheztartás végett tudomására adja, a legfőbb hadur, hogy az országban fekvő összes katonaság ezentúl parancsait és utasitásait a magyar hadügyminiszteriumtól fogja kapni; ők is ide tartoznak beküldeni jelentéseiket. E rendelkezés a határőrvidékre is szól.

Azt lehetett hinni, hogy a király e parancsa csak megtette hatását. Dehogy! A generális urak továbbra is megmaradtak visszautasitó, rideg álláspontjukon. A honvédelmi miniszterium rendeleteit daczos fitymálással fogadták, jelentéseiket továbbra is egyenesen Bécsbe küldték. Nagyon természetes, hogy a szigorú katonai fegyelem mellett ily nyilvánvaló engedetlenségre a maguk elhatározásából nem mertek volna vetemedni. Több mint valószinü tehát, hogy kéz alatt egészen más rendeletet kaptak.

Mindenesetre nagyérdekű részletét képezné a szabadságharcz drámájának azon viszony felderítése, amely az udvari-párt és V. Ferdinánd közt fennállott. Ám, ezt is gondosan betakarták a kutató szemek előtt a titok sürű fátyolával.

Ugy tetszik azonban, számos jel igazolja, hogy V. Ferdinánd minden testi és szellemi gyöngesége mellett mindvégig szivósan küzdött uralkodói hatalmának a megtartása mellett. Köztudomású, hogy rendkivül vallásos ember volt; s már azért is bizonyára félt az öntudatos esküszegéstől. Rendeleteiből tudjuk, hogy mennyire igyekezett megtartani koronázási hitlevelét. A jó szándéknál azonban nem tudott tovább menni. Hiányzott belőle az erély, hogy szembeszálljon a reakcióval, melynek élén nagybátyja és testvérei állottak. Egyik királyi kéziratot a másik után bocsátotta ki, de úgy szólván egyetlen parancsának sem tudott érvényt szerezni. Az udvari-párt kihasználván gyöngeségét, úgy bánt vele mint egy makranczos gyermekkel. Hagyta játszani a csillogó koronával, de a hatalom gyakorlásától lehetőleg visszatartotta. Midőn valami olyast akart tenni, ami nem volt inyére a reakciónak: elővették a gyermekszobák mumusát: az ijesztgetést. S ha ennek daczára mégis makacsul ragaszkodott elhatározásához, – szabadjára engedték. Hadd játsza a királyosdit. Megcsinálták elmondandó beszédeit, amiket a küldöttségek előtt szépen, lassan fölolvasott; megszerkesztették a királyi kéziratokat, amiket nagy kedvteléssel bocsájtgatott ki. De mihelyt egy-egy ilyen fontosabb kézirat elhagyta a kabinetirodát: nyomon követte az ellenintézkedéseket tartalmazó titkos utasitás is az udvari-párt részéről. Csakis igy magyarázható meg, hogy Jellasicstól kezdve az utolsó parancsnokig senki sem vette komolyan az öreg király rendeleteit.

Részlet a bécsi forradalomból.
(A Zeughaus megostromlása.)

Igen valószinű, hogy V. Ferdinánd a horvát pártütés s a magyarországi szerb, oláh és tót, mozgalmak valódi inditó okait soha sem tudta meg. Bizonyára ugy tüntették fel előtte a dolgot, hogy voltakép a magyarok a forradalmárok, s Jellasics, valamint az elnyomott nemzetiségek csakis azért fogtak fegyvert, hogy a magyarok támadása ellenében a trónt megvédelmezzék. És ez lehet lélektani oka annak, hogy később, midőn a kamarilla szükségesnek látta a nyilt fellépést: az esküjéhez annyira ragaszkodó gyermeteg király is ellenünk fordult; nyilván azzal a lelkébe plántált tévhittel, hogy ha a magyarok megszegték a köteles hűséget, ő is fel van oldva adott szava alól.

Ilyen rút játékot űzött a kamarilla V. Ferdinánddal, ezzel a szánandó szegény árnyék-királylyal, akinek gyönge uralkodása oly gyászos nyomokat hagyott történelmünkben.

Hiába utasította tehát V. Ferdinánd a hadtestparancsnokságokat a magyar kormány iránti engedelmességre, – erre vonatkozó rendeletei is hatástalanul hangzottak el.

Kitünt ez mindjárt az összetoborzott első tiz honvéd-zászlóalj fölszerelésénél. Jólehet a raktárak tömve voltak heverő anyagkészlettel: a hadtestparancsnokságok jóvoltából a honvédsereg még egy puskához sem juthatott. Köztudomásu volt például, hogy a budai katonai-szertárban tizezer lőfegyver fekszik. Midőn azonban Baldacci fölkérte báró Lederer Ignácz főhadparancsnokot, hogy adja át e fegyvereket a honvédség részére, a tábornok mindenkép ki akart bujni a jogos kérelem teljesítése elől. Előbb azt mondta, hogy felsőbb utasitás nélkül nem intézkedhetik; majd azzal állt elő, hogy a szállongó hír téves: a raktárban nincs semmiféle használható puska.

A katonai-körök rideg zárkozottsága, de főleg Lederer tábornok kétszinü viselkedése természetesen nagy visszatetszést szült.

A közönség e válságos napok alatt különben is folytonos izgalomban élt. Az érkező ujabb, meg ujabb vészhirek csak növelték idegességét. Oly lázban égtek a kedélyek, hogy már maga a kormány sem kiméltetett. Sajtóban, nyilvános gyülekezeteken gyöngeséggel vádolták, erélytelenséget dobtak a szemére.

Az ifjuság régi kedvelt tanyáján: a Pilvax-ban forrongott; utat-módot keresve, mikép birhatná Lederer bárót engedékenységre. Valakinek az a gondolata támadt, hogy legjobb volna macskazenét adni a tábornoknak. Ez ártatlan tüntetés hatása alatt talán mégis kiszolgáltatja a kért fegyvereket.

Nem sok kellett ebben az izgalmas időben eféle demonstráció keresztülviteléhez. A felbukkanó ötlet csakhamar testet öltött. Május 10-én este tiz óra tájban hirtelen nagy tömeg verődött össze a budavári Szent-György-téren, a hadtestparancsnokság ódon palotája előtt. Egy jeladásra aztán megkezdődött a fülsüketítő macskamuzsika. Ez rozsdás bádogfedőket ver össze, az repedt tülökbe fúj, a harmadik nyávog, a negyedik–századik éles füttyöket ereszt meg. Közbe-közbe felhangzik az egetverő rikoltás:

– Le vele! Le az áruló hadtestparancsnokkal! Nem nyugszunk addig, mig ki nem adja az elrejtett puskákat!

Az éktelen hangzavart azonban egyszerre trombitaharsogás, majd puskatűz nyomja el. Innen is, onnan is lovas- és gyalogkatonaság bukkan elő és vad kegyetlenséggel tör a védtelen tömegre. Szörnyű mészárlás támad: huszan megsebesülnek, három fiatalember életét veszti. A meglepett tüntetők rémülten menekülnek Pestre: Noha már éjfélre jár az idő, a Szabadság-tér gyorsan megtelik közönséggel. A harag, a bosszú kiáltásai hangzanak fel:

– Nem engedjük a védtelen népet mészárolni! Fegyverre! Menjünk át tömegesen Budára és tanitsuk emberségre a hóhérokat!

Néhány fiatalember a Ferencziek templomába rohan és megkonditja a harangokat. Az ingerültség, a zavar még nagyobb fokra hág. Az egész város felriad álmából és az utczára siet. A nemzetőrség már sorakozik, hogy a felbőszült nép kiséretében áttörjön Budára, – midőn hirtelen megjelenik Nyáry Pál, a népharag e bűvösszavú lecsillapítója. Gyors közbelépése most sem marad eredmény nélkül. Csak addig eseng türelemért, mig a nádorral beszél. Ezzel kocsiba veti magát és a várba, István főherczeghez hajtat. Husz-huszonöt percz mulva csengő szava már ismét ott hangzik a Szabadság-téren. A nádor megbizásából, akinél a nép nevében panaszt emelt, kijelenti, hogy a sajnálatos ügyben haladéktalanul meg fog indíttatni a legszigorúbb vizsgálat, s a bűnösök lakolni fognak. „Erre a tömeg, – mint egy szemtanu följegyezte, – ki nem elégítve bár és határozatlanul, de mégis szétoszlott, ingerült kebellel és bosszus ajakkal.”

A vérengzés ügyében mindjárt másnap csakugyan megindíttatott a büntető eljárás. Zoltán János belügyminiszteri államtitkár vezetése alatt vegyes bizottság küldetett ki, mely nagy erélylyel fogott a nyomozás megejtéséhez. Napokon át folyt a sebesültek, tüntetők és a tanúk kihallgatása. A vizsgálat érdekes dolgoknak jött a nyomára. Igy kiderült, hogy a tizezer fegyver, melyet Lederer letagadott, csakugyan raktáron hever. De kiderült az is, hogy a kegyetlenkedést voltaképpen maga a tábornok rendezte, akinek valamiképen tudomására jutott az ifjuság szándéka. A hadtestparancsnokság palotájában és a közeli fegyvertár udvarán elrejtett katonaság, Varchi Lipót és Lippe János hadnagyok vezetése alatt, egyenesen az ő utasitására rohanta meg a kelepczébe csalt s a távozásra fel sem szólított védtelen közönséget. A hosszas és beható vizsgálatnak azonban az ismert tényállás megállapitásánál egyéb eredménye nem lett. A mészárlás értelmi szerzői kikerülték a büntetést. Maga Lederer, a vizsgálat elől mindjárt másnap Bécsbe távozott, a honnan vissza sem tért többé.

A kormány Eszterházy hg. utján váltig sürgette megjelenését a bizottság előtt, de a tábornok kihallgatásából nem lett semmi. A vitéz generális nemhogy büntetést kapott volna, de még jutalomban is részesült; néhány hétre a vérengzés után altábornagygyá neveztetett ki.

A közönség, a történtek után, természetesen még nagyobb gyanúval illette az idegen fegyvereseket. De a sorkatonaság, különösen pedig a császári tisztek viselkedése is egyre tűrhetetlenebbé vált. A kormányt fitymálták, az alakuló honvédsereget gúnynyal illették, a közönséggel csakúgy félvállról beszéltek. Ez a kölcsönös gyülölködés aztán pünkösd-vasárnapján a Károly-kaszárnyában elhelyezett olasz-zászlóalj és az ugyanott szállásoló honvéd-önkéntesek között ujabb véres összeütközésben tört ki.

Az összeütközés közvetlen okozója egy olasz katona volt, a ki ellopta egyik honvéd pénztárczáját. A honvédek a tolvaj katonát elfogták és az őrszobába akarták kisérni. Az olaszok azonban közbeléptek, miből heves dulakodás támadt, mely csakhamar vérengző összeütközéssé fajult. A kaszárnya csöndjét lövések zaja verte föl. A honvéd-önkéntesek segélyére nemzetőrség jött. Erre az olaszok torlaszt emeltek, s kétségbeesetten tovább harczoltak. A küzdelem, az összecsődült közönség rémületére, csaknem reggelig tartott. Mindkét részről számos sebesülés történt. Az olasz katonaság még a saját tisztjei közül is agyonlőtt két hadnagyot. Mészáros Lázár elszánt közbelépésére nagynehezen végre mégis sikerült, lefegyverezni a dühöngő olaszokat, akik aztán a komáromi várba szállittattak.

Az eltávozott olasz-zálóaljat azonban nem magyar katonaság, mint azt sokan hitték, hanem egy horvát ezred váltotta fel. Ilyen nagy bizalommal voltak Bécsben irántunk. Ezek a horvát katonák aztán itt az ország fővárosában, a magyarság szemeláttára valóságos illyr-tüntetéseket rendeztek. Türhetlen garázdálkodásaik fölött egy akkori lap ekként jajdul fél:

…„Az eltávozott olasz ezred helyébe feljött illyr katonaság közt irányunkban a legellenségesebb indulat látszik uralkodni. A kaszárnyákban a magyarok ellen gúnydalok énekeltetnek, káromlások szóratnak s Jellasics neve isteníttetik. Továbbá az illyr-pártnak köztünk levő emisszárusai az „arany kéz” czimű korcsmában csaknem naponként egybejöveteleket tartanak, amelyekben Jellasics nevét zene és zsiviók közt harsogtatják. A váczi-utczai „Flaskó” czimű korcsmában pedig borral traktáltatik a katonaság. Szemtanuktól hallottuk, hogy az ittas horvát katonák a szokottnál hangosabban kezdtek garázdálkodni, s midőn a magyarokra szórt szitkaik és zajongásaik ellen több vendégek felszólaltak, a dolog majdnem tettleges kitörésre jött. Nem szeretnők, – jegyzi meg a lap, – ha honunk fővárosában szemeink láttára köszörültetnének a tőrök, melyek létünk átmetszésére szánvák.” …

Jellasics táborából: Illyr önkéntesek.
(Egykoru rajz.)

Eközben túl a Lajthán nevezetes események történtek. Bécsben május 15-én ujabb forradalom tört ki. Ez különben nem is volt valami meglepő dolog, mert hiszen a császárváros szintén állandó lázban égett. Vulkánhoz hasonlitott, amely külsőleg nyugodtnak látszik ugyan, de mélyében ott forrong, sistereg a kitörni készülő láva. A bécsi polgárság hamar átlátta, hogy vérrel megszentelt alkotmánya nem egyéb álczázott absolutizmusnál.

A reményeiben csalatkozott nép tehát egy uj, szélesebb alapokon nyugvó alkotmányt akart, amelynek biztositékául az urakházának eltörlése mellett az általános szavazatjogot követelte. Elég volt egy kis összekoczódás, mely a polgárőrség vezetősége és Pillersdorf miniszterelnök közt támadt, hogy a forradalom zsarátnoka egész Bécsben ujólag lángralobbanjon. És ismétlődött a márczius 13-iki véres küzdelem. Barrikádok emelkedtek, harczizaj verte fel a város nyugalmát. Pillersdorfot meglepték a lakásán; s a haragra gerjedt tömeg nem nyugodott addig, mig a megszeppent miniszter nem teljesíté kivánságait.

A Burgban, persze, nagy lett az ijedtség. Az udvar nem érezte magát többé biztonságban a forradalmi eszmék által hajtott bécsi nép körében. Az uralkodó, általános meglepetésre, másnap egész környezetével együtt elhagyta Bécset és Insbruckba költözött.

Ferdinánd hirtelen távozása Bécsből, talán sehol sem keltett olyan óriási feltünést, mint nálunk. Különösen a kormány fogadta nagy meglepetéssel, söt aggodalommal a hírt. Azt hitte, hogy ez a rögtönös elutazás az udvar politikájának döntő irányváltozását jelenti. Insbruck csak állomás, a honnan az uralkodó mihamar véglegesen Prágába távozik, hogy szétzüllő birodalmát a csehek óhajtásához képest szláv alapokra fektesse.

Épp ez időtájt ült össze a frankfurti nemzetgyűlés is, hogy a német-egység megalkotása fölött tanácskozzék. A gyülésre, – mely a velünk kapcsolatos Ausztria jövendő sorsáról is határozandó vala, – a magyar kormány, hazánk külön érdekeinek a megvédelmezésére, Pázmándy Dénes és Szalay László személyében szintén küldött képviselőket.

A birodalom német- és szláv-eleme közt tehát a hegemonia fölött erős küzdelem folyt. Bécs a német-egységért rajongott, mig viszont Prága a szláv-eszme mellett tört lándzsát. Az udvar látszólagos egykedvüséggel nézte a versengést; nyilván nemcsak a belzavarok miatt, hanem talán azért is, mert mindakét áramlat siker esetén, amúgy is a Habsburg-ház jogara alá akarta tömöríteni a népeket.

A szabadságharcz nevezetesebb szereplői a honvédség köréből.
(Egykoru arczképek után.)

Midőn azonban Ferdinánd olyan váratlanul elhagyta székhelyét: általánosan azt hitték, hogy ez a csehek mesterkedésének a müve. Az a hír volt ugyanis elterjedve, – s talán nem is egészen alaptalanul, – hogy az ujabb forradalmat cseh emisszáriusok szították; s pedig azért, hogy a császárt elidegenitsék a forrongó Bécstől, majd Prágába csalják és ezáltal a panszláv áramlat sodrába keritsék. Ez pedig nagy veszedelmet jelentett volna a magyar nemzetre nézve. Jelentette volna a prágai panszláv-programm elfogadását, a mely programm tudvalevőleg az alakítandó új szláv császárság keretébe Magyarországot szintén be akarta olvasztani.

A riasztó hirek hatása alatt a gáncs, az elégedetlenség, a villongás egyszerre megszünt. Mint a tengeri hajó utasai, ha vihar korbácsolja a haragvó óczeánt, testvéries szeretettel fogott össze az egész magyarság.

A főváros közönsége, hogy a kormány iránt tanusított hűségét külsőleg is kimutassa, május 18-án nemzetiszin zászlók alatt sürű tömegekben vonult Batthyány miniszterelnök lakása elé és bizalmiiratot nyujtott át a nemes grófnak.

De maga a kormány is érezte, hogy a változott helyzet egyöntetű, gyors cselekvést követel tőle. A segélyvárás ideje elmult; a nemzetnek a saját erejére kell támaszkodnia, ha a menekülés reménye mellett akar szembeszállni a tomboló viharral.

S a kormány, most már félretevén minden tétovázást, haladéktalanul megtette intézkedéseit. Eszterházy herczegnek meghagyta, hogy tüstént utazzék a király után, s állandóan maradjon mellette. Elhatározta továbbá, hogy a nádor vezetése alatt Széchenyi István és Eötvös József miniszterekből álló küldöttséget meneszt Insbruckba, fölkérendő a királyt, hogy jőjjön hű magyarjai közé és tegye Budapestre székhelyét. Sietősen szerződéseket kötött itthon, Bécsben és Brüsszelben százezer fegyver szállitására. Végül, hogy e válságos nehéz napokban a nemzet képviselői is együtt legyenek, a nádor, mint a király helyettese utján július 2-ikára Pestre összehivta az országgyülést.

De a kormány a belső béke megörzése czéljából is olyatén lépéseket tett, amelyek megnyugtatólag hatottak a kedélyekre. A Dráva-mentén Eszéknél, – nehogy Jellasics, amint azt forralta, orvul reánk üssön, – Ottinger vezérőrnagy parancsnoksága alatt ötezer emberből álló figyelő hadtestet állított fel. A lázongó szerbek fékentartására pedig azt tervezte a kormány, hogy Szegednél tizenkétezer emberből álló tábort állít fel. Mivel azonban a honvédség még nem volt felszerelve, az országban fekvő csekély számu s máskülönben is megbizhatatlan sorkatonaság egyebütt volt lekötve: Batthyány gróf a székely határőr-ezredekhez szózatot intézett, amelyben felhívja őket, hogy a haza védelmére siessenek a szegedi táborba.

Knezich Károly honvédtábornok.
(Egykoru arczkép.)

… „Mert bár a két testvérhonnak egyesülése, – igy szól a szép felhivás befejező része, – melyet legforróbb vágyunkként öröklénk őseinktől, mindeddig meg nem történt is, elvileg azonban elfogadva, s kegyelmes urunk, királyunk változhatlan szavával szentesítve van. Ezért bízva a vitéz székely nemzetnek világszerte elismert rendületlen harcziasságában s magyar testvérei iránti ingadozatlan szeretetében: sietek önöket felszólítani, hogy addig is, mig e rendeletemre fölséges urunk, királyunk jóváhagyását pótlólagosan megnyerném, e levelem vételével tüstént Magyarországba, a Szeged tájékára telepítendő 12,000 fegyveres katonaságból álló táborba siessenek, hol, valamint az átkelő helyeken is, élelmökről és fogadtatásukról már kellőleg gondoskodva van.”

A kormány, – a király elutazásáról, valamint eddigi intézkedéseiről, – az események komolyságához képest az összes miniszterek aláirásával, következőleg hangzó kiáltványt bocsátotta ki:

Hazafiak!

Éppen most vettük futár által azon tudósítást, hogy felséges királyunk Bécs városát váratlanul elhagyta és utját Insbruck felé vette.

Sietünk ezt a közönséggel tudatni, nehogy a hír más alakban és talán elferdítésekkel terjesztve, okot adjon nyugtalanságra, s eszközül szolgáljon izgatásokra, melyeket a haza jelen körülményei közt kerülni és távoztatni minden honpolgárnak legszentebb kötelessége.

Meg vagyunk győződve, hogy a magyar nemzet legforróbb óhajtása teljesülne, ha ő felsége, Bécsből távoztával, egyenesen hű magyarjai közé jött volna, hol szentséges személyét buzgó lelkesedéssel környezné azon nép, mely szabadságához és törvényes fejedelméhez szeretetben, hűségben ingadózni soha sem fog.

S nem is késünk a nemzetnek ezen forró óhajtását azonnal ő felsége elébe terjeszteni, bizodalmat kérve és remélve a jó királytól azon néphez, mely századokon keresztül e bizodalmat épen a veszélyek legnehezebb óráiban oly igen megérdemelte, s mely azt megcsalni bizonyosan képes nem volna soha. És mivel azon alkotmányos viszony, azon hűség és ragaszkodás, mely nemzetünket törvényes királyunk személyéhez és az uralkodóházhoz köti, változást nem szenvedhet az által, hogy Ő felsége birodalmának valamely más részébe tette által tartózkodási helyét: herczeg Eszterházy Pált, mint ő felsége személyéhez rendelt felelős magyar minisztert utasítottuk, hogy urunkat, királyunkat mostani tartózkodása helyére azonnal kövesse, s törvényszabta állásában magas személye mellett maradjon.

Polgárok!

Európai események segítették elő hazánkban is az egész nemzet rég óhajtott szabadságának létrehozását; de az egész nemzet egyesült ereje és osztatlan közremunkálása szükséges arra, hogy az európai mozgalmaknak sokféle irányban zavargó rohama veszélybe ne döntse hazánkat, nemzetünket s annak kivívott szabadságát. Mi erőnk és tehetségünk szerint teljesítendjük a reánk bizott kötelességet, de hogy nehéz feladatunkban eljárhassunk: a nemzet buzgó és erélyes támogatására van szükségünk.

Szükségesnek tartottuk az országgyülésnek minélelőbbi összehivását, s annak határnapjául f. évi julius hó 2-ik napját tüztük ki, s azt ő felségéhez is felterjesztettük. De rendkivüli körülményeink között addig is, minden egyes polgárnak szent kötelessége mindent elkövetni, hogy a hazát fenyegethető veszélyek megelőztessenek.

A hazának szent nevében szólítjuk fel tehát a honnak minden polgárát: legyenek erősek és állhatatosak a hon és szabadság iránti szeretetben s a törvényes fejedelem iránti hűségben; legyenek egyetértők, s mellőzve minden viszálykodást, mi erőnket megtörhetné, egy czélra egyesülve munkálkodjanak a haza megmentésén.

Károly Lajos főherczeg.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)

Felszólítjuk a hon polgárait, hogy azon önkéntes seregnek, mely iránt a rendelet már kibocsájtatott, minél nagyobb számban s minél gyorsabban állítását minden módon segítsék elő.

Felszólítjuk végre, hogy midőn most a hazát vész fenyegeti, tegyék a haza oltárára vagyonuknak is valamely részét s adjanak a hon védelmére, kitől egyébként nem telik, kölcsönkép pénz, vagy egyéb oly vagyont, mit könnyen pénzzé lehet fordítani.

Bizunk a nemzet lelkesedésében és azon honszeretetben, mely e hazát a legsúlyosabb körülmények között is megmentette; hiszszük, hogy e felszólalásunk nem fog siker nélkül elhangzani.

Budapest, május 19. 1848.

Gr. Batthyány Lajos.

Deák Ferencz.

Szemere Bertalan.

Kossuth Lajos.

Klauzál Gábor.

Gr. Széchenyi István.

Báró Eötvös József.

István főherczeg pedig a sorkatonasághoz intézett napiparancsot, amelyben felhívja a csapatokat, hogy a polgársággal tartsák fenn a jó viszonyt, s „engedelmeskedjenek a magyar hadi-miniszterium rendeleteinek igazi katonai szellemben: szigoruan és pontosan.”

A király Bécsből való távozása, mint látjuk, riasztó hatással volt magára a kormányra is. Amitől eddig óvakodott: egyszerre megkondítá a vészharangokat.

Ám, a tett óvóintézkedések sikeres keresztülviteléhez pénz kellett. A honvédsereg felszerelése, a fegyverszállitmány átvétele nagy összegeket igényelt. Az állampénztár pedig tudvalevőleg üres vala. Kölcsönről ebben a háborus időben szó sem lehetett. A fizetések teljesítésében fennakadás támadt. Már-már attól lehetett tartani, hogy csakugyan a pénzügyi zavarok miatt fog elsenyvedni a nemzet. Kossuth lánglelke azonban megtalálta a szabadulás ösvényét. Elhatározta, hogy függetleníti pénzügyeinket is a kapzsi Bécstől és lerakja az önálló magyar nemzeti bank alapját. Nagyszabású, merész terv volt ez, melynek kivitele éppen most szinte lehetetlennek látszott. De Kossuth, kinek akaratereje, mint a pálma a súly alatt, a veszélylyel együtt nőtt, nem riadt vissza feltornyosuló akadályoktól. Megpróbálta a lehetetlent valósággá varázsolni. Érintkezésbe lépett tehát a kereskedelmi bankkal, a melylyel ismételt beható tanácskozások után az állam nevében a következő szerződést kötötte:

A magyar állam a kereskedelmi banknál öt millió forint értékű aranyat és ezüstöt tesz le. Ezen érczfedezet alapján az államkincstár 12 és félmillió forint értékű papirpénzt bocsájt ki. A papirpénz egy- és kétforintos leend, amelyet a bank, ha a közönség úgy kivánná, arany- és ezüstre beváltani tartozik. Az érczalaphoz a bank csak a beváltás arányáig nyúlhat. E papirpénzből a bank, kezelési költségeinek pótlásául egy milliónyi kamatmentes kölcsönt kap; két és félmillió forint pedig öt százalékos kamat mellett az ipar és kereskedelem istápolására leszen fordítandó. Ezen kölcsönösszegek biztosítására a banktársaság összes vagyonát leköti. Viszont az állam kötelezettséget vállal, hogy az ekként kibocsájtandó bankjegyeket, még ha azokat az érczalap nem is födözné egészen, pénztáraiban teljes névértékükben kész fizetés gyanánt elfogadja.

Jellasics táborából: Előörsi szolgálat a Drávánál.
(Egykoru rajz.)

Az önálló nemzeti bank keretét tehát Kossuth lángelméje immár összerótta, de hiányzott még annak belső tartalma: az érczfedezet. Ezt kellett előteremteni. Arról ez idő szerint szó sem lehetett, hogy maga az állam, mely alig birta a napi kiadásokat viselni, tegye le az érczalapot. A bányák szűk termése alig jöhetett komoly számításba. Ami csekély aranypénz, ezüsthuszas avagy tallér volt forgalomban, az is csakhamar eltünt; a közönség, mely félt a fenyegető pénzügyi válságtól, visszatartotta.

A kormány tehát ujólag a magyar nép csodás hazaszeretetéhez fordult. Felhivta a nemzet jobbjait: rakják össze az érczalapot, járuljanak adományaikkal a szorongatott haza megmentéséhez. Az erre vonatkozó első felhivás, a mely Szemere belügyminiszter aláirásával jelent meg, a következőleg hangzott:

A megyékhez, városokhoz és kerületekhez.

Ő felsége királyunk Bécset elhagyván, Innsbruckba költözött. E szerint rendes székhelyét megváltoztatván, lelkeinkben a jövendő iránt méltó aggodalom támadhat.

Kivánatos lett volna, hogy jött légyen egyenesen körünkbe, kik hivei lenni nem szűntünk meg. Védelmére és hazánk védelmére nincs és ne legyen drága semmi áldozat. Királyunk és nemzetünk létele válhatlan kapcsolatban van; egyiket megmentvén, mindkettőt megmentettük.

De hazánkat is köröskörül oly irányu és természetű mozgalmak nyugtalanítják, melyek veszélyesekké válhatnak. Ellenséges törekvésekkel találkozunk még kedves honunk anyai keblében is.

Ébren kell lennünk, készen kell lennünk; nyujtsunk mindennek békeolajágat, de a hadi megtámadás visszaverésére is gyüjtsünk magunknak erőt és hatalmat.

Ugy látszik, a vész és veszély titokban készül. Talán nagyobb, mint hisszük, talán kisebb; de épp azért, ugy a nagyobb, mint a kisebb találja készen hazafiui sziveinket.

A koronából egy drágakőnek sem szabad elvesznie. Királyunk itt leljen hű sziveket, ha máshol nem találna. Mindazon népek, melyek századok óta hasonló sorsban osztoznak a magyar szent korona alatt: egyesüljenek most a király felséges személye körül, felhagyva minden visszavonással és összeolvadva a fejedelem iránti hívségünk bebizonyításában.

Hazánkat egészen meg kell tartanunk, a maga teljes épségében, szépségében, termékenységében, hogy legyen méltó földe a nemzet díszlő virágának.

A haza minden igaz fia felszólíttatik áldozni a haza oltárára. Nem vár a haza nagy áldozatokat, de megvárja, hogy mindenki becsületesen és lelkiismeretesen teljesítse kötelességét. Pillanatai a hazának drágák, azokhoz most élete és halála van kötve.

Felszólítunk mindenkit, hogy hallja meg a haza és a nemzet esdeklő hangját és ami áldásaiban annak részesült, azokból juttasson a hazának is. Önök fogják kitalálni a legczélszerűbb módot, mi a lelkesedést a polgárokban felébresztvén, sikerre vezet. Szóljanak a szívhez, az észhez; s épp úgy zörgessenek a szegény, mint a dús ajtaján, mert a hazának egyenlőképen fia mindenik.

Különösebben szükséges leend:

1. A hatóság terjedelme és népessége szerint több küldöttséget kinevezni, mely amennyire lehet a hely szinén az ajánlatokat átveendi, az ajánló nevét, lakát és ajánlatát pontosan följegyezvén.

Kincstári kamatos utalvány.

2. Elfogadtatik készpénz, drága ércz, fegyver, gabonanemű, posztó, vászon és minden, mi könnyen pénzzé fordíttatható. Kölcsön is szivesen elfogadtatik, mely esetben a kölcsön vett pénz, vagy áru körülirva kiteendő, eladási becse meghatározandó, s róla mint minden más ajánlatról is átvételi bizonyítvány kiadandó.

3. Az áru lehető jutalmasan, de tüstént adassék el. A begyült pénz a törvényhatósági pénztárba teendő, honnan a pénzügyminiszter rendelete szerint fog elszállíttatni. A begyült pénzről mind a pénzügyminisztert, mind engem minden 14 napban értesíteni kell.

4. E rendeletem vétele után két nap alatt az állandó bizottmányi ülés megtartandó, melyből a küldöttségek tüstént kiküldessenek. Minden küldöttségnek legalább öt tagból kell állania.

A részletek meghatározását önökre bizom.

Hazánk gazdag. Fiai bírnak áldozni. Századok óta nem volt szentebb kötelességünk a haza és király iránt. Ujra tegyük ragyogóvá a magyar koronát, ujra tegyük le alapját a magyar hazának. Ez a czél, ez a feladás, mit nem a nagy, hanem a gyors segedelem által érünk el.

Megvárjuk a haza és nemzet nevében, hogy mindenki szivesen és becsületesen teljesítse hazafiúi kötelességét.

Kelt Buda-Pesten, május 19. 1848.

Szemere Bertalan.
belügyminiszter.

Az állam miként azt Szemere ezen lelkesítő szép felhivásában is említi, az egyes adományokat esetleg kölcsön gyanánt is kész volt elfogadni. Vonatkozott ez különösen az arany- és ezüstnemüekre, amiknek értéke fejében az adományozók bizonyos idő mulva beváltandó utalványokat kaptak. E nemzeti kölcsön tervezetét szintén Kossuth csinálta meg; még pedig a következőkben:

1. Az állam két millió pengő forint értékig ötszázalékos kincstári utalványt bocsájt ki.

2. Ezen utalványok kétfélék: 50 frtról szólók és 100 frtosak. Lejáratuk vagy három hónap, vagy félév, vagy egész esztendő. Mindenki olyan utalványt vehet, aminőt akar.

3. Az utalványokra fizetésül akár arany- és ezüstpénz, akár arany- vagy ezüstnemű, legyen az ócska avagy törött; sőt forgalomban levő osztrák bankó is elfogadtatik.

4. Az ötven forint alóli ajánlatokról ideiglenes nyugtatók adatnak ki, amelyek kiadásuk napjától számított hat hónap mulva készpénzzel váltatnak be.

5. A felajánlott arany- és ezüstszerek becsértékét az állami fémhivatalok állapítják meg.

6. A kincstári-utalványoktól 5% kamat jár. Tőke-értékük a lejáratkor, a kamatokkal együtt, az államkincstárnál készpénzben kifizettetik.

Kossuth külön körlevélben is megismertette a kibocsájtandó kamatos kincstári-utalványok természetét; s az ő bűbájos nyelvén szintén adakozásra hivta fel a közönséget.

Kincstári kamatos utalvány szelvénye.

1848-iki magyar arany.

Ami ezután következett: egyik legszebb s legmegkapóbb részét képezi szabadságharczunknak. Ha nem volna históriai valóság, azt kellene hinnünk, hogy ezeregyéjbeli tündérmese.

A kormány segélykiáltása riadó visszhangot vert az országban. Behatolt a fényes palotákba, bejutott a szalmafödeles kunyhókba és mindenütt megdobbantá a szíveket. Mintha varázslat történt volna, egyszerre valami csodálatos, kimagyarázhatlan érzés fogta el a magyart: odaadni mindenét, ami kedves, ami drága előtte, annak az ezer sebtől vérző, méltatlanul üldözött szegény hazának.

És legott megkezdődött az áldozatkészség bámulatos búcsújárása. A gazdag kincsét, aranyát, a szegény termése legjavát hozta el a haza oltárára.

A nemes példával a főváros közönsége járt elől. A felhivások megjelenése után a nemzeti múzeum előtt rögtön népgyülés tartatott. Óriási néptömeg özönlötte el a tágas terét. A nemzetőrség lelkesítő zene mellett vonult ki. Lobogók lengtek fel az impozáns lépcsőzet két párkányzatán. Az oszlopcsarnokot, valamint a lépcsőzetet előkelő közönség lepte el.

A népgyülést rövid, ékes beszéddel Vasvári Pál nyitotta meg, a szenvedő haza nevében adakozásra szólítván a közönséget. Erre előlépett Rottenbiller. Kivette mellényzsebéből drága aranyóráját, lehúzta ujjáról nehéz pecsétgyürűjét és ezekkel a szavakkal dobta a lábainál fekvő kosárba:

– Midőn a haza szegénységben van, fiainak nem szabad ékszerektől csillogni. Gyürűm, órám legyen a hazáé. Polgártársak, kövessétek példámat!

Majd jött a diszruhás Kacskovics. Leoldá türkiszekkel behintett arany-övét és szintén a kosárba helyezte:

– A haza oltárára teszem!

Az elragadtatás moraja zúgott végig a térségen.

– Éljen Rottenbiller! Éljen Kacskovics! Kövessük mindnyájan a nemes, példaadást! – hangzott fel ezer még ezer torokból.

A tömeg, mint a megzavart hangyaboly, egyszerre csak megmozdult. A lelkesedés láza remegtette meg az embereket. Nyüzsgés támadt. Mindenki az oszlopcsarnok felé igyekezett, hogy mielőbb meghozza szent áldozatát.

És tolult a közönség hosszú, tömött sorban. Ez lánczát, amaz óráját, a harmadik gyürűjét ajánlotta fel. A nők ékszereiket, fülönfüggőiket tették le. Egy gyermek-leány kivonta szűzies kebléből anyjától maradt drága ereklyéjét: az arany-amulettet és piruló arczczal, remegő kézzel nyujtotta át Rottenbillernek. Egy czéh-beli öreg iparos, ott a helyszinén levagdalta zekéje összes ezüstgombját és azokat adta oda. Egy jurátus, aranyveretű ősi díszkardját hagyta ott,

– Majd szerzek kardot az ellenségtől! – szólt elmenőben.

Csikós-guerillák.
(Egykoru rajz. Eredetije az orsz. ereklyemuzeumban.)

A bűvös kosár rövid negyedóra, alatt teli volt. Hoztak egy másik kosarat, majd egy harmadikat; ezek is csakhamar megteltek mindenféle drágasággal. Az emberek, mintha templomból jöttek volna ki, oly felmagasztosult kebellel távozának a honszerelem e megszentelt áldozatoltárától. Boldog és büszke volt, ki ott hagyhatta legszebb ékszerét.

S erre az egész vonalon, szerte a hazában megindult az adakozás. A pesti nemzeti kaszinó húszezer forintot irt alá, emellett nagyértékű ezüst asztalteritékét ajándékozta a haza felsegélyezésére. Batthyány Lajos és Széchenyi István miniszterek, továbbá gr. Rhédey Ádám, br. Kemény Pál egy-egy mázsa ezüstöt, Wodiáner két nagy láda arany- és ezüstneműt, gróf Zichy Manó ötmázsányi remekmívű antik ezüsttárgyat, a gr. Károlyi-család három mázsa aranyat és ezüstöt, Nádasdy Ferencz kalocsai érsek tizezer forint értékű ezüstneműt adtak.

Magánkörben, társaságokban, egyletekben kézről-kézre keringtek a gyüjtő-ívek. Aki aranyat, ezüstöt nem adhatott: pénzt irt alá. A „Radical-kör” ivén ott találjuk mindjárt legelől Jókai Mórt, aki három éven át havonkénti 5 frt fizetésére kötelezte magát. Petőfi Sándor kedves könyveit adta el, s az értük kapott 30 frtot adta oda. Aztán kisebb-nagyobb összeggel jöttek a többi irók: Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fáy András, Sárossy Gyula, Vahott Imre, Vas Gereben, Bulyovszky Gyula stb.

Az egyes hitfelekezetek sem maradtak el. Igy, a pesti izraelita hitközség 50 ezer forint kölcsönt irt alá és imaházának összes ezüstjét a haza oltárára tette; a pesti apácza-zárda még a templom egyetlen drágaköves aranykelyhét is felajánlotta.

A tisztviselői kar szintén kivette a maga részét az áldozatkészségből. A miniszterelnökség személyzete fizetésének három százalékát ajánlotta a hon védelmére; a nemzetőrség központi irodája egy havi dijáról mondott le; a kereskedelmi miniszterium tisztviselői 1000 frtot raktak össze.

A városházánál, a fémváltó hivatalnál, a budai állampénztárnál egymást érték az ajánlatok. A lapok hasábjai heteken át telvék valának az adományok kimutatásával.

Még most is, egy félszázad mulva, a mai rideg, sivár korban a megilletődés könnye tolul szemünkbe, ha a magyar hazaszeretet e legendaszerű kinyilatkoztatásait olvassuk. Ime, csak egy-két levél:

Egy pécsi honleány, arany nyaklánczának és fülbevalójának beküldése mellett, a következő sorokat intézte a „Pesti Hirlap” szerkesztőségéhez:

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Mélyen érzem szeretett hazánk veszélyét, de érzem azt is, hogy annak megmentésére el nem halasztható tények kivántatnak. Engem az ég a vagyonosak sorából kihagyott, s igy amit a haza szent oltárára letehetek, csak igen csekély. Legyen kérem oly szives, az idecsatolt arany nyaklánczot s hasonló pár fülbevalót a pénzügyi miniszteriumnak a fentebbi czélra elküldeni. Ezeket kedvelt férjemtől három év előtt jegyajándékul nyertem, de mióta a Mindenható gyermekekkel megáldott, kiket becsületes honfiaknak felnevelni legkedvesebb feladatom, egyéb ékszereket könnyen nélkülözök, melyeket jelennél soha jobb czélra fordítani szerencsém nem lehet.

Pécsett, május 22. 1848.

Egy nő.

Gróf Károlyi István 1848-iki arczképe.

Debreczenből egy fiatal leány jegygyürűjét, a boldog szerelem e drága zálogát tette a haza oltárára. Adományát a következő meghatóan kedves sorok kiséretében küldte be:

Tisztelt szerkesztőség!

Itt küldöm a szeretett hazának egyetlen és legbecsesebb kincsemet: jegygyürűmet. Vőlegényem honvédnek állt be, s mielőtt távozott, megfogadtuk egymásnak, hogy majd csak akkor lakodalmazunk, ha édes hazánk túl lesz a veszélyen. S hogy ez mentől hamarább megtörténjen: én is hozzájárulok e csekély adományommal. Fogadják olyan szivesen, a minő örömmel én adom.

Debreczen, 1848. május 24.

E. Tóth Mariska.

Egy róm. kath. plébános megtakaritott 200 frtjának beküldését ezen levéllel kisérte:

Tisztelt szerkesztőség!

Midőn lapjaiban a felszólítást olvasám, melyben a haza ifju polgárai a honnak védelmére hivatnak fel, szivemet fájdalom tölté el. Agg vagyok; kezeim, melyeket mint az oltárnak szolgája, csak áldásra emeltem, fegyvert elbirni nem képesek többé, s irigyelve a boldogabb ifjakat, kik zászlóink becsületéért fognak küzdhetni, haszontalannak érzem magamat e világon, kinek még azon szerencse sem jutott, hogy a haza javáért küzdhessem. Végre pedig azzal a gondolattal vigasztaltam meg magamat, hogy kiki azt a szolgálatot teljesítse, ami tőle kitelik: igy tettem magamban egy határozást, melynek végrehajtójává önt megkérem.

Hosszú éltemen át, melyet egy kis faluban, ha nem ismerve is, mint lelkész, mégis nem hasztalan töltöttem, 200 pfrtot takarítottam meg; csekélység, de mindenem. Én ezt a vakok intézetének szántam; s kis tőkém kedves vala előttem; gondolám, hogy ha majd nem leszek, végakaratom által a jó intézet hasznára gyümölcsözni fog.

De a haza minden előtt. Midőn a haza segélyért kiált hozzánk, gyermekeihez: haboznunk nem szabad. S ennélfogva ime a t. szerkesztőség kezébe teszem le 200 pfrtomat, azon kéréssel, hogy miután öregségem Pestre menetelemet nem engedi: adja által ezen kis tőkét a pénzügyi miniszteriumnak mint kölcsönt azzal, hogy ha a haza sorsa majdan jobbra fordul: e 200 frt legyen a vakok intézeteé.

Megkülönböztetett tisztelettel őszinte polgártársa:

Egy katholikus lelkész.

Az ozdi vasgyár munkásai saját körükben gyűjtést rendeztek, s a begyült 38 frt 50 kr. elküldését e szép sorokkal kisérték:

Igen tisztelt Szerkesztőség!

Idecsatolva küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy csekélyke összeget. Nehéz keresményünkből krajczáronként raktuk össze. Bár adhatnánk többet, de mi csak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem áldozhatunk, felajánljuk a hazának erős, edzett karjainkat és a szabadságért lángoló vérünket; elhatározván, hogy valamennyien beállunk honvédnek.

Ozd, 1848. május 27.

A vasgyár munkásai.

1848-iki százforintos magyar bankjegy.

Záborszky Lajos pesti polgár a következő lelkes ajánlatot tette:

T. Szerkesztőség!

Hazánk a belügyminiszternek május 19-én kelt értesitése szerint veszélyben van. Ennek fedezésére a rendes források, saját vétkünk, saját hibáink nélkül jelenleg elégtelenek. Azért a honfiak segélyét és gyámolítását kell igénybe venni, mire pár nap óta a felelős miniszterium felszólítása után már oly szép és követésre méltó példák mutatkoznak, hogy ezen jobbak sorából csak pirulva lehetne kimaradni. Én tehát a következőkre kötelezem magamat:

1-ször ajándokul: az önkénytes honvédelmi seregből egy közlegénynek egy évi készpénzbeli fizetését magamra vállalom.

2-szor kölcsönbe adom ezüstneműimet, u. m. egy ezüst tálczát, egy ezüst kannát, egy czukortartót, két girondollet, két gyertyatartót, tizenkét ezüstnyelű kést, annyi villát, ugyanannyi kanalat, két sótartót, egy hamvevőt és tizenkét darab késtámlát, összesen mintegy 9–10 font ezüstöt.

Ez nélkülözhető mindenem. Legyen a haza javára szentelve, s rendelkezzék felőle jobb időkig a haza s ennek annyi jeles honfiakból álló felelős miniszteriuma.

Pest, május 25. 1848.

Záborszky Alajos,
polgár.

Ez csak nehány kikapott levél a sok közül. A hazafias áldozatkészség hasonló megnyilatkozásával az akkori lapokban száz meg százszámra találkozunk. Sokan még a nevüket is eltitkolták. Minek oda a név, ahol maga a tett beszél?! …

Voltak olyanok is, még pedig szintén számosan, akik a honvédsereg fölszereléséhez járultak adományaikkal. Erre nézve a nemes példaadás gr. Károlyi Istvántól eredt, aki az ágyu-üteghez szükséges száz darab lovat állította ki. Nyomban akadtak lelkes követői. Igy, a többi közt, Egressy Sámuel pesti polgár 100 pár fejérnemüt ajánlott fel a honvédség részére; Gyomay János csizmadiamester 50 pár bakkancs, Gyenes István szabó-iparos pedig 20 pár egyenruha ingyenes elkészítésére vállalkozott. Aul József nevű pesti polgár a saját költségén egy honvédet állított: ő adta a foglalópénzt, ő szerelte fel tetől talpig, sőt még a honvéd zsoldjának a fizetésére is kötelezte magát.

A megyék és városok a hatáskörükben eszközlött gyüjtésen kivül, saját alapjaikból még nagyobb kölcsönöket is adtak az államnak. A többi közt: Sopronmegye ötvenezer frtot, Pestmegye negyvenezer frtot, Kecskemét városa nyolczezer forintot ajánlott fel stb.

De a földmives-osztály szivét is megdobbantá a haza esdő kiáltása. Ki buzával, ki rozszsal vagy más egyéb könnyen értékesíthető terménynyel sietett segélyére. Igy, hogy a sok közül csak egy-két jellemző példát emlitsünk:

Czegléd derék népe 400 mérő gabonát, 300 akó bort és 70 mázsa gyapjut gyüjtött össze. Dömsöd 100 pozsonyi mérő rozsot adott, ezenkivül a dézsmaváltságra krajczáronként összeszedett 1630 forintját tette a haza oltárára.

Lahner György honvédtábornok.
(Egykoru arczkép.)

Egy szoboszlai szegény özvegyasszony tehenét hajtotta a gyüjtőbizottság elé.

– Hallottam, – szólt félénken, – hogy bajba került az ország, ellenség fenyegeti, segítségre van szüksége. Hát úgy gondoltam, hogy ilyen nagy veszedelemben mindenkinek meg kell tenni a magáét. Nekem nincs egyebem ennél a tehenkénél. Három árvámat táplálja. Ezt hoztam ide. Fogadják el a tekintetes urak. Rólam és gyermekeimről majd csak gondoskodik a mennybéli jóságos Isten.

Egy hódmező-vásárhelyi gazdaember pompás negyedfű csikót adott át a gyűjtő-bizottságnak.

– Hadd legyen azé, – fordult az elnökhöz, – aki az első ellenséget levágja.

Különben, hogy mi mindent hordott össze a nép az áldozatkészség e napjaiban, az Középszolnok megyének a belügyminiszterhez intézett jelentéséből tünik ki legjobban. Ezen jelentés szerint a megyénél nyolcz nap leforgása alatt a következő adományok folytak be:

Készpénzben 930 frt, 3 gyűrű, 16 ezüstkanál, 1 ezüstpohár, 28 köböl búza, 150 veder bor, 2 paripa, 1 kanczaló, 16 db szarvasmarha, 3 db sertés, 7 pisztoly, 50 font ólom, 12 ezüst gomb, 6 vég vászon, s 1 ezüstkupakos tajtékpipa.

Ezek természetesen csak egyes esetek, amelyek még igy tömöritve is, vajmi halvány képét nyujtják e csodálatos időnek. Mert hiszen alig volt magyar ember, aki valamelyes alakban, anyagi tehetségéhez mérten, de szivének legnemesebb érzelmei szerint, le ne rótta volna honfiúi kötelességét.

Kossuth tehát aggodalom nélkül foghatott a papirpénz kibocsájtásához. Az érczalap a nemzet áldozatkészségéből biztosítva volt. S juniusban már vígan zakatoltak a pénz-sajtók, augusztus elején pedig már ropogós uj magyar bankó forgott a közönség kezén.

A bécsi kormány, – attól tartván, hogy Magyarország kisiklik az osztrák pénzügyi politika szipolyai közül, – boszút forralt. A magyar bankjegyeket kitiltotta az örökös tartományokból. Azt hitte, hogy ezzel megrontja a magyar pénzjegyek hitelképességét.

De a kamarilla ebben is csalatkozott. A nemzet bizalommal fogadta az uj bankókat, mint függetlenségének egyik fontos vivmányát.

A minisztertanács megállapodásához képest, István nádor Eötvös és Széchenyi kiséretében csakugyan Insbruckba utazott, hogy Buda-Pestre hívja a királyt.

V. Ferdinánd május 24-én fogadta a magyar küldötteket. S megújult a régi szinjáték. A kihallgatás szivélyes volt, de az udvari-párt, ismét olyan óhajtást adott e király szájába, melynek teljesítése Magyarország erejének ujabb megzsibbasztását vonta volna maga után.

A király Magyarországba való utazását egy erős feltételhez kötötte. E feltétel pedig abból állott, hogy a megnyitandó országgyűlés az olaszországi hadsereg számára szavazzon meg negyvenezer ujonczot. A czélzat világos volt. A kamarilla ezzel leginkább azt akarta elérni, hogy az ország fegyverbiró népéből éppen a legjava idegenbe kerüljön, s igy aztán a lázongó nemzetiségek segélyével annál könnyebben gúzsba köthesse a magyart.

Honvéd előörs.
(Egykoru kép.)

A küldöttség nehéz helyzetbe került. Gyors-futárt volt kénytelen meneszteni Pestre tanácsért és utbaigazitásért.

Az utbaigazítás csakhamar megjött. A magyar kormány a feltételre szintén feltétellel válaszolt. Kijelenté, hogy hajlandó megajánlani a kért negyvenezer ujonczot, ámde előbb Jellasics pártütő üzelmeinek vessen véget az udvar. Rendelje tehát ő felsége Jellasicsot magához és kényszeritse békére; ha a bán vonakodnék meghajolni parancsa előtt: foszsza meg állásától és nyilatkoztassa ki felségsértőnek, s hazaárulónak.

Eötvös és Széchenyi ebben az értelemben tettek előterjesztést a királynak.

Az udvar, hacsak azt nem akarta, hogy Jellasics báróval való titkos egyetértése kiderüljön, kénytelen volt meghajolni a magyar kormány e jogosult kivánsága előtt. Május 29-én tehát, főkép a szelídlelkű királyné közbenjárására, egy ujabb dorgáló kir. kézirat ment Jellasics báróhoz. A király a junius 5-ére hirdetett horvát tartomány-gyűlés megtartását betiltá, egyúttal pedig felhivta a bánt, hogy parancsának vétele után számítandó huszonnégy óra alatt Insbruckban nála személyesen jelentkezzék.

A király most már határozott igéretet is tett, hogy „azonnal, mihelyest lehetséges, de mindenesetre, az országgyűlés megnyitására, családjával együtt hű magyarjai körébe jön és hosszabb ideig ott marad.”

A küldöttség abban a hitben, hogy sikeresen oldotta meg feladatát, a legrózsásabb reményekkel tért haza.

De örült V. Ferdinánd is, hogy a rakonczátlankodó bánt az engedelmesség útjára terelve, végre talán mégis nyugodtan és békében uralkodhatik tovább.

Pedig ugyanazon udvari futár, aki a király leiratával Zágrábba indult, állítólag egy másik titkos levelet is vitt, amelyben Károly Lajos főherczeg bátorítja a bánt, hogy ne féljen semmitől, s haladjon csak tovább a megkezdett uton.

Ilyen játékot üztek a szegény árnyék-királylyal.

A Württemberg-huszárok hazaszökése Gácsországból.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem