I. „Megadjuk!”

Teljes szövegű keresés

I. „Megadjuk!”
Az első népképviseleti országgyülés. – Az 1848-iki orsz. képviselők névjegyzéke. – Az országgyülés ünnepélyes megnyitása Pesten. – Alakulás. Petőfi képviselősége. – Kossuth beszédje a kétszázezer ujoncz megajánlása tárgyában. – „Megadjuk!” – Válaszfelirati vita. – Küldöttség Insbruckba. – A reakció ujabb fondorlatai. – Az országgyülés feloszlatása. – Az utolsó törvényjavaslatok: Ujonczozási javaslat. Az 1848–49-iki állami költségvetés. – Szövetségkötés a németbirodalmi gyüléssel. – A reakczió nyilt föllépése.
A 48–49-iki önvédelmi harcz, hazánk eseményekben gazdag történetének kétségtelenül egyik legtanulságosabb részét képezi. E vérbefuló korszak legendaszerű krónikájából láthatjuk talán legtisztábban, hogy miként sodorható egy békés és hű nép, akarata ellenére, csupán azért, mert a szabadságot szereti, a legrettenetesebb háborúba.
A magyar nemzet megihletve az ébredő század fenséges eszméitől szintén demokratikus alapokra igyekszik fektetni államéletét. Milliók kezéről veszi le a hűbériség szolgalánczát. Szabaddá teszi a lenyűgzött gondolatot, egyenlővé az osztályokra tagolt társadalmat.
S miglen másutt véres forradalmakkal jár az átalakulás: nálunk zavartalanul folyik le minden. Egy puska nem dördül el. Néhány lelkes ifjú, mosolygó arczczal, verseket szavalva, úgyszólván egy délelőtt vívja ki az összes szabadelvű reformokat.
Ámde, a magyar nép az uj jogokat nem tartja fenn csupán a maga részére, hanem nagylelküen megosztja azokat idegenajkú honfitársaival. Nemcsak hazát és otthont ad nekik, de nyujt szabadságot is. Testvéries szeretettel magához öleli őket.
A nemzet serényen, vidáman kezd a reformok gyakorlati megvalósításához. Az alapok jórészt már lerakvák, midőn egyszerre egy titokzatos kéz mozdul meg, s akadályt akadályra gurít az átalakulás munkája elé. A magyarság verejtékezve kettőzött erővel dolgozik tovább. De a titokzatos kéz sem pihen; most hirtelen a nemzetiségek felé fordul és a visszavonás magvát hinti el közöttük. A mag megfogan, s gyülölség nő belőle. A nemzet eleintén azt hiszi, hogy a szabadság mámora ajzotta fel a szenvedélyeket, s szelíd szóval igyekszik a békétlenkedők lecsitítására. Majd midőn azt látja, hogy több helyütt már a lázadás lángja csap fel, hagyományos hűségével a trónhoz fordul oltalomért.

Palóczy László, az 1848-iki képviselőház korelnöke.
A jámborlelkű, elaggott uralkodó egyik rendeletét a másik után bocsátja ki, de a titokzatos kéz gondoskodik róla, hogy egyiknek se legyen foganatja.
S elkezdődik a végzetes játék a király és a császár nevével. Mig a király békére inti a zendülőket: azalatt a császár fegyvert nyom kezükbe.
Vén katonák, minő Hrabovszky, a legszörnyűbb dilemma elé kerülnek, nem tudván, hogy kinek engedelmeskedjenek hát voltakép: a császárnak-e, avagy a királynak, akinek mindkét minőségében hűséget esküvének?
De ellentétbe helyezik a trón- és a haza iránti hűséget is. Maga a fenköltlelkű lovagias és a vérpadig loyalis Batthyány gróf megdöbbenve áll meg e probléma előtt; ismételten erőfeszítéseket tesz, hogy összhangba hozza e kettőt, de nemes törekvése mindannyiszor hajótörést szenved.
A nemzet egyre keresi a mentő-utakat, hogy e rettenetes bonyodalomból kimenekülhessen. Saját állami méltóságának a rovására még engedményekre is hajlandó, csak nyugalomra birhassa a pártütőket. A bécsi titkos hatalom azonban gáncsot vet minden békés törekvésünk elé. Neki zavar, vész kell, amely kimerítse és megölje a nemzetet. A császár lobogói alatt minden vonalon csakhamar megindítja tehát a harczot az uralkodóház legszebb és leghűbb országa ellen.

Majláth György, a főrendiház elnöke.
Mit tehetett az elárult magyar nép ez ádáz támadással szemben? Kénytelen volt védekezni. Kardot rántott, hogy megoltalmazza életét, hazáját s szabadságát.
Most már tisztán látta az ármányt. Észrevett, hogy az a titokzatos kéz a trón háta mögül nyúlik ki. Tudta immár, hogy az udvaripárt, a király gyönge-elműségét kizsákmányolva, a háború eltemető örvényébe akarja taszítani a balgaságig hiszékeny magyar nemzetet.
Végtelen elkeseredés fogta el a kedélyeket. Maga a kormány is mint a szárnyaszegett madár, megbénulva intézte az ügyeket. Tőle telhetőleg igyekezett oltani a tüzet, de immár nem volt képes megbirkózni a pusztító elemmel. A szerb lázadás egyre nagyobb arányokat öltött. Erdély havasai közt már szervezkedni kezdtek a felkelő bandák. Jellasics, diktátorrá választatván magát, még vakmerőbb lett; a Dráva mentén óriási tábort gyűjtött és kihivó hányavetiséggel készült a betörésre.
A kormánynak, a gyakorlatlan, s hiányos felszerelésű honvédzászlóaljakon kivül, a rendes sorhadból alig állott 14–16 ezer ember rendelkezésére. Ez is idegennyelvű: olasz, cseh, horvát katonaság; megbizhatlan, ügyünkkel ellenszenvező tisztek által vezényelve.
Ily vészterhes viszonyok közt érkezett el az országgyűlés megnyitásának ideje. A képviselőválasztások, fegyvercsörgés és harczi zaj közt, junius közepén folytak le.
A pesti márcziusi mozgalmaknak csaknem valamennyi vezetője fellépett. Nyári Pált, a pestmegyei ráczkevei kerület nyerte meg. Táncsics Mihály a siklósi, Irinyi József a hosszú-pályi, Irányi Dániel a Pest-lipótvárosi, Hajnik Pál a váczi kerületben választattak meg. Fellépett Petőfi Sándor is a szabadszállási kerületben, de egy helyi nagyság: Nagy Károly ellenében megbukott. A miniszterek közül Batthyány Lajos gróf a sárvári, Kossuth a Pest-belvárosi, Deák Ferencz a zalamegyei szent-gróthi, Széchenyi István gróf a sopronmegyei nyéki, Eötvös József báró a kövesdi kerületekben; Mészáros Lázár Baján, Szemere Bertalan Miskolczon, Klazuál Gábor pedig Csongrádon vállaltak mandátumot.
Az összes megválasztott 1848-iki orsz. képviselők névsora, – Szeremlei összeállítása szerint, – a következő:
A megyékben:
Abauj megye. Bárczai Albert (mislei), Ferdinandy Bertalan (n. idai), Szentimrei György (szepsii), Darvas Antal (szikszai), Gábriel István (gönczi). Alsó-Fehér m. Kemény Domokos, pótk. Fosztó Ferencz. Arad m. Fábián Gábor (világosi), Szerb Tivadar (radnai), Szőke Károly (pécskai), Mülek Ferencz (sz. annai), Orbán Gyula (butyini), Simonyi Lajos (kis-jenői). Aranyos-szék m. Zeyk József, Fejér Márton. Árva m. Májercsik Márton (bobrói), Kubinyi Flóri (kubini).
Bács megye. Latinovics Mór (kulai), Zákó István (rigyiczi), Mánics Péter (ó-moraviczai), Szalmásy Ferencz (ó-becsei), Mártonfi Károly, Zahorai Márton, Hauke Béla, Allaga Imre, Vörösmarty Mihály (bácsalmási), Zákó Péter. Baranya m. Batthyány Kázmér (pécsi), Angyal Pál (bükösdi), Madarász József (dardai), Táncsics Mihály (siklósi), Perczel Vincze (mágócsi), Bencze Ignácz (mohácsi), Hegedűs Imre (pécsváradi), Barthos Ede (németürögi). Bars m. Sebestyéni Ignácz (ujbányai), Balogh János (a. maróthi), Farkas Pál (lévai), Mácsai Lukács (1849. jun. óta). Békés m. Boczkó Dániel (orosházi), Omaszta Zsigmond (gyomai). Belső-Szolnok m. Torma István, Torma József. Bereg m. Budai Sándor, Román Ferencz (munkácsi), Lónyai Menyhért (beregszászi), Szintay János (kászonyi). Beszterczevidék. Soltész Traugott, Stäbriger Dániel, Land Dániel és Wittstock Károly (e kettő 1849. ápr. 15 óta). Bihar m. Dobozy Mihály (margitai), Bernáth József (székelyhidi), Haller Sándor (élesdi), Drágoss János (belnyesi), Irinyi József (h. pályii), Ercsey Zsigmond (bihari), Szivák Miklós (b. ujfalusi), Beöthy Ödön (1849. jún. óta), Miskolczy Károly (bárándi), Nagy József (ugrai), Toperczer Ödön (szalontai), Ambrus József (tenkei), Gozmán János (csekei). Borsod m. Eötvös József (kövesdi), Okolocsányi László (edelényi), Vadnay Miksa (szirmabessenyői), helyette: Klapka György (1848. máj. 9. óta), Gencsy József (csáthi), Ágoston József (dédesi), helyette Görgei Arthur (1849. máj. 18. óta). Brassó vidéke. Mysz Károly, Róth Illés.

Báró Perényi Zsigmond, a főrendiház alelnöke.
(Egykoru arczkép után.)
Csanád megye. Glatz Antal (battonyai), Dedinszky József (nagylaki). Csikszék. Mikó Mihály, Boér Antal. Csongrád m. Somogyi Antal (tápei), Bogyó Sándor (szeghvári).
Doboka megye. Vas Samu, Bohetzel Sándor.
Esztergom megye. Zsitvay József (dunáninneni), Varga Benedek (párkányi).
Fehér megye. Fiáth István (ráczalmási), Madarász József (alcsuthi), Salamon Lajos (vaáli), Madarász László (csákvári), Festetics Géza (bodaiki), helyette Lethenyei Károly, (1849. jun. 6. óta). Felső-Fehér m. Horváth István, Pócsa Ferencz. Fogaras vidék. Pap Máté, Boer Antal.
Gömör megye. Ragályi Ferdinánd (rozsnyói), Kubinyi Rudolf (r. szécsi), Bodon Ábrahám (kövi), Hevesi Bertalan (putnoki), Nagy Sámuel (jolsvai), Kubinyi Ödön (r. szombathi). Győr m. Kálóczi Lajos (sukorói), Bay Antal (pusztai), Keresztesi Ambrus (öttevényi)
Hajdukerület. Kovács Miklós (szoboszlói), Molnár György (nánási). Háromszék m. Szentiványi György, Berde Mózsa. Heves m. Recski Andor (abádi), Borbély Lajos (turi), Gräfl József (szolnoki), helyette: Damjanics János (1849. jun. óta), Fehér Lajos (pétervásári), Német Albert (tiszanánai), Puky Miklós (n. fügedi), Papp Pál (káplnai). Hont m. Ivánka Zsigmond (ipolysági), Okolocsányi Antal (szalkai), Zsembery Imre (németii). Hunyad m. Gyulay Lajos, Győrffy Sándor, pótk. Váradi Ádám.
Jász-Kunkerület. Nagy Károly (szabadszállási), Szentkirályi Mór (turkevii), helyette: Pompéry János (1849. máj. 30. óta), Pethes József (árokszállási), Papp Mór (karczagi).

Pázmándy Dénes, az 1848-iki képviselőház elnöke.
(Egykoru arczkép.)
Kőhalmiszék. Falk Károly, Jakobi János, pótk. Todt János. Kolozs m. Mikes János, Zeyk Károly. Komárom m. Halassy Ede (udvardi), Ghiczy Kálmán (csallóközi), helyette: Thaly Zsigmond (1849. márcz. óta), ifj. Pázmándy Dénes (nagyigmándi), Sárközy József (tatai). Középszolnok. László Imre (tasnádi), Buda Sándor (szilágycsehi), Décsey László (zsibói). Kővárvidék. Kemény Zsigmond, Pap Zsigmond. Kraszna m. Bagosy Sándor, Lázár János. Krassó m. Murgu Euthym (lugosi), Vlád Alajos (nagyzorlenczi), Joanneszkó István (bogsáni), Borzsinka Axent (szászkai), Csolokos Dénes (facseti), Paszku Miksa (oraviczai). Küküllő m. Haller Lajos, Teleki Domokos, pótk. Szentpály József.
Liptó megye. Szentiványi Márton (szentmiklósi), Jakubik Antal (rózsahegy).
Máramaros megye. Asztalos Pál (huszthi), Mánn József (sugatagi), Szaplonczai József (m. szigethi), Selevér Elek (ökörmezői), Mihály Gábor (f. visói), Móricz Antal (técsői). Marosszék. Berzenczey László, Antal Imre. Medgyesszék. Fabinyi Frigyes, Schnell József. Mozsony m. Zichy Antal (zurányi), Imrédi Lipót (szentjánosi).
Nagysinkszéke. Schmidt Mihály, Schindler János, pótk. Capesius Gusztáv és Eitel Frigyes. Nyitra m. Vagyon Antal (szakolczai), Szidor Ferencz (galgóczi), Tarnóczy Kázmér (nyitrai), Markhot János (érsekujvári), Rudnyánszky János (vágvecsei), Zmertics Károly (szénásfalvi), Tormay György (vágújhelyi), Zelenay Gida (verbói), Simonyi Ernő (privigyei), Kovácsics János (n. tapolcsányi), Brogyáni Imre (ny. zsámbokréti). Nógrád m. Kubinyi Ferencz (losonczi), Sréter László (b. gyarmathi), Horváth Ödön (ecseghi), Pulszky Ferencz (szécsényi), Repeczky Ferencz (füleki), Frideczky Lajos (nógrádi), helyette: Horváth Mihály püspök (1849. jun. óta).
Pest megye. Nyáry Pál (ráczkevii), Hajnik Pál (váczi), Eckstein Rudolf (szentendrei), Beniczky Ödön (gödöllői), Halász Boldizsár (dabasi), Széles Lajos (d. pataji), Teleky László (abonyi), Nagy Ignácz (keczeli), Hajós József (d. vecsei), Patay József (monori). Pozsony m. Boldizsár István (szentgyörgyi), Szálé Antal (stomfai), Beniczky Pál (bazini), Olgyay Lajos (somorjai), Bittó István (d. szerdahelyi), Csehy Zsigmond (n. szombathi), Sebestyéni László (galanthai), Szüllő György (szempczi).
Sáros megye. Piller Gedeon (kisszebeni), Kapy Ede (eperjesi), Dobay Hugó (héthársi), Fábri István (bártfai), Szirmai Pál (kurimai), Jakovics József (zborói). Segesváriszék. Gosz Károly, Wennrich Mihály. Somogy m. Festetics Miklós (lengyeltótii), Fekete Lajos (csurgói), Záborszky Lajos (szigethvári), Kund Vincze (kaposi), Mujszer József (n. atádi), Koller József (marczalii), Záborszky Imre. Említtetik még Farkas Lajos (tabi). Sopron m. Csupor Gábor (csornai), Niczky Sándor (lövői), Tar János (nagymartoni), Lukinics Mihály (kapuvári), Széchenyi István (nyéki), Glózer Ferencz (kismártoni). Szabolcs m. Elek Mihály (bogdáni), Erős Lajos (kisvárdai). Bónis Sámuel (lőki), Kállay Ödön (nádudvari), Szunyogh Rudolf (n. kállói), Somossy Ignácz (nyirbáthori). Szászsebesiszék. Majszter Sámuel, Ballomiri Simon, Khail Mihály (1849. jun. 19. után). Szászvárosiszék. Lészay Lőrincz, Popovics Miklós. Szatmár m. Kovács Lajos (nagybányai), Ternyei János (a medgyesi), Nagy Ignácz (csengeri), Riskó Ignácz (n.-károlyi), Botka Imre (f.-gyarmathi), Ujfalusy Lajos (szalkai), Kircsfalusy Lajos. Szebenszék. Rosenfeld József, Schmidt Henrik. Szepes m. Raisz Szilárd (lublói), Hunfalvi Pál (szepesszombathi), Ludvig János (iglói), Francsek János (lőcsei), Veszter Pál (kézsmárki), Jekelfalusy Emil (gölniczbányai). Szerdahelyszék. Schmidt Konrád, Zimmermann József, pótk. Lőw Vilmos. Szerémi végvidék: Fésűs György (péterváradi).

Almássy Pál, az 1848-iki képviselőház alelnöke.
Temes megye. Vukovics Sebő (kisbecskereki), Gorove István (orczifalvai), Várkonyi Ádám (csákovai), Fischer István (rékasi), Rötth Sándor (uj-aradi), Kis Miklós (rittbergi), Deskó Athanáz (lippai), Nyéki Albert (moraviczai). Tolna m. Bezerédi István (szekszárdi), Perczel Miklós (kölesdi), Radnics Pál (paksi), Bartal György (pinczehelyi), Dőri Frigyes (bonyhádi), Simon Rudolf (szaksi). Torda m. Demény József, Horogi Sámuel. Torna m. Gedeon János (széni), Soltész János (görgei). Torontál m. Plechl József (sz. györgyi), Bogdanovics Vilibárd (párdányi), Bogdán Vincze (komlósi), Bakalovics Szilárd (zsombolyai), Dániel Pál (zichydorfi), Hertelendy Miksa (billéti), Karácsonyi Antal (n.-sz.-miklósi), Rónay Lajos (ó-bessenyői), Raczkovics Kozma (bassahidai). Trencsén m. Borsiczky István (baáni), Kubicza Pál (trencséni), Ullman László (vágbeszterczei), Nozdroviczky Gyula (puchói), Marsovszki Bertalan (bicsei), Martincsek Miklós (kisutczaujhelyi), Dualszky Ignácz, Vitulay József. Turócz m. Justh György (mosóczi), Prónay Gábor (szentmártoni).
Udvarhelyszék: ifj. Bethlen János, Keller János. Ugocsa m. Abonyi István (tiszaujlaki), Egri János (halmii). Ujegyháziszék. Bransch Mihály, Friedenfels Ödön. Ungh m. Pribék Antal (szobránczi), Olcsvári Gábor (unghvári), Fekete Lőrincz (kaposi), Kandó Kálmán (szerednyei).
Vas megye: Batthyány Lajos (sárvári), Széll József (rumi), Szapáry Antal (mura-szombathi), Bezerédy László (kőszeghi), Reissig Alajos (felsőőri), Hettyei István (németujvári), Horváth Boldizsár (szombathelyi), Szabadfi Sándor (sz. gothárdi), Hettyei Vincze (körmöndi), Békássy Imre (kisczelli). Verőcze m. Antal Mihály (rétfalvai), Szallopek Lajos (diakóvári), Tallián Ede (verőczei), Tanai Mátyás (oroviczai). Veszprém m. Szabadhegyi Antal (ugodi), Kupricz Imre (veszprémi), Bocsor István (enyingi), Ányós István (zirczi), Pap János (s. vásárhelyi), Molnár Dénes (nagyvásonyi).
Zala megye. Bója Gergely (kanizsai), Deák Ferencz (szenthgróthi), Tolnai Károly (keszthelyi), helyette: Csány László (1849. jun. 15. óta), Glavina Lajos (csáktornyai), Horvát Péter (letenyei), Gyika Jenő (lendvai), Puthcány József (tapolczai), Simon Pál (baksai), Csertán Sándor (egerszegi). Zaránd megye. Batternay Imre (brádi), Dobolyi Károly (halmágyi). Zemplén megye. Szirmay Ödön (liszkai), Budai András (mádi), Lónyai Gábor (megyasszói), Molnár György (terebesi), báró Sennyei Pál (helmeczi), Szirmay József gróf (nagymihályi), Kazinczy Gábor (ujhelyi), báró Luzsènszky János (homonnai). Zólyom megye. Havas József (breznóbányai), Kalauz Pál (szliácsi), Huszágh Dániel (korponai).
Városokban:
Abrudbánya: Reinik Ágost, Arad: Szalbek György.
Békéscsaba: Ördög Frigyes, Besztercebánya: Szumrák János, Bereczk: Fejér János, Buda: Perczel Mór, Házmán Ferencz.
Czegléd: Varga Sándor, Csongrád: Klauzál Gábor, Csik-Szereda: Horváth Dániel.
Debreczen: Komlóssy Imre, Tarr Károly, Farkas Károly.
Eger: Csiky Sándor, Erzsébetváros: Másvilági István, Karácsonyi János, Eszék: Freund Ferencz, Esztergom: Besze János.

Az első népképviseleti országgyülés megnyitása Pesten 1848. julius 5-én.
Félegyháza: Szabó Sándor, Fiume: Sussani József.
Gyöngyös: Almási Pál, Győr: Lukács Sándor, Gyula: Bessenyei Károly, helyette 1848 októbertől Huszka János, Gyulafehérvár: Kemény Domokos, Szoboszlai Tóth György.
Hajdú-Böszörmény: Sillye Gábor, Halas: Ifj. Gózon Imre, Hátszeg: Onucz János, Hódmezővásárhely: Török Bálint.
Illyefalva: Gaal Dániel.
Jászberény: Illyésy József.
Kassa: Báró Luzsényszky Pál, Kecskemét: Simonyi János, Karika János, Kézdivásárhely: Fábián Dániel, Kolos: Topler Antal, Kolozsvár: Méhes Sándor, Gyergyai Ferencz, Komárom: Tóth Lőrincz, Körmöczbánya: Mátyás József.
Makó: Bánhidy Albert, Marosvásárhely: Pap János, Miskolcz: Szemere Bertalan, Palóczy László.
Nagykikinda: Stojanovics Mihály, Nagybecskerek: Hadzsics Lázár, Nagykőrös: Tanárky Gedeon, Nagyvárad: Szacsvay Imre, Nyiregyháza: Hatzel Márton.
Oláhfalva: Gál János.
Pápa: Vermes Illés, Pécs: Aidinger Pál, Pestváros: Kossuth Lajos belváros, Irányi Dániel Lipótváros, Trefort Ágoston Terézváros (1848 deczembertől Molnár György), Kendelényi Károly Józsefváros, Kacskovics Lajos Ferenczváros; Pozsony: Neszter József.
Selmeczbánya: Jendrassik Miksa, Sepsi-Szt.-György: Demeter József, Sopron: Martini Frigyes, Szabadka: Bíró Antal, Szpeletics Bódog, Szamosujvár: Sárosi Ferencz, Korbuly Bogdán (helyette később: Simay Gergely), Szarvas: Boczkó Károly, Szatmár-Németi: Pap Endre, Szeged: Osztrovszky József, Rengey Ferdinánd, Székváros: Nagy Károly, Székesfehérvár: gr. Batthyány István, Szentes: Horváth Ferencz.
Temesvár: Fülöp Lipót.
Ujvidék: Hermann Gáspár.
Vajda-Hunyad: Papfalvi Konstantin, Versecz: Császár Ferencz, Vizakna: id. Szász Károly.
Zilah: Sámi László, helyette 1849. ápril. 2-tól Deáki Sámuel; Zenta: Sinkay János, Zombor: Kovács Gáspár.
Az igazolt képviselők száma 415 volt. A pártütő Horvátország persze nem küldött képviselőket a magyar országgyűlésre, de a végvidék sem; e miatt aztán mintegy negyven ülőhely üresen maradt. De különben is e zavaros időkben a ház soha sem volt teljes. Többen elhaltak, mások, megrettenve a fenyegető veszélytől, lemondtak; úgy, hogy már néhány hónap mulva nemcsak a létszám, de a névsor is lényegesen változott. Jellemző e dicsőséges kor democratikus hangulatára, hogy négy választókerület egyszerű földmíveseket küldött a nemzetgyülésre.
Az országgyűlés megnyitása elé a nemzet nagy érdeklődéssel tekintett. Segedelmet, erőt várt annak működésétől. Bizva bízott, hogy a törvényhozó-testület bölcsessége és hazafisága okvetlenül megtalálja az alkalmas eszközöket az ország belnyugalmának a helyreállítására.
De legélénkebben vágyakozott a megnyitás után a főváros közönsége. Lázas öröm dobogtatta meg szivét, hogy a nemzet választottjai, annyi viszontagságos hosszú század után végre ismét falai közt ülhetnek össze tanácsra. Már julius kezdő napján szokatlan élénkség támadt Budapesten. Gyülekezni kezdtek a honatyák. Mintha az egyenlőség diadalünnepére készült volna a nép: oly buzgalmat fejtett ki méltó fogadtatásukra. A mult napok leverő keserveit egyszerre csapongó vidámság váltotta fel.
Az országgyűlés julius 2-ára hivatott össze, az ünnepélyes megnyitást azonban julius 5-ikére tüzték ki. Előző napon, julius 4-én már mindkét ház előleges ülést tartott.

A képviselőház ülésterme a Redoutban.
A felsőház korelnöke a hetvenkét éves báró Sztojka Ferencz volt. A jegyzői tisztet mint legifjabbak: Andrássy Gyula gróf, Podmaniczky Frigyes és Podmaniczky Ármin bárók vették át.
A korelnök rövid üdvözlése után Szemere Bertalan belügyminiszter felolvasta a király leiratát, a mely szerint a főrendiház elnökéül Majláth György országbiró, alelnökéül pedig báró Perényi Zsigmond neveztetik ki.
A képviselőházban az agg Palóczy Lászlóra esett a korelnökség. A korjegyzők a következők voltak: Simonyi Lajos, Vojnics Lukács, Irányi Dániel, Dedinszky József, Marics Péter, Dániel Antal.
Palóczy lendületes szép beszéddel nyitotta meg az ülést.
A szerencsét, – ugymond – hogy a sors rejtélyes vedréből az én nevem lőn a főnyerő, nem polgári érdemeimnek, nem is a szabad választás bizalmának köszönhetem, hanem azon napok számának, melyeket az isteni gondviselés megérnem engedett.
A jelen pillanatnak reám nézve mind komoly, mind örvendetes voltát honpolgári szivem mélyen érzi. Ugyanis hallom felém csengeni az ős hajdan korban évezredek előtt hangzott amaz isteni szózatot: „a hely, melyen állasz, szent.” E szent helyről szólván tehát legelől hozzátok, nemzeti gyüléstökön üdvözölve köszönt benneteket nemzeti képviselők, közös jó édes anyánk a haza nevében is legkorosb társatok, a hazának hozzátok és ő hozzá örökre hűséges öreg szolgája, az ő szolgálatában megőszült fia!
Folytatólag fölemlíté, hogy ő volt az, aki az 1832–36-iki országgyűlésen, mint jegyző Pusztaszer óta az első magyar jegyzőkönyvet szerkeszté; s ime, most a sors ritka kedvezése folytán ismét hasonló történelmi fontosságú eseményben vehet részt, midőn mint korelnök az első népképviseleti országgyűlést megnyithatja. Beszédjét e fohászszerű szavakkal végezte:
Nemzeti képviselők! A munkálkodás szükségének komoly órája ütött. Munkálkodjatok. A reátok várakozó munkák terhesek és temérdekek; ámde könnyükké teszi és megédesíti azokat a hazának kebletekben lobogó hő szeretete, s a szép pálmaág, melyet a haza nemtője a kivívott nemzeti szabadság és egység oltára előtt állva tart jobbjában pályabérül számotokra, s ti jól tudjátok azt, hogy a szentek ama szentébe: ugymint a haza hálája Pantheonjába csak az erény és érdem templomán keresztül lehet eljutni.
Hogy és miként munkálkodjatok? Elrendezendi azt a ti bölcsességtek. A haza áldást kér istentől munkálkodástokra, s kérek én is nemcsak e szent helyen, melyen állok, hanem kérek mindenütt és mindannyiszor, a hányszor az ő nem emberi kéztől csinált legdicsőbb s legpompásabb templomában, az általa alkotott szép természetben érettetek s imádott hazánkért bocsájtandom fel hozzá buzgó könyörgésemet.
Másnap, julius 5-én, szerdán déli 12 órakor történt az ünnepélyes megnyitás. Márczius 15-ike óta nem volt a főváros közönségének ennél szebb napja. Az egész Budapest pazar zászlódíszbe öltözött. Már kora reggel roppant néptömeg lepte el a budai királyi várpalota és a pesti Dunaparton lévő színépület (redout) közötti hosszú útvonalat. Kivonult a sorkatonaság és a nemzetőrség is.
A színépület átalakított nagyterme kilencz óra után már szorongásig megtelt az országgyűlés mindkét házának tagjaival. A főpapok violaszín talárja, a mágnások ékköves drága öltözéke, a képviselők diszmagyarja, igy tarka vegyülékben szemgyönyörködtető látványt nyujtott. Az érdekes képet eleven keret gyanánt a zsufolt karzatok övezték körül.
Némi lehangoltságot keltett, hogy a király, mint igérte, nem jött el. Azt mondták, hogy súlyos beteg, s helyettesítésével István főherczeg bizatott meg.
Tiz óra után Palóczy László vezetése alatt huszonöt tagú küldöttség ment fel a várba, hogy a nádort az országgyülés megnyitására felkérje. A küldöttség a következő tagokból állott: A főrendiház részéről Teleki Domokos, Festetics Géza, Csáky László, Batthyány Ferencz, Almássy György, Festetics Tasziló, Zichy Henrik, Zichy Ferencz, Almássy Dénes, Almásy Móricz grófok és Vay Lajos báró. A képviselőház részéről Repeczky Ferencz, Buday Sándor, Csupor Gábor, Vermes Illés, Szaplonczay József, Szidor Ferencz, Komlóssy Imre, Bernáth József, Beniczky Pál, Szeles Lajos és Ferdinandy Bertalan.
Tizenegy órakor ágyudörgés hirdette, hogy a nádor a kir. várpalotából megindult. A fényes menet élén Perczel Mór rendőrfőnök lovagolt; utána kocsikon: legelől a polgármester, majd a miniszterek kettesével. A minisztereket lovas nemzetőrökből összeállított díszőrség kisérte. Ezután hatlovas udvari batáron, balján Batthyány gróf miniszterelnökkel, István főherczeg jött. A batár nyomán ficzánkoló paripákon egy század vértes haladt. Aztán kocsin, gyalog a közönség tömött, hosszú sora. A menetet nemzetőrség zárta be.
A főherczeget a színépület bejáratánál az országgyűlés küldöttsége nevében Palóczy László üdvözölte; midőn pedig a terembe lépett, oly hatalmas éljenriadal zúgott fel, hogy szinte megremegtek a falak.
A nádor barátságos főhajtással köszönte meg a szép fogadtatást, aztán a trónszerű emelvényen foglalt helyet. Mellette jobbról-balról, két oldalt a miniszterek sorakoztak. Az elhelyezkedés után a főherczeg ezen szavakkal nyitotta meg az első népképviseleti országgyűlést:
„Felséges urunk királyunk hű magyar népének országgyűlését f. hó 2-ikára méltóztatott kegyelmesen összehívni. Atyai legkegyelmesebb szándéka volt, az országgyűlést önfelséges személyében megnyitni és vezérleni. De hű népeinek mély fájdalmára, súlyos betegség gátolja ő felségét ezen atyai szándékának teljesítésében; s legkegyelmesebb királyi rendelete által én vagyok megbizva, hogy felséges nevében és személyében ezen országgyűlést megnyissam. Általadom tehát ezen kegyelmes királyi rendeletet, s általadom ezennel ő felségének azon kegyelmes királyi rendeletét is, melyben ő felsége legkegyelmesebb urunk királyunk, az ország rendjeinek kegyelmesen tudtokra adja, hogy addig, mig betegsége általi akadályoztatása tart, s e miatt hű magyarjai közt meg nem jelenhet, Magyar-s vele egybekapcsolt Erdélyországban s minden Magyarországhoz kapcsolt országokban, ideértve a határőrvidéket is, felséges királyi személye képviselőjének engem méltóztatott kinevezni.”
Erre Szemere Bertalan belügyminiszter felolvasta a nádor által átnyujtott két kir. leiratot. Az egyik leiratban tudomására hozza az egybegyülteknek az uralkodó, hogy az országgyűlés megnyitásával István főherczeg-nádort bizta meg, mivel őt súlyos betegsége a megjelenésben akadályozza. A másik leirat pedig István főherczegnek a király helyettesévé történt kinevezését tartalmazza. E leirat szerint István főherczegnek nádori és helytartói hatáskörén túl, teljes hatalom adatik, hogy az országgyűlés határozatait megerősíthesse, törvényczikkeit szentesítse, üléseit megszüntesse; szóval a végrehajtó hatalom mindazon jogait gyakorolhatja, a melyek az 1848:III-ik törvényczikkben körülirvák.
Az országgyülés tagjai a második kir. leiratnak különösen ama részét fogadták nagy tetszéssel, amely a törvényczikkek szentesítésével a nádort bizza meg.
A kir. leiratok közlése után a nádor érczes, csengő hangon a következő trónbeszédet olvasta fel:
Én tehát őfelségének dicsőségesen uralkodó királyunknak V. Ferdinandnak felséges nevében és személyében a jelen országgyűlést ezennel megnyitom.
Az országnak rendkivüli körülményei tették szükségessé, hogy nem várva mindazon javaslatoknak s intézkedéseknek előkészítését és bevégzését, melyeket ő felsége felelős miniszteriumának, a közelebb lefolyt országgyűlés rendeleténél s megbizásánál fogva elkészíteni s bevégezni kell vala, ezen országgyűlés haladék nélkül összehivassék. Horvátországban nyilt támadás van, Magyarország aldunai vidékén föllázadt fegyveres csoportok zavarták meg az ország békéjét, s valamint ő felségének legforróbb óhajtása, hogy a polgári háború elkerültessék; úgy más részről meg van győződve ő felsége, hogy a nemzetnek összegyült képviselői gondoskodásuk első és legfőbb tárgyának tekintendik mindazon eszközöknek előállítását, mik a megzavart békének helyreállítására, a magyar szent korona épségének megóvására s a törvények sérthetlen szentségének oltalmára szükségesek. Az ország védelme és pénzügye lesznek tehát a főtárgyak, melyekre a jelen rendkívüli körülmények között ő felsége nevében a nemzet képviselőinek figyelmét és gondoskodását külön felhivom. Ő felségének felelős miniszterei elő fogják terjeszteni az e tárgyakra vonatkozó javaslatokat. Biztosan reméli ő felsége, hogy a nemzet képviselői gyorsan és czélszerűen fognak intézkedni mindazokról, miket a honnak biztossága és boldogsága mindenekelőtt megkiván. Fájdalmas érzéssel, a legmélyebb nehezteléssel értette ő felsége, hogy ámbár ő az ország minden lakosainak boldogságát mindenkor atyai szivén viselve, ön kegyes indulatának sugallatát követte akkor, midőn a legközelebb lefolyt országgyülésen, hű magyar nemzetének kérelmére legfelsőbb királyi helybenhagyásával szentesítette azon törvényeket, melyek a hon jobblétének felvirágzására a kor igényei szerint szükségesek valának; találkoztak mégis különösen a kapcsolt országokban s Magyarországnak aldunai vidékén rosszakaratú lázítók, kik az országnak különnyelvű s vallású lakosait álhirekkel s rémítésekkel egymás ellen ingerelték, s azon álkoholmánynyal, mintha az említett törvények nem ő felsége királyi akaratának szabad kifolyásai volnának, arra izgatták: hogy a törvények rendeletének, s a törvényes hatalomnak tettlegesen ellenszegüljenek; sőt némelyek annyira vetemedtek lázításaikban, hogy a tettleges ellenszegülést ő felségének s felséges királyi házának érdekében, ő felsége, vagy királyi háza tudtával s elnézésével történteknek hirdetgették. Az ország minden nyelvű és vallású lakosainak megnyugtatására tehát, felséges urunk királyunk legkegyelmesebb különös meghagyása folytán s felséges nevében és személyében ezennel kijelentem, hogy ő felsége erősen és változhatlanul el van határozva, magyar királyi koronájának egységét és épségét, minden külmegtámadás és belső szakadás ellen királyi hatalmával megvédeni és az általa szentesített törvényeket mindenkor sértetlenül fenntartani s amint egyrészről ő felsége a hon polgárainak törvény által biztosított szabadságát senki által csonkítani nem engedi: úgy más részről, mind ő maga, mind királyi házának minden tagjai szigoruan kárhoztatják azoknak vakmerőségét, kik bármely törvényelleni cselekvést, vagy törvényes hatalom iránti engedetlenséget, ő felsége legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy éppen királyi háza érdekében történhetőnek merik állítani.

A főrendiház ülésterme a nemzeti muzeumban.
Erdélyországnak Magyarországgali egybeolvadását a legszivesebb atyai indulattal szentesítette ő felsége azért is, mert ez által igazán kedvelt hű magyar és erdélyországi népének buzgó óhajtását teljesíthette; de azért is, mert az ekképen egybeforrt két ország most már egy országgá alakulva, erejének, felvirágzásának egyesült kifejlődésével még erősebb támasza leend a trónnak és szabadságnak. Ő felségének magyar minisztériuma elő fogja terjeszteni mindazokat, mik ezen már megtörtént egybeolvadás részleteire nézve, a törvényhozás által még elintézendők. A külviszonyokat illetőleg: a lombard-velenczei királyságban, hol a szardiniai királynak s némely más olaszországi hatalmasságoknak ellenséges seregei is harczczal támadták meg ő felségének seregeit, a háborút bevégezni nem lehetett. Minden egyéb hatalmasságokkal sértetlenül fennáll a békés egyetértés, melynek állandóságán annyival kevésbbé kételkedik ő felsége, minthogy fejedelmi legfőbb gondjai közé számította mindenkor, semmit el nem mulasztani, mi királyi széke méltóságának s hű népei biztosságának és jogszerű érdekeinek sérelme nélkül a külhatalmasságokkali békés egyetértést szilárdíthatja s méltán reményli, hogy valamint ő más hatalmasságok belviszonyaira nézve a nem avatkozás elvét követi, úgy ezen nem avatkozás a külhatalmasságok részéről is teljes mértékben fog viszonoztatni.
Nem kételkedik ő felsége, hogy az országgyűlés a királyi széknek és alkotmányos szabadságnak elválaszthatatlanul egyesült érdekében haladék nélkül fog intézkedni mindazokról, miket a hon java oly igen sürgetőleg kiván. Én pedig ő felségének legmagasabb meghagyását teljesítem, midőn az országgyűlést és az egész hű nemzetet felséges urunk királyunknak legmagasabb kegyelméről és atyai legszivesebb indulatáról bizonyosokká teszem.
A legéberebb figyelemmel, mélységes csöndben hallgatták az országgyűlés tagjai a trónbeszédet, mely nagy vonásokban leplezetlenül tárta fel ugyan a helyzetet, de mégis a kibontakozás reménye villant ki belőle. Midőn a nádor bevégezte a felolvasást és kiséretével együtt elhagyta a termet: ujból kitört a lelkesedés vihara. A felhangzó éljenzaj magával ragadta az utcza közönségét is, amely a szeretet és a ragaszkodás meg-megújuló tüntetései közt kisérte vissza budavári palotájába a népszerű főherczeget.
A képviselőház mindjárt másnap az alakuláshoz fogott. A rendi országgyülés megszünvén, a törvényhozó testületet is a parlamentáris rendszernek megfelelően kellett átszervezni. A kormány kész tervvel jött, s igy a megalakulás minden nagyobb nehézség nélkül gyorsan folyt le. A házszabályok megszerkesztésére külön bizottságot küldtek ki. Majd az igazolási eljárás következett, melynek során ismét felszínre került Petőfi választása.
A költő, mint említettük, Szabadszálláson lépett fel; de hivei, az ellenpárt terrorizmusával szemben, nem tudták diadalra vinni lobogóját. A nemzet bűvösszavú lantosa megbukott; egy jelentéktelen apró ember: Nagy Károly győzedelmeskedvén fölötte. A Petőfi-pártja a választás ellen peticióval élt. A kérvényt 176 választó polgár irta alá, s a következő pontokban összegezték sérelmeiket:
a) Petőfi Sándor követjelöltüket az ellenfél rágalmazta, hogy t. i. Petőfi lázító orosz kém, kinek agyonütését, vagy felakasztását a miniszterium csak örömmel hallaná;
b) midőn Petőfi Szabadszálláson megjelent, a felizgatott tömeg ellene rohant;

Schlick Ferencz osztrák tábornok
(Eredetije a bécsi cs. udv. levéltárban.)
c) midőn Petőfi választói a szavazáshoz megjelentek, az ellenfél választói által agyonütéssel fenyegettetvén, távozni kényszerültek;
d) a város tanácsa pártos állást foglalt el, mert azzal fenyegetőzött, hogy ha Petőfi választatik meg, lemond hivataláról;
e) a főbíró parancsára nem a kezes (igás), hanem a szilaj ménes hajtatván be, e miatt sokan a választás helyére nem mehettek.
E panaszpontokhoz hozzáteszik még, hogy azon este, ha sérelmük nem nyer orvoslást, kilépnek a nemzetőrségből. Nagy Károly választása azonban, noha a képviselőház vizsgálatot rendelt el, mégis igazoltatott.
Julius 10-én a ház tisztviselőire ejtetett meg a szavazás. Elnökké Pázmándy Dénes, alelnökké: Pálffy János és Almássy Pál választattak. Jegyzők lettek: Záborszky Alajos, Zákó István, Ludwigh János, Irányi Dániel, Keller János és Kazinczy Gábor.
A megnyitás ünnepségeinek örömmámora csakhamar eloszlott. Beköszöntöttek ismét a szomorú hétköznapok. De nem csoda, hiszen súlyosabb, nehezebb viszonyok közt nem ült még össze törvényhozó testület, mint most a magyar nemzetgyülés. Mig bennt az ülésteremben apró ügyekkel bibelődtek a képviselők: az alatt odakünnt egyre szilajabbul tombolt a vihar. A mennydörgés moraja hömpölygött végig az országon, vakító villámok czikáztak mindenfelől. A veszély pillanatonként nőtt, s a védekezés érdekében alig történt valami. A honfiaggodalom boruja sürü sötét ködként nehezedett az egész házra. Nyáry Pál, mindjárt az elnökválasztás után kifejezést is adott ennek az elkomorult hangulatnak. „Összehivattunk – úgymond, – hogy a hon védelméről gondoskodjunk, s naponként érkeznek hozzánk aggodalmas hirek, segély utáni szózatok. És mi, tehetetlen vén gyermekek itt ülünk már egy hete, hogy bármit tennénk.”
A szemrehányás voltakép a miniszteriumnak szólt, ámde nem volt egészen jogosult. A kormány ugyanis csak a ház formaszerinti megalakulását várta, hogy kész javaslataival előállhasson. Ugyanazon a napon, mikor Nyáry felszólalt, az elnök bejelenté a háznak, hogy Kossuth a közelebbi ülésen sürgetős inditványt fog tenni a haza védelme iránt.
A magyar törvényhozás terén századok óta talán ez volt az első eset, hogy csaknem az összes képviselők egy elvi alapon állottak. A szabadelvű reformok kiépitése, a magyar államegység megóvása, – ez volt a programm, amely a képviselőház tagjait egy nagy tömör egészszé egyesitette.
De a főrendiház is lényeges eszmebeli változáson ment át. Régi szervezete ugyan megmaradt, de a reform-mozgalmak tüzében egészen megtisztult. Az átalakulás, amelyen a nemzet átesett, a főrendiház szellemét is annyira átidomitá, hogy reaktionárius törekvéseitől nem lehetett többé tartani. Igaz, voltak többen, akik visszasóvárogtak kiváltságaik után, de ezek, legalább az országgyülés elején, nem mertek szembeszállni a liberális áramlattal.
Az országgyűlés tagjai közt, ismételjük, elvi eltérés alig volt: de az Ausztriával szemben követendő eljárásra nézve úgy a főrendeknél, mint az alsóházban már megoszlottak a nézetek.
A képviselőházban három párt képződött. A túlnyomó zöm Kossuth köré tömörült, aki bámulatos tetterejével, szónoklatának varázsával a győzelmes vezér szerepét vitte az uj házban is. Ez volt a tulajdonképeni kormánypárt, amely kezdetben a personális unió alapján állva, a nemzet alkotmányos jogait teljes épségben akarta fentartani.
Ezzel szemben alakult Nyáry Pál, Teleki László gr. és Perczel Mór vezetése alatt az ellenzék, – az ugynevezett „radikal-párt” – amely főkép azt tekinté feladatának, hogy a kormányt szigorú ellenőrzésével még nagyobb tevékenységre, s még szivósabb ellentállásra sarkalja.
Volt egy harmadik árnyalat is, amely a kormánypárti csöndesebb és félénkebb elemeiből verődött össze. Nyilt oppositiót ez a töredék ugyan nem fejtett ki, de passziv magatartásával mégis mérséklőleg igyekezett hatni, legkivált Kossuthra. Ezek nagyobb engedményekre is készek voltak, csak az Ausztriával való egyetértés ne zavartassék meg. Ami azonban Magyarország területi épségének és állami fönhatóságának megóvását illeti, úgy ez a csoport, mint a többi két nagy párt alkut nem ismert. Kitünt ez mindjárt az ülésszak elején, Kossuthnak julius 11-én tartott emlékezetes, nagyszabású beszédje alkalmával.
Kossuthot a folytonos izgalom, a roppant munka beteggé tette. Alig tudott járni, annyira gyönge volt, midőn a képviselőházban megjelent, hogy a hon védelmére nézve az elnök által bejelentett inditványát megokolja. Halvány arczáról, lázban égő szemeiből látszott a szenvedés. A lépcsőkön barátjai segítették fel. A mint az ülésterem ajtajában feltünt szenvedő alakja, harsány éljenzés fogadta. Tudták, érezték, hogy ez a beteg férfiu van hivatva a nemzetet a szégyenletes bukástól megmenteni. A karzatokat válogatott közönség lepte el, mert hire futott, hogy Kossuth nagyfontosságú nyilatkozatokat akar tenni, s ezek kapcsán a hon védelmére kétszázezer katona megszavazását fogja kérni az országgyüléstől.
Az elnök az ülést megnyitván, Kossuth csaknem vánszorogva lépett a szószékre. A teremben ünnepies, síri csend támadt. Kossuth megtörülvén verejtékes homlokát, az ő behizelgő, dallamos hangjával halkan, csöndesen szólni kezdett.
Uraim! (Felkiáltások: Üljön le!) Engedelmet kérek, ha majd ki fogok fáradni. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, uraim: „mentsék meg a hazát,” e percznek írtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre.
Ugy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyöngék, örök halálba sülyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Ugy áll e perczben a nemzet sorsa. Uraim! önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen, mert e percz ily nagyszerű, féltettem magamban, nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez.
Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen meggyőződve nem lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak.
Uraim! a haza veszélyben van. E szót elég volna tán száraz ridegen kimondani; mert hiszen a homály a szabadság napjának felvirultával lehullott a nemzetről, és önök látják, miként áll a hon. Önök tudják, hogy az ország dispositiójukra levő sorkatonaságon kivül közel 12,000 önkéntes honvédsereg állíttatott. Önök tudják, hogy a törvényhatóságok föl voltak szólítva a nemzetőrségi seregek mobilisatiójára, miszerint legyen erő, képes megvédeni a hont, megtorolni a bűnt odalent a széleken. És e felhivás a nemzetben viszhangra talált.
Ha a nemzet nem érezte volna, hogy veszély van, nem talált volna nála viszhangra. Ez maga elég mutatványa annak, hogy a veszélynek érzete közös. De én azért mégis úgy gondolom, hogy köteles vagyok önöknek, uraim, nagyobbszerű vonásokban csak, és ezuttal nem minden apró részleteiben, a haza állapotának némi rajzát előterjeszteni.
A mint a mult országgyülés szétoszlott, és az első felelős magyar miniszterium hivatalába lépett, üres pénztárral, fegyver nélkül, honvéderő nélkül: lehetetlen volt mély fájdalommal nem éreznie a nemzet állapotának irtózatos elhanyagolását. Én egyike voltam azon számosoknak, kik éveken keresztül figyelmeztették a hatalmat és figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt; mert késő lesz egyszer. Talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés a késő szót s annak egész súlyát fejünkről elháríthatja.
De annyi bizonyos, hogy elkésett a nemzet és a hatalom az igazságosságban s mivel ezen percz elkésett, azon percz, melyben először volt igazságos a nép iránt; bomlásnak indította a népi viszonyokat. Ezen viszonyok között vettük át a kormányt, megtámadtatva árulás, pártütés, reactionális mozgalom és mindazon szenvedélyek által, melyeket átkos örökségül hagyott reánk Metternich politikája. Alig voltunk a kormányban, sőt még csak össze sem jöhettünk mindnyájan, már a leghitelesebb tudósításokat vettük arról, hogy a pánszláv mozgalmak a felvidéket nyilt lázadásba borítani szándékoznak nemcsak, hanem a napot is kitüzték már, mikor tör az ki Selmeczen. Nagyobbszerű vonásokban akarok csak szólani: azért itt megállapodom és csak annyit mondok, hogy a felföld nyugodtan van. De ezen nyugalom nem a biztosságnak nyugalma, és meglehet, sőt valószinű, hogy ez tűz, mely a hamu alatt lappang.
Az ország közepén maga azon magyar faj között is, mely életrevalóságát amott a Drávavonalnál és az ó-kéri tábor táján minden nap mutatja, nehéz volt a népnek a hosszas szolgaság után megbarátkozni a szabadság eszméjével, és tájékozni magát annak első viszonyai közt: mert nem hiányoznak bujtogatók, kik a népben aggodalmat költöttek, még azon nem mondom adományok, hanem igazságok iránt is, melyeket a mult országgyülés neki megadott. 9 hét mult el azóta: az ország belje nyugodt, s a magyar faj áldozatra kész, önkényt, nem kényszerítve viszi életét oda, hova felszólíttatik.

Sárossy Gyula, az „Arany trombita” szerzője.
Horvátország nyilt pártütésben van. Sok évek folytak le azóta, uraim! mióta e hazában nem egy, nem két ember figyelmezteté a hatalmat, hogy midőn az illir bujtogatásokat szítogatja, szítogatja mondom, s nemcsak elnézi, kígyót ápol kebelében, mely az uralkodó háznak vesztét fogja maga után következtetni. Azt gondolták azon urak ott lent, hogy mivel a lázas állapot, melyben Európa van, megingatta az országnak minden oszlopait a fönlevő viszonyokra nézve, már most büntetlenül, nyilt pártütésben törhetnek ki. És, uraim! hogy e pártütésre a magyar valamely alapos okot szolgáltatott volna, e perczben is, nem tekintve azt, hogy pártütés van, felszólitanám önöket, legyenek Horvátország iránt igazságosak, és hogy igazságosak lévén, nem fegyverrel, hanem az igazság szent szavával, annak megadásával csillapítsák le a lázadást.
Kossuth ezután a horvát bonyodalmak fejtegetésébe fog, s mindinkább erősbödő hangon ekként folytatja:
Igy lévén lelkesítve, kötelesnek érzem magamat egy futó pillanatot vetni Horvátországnak Magyarország irányábani viszonyaira. Önök előtt tudva van, uraim! hogy a nemzet még azon időben is, mikor különösen kegyelt kiváltságosoknak osztotta a maga jogait, Horvátországot minden jogokban részesítette. Nem volt e nemzetnek Árpád korától egy joga sem, melyet, mióta Horvátország velünk kapcsolatban van, vele a nemzet meg nem osztott volna testvériesen (Igaz); és nemcsak, de midőn megosztott vele minden jogot, azonkivül még adott néki, e nemzetnek magunknak terhére különös kiváltságokat. Azt látom a históriában uraim! hogy egy nagy birodalomnak egyes része nem részesül a közös jogokban ugy, mint Irland nem mindenben, mivel Anglia bir; – de hogy egy nemzet tömege, a nemzetnek nagyobb része önmagát tagadja ki jogokból egy bizonyos kevesebbségnek kedvéért, – ezen nagylelküségre példát csak Magyarhon adott a horvátok irányában. (Igaz.)
Tehát hol van a multban azon ok, minél fogva, ha már a haza megmentésére fegyvert fogunk is kezünkbe, szivünkben érzeni lennénk kénytelenek, hogy a pártütést mi provocáltuk. A múltban erre ok nincs. Vagy talán a legközelebbi országgyülés, mely új időszakot nyitott a nemzet életében, tett változást a régi viszonyokban? Azt mondom: nem.
A mely jogokat kivívtuk magunknak, nekik is kivívtuk. Amely szabadságot a népnek megadott a hatalom, az országgyűlés Horvátország népének is megadta; a mely kármentesitést az itteni nemességnek resolvált Magyarország, saját erszényének rovására, mert a parányi Horvátország nem bírja, az ő kármentesitését is elvállalta. És ahol nemzetiségi tekintetben, nem jól felfogva bár és hibásan képzelve, de mégis aggodalom volt, annak megnyugtatására hatott, midőn kimondotta a mult országgyűlés, hogy a horvátoknak közéletükben saját törvényhatóságaikban, nyelvökkel, saját szabályaik következtében is élni tökéletes joga van. Municipális jogaikat nemcsak nem csorbította, sőt azoknak még gyarapította.
Van-e magasztosabb jog, mint a képviselők választásáról rendelkezni, amely képviselők hivatva vannak törvényt szabni, szabadságot adni, védeni az országot? és az országgyülés azt mondotta: „ti horvát barátaink! magatok osszátok fel, miképen válaszszátok képviselőiteket.” Ez által municipális állásában és ezen municipális körben nemzeti önállását Horvátországnak a mult országgyűlés elismerte. Tehát ha a multban nem volt ok, mely ezen pártütésnek a természeti jognál fogva valamely színt adhasson, a mult országgyűlésnek cselekvényei okot bizonyosan nem szolgáltattak.
Avagy talán a miniszterium? mi egy lépést tettünk, uraim! miért önöknek felelősek vagyunk. Ha sikerült volna e lépéssel lecsillapítani a fellázadt kedélyeket, örömömre szolgált volna azt megemliteni, hogy azon érzéssel említem meg, hogy a miniszterium némi részben túlment a törvényen, hanem ment azért, mert lehetetlennek látta el nem fogadni a törvény természetes következményeit. Ha az országgyűlés elismerte azt, hogy a horvátoknak beldolgaikat saját nyelvükön folytatni joguk van, a miniszterium a körülmények szerint hivatva érezte magát arra, hogy nemzetiségöknek az elismerését a kormánynyali érintkezésekbe is vegye be, és ismerje el, midőn azt határozta, hogy velük magyar nyelven és a magyar nyelv mellé egyszersmind az ő nyelvükre fordításban levelez és intézkedéseit ugy küldi hozzájok.

Lebstück Mária, a nőhonvéd.
(1890-ben felvett fényképe után.)
A horvátok a báni hatalomba igen nagy súlyt helyeztek. A mult országgyűlés ezen báni hatalmat nemcsak sértetlenül hagyá, hanem annak egyszersmind az ország összes kormányzatában befolyását biztosította, midőn törvény által meghivta a bánt, hogy vegyen részt azon álladalmi tanácsban, mely a királyi helytartó körül a nemzet sorsa fölött intézkedik. És a miniszterium ennek következtében semmit sem tartott sürgetőbbnek, mint azon bánt, kit az igazságnak és szabadságnak ostora alatt leszállott hatalom, lételének utolsó perczében, átok gyanánt tolt nyakunkra, hogy megkisértse, valjon nem lehetne-e a kárhozatos reactio ördögét visszaidézni.
A miniszterium mégis egyáltalában nem vonakodott első perczben is a bánt felszólítani, foglalja el székét István királyi helytartó álladalmi tanácsában s a miniszterekkel értekezzék arról, miképpen lehetne Horvátországnak nyugalmát, békéjét, csendjét biztosítani, mik Horvátország azon igazságos kivánatai, melyek teljesitésére ha ez a miniszterium kezében van, késznek nyilatkozott; ha pedig nincs, késznek nyilatkozott arra, hogy önök előtt indítványt tegyen, és annak elfogadásához állását is kösse. A bán meg nem jelent, makacsúl visszautasította a felszólítást, s pártütésre támaszkodván, s annak élére vetvén magát, a magyar koronátóli pronunciált elszakadásnak terén áll.
Nem tagadom, hogy Horvátországnak vannak sok részletes sérelmei, melyek még a mai napig sincsenek orvosolva, de azokat nem a miniszterium, nem a nemzet okozta; ezen sérelmek hagyomány gyanánt maradtak reánk a mult kormánytól; a nemzet pedig azon sérelmeket magáévá tette minden időben, s mindent elkövetett orvoslásukért, épen úgy, mint saját sérelmei tárgyában. És az bizonyosan egyike volt a felszólítás okainak, miérthogy Jellasichot, mint ő felsége által akkor kinevezve volt bánt felszólítottuk, hogy érintkezésbe tegye magát a miniszteriummal, hogy rögtön intézkedhessünk a sérelmek megszüntetése iránt, mert a miniszterium felhatalmazva, de kötelesnek is érezte magát arra, hogy ahol a törvény sértve van, azt a maga épségébe visszahelyezze. De a bán még csak annak lehetőségét is elvágta a pártütés által, hogy a horvátoknak az 1845-iki tartományi gyűlésből ő felségéhez felterjesztett kivánataikra nézve a miniszterium határozatát velök közölhette volna.
És mégis mindezen viszonyok közt, midőn a miniszterium nem tájékozhatta magát a körülményekben, nem mulasztott el semmit, mit Horvátország és a határszélek megnyugtatására vélt czélszerűnek. A határvidékek képviseleti joggal ruháztattak fel a mult országgyűlés által; – nyertek tehát egy oly jogot, melylyel nem bírtak soha, mióta a határőrvidék áll.
A miniszterium annak valósítására nézve nem csak megtette az intézkedéseket, melyek hatalmában állottak, hanem egyszersmind keresve kereste az alkalmat, mit tehessen azon népség megnyugtatására; és b. Hrabovszki főhadiparancsnokot, mint királyi biztost megbizta és felhatalmazta, hogy a határőrvidékeknek a föld tulajdonát adja meg, mint meg van adva a magyar földön lakó úrbéri jobbágyoknak. Felhatalmazva arra, hogy a robotokat, melyek az álladalom irányában ott fennálltak, törölje el. Felhatalmazta arra, hogy az iparnak, kereskedésnek, művészetnek üzésére szabadságot adjon nekik, melylyel eddig nem bírtak, és a szabad költözködést mindenkép könnyítse; és egyszersmind felhívta arra, hogy a nép maga községenkint vagy kerületenkint válasszon maga közül embereket, kik ide feljövén, tájékozzák a miniszteriumot és tolmácsolják a népnek ottani kivánatait, ha volna még valami, mit ezenkivül számukra jogszerűen adni lehet, azt a miniszterium nyomban megadhassa. S pártütéssel, lázadással feleltek ezen elcsábított szerencsétlen emberek, úgy hogy azon jótétemények valósítására sem lehetett alkalom, melyeket a miniszterium hetek előtt megadni elhatározott.

Lebstück Mária, mint huszárhadnagy a tápió-bicskei ütközetben.
(Egykoru rajz. – Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
A nemzetiségről már szólottam. A többek közt egyike volt azon vidékek sérelmeinek, hogy a tengeri sóval élő szávai rész a drága istriai sót kénytelen vásárlani, és a siciliai sónak behozatala meg nem engedtetik. Fiumének ez régi kivánsága volt, s az országgyülés előtt gyakran ismételtetett. Mi megengedtük a siciliai só behozatalát, és a só árát tetemesen leszállítottuk.
Szóval, semmit egyáltalában el nem mulasztottunk, mit ott a kedélyek megnyugtatására tennünk lehetett, a nemzet szabadsága és jogainak határáig. Mi tehát, uraim, a horvát pártütést sem a miniszterium, sem a nemzet részéről legkevesebb ok által is provokáltnak el nem ismerjük. Hanem hiszen az a különös, ha egy nép kevesli a szabadságot, melylyel bír, s többnek kivívására fegyvert ragad, kétes játékot űz bár – mert az ily fegyvernek két éle van – ezt megtudom fogni, de mikor azt mondja valamely nép: nekem sok a te szabadságod, nekem nem kell amit adsz, hanem megyek görbülni a régi absolutizmus járma alá, – azt megfogni nem tudom.
Pedig a dolog körülbelül igy áll. Mert ugynevezett petitiójukban, melyet a zágrábi conventiculumból ő felségéhez felküldöttek, egyenesen azt kérik, hogy elakarnak Magyarországtól szakadni, nem avégett, hogy önálló s egészen elszakadt független nemzet legyenek, hanem, hogy magukat az ausztriai miniszteriumnak vessék alá. Ez uraim! a hajdani Vendée szerepe, melyet részünkről nem provokált senki, s a fejedelem iránti affectált hűség leple alatt reactionális ármány létezik. Vagy kérdem én, hűség jele-e nem akarni tartozni a magyar koronához, mely mint symboluma az ország népeinek, ő felségének és dynasztiájának e perczben nem csak legerősebb támasza, de mondhatom egyedüli biztos támasza? (Helyeslés.)
Avagy a hűség jele-e, nem akarni engedelmeskedni a m. miniszteriumnak, hanem akarni engedelmeskedni az ausztriai miniszteriumnak, mely erőtlenségében az aulától veszi parancsait, mely annyi erővel sem bír, hogy urát, királyát ősi városában megtudta volna védeni, hogy földönfutóvá ne legyen. (Helyes.) Kérdem én, nem nagyobb hűség-e a magyar koronától függni, azon koronától, mely mint symboluma ezen országnak, azon perczben, midőn a bécsi miniszterium gyáva gyöngesége miatt fejedelme ősi várát elhagyja, nem él vissza a perczczel arra, hogy elszakítsa a kapcsot, mely közte és az ősi várából kiüzött fejedelem közt van, hanem egy szívvel-lélekkel arra kérte a királyt: jöjjön körünkbe, támaszkodjék hűségünkre, mi megvédjük a pokol ellen is. (Éljen.)
Vagy nagyobb hűség talán azon bécsi miniszteriumtól akarni függeni, mely ha volna (mert most nincs) és megkérdezhetnék: ki hát tulajdonkép a te urad, kitől veszed a parancsot: császártól, az aulától, a bécsi birodalmi országgyűléstől, vagy pedig a frankfurti Reichsverwesertől?
E kérdésekre nem tudna felelni, ki azt sem tudja, hogy fejedelme alá lesz-e vetve a frankfurti gyűlésnek, s be fog-e Ausztria olvadni a nagy Németországba, vagy a kis Bécs fogja absorbeálni a nagy Németországot, és ők azt mondják, hogy ők a hűség érzeténél fogva rebellálnak V. Ferdinánd ellen. (Kaczagnak.)

Török Ignácz honvédtábornok.
Azonban őszintén megvallom, mikép én a szabadság érzetének a tömegre nézve oly erős hatását hiszem, miszerint lehetetlen meg nem győződnöm, hogy maga azon affektált hűség is még affectatióban is csak puszta ürügy, melylyel más czélok fedeztetnek; a vezérek részéről fedeztetik a reactionális mozgalom; más részről pedig kapcsolatban van ezen eszme az ausztriai birodalom szláv alaprai állításával.
Azt mondják: Bécsbe fogunk küldeni követeket, csinálni fogunk a szláv elemnek többséget; Ausztria megszünik német birodalom lenni, és majd a csehek alól a szláv déli birodalom fogja felütni jövőjét. Ez kétes játék, majd határoz felette alkalmasint Európa, mert ha mi nem bírunk felette, európai kérdéssé válik; de annyi biztos, hogy ezen conbinátió, ha húz valamit maga után, az ausztriai háznak vesztét húzza maga után. Erről nincs kétség.
Elmondottam uraim, önök előtt, mit tettünk a horvát nemzet irányában a megnyugtatására. Még egy lépés van, melyet említenem kell. Azt láttuk minden jelekből, hogyha István főherczeg királyi helytartó s nádor parancsol, és a magyar miniszterium rendelkezik, s ezen rendeletek s parancsok ellenében pártot ütnek, s azt mondják: mi a fejedelem nevében nem engedelmeskedünk, mivel ezt tapasztalók, kötelességünknek tartottuk megkérdeni a királyt nyiltan, őszintén – hiszen nincs terrorismus alatt, mert Insbruckban van hű tyroljai közt – adja tudtára a népeknek, mi hát az ő királyi akarata? ő felsége nyiltan, őszintén tudtára adta a népeinek, amit vallásosságától s amit a törvény iránt tartozó kötelességétől várni lehetett.
És midőn ő felségének ezen parancsai hozzájuk érkeztek, ismét azt mondották rá: ez sem a király akarata, a terroristikus magyar miniszterium kényszeríté a királyt oly szónak mondására, melyeket ő nem értett. Ezt mi tapasztalva, azt gondoltuk, hogy meg kell kisérteni, ezen ürügynek elvágni minden alapját; azért kéréssel járultunk ő felségéhez, hogy miután Jellasich és párthivei nemcsak hajdan hatalomban volt, most pedig a megbukott camarilla körébe tartozók titkos szítogatására hivatkoznak, hanem még a dynastia némely tagjairól is azt mondják, hogy kedves előttük a pártütés.
Tehát megkérdezők ő felségét, méltóztassék a dynastiák egyik tagját, kit nem gyanusíthatnak, mint István főherczeget, hogy segítette megtörni a király hatalmát, küldené oda Horvátországba, Zágrábba, hogy mondja meg élőszóval a népeknek, hogy az rágalom, mit a fejedelem- és dynasztiára mondanak, és hogy ő felségének az az akarata, melyet junius 10-iki manifesztumában proclamált, melyben Jellasichot minden hivatalától felfüggesztette és a horvátországi pártütést felségsértésnek nyilatkoztatta, és b. Hrabovszkyt megbízta arra, hogy törvényes intézkedéseit, ellenökben, ha kell, fegyverrel is vigye keresztül.
Ő felsége méltóztatott János főherczeget e tekintetben intermediatióra megkérni; János főherczeg mint tudva van a ház előtt, időközben az ausztriai birodalombeli császári képviselőjévé lett kinevezve; és erre támaszkodva, midőn kijelentené, hogy a kiegyenlítés megkisértését szivesen elvállalja, hogy Horvátországba menjen, ezen körülménynél fogva lehetetlenségnek nyilatkoztatta. Mi ő felségének nem késtünk kijelenteni, mikép vélekedésünk szerint ő fensége sikeres eljárásának basisa és induló pontja épen az, hogy Horvátországban a dynastiának oly tagja, minő ő, élőszóval világosítsa fel, hogy a dynastia és a fejedelem valósággal pártütésnek nyilatkoztatta a horvátországi mozgalmakat.
És kinyilatkoztattuk azt, hogy kételkedünk, miszerint e kiegyenlítési eljárásának sikere lehessen, ha ezen első alapot elmellőzi; de kinyilatkoztattuk másodszor azt is, hogy Horvátországnak, legyen az pártütésben, azon állását, mintha önálló ország, önálló hatalommal alkudnék, el nem ismerjük. Horvátország irányában mi minden méltányos és igazságos kivánatokra hajolni készek vagyunk, de Jellasich nem áll al pari a magyar királyhoz; a magyar király megbocsáthat, de Jellasich szerepe az engedelmesség.
Azért kinyilatkoztattuk, miszerint mi a horvátországi viszonyok kiegyenlitésében azon utat látnók legczélszerűbbnek és legsikeresebbnek, hogyha ő fensége méltóztatnék a maga részéről is közbenjárni, Horvátországban a tartományi gyülést megtartván; hogy t. i. véleményök tökéletes szabadságával nyilatkozhassanak a horvátok, rendezzék el a követválasztást, küldjenek ide képviselőket, s azok által terjeszszék elő kivánataikat, melyeket, – ehhez állásunkat is kötjük – ha kivánságaik méltányosak és igazságosak lesznek, a magyar nemzet nem fog késni teljesiteni, ha pedig nem teljesitené, mi készek vagyunk lelépni.

Krivácsy József tüzérezredes.
(Egykoru aquarellről.)
És ha más kívánságai lesznek a törvényesen tartandó tartományi gyűlésnek, melyeknek törvény, jog és igazság szerinti teljesitésére maga a kormány is hatalommal bír: azokat terjeszszék fel a kormánynak és a kormány irántok nyilatkozni fog. Ő fensége János főherczeg a német birodalom Reichsverweserjévé neveztetvén, talán tegnapelőtt, ha jól tudom a napot, Frankfurtba utazott, néhány nap mulva visszajön, akkor meg fogjuk látni, valjon az ezen alaponi kiegyenlitésnek sikere lehet-e, vagy nem. De a horvátok azon kivánságát, hogy ha kiegyenlítésről van szó, Magyarország részéről minden hadi készületek szüntettessenek meg, indignato pectore vetettük vissza magunktól, kötelességünknek tartottuk kijelenteni, hogy jöjjön bármi, a magyar készülni fog, a kormány is készül minden erejével, s azért hitta össze az országgyűlést, hogy annál nagyobb erővel készüljön.
Nem volna tanácsos, de önök sem fogják kivánni, hogy tábláját mutassam elő számszerint azon erőnek, mely az erélyes és a haza hálájára érdemes Csányi biztos intézkedése alatt a Dráva partjánál annyit mutathat, hogy valóban tekintélyes erö, és a horvát lázadók, kik régóta szeretnének spekulálni a szép magyar föld kenyerére, borára, e perczig Magyarország földét megtámadni nem merték, nem is merhették a nélkül, hogy visszaverettek volna, mind a mellett, hogy szerkezetöknél fogva a múltból fegyveresen készek voltak, nekünk pedig még csak készülni kell.
A másik dolog ott lent a szerb lázadás.
Mi az okokat illeti; erről, uraim, nincs mit mondanom, mert itt a dialektikára nem nyílik többé tér. Magyarországban különböző népek laknak, de a ki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statariummal kell felelni.
Hamen, uraim, a polgár vérontása még a bünösöknél is nagy dolog, s azért a kormány tekintetbe véve azt, hogy ily izgalmas és lázas korban, mint amelyben most vagyunk, az elcsábított tömegeket a polgárháború minden szerencsétlen iszonyaiba borítani, nehogy nagyravágyó bünösnek vétke miatt, oly cselekvés, melyet ha a honról elháríthatunk, megérdemlettük Istennek s embereknek is helyeslését. E tekintetből sem akartunk semmit kisérletlenül hagyni. Azért, ami kivánságok itt fennforoghattak, ezek teljesitésére nézve intézkedtünk. De hiszen az ország integritása, sérelme nélkül nem lehetett másképen intézkedni, mint hogy azon vallás számára, hova a szerbek Magyarországban tartoznak, híjjuk össze azon congressust, melyet a múlt kormány számos éveken át össze nem hítt.
E részben megtörtént a rendelkezés, s Rajasics érsek jónak látta Karlovitzon egy gyülést tartani, s ezt a szerb nemzet gyülésének proclamálni. És itt a szomszéd Szerbiából rablási vágyból betört csoportok segítségével mondották ki, hogy ők nemzet, s hoznak törvényeket s állítanak pátriarchát, állítanak vojvodát. Bonyolódván odalent a viszonyok, kir. biztosok küldettek ki. A szerémi szláv vidékre b. Hrabovszky mint péterváradi parancsnok, kit épen ezen állásánál fogva ezen czélra legalkalmasabbnak kell itélnünk. Mert parancsnoka azon határőrvidéki ezrednek, melynek felbujtogatására leginkább remélt támaszkodni a pártütés.
A Dunáninneni vidékekre kiküldöttük a temesi grófot s főispán Csernovits Pétert, egyrészt azért, mert személyessége s érzései iránt a múlt időkben is bizalommal viseltettünk; s másrészről azért, mert unokája azon Csernovics Arzennak, kihez, ugy hiszszük, a szerbek pietással szítnak. A bánáti vidéken Vikovics Szabbás temesi alispán működik, mint biztos. Mig ezeknek működése tartana, mi iparkodtunk seregeinket összegyűjteni, de seregeket, erről itt többet nem szólhatok, de biztos seregeket, mondom, Magyarországon a mostani körülmények közt hirtelen összeteremteni, nem könnyű dolog.
Azért úgy gondolom, hogy az országra nézve igen nagy nyereség lesz már az is, hogy ezen pártütő lázadás, mig minden iszonyaival elvonulva, csak az országot el ne borítsa addig, mig elegendő erősek leszünk, mint a sas, reájok ütni s őket semmivé tenni.
Azon időközben, mig a seregek összevonattathatnának, Csernovics Péter kir. biztos úr jónak látta a békéltetés eszközeit megkisérleni, s érintkezésbe bocsátkozván a pártütés főnökeivel, oly egyezkedést kötött, mely a hirlapokból, önök előtt tudva van, és melynek tartalma az, hogy 10 napi fegyvernyugvás adaték, hogy azon idő alatt, a főnök szétoszlattatván a pártütő seregeket, őket a törvény iránti engedelmességre visszahozza.
Ezen fegyvernyugvás kötésének ideje junius 4-én járt le. S ezen kötést kir. biztos úr önfelelősségére tett, ő ki volt küldve kir. biztosul, felhatalmazva arra, hogy minden szükséges eszközökkel a megzavart csendet állítsa helyre. Ugy vélte, hogy azon eszköz a csend helyreállítására alkalmas lesz. E lépés olyan, mely talán azon lépések sorába tartozik, melyeknek helyeslése vagy kárhoztatása a sikerhez van kötve. Most e perczben tekintélyes erő van ott, egy ügyes, tapasztalt, bátor s vitéz hadvezérnek parancsnoksága alatt.
Az eljárási terv megállapíttatott általa a hely szinén; közöltetett a hadügyminiszter urral, ki azt végkép megállapította. Hogy mikép fog és mikép kell egy tábornoknak a harczmezején eljárni, ugy gondolom, az ily strategicus tervek nem a nyilvánosság elébe valók, mert nem akarjuk, nem akarhatjuk visszaidézni azon kort, midőn Magyarország alján török táborozás harczai menetelét a bécsi Hofkriegsrath aluszékony pamlagon intézte, és midőn elintézte, már megverettek odalent, és ha még meg nem verettek, ez csak azért történt, mert volt egy híres hadvezér, ki a nyert parancsot zsebébe tette és a törököt megverte. (Tetszés.)
Egyet akarok még mondani. Azon hír kezd tegnapelőtt óta rebegni, mintha ujabb fegyvernyugvás köttetett volna a lázadó szerbekkel. Én és az egész miniszterium erről általában semmit sem tudunk, s nem lehet hinnünk, miszerint ha az való volna, hogy róla tudósítva nem volnánk, de még sem mondhatom azt, hogy nincsen; de csak azt, hogy semmit sem tudunk róla, s utolsó levelünk, mely julius 6-ról szól, egyáltalában a fegyvernyugvásról még csak említést sem tesz.
Hanem van egy, uraim, mi a kebelnek fáj. Fáj az, hogy a pártütés szerte a vidéken el lévén terjedve, imitt-amott egyes specialis szerencsétlenség történt, mint történt Torontál-megye szélén Szt.-Mihályon; erre csak annyit akarok megjegyezni, hogy ha egyszer egy vidék valahol lázadásban van, én a lázadás elnyomására megbizott emberek részéről legnagyobb hibának venném, ha minden helységnek szalmafedelét, minden ember biztosságát külön-külön intézkedés tárgyává tennék. Minden lázadásnak ezen szerencsétlensége megvan. Az elveszett életet az Isten sem adja vissza; a kárt kipótolja azoknak vagyona, kik azt okozták, hanem azért, mert itt-ott egyes helyek felgyujtattak, nem lehet kivánni, hogy a tábor strategikus tervéből kimozduljon, és ide s oda is vigyen egy századot, s hagyja a római sánczokat észrevétlenül, s a körül seregeit mindenünnen össze ne gyüjtse.
Én sajnálom, hogy ily szerencsétlenségek történtek, de azt nem lehet kivánni a miniszteriumtól, hogy a sereget oszlassa fel, s hogy minden falut külön-külön őrizzen meg. (Helyes.) Itt sem szólok arról, mennyi erőnk s katonánk van, hanem örömmel csak azt mondom, hogy reményes s bizodalmamon túl fel tudott a magyar lelkesülni. Néhány évek előtt azt mondanám: csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva modhassam, hogy a nemzet fel fog lelkesülni, és nem desperálok jövője felett. Most meghagyta Isten érnem e perczet; s im nem esem kétségbe a nemzet jövője felett. (Zajos tetszés és zajos vihar.)
A harmadik, uraim! azon viszonyok közt, melyek fenforognak, az aldunai tartományok állapota. Mint minden nemzettől megkövetelem a magyar irányában azt, hogy dolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándékozom szólani, csak annyit mondok, hogy a Pruth szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges, de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell. (Ugy van.)
Eddig még nem léptek be Oláhországba, azonban a miniszterium részéről az orosz követség interpelláltatván, azt felelte, hogy korántsem a török hatalom elleni barátságtalan indulatból indította oda seregeit, hanem tartományai nyugalmának oltalmára. Egyébiránt kinyilatkoztatta, hogy ha Oláh- és Moldvaországok kormányai által bejövetelre felszólíttatnék, meg fogja tenni azt, mert arra az adrianopoli békekötés által kötelezve van; kinyilatkoztatván azt is, hogy a magyar nemzettel szomszédságos jó egyetértésben kíván lenni és Magyarország irányában semmi ellenséges lépést nem fog tenni mindaddig, míg a magyar nemzet kebelében valamely oly összecsoportozásokat s fegyvergyüjtéseket nem fog látni, melyek által ő magát fenyegetve érezné.
Ez meglehet uraim, arra vonatkozott, hogy a moldva- és oláhországi viszontagságok s események következtében némely odavaló egyének Erdélybe menekültek. Mi kötelességünknek tartottuk kijelenteni, mikép a magyar nemzet vendégszerető készséggel tárja ki karjait minden üldözöttnek, minden menekvőnek, hanem azt nem fogja türni, hogy ezek visszaéljenek a vendégszeretettel az ország békéjének háborítására.
Ezt tehát a harmadik tényező. A negyedik a bosnyákországi szélek; hol a legujabb tudósítások szerint a bosnyákországi vezér 40–50.000-ből álló tábort gyüjtött össze, a mint állíttatik a végett, hogy Szervia ellenében felállítván, ennek nyugtalanságait figyelemmel kisérje, s legyen elég erős a porta érdekében akkép fellépni, amint kötelessége. Az egyik tábor Bányalukánál, a másik, nem jut eszembe a hely neve, a hol felállítva van, a harmadik a montenegrinek felé vonul. Történt, hogy a bosnyákországi raják nagyobb számmal költöztek át Horvátországba, adván okúl azt, hogy a török hatalom által nyomattak és üldöztettek; tehát mint menekvők jöttek át.
Nem lehet tagadni, hogy a török administratiónak régi természete szerint némi zsarolások s elnyomások fordulnak elő: de annyit mondhatok, hogy a porta részéről a keresztyén raják irányában ellenséges lépés nem határoztatott, s igy azok átjövetelét annak kell tulajdonítani, miként csak ürügyül hozták fel állítólagos elnyomatásukat, csakhogy átjöhessenek a zavarban s rablásban osztozhatni. S e perczig nincs semmi okunk arról kétkedni, miként a bosnyákországi seraskienrek a kordonok általi föllépése barátságos indulatból történt.
Végre, uraim! meg kell említenem Ausztria irányában viszonyainkat. (Halljuk, halljuk.) Én igazságos akarván lenni, azt mondom, miként én természetesen meg tudom fogni, hogy a Bécs falai közt létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé.
De azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerű; és még kevésbbé következik, hogy valamely fájdalom iránti könyörületességből egy nemzet a maga jogát megnyirbáltatni hajlandó legyen. (Nagy tetszés s éljenzés.) Igenis, uraim! megvannak, kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárczát ismét a bécsi miniszterium számára visszaszerezni sikerüljön. Mert hiszen a többi majd elkövetkezik.

Gróf Leiningen Károly honvédtábornok.
A kinek keze egy nemzet zsebében, s kinek kezében egy nemzet fegyvere; az ezzel a nemzettel rendelkezik (igen, igen); összeköttetésben látszik nekem ezzel lenni a horvát mozgalom is, mert Jellasich azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hogy neki csak az kell, miként Magyarország had- és pénzügyi tárczája a bécsi miniszteriumra bizassék. S a legutóbbi perczekben, junius utolsó napjaiban lehullott egyszerre a fátyol, s a bécsi miniszterium jónak látta az ausztriai császár nevében megizenni a magyar király miniszteriumának, hogy ha minden áron meg nem alkuszik a horvátokkal, fel fogja mondani ellenünkben a neutralitást. S ezzel az ausztriai császár a magyar királynak hadat izent. (Kaczaj.) Lehetnek önök, uraim! a miniszterium iránt ilyen vagy amolyan véleménynyel, hanem azt hiszem, hogy annyi honfiui szives becsületükre még számíthatunk, hogy ne kelljen hosszan mutogatnunk, miként az ilyen intentiókra ugy feleltünk, mint a nemzet becsülete megkivánta. (Tapsvihar s általános helyeslés és hosszasan tartó éljenzés.)
Hanem épen, midőn ezen nota jött, hogy milyen rettenetes ember az a magyar pénzügyi miniszter, hogy Jellasichnak nem akar pénzt adni, mert természetes, hogy a mint Horvátország nyilt pártütésre lépett, azonnal a zágrábi hadparancsnokságnak pénzt küldeni megszüntem; s nem érdemeltem volna, hogy szívjam a levegőt, hanem megérdemelném, hogy szemembe köpjön a nemzet, ha ellenségének pénzt adtam volna. (Általános tetszés és helyeslés.) Hanem azt mondották: micsoda szörnyű gondolat ez s a monarchia felforgatásárai törekvés: küldünk tehát mi 100,000 frtot, – s küldtek is.
Ezen tett, uraim! nagyszerű bosszankodásra, nemzeti haragra ébreszthetné e házat; de ne ébredjenek haragra, uraim! mert azon miniszterium, mely ily politikában kereste állását, nincs többé! Az aula elfujta! (Tetszés és nevetés) s én remélem azt, hogy akár mely tagokból álljon is össze az új miniszterium, mely utána következik, az érezni fogja, hogy hacsak az ausztriai császár iránt, – ki egyszersmind magyar király is, – a hűség ösvényéről nem akar lelépni, miszerint a pártütők részére álljon ő is császárja ellen, – ezen politikát Magyarország irányában nem követheti anélkül, hogy Magyarországot ne provokálja, oda dobni az ausztriai szövetséget s másokat keresni, hivebbeket. (Szünni nem akaró éljenzés és tapsolás.) Nincs semmi okom, uraim, subsumtiót vagy neheztelést érezni az ausztriai nemzet iránt, neki csak erőt és kalauzt kivánok, mindkettőnek még eddig híjával volt, amit mondék, az az ausztriai miniszterium érdeklette, s remélem, hogy e szó meg fog hallatni Bécsben is, s nem maradand nyom nélkül. – Tehát az ausztriai viszonyok imitt, amott az orosz hadsereg, mely még most békességes – ott állanak a szerb lázadók s horvátországi pártütés, pánszlávismusi agitátorok, s imitt-amott reactionális mozgalmacskák is, mikre nézve Pestmegye érdemes alispánja s követe, ha specialitásokra ereszkedni kellene, hivatalos adatokat előterjeszthetne. Ezek együtt véve képezik azt, minél fogva mondanom kell, hogy e nemzet veszélyben van, vagyis inkább veszélyben lesz, ha e nemzet el nem határozza magát élni. (Tetszés.) E szerint, uraim, hol és mikép keresik az ország biztositékát: külszövetségekben talán?
Nem kicsinylem a szövetség fontosságát, sőt azt vélném, kötelességét mulasztaná el a miniszterium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, mit a nemzet biztositása megkiván. Hivatalba lépésünk első perczében a kormány mindjárt az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, őt felvilágosítván arról, minek ellenkezőjét szerették volna előterjeszteni; mintha t. i. Magyarország pártütés vagy revolutió utján csikarta volna ki a fejedelemtől jogait és szabadságait, – mondom, őt felvilágosítván arról, hogy urunk királyunkkal tökéletesen egy téren állunk; s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, melyek köztünk s közte, ha lefelé tekintünk a Dunán – közösek. S az angol hatalom részéről erre oly választ nyerénk, minőt azon nemzet liberális gondolkozásától s egyszersmind a maga érdekeit józanul felfogni tudó politikájától remélhetnénk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott is annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkivánni.

„Megadjuk!” – A kétszázezer katona megajánlása a nemzetgyülés által 1848. jul. 11-én.
(Egykoru rajz után.)
Második Francziaország. (Halljuk.) Én a franczia nemzet, mint a szabadság személyesitője iránt az ó világban, a legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de önéltemet az ő oltalmazásától föltételezve látni nem akarom. Francziaország e perczben egy második 18-iki brumairet él. Francziaország a dictaturának küszöbén áll, meglehet, hogy ebből a világ egy más Washingtonját, de az is meglehet, hogy egy másik Napoleont látand, de annyi minden esetre igaz, hogy tanuság nekünk Francziaország arra, mikép nem minden láz a szabadság érdekében történik, és hogy egy nemzet, midőn a szabadság kivivására törekedik, legkönnyebben jut a szolgaság jármába az által, ha túlhág a korlátokon. (Zajos taps és tetszés.)
Szomorú esemény oly nemzet körében, mint Francziaország, hogy Párisban polgárok keze által 15.000 polgárnak vére ömlött, ilyentől Isten őrizzen! Egyébiránt akármint alakuljanak is a francziaországi viszonyok, legyen azon férfiúból, kit az isteni gondviselés most ezen nagy, dicső nemzetnek élére állított, egy második Washington, ki el tudja magától vetni a koronát, vagy egy második Napoleon, ki a népek szabadságán emelte fel dicsőségének templomát, annyi bizonyos, hogy Francziaország messze van a franczia sympatiákra támaszkodhatni. Lengyelország is csak sympatiára támaszkodott; a sympatia megvolt, de Lengyelország nincs többé. (Tetszés.)
A harmadik a Német-birodalom. Uraim! kimondom, mikép érzem annak természetes igazságát, hogy a magyar nemzet hivatva van a szabad német nemzettel és a német nemzet hivatva van a szabad magyar nemzettel szoros barátságos viszonyban élni és együtt állani őrt a nyugati civilizátio fölött. Ezen szempontból fogtuk fel a dolgot, midőn teendőink elsője közé számítottuk, hogy a mint Németország az egyesség felé a frankfurti gyülés összehivása által lépést tett, azon érdemes honfiakat, kik közül egyet (az elnökre mutatva) most a tisztelt ház ezen polczra emelt, Frankfurtba küldöttük, hol ők a magyar nemzet iránt tartozó s e nemzet által is megérdemlett tekintettel fogadtattak ugyan, de minthogy épen a frankfurti gyülés az alakulás vajudásaiban volt, s minthogy még nem jött ki a test formából, melylyel eredménynyel lehetett volna vinni az érintkezést, s ezt csak a Reichsverweser megválasztása után az általa kinevezett miniszteriummal történhetik meg, egyik küldöttünk visszatér, a másik most is ott van, hogy azon perczben, melyben Németországon lesz kivel érintkezni, azonnal hivatalos érintkezésbe bocsátkozzék, szorosabb összefűzése iránt azon barátságnak, melyet köztünk és Némethon közt fölállani óhajtunk, de ugy, hogy jogaink-, önállásunk-, nemzeti szabadságunkból senkinek barátságáért és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit is engedjünk. (Harsány helyeslés.)
Tehát mert a veszély nagy, vagy is inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem a saját életereje tart fenn, hanem csak másoknak gyámolitása. (Tetszés.)
Én, Uraim! ezennel egy nagyszerű határozatra hívom fel önöket, (általános feszültség, harsány „halljuk!” felkiáltással) felhivom önöket ezen határozatra: mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyülés rendkivülileg is összehivatott, méltó tekintetbe vevék, a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, s hogy e tekintetben oly alkut, a mely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad (erélyes közfelkiáltások: „ugy van!”), hanem minden méltányos kivánatokat akárki irányában is örökkén teljesiteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet, vagy visszaverhesse a harczot, ha kell!! felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200,000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen disponibilis haderőt 200,000-re emelhesse, és ezen első perczben 40,000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit a szerint s úgy, mint a szükség fogja kivánni (köztetszés). 200,000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba kerül, 40,000 embernek kiállítása pedig 8–10 millióba kerül.

Szacsvay Imre.
(A vértanu 1848-iki arczképe.)
Én, uraim! elő fogom e háznak majd a következő napokban terjeszteni, midőn ez indítványom elfogadtatván, részletesen lesz tárgyalandó, financziális tervemet, most előre kijelentvén, mikép eszem ágában sincs a nemzettől kivánni, hogy 42 milliónyi adót fizessen; hanem ugy gondolom, hogy annyi adót viseljen, amennyit elbír a nemzet. S e részben előlegesen is örömömre válik kijelenteni, miként tervem, melyet előterjesztendek, oly adókulcsot foglal magában, mely azon erdélyi adókulcscsal combináltatván, mit Mária Terézia ezelőtt egy századdal megállapított, ennél kevesebb.
S ha elfogadtatik s tesz a ház külön intézkedést, hogy a végrehajtás körében sikertelenül ne enyészszék el a nemzet képviselőinek áldozatkészsége, a nemzet megfogja azt bírni nagy terheltetés nélkül s meg fogja menteni az országot. De amennyiben a hadierő kiállítására, mely a körülmények szerint szükséges leend, a kivetendett adók elegendők nem lennének: felhatalmazást fogok kérni arra, hogy hitel nyittassék a kormány számára azon határig, melyet a képviselők kiszabnak; s azon határig vagy kölcsön, vagy papirpénz kibocsátására, vagy más financziális munkálat által segítsen az ország szükségein.
Uraim! én abban a vélekedésben vagyok, hogy azon határozattól, melyet a ház most inditványomra hozand, e nemzetnek jövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, mi szerint a ház a határozatot hozni fogja. (Ugy van! Igaz!) És ez az egyik ok, uraim! miért nem akartam én e kérdést a válaszfelirat vitatkozásaiba idomitva látni. Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de ez sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni.
Ha ma mi vagyunk a nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy, a nemzet ezzel a miniszteriummal, vagy másokkal kell, hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a miniszterium, akár a másik megmenthesse: a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázat kikerülése végett egyenesen ünnepélyesen kérem, hogy midőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200,000 katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését.”
Kossuth pillanatnyira megszakitá beszédjét, s ekkor következett a legfenségesebb jelenetek egyike. Nyári Pál a szónoklat varázsereje, a helyzet rendkivülisége által megkapatva, hirtelen felugrott helyéről s jobbját magasan esküre emelve, hangosan kiáltá:
– Megadjuk!
A visszafojtott keserv, aggodalom, lelkesedés, – mely Kossuth beszédje eddigi folyamán legfeljebb egy-egy helyeslésben nyilvánult – viharként tört ki most egyszerre. A haza szent szerelme megihleté az elméket és a sziveket. Mindnyájan felugráltak. És kipirult arczczal, a lelkesedés lángragyujtó hevével, kezeiket szintén esküre emelve zugták:
– Megadjuk! Megadjuk!
Kossuth szemeiben köny csillant meg, s a meghatottságtól reszkető hangon folytatá:
Uraim! mondani akartam még, ne vegyék a kérést a miniszterium részéről olyannak, mintha maga iránt bizodalmat akarna szavaztatni. Nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni.
Kérni akartam még önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában sajgó kebel, mely orvoslásra, – ha van kivánság, mely kielégitésre vár: szenvedjen még egy kissé a sajgó kebel s várjon még egy kissé a kivánság; ne függeszszük fel ezektől azt, hogy a hazát megmentsük.
Ezt akartam még kérni, uraim! De önök fölállottak, mint egyetlen férfiú, és én – leborulok e nemzet nagysága előtt! És azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg.
Kossuth, mióta a közélet terén mozgott, rendkivüli szónoki tehetségével egyik diadalt a másik után aratta; de eddig talán egyetlen egy beszédje sem tett olyan megrázó mély hatást, mint a mostani. Midőn szavait befejezte, perczekig tartott a taps és az éljen-riadal. Viharedzett öreg emberek szemében a megilletődés könnye csillant meg. Pázmándy, az elnök odament Kossuth Lajoshoz és a ház színe előtt megölelte.
Pedig ez a beszéd, mint szerkezetéből is látszik, nem is volt külső hatásra számítva. De a szív mélyéből fakadt; megdönthetetlen igazságokat tartalmazott: rezgésbe hozta hát a legnemesebb érzelmek húrjait. Keresetlen szavakkal tárta fel a beteg nagyember az ország súlyos helyzetét. Elmondja, hogy a miniszterium mily válságos viszonyok közt vette át az állam ügyeinek vezetését. Leleplezi a bécsi reakczió ármánykodását, feltárja a nemzetiségek lázongásának valódi okait, rámutat a pártütő Jellasics üzelmeire. Még a külföld magatartását is számbaveszi. Kimutatja, hogy itt-ott talán némi rokonszenvvel viseltetnek törekvéseink iránt, de, ha kenyértörésre kerül a dolog, egyik állam támogatására sem számithatunk. Magunkra vagyunk hagyva. Ámde, nincs ok a csüggedésre, csak fejtsük ki erőinket. Szavazza meg a nemzetgyülés a 200 ezer katonát; s „ha annyi erély lesz a kivitelben, mint a mennyi hazafiság a megajánlásban, – fejezte szavait – Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg.”
A közönség, – amelynek a drámai erővel lüktető események úgyszólván minden idegszálát lekötötték, – jól ismerte a kamarilla fondorlatait; egyes részletek azonban mégis homályban maradtak előtte, több helyütt nem látta elég tisztán az összefüggést. Kossuth e történeti nevezetességű beszédje megvilágított minden árnyalatot. Mint egy fényes, tiszta tükörben: szemlélhető volt benne a helyzet egész képe. Köröskörül tüztenger, a háttérben a kaján gyujtogatók, szítva a felcsapó lángokat. És e növekvő szörnyű veszedelem közt elhagyottan, minden segedelem nélkül a maroknyi magyarság.
A megdöbbenést, amit a kép látása okozott, az elszánt önfeláldozás követte. A rendkivüli lelkesedés, amely Nyári „Megadjuk!” kiáltására a képviselőházban tört ki, mint a delejes áram végigfutott minden magyar ember szivén. S szerte a hazában millió ajk viszhangozta:
– Megadjuk! Megadjuk!
A képviselőház Kossuth beszédjének felemelő hatása alatt egész nekimelegedve fogott julius 20-án a trónbeszédre adandó válaszfelirat tárgyalásához. Szerfölött élénk vita fejlett ki, amely leginkább az olasz csatatér számára kért negyvenezer ujoncz megajánlása körül forgott.
A minisztertanács már előzőleg ismételten foglalkozott e kényes és nehéz kérdés megoldásával. Az udvar, mint tudjuk, az ujonczok megajánlásához kötötte Budára jövetelét. A kormány, már erre való tekintetből is, szeretett volna meghajolni e kivánság előtt; ámde, ilyen jelentékeny haderő kivonása az országból, éppen most, midőn a lázadás az alvidéken tényleg kitört, végzetes lett volna ügyünkre nézve. De másrészt a szabadság fenséges eszméjével sem fért össze, hogy az önállóságáért küzdő magyar nemzet egy másik testvérnép elnyomására nyujtson segédkezet. Batthyány gróf a negyvenezer ujoncz föltétlen megajánlása mellett foglalt állást; Kossuth azonban csak azon esetre, ha országunkban a megzavart béke és a törvényes rend helyreáll. A nyujtandó segély azonban ekkor is ne az olasz nemzet leigázására, hanem méltányos békekötésre használtassék fel. Végre is Kossuth nézete győzött. A kormány megkérte a nádort, hogy ez a kérdés lehetőleg mellőztessék már a trónbeszédben is, s csupán azon tény legyen megemlítve, hogy a lombard-velenczei királyságban a háború nem volt befejezhető. Igy is történt.
…„Midőn azonban a miniszterium, – igy szól a többi közt a minisztertanács jegyzőkönyvének erre vonatkozó része, – ezen javaslatot teszi, egyszersmind közakarattal jegyzőkönyvbe iktatni elhatározá, miként ezt korántsem kivánja oly értelemben vétetni, mintha a pragmatika sanctioból, melynek alapján a birodalom kapcsolatának épségben tartását az 1848: III-ik tcz. 2-ik szakasza is kikötötte, – Magyarországra háruló azon kötelezettséget, miszerint őfelségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbevonni akarná.”…
A radical-párt ennek daczára heves támadást intézett a kormány ellen. Az ellenzék kétségbe vonta azt, hogy Magyarország a pragmatica sanctionál fogva köteles volna résztvenni Ausztria támadó háborujában. Ha ez állana, – vetette fel Irányi, – úgy hazánk függetlensége nem egyéb szemfényvesztésnél. De következetlenséggel is vádolták a kormányt, amely azt mondja, hogy nem akar hozzájárulni Olaszország elnyomásához, mégis katonát ajánl ellene. Hátha az olaszok nem fogadhatják el Ausztria esetleges békeajánlatát? Ujabb, még véresebb harczra kerül a sor, s ami a feltételesen adott segédcsapatainkkal verik őket bilincsbe. Mindezektől eltekintve azonban, még azt sem lehet reményleni, hogy a reakció, bármennyi haderőt is adjunk neki, kibéküljön alkotmányos törekvéseinkkel.
Kossuth ismételten felszólalt, nagy erővel védelmezve a kormány álláspontját. Kifejté, hogy a segítségnek csak akkor lehet helye, ha hazánk békéjének és alkotmányos jogainak biztosítására az udvari-párt, illetőleg az osztrák kormány is segédkezet nyujt. „Ha az országban, – igy szólt a többi közt, – Ausztria részéről ezen feltételek teljesittetnek, nem fogjuk egyszerűen azt mondani: tessék seregeinkkel rendelkezni, hanem megkérjük az osztrák miniszteriumtól, mit ad az olaszoknak? Itt mindenekelőtt kikötjük, hogy az olasz nemzetnek a legszabadabb instituciók bizosittassanak, mik a monarchia kormányzata alatt lehetségesek.”

Horváth Mihály csanádi püspök.
Hárm napi izgalmas vita után, – a melyben Kossuthon kivül csaknem az összes miniszterek résztvettek, – a ház a kormány szövegezésében elfogadta a válaszfeliratot.
A válaszfelirat mindenekelőtt sajnálkozását fejezi ki, hogy őfelsége betegsége miatt az országgyülést személyesen meg nem nyithatta; ezután a horvát és a szerb zavarokról emlékezik meg, majd igy folytatja:
…Nagy megnyugtatásunkra szolgált Felséged a rosszakaratu lázítók ámitásai ellenében tett és a nemzet határozott szándékával találkozó azon ünnepélyes nyilatkozata, miszerint „változhatlanul el van határozva magyar királyi koronájának egységét és épségét minden kül megtámadás és belső szakadás ellen királyi hatalmával megvédeni,” – szigoruan kárhoztatván maga és királyi családja nevében azoknak vakmerőségét, kik a törvényes hatalom iránti engedetlenséget Felséged legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy éppen királyi háza érdekében történhetőnek merik állítani. Felséged ezen királyi nyilatkozatában, mely népeire kétségtelenül üdvös leend, ujabb zálogát látja a nemzet azon vallásos buzgóságnak, melylyel atyai gondviselésére bizott népeinek jogai és boldogsága fölött őrködni meg nem szünik.
Erdélynek Magyarországgali egybeolvadása által a nemzetnek százados törvényes kivánata teljesült. Felségedé a dicsőség, hogy az egymástól elszakított két testvérhon egy közös hazává alakult. Ez egyesülés által kétszerezett erő annál szilárdabb oszlopa leend a hon boldogságával válhatlan egybeforrott királyi szék dicsőségének.
Felségednek a külviszonyokra vonatkozó nyilatkozata, mikép majd minden hatalmasságokkal sértetlen áll békés egyetértése, és annak állandóságán – a be nem avatkozás elvének teljes mértékbeni viszonoztatása reményében, – nem is kételkedik, nagy örömünkre szolgál.
Annál aggasztóbban hatott reánk annak értése, hogy a lombard-velenczei királyságban, hol a sardiniai király és más olaszországi hatalmasságoknak ellenséges seregei harczczal támadták meg felségednek seregeit, a háborút mindeddig bevégezni nem sikerült.
Keblünk mélyéből szólalunk fel: mennyire óhajtjuk nemzetünk érdekében szinte, mint eldődeink példája nyomán, erőteljesen hozzájárulhatni a közbirodalom emlitett háborús viszonyainak a trón méltóságával és igazságával egyeztethető alkotmányos szabadság elve szerinti kiegyenlitéséhez; minek eszközlését, ha megzavart belbékénk fölséged királyi hatalmának mérlegbe vetése által helyreálland, erélyesen elősegíteni készek leszünk.
S midőn ily érzéssel fogunk a királyi széknek és alkotmányos szabadságnak elválaszthatlanul egyesült érdekében azoknak feladatunkhoz képesti elintézéséhez, a miket a hon java oly sürgetőleg kiván: ujabb, meg ujabb jeleit óhajtjuk nyujtani azon őseinktől öröklött tántoríthatlan ragaszkodásnak, melylyel fölséged királyi háza és alkotmányos létünk iránt, jó és balszerencse közt egyaránt viseltetünk.”…
A ház egyben azt is elhatározta, hogy a válasziratot az országgyülés egy külön küldöttsége vigye Insbruckba, s annak átadása kapcsán kérje meg ujolag a királyt: jőjjön Magyarországba.
A felsőház jul. 21-én vette tárgyalás alá a válasziratot. A kormány nézetét szép és magvas beszéd keretében Szemere Bertalan belügyminiszter fejtette ki, mire a főrendek, – Andrássy Gyula gr., Beöthy Ödön bihari főispán, Wesselényi Miklós báró, Géczy Péter honti főispán és Teleki Sándor gr. hozzászólása után, – teljes egészében szintén elfogadták azt.
Az országgyülés ezután tovább folytatta munkálkodását, de a tárgyalások menete hovatovább szakgatottabb lett. A Bácskából és a Bánátból már rendszeres csaták hire jött, végkép megbontva a higgadt tanácskozást. Mint a megbolygatott méhköpü, olyan volt e nehéz napokban a képviselőház; naponként többnyire két ülést tartott, többször este is, belenyúlva a késő éjszakába. Ideges nyugtalanság fogta el még a higadtabb kedélyüeket is. A redout folyosói idegbontó zajtól viszhangzottak. A képviselők kisebb-nagyobb csoportokbe verődve, hevesen tárgyalták az érkező ujabb, meg ujabb vészhireket. Az idegesség aztán átragadt a ház tanácskozásaira is. A szónokok ajkán a beszéd keményebb és érdesebb lett, gyakran a durva kiméletlenségig fokozódva.
A kormány dicséretes önuralommal tűrte a támadásokat, s igyekezett menteni, amit még lehetett. Ujabb sürgető iratot intézett Latour osztrák hadügyminiszter a külföldön tanyázó magyar ezredek hazarendelése iránt. A honvédsereget a 13-ik s a 14-ik zászlóaljak felállitásával szaporitotta. Az alvidékre ujabb csapat-erősitéseket küldött. A horvát kérdésben, János főherczeg lanyha közvetitésével, igyekezett békés megállapodásra jutni. Hogy a köznép a szerte csatangoló izgatók által félre ne vezettessék: körrendeletileg az uj törvények kihirdetésére és kellő megmagyarázására utasitá az alpapságot.
Ez időtájban, – jun. 25-én, – töltetett be az üresedésben levő esztergomi herczegprimási szék is. A magas főpásztori méltóságot Hám János szatmári püspök nyerte el. Hám (szül. 1780-ban) jótékony, de gyönge akaratu ember volt, kit Windischgrätz fenyegetődző kiáltványa elijesztett a nemzet igazságos ügyétől. Hazafiatlan viselkedése miatt a honvédelmi bizottmány később vagyonát is zár alá vette. E miatt aztán lemondott a primási méltóságról és Bécsbe költözködött. A szabadságharcz lezajlása után azonban az udvar kegye visszaadta neki a régebbi állását: a szatmári püspökséget. Itt halt meg 1857-ben.
A primási-szék betöltésével egyidejüleg Lonovícs József csanádi püspök egri érseknek, Horváth Mihály hatvani prépost s jeles történetiró csanádi, – Jekelfalussy Vincze esztergomi kanonok szepesi, Karner Antal győri kanonok pedig székesfehérvári püspökké neveztetett ki. A bácsi g. n. e. püspökséget, mely szintén üresedésben volt, ugyanekkor Athanáczkovics Plátó budai szerb püspökkel töltötték be. Midőn a kormány Rajasics karlóczai érseket üzelmei miatt állásától felfüggeszté: Athanáczkovics bizatott meg a magyarországi gör. nem egyesült egyház igazgatásával.
Eközben más nevezetes események is történtek, amelyek döntő befolyással voltak ügyünk további folyására. Ausztriában ismét kormányváltozás köszöntött be: rövid idő alatt immár a harmadik. Pillersdorf, aki annyi kellemetlenséget csinált a magyar kormánynak, megbukott, s az uj kabinet vezetését Dobelhoff vette át. Eleintén az volt a hit, hogy az uj osztrák kormány elődjénél barátságosabb érzülettel fog viseltetni irántunk. A reménykedő Batthyány érintkezésbe is lépett Dobelhoff miniszterelnökkel, azonban csakhamar meggyőződött, hogy ez is odaadó, vak eszköze a kamarillának. Ismét csak a czégtábla változott, de a portéka maradt a régi.

Ormay Norbert honvédezredes.
(1848-iki arczképe után.)
Az ismétlődő bécsi forradalmak egyik állandó és makacs követelését képezte a népképviseleti országgyülés. Az udvar, mely félt az ujabb zavargásoktól, nagy nehezen végre beleegyezett ebbe is: jul. 11-ére összehivatott az osztrák tartományok országgyülése. A kamarillának azonban gondja volt rá, hogy az alkotmányos-élet e góczpontja ártalmatlan maradjon. Széleskörü befolyásával kivitte, hogy a képviselőház ínye szerinti egyénektől alakíttassék. A küldöttek közül számosan, kivált a galicziaiak, még irni-olvasni sem tudtak. Mivel pedig a ház tanácskozási-nyelve a német volt: a képviselők zöme, saját anyanyelvénél mást nem beszélvén, jóformán azt sem tudta miről folyik a szó. A parlamentarismus szép eszméjéből tehát valóságos paródiát csinált a reakció. Ily körülmények közt aztán vajmi könnyű volt e zagyva, s nagyobbára pánszláv érzelmü gyülekezetet a saját sötét terveinek a kivitelére felhasználnia. S fel is használta. A kamarilla óhajtása szerint történt az is, midőn az osztrák képviselőház egyik feliratában majdnem követelte, hogy a császár minél előbb térjen vissza elhagyott székhelyére.
Az udvari-párt ugyanis eleintén azt hitte, hogy Insbruckban egészen elszigetelheti az uralkodót. Midőn azonban azt tapasztalta, hogy a magyarok sérelmeikkel ide is eljönnek: mindenáron vissza akarta vinni Bécsbe, arra számitva, hogy itt, a reakció központjában mégis csak jobban ellensulyozhatja a magyar nemzet törekvéseit.
„A császárnak Insbruckban tartózkodása, – irja a „Wiener Zeitung”, – csak a magyarok számára gyümölcsözött. E félreeső városban találta a legkivánatosabb alkalmat az orczátlanul vakmerő Batthyány Lajos gróf az osztrák miniszterek tudta nélkük cselek, ármányok és gyanusitások által kicsikarni azon rendeleteket, amelyek Magyarországnak a birodalomból való kiszakasztását még határozottabbá, még bevégzettebbé tették. E kierőszakolásban a gróf hű segédre talált a jóérzelmű, de higvelejü Eszterházy herczegben.”
Igy köpködött a bécsi hivatalos lap, az osztrák kormány akkori szócsöve; tajtékzó dühében akaratlanul elárulván a kamarilla czélzatait. Ferdinánd eleintén hallani sem akart arról, hogy Insbruckból távozzék. Ámbátor folyvást gyöngélkedett, mégis elég jól érezte magát ez eldugott csöndes helyen, távol a forradalom riasztó zajától. Az udvari-párt most fortélyhoz folyamodott: az osztrák képviselőház által hazahivó feliratot intéztetett hozzája. Az agg császár, ki nyilván azt hitte, hogy a felirat népe szeretetének önkénytelen nyilvánulása, nehéz szívvel mégis csak rászánta magát a visszatérésre. Az elutazást azonban lehetőleg halogatta.
Az olasz harcztérről azonban egyre kedvezőbb tudósítások érkeztek. Radeczky, a császári hadak vezére nagy sikerrel kezdett működni Lombard-Velenczében. Sőt rámosolygott a hadiszerencse is: Custozzánál jul. 25-én sikerült megvernie a vitéz píemonti király, Károly-Albert seregét. A küzdő felek, Anglia és Francziaország közbenjárása folytán, erre fegyverszünetre léptek.
A custozzai diadal hire roppant örömre hangolta a bécsi udvari-köröket. A kamarilla még kihivóbb, még vakmerőbb lett. Most már a döntő támadásra készült. A fegyverszünetet meghosszabbítá; a Lombardiában fekvő horvát ezredeket pedig, Jellasics haderejének erősitésére, sietősen hazarendelte. A reakció abban reménykedett, hogy a fegyverszünet ideje untig elegendő leszen a magyar nemzet megzabolázására; s majd azután, ha velünk végzett, annál nagyobb erővel vetheti magát az önállásáért vérező olasz népre.
Midőn tehát a magyar országgyűlés negyvenegy-tagu küldöttsége, Almássy Pál alelnök vezetése alatt, a válaszfelirattal Insbruckban megjelent: csaknem sértő hidegséggel fogadtatott. Még kihallgatáshoz is alig tudott jutni. Azzal a kifogással álltak elő, hogy az uralkodó éppen utikészületeit végzi, aztán tudvalevőleg beteges is: árt neki az izgalom. S talán úgy is volt. Mikor a küldöttség végre mégis szine elé került: mint a megriasztott gyermek, idegenkedve fogadta azt. Ijedt tekintettel, megnyúlt ábrázattal, vastag ajkait lecsüggesztve hallgatta végig Almássy rövid beszédjét, ki – a válaszfelirat átnyujtása kapcsán, – a ragaszkodó nemzet nevében esdve kérte: jőjjön hozzánk, tegye át székhelyét ős Budavárába, hűséges magyarjai közé.
A király elővette a megszokott irásos papirost, s felelet gyanánt, reszketeg hangon olvasta fel e néhány szót:
„Köszönettel fogadom hűségük nyilvánítását. Ami azon kivánatukat illeti, hogy az országgyülést a törvények szentesitésével személyesen fejezzem be, azt ha a gondviselés engedi, minden bizonynyal teljesiteni fogom. Elhatározásomról egyébként majd leiratilag értesítendem magyar országgyülésemet.”
A küldöttség az uralkodó elé azzal a kérelemmel járult, hogy jőjjön állandóan Budára lakni, ő pedig az országgyűlés személyes berekesztésére igérkezett. A válasz tehát egészen másra vonatkozott, mint a kérelem. De környezete ilyen kitérő feleletet adott szájába, hát elmondta azt.
A küldöttség balsejtelmektől gyötörtetve, lehangoltan tért vissza Budapestre. Néhány nap mulva aztán lehullott a lepel a kamarilla legujabb ádáz terveiről. Alig ment el a küldöttség: Ferdinánd csodálatos módon egyszerre egészséges lett. Kocsira ült, s környezetével sietett egyenesen Bécsbe, hogy a jogart János főherczegtől, – ki Ausztriára nézve helyettese volt, – átvegye. Innen Bécsből, aug. 14-én, a kilátásba helyezett irásbeli választ is megkapta az országgyülés. A kir. leirat, mely mézes szavakba burkoltan az országgyülés berekesztését foglalta magában, ekként hangzott:
Mi V. Ferdinánd… Kedves hiveink! Minél fájdalmasabban esett atyai szivünknek, hogy a folyó évi julius 2-án összehivott országgyülést legmagasabb királyi személyünkben megnyitni közbejött sulyos betegség által gátoltatánk: annál őszintébb örömmel tölt el annak nyilváníthatása, hogy azon királyi igéretünket, miszerint fejedelmi székünket sz. kir. Buda városába áttéve, hű körötökben hosszasabban mulathatunk, teljesíteni az isteni gondviselés elvégre megengedte.
Midőn tehát kegyelmesen tudtotokra adjuk azon legmagasabb akaratunkat, miszerint a jelen országgyülést. f. évi szeptember hó 17-én saját legmagasabb személyünkben berekeszteni és a törvényeket, melyek eddig általunk nem fogtak megerősíttetni, ugyanekkor királyi hatalmunknál fogva szentesíteni óhajtjuk. Egyszersmind kijelentjük, miképen e hű körötökben megjelenésünk által egyszersmind ujabban is biztositani kivánunk titeket ezen fejedelmi szándékunk és védő hatalmunk iránt, melyet nektek nyujtani készek vagyunk mindazok ellenében, kik királyi parancsainknak, a törvények és a törvényes hatóságoknak engedelmeskedni még mindig vonakodnak.
Egyebekben értesítünk titeket arról is, miképen királyi magas kötelességünk szerint Horvát-, Szlavon- s Dalmátország és a határvidékek mind polgári, mind katonai hatóságainak meghagytuk, hogy miután a két ország közti villongásoknak békés uton kell kiegyenlittetniök: Magyarország határait megtámadni és azokat átlépni semmikép ne merészeljék; összes hadseregünknek pedig megparancsoltuk, miszerint a zendülők legyőzésében tanusitsák azon buzgalmat és kitartást, melylyel a királyi székünk iránti hűségnek s a világ által is elismert vitézi becsületüknek tartoznak.”
A király tehát az országgyülés váratlan és gyors berekesztésével válaszolt a nemzet hazahivó esengésére. Igaz, hogy a leiratban igéret foglaltatik az udvar hosszabb látogatására; de az, – mint a későbbi események igazolták, – csak hitegetés volt. Czukorpor a keserű labdacson.
Hiszen arra, hogy az országgyülés állandóan együtt maradjon, talán soha sem volt nagyobb szükség, mint most, midőn a nemzet élethalálharcz előtt állott. S ime, a kegyes kir. leirat, – a nélkül, hogy a magyar kormány véleménye kikéretett volna, – már szept. 17-ikére, tehát a megnyitás után alig két hónapra feloszlatását határozza el. A kamarilla e mesterfogásával persze azt akarta elérni, hogy a szorongatott magyarság épp a legsulyosabb és a legválságosabb időben vezető és képviselet nélkül maradjon. Igy aztán annál könnyebben igázhatja le.

Gróf Széchenyi Istvánné szül. Seilern Crescentia.
(1848-iki arczkép.)
Most még csak azt kellett megakadályozni, hogy István főherczeg, mint a király helyettese időközben valamikép ne szentesítse a hon védelmére szolgáló törvényjavaslatokat. Megtalálták erre is az alkalmas ürügyet. Azzal a megokolással, hogy az uralkodó, ki immár egészséges, ismét maga veszi át birodalmának országlását, sietősen felmentetett a nádor a helyettesítés alól. Mindjárt másnap, aug. 15-én kibocsájtatott a felmentő kir. kézirat is, amely imigy szólt:
„Mi első Ferdinánd, ausztriai császár stb. Hű Magyar- és vele egyesült Erdélyországunk s ahhoz kapcsolt országok zászlósainak, egyházi és világi főméltóságainak, nagyjainak és képviselőinek, kik az általunk Pestvárosunkba összehivott országgyülésen egybegyülve vannak, üdvet és kegyelmünket!
Kedves hiveink! Miután egészségünk Isten jóvoltából helyreállván, az országlást ismét átvettük, ennek folytán birodalmi fővárosunkba: Bécsbe visszaérkezvén, megszüntek azon körülmények, melyek közt f. évi junius 26-án kibocsájtott legkegyelmesebb leiratunk szerint kedves öcsénk, István főherczeg nádor és királyi helytartónknak, mint kir. Felségünk teljhatalmu képviselőjének azon jogoknak ideiglenes gyakorlására való hatalmat átadtuk, melyek a fennálló törvények szerint legfelsőbb király Felségünknek fenn vannak tartva, ezen rendkivüli ideiglenes megbizásunk is megszünt, miről, valamint az országlásnak isméti átvételéről, hűségteket ezennel legkegyelmesebben értesítjük.
Hozzátok egyébiránt cs. kir. kegyelmünkkel állandóan hajlandók maradunk.
Kelt a mi őszintén kedvelt hivünk, méltóságos és nagyságos herczeg Eszterházy Pál, legmagasabb személyünk körüli miniszterünk kezéből, birodalmi fővárosunkban Bécsben, augusztus 15, az Urnak 1848. esztendejében.
Ferdinánd s. k.
Kormányunk e két kir. leirat okozatos összefüggéséből könnyen kitalálta a kamarilla rejtett szándékait. Azon igyekezett tehát, hogy a hátralevő rövid idő alatt legalább a fontosabb törvényjavaslatokat tárgyaltassa le az országgyülés által. Ezek közül a legsürgetőbb volt: a kétszázezernyi hadsereg kiállítására vonatkozó törvényjavaslat, melyet Mészáros hadügyminiszter nyujtott be a háznak.
A javaslat, – mely az általános védkötelezettség elvére volt fektetve, – a következő lényegesebb pontokat tartalmazta:
1. A miniszterium felhatalmazást nyer, hogy a rendes katonaság számát, hová a honvédek is tartoznak, a határőrvidéki ezredeken felül 200.000 harczosra emelje.
2. A miniszterium ennek folytán elrendeli, hogy a törvény szentesitése után a legrövidebb idő alatt 40.000 főnyi gyalogos és 4300 lovas állíttassék ki; továbbá 40.000 gyalogra és 4300 lovasra az ujonczozás ugy készíttessék elő, hogy szükség esetén ezek is azonnal besorozhatók legyenek. Ha a nyolcvanezer emberből álló sereg nem volna elegendő a haza védelmére: az ujonczozás tovább folytatandó.
3. A védkötelezettség vallás- és rangkülönbség nélkül Magyarország és kapcsolt részeinek minden polgárára kiterjed. Csupán az egyházi személyek, a családfők, a család fenntartásáról gondoskodó egyetlen fiúk és vők, s a hadi szolgálatra alkalmatlan egyének vétetnek ki.
4. A szolgálat-idő hat év. A sorozás a 19 éves ifjakkal kezdődik; ezután a szükséghez képest következik a 20 és 21 évesek korosztálya stb. Kiváltásnak, vagy helyettesítésnek nincs helye. Az eddig divó toborzás beszüntettetik.

Petőfi Sándor, mint honvéd.
(Egykoru rajz.)
5. A katona-állításra és sorozásra vonatkozó további rendeleteket a miniszterium fogja kiadni.
A javaslat fölött nagy élénkséggel aug. 16-án indult meg az általános vita, mely különösen a besorozandó katonaság szervezésénél öltött szenvedélyes jelleget.
Mészáros, – aki mint megcsontosodott régi katona félt minden rohamos ujitástól, – azt ajánlotta, hogy az uj magyar sereg is a régi sorezredek modorában, az osztrák rendszernek megfelelően szerveztessék. Egyelőre még a német vezényszót is fenn akarta tartani. Az átalakítás, – ez volt az egyik indoka, – csak békés időben, hosszabb idő alatt, s csak nagy munkával vihető keresztül; most pedig háborúskodunk, arra kell tehát törekedni, hogy mentől gyorsabban tegyük harczképessé seregeinket. De ha az óriási nehézségeket sikerülne is legyőznünk, – ez volt a másik főindoka – az ujitás, miután „szomszédainkkal egy kalap alatt állunk,” legalább ez idő szerint nem tanácsos. „A hazának, – jegyezte meg – joga van ugyan, hogy legyen magyar hadserege, de e jogot úgy tanácsos csak gyakorolni, hogy rögtönzés, hevenyészet által kárára ne váljék.”
Mészáros nézete mellett főleg Batthyány szállt nemes önfeláldozással síkra, ki viszont attól tartott, hogy a törvényjavaslatot, ha a régi rendszertől eltérünk, nem fogja szentesíteni a király.
Ezzel szemben a radicál-párt, sőt maga Kossuth is azt követelte, hogy az uj magyar hadsereg kizárólag nemzeti legyen. Ezt parancsolja – mondották – az ország méltósága és függetlensége. Az ujjászervezés, – mint az összetoborzott honvédzászlóaljak is igazolják, – minden nagyobb feltartóztatás nélkül gyorsan történhetik meg. De az átalakításra azért is van szükség, mert attól lehet félni, hogy a régi rendszer fentartása mellett az uj magyar hadcsapatok az osztrák hadsereg gyülölködő szellemét szívják magukba. „Azt pedig, – érvelt a többi közt Nyári, – még föltételeznünk sem szabad, hogy a koronás király a nemzet jogszerű kivánságát törvénynyé ne szentesitse.”
A vita, széleskörű érdeklődés közt, zsufolt karzatok előtt, több napig tartott. A pártok azonban, – noha mindkét részről a legkiválóbb szónokok léptek a küzdő-porondra, – nem tudták meggyőzni egymást. Mindkét fél makacsul ragaszkodott nézetéhez. Az izgalmas harcznak, egy közbevetett harmadik indítványnyal, végre is a minisztertanács vetett véget. Azt ajánlotta, hogy a két ellentétes vélemény egyesittessék: még pedig olyanformán, hogy egyik is, másik is engedvén valamicskét követeléséből, a középuton aztán egyesüljenek. Mondja ki ugyanis azt a képviselőház, hogy csak az országban fekvő sorezredek harmadik zászlóaljai egészíthetők ki a régi rendszer értelmében, az ujonczok fenmaradó tetemes része azonban a honvédség mintájára alakittassék egészen uj ezredekké. A módosítás a központi bizottság szövegezése szerint, aztán ekként hangzott:

Récsey Ádám.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)
A kiállitandó ujonczokból azon ezredek harmadik zászlóalja, melyek az ország határain belől a zavarok lecsillapítására tettlegesen működnek, kiegészítendők.
Ezenfelül uj ezredek alakíttatnak. Az uj ezredeknél ügyvezetési és vezényleti nyelv, továbbá zászló, ruha és jelvény magyar leend.
Mihelyt azonban a körülmények megengedik, a már létező több magyar sorezredek nemcsak tökéletesen magyar lábra állíttassanak, hanem egyszersmind az uj ezredekbe beolvasztassanak, minek végrehajtása a hadügyminiszterre bizatik. (A magyar hadseregről: 4. 5. 6. §§.)
A képviselőház ily értelemben végre elfogadta az indítványt.
A törvényjavaslat részletes tárgyalása szintén igen élénk menetű volt. A hadügyminiszter 12 szakaszból álló rövid ujonczozási javaslata együttesen tárgyaltatott a ház központi bizottságának hasonló irányú szövegezésével, a melyből azonban erőteljesebben domborodott ki az önálló magyar hadsereg eszméje.
A vita folyamán több elvi jelentőségű határozatban állapodott meg a ház. Igy a szolgálati időt hat esztendőről négy évre szállította le. Kimondta továbbá, hogy az ezredtulajdonosság – mely nem egyéb élő s legtöbbször méltatlan egyének tömjénezésénél, – mellőzendő. A zászlóaljak számmal jelöltessenek. Ha már névvel akarjuk megkülönböztetni ezredeinket: ott vannak történetünk dicsőséges, nagy alakjai: mint Árpád, Mátyás király, Hunyady, Kinizsi, Bocskay, Rákóczy stb. Nevezzük el ezekről az ezredeket, de ne homi idegen származásu nagyságok után.
Ennél azonban sokkal jelentősebb volt a botbüntetés eltörlésére vonatkozó határozat. Igaz, hogy később, midőn a dúló csaták közepett az ujoncz seregeknél a hadifegyelem lazulni kezdett, egyes tábornokaink kénytelenek valának ehhez a megtorló eszközhöz is folyamodni; de ennek daczára, mégis az 1848-iki magyar nemzetgyülést illeti a dicsőség, hogy a humanizmus intelmére hallgatva, ebben az irányban is megtette a kezdeményezést.
Az ujonczozási törvényjavaslat ilyetén elintézése után nyomban az állami költségvetés tárgyalásába fogott a képviselőház. Kossuth, mint pénzügyminiszter egyszerre két esztendő költségvetését terjesztette be. Az egyik 1848. julius 1-től deczember 31-ig, tehát csak félévről szólt, a másik azonban az egész 1849-ik évre vonatkozó bevételi és kiadási irányzatot foglalta magában.
A két költségvetés, – mely tanulságos bepillantást enged szabadságharczunk pénzügyi viszonyaiba, – főbb tételeiben a következő volt:
Az 1848-iki állami kiadások:
A király udvartartása
2.166.667 frt.
A nádor udvara és hivatala
112.860 frt.
Miniszterelnökség
41.750 frt.
Külügyminiszter
49.308 frt
Belügyminiszterium
408.720 frt.
Pénzügyminiszterium
1.449.910 frt.
Közmunka-miniszterium
4.412.475 frt.
Ipar- és kereskedelmi miniszterium
318.813 frt.
Vallás- és közoktatásügyi miniszterium
825.414 frt.
Igazságügyminiszterium
404.590 frt.
Hadügyminiszterium
16.480.000 frt.
Nemzetőrség
2.175.000 frt.
Összes kiadás:
28.845.507 frt.
Összes bevétel:
10.126.730 frt.
Hiány:
18.718.777 frt
 
Az 1849-iki állami kiadások:
A király udvartartása
3.000.000 frt.
A nádor udvara és hivatala
225.720 frt.
Miniszterelnökség
35.500 frt.
Külügyminiszterium
94.890 frt.
Belügyminiszterium
817.440 frt.
Pénzügyminiszterium
1.995.011 frt.
Földmivelés, ipar és kereskedelem
994.526 frt.
Közmunkaügyi miniszterium
8.799.950 frt.
Vallás- és közoktatásügy
2.902.394 frt.
Igazságügy-miniszterium
809.180 frt.
Hadügyminiszterium
39.197.757 frt.
Nemzetőrség
3.350.000 frt.
Összes kiadás:
62.222.368 frt.
Összes bevétel:
16.359.053 frt.
Hiány:
45.863.310 frt.
 
Mindakét év költségvetésére, amint látjuk, döntő súlylyal a hadügyi kiadások nehezedtek. Az 1848-ik esztendő hátralevő felére (a nemzetőrségre vonatkozó kiadásokat is ide számítván) 18.775.000 frtot, az 1849-ik évre pedig 42.547.757 frtnyi kiadást volt kénytelen a kormány ezen a czimen előirányzatba venni. Ez a két tétel együtt: 61.302.757 frtot tett ki; tehát éppen annyit, a mennyi a deficzit volt. Ha békés viszonyok uralkodnak: Kossuth lángelméje, a tervbevett nagyarányú nemzetgazdasági és kulturális beruházások daczára, bizonyára még többletet teremt; sőt kevés idő multán az anyagi jólét magas fokára emeli az áldozatkész nemzetet.
Kossuth, szakszerű hosszabb jelentésben ismertette a költségvetést, s az ennek kapcsán benyujtott pénzügyi-javaslatokat. Bevezetésképen felemlíté, hogy ámbár tárczája átvételekor mindössze csak 506.075 forintot talált az állampénztárban: mindazonáltal eddig képes volt az összes kiadásokat zavar nélkül fedezni; a nélkül, hogy az ajándékgyanánt és kölcsönkép adott pénzhez kellett volna nyúlnia. Majd áttért a hiány fedezésére és kifejtette, hogy e zavaros időben, midőn egész Európa forrong, a külföldi piaczokon olcsó pénzhez jutni alig lehetséges. A bécsi bank tett ugyan ajánlatot 12 millió forintnyi kölcsönösszegre nézve, de ennek fejében azt kivánja, hogy 1866-ig tartó kizárólagos szabadalma a magyar törvényhozás által szintén ismertessék el, s ezen időn belől az állam a bank javára mondjon le a papirpénz kibocsájtásának jogáról is. „E kölcsönért tehát, – jegyezte meg Kossuth, – az ország független pénzügyét kellene feláldoznunk.” Nem marad egyéb hátra, mint a deficitet ujabb papirpénzzel fedezni. Felhatalmazást kért tehát a nemzetgyüléstől, hogy a kormány a 61 millió forintnyi hiány erejéig kamatnélküli államjegyeket bocsájthasson ki. E papirpénz beváltásáért aztán az állam minden vagyonával és összes jövedelmével felelős legyen. A törlesztés, illetőleg a beváltás, évenkénti három millió forinttal, 1852-től kezdődjék.
Kossuth nem hagyta figyelmen kivül az ország erőforrásait sem. Fel akarta ezeket is használni az állam bevételeinek a növelésére. Tervezetet nyujtott be az adózási-rendszer megváltoztatása iránt, irányelvül az egyenlő teherviselést tüzvén ki. Az egyenes-adó kulcsául a tiszta jövedelem hat százalékát vette alap gyanánt. Ezenkivül többféle közvetett adó, u. m. bélyeg-, szesz-, italmérési- s dohányjövedék-adók behozatalát hozta javaslatba. Eltörülte azonban a zsidó türelmi-váltságot, a papi (várerősitési) segély-adót, az államhivatalnokok tisztjellemi dijját, stb.; szóval azokat a különleges adónemeket, amelyek még a hübériség maradványai voltak. Kilátásba helyezte a só árának a leszállítását is. Összegezvén előterjesztéseit, végezetül abbeli reményének adott kifejezést, hogy az államháztartás mérlege az adóreformok életbeléptetése után lényegesen meg fog javulni, s a kétévi deficit előreláthatólag nem lesz több 40 milliónál.
A képviselőház aug. 28-án befejezte a költségvetés tárgyalását is; mire az összes törvényjavaslatok a felsőházba kerültek, ahol beható eszmecsere után szintén elfogadtattak.
A kormány most már azon volt, hogy a nagyfontosságú és a nemzet védelmi harczához feltétlenül szükséges törvények mielőbb megnyerjék a korona szentesítő jóváhagyását. Batthyány és Deák az eshetőleges akadályok elhárítására legott Bécsbe utaztak.
Emlitettük, hogy Frankfurtban a németegység tárgyában nemzeti-gyülés folyt, amelyre kormányunk Pázmándy Dénes és Szalay László személyében szintén küldött két képviselőt. Pázmándy, a képviselőház elnökéül választatván, időközben hazatért, s csak Szalay egyedül maradt ott. Több biztató jel azt mutatta, hogy a terv sikerül, s az apró fejedelemségekre tagolt német-elem egy nagy, egységes birodalommá olvad össze. Kormányunk ezt a kedvező alkalmat arra akarta felhasználni, hogy az alakitandó uj németbirodalomban Magyarország a szláv népek áradata ellenében támaszt és szövetséget nyerjen. Odautasította tehát Szalayt, hogy bocsájtkozzék tárgyalásokba a német birodalom végrehajtó-hatalmával egy védőszövetség megkötése iránt. A kormány erre vonatkozó utasitása, amelyet Szalaynak Frankfurtba küldött, a következő javaslatot foglalta magában:

Kazinczy Lajos honvédtábornok.
(A vértanu 1848-iki arczképe.)
Küldetésének czélja általános elvekben már előzőleg meglévén határozva, ezennel oda utasíttatik ön, hogy az egyesült német birodalmi végrehajtó hatalommal azon viszonynak, melyben Magyarország az ausztriai császárhoz a pragmatica sanctio értelmében áll, fentartása mellett, egy oly szövetségi szerződést igyekezzék kötni, mely szerint:
1. Magyarország és a Németbirodalom viszonylagosan kötelezik magukat százezerig terjedő hadsereg kiállítására azon esetben, ha a Németbirodalom vagy Magyarország határai a szláv elem által, vagy a szláv elemmel szövetkező más hatalmasságok részéről megtámadtatnának.
2. A kikötött hadseregek bármily európai nép szabadságának elnyomására nem használtathatnak. És a segélyadás kötelessége csak azon esetben áll be, ha a szövetséget kötő hatalmasságok tartományai, vagy külső ellenség által támadtatnának meg, vagy bár az anyaország alkotmányos szabadsága reájok is kiterjesztetik, mind e mellett is nyilt lázadás utján elszakadni törekednének.
3. Ezen említett esetekben a kért segély-hadsereget egymásnak három hónap leforgása alatt kiállítani kötelezik magukat az érdekelt hatalmasságok.
4. A hadseregek megindittatván, hazájuk határain belől a segélyt adó hatalmasság által fizettetnek. Hazájok határát átlépve, rendes zsoldjaikat, minden kárpótlás nélkül, a segélyt kérő hatalmasságtól nyerendik.
Ily alapokon megkezdheti ön a Németbirodalom végrehajtó hatalmával az alkudozásokat, biztossá tévén őt Magyarország azon őszinte barátságos indulatáról, melyet a két hatalmasság geografiai helyzete, Magyarországnak az ausztriai dynasztiához századokon át bebizonyított hűsége és azon érdekegység igényelnek, melyet a Magyarországban lakó különfaju nemzetiségek közt a magyar és német elemnek szoros csatlakozása szükségessé teszen.
Igy szólt a kormány tervezete a szövetségről. Az eszme különben az országgyülésen is felmerült. Gorove István vetette fel, a kinek inditványára a képviselőház egyértelemmel kijelenté, hogy a szövetségkötést helyesli és óhajtja.
A frankfurti alkotmányozó-gyülés hasonlóképen örömmel fogadta az eszmét; sőt Möhring képviselő felszólalása folytán azt is elhatározta, hogy a központi kormányhatalom haladéktalanul tegye meg a szükséges lépéseket a szövetség megkötésére.
A tárgyalás megkezdése azonban, noha Szalay többször sürgette azt, egyre húzodott. Pedig, ha valamikor, ugy most lett volna szüksége a szorongatott magyar nemzetnek komoly és számottevő segedelemre. Mert a helyzet perczről perczre fenyegetőbbé vált. A Jellasicscsal felvett béketárgyalások sem vezettek kivánatos eredményre. A pártos bán csak a kamarilla intését várta, hogy martalócz hadaival beüssön az országba. Maga Batthyány gróf is, aki pedig legtovább bizott a béke fenntartásának lehetőségében, kezdte immár feladni a reményt. Augusztus 18-án komorhangú levélben sürgeti Szalayt a szövetség mielőbbi megkötésére.

Visoczky György honvédtábornok.
(A lengyel hazafi 1848-iki arczképe.)
A reakció – ugymond – már nyiltan lép fel és többé nem titkolja szándékát és terveit, Magyarország van kijelölve első áldozatul. E végre az olasz győzedelem után huszonnégyezer katona küldetett Olaszhonba ugyanannyi végvidéki felváltása végett, hogy ezek egyesüljenek azon tizennégy zászlóaljjal, melyeket Jellasics Varasd körül már is koncentrált. Ő hidakat készít s proklamációiban betörését igéri. Ha aztán a horvátok, szerbek és reakcionáriusok segedelmével legyőzik a magyart: akkor akarnak Bécsnek menni, hol Windischgrätz és Hammerstein Jellasicsnak segédkezet nyujtand a végre, hogy megbüntessék azon oktalan várost és miniszteriumot, mely most bajunkat nagyobbítja és veszedelmünknek örül.
Ez, a mit irok, mind tény: s ezekből az következik, hogy előttünk legfeljebb három hét van. Arra szólítom tehát fel önt, hogy értesse meg a német diétával, és birja azt mielőbb egy oly diplomatikai fellépésre, nemzetiségünk és függetlenségünk mellett; legyen az követküldés, legyen az szövetségkötés, mely lépésnél fogva megakadályoztassék azon irány és törekvés, melyen diadala csak antigerman felsőbbséget tenne uralkodóvá Ausztriában; mert ezen műnek főtényezői mind szlávok. Ezt csak értendi a diéta.”…
Hiábavaló volt azonban sürgetése. A bécsi reakció fondorlatai a távol fekvő Frankfurtba is elértek. János főherczeg, aki időközben a német birodalom kományzójául választatott, minden befolyását felhasználta, hogy a szövetségkötés még csirájában meghiusuljon. És Szalay László dicséretes buzgalma csakugyan hajótörést szenvedett.
Az ekként elszigetelt magyarság most már minden reménységét a honvédő törvényjavaslatok szentesítéséhez kötötte. Csodálatos hiszékenységével még mindig bizott, hogy a koronás király védő karja, bármennyire ármánykodjék is a reakcó, nem hagyja a belháború eltemető örvényébe taszítani leghűbb népét.
Oh dőre hiszékenység, hányszor sodortad már veszélybe a gyanútlan magyart?!…

Szerb csapatok szállitása.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages