II. A próba-háboru

Teljes szövegű keresés

II. A próba-háboru
A szerb lázadás nyilt kitörése. – Csernovics Péter béketörekvései. – Bechtold, a délvidéki magyar sereg vezére. – Harczok. – Szent-Tamás első ostroma. – Damjanich. Élete és jellemrajza. – Mayerhoffer fondorlatai. – Fehértemplom hősies védelme. – Maderspach. – Perczel árulással vádolja a délvidéki sereg vezérletét. – Perczel Mór. Élete és jellemrajza. – Kiss Ernő beveszi Perlaszt. – A szerbek vereségei. – Bechtold bukása. – A sereg élére maga Mészáros hadügyminiszter áll.
Rohamosan követték egymást az insbrucki visszatérés után az események. Csaknem minden nap ujabb idegrázó meglepetést hozott. Az utczákat elvonuló honvédcsapatok lepték el, az országgyűlés tanácskozásához ágyudörgés szolgált zenekiséretül. A kamarilla czélját érte; a magyar nemzet immár belékerült a polgárháboru iszonyaiba. Mig a pártütő Jellasics, Varasd alatt tábort gyüjtve, sietősen készült a betörésre: azalatt az Alvidéken már megkezdődött a szörnyű emberirtás. A Bánság buja mezőit csatározó hadak tiporták. Harczizajtól visszhangzott a búzatermő áldott róna, a melynek méla csöndjét máskor ilyentájt az aratók víg dala verte fel. Izgalom, gyülölség, szenvedély hajtotta a csataterek vágóhídjára a szerbeket. Azt hitte az elvakult, dőre tömeg, hogy szabadságáért küzd, hogy hulló vére árán egy önálló vajdaságot szerez; – pedig csak a reakcziónak volt bosszuálló eszköze.
Midőn Hrabovszky a Karlócza elleni győzelmes rohamot intézte, már az egész Délvidék lángban állott. A lázadás tűztengere boritott el mindent. Sztratimirovics György, a „szerb nemzeti bizottság” (obdor) elnöke, hogy tekintélye nagyobb legyen, a fővezéri czímet (vrhovni vožd) vette fel; véresebbszáju társai közül pedig Joanovics, Dragulics, Sztratimirovics, az ezredesi rangot kapták tőle.
Sztratimirovicsék vakmerőségét nagyban növelte a szomszédos Szerbia támogatása. Szerbia fejedelmi fövegét 1848-ban tudvalevőleg Karagyorgyevics Sándor viselte, aki 1842-ben véres erőszakkal ragadta azt el Obrenovics Milostól. A trónjavesztett Milos herczeg, ki elüzetése óta legnagyobbrészt Bécsben tartózkodott, e zűrzavaros forradalmi időt arra akarta fölhasználni, hogy fejedelmi-székét visszaszerezze.
Éppen kapóra jött neki a magyarországi szerb-mozgalom. Azonnal a Bácskába utazott, s érintkezésbe lépvén a zendülés vezetőivel, pénzbeli segedelmet igért nekik, ha trónja visszaszerzésében támogatják.
S mig Milos herczeg Karlóczán szőtte az ármányt: azalatt hivei bennt Szerbiában fogtak az összeesküvés szervezéséhez. Egy nagy független szerb állam eszméjével izgattak, a mely államnak a Magyarországból kikerekitendő vajdaság is egyik alkotórészét fogná képezni. Ez a terv azonban csak ugy sikerülhet, ha a magyarországi szerb testvérek felszabadulnak az iga alól. Tehát segiteni kell őket.
A tetszetős eszme élénk viszhangra talált. A délvidéki ráczok törekvése odaát Szerbiában rövid idő alatt nemzeti ügygyé nőtte ki magát. A határszéli szerviánusok, akik a folytonos török háborúkban teljesen elvadulva, csak rablókalandokból éltek, kisebb-nagyobb csoportokban siettek véreik támogatására.
A mutatkozó rokonszenvet persze Rajasics igyekezett lehetőleg éleszteni. Ujabb meg ujabb siralmas panaszok mentek „az erős és hatalmas testvérhez”, segély után esengve. Karlócza helyett csakhamar Belgrád lőn a lázadás góczpontja. Ide szállították Karlóczáról a patriarchátus levéltárát és templomkincseit; itt kerestek menedéket az igazságszolgáltatás büntető keze elől a megriasztott izgatók.
A szerb fejedelem, hogy Milos herczeg fondorlatait, – melyekről könnyü volt tudomást szereznie, – ellensulyozza, maga állott a népszerü mozgalom élére.
A kamarilla ezt a vetélkedést is a magyar nemzet ellenében használta fel. A bécsi udvar, ahelyett, hogy erélyesen felszólalt volna a semlegesség ilyetén durva megsértése ellen, még segitőkezet nyujtott a szerb rabló-csapatok beözönléséhez. Szolgálatrakész alkalmas eszközt talált erre nézve Mayerhoffer Ferdinánd, a Belgrádban székelő osztrák konzul és császári ezredes személyében. Mayarhoffer, a kamarilla intésére, nemcsak helyeselte Sándor fejedelem eljárását, hanem maga is egész nyiltan a mozgalomhoz csatlakozván, annak egyik legtevékenyebb részese lett. Garasanin miniszter és Petrovics kormánytanácsos buzgó támogatásával valóságos segélyző-irodát szervezett Belgrádban. Ügynökök barangolták be Szerbiát, Boszniát, Herczegovinát, sőt még Montenegrót is, mindenütt önkénteseket toborozva. Ami haramiája csak volt a Balkán félelmes rengetegeinek, a konzul azt mind Magyarország felé inditotta.
Mayerhoffer aztán, az udvar engedélyével, maga is Karlóczára költözködött és Sztratimirovicscsal együtt innen szervezte a felkelést. Nagyobb összegeket adott a csapatok ellátására, gondoskodott ágyukról, lőszerekről. Az ő egyenes tanácsára választott meg Rajasics, Suplikácz megérkezéseig, a szerb vajdaság ideiglenes kormányzójául (upravetelj narodna). Ezt a kevély czímzést a karlóczai érsek azután is megtartotta, mert Suplikácz, Olaszországból való hazatérése után néhány hétre, meghalt.

Suplikácz István szerb vajda.
(Eredetije a bécsi cs. udv. levéltárban.)
De Mayerhoffer nemcsak a szerb felkelő-vezéreket látta el pénzzel és tanácscsal, hanem Jellasicscsal is érintkezésbe lépett. Megbeszélendő a teendőket, többször találkoztunk is. Sőt, Jellasics még Karlóczára is ellátogatott, a hol Rajasics hangos ünnepségekkel fogadta. Kétségtelen volt, hogy Rajasics, Mayerhoffer és Jellasics előre megállapitott terv szerint egy kézre dolgoznak.
A magyar kormány, hogy a belgrádi üzelmeknek utját szegje, végre is a török kormány közbenjárásához vala kénytelen fordulni. A porta nem késett a megintéssel. Sándor fejedelem égre-földre esküdözött, hogy neki az egész mozgalomban semmi része sincs, ámde képtelen alattvalóinak harczivágyát fékentartani, akik „az őrizetlen magyar határon önként sietnek leigázott testvéreik segélyére.” Megigérte egyuttal, hogy most még szigorubban fog őrködni a köteles semlegesség megtartása fölött. Azonban mig hivatalosan ilyen fogadásokat tett, titokban a bécsi kormány ösztönzésére, az eddiginél még nagyobb tevékenységet fejtett ki. Odáig ment, hogy egyik államtanácsosa, a harczias Petrovics István (Kničanin) vezetése alatt ujabb csapatot küldött a magyarországi ráczok segélyére. Julius elején Kničanin, Koics és Jadics vezetése alatt már 10–12 ezer jól felfegyverzett szerviánus táborozott a Szerémségben.
A felkelők négy helyen ütöttek rendszeresen tábort: Perlasznál, a római sánczok közt, Szent-Tamásnál és Karlócza alatt. Mind a négy hely már a természet által is védelemre alkottatott.
A perlaszi táborhely a Béga partján feküdt. Természetes erősség gyanánt a titeli magaslat födte, a mely szakadozott partok közt a Tisza és Duna szögét foglalja el. Kelet felől meredek hajlással a Tisza védi, délre pedig egészen a Dunáig, de a többi oldalon is, csaknem járhatlan mocsarak környezték akkoron.
A felkelők második, még nagyobb és még erősebb táborhelye a római sánczok közt volt. A római sánczok a Duna és Tisza között Bácsmegye déli részén huzódnak el. Mérföldekre terjedő óriási földhányások ezek. A legujabb régészeti kutatások szerint azoknak a nomád népeknek a csodás alkotása, amelyek a III–V-ik században ezen a vidéken laktak. Legvalószinűbb, hogy a hunok műve; noha többen azt tartják, hogy a rómaiak emelték. Innen elnevezésük is.
Harmadik táborhelyük a karlóczai magaslaton feküdt, oltalmazva a Duna által.
Junius közepén Szent-Tamásnál még egy negyedik táborhelyet csináltak. A kis város, mely oly szomoru nevezetességre tett szert, Bács-Bodrogmegyében, a Ferencz-csatorna éjszaki sarkán fekszik. Népe szerb, amely vad fanatizmussal követte a lázadás kibontott zászlóit. E bátorságos helyet szemelte ki Sztratimirovics főhadiszállásául. Legott hozzáfogtak a város megerősítéséhez. Éjjel-nappal ezer meg ezer kéz dolgozott földsánczok emelésén. A város megerősítése különben könnyen ment, mert csaknem köröskörül szintén süppedékes posványok övezték. Mindamellett a város előtt egy igen erős csillagsánczot emeltek, a melynek földalatti összeköttetése is volt Szent-Tamással. A Ferencz-csatorna hídját pedig hadászatilag megerősitették. A földhányások ormát, a hídfőt aztán megrakták sűrűn ágyúkkal. Egy-egy táborban már junius végén 8–10 ezer ember lehetett együtt.
De ezenkivül még más helyütt is, mint: Alibunáron, Vrecsejágon, Cservenicznél stb. ütöttek tanyát kisebb-nagyobb felkelőcsapatok.

Osztrák dragonyos.
(1848-iki rajz.)
A „Közlöny” egyik tudósitója julius elején a verbászi magyar táborból ezeket irja:
Általán mondhatni, hogy itt a veszély nagy. A ráczok igen eszélyesen és összefüggőleg dolgoznak. Sík térre nem csalhatók ki, hanem minden oldalról besánczolják magukat.
Jelenleg főerejük Szent-Tamásnál van összepontositva, a hol mintegy 3–400 rendes katona, nagy csapat szerb rabló és négyezerre menő tömeg tanyázik.
A római sánczoknál 3000 ember s köztük 800 rendes katona áll készen, 6 rosz ágyuval.
Harmadik táboruk a karloviczi hegyoldalon – mint mondják – 10 ezer emberrel s mintegy 2000 hozzájok pártolt határőrökkel tanyázik.
Cservenicznél lévő csapatjuk nem igen erős, de napról-napra szaporodik s már a Dunán való átkelést is merészkedtek megkisérleni, azonban visszaverettek.
Táboraikból szertejárnak a portyázók; rabolnak, dúlnak és minden közlekedést elzárnak…
A kamarillának gondja volt arra is, hogy a felkelők nyugodtan szervezkedjenek. Piret báró, a temesvári hadparancsnok ugyanis a megyék és a végvidék között katonai őrvonalat húzott. S mig seregeink Verseczen, Becsén, Kikindán tétlenül vesztegeltek: azalatt a szerbek, velük szemközt, mintha egészen más állam területén laktak volna, a legcsekélyebb háborgatás nélkül erősitették táborhelyeiket, s készültek a támadásra.
Csernovics Péter, a kir. biztos egyre sürgette a parancsnokoló tiszteket, hogy nyomuljanak a végvidékre és verjék szét a még rendezetlen rácz csapatokat. A parancsnokok maguk is belátták Csernovics óhajának helyes voltát, de a legjobb akarat mellett sem mozdulhattak, mert egyenesen megtiltatott nekik, hogy a határőrvidéket átlépjék.
Ekkor Csernovics magához Piret báróhoz fordult. A tábornagy ugy tetette magát, mintha csakis a magyarok ügye feküdnék szivén.
– Hiszen éppen az önök érdekében rendeltem el az őrvonal felállítását, – felelte ravasz mosolygással Csernovicsnak. – Csapataink előnyomulása a szerbeket még nagyobb ingerültségbe hozná, e miatt aztán a kivánatos kibékülésnek még a lehetősége is elenyésznék.
Csernovics most egyenesen a kormányt kereste fel panaszával. Ez sem vezetett eredményre. Piret báró, Mészáros hadügyminiszter felhivására, ismét azzal a gyönge kifogással hozakodott elő, hogy mindezt csupán a béke érdekében cselekszi.
„A kormány javának előmozditásából, – irta Mészároshoz intézett válaszában – a legkomolyabban terjesztem elő, hogy a rendszabályok, melyeket a miniszterium ezen mélyen fekvő okokból támadt ellentállás leküzdésére látszik foganatba venni, előttem semmi tekintetben nem tűnnek fel olyanoknak, hogy a kivánt czélra vezessenek, sőt könnyen megtörténhetik, hogy bármely erőszakos lépés által kiszámíthatlan zavar fog előidéztetni.”
Ilyen kicsinyes ürügyet használt Piret a zendülők iránt táplált rokonszenvének az elpalástolására. És használta ezt akkor, midőn már az egész Alvidék nyilt lázadásban állott, a midőn tehát a békés megegyezésnek az utolsó halvány reménye is eltűnt.

A győztes nemzetőr hazatérése.
(Egykoru festmény. – Eredetije az 1848/49-iki ereklye-muzeumban.)
A felkelők tehát nyugodtan készülhettek. A támadó-pontokon Piret báró állott őrt, ott bent a Szerémségben pedig a másik császári katona: Mayerhoffer vezette a zendülést.
A dolog az udvari-párt nagy örömére pompásan ment. A fölkelők száma ily magas pártfogás mellett nap-nap mellett természetesen rohamosan növekedett. A határőrvidék harczedzett népe csekély kivétellel, csakhamar szintén a lázadókhoz csatlakozott. Az összegyülemlett tömegeket a granicsár tisztek aztán rendes századokba osztották, betanitván őket a fegyverfogásra és a hadimozdulatokra. Ágyúikhoz gyakorlott tüzéreket szereztek. Gondjuk volt arra is, hogy az egyes táborhelyek közt erős őrjáratok tartsák fenn az összeköttetést.
Immár tehát nem szétszórt apró bandákkal, hanem katonailag szervezett hadcsapatokkal állott szemben a magyar katonaság. S ez a szervezkedés ott folyt le előtte, anélkül, hogy megakadályozhatta volna.
A felkelők serege gyalogságból és tüzérségből állott. Lovasságuk igen kevés volt. A gyalogságot hosszunyelű ódon puskákkal, övben hordott pisztolyokkal és handzsárokkal fegyverezték fel. Csapatjaik a nagyobb mozdulatokat rendszerint kocsikon tették meg. Ez adta meg a szerb hadviselés jellegzetes voltát. Kirendeltek öt-hatszáz, sokszor ezer könnyü parasztszekeret, egy-egy kocsin 5–6 felkelő foglalt helyet s aztán villámsebességgel, sokszor egyhuzamban tiz-tizenöt mérföldet téve, törtek egy-egy gyanutlan községre. A szekerek széles vonalban megálltak a támadó-csapat háta mögött, s ha vége szakadt a harcznak, avagy menekülni kellett, mindenki felugrott a maga kocsijára és száguldtak ismét tovább.
„Különös látvány, – mondja egy szemtanu, – a rácz felkelők kocsikon való vonulása. Csaknem minden nap több száz ilyen szekér, megrakva vad kinézésű harczosokkal, látható a Bánságban. Hol itt tűnnek fel, hol ott. Szilaj vágtatással, nyomukban óriási porfelhővel, törtetnek keresztül síkon-mezőn át, nem egyszer meglepve s zavarba hozva a mieinket. Ez a sajátságos rendszer nagyon megkönnyiti csapataik harcziképességét. Gyorsan érik el a kitüzött czélt, emellett nincsenek a gyaloglástól elcsigázva, midőn támadásra kerül a sor. A kocsikat a rácz gazdák, kiknek erős s jó lovaik vannak, rendszerint önként és ingyen bocsájtják a felkelők rendelkezésére. Fuvardij fejében, a hol lehet, ők is zsákmányolnak.”
A kormány, a mennyire megbénitott ereje engedte, ujabb hathatós intézkedéseket tett a lázadás elfojtására.
A becsületes törekvésű, de erélytelen Csernovics Péter mellé Vukovics Sebőt, ki szintén szerb származásu volt, küldte le. E két kir. biztos között aztán megosztá a működéskörét. Csernovics részére csupán Bácsmegye hagyatott meg, Vukovics pedig az egész Bánságot kapta. Később, midőn a féktelenségek már túlcsaptak minden korláton, a vaskezü Szentkirályi Mór, majd pedig a hadiismeretekkel biró Beöthy Ödön vette át a kir. biztosság vezetését.

Táborozó osztrák gyalogság 1848-ban.
(Egykoru rajz.)
Rajasicsot, a lázadás meginditóját a kormány elmozditá méltatlanul viselt főpásztori állásától, s helyére a megbizhatóbb Athanáczkovics Plátó, budai szerb püspököt tette.
Szemere még junius elején lelkes szózatot intézett Délmagyarország, továbbá Pestmegye és Jászkúnság közönségéhez, a melyben a haza nevében felhivja a népet, hogy a szerb lázadás elfojtására fogjon fegyvert.
E szózat, – a mely a Délvidék nemzetiségi viszonyait is érdekes statisztikai adatokkal világitja meg, – következőleg hangzott:
Zala, Somogy, Tolna, Arad, Vas, Baranya, Bács, Temes, Krassó, Torontál, Csanád, Csongrád, Jászkúnkerület és Pestmegyékhez.
Naponként fenyegetőbb alakban tör ki az ország déli részén a lázadás. Az ámítók, csalók, bujtogatók serege a népet napról-napra mindinkább a zendülés örvényébe ragadja s attól lehet tartanunk, hogy e felbőszült sokaság a türelmet félelemnek, a higgadtságot gyöngeségnek, a dolgok törvényes ösvényre fordulásának várását tehetetlenségnek tekintvén, előbb összetódul, aztán rabol, aztán öldököl s ekkép talán akaratlanul is szédelegve vitetik a törvénytelen és jogtalan feltámadás feneketlen mélységébe.
Veszélyben vannak azon részeken a békés lakosok, a birtok, az ipar, a családi boldogság, nők és gyermekek, a törvény, az alkotmány, a rend, a vagyon, a haza és a korona veszélyben van.
Kinek mindez kedves és drága, ki érzi, hogy természetes védője szeretett háza népének, ki hálás gyermeke honának, híve a királynak: az tegyen, mit tehet, és fogjon fegyvert minden, aki birja.
Ha ellenerő gátul nem álland a szélvészes tömegnek: elboritja a szomszéd megyéket is, dulás közben előbb-előbb haladva az ország szive felé. Mi hódítani nem akarunk, de a törvények uraságát és a királyi tekintélyt vissza kell állítanunk a déli részeken mindenütt. De Isten nem fog leszállani az égből, hogy minket oltalmazzon: a hont polgárai, a házi szent tűzhelyet a család férfiai mentsék meg.
A kormány a mit tehet, mindazt megteszi. Eszék mellett sorkatonaságból, ágyúkkal ellátott tábort húz össze és más tábort Szeged körül állit és minden katonai erőt a déli megyékben pontosít össze és minden fegyvert odaszállít. De kell, hogy azok magok is óvják magokat a veszélytől, kik annak éppen torkában vannak. A ház és a haza védelme alól magát becsületes polgár nem vonhatja ki.
Fellépni erélyesen és elszántan: megriasztja a lázadást. Rövid kitartás csak a készületben is, diadalra vezet, mely meghozza a kivánt nyugalmat.
Ezennel tehát felhivom önöket, hogy házuk és a haza védelmére megyénként legalább 2–4 ezer polgárt állítsanak ki, két hét alatt fegyverezzék fel, amint lehet és tudják. Fegyvereit és kaszáit hordja össze számukra a nép. Akik nem állanak ki, azok otthon békében dolgozhatnak; a kiállottak lesznek az ő és háznépök élő bástyái. Őrködni fognak a megyei határszéleken. Ha a szomszéd megyék veszélyeit elhárítani segítenek, ezzel csak hazafiui tisztöket teljesítik. Ez esetben fizetéssel láttatnak el.
A kiindulás, alkalmazás, elhelyezés és ellátás iránti parancsot (királyi biztos Csernovics, Vukovics, illetőleg Csányi uraktól, és Jovics, illetőleg Ottinger vezérőrnagytól) veendenek.
Buzdítva szólítsanak fel mindenkit, nyelv és valláskülömbség nélkül. A magyar, német, oláh eddigelé hű maradt a testvériség szent szózatához; a bujtogatók csak a rácz népet szédítették el leginkább. De aki közülük ment maradt ettől, – ezt is az Isten hozza a táborba, melynek jelszava leend: hódolni a törvényeknek, hív lenni a királyhoz, nyelv és valláskülömbség nélkül egyenlően osztozni a jogokban, miket az 1848-iki törvényhozás minden nyelvű népekre a korona alatt egyenlően terjesztett ki.
Azon hatalom ugyan, mely Varasdtól kezdve Krassó határáig, a Dráva innenső részén fekvő déli megyékben fekszik s 1.323,402 magyar, 485,836 német, 651,055 oláh és 66,425 tót, tehát 2.526,718 lakos kezében van, kik boldogul és békésen együtt éreznek; ezen hatalom ugyan oly roppant, hogy annak ellenében 378,352 rácz és 72,949 horvát ha mind engedetlen volna is, mit sem tehetne, – mindazonáltal egyesülni kell, készen kell lenni, talpon kell állani és rövid idő alatt az elámitottak ki fognak józanodni, a tévelygők meg fognak térni és a ráczok ismét testvéreink lesznek, mint azok voltak, mióta magyar földön vendégszeretettel megtelepíttettek.
Miután tehát a fegyveres készület az, mely a békét s csendet visszaállíthatja, miután e hadikészület nem bosszuállásra czéloz, mert az ártatlan elámítottaknak kész a bocsánat, – hanem czélja a törvénynek engedelmességet szerezni, a királyi korona jogait épségben megőrizni és az ifju szabadságot a rend által biztosítani: önök e házat és hazát védő s fennkitett őrsereg kiállitására köteleztetnek. Nincs szó itt külső ellenségről. Csak a belső háborút kivánjuk elkerülni, visszavarázsolni a szabadság után a rendet. Nem hazafi az, ki most polgári kötelességét teljesiteni vonakodik. Gyalázat éri nevét, melyet önök nem felejtenek el megörökiteni.
Budapest, jun. 13. 1848.
Szemere Bertalan,
belügyminiszter.
 
A felhívás, kivált a magyar vidékeken, nem hangzott el hatástalanul. A törvényhatóságok rajta voltak, hogy sietősen fegyverbe állítsák a népet. Igy Jászkúnság egymaga négyezer vitéz nemzetőrt küldött az alvidéki táborba. Ott valának az aradi és szabadkai nemzetőr-csapatok is. Sőt fegyvert ragadtak még a derék tolnai svábok is, hogy a nemzet ügyeért küzdjenek.
Egyáltalánvéve az ország németajku lakossága, – a háladatlan szász faj kivételével, – az ország e zivataros napjaiban számos tanujelét adta a magyar hazához való hűségének. Nemcsak a Bánság telepes sváb népe, hanem a Szepesség törzsökös németjei is ott harczoltak-vérzettek a nemzetiszínű honvédzászlók alatt.
Különben még az alvidéki oláhság sem rokonszenvezett annyira a szerb mozgalommal, különösen eleintén, mint azt a kamarilla remélte. Már Rajasics patriarchává történt önkényes megválasztása ellen is óvást emeltek a kormánynál, felpanaszolván a „szerb hierarchia” által nemzetiségükön ejtett sérelmeiket. Magatartásukra a legnagyobb befolyással egy krassómegyei tanitó: Murgu Euthym volt, aki ritka népszerűségnek örvendett délmagyarországi fajrokonai között.
Murgu, egy igen eszes, de bizarr ember, mint író is szerepelt. Sajátlagos, külön elveit többször fejtette ki röpiratokban, czikkekben. Azt hirdette, hogy az oláh nép mindenekelőtt a szláv befolyás alól szabadítandó fel s csak azután lehet kisérletet tennie önálló tömörülésére. Ő volt az első, aki a román nyelvben használatos czirill-betüket a római írásjegyekkel cserélte fel.
Murgu Euthymet a márcziusi mozgalmak a budai börtönben találták, a hova egy szabadelvű röpirata miatt került. A pesti ifjuság azonban, mint államfoglyot Táncsicscsal együtt őt is kiszabaditá, a lelkesült közönség pedig a szabadszólás vértanuja gyanánt ünnepelte. Murgu, ugy látszik, nem tudta feledni e rokonszenves tüntetést, s midőn a szerb mozgalom megindult, minden lehetőt elkövetett, hogy hitsorsosait a pártütéstől visszatartsa. Később Krassómegye egyik orsz. képviselője lett; s ezen minőségében, a kormány beleegyezésével Lugoson, Karánsebesen stb. népgyűléseket rendezett, a hol az oláh népet, ékes szóval, a magyar nemzet iránti hűségre serkenté.
A nép zöme tehát, kivált a magyarság, dicséretes buzgalmat fejtett ki a lázadás megfékezésében. Kedvvel állott fegyverbe, szívesen ment a csatatérre is, a hol, főképen portyázásra elég jól lehetett fölhasználni. Ámde ezek csak rendezetlen segélycsapatok valának, hiányos felszereléssel és kellő fegyelem nélkül. Komoly ütközetbe alig lehetett őket vinni.
Erre azonban egyelőre nem is volt szükség. A kormány gondoskodott, hogy a felkelőkkel rendes katonaság vegye fel a tusát. A szerb gyülekező-helyeknek megfelelőleg szintén négy ponton vont össze tetemesebb hadierőt. A perlaszi tábor ellen Becskerek vidékén helyezett el Kiss Ernő vezérlete alatt 2500 főnyi sereget; az alibunári szerb tábor szemmeltartásával Blomberg ezredest bizta meg, akinek parancsnoksága alatt 1500 főnyi katonaság állott; a római sánczok megvételére Ó-Becsén és Ujvidéken körülbelül 2500 ember szállásoltatott el. Midőn a felkelők Szent-Tamás földsánczaiba is beásták magukat, a kormány a közeli Ó-Kéren még egy negyedik erős tábort is szervezett, amely mintegy 3000 embernek szolgált őrhelyül.
Itt-ott, az egyes fenyegetett városok védelmére még két-háromezer katona lehetett széthelyezve; így a többi közt Fehértemplomban a hőslelkű Madersprach Ferencz (és nem Sándor) őrnagy parancsnoksága alatt szintén tanyázott néhány száz főnyi helyőrség.
Ezenkivül Délmagyarország két várában: Temesvárott és Péterváradon is feküdt némi haderő; Temesvárott báró Rukowina György altábornagy parancsnoksága alatt négy zászlóalj, Péterváradon pedig, a hol tudvalevőleg Hrabovszky volt a várparancsnok, három zászlóalj és a megfelelő tüzérség. Pétervárad a szerb lázadás árjában feküdvén, alig jöhetett komolyan szóba; Rukowina meg ellenséges indulattal viseltetett ügyünk iránt; sőt később, midőn színvallásra került a sor, a temesvári várat álnokul az osztrákok kezére játszotta.
A szerb lázadás elfojtására tehát junius közepén, harminczhat ágyúval, mintegy 8–9000 ember állott a kormány rendelkezésére. Ez a haderő azonban később, juliusban, az ujabb segítő-csapatokkal csaknem 15,000 főre szaporodott. A felkelők száma ezen időtájt ellenben már körülbelől harminczezerre volt tehető.
Határozott, gyors és erélyes fellépéssel azonban, a ráczok e túlsúlya daczára, a lázadást ekkor még könnyen lehetett volna elfojtani. Piret báró azonban, mint láttuk, minden lehetőt elkövetett a pártütők kímélésére. Harczvágyó csapatainkat bűnös veszteglésre szorította. Mihelyt hírét vette, hogy egyik-másik kormánybiztos előnyomulásra hívja fel a csapatvezéreket, nyomban ellenkező parancsot küldött nekik. Maga Kiss Ernő, – ki pedig szívvel-lélekkel támogatá nehéz feladatában a kormányt, – elkedvetlenedve panaszkodik Vukovicshoz intézett egyik levelében ez érthetetlen huzavonáról.
„… Hatályosan eddig fel nem léphetvén, – írja egyebek közt, – csupán a tekintélytelen alkudozás meddő terére vagyok szorítva… Annyi ellentétes parancsok érkeznek hozzám, hogy valójában nem tudom mitévő legyek s annál kellemetlenebb állásom, mivel annyi fáradozásom és iparkodásomnak a jutalma, hogy kir. biztos Csernovics Péter úr, mivelhogy felszólítása következtében már Földváron voltam, de onnan a péterváradi fő-hadikormány utasítása szerint Kikindára visszatértem, most még felelősség terhével int rendeletei teljesítésére; holott nekem szigorúan meg van parancsolva a tartománybeli főhadi-kormány világos parancsa nélkül a bánságból ki nem mozdulnom…”
Hiba volt az is, hogy Hrabovszky a karlóczai összecsapás után, a helyett, hogy győztes seregével tovább üldözte volna a futamló felkelőket, ellenkezőleg még fegyverszünetet kötött velök. Szándoka kétségtelenül tiszta volt; úgy gondolta, hogy most, midőn a lázadókkal már éreztette erejét, annál könnyebben térítheti őket a törvényesség és a béke útjára. De épp az ellenkezőt érte el. A ráczok, azt hivén, hogy Hrabovszky maga is fél az újabb mérkőzéstől, még vakmerőbbek lettek. A remélt megalázkodás helyett, a fegyverszünet idejét vert csapatjaik kigészítésére használták fel.
A fegyverszünet tehát csak a felkelőknek használt. Hrabovszkynak különben ez engedékenysége daczára csakhamar ott kellett hagynia Péterváradot. A „szerb nemzeti bizottság”, mint tudjuk, még a karlóczai csata előtt az udvarnál panaszt emelt ellene. A vádaskodás, úgy látszik, meghallgatásra talált, mert Hrabovszky, nyilván, hogy ne legyen a lázadás útjában, egy szép napon a budai főparancsnokság vezetésével bizatott meg. Helyét, a magyar hadügyminiszterium ajánlatára, Blagovics Imre tábornok foglalta el. Benne azonban szintén csalódott a kamarilla, mert Blagovics, ámbár granicsár származásu volt, de gyermekkori emlékeinél fogva (Sulykovszky Menyhért zemplénmegyei földbirtokos neveltette) meleg rokonszenvvel viseltetett ügyünk iránt.
De úgy ő, mint Hrabovszky ugyancsak megadta az árát alkotmányos magatartásának. A szabadságharcz lezajlása után Blagovics haditörvényszék elé került; a becsületes és uralkodójához mindvégig hű Hrabovszky pedig, a kinek vitéz mellét tíz érdemjel díszitette, rangjától megfosztva, tizenkét évi várfogságra itéltetett. Ott is halt meg, mint rab, az olmützi várban, 1852-ben.

Cseh önkéntesek a Hurbán táborában.
(Prágában 1848-ban készült rajz.)
Tehát még a puszta rokonszenv is ügyünk iránt, főbenjáró bűnként itéltetett Bécsben.
Nem lehetett aztán csodálni, hogy a magasabbrangu tisztek, még ha egyébként rokonszenveztek is ügyünkkel, nem mertek a magyar kormánynyal összeköttetésbe lépni.
Kitűnt ez mindjárt az alvidéki hadvezér megválasztásánál.
A magyar kormány, hogy a temesvári hadparancsnokság roszakaratú viselkedésének egyszersmindenkorra útját szegje, egy magasrangú törzstiszt kezébe szerette volna letenni az alvidéki csapatok vezérletét. Odautasította tehát Mészárost, hogy nézzen szét a hadsereg tábornokai közt, s válaszszon ki erre az állásra egy alkalmas és megbízható egyént.
Mészáros felkereste ezt is, amazt is; ámde egyik sem akart a kényes feladatra vállalkozni.
„…Negyven és több név állott a lajstromban, – mondja Mészáros emlékirataiban, – melyek közül választani hatalmamban állott, hanem közöttük felette kevés, kinek hajlama lett volna előbbi biztos állásából a magyar ügy szolgálatába lépni; úgy, hogy többen, mint például: Legedics, Vogel stb. még magyarságukat is megtagadták. Mások, mint gróf Gyulay, kit a magyar hadi-parancsnoksággal megkínáltam, nem is feleltek; sőt emez még hazafiatlanul nyilatkozott körében… Többen saját hazájok ellen szintoly készséggel és kedvvel küzdöttek, mintha külföldi ellenség lett volna. Ilyenek voltak például: Puchner, Vogel, Legedics, Burics, Benedek, gr. Pálffy János és kis-öcscse: a nemtelen gondolkozású Móritz, Petricsevics, Horváth, Barkó, a gyalázatos gr. Török és többen mások, kiknek neveit elfeledtem… Mások, a kik talán akartak, öregek voltak, mint Hrabovszky, Blagovics, Gallbrunn” stb.
Mészáros annyi visszautasítás után, végre báró Bechtold Fülöp kassai altábornagyhoz fordult, ki hosszu unszolásra a vezérséget nagy nehezen elfogadta.
Bechtold, hesszeni katona-család sarja, de Magyarországon született. „Szerette a jó, víg életet, – igy jellemzi őt Mészáros, – egyenes lelkünek és jó tábornoknak mondták mint lovasvezért, amennyiben az ilyest békeidőben kivenni lehetett.”
Az új vezér elfoglalván helyét, azon volt, hogy megkedveltesse magát; sőt csaknem hajhászta a népszerűséget. Lakásának erkélyéről mindig nagy nemzetiszín zászlók lengtek. A szerbek ellen nagyhangú kifakadásokat tett s mellét verve fogadkozott, hogy rövid idő alatt egészen összemorzsolja őket. S ezek mellett, – említi Horváth Mihály – adta a komoly s tanulékony hadvezért. Gyakran lehetett látni, amint összeránczolt homlokkal ott buvárkodott az asztalán fekvő térképeknél. S mindezt tüntetve úgy csinálta, hogy lehetőleg minél többen észrevegyék.
A közvélemény, mely legtöbbször külsőségek után itél, bizalommal kezdett eltelni iránta. Azt hitte, hogy az Alvidék végre mégis egy olyan talpraesett hadvezérhez jut, aki néhány kardcsapással csakhamar elnyomja a lázadást.

Részlet a verseczi ütközetből.
(Egykoru rajz.)
Bechtold lejövetele főképen Kiss Ernőnek esett zokon, aki már eddigi sikeres működésénél fogva is méltán igényt formálhatott ez állásra. Ugyis volt eleintén, hogy Kiss veszi át a vezérletet, de kinevezése elé Bécsben mindenféle akadályt gördítének. Bechtoldnak azonban sikerült őt kiengesztelni; reábízván a Bánságban fekvő összes csapatok önálló vezetését. Kiss Ernő, ki sokkal jobb hazafi volt, hogysem a maga személyes sérelmét a nemzet ügyének föléje helyezze, elfogadta Bechtold ajánlatát, annál is inkább, mert az akadékoskodó temesvári főhadparancsnokságtól most már egészen független működhetett.
A felkelők még Bechtold kinevezése előtt megkezdették támadásaikat. Kisebb-nagyobb csapatokban, mint az éhes farkascsordák, össze-vissza barangolták az egész Alvidékét s gyujtogattak, raboltak. A törvényes rend mindenütt felbomlott; az ököl jutott uralomra.
A „Serbische Bewegung” ismeretlen szerzője, akinek minden sorából kirí a részrehajlás, maga így ecseteli az akkori állapotokat:
„… Mig mindenik nap a római sánczban, az alibunári, perlaszi, tamásfalvi táborokban és Fehértemplomnál apró, de annál véresebb viadalokat idézett elő, a szerb és magyar lakosok kölcsönösen megrohanták, kirabolták és szétűzték egymást s ma itt, holnap amott rendeztek szicziliai estét… Itt szerb, ott magyar portyázó-csapatok száguldtak magukszántából harcz és kalandok után a pusztákon s a legelső emberen, akivel találkoztak, aggastyánokon, nőkön és gyermekeken saját felelősségükre a kínvallatás és a hóhérlás tisztjét gyakorolták. Krónikát lehetne írni a kegyetlenségekről, ha mindazon embertelenségeket számba akarnók venni, melyeket ezen két nép közt duló harcz története följegyzett, melyek közül mindegyik megesküdni látszék a másik fajnak a földszínéről való kiirtására…”
A kormány ez iszonyatosságok megfékezésére statáriumot hirdetett; ámde, – mint Szemere a képviselőházban kijelenté, – „a Bácskában nem találkozott ember, ki a rögtönitélő bíráskodásban résztvenni mert volna; s ha a statáriális bíróság összeült és itéletet hozott volna, annak itéletét végrehajtani bátorkodott volna.”
A kormány ily körülmények közt a haditörvényszékhez volt kénytelen fordulni, s ezeket bizta meg a rögtönitélkezés jogának a kezelésével. Piret báró, a bánsági főhadparancsnok azonban ügyet sem vetett a belügyminiszterium rendeletére, sőt még ki sem hirdette azt.
A szerb forradalmi bizottság persze a hadparancsnokság ezt a hallgatólagos támogatását is a maga javára sietett kizsákmányolni. Sztratimirovics jul. 24-én „a császár és király nevében, a kinek atyai kezei a hű szerb népre egy idő óta meg vannak kötve”, ujabb nagyhangu kiáltványnyal lépett elő, a melyben az összes magyar tisztviselőket állásaiktól csak úgy rövid úton felfüggeszti; a népnek pedig tudtul adja, hogy addig is, mig a közigazgatás vezetését szerb nemzeti alapon szervezendő bizottságok veszik át, „honárulás bűne alatt” csak az „obdor”-nak engedelmeskedjék.
A lázadás területére ékelt jóérzelmű lakosság körében természetesen nagy lett a rémület. A „Közlöny” junius 19-iki számában elkeseredve panaszolja egy torontáli magyar ember, hogy a védekezésre még valamirevaló fegyverök sincs.
„… Nyakunkon a rablócsoportok, – kiált fel. – Azok mindinkább növekednek számra és erőben; nekünk ellenben sem fegyverünk, sem lőporunk. Hónapok teltek el, hogy fegyvereket szorgalmazunk s alig kaphatánk Péterváradról 800 iszonyu nehézségü régi fegyvert. Nincs lőporunk sem, hogy a nemzetőrség magát a lövésben begyakorolja. Iszonyu az elkeseredettség. Ez igy tovább nem maradhat. Nekünk kellő mennyiségü jó fegyver kell, mert azt nem nézhetjük gyáván, hogy állomásnyira tőlünk naponként gyülekezzék a rablócsoport. Fegyverre kell szólítanunk a népet s kiirtanunk a lázadást, mely nemcsak körülöttünk, de közöttünk is felemelt fővel jár…”
S csakugyan ilyen volt akkoron a helyzet. A felkelők immár tényleg ugy viselkedtek, mintha meghódított ellenséges földön tartózkodnának. Az egyes községekre sarczot vetettek, a népet erőszakkal hajtották táboraikba és kényszeritették a hadiszolgálatra. A melyik falu vonakodott meghajolni parancsaik előtt: azt megrohanták és fölperzselték.
Igy járt a többi közt Szent Mihály is, a Brezova csatornánál fekvő oláh község. Szent-Mihály ebben az időben: a polgárositás előtt a végvidékhez tartozott ugyan, de Torontálmegye határán feküdvén, élénk összeköttetésben volt a megyei közigazgatás alatt levő szomszédos falvakkal. Ezektől aztán értesült mindenről; megtudta, hogy az uj magyar kormány legelső sorban épp a föld népének érdekeit karolta fel; megtudta, hogy a szabadság áldása, vallás és nyelvkülömbség nélkül, egyaránt kiterjed az ország minden hű gyermekére. A szent-mihályiak tehát, megismervén a való tényeket, a kísértés e napjaiban is, rendületlen hűséggel viseltettek az ország alkotmányos ügye iránt. A karlóczai tábor ügynökei váltig igyekeztek, hogy lázadásra birják a szent-mihályiakat is, de sem a csábító szó, sem a fenyegetés nem használt. Sőt, a bujtogatókat elfogták és megkötözve Temesvárra küldötték.
A szorongatott község jól tudta, hogy ezen hazafias cselekedetéért a ráczok bosszúja nem fog elmaradni. Az előljáróság tehát Damaszkin István verseczi szolgabíróhoz fordult és sietősen fegyveres segélyt kért tőle. Damaszkin, ámbár maga is szerb, megtántorithatatlan buzgalommal támogatta ügyünket; s hatáskörében mindent elkövetett a duló polgárharcz elfojtására. Megértvén a helyzet fenyegető voltát, készséggel hajolt a szent-mihályiak kérésére, s gróf d’Orsay Miksa kapitány vezetése alatt azonnal egy század dzsidást és egy század gyalogost küldött a falu védelmére.
Jól sejtették a szent-mihályiak: a felkelők támadása csakugyan bekövetkezett. Junius 30-án, éjjel a lakosság álmát egyszerre csak ágyudörgés verte fel. Kétezer elszánt, vadkinézésű szervián keritette körül a kis helységet. Roppant zavar, lárma támadt. Gróf d’Orsay riadót fuvatott, a harangokat megkonditották. S elkezdődött a kétségbeesett viaskodás. Gróf d’Orsay csapata azonban oly bátran küzdött, hogy a lakosság áldozatkész támogatásával, csakhamar megfutamitotta a szerbeket. Ámde, mig a dzsidás-század a támadókat űzte, egy csoport felkelő, lopva visszatért és tűzcsóvákkal felgyujtotta a falut. Öt helyen csapott fel a láng, végigfutva a szalmafödeles házakon. Mentésről a nagy szárazságban szó sem lehetett. Rövid másfél óra alatt hatvan épület égett porrá; s ami még legszomorubb volt, a megriasztott lakosság még holmiját sem menthette meg a tüztengerből.
Katonáink közül csak hárman estek áldozatul a kemény összecsapásnak. De elvérzett maga a vezér: d’Orsay is. A vitéz századost, aki pedig a békéltetés szavával közeledett a hátráló felkelőkhöz, orozva ölték meg. Öt golyó furódott testébe.
A harcz lefolyásáról, – amely mintegy bevezetését képezi a további rendszeres hadviselésnek, – egy kikindai tudositó ekként emlékezik meg:
Nagy-Kikinda, jul. 3. A tegnapi napon nyert hivatalos tudósítás szerint szomorú való, hogy végvidékbeli Szent-Mihály község porrá lőn égetve a rabló csoport által. Gróf d’Orsay dzsidás ezredbeli kapitány, ki értekezni kivánt a rabló-csoporttal, széndékukat kitudandó, 5 golyó által teríttetett földre, lovát külön 3 lövés találta. Meggyilkoltatott két közvitéz s egy halálosan sebesíttetett meg. A falunak csak romjai látszanak. Mennyi gyilkoltatott meg a lakosok, nők, gyermekek közül, bizonyosan még nem tudatik. Mi történt a szomszéd helyeken, nem tudni. A nép iszonyúan meg van rémülve. Életre-halálra elszántan várja sok helyütt a támadást. A véghelyeken éjjel-nappal föl van a szegény lakosoknak minden holmijok szekérre rakva, hogy megmenthessék a mit menteni lehet. Ott áll búzatermésök a földön, nem merik learatni, mert a kereszteket sokkal könnyebben fogja felgyujthatni a rabló-csoport. Kiszámíthatlan a kár és a veszteség. Félni lehet, hogy e boldog, termékeny évben a lakosok az éhhalál iszonyu karjaiba lesznek taszítva…

A verseczi ütközet 1848 julius 11-én.
(A bécsi cs. udv. levéltárban őrzött eredeti után.)
Szent-Mihály gyászos pusztulása riasztó hatással volt a jóérzelmű közönségre. A jajkiáltás, mely a hű község füstölgő romjai közül felhangzott, nemcsak általános részvétet keltett, de feléleszté egyúttal a méltatlankodás haragját is. Főkép a fővárosban lőn nagy az elkeseredés. A háborgó közvélemény ingerülten követelte, hogy lépjen fel immár támadólag a magyar sereg s tiporja össze kiméletlenül a rablócsordákat.
De valóban legfőbb ideje is volt a támadó fellépésnek, mert a ráczok, vérszemet kapván, most már sorba vették azokat a községeket, a melyek vonakodtak meghajolni az obdor rémuralma előtt. Csakhamar kirabolták Vlajkováczot, mindjárt ezután Paulist, amelynek lakói közül több embert lemészároltak, köztük Andreovics kapitányt is. Az iszonyuan megcsonkított holttest fejét aztán karóra tűzték s öröm-üvöltések közt hordozták körül az égő faluban.
Egy-egy ilyen barangoló rácz csapat élén különben, – amint azt egy szemtanu is följegyezte, – gyakran lehetett látni magas póznára húzott emberfejet. Orvtámadásaik közben, mint az afrikai vad törzsek, e szörnyű diadalmi-jelvényt vitték rendszerint legelől.
Paulis kirablása után, julius 11-én, még vakmerőbb lépésre vetemedtek. Nagy erővel egyenesen a Verseczen táborozó magyar sereg ellen intéztek támadást. Blomberg ezredes azonban, értesülvén közeledtükről, haderejével eléjök ment és lovasságával oly kemény rohamot intézett ellenük, hogy teljes bomlás közt a kukoriczásokban kerestek menedéket. De ekkor előtört a gyalogság, s véres tusával innen is kiszorította őket. A négyezer főből álló felkelő-csapat rémült futással menekült tovább.
A győzelem fényes volt. A ráczok 303 halottat hagytak a csatatéren; 194 emberük pedig foglyul esett. A szervianusok egyik vezére: Jadics maga is elesett; a másik vezér Koics, úgyszintén az obdor biztosa: Sztanimirovics fogságba kerültek. E két lázítót a temesvári haditörvényszék julius 19-én felakasztatta.
A hadizsákmány közt igen érdekes zászlóra is akadtak. A lobogót ugyanis egy rugó segélyével, tetszés szerint, szerb- vagy osztrák-szinűvé lehetett változtatni.
A verseczi kudarcz némileg megtörte a felkelők bátorságát. A Bánság szorongatott népe könnyebben kezdett lélegzeni, mig viszont a felkelők táboraiban a csüggedés jelei mutatkoztak. Még Rajasics is meghökkent; s hogy a lohadó harczikedvet felélessze, Pancsovára, a lázadás e politikai központjára sietett, a hol szenvedély-gyujtó szónoklatokkal bátorítá hiveit a további kitartásra.
– Nem szabad csüggednünk – igy szólt a többi közt egyik beszédében, – hiszen az igazi háború csak ezután fog kezdődni. Ezt én mondom nektek, ki dicsekedhetem a legmagasabb udvar bizalmával. Bátorság tehát! A csorbát hamar kiköszörüljük. Aztán közel van a pillanat, midőn horvát testvéreink is segélyünkre jönnek. A vitéz bán serege már készen áll a támadásra. Bizton remélem, hogy egyesült erővel leverjük a gőgös és zsarnok magyart, s rövid idő mulva Pesten fognak lobogni a diadalmas szerb és horvát zászlók. Tehát csak előre az Isten és a szabadság szent nevében!
E közben megjött Bechtold tábornagy is, s átvette a fővezérletet. S erre aztán az egész vonalon megkezdődött a rendszeres háború, a mely váltakozó szerencsével egy huzamban csaknem tavaszig tartott. Alig virradt fel olyan nap, hogy egyik, vagy másik helyen kisebb-nagyobb összeütközés ne lett volna. Az Alvidék szikkadt mezőit véreső öntözte. Az éhes dúvadak temetetlen harczosok csontjain rágódtak. Rommá hamvadt faluk jelölték a hadak borzalmas utját.

Hátráló osztrák csapatok.
(Eredetije a bécsi cs. udv. levéltárában.)
A szerb lázadás egyik legerősebb fészke, mint tudjuk, Szent-Tamás volt. Magas földsánczokkal körülövedzett táborhely; megrakva több ezernyi elszánt fegyveres néppel. Maga a felkelők vezére: Sztratimirovics is legörömestebb a félelmetes oduban tanyázott. Itt tartotta főhadiszállását, innen intézve a hadviselés menetét.
Ugy az Alvidék, mint a főváros közönségének egyik leghőbb óhaját képezte, hogy mindenekelőtt a lázadás ez anyafészke szórassék szét. Bechtold tehát, nyilván a népszerüség okából, hajolva a közvélemény sürgetésére, hadmüködése első czéljául Szent-Tamás megvételét tüzte ki.
Ámde, Bechtoldnál, ugy látszik, hiányzott a hadvezér legelső kelléke: a titoktartás. Talán dicsekvésből, vagy az sem lehetetlen, hogy árulási szándékkal, terveit mindig előre kikürtölte. Igy történt Szent-Tamás első tervezett ostromával is.
Bechtold julius 14-ére tűzte ki a táborhely megtámadását; szándékából azonban annyira nem csinált titkot, hogy már napokkal azelőtt széltiben beszéltek róla, s igy bizonyára a felkelőknek is jó eleve tudomására jutott az egész haditerv.
A szószátyár fővezér, ki Ó-Becsén táborozott, julius 13-án éjféltájt négy hadoszlopban, mint tervezé, csakugyan Szent-Tamás felé indította csapatjait. A támadó sereg 3000 gyalogosból, 1000 lovasból és három ágyu-ütegből állott. A terv az volt, hogy egy időben a szomszédos Turia ellen is intéztetik roham, s ennek bevétele után aztán az összes csapatok együttesen ütnek Szent-Tamásra.
Csapataink, a hosszú uttól elcsigázottan julius 14-én érkeztek Szent-Tamás alá, amelyet hatezer felkelő védett. A ráczok megelőzvén a támadást, erős ágyutűzzel fogadták Eder tábornok seregét. Végre megszólaltak a mi ágyuink is. Három óráig tartott ez a golyóváltás, anélkül, hogy akár csapatainkban, akár a földsánczokon valami nagyobb kár esett volna. Bechtold erre, mint aki jól végezte dolgát, lefuvatott és seregét visszainditotta Ó-Becsére. Innen, Becséről aztán mentegetőző levelet irt Mészárosnak, azzal védekezve, hogy Szent-Tamás csakis rendszeres ostrommal vehető be; ehhez pedig sokkal nagyobb erő kell, mint a mennyi neki áll rendelkezésére. Küldjenek tehát segélycsapatokat, ha azt akarják, hogy fellépésének sikere legyen. A segély megérkezéseig védelmi állásban kénytelen maradni.
Hasonló balszerencsével járt a turai támadás is. A felkelők a Ferencz-csatorna hidját idején felszedték, s igy csapataink nem hatolhattak a községbe. Ennél az ütközetnél merült fel legelőször a szabadságharcz oroszlánjának, a hősök hősének: Damjanichnak a neve. Mint őrnagy, a híres 3-ik honvédzászlóaljat ő vezette először tűzbe.
Damjanich János szerb nemzetiségü szülék gyermeke; született Stázán 1804-ben. Katonai pályáját a bánsági határőrségnél kezdte meg. Az 1848-iki márcziusi mozgalmak már mint századost Temesváron érték. Damjanich a helyőrség tisztjei között ugyszólván az egyetlen volt, ki bátor szóval fejezte ki rokonszenvét a nemzet törvényes ügye iránt. Piret báró, a főhadparancsnok kivitte, hogy a magyar érzelmü százados az olasz csatatérre vezényeltessék. Damjanich azonban csak néhány hétig marad Radeczky táborában; mihelyt hirét vette a honvédsereg szervezésének, azonnal áttételéért folyamodott. A kormány örömmel vette a vitéz katona jelentkezését, s őrnagyi ranggal legott a 3-ik honvédzászlóalj parancsnokául nevezte ki.

Damjanich kardja.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
Damjanich rohamosan haladt előre. Csakhamar ezredes, majd önálló hadtest-parancsnok, 1849 elején pedig tábornok lett.
Sajátságos játéka a sorsnak, hogy első csatáit éppen saját fajrokonai: a ráczok ellen kellett vívnia. Pedig Damjanich jó szerb volt, szerette népét, s odaadással munkált annak javán. Ámde átérezte, hogy a szerblakta föld csupán egyik alkotórészét képezi annak a magyar hazának, mely őseit oly testvériesen ölelte keblére; tudta, hogy a honfentartó magyarság a kivívott alkotmányos reformok áldásaiban részesíteni akarja a szerbeket is. Rút hálátlanságnak tartotta tehát, hogy éppen azon nagylelkű nemzet ellen emeljenek gyilkot, amelyik nekik tűzhelyet és szabadságot adott.
De azt is hamar átlátta, hogy népe csak boszuálló eszköz a bécsi kamarilla ármányos kezében. Harag fogta el, hogy annyira vak, s nyilvánvaló megcsalatását észre nem veszi. Midőn pedig a lázongó rácz bandák még kegyetlenkedni is kezdtek, elborult kedélylyel, szégyenkezve fordult el fajától, mely annyira megbecsteleníti Brankovics György és Csernovics Arzén megszentelt emlékét.
Haragvó lelkének felgerjedése volt csak tehát az a hires kiáltvány, a melyet a közép-tiszai hadsereghez vonulása alkalmával bocsájtott ki a lázadókhoz.
…„Ti kutyák! – igy kiáltott fel, – én most elmegyek, de mondom nektek, békén legyetek. Mert különben visszajövök, s kiirtalak mind benneteket egyenként a föld szinéről, s aztán magamat lövöm főbe, hogy az utolsó rácznak is magva szakadjon.”…
Damjanich méltán kapta tehát a „ráczok réme” elnevezést. De réme volt ő e vérzivataros időben a magyar nemzet minden ellenségének. Előtte a dicsőség járt, nyomán győzelem fakadt. A honvéd arcza lángbaborult, ha Damjanich nevét hallotta; s midőn a hős vezér diadalmas alakja megjelent előtte: büszkén és ujjongva rohant a legszörnyűbb viadalba. A veressipkás 3-ik és a 9-ik honvédzászlóalj Damjanich vezetése alatt vált oly rettenthetetlenné.
Damjanich, – igy jellemzi egyik kortársa, – termetére óriás, minden viszontagság ellen megedzve, vitéz a hihetetlen vakmerőségig; vakon engedelmeskedve, a kit tisztelt. Dühös és kitartó a megtámadásban.
Ágyuszó volt a legkedvesebb zenéje, csatározás a gyönyörüsége. Róla is el lehetett mondani, amit Shakespeare Percyről: „Ez embernek nincs jó kedve, ha csak reggelire hét-nyolcz darab ellenséget agyon nem vert.”
A mennyire vakmerő volt: épp oly gyorsan föltalálta magát. 1848 telén a ráczok egyszer éjjel támadták meg. A zordon időjárás, a dermesztő hideg daczára úgy ő, mint vitéz honvédjei mezitláb s ingben álltak ki és megfutamitották az ellenséget.
A szabadságharczot nem küzdhette végig. Komáromnál egy sétakocsizás alkalmával lábát törte. Ki tudja, hogy hanyatló ügyünk nem fordult volna-e ismét kedvezőbbre, ha Damjanich ezt a balesetet elkerülheti?… Hiszen éppen Debreczenbe volt menendő, hogy Görgeitől a fővezérletet átvegye.
Damjanich rajongó szeretettel csüggött Kossuth személyén. De viszont Kossuth is végtelenül becsülte őt. Midőn betegágyánál meglátogatta, igy szólt hozzá:
– Félkezemet adnám önnek a féllábáért.
– Én pedig a nyakamat kormányzó urért, – válaszolta Damjanich.

Gróf Guyon Richárd honvédjei élén.
(Egykoru rajz.)
Damjanich azonban még igy bénán sem tudott tétlenül maradni. Ideiglenesen átvette az aradi vár parancsnokságát. Itt érte a világosi gyásznap. Görgei tanácsára aztán ő is feladta Aradot. S ugyanabban a várban, melynek még néhány hét előtt parancsnoka volt, hurczolta bitóra az önkény boszúja.
Bechtold szent-tamási kudarcza uj tápot adott a lázadásnak. Most már az a néhány szerb község is a felkelőkhöz csatlakozott, a mely eddig félelemből nyugton maradt. Igy julius 15-én, támogatva a Tiszán átkelt csajkásoktól, Écskán és Tarason ütött ki a zendülés. Kiss Ernőnek nagy erőfeszitést kellett tennie, hogy megfékezhesse őket. Kisebb arányú, de véres viadal volt ez is. Az összeütközésről maga Kiss Ernő, aki Écskán foglalt állást, ekként emlékezik meg Vukovicshoz irott egyik levelében:
…„Soha nem feledem el, – irja – julius 15-ét, amikor 8000 ember és 22 ágyu ellen két század lovassággal és öt század gyalogsággal harczoltam és teljes hat óráig megakadályoztam az ellenségnek Écskára betörését. Sikerült ugyan őt veszteséggel visszavonulásra kényszeritenem, de helyzetem vészteljes voltát is láttam ez alkalommal. Szegény, szegény Bánát!… Mi tudunk is, fogunk is egyes harczokat kivivni, de arra, hogy őket egészen legyőzzük: ágyuk kellenek és 40 ezernyi sereg”…
A csajkások azzal állottak bosszut a győzelmes vezéren, hogy eleméri gyönyörű kastélyára rátörtek; s azt kirabolván, felgyujtották.
Ugyanazon a napon, a mikor Kiss Ernő az écskai harczot vivta: Futak mellett is volt egy véres csata, amely azonban szintén csapataink győzelmével végződött. Itt tünt fel először hősies bátorságával Woronieczky Miczisláv, (szül. 1824, † 1849.) ez az eszményies lelkü szép és fiatal lengyel herczeg, ki lángoló szeretettel sietett hazánk védelmére, s aki ügyünkért, alig 25 éves korában, életének derűs tavaszán martirhalált szenvedett.
Kép nap mulva: jul. 17-én Földvárnál zajlott le egy ujabb, heves ütközet. A csata lefolyásáról Bechtold hivatalos jelentésében ekként emlékezik meg:
Ó-Futak a római sánczoktól mintegy 1400 lépésnyire lévén, már fekvésénél fogva a sánczban levőknek keze ügyében van. Igy történt, hogy a jul. 14. és 15-iki ütközet után, 16-án ugyan a megtámadás a sánczokból nem történt, s 17-ikén a mieink birák Földvárt, akkor éjjelre kirendelt előőreinket azonban a sánczokból észrevétlenül kinyomuló lázadók egyszerre ágyulövésekkel támadták meg. Három óráig tartó lövöldözés után a mit tüzéreink kisebb ütegü ágyuikkal nem működhettek többé és a csataláncznak vissza kellett húzódnia. Hanem Ripp (alezredes a Ferdinánd-huszároknál) és Bergmann (százados a Ferencz-Károly gyalogezrednél) rohamcsapatokra oszták a sereget s ekkép az ellenséget zavarba hozták, hátrálni kényszerítették, s a mieink a hely birtokában maradtak. A szerb lázadók azalatt baromi kegyetlenséget tanusitottak: raboltak, gyilkoltak, gyujtogattak, a csecsemőknek sem kedveztek, s a sérülteket megcsonkitották.
Tény, hogy a ráczok ez alkalommal a szokottnál is szörnyűbb kegyetlenségeket követtek el. Midőn Földvár ismételt küzdelem után csapataink birtokába jutott, néhány katona fölkutatta a templomot is, hogy nincsenek-e ott, a mint az a szerbeknél szokásos vala, fegyverek elrejtve. Amint benyitnak: vérfagyasztó látvány tárul szemeik elé. A templomhajó közepén, csaknem az oltár előtt gyermekfejekből rakott gúla emelkedik. A gúla tetején szerb zászló, egy öt-hat éves szőke fiucska beütött koponyájába szoritva. Köröskörül sürű, megaludt vér. A gazok haminczhét ártatlan gyermeket mészárolták le, s fejeiket, kannibáli kedvteléssel az Isten házába rakásra gyüjtötték. Csoda-e, ha maga Damjanich is undorral fordult el e bestiáktól?!…

Herczeg Woronieczky Miczisláv Venczel.
(A vértanu 1848-iki arczképe után.)
Jul. 23-án Uzdinnál és Pancsovánál, aug 1-én Szent-Tamás határában (itt esett el gróf Zichy Ferencz őrnagy), aug. 3-án Neusiczánál, aug. 5-én Szárcsánál s Ernesztházán; aug. 6-án Vrecsejágon és Járeknél; aug. 13-án Verbásznál voltak apróbb, de heves összeütközések, amelyek azonban legtöbbnyire a felkelők vereségével végződtek.
A főváros közönsége lázas izgalommal kisérte a délvidéki harczok folyását. Örült, ha győzelem hire érkezett, lehangoltság vett rajta erőt, midőn egy-egy sikertelen támadásról értesült. Bechtold, a fővezér ellen hovatovább nagyobb lett az ingerültség. Tudatlansággal, sőt egyenesen árulással vádolták. S e vádban tényleg sok igaz volt, mert Bechtold, a helyett, hogy elhatározó csapást mért volna a felkelőkre, erejét szétforgácsolta, s jelentéktelen összeütközésekben találta kedvtelését. A szerb táborok még bántatlanul állottak mindenütt; pedig ezek szétszórása nélkül szó sem lehetett a lázadás elfojtásáról.
Hasonló lázas hangulat uralta az országgyülést is. Itt is forrongtak a kedélyek, senki sem volt megelégedve a dolgok ilyetén menetelével.
Mészáros, hogy a háborgó közvéleményt megnyugtassa, aug. 10-én maga ment az Alvidékre, s beutazván az egész harcztért, személyesen intézkedett a további teendőkre nézve.
Utjának eredményéről, aug. 16-án az ujonczozási törvényjavaslat tárgyalásának megkezdése előtt számolt be a képviselőháznak.
Mészáros, mint katonaviselt ember nem volt mestere a szónak, de felszólalásait, ha arra alkalom kinálkozott, szerette humorral fűszerezni. Igy tett most is.
…Nem mondhatom, – igy kezdte beszédjét, – hogy megjártam Tolnát-Baranyát, hanem megjártam Torontált és Bácsot. És ezen séta közben sokat tapasztaltam, amely nagy reményt nyujt a későbbi időkre nézve… A perlaszi tábortól kezdve csaknem a Dunáig láttam valamennyi sereget és örömmel tapasztaltam, hogy akármi faju és nyelvüek legyenek azok, úgy vannak lelkesülve, hogy a közös czélnak, melyet elérni akarunk, tökéletesen meg fognak felelni… Még eddig mindig nagyobb erőt vertek vissza; és hogyha igen nagy erő nem volt ellenük, mindig győzelemmel tértek vissza a táborba. A mai „Közlöny” is a Neuzina, Jarek és Verbász helységek melletti győzelmeket jelenti.
A katonaságról nem mondhatok mást, mint hogy a katonaság kötelessége terén áll. A nemzetőrökről be kell vallanom, hogy azon kevés idő, melyet a táborban töltenek, katonai szempontból véve a dolgot, nem helyeselhető: mindazonáltal nagy hasznot hajtott. Mert ez által némely süvöltő bogarakkal megismerkedtek, a bátorságban is előre haladtak, mire egy kis szükségük is van: rendben és engedelmességben nyertek sokat. Amit leginkább ki kell emelnem, azok az aradi tüzérek, kik ugy viselik magukat, mintha rég szolgáló tüzérek volnának. (Éljenzés.) Már is jól lőnek, ugy, hogy nem nézik mennyi ellenség van előttük, hanem hogy hol az ellenség. Másik az, hogy néhány aradi és békési lovas, mikor kitelt idejök, tovább is a táborban maradtak. Az önkénytesekről akárhol vannak, nem lehet mást mit jót mondani. Ugyanis akárhol állanak, mindenütt teljesitik kötelességüket. Van ugyan némely emberi gyarlóság bennök, de azon is keresztül esnek, amiért ezen gyengéjöket közönynyel betakarom.
Általmegyek a Duna és Tisza közötti térre. És örömmel kell jelentenem, hogy a tolnai nemzetőrök megesküdtek életre-halálra, hogy megtartják helyüket. És derék emberek, jó katonák, különösen a lovasság kitünteti magát; csak az a kár, hogy igen nagyra nőtt Bácsban a kukoricza, mert még többet is tettek volna; azonban az ütközetnél mégis azon jó történik, hogy mig az első vonalbeliek használják az alkalmat s lekaszálják a földet, hogy a lovasság keresztülkasul járhasson. Szinte jót lehet mondani a bácskaiakról, kik, különösen a szabadkaiak és a bácskaiak, némely ütközetben derekasan viselték magukat. Ezek közt is találkoztak önkénytesek, kik a táborban maradtak.

Részlet Szent-Tamás ostromából.
(Egykoru rajz.)
Ha talán valamit elfelejtettem mondani, csak azt nyilatkoztatom ki, hogy ezen táborozás, ha mindjárt vérbeli és pénzbeli kárára volt is az országnak, mindenesetre azon hasznára volt, hogy a nemzetőrök, kik ott táboroznak, megszokták a rendet, engedelmességet, ágyudörgést és jövendőben hasznára lesznek a hazának. Azt az egyet kell kijelentenem, hogy mivel vaspályán és gőzösön szeretünk járni, alig birjuk elvárni az eredményt és mindenáron szeretnénk gyorsan előhaladni. Noha katona vagyok, mégis az emberi bánást választottam, mert hasznunk van az emberekben és még több hasznunk fog lenni.
Azon két czél között kellett választanom: akarunk-e mindjárt eredményt véráldozatokkal, vagy később kevesebb véráldozattal. Én elhatároztam magamat a kevesebb véráldozatra; igy későbben érünk czélt, noha már nagyon szeretnénk is hireket hallani. A háboru nagy harczjáték, bizony drága játék s a szerencsekerékhez hasonlít. Annyira, mennyire embertől kitelik kiszemelni, mondhatom, hogy száz eseményesség (chance) között hatvanöt, vagy hetven részünkre van, s csak harmincz az ellenség részén. Ha tehát nem csalódom, bizonyosan nem sokára valami jót fogunk hallani.
Nem felejthetem el Szeged városát, melynek hazafiui szeretetét és készségét nem lehet elegendőképpen dicsérnem. Mit a katonaság átszállitásánál, a betegek és sebesültek, még azok is, kik élet-halál közt feküdtek, azt mondák: „nem bánkódunk sebeink miatt, bárcsak tovább szolgálhatnánk a hazának.” Ugyanezt lehet mondani Bajáról is, mely város szinte mindent készséggel teljesít.
Végre, hogy személyekről szóljak: Szentkirályi biztos ur (éljenzés) különös erélyességgel működik a táborban. És igen nagy hatással van a nemzetőrökre, az egyetértésre és kigyenlitésre. Soha jobb választást nem lehetett volna tenni. Szinte dicsérettel kell emlitenem Török Gábor élelmezési biztos urat. Ugy szinte a torontálmegyei élelmezési biztost, szerencsétlenül elfelejtettem nevét. (Egy hang: Vukovics!) Nem Vukovics, ez királyi biztos, akiről szinte nem mondhatok mást, mint Szentkirályiról. Meg kell emlékeznem még Horváth Antal bácsi főispán úrról is, ki, bár karja eltörött, kötésben hordozva karját, szinte ott működik a táborban. Vannak még több egyének, hanem ezek legyenek azon általános elismerésben és dicséretben részesek, melyet a tisztelt Ház mindnyájoknak szavazni méltóztatik…
A hadügyminiszter ezen kecsegtető nyilatkozata után az izgalom némileg lecsillapult. Csapataink harczikészsége reményt nyujtott, hogy a lázadás mégis csak elfojtható lesz. Ami bizonyára rövidesen meg is történik, ha Mayerhoffer, a kamarillának ez a körmönfont és tevékeny eszköze, nem tartózkodik az Alvidéken.
Mayerhoffer, támaszkodván az udvari-párt tekintélyére, lassan-lassan minden befolyást kezébe kaparintott. Sztratimirovics, Knizsanin, sőt maga Rajasics karlóczai érsek is egyszerre csak öntudatlan figurái lettek annak a vakmerő sakkjátszmának, a melyben a huzásokat, bécsi sugallatra, itt a Délvidéken immár kizárólag Mayerhoffer tette.
A ravasz konzul két irányban szőtte cseleit. Egyrészről a felkelésnek volt a gyámola és irányitója; másrészről pedig a hadsereg tisztjeit igyekezett ügyünktől eltántoritani.
Mert ekkor még a rendes katonaság honvédeinkkel együtt küzdött a lázadók ellen; ekkor még zászlóink egy táborban lengtek. Ekkor még legalább külső látszatra, maga az uralkodóház is segitő kezet nyujtott a belzavarok elnyomására. Bechtold és a többi törzstisztek kinevezését a király irta alá. Sőt, aug. 20-án kibocsájtott kir. rendelettel még a külföldön tanyázó magyar ezredeik is hazarendeltettek. Ezek közül a 4. 9. és 10-ik huszárezred, továbbá a 34-ik és a 60-ik gyalogezred tényleg meg is jött, s résztvett a további hadjáratban.

Bem, mint a bécsi mozgóőrség parancsnoka.
(Bécsben készült egykoru rajz.)
Mayerhoffer azonban mindezekkel nem törődvén, éppen e sorkatonaság főtisztjeire vetette ki hálóját. Érintkezésbe lépett velök, leveleket irogatott nekik és formaszerinti árulásra csábítgatta őket. S fondorkodása nem maradt eredmény nélkül. Az idegen származásu tisztek, kik különben sem rokonszenveztek törekvéseinkkel, kötelességeiket kezdték elhanyagolni. A nyert előnyöket nem zsákmányolták ki; sőt, lassu hadmozdulataikkal azon voltak, hogy a felkelők lehetőleg kiméltessenek. Mayerhoffer, amint később bebizonyult, nemcsak Blomberggel, de a nagyhangu Bechtold báróval is összeköttetésben volt, s többször titokban még találkozott is velök. Éppenséggel nem lehetett tehát alaptalannak mondani azt a gyanut, hogy a fővezér egy kézre dolgozik a kamarilla megbizottjával. Különben kiviláglott ez mindjárt a folytatólagos csatározások közben.
Bechtold, csapaterősitéseket nyervén, Mészáros hadügyminiszter utasítása folytán Szent-Tamás ujabb megostromlására készült. Taktikája megint ugyanaz volt, mint az előző sikertelen roham alkalmával. Már napokkal előre dobra ütötte, hogy a támadást augusztus 18-án fogja intézni.
– Majd megmutatom én a ráczoknak, – kiáltotta fel öntelten, – ki vagyok én! Földig rombolom Szent-Tamást, ezt a nyomorult sárfészket. A hydra fejét aztán Titelben és Karlóczán vágom le.
A harczszomjas csapatok hittek szavainak. Önbizalmukat még növelte a kún nemzetőrök diadala, a kik Szent-Tamásnál, a tanyai kukoriczáson, a Verbász felé nyomuló 2500 főnyi felkelősereget megfutamították.
Bechtold csakugyan rászánta magát az ostromra. Hadiszállását már két nappal előbb Ó-Becséről Verbászra helyezte át. A megállapitott haditerv szerint nemcsak Szent-Tamás, hanem a szomszédos Turia is egyszerre vala megtámadandó.
Augusztus 18-án reggel hat órakor Wollenhoffer dandára a kiskéri utról a Ferencz-csatorna hidja ellen legott megkezdte a támadást. S mig maga Bechtold Szent-Tamást lövette: azalatt Bakonyi gyönge csapatjával a verbászi ut felől próbált a városba hatolni.
S mind a három oldalon megindul a viadal. Wollenhoffer dandára oly erővel ostromolja a hidfőt, hogy már-már birtokába jut. A szerbek ágyui lassanként elnémulnak. Csapataink ellenállhatatlanul törnek előre, mind előbbre.
A verbászi vonalon szintén győzelmesen lobognak zászlóink. A Sándor-gyalogosok már fennt vannak a várost övedző földsánczon. Rettenetes szuronyharcz fejlődik. Ember ember ellen küzd. A szerviánusok kétségbeesetten védik magokat, de katonáink szilaj rohama előtt nem állhatnak meg, s hátrálni kezdenek.

Bem József honvédtábornok.
(Nagy-Szebenben kiadott egykoru fénynyomat után.)
Bechtold, a diadal pillanatában, midőn Szent-Tamás immár majdnem kezeink között van, egyszerre csak visszavonulót fuvat. Maga beszünteti az ágyuzást, Wollenhofferhez pedig futárt küld, hogy tüstént hagyjon fel a hidfő ostromlásával. A hid védelmében lekötött felkelők most a verbászi sánczokra rohannak, s a szerviánusokkal egyesülten sikerül visszaszoritaniok a vitéz Sándor-gyalogezredet. Erre aztán Bakonyi dandára is hátrálni kénytelen.
De ennek következtében a Turia elleni támadás sem sikerült. Az ostrom alól felszabadult szent-tamásiak Turiára siettek, s visszaverték Kolowrat seregét is.
Csapataink minden ponton becsülettel állták meg helyüket, s ha a vezérek nagyobb erélyt fejtenek ki, biztos lett volna a teljes győzelem. Főkép a Galicziából hazaszökött Würtemberg-huszárok fejtettek ki ez alkalommal csodás hősiességet. Maga Lenkey és Fiáth vezette őket ujabb, meg ujabb rohamra. A derék fiuk közül több elesett, számosan megsebesültek. A vakmerő, lelkes főhadnagyot, Fiáth Pompejust, aki annyi viszontagság közt hazavezette őket, egy ágyugolyó marczangolta szét.
Bechtold hosszú jelentésben számolt be Mészáros hadügyminiszternek ujabb kudarczáról.
…„Támadásunk eredménye az lőn, – igy mosakodik, – hogy mi daczára minden megerőltetésünknek és seregeink vitézségének, Szent-Tamás és Turia birtokába nem juthattunk, lankadtan, azonban jó renddel elfoglalt hadállásunkba visszakeltünk”…
Második, aug. 22-én küldött ujabb jelentésében, mintegy bizonyságául annak, hogy őt mulasztás nem terheli, nagy dicsérettel emlékezik meg az ostromló sereg vitéz magatartásáról s többeket névszerint is fölemlít.
…Az egész sereg tántorithatlan bátorságát, – irja – dicsérettel kell emlitenem, mely minden rendeleteimet, a legnagyobb lelkesedéssel pontosan teljesitette. Különösen kiemelendők: Aulich alezredes tanusitott rendületlensége és ügyessége miatt. Schonát kapitány, aki Wollenhofer vezérőrnagy oldalán hasznos szolgálatot tett. Zeh tizedes, ki egy fél 6 fontos ágyutelepet ügyesen vezényelt. Különösen pedig Adler tizedes, a Sándor-ezredből, ki élte koczkáztatásával a legveszedelmesebb ágyuzás közt, a sebesültek megmentésében kitüntette magát.
A Würtemberg huszárezred kapitánya Lenkey derék századával a legveszélyesebb helyeken vitézsége kitünő jeleit adá, valamint bebizonyitá azt, hogy a század a kegyes bocsánatra, minden kivétel nélkül valódilag érdemes.
Fiáth Pompejus egy ágyugolyó által nehéz sebet kapott s ámbár ezen derék tiszt felgyógyulásában kételkedtünk, mégis ahhoz reményt kötünk.
Fiát Pompejus az ágyutelep jobb oldalán a második szárnyat vezénylé, kinek elestével Harsányi őrmester vette át a vezényletet, ki is a visszavonulás alkalmával a 6-ik ágyut, melynek rúdja egy ágyugolyó által összezúzatott, kartácsok és golyók zápora közt visszahozta, mely alkalommal Harsányi őrmester és Kaszás Samu, Bodó János, Szabó István, Márkus Péter, Böszörményi Ferencz közvitézek, s egynehány honvéd a 6-ik zászlóaljból visszamenvén, a 6-ik ágyu mellett elesett két tüzért is szinte megmentették.
Ennek utánna egy segédtiszt jelentésére, miszerént a sánczoknál elesett három egyén elhozattatnék, ismét Harsányi őrmester, Bódog László tizedes, Juhász Ferencz őrvezető, Kaszás Samu, Perekó Mihály, Szabó István, Korotnoky Dani, Holossy József, Bodó János és Márkus Péter közvitéz önkénytesek a sánczok hosszában lementek, de senkit sem találtak, minthogy az elesettek már megmentettek…
Végül Turia ostromáról számol be, s sajnálatát fejezi ki Neffzern százados eleste fölött; Pyrker őrnagy, Horváth hadnagy, továbbá Sturm őrmester és Cserepes nevű dobos vitézségének pedig meleg elismeréssel adózik.
Jellemző, hogy veszteségeinkről egyik jelentésében sem teszen emlitést. Később, a hivatalos lapban jelent meg ugyan egy rövid kimutatás, amely az elesettek számát negyvenre, a sebesültekét pedig százra teszi; a szállongó hir azonban kétszázötven halottról beszélt.

Részlet Fehértemplom ostromából.
Ugyanezen a végzetes napon, – aug. 16-án, – Fehértemplomnál is volt erős ütközet, amely azonban fegyvereink győzedelmével végződött.
Fehértemplom ebben az időben, mint szabad katonai város, a bánsági oláh határőrezred székhelyét képezte. 1848-ban mintegy hétezer ember lakta, vegyesen németek és románok, s néhány száz szerb.
A kis város, már fekvésénél fogva is, kezdettől fogva szálka volt a „szerb nemzeti bizottság” szemében. Az obdor kiküldöttjei ismételten kisérletet tettek, hogy lázadásra birják, de sikertelenül. Fehértemplom lakossága, épp úgy mint a szent-mihályiak, rendületlen hűséggel viseltetett az ország alkotmányos kormánya iránt.
A szerbek még junius közepén, első szervezkedésük alkalmával Sztanimirovics vezetése alatt rátörtek Fehértemplomra és a városban levő ágyuk és lőszerek átadását követelték. Dreyhann őrnagy, mint tudjuk, a lakosság tiltakozása ellenére, a kivánt hadiszereket maga vitte a felkelők táborába; sőt a határőrség egyik tartalék-századát is rendelkezésükre bocsájtotta. S hogy Fehértemplom a nagyobb veszedelemtől legalább rövid időre megszabadult: az csakis Maderspach Ferencz századosnak vala köszönhető, ki az elárult lakosság élére állva, földsánczokkal sietősen megerősité a várost.
Az első vihar elvonulása után a város polgársága feliratilag egyenesen a királyhoz fordult oltalomért.
…Midőn Fehértemplom, – igy esdekelnek, – hűségesen hódol Felséged azon legfelsőbb rendeletének, minél fogva a végvidék a magyar miniszterium alá rendeltetett: ugyanakkor a bánság két határőrei ezredének kerületeiben Felséged azon rendelete ellen szerb polgártársaink által felkelés rendeztetik.
És ezen mozgalom akadálytalanul terjesztetik s igazgattatik ugyanazon felsőbbségek szemeláttára, melyek e pillanatig minden politikai mozgalmat el szoktak volt taposni. Mi egy helyen rendes és törvényes, az más helyen a jó ügy elárulásának tekintetik. Azok, kik a felkelést vezetik, szintúgy hivatkoznak Felséged akaratjára, mint azok, kik Felséged magyar miniszteriumának tekintélyét megismerik. Felséged szent nevével tehát az egyik fél bizonyosan visszaél…
Ily körülmények közt Fehértemplom hű német és oláh lakosai előtt csak azon szörnyű választás áll: vagy szerb laktársaik és vidéki testvéreik ellen fegyvereket villogtatni; vagy a felkeléshez csatlakozva, a honárulás bűnébe esni…
Kérvényük, mely egyszerű szavakkal oly hűen tárja fel az akkori helyzetet, a legmagasabb helyen elfogadtatott ugyan, de érdemleges választ soha sem kaptak reá.
Feljajdulásukkal azonban azt mégis elérték, hogy az áruló Dreyhann, a magyar kormány közbelépésére, elmozdittatott állásától, s helyét, mint a város parancsnoka, a közkedveltségű Maderspach Ferencz foglalta el. Sőt Vukovics kormánybiztos még 750 fegyveres határőrt is küldött védelmükre.
A hangulat egyszerre megváltozott a derék városkában. A német lakosság, a kormány őrködő figyelme által felbuzdulva, maga is nemzetőr-csapatot szervezett; s Maderspach okos vezetése alatt immár aggodalom nélkül mert szembeszállani a felkelőkkel, akik ujabb, meg ujabb kisérleteket tettek meghóditására. Igy, aug. 2-án, egy szervianus-csapat, mely a közelben portyázott, két követséget is küldött Fehértemplomba, hogy a várost megadásra birja.
– Rablókkal és gyilkosokkal nem állunk szóba, ezeknek statárium és hóhérkötél való! – felelte az agg Zinser, a város egyik legérdemesebb polgára.
Ez önérzetes válaszra a felkelők fegyveres támadással feleltek. Nekibőszülve két rohamot is intéztek Fehértemplom ellen, de mindakétszer véres fővel voltak kénytelenek a város földsánczai alól menekülni.
Maderspach azonban nemcsak a gondjaira hagyott város biztonsága felett őrködött, de a környéken csatangoló felkelő-bandák ellen is sikeres működést fejtett ki; egy-egy kisebb elszánt nemzetőrcsapattal, villámgyorsan, mint a bérczi sas, reájok csapott és aztán lefegyverzé őket.
Maderspach vas erélye és szivós kitartása nagy riadalmat okozott a vrecsejági szerbek között. Attól tartottak, hogy a vakmerő parancsnok egyszer csak meglepi és szétszórja táborukat. Ezt megelőzendő, abban egyeztek meg, hogy ők lépnek fel támadólag, s bármily véráldozattal is, egyszersmindenkorra végeznek ezzel a makacs emberrel, aki annyi galibát okoz nekik.
Augusztus 17-én alkonyatkor csakugyan mintegy ötezer marczona szervián indult el Knižanin és Bobulics vezetése alatt a vrecsejági táborból Fehértemplom megostromlására. Már későre járt az idő, midőn a város közelébe, a Nera partjához értek.
Ezen az estén épp erős zivatar keletkezett. Villámos barna felhők kavarogtak a sötét égbolton. Egész éjjel zuhogott az eső. Fehértemplom fáradt népe, nem is gyanítván a küszöbön álló veszélyt, mély álomba merülten pihent. Csak a torlaszokon virrasztott egy-egy polgár-katona, de a tomboló vihar elől az is csakhamar födél alá menekült.
A város éjszaki részén, a Versecz felől elterülő szőlőhegy csillagsánczának a védelmére, még este ötven nemzetőrt rendelt ki az óvatos Maderspach. Egy kis ágyut is adott melléjök, hogy esetleges meglepetés esetén jelt adhassanak. Az őrség azonban hajnalfelé, – abban a hiedelemben, hogy támadástól már úgysem kell tartani, – szintén nyugvóra tért.
Úgy látszik, hogy a felkelők kémei tudomást szereztek erről az elbizakodásról, mert szürkületkor Bobulics ezer szerviánnal hirtelen meglepte az alvó őrséget, egyrészét lemészárolta, a többit pedig megfutamitá. Ezzel a csillagsáncz egyszerre a kezébe került, s a városba vezető út nyitva állott előtte. S mindez annyi körültekintéssel, oly villámgyorsan történt, hogy Fehértemplomban mitsem vettek észre.
Most aztán a felkelők, tervök sikerén fölbátorodva, egetverő zajjal, mint az áradat nyomultak a város felé. Bobulics a nemzetőrség lefoglalt kis ágyuját megfordittatja és Fehértemplomot kezdte lövetni. A kartácsok tüzet fogtak és több ház kigyúlt.
A váratlan támadásra óriási zavar és ijedelem támad a hajnali szenderéből felriasztott városkában. Az utczák jajveszéklő közönséggel telnek meg. A polgárság védelmi-eszköz után kapkod, a sorakozó őrsereg nem tudja, mihez fogjon. Maderspach, a parancsnok tartja meg csupán szokásos hidegvérét. Tüstént riadót fuvat, megkondittatja a templomharangokat, s csatarendbe szedvén seregét, roham-lépésekkel siet a támadás visszaverésére.
De a miglen Maderspach Bobulics bősz csapatját igyekszik feltartani: azalatt Fehértemplom egy másik, védtelen oldaláról Knižanin háromezer emberrel szintén a városba tör, néhány percz alatt a piaczon terem, s csaknem ellentállás nélkül a rácz-negyedbe vonul, hogy az itt lakó szerbeket vonja magához. A ráczok, azt gondolván, hogy a város immár Knižanin birtokába került, minden habozás nélkül az előnyomuló szerviánusokhoz állanak, s ablakokból, padláslyukakból saját fehértemplomi polgártársaikra kezdenek orvul lövöldözni.
Maderspach szerencsére észreveszi az ujonnan keletkezett veszélyt s csapatját megosztva, hirtelen visszafordul. Bobulics visszaszorítását a nemzetőrség parancsnokára: a vitéz Verbovszkyra bizza, maga pedig Knižanin szerviánusaival veszi fel a viadalt. S erre minden vonalon iszonyú küzdelem fejlődik. Roskadozó aggok, serdületlen gyerkőczék ragadnak fegyvert, s a kétségbeesés elszántságával csatáznak Maderspach oldalán. A rémes harcz utczáról utczára huzódik. Minden kapualj, minden szöglet, egy-egy ujabb halálontó összecsapás szintere.
Maderspachnak hat mozsárágyuja van. Ezeket is előveszi. A kis ágyuk megdördülnek, s apró golyók véres barázdákat vágnak a ráczok gomolygó soraiban. De elfogy a töltés. Sebaj! Van a szerviánusoknak. Vakmerő asszonynép, nem törődve a halállal, a csata szinhelyére rohan, s mintha illatozó virág volna, bátor kézzel szedi össze az ellenség ellövöldözött ágyugolyóit, s kötényszámra hordja Philippovszky tüzérparancsnoknak. S a kis ágyuk csakhamar ismét megszólalnak.
Nyolczszor-tizszer, mindig nagyobb dühhel, egyre elkeseredettebben ujul meg a roham. A küzdők üvöltése, a haldoklók jajkiáltása, az ágyúdörgés és puskaropogás őrjitő hangzavara tölti be a lőporfüstös levegőt.

A veres sipkás.
(Egykoru rajz után.)
Pirkadó hajnaltól késő délutánig, több mint tiz órán keresztül tart ez az iszonyatos tusa; mig végre, ozsonatájt, a felkelők kimerülten hátrálni kezdenek, s még egy utolsó megfeszitett szuronyrohammal végkép kiüzetnek a városból.
A küzdelem véres, a veszteség nagy volt, hetvenöt ház csak a tűz martalékául esett; de annál dicsőségesebb a diadal. Katiburgi Maderspach Ferencz, a hős védő ezen a napon irta be nevét a szabadságharcz történetének lapjaira.
De a diadalmas harcznak volt még egy komor utójátéka is. A város közönsége annyira elkeseredett a fehértemplomi szerbek gaz árulásán, hogy bosszutól lihegve, megrohanta őket és többet megölt közülök.
Az emlékezetes ostrom lefolyását egy szemtanu azon hevenyében ekként irta le:
Tizennégy órai ágyuzás és puskázás után Fehértemplom megmentetett. A történet folyama következő:
Aug. 17-én nemzetőreink, határőreink és a fehértemplomi polgárkatonaság, – ezekből állott Fehértemplom őrsége, – egész nap fegyver alatt volt. Langenfeld és Kussich helységek felől szénaboglyák lángba borulva látszottak, nem sokára a Néra folyón létező fehértemplomi malmok legszebbike az ellenség által felgyujtatott, egyes lövődözések történtek, de a város megtámadva nem lett.
Másnap, aug. 18-án reggel roppant záporesőben támadták meg a verseczi oldalon épitett redoutot a szerb csoportok, mely ötven fehértemplomi lakos és egy Oraviczából segélyül küldött mozsárágyucska által volt védve. A nagy esőben nem sejtve megtámadást őreink, álomnak adták magukat és igy váratlanul lepettek meg; husz közülök meglövetett, a többiek hátrálni kényszerültek, az ágyut az ellenségnek hagyva martalékul.
Reggel félöt órakor már az egész város körül volt fogva ellenséggel, s három helyen 9 ágyuval ostromoltatott. A sűrűn hulló eső közben a város népe mély álomba merülve; az ellenség folyvást előbbre nyomult; hat, három és egyfontos ágyugolyói keresztülczikkázták a város minden részeit; kartács és puskagolyók sűrün hullottak.
Az összes városi lakosság legnagyobb zavarban és kétségbeesésben volt. Az ellenséges ágyuzás egyfelől d. u. 2-ig, másfelől félnégyig tartott. Tömérdek szalma, szénarakvány és sok ház gyujtatott fel. Az ellenség a házakat előbb kirabolta.
A helybéli ráczlakosság harczosaink árulója lett. Midőn a mieinkkel az ellenségre lőtt, a levegőbe röpitette golyóit; midőn az ellenség már a városig ért, fegyvereit egyenesen a mieink ellen forditotta. E körülménynek tulajdonitandó, hogy a szerbeknek sikerült a város felerészét reggeli félnyolcz órakor elfoglalni és délután két óráig birtokukban tartani. Ez idő alatt a város utczái folytonos ágyuzás és puskázás szinhelyei valának. Délután félháromkor népünk győzött s az ellenség a városból kiveretett. Embereink a helybeli ráczok ravasz árulását kezdték most boszúlni, sokat közölük bezártak, sokat az utczán és házaikban agyonlőttek.
A lövöldözéseknek esti félhétkor vége lett. Félnyolcz órakor érkezett a verseczi főszolgabiró, Damaszkin István, egy század Rukowina-gyalogossal a városba, éjjeli két órakor ugyanazon ezredből ismét egy század jött, – s a város meg lőn mentve. A dzsidások a városon kivül foglalának helyet; s estve Udvarszállásra vonultak.
Embereink Fehértemplomban lőszerekben nagyon megfogyatkoztak. Ágyujok négy volt, kettő háromfontos, kettő egyfontos; az utóbbiak egyikét a megtámadás kezdetén az ellenség elfoglalta. Elfogyván lőszerük, az utczán szedték fel az ellenség ágyúiból szórt golyókat, s azokkal töltötték meg saját ágyuikat. Vitézül viselték magukat.
Halottaink és sebesülteink számát hitelesen nem tudhatni. Az ellenség részéről 100-nál több hullott el.

Részlet a perlaszi harczokból.
(Egykori rajz után.)
Maderspach, a derék fehértemplomi parancsnok, e város védelmét a legnagyobb hidegvérűséggel és elszántsággal vezette; igen méltányos, hogy utánna és mellette azon hősök is említtessenek, kik a kezdetben kétes harczot teljes diadalhoz vezették. Skublics főhadnagy a Rukovina-ezredből, ki a temesi önkénytes nemzetőröket és Filipeszkó hadnagy az illirbánsági ezredből, ki az ágyukat szakadatlanul kormányozta, kitünő ügyességet és bátorságot tanusitottak; hasonlókép Fiala hadi kormányszéki tiszt, ki a temesi határőröket Fehértemplomba vitte és ez alkalommal derekasan vezérelte. A zádorlaki és czákóvári nemzetőrségek szintugy igen jó szolgálatot tettek. Kitünőleg viselték magukat még a nemzetőrök közt Ónossy és Tormássy Kálmán szolgabirák; Czichini főhadnagy, Rumi altiszt, Abancourt, egy nem régen 13 éves politikai rabságból kiszabadult lengyel, Rüttek László, Somogyi és mások igen sokan. Két fiatal tanuló: a testvérpár Medveczky, mint önkénytesek szintén résztvevői valának a hősies védelemnek…
A fehértemplomi polgárság bámulatos kitartása az egész országban mély hatást tett. A hős Maderspach nevét a hirnév vette szárnyaira.
De annál nagyobb haraggal fordult a közvélemény Blomberg ezredes ellen, ki vezére: Bechtold báró példáját követve, szintén rátért immár a hűtlenség utjára.
Blomberg ugyanis, ki a közeli Verseczen vesztegelt, még az nap: a délelőtt folyamán értesittetett Fehértemplom veszedelméről. El is indult egy ezred dzsidással a szorongatottak segélyére, de ugy intézte a dolgot, hogy csak az ostrom befejezésével érkezett a város alá. S ekkor sem vette üzőbe, amint kellett volna, az ellenséget, hanem egész nyugodtan Udvarszállásra vonult vissza. A kormány, hogy a hű város ne maradjon védtelenül, erre a jeles 9-ik honvédzászlóalj négy századát rendelte oda őrségül.
Az erélytelen hadviselés miatt, mint tudjuk, kezdettől fogva csaknem szakadatlan zugolódott a közönség. Mészáros beszédje, a melyet alvidéki szemleutjáról a képviselőházban tartott, valamennyire lecsillapította ugyan a kedélyeket, de Szent-Tamás második sikertelen ostromának hirére megint kitört az elégedetlenség moraja. Széltiben árulásról kezdtek beszélni, s a legsúlyosabb gyanúval illették Bechtold bárót.
A gyanu a törvényhozó-testület csarnokába is utat tört magának. A képviselőház aug. 19-iki ülésén, a napirend előtt Zákó István sürgetős interpellácziót intézett Mészáros hadügyminiszterhez Szent-Tamás ostroma ügyében. Zákó után egyszerre csak felállott Perczel Mór budai képviselő, s mindjárt a dolog érdemére térve, rendkivül szenvedélyes szónoklat keretében, egész nyiltan az árulás főbenjáró vádját dobta az alvidéki hadvezérlet szemébe.
…Ha egy angol, vagy franczia káplárt hoznának ide, – igy szólt Perczel a többi közt, – s azzal itéltetnék meg azokat, a mik lennt történtek több hetek előtt, s történnek ujabban a támadásra nézve, ki fogná mutatni, hogy a lehető legnagyobb árulás követtetett el
Roppant zaj s izgatottság keletkezett e súlyos szavakra. A meglepetést még növelte, hogy épp e pillanatban lépett az ülésterembe Szentkirályi Mór, aki Csernovics után a Délvidék kormánybiztosságát vitte, s a jászkún nemzetőrökkel szintén ott volt Szent-Tamás ostrománál.
– Tessék meghallgatni! – kiáltá ingerülten a zajongó jobboldal felé Perczel, aztán igy folytatta:
…Uraim! Többször mondtam, hogy veszélyben van a haza, de nem a külellenség sokasága, hanem a magunk ügyetlensége és gyávasága miatt. Ezen mondásom igazolva van s minden kétségen felül áll mindenki előtt, hogy a szerbek és horvátok támadása azon részről gyarapíttatik és ápoltatik, mely rész iránt e nemzet hónapokon által a legnagyobb bizalmat jelentette ki, sőt tettekben is tanusitotta. Mindig tisztán állott szemeim előtt, hogy az azok által megbizott és azoknal föltétlen hűséget esküdött egyéneknek, ha a legnagyobb erőt fogjuk is kezeikbe szolgáltatni, nem fognak azok ellenében oly elhatározott támadást tenni, kik azon hatalomnak eszközei…

Jelenet Fehértemplom harmadik ostromából.
(Egykoru rajz.)
Mikor több hónapokig tesz valaki előkészületeket egy sáncznak a megtámadására, midőn 20–24 ezer főből álló rendes katonasága van, midőn 48 jól felszerelt ágyuja van, 3–4 ezer jó lovassága, s ezen csapatokról büszkén tétetnek tudósitások; midőn az ellenfélnek jól felszerelt ágyuja nincs, s lovassága sincsen: akkor egy sáncznak be nem vétele maga már olyan dolog, mely azt mutatja, hogy nem a közkatona, vagy a magyar tisztek, kikre nézve adatokat tudnék előmutatni, hogy a legnagyobb hazafisággal viseltetnek irántunk, hanem a vezérlet, mely azokat irányitja, nem tett úgy, amint azt cselekedni kellett volna az ország érdekében…
Beszédje további folyamán azt az inditványt tette, hogy Szentkirályi tüstént hallgattassék ki, az alvidékre pedig uj teljhatalmu kormánybiztosok küldessenek.
Szentkirályi azonnal a szószékre lépett és kinyilatkoztatta, hogy ő semmiféle árulásnak nem jutott a nyomára. „Az bizonyos, – jegyzé meg, – hogy odalennt tenni kell valamit, mert ugy nem maradhatnak a dolgok, a mint jelenleg vannak.”
A kormánybiztos ez utóbbi éles nyilatkozata még olaj volt a lobogó tűzre. A megütközés moraja zúgott végig a padsorokon. Mészáros Lázár, a hadügyminiszter izgatottan ugrott fel, s a felindulástól remegő hangon háritotta el magáról a Perczel vádjait.
… Ha valaki – mondá, – valamely seregről, vagy több egyének vezérletéről azt mondja, hogy árulás van benne: ebben az is foglaltatik, hogy aki őket vezeti, az is áruló…
Én azt tudtam, – fakadt ki aztán mélyen elkeseredve, – sőt elkészültem rá, mielőtt Magyarországba visszajöttem, hogy itt ötven évi becsületesség füstbe mehet; arra is elkészültem, hogy hazaárulónak mondanak, de azt nem hihettem, hogy e házban árulással vádolják azt, amit én vezérlek. Itt már most nincs más mód, vagy reám mondják ki a verdiktet, vagy rosszalják azt, ki az árulás szót mondotta.
Rendkivül szenvedélyes vita fejlett ki ezután, a melyben mindkét párt részéről többen vettek részt. Az ellenzék még tovább menvén, most már egyenesen a kormány ellen fordult; bűnös hanyagsággal vádolta, a miért ennyire engedte nőni a lázadást.
Batthyány gróf miniszterelnök erre a bizalmi-kérdést vetette fel, s kijelenté, hogy az egész kormány kész lemondani, ha a becsületében sértett hadügyminiszter megfelelő elégtételben nem részesül.
A türelmetlenség láza hevitette az amúgy is izgatott kedélyeket. A harag sértő kitörései mérgezett nyilak gyanánt röpködtek a fülledt levegőben. Már-már attól lehetett tartani, hogy a kormánynak a támadás hatása alatt csakugyan le kell köszönnie, midőn a képviselőház többsége, Perczel gyanusitó kifejezése fölött, végtére mégis csak rosszalását fejezte ki.
A förgeteg szerencsésen elcsitult, de ugyancsak erősen megtépázta a Bechtold megbizhatóságába vetett bizodalmat. Sajtó és közönség több napon át élénken foglalkozott a képviselőház e viharos ülésével.
Perczel ezen nagy idők egyik legsajátosabb alakja volt, aki vaserélyével úgyszólván kierőszakolta az eseményektől, hogy neve ott ragyogjon a szabadságharcz babérkoszorus hőseié között.
Perczel Mór, régi nemes család ivadéka, született 1811. november 11-én Bonyhádon. Tanulmányai befejezésével mint hadapród a Pesten állomásozó 5-ik tüzérezredhez lépett, de rövid szolgálat után elhagyta a katonai pályát. Hazatért, s csakhamar Tolnamegye közéletében kezdett szerepet vinni. 1839-ben szülőmegyéjének követe gyanánt már a pozsonyi diétán foglal helyet, s tevékeny részt vesz a szabadelvű reformok megérlelésében. Radikalizmusa, mely a haza függetlenségét helyezi mindenek fölé, már ekkor ismeretes vala. Aztán megint hazakerül, de az 1848-iki márcziusi szabadságszellő őt is Pestre hajtja, s a mozgalmak egyik leglelkesebb zászlóvivője lesz. Az alkotmányos reformok kiküzdése után egy darabig a főváros rendőr-ügyeit vezette, még pedig oly megelégedéssel, hogy az időközben megejtett képviselőválasztások alkalmával, Budaváros egyik mandátumát neki ajánlotta fel.

1848-iki osztrák bankó.
A képviselőházban Nyárival együtt alakitotta a radikál-pártot, a melynek egyik vezérszónoka volt. Alig került felszínre olyan kérdés, a mihez hozzá ne szólt volna, még pedig nagy erővel és kellő alapossággal. A közfigyelmet azonban mégis a Bechtold elleni merész támadásával vonta magára.
Perczel e feltünést keltő beszédje után nem sokáig maradt a képviselőház működő tagja. Szeptember elején Tolna- és Baranyamegyék területére kormánybiztosnak neveztetett ki, s ebbéli minőségében is szorgos tevékenységet fejtett ki. Ezen időben toborzotta Miklós és Sándor testvérei támogatásával a Zrinyi-csapatot, a melynek magvából később a dunántúli hatalmas honvédsereg fejlett ki. Perczelt az önkénytes csapat sikerült szervezése visszaterelte ismét a hadipályára. A tollat karddal cserélte föl, a szószék helyett a csatatéren próbált használni hazája ügyének. Eleintén mint a Zrinyi-csapat vezére aratta a babért, csakhamar azonban önálló parancsnok, majd tábornok lett és végigküzdé az egész szabadságharczot. Több diadalmas csata füződik nevéhez, de legszebb győzelmét mégis Szent-Tamásnál aratta. A sors különös játékánál fogva épp neki jutott osztályrészül, hogy ezt az erős rácz-fészket, – a mely miatt a képviselőházban oly nagy visszatetszés közt felszólalt, – 1849. ápril 3-án vitézül megostromolja.
Perczel, – kortársai elbeszélése szerint, – igen vonzó külsejű férfiu volt; társalgása kellemes, s mint szónok ritkitotta párját. Jellemére nézve heves, indulatos, de egyenes és jószivű. Katonáit csaknem beczézgette; gyakran közéjük elegyedve, elbeszélgetett velök s a bátrakat kitüntetésekkel halmozta el.
Mint szervezőnek nem akadt mása. Valahányszor elfordult tőle a hadiszerencse, mindig megfosztották seregétől, de ő páratlan ügyességével csakhamar ujabb csapatokat toborzott össze magának. A haza szabadságának eszménye uralta egész valóját, a melyért készen állott minden áldozatra.
„Perczel mint tábornok, – ekként jellemzi őt Gellich Richárd – nem volt ugyan tudós katona, de oly tulajdonságokkal birt, a melyek őt ezért bőven kárpótolják. A kezdeményezés embere volt; s jó felfogási tehetséggel gyors elhatározási képességet kötött össze.”
A temesvári csata után Perczel szintén Törökországba menekült, s Kutahiába bellebeztetett. Innen 1851. tavaszán Angliába ment, s előbb Londonban, majd Norwoodban lakott, később pedig családjával Jersey szigetén telepedett meg. A koronázás után 1867-ben tért vissza hazájába, a melyet tizennyolcz évig nem látott. Kezdetben mint orsz. képviselő belévegyült a politikai-élet zajába is, de 1870-ben visszavonult, s maiglan is csendes magányában él.

Gábor Áron ágyugyára.
(Eredetije az orsz. 48–49-iki ereklye-muzeumban.)
Kétségtelen, hogy Perczel Mór súlyos váddal terhelte az alvidéki hadsereg vezérletét; de az is bizonyos, hogy a további események csaknem egészen neki adtak igazat.
Az idegen tisztek buzgalma szemmel láthatólag napról-napra lanyhult. Bechtold báró játszotta a sértett férfiut és leköszönéssel fenyegetőzött. Blomberg, mihelyt szerét ejthette, félrevonult a nyilt csata elől. Ha a törzstisztek közt nincs az a néhány lelkes magyarember: a felkelőbandák úgyszólván minden komolyabb ellenállás nélkül csakhamar az ország belseje felé nyomulhatnak.
Hiszen máris megváltoztatták eddigi taktikájukat, s a védekezés helyett támadó-hadjáratba fogtak. Az egész vonalon megkezdették az előnyomulást, s hol itt, hol amott ütöttek szétszórt seregeinkre.
Augusztus 22-én Uj-Moldovát rohanták meg. Asbóth Lajos (szül. 1803. † 1882.) őrnagy, a későbbi erélyes honvédtábornok, kicsiny nemzetőr-csapatjaival öt óra hosszáig tartotta fenn magát, de a túlnyomó erő elől végre is Szászkára volt kénytelen húzódni. Erre aztán a ráczok, vad ösztöneiknek szabad folyást engedvén, kirabolták és fölperzselték a virágzó bányatelepet. Ámde a kardján esett csorbát hamar kiköszörülte a vitéz őrnagy. A szomszédos Ó-Moldován tanyázó szervianusok ellen, egy hét mulva: augusztus 28-án viszont Asbóth intézett merész támadást, s rövid harcz után a Dunába szorítá őket. Több mint száz fegyveresök az örvénylő habok martaléka lett.
Az efféle apróbb vereségeket azonban könnyen kiheverték a felkelők. Olcsó volt ekkor az élet, egy-két száz ember pusztulása alig jött számba. Csak Fehértemplomot nem tudták feledni. A bosszú káromlása fakadt ajkukon, ha az augusztus 18-iki kudarczukra gondoltak. Mindenáron megakarták lakoltatni a kevély városkát, a melynek torlaszain, mint egy gránitszirten, megtört a lázadás tajtékzó hullámverése.
Bosszujok kivitelére éppen kedvezőnek hitt alkalom kinálkozék. Maderspach ugyanis beteg lett, s gyógyulást keresendő egy-két hétre Erdélybe utazott. Ez a körülmény valamikép fülébe jutott Knižaninnak, aki tüstént elhatározta, hogy Maderspach távollétét Fehértemplom leigázására használja fel. Azt hitte, hogy a város népe, mint a pásztor nélküli nyáj, a hős vezér távozásával most már könnyedén szétszórható.
Azonban ezúttal is csalódott. A város polgársága az eddigi véres harczok által megedződve, immár bátran nézett a veszély szemébe. Aztán, Vitális Sándor őrnagy parancsnoksága alatt, Fehértemplomban volt a 9-ik honvédzászlóalj négy százada is. Csupa hős fiu, a kik mintha szórakoztató mulatságba mennének: vidáman, dalolva siettek a csatamezőre.
Midőn tehát Knižanin augusztus 23-án ujabb kemény támadást inétzett Fehértemplom ellen: a fürge vörös-sipkások, a polgárság odaadó támogatása mellett, csak ugy játszva bántak el az ostromlókkal, s egész Kruzsiczáig kergették őket.

I. Miklós orosz czár.
(1849-iki arczkép.)
A szerbek e csúfos megfutamodás után fordítottak egyet a dolgon, s most már a béke olajágával közeledének Fehértemplomhoz. A közvetítést a ravasz Mayerhoffer vállalta magára, aki gróf Nugent Alberttel, Jellasics biztosával épen a vrecsejági rácz-táborban tartózkodott. A konzul-ezredes Skublics Ráfaelhez, Fehértemplom polgármesteréhez levelet intézett, a melyben elmondja, hogy mennyire szivén fekszik neki a derék város biztonsága, s mennyire szeretné ő, ha a polgárság és a felkelők közt, a további czéltalan vérontás elkerülése czéljából valami egyezséget tudna teremteni. Arra kéri tehát, küldjön ki néhány bizalmi férfiut, akik ezt a kivánatos dolgot vele megbeszéljék.
Skublics nagyon jól tudta, hogy a mézes-szavu levél nem egyéb ujabb cselfogásnál; mindazonáltal, nehogy polgártársai baj esetén szemrehányásokkal illethessék, mégis elfogadta Mayerhoffer meghivását.
A város külső sánczainál, augusztus 24-én, történt a találkozás. A honvédség részéről Vitális őrnagy jelent meg két századossal, a polgárság köréből pedig maga Skublics jött el, kisérve négy tanácsbéli által. A szerbek képviseletében ott volt: Mayerhoffer, Bobulics, Nugent gróf, s még néhány szervián főnök.
Rövid eszmecsere után Mayerhoffer a következő feltételeket terjesztette a fehértemplomiak elé:
1) A város polgárainak élete és vagyona biztosittatik. 2) A magyar honvédek és nemzetőrök a várost haladéktalanul elhagyni kötelesek. 3) A német polgárság annyi kezest adjon kebeléből, amennyi szerb van még Fehértemplomban. 4) E feltételek elfogadására a meggondolási idő negyvennyolcz óra.
Diadalmas hadsereg szokott ilyen békeajánlatot tenni letiprott ellenfelének. Fehértemplom földsánczai pedig még győzelmesen állottak. Skublics tehát, anélkül, hogy a meggondolásra szánt időt igénybevette volna, ott nyomban kijelenté, hogy ők e lealázó föltételeket nem fogadják el; s a várost honfiui kötelmökhöz híven, minden megtámadás ellenében az eddigi erélylyel tovább is védelmezni fogják.
Mayerhoffer összes ékesenszólását elővette, hogy az önérzetes polgárt más nézetre birja, de csábító szavai kárba vesztek.
– Majd megbánják még, hogy jóakaratú tanácsomat visszautasították, – szólt végül bosszus, fenyegető hangon.
– Olyan tanácsot, mely egyértelmű a hazaárulással, senkitől sem fogadhatunk el, – válaszolta Skublics, s társaival együtt otthagyta a szerb küldötteket.
Másnap Verseczről, Blomberg személyes vezetése alatt, egy dzsidás-század érkezett a város őrségének a megerősítésére. A lakosság természetesen hangos örömmel fogadta a nem várt segélycsapatot, s hálálkodással adózott a figyelmes ezredesnek.
Blomberg, mindjárt megérkezése után, sürgős értekezletre hivta össze a város előkelőbbjeit, „hogy, – mint mondá, – egy szerfelett fontos ügyben értekezzék velök.”
A tanácsház ódon terme csakhamar megtelt közönséggel. Ott volt a polgárság szine-java. Majd megérkezett maga Blomberg is, s barátságos kézszorítások után szót kért.
– Uraim, – kezdte el fontoskodó arczczal, – egy igen-igen jelentékeny, a város létérdekét érintő ügyben óhajtok önökhöz néhány jóakaratú szót intézni. Tehetem ezt annál is inkább, mert a mint azt a dzsidásszázad ide vezénylésével most is beigazoltam, Fehértemplom sorsa iránt meleg érdeklődéssel viseltetem. Tudomásom van a tegnapi béketárgyalásokról, – folytatá továbbá az egybegyültek feszült figyelme közt. – Megvallom, mélyen sajnálom, hogy azok eredményre nem vezettek. Azért jöttem ide, hogy én, jó barátjuk kérjem önöket: fogadják el Mayerhoffer méltányos feltételeit. Ne tegyék ki városukat a végpusztulásnak, a lakosságot a nyomornak és a háboru további borzalmainak…

Paskievics Iván herczeg, az orosz hadak fővezére.
(Eredetije a bécsi csász. udv. levéltárban.)
Nem fejezhette be mondanivalóját. A terem minden részéből tiltatkozás hangzott fel.
– Nincs szükségünk ilyen tanácsra! Nem adjuk fel a várost! – kiáltották egyszerre huszan is.
Az agg Zinzer, ki két fiával mindig ott harczolt legelől a sánczokon, haragra gyúlt arczczal pattant fel.
– Ezredes ur, – kiáltotta nehéz aczélkardját a padozathoz ütve, – ha csak ezeket akarta mondani: úgy kár volt bennünket idecsődíteni. A mig én élek, s erre esküszöm, szerb zászló nem fog kevélykedni Fehértemplom falain!
Zinzer szavainak hatása leirhatatlan. A polgárok büszkén kiegyenesedtek, mellük kifeszült, szemeikben az önbizalom és az erő lángja gyúlt ki. Aztán mint a vihar kitört a tomboló helyeslés, a riadó éljenzaj, amely, megreszkettetve a terem ablakait, perczekig tartott.
Damaszkin István, a verseczi szolgabiró, ki szintén megjelent a gyűlésen, alig tudott szóhoz jutni.
– Én csak arra figyelmeztetem az ezredes urat, – mondotta kemény, érdes hangon, – hogy a kormány biztosának tudta és beleegyezése nélkül tilos bármiféle alkuba bocsátkozni az ellenséggel. A ki ezt cselekszi, vagy ilyen tettre csábít; az a honárulás bűnét követi el. Csak erre akartam figyelmeztetni.
Blomberg vörös lett, mint a pipacs. Idegesen kapkodott aranyos gallérjához, mintha láz gyötörné.
– Én a város javát kivántam, – kezdett mentegetőzni. – S még csak annyit mondok, hogy engem ne okoljanak, ha jön a veszedelem ideje. Én mosom kezeimet.
S erre boszusan, ajkait harapdálva, minden köszönés nélkül elment.
Blomberg fehértemplomi látogatása azonban még sem végződött egészen eredménytelenül. Vitális Sándor őrnagy, nyilván az ő rábeszélésére, lemondott az őrség parancsnokságáról, s végleg elhagyta a harcz szinterét. Helyét Rácz Sándor százados foglalta el.
A fehértemplomi polgárság e vaserélye annál bámulatosabb, mert a lázadás központjában fekvő városka már az első ostrom után inséggel küzdött. Egyetlen vizimalmuk felgyújtatott a ráczok által, s így ha lett volna is gabonájok, – a mint nem volt, – azt meg nem őrölhették. A mi kevés vágómarha bennrekedt a városban: azt rég fölemésztették. A szomszédos rácz községek, a felkelőkkel tartván, még pénzért sem adtak a fehértemplomiaknak eleséget. Szerencse, hogy a külső sánczokon belől voltak szőlőik, a melyeken a borág már érni kezdett. Ez mentette meg őket az éhinségtől. S megesett, hogy még a honvédek is napokon át pusztán csak szőlővel táplálkoztak. Egy féligérett fürtöcske képezte az ebédet, vacsorát. S még sem csüggedtek.
Blitz János honvédszázados, a távollevő Rácznak gondos helyettese a bajon segitendő, augusztus 29-én hajnalban egy honvédszázadot, továbbá a Blomberg dzsidásainak a felerészét, társzekerekkel Verseczre küldötte, hogy onnan élelmet és lőszert hozzanak.
Az élelemszállitó csapatnak ozsonnatájban kellett volna hazatérnie, azonban már alkonyodni kezdett s még sem jött meg. Ekkor Blitz (később Villámi-ra magyarositotta nevét) futárt szalajtott Verseczre: megtudakolandó, hogy mi történt embereivel. A futár későn este azzal a meglepő hírrel érkezett vissza, hogy a kiküldött csapatot Blomberg ezredes a maga erősítésére táborában tartotta. Éjjel aztán az az ujabb meglepetés érte a fehértemplomiakat, hogy a dzsidás-század másik felerésze, csaknem szökve, szintén eltávozott a városból.
A rejtélyes dolgok megfejtésére nem kellett várni. Másnap, augusztus 30-án, még alig virradt, midőn egyszerre három oldalról is: Oravicza, Vrecsejág és Versecz felől, Knižanin kétezer emberrel és nyolcz ágyuval, immár harmadizben tört Fehértemplomra.
A város őrségét ezuttal csupán három honvédzászlóalj és mintegy kétszáz temesi nemzetőr képezte. De melléjök sorakozott a lelkes polgárság, amely kipróbált vitézségével most sem maradt hátra.

Rüdiger Feodor gróf, orosz tábornok.
(Eredetije a bécsi csász. udv. levéltárában.)
És ismétlődött az augusztus 18-iki rettenetes viadal. A torlaszok agyagos földje piros lett az omló vértől. Az árkok megteltek jajongó sebesültekkel, sápadt s csöndes halottakkal.
A felkelők eleintén a Versecz felőli szőlőhegyet próbálták birtokukba keríteni, a 9-ik honvédzászlóalj második százada azonban visszaverte őket. Majd a külső sánczok ostromlásához fogtak: de itt meg a nemzetőrség állott résen, s a szerviánusok ádáz támadása e helyütt is sikertelen maradt. Ekkor az egész őrség összefogott és oly ellenállhatatlan szuronyrohamot intézett az ostromlók ellen, hogy Knižanin emberei eldobálva puskát, handzsárt, rémült iramodással menekültek a földsánczok alól. Honvédeink aztán csaknem Vrecsejágig üldözték az ellenséget.
A fényes diadalhoz mérten a fehértemplomiak vesztesége csekély volt. Soraikból csak öt ember – közte a temesi nemzetőrség derék kapitánya: Teiser – esett el, huszonketten pedig kisebb-nagyobb sebet kaptak.
A szerbek ellenben csupán halottakban kétszáz embert vesztettek, sebsültjeik száma pedig tulhaladta a százat.
Blomberg ezredes a verseczi szőlőhegyről, a legnagyobb nyugalommal, szivarozva nézte végig a fehértemplomiak kétségbeejtő védekezését, anélkül, hogy mozdult volna. De még azt sem tette, hogy az ellenség üldözéséhez nyujtott volna segitőkezet, pedig egy egész dzsidás-ezred állt a rendelkezésére.
Nem alapnélküli tehát a gyanu, hogy Knižanin Blomberg tudomásával, sőt talán egyenes biztatására intézte Fehértemplom ellen ezt az ujabb ostromot; s a védelem meggyöngitése czéljából tartotta magánál Blomberg a Verseczre élelemért küldött csapatokat.
Az ostrom lefolyását élénk szinekkel festi a „P. H.” temesi levelezője, a többi közt ezeket irván:
Temesből, szept. 1. Már pittymallatkor elterjedt Fehértemplomban, hogy a vrecsejági tábor egész ereje, – mely mintegy 1500 főre tétetik – a város felé nyomul; mindenki fegyvert ragadva a torlaszok mögé; mert támadásról ezuttal szó sem lehetvén, csapataink csak védő állásra valának kárhoztatva. Az ostrom részükről erős ágyuzással kezdetvén meg, reggeli 4 órától 10 óráig tartott szakadatlanul. S midőn a felkelők már közel nyomulnak a torlaszokhoz, honvédeink a már edzett bátorságu nemzetőreinkkel teljes elszántsággal kirohanva, minden oldalról oroszlányi bátorsággal megtámadták az ellenséget és szegzett szuronynyal vevék üzőbe a csordaként szaladó rablókat, – Blitz Antal kapitány látván a pillanat fontosságát s az ellenség tökéletes megsemmisitésére használni kivánván az alkalmat, – Kolman báró Rukovina sorezredbeli őrnagyhoz fordult, kitől egy osztályt nyervén, ezekkel üzte az ellenséget csaknem háromnegyd óráig folytonosan, mig végre a nagy hőség által ellankasztott vitézek kifáradván és a lovasság által nem fedeztetvén, az üzéssel felhagyott. Tüzéreink, – kik közt néhány verseczi ujoncz kitünő ügyességgel működött, az ellenség négy ágyuját leszerelve, tökéletesen hasznavehetetlenekké tevék.
A rablókat az ismert kalandor: Nugent Albert, Bobulics exfőhadnagy és Knižanin szervián ezredesek vezérelték. Vesztességök 200-nál többre megy, holott a mienk négy halottból, hét terhesen s vagy nyolcz gyengébben sebesültből áll…
Fehértemplom hősiessége előtt még maga a barbár ellenfél is elismeréssel adózott. Kitünik ez egy szerb irónak a következő feljegyzéséből:
„A legkitartóbb és legmakacsabb ellentállásra talált a szerb fölkelés a nagyrészben németek által lakott Fehértemplomban, melynek lakossága vitézsége és oroszláni bátorsága által, melylyel magát és városukat az ostromló szerbek ellen hónapokon át fentartották, magoknak a magyar hadtörténelemben nagy hirnevet szereztek, s elleneik elismerését is kivivták.”
S mialatt Knižanin ujabb, meg ujabb támadással Fehértemplomot szerette volna hatalmába ejteni: azalatt a szent-tamási ráczok az Ó-Kéren összpontosított magyar tábor szétrobbantásán fáradoztak. A közeli Temerin, melyet Máthé ezredes tartott megszállva, augusztus 26-án és 31-én, továbbá szeptember 1-én ismételten megújuló véres csatározások középpontja volt. Sztratimirovics, a szerb hadak vezére e hadakozás közben jelentékeny előnyöket vivott ki. Temerin, úgyszintén a szomszédos Szőreg és Jarek birtokába került; Péterváradot a szeged-szabadkai közlekedési-úttól elszakitá, a tiszai vonalat pedig felszabadította.

Lüders Sándor gróf, orosz tábornok.
(A bécsi csász. udv. levéltárból.)
Hasonló kemény harczok folytak Perlasz körül a Bánságban is. Itt azonban már a szerbeknek nem kedvezett annyira a szerencse.
Perlasz, mint tudjuk, egyik középső lánczszemét képezte azoknak a félelmetes szerb táborhelyeknek, a melyek Szent-Tamástól Vrecsejágig húzódtak. A felkelők a harcztér eme részén, innen Perlasztól intézték kitöréseiket, s csaknem az egész Torontált rettegésben tartották.
Kiss Ernő, a bánsági sereg vezére e harácsolásaik közben többször közéjük ütött; augusztus 18-án Tarrasnál, augusztus 28-án pedig Écskánál szórta szét egy-egy csapatjukat. Ezek az apróbb győzelmek azonban szintén sokkal jelentéktelenebbek valának, hogysem megtörhették volna az ellenség erejét. A szerbek ugyanis, mihelyest ilyetén portyázásaik alkalmával komolyabb veszedelem fenyegette őket: sietve Perlaszra húzódtak, a hol minden további baj nélkül készülhettek az ujabb támadásra. Perlasz volt a köpü, a honnan szétrajzottak, s a mely, szükség esetén, biztos védőhelyet nyujtott számukra. Addig tehát, amig ez az erős földvár bántatlanul állott, szó sem lehetett a lázadás elfojtásáról.
Kiss Ernő maga is nagyon jól tudta ezt, de habozott megostromlásához fogni, nehogy úgy járjon, mint Bechtold Szent-Tamásnál. Végre azonban Mészáros hadügyminiszter sürgetése folytán, mégis csak rászánta magát e nehéz, de dicsőséggel kecsegtető feladat megoldására.
Perlasz földsánczai közt ez időtájt Drakulics parancsnoksága alatt, mintegy ötezer felkelő tanyázott. A torlaszokat tizenegy ágyú védte.
Az ostrom szeptember 2-án történt.
Szép, langyos, őszi idő volt. A derűs égbolton a csillagok még nem húnytak ki, a hegy-völgyes vidéket még az éj fekete takarója födte, midőn Perlasz körül elhelyezkedtek csapataink. Egyszerre aztán a közeli magaslatról megszólaltak az ütegek. A kartácsok, tűzkigyókat rajzolva, süketítő zajjal robbantak szét a sánczokon. A perlaszi táborból siettek viszonozni a tüzelést, s erre mindkét részről heves ágyúharcz fejlett ki. De a magyar tüzérek sokkal ügyesebben működtek, majd minden lövésök talált. A szerbek négy ágyúja csakhamar ott hevert végleg elnémitva, szétroncsolt kerekekkel a torlaszokon.
Az ágyúk szakadatlan bömbölése közt hajnalhasadtával végre megkezdődött a támadás. Seregeink három oldalról nyomultak előre. A lejtős földsánczokon csakhamar megvillantak a 10-ik honvédzászlóalj szuronyai. Majd jött Vetter vezetése alatt a Mihály gyalogezred, aztán a Woronieczky herczeg zöldhajtókás vadász-csapatja, végül a nemzetőrség.
A felkelők kétségbeesetten védekeztek. Eleintén puskatűzzel akarták elriasztani az ostromlókat; midőn azonban ez nem használt, handzsárjaikat kapták elő, s azzal törtek előnyomuló katonáinkra. Rémes, öldöklő harcz keletkezett. A szurony összecsendült a handzsárral. Egy-egy felszökkenő vérsugár, egy idegrázó sikoly, aztán egy tompa zuhanás jelezte itt is, amott is, végtől-végig a torlaszokon, a halál szörnyű aratását.
Csapataink szuronyrohama oly tömör, oly erős vala, hogy a felkelők nem állhattak annak ellen. Soraik bomladozni kezdtek, majd felhagyván a védelemmel, először egyenkint, aztán csapatostul futásnak eredtek.
Reggel nyolcz órakor a perlaszi sánczok ormán már a Szűzmáriás honvédzászló lengett. A felkelő őszi nap százötven szerviánus véres tetemére vetette bágyatag fényét.

Bebentoff herczeg, a kozák-ezred parancsnoka.
(Eredetije a bécsi csász. udv. levéltárban.)
A szerbek táborában leirhatatlan rémület támadt. Szétszöktek minden irányban, hátrahagyván még ágyuikat is. Maga Drakulics kétszáz emberével, a készen tartott kocsikon Titelre menekült.
A dicsőséges ostrom lefolyását a „Közlöny” nagybecskereki tudósitója ekként beszéli el:
Nagy-Becskereken, szept. 3. A perlaszi tábor csak volt, de nincs többé, mert ez a tegnapi napon dicsően bevétetett, teljesen megsemmisíttetett.
Előtte való éjjel, azaz szept. 1-én kivonult lelkes hadparancsnokunk Kiss Ernő ezredes a helyben létező katonasággal és egy telep ágyuval s egyesitvén Écskán erejét a derék Vetter alezredes vezérlete alatt állott seregekkel, másnap u. m. szept. 2-án éjfélután a tábor felé vonult 14 ágyuval. Remek haditaktikával valának fölállitva seregeink; egyenest szembe a rablókkal a Woronieczky százada, mely éppen egy nappal előbb ért városunkba, s Don-Miguel 3 százada, balról a Würtenberg és Hannover huszárság, jobbról pedig Vetter alezredes csapatjai, ugymint a Mihály ezredből 6 század, a debreczeni honvédzászlóalj, egy század bihari önkéntesek, ágyu mindenféle s fedezetül lovasság.
Öt órakor kezdték meg a mieink a támadást: egy pár ágyulövéssel köszöntik a rablókat. Ezek azonban nem valának meglepetve; sőt, mint később világosan megtudtuk, már előre értesíttettek a megtámadtatásról. Minden lehető legszorosb elővigyázat daczára is találnak eszközt és módot néhány gaz gondolkozásu lakói a városnak tudatni mindent a rablókkal, mi csak városunkban történik; csóvákat gyujtának fel a kertekben s azzal adák tudtul a másnap bekövetkezendett támadást. Igy már készen várták seregeinket, az ágyulövéseket tehát rögtön viszonozták. A mieink egyre nyomultak előre a sánczok felől; elsők voltak a Mihály gyalogosok, kik fölhágtak a sánczokra, majd a honvédek, a Woronieczkyek, Don-Miguelek, balról pedig a huszárság előnyulván, négy tűz közé valának a rablók szorítva.
A rendes katonaság, honvédek, továbbá a bihariak, kik fedezetül használtattak, oroszlánként vívtak. A tüzérek remekül, felségesen lőttek, rémületbe hozák a rablók táborát, akik futni kezdtek s mivel az ütközetet készen várták, a készen állt kocsikra felugrálva, szaladásnak indultak. A mieink semmivé tevék az egész tábort… A rablóknak csak egy némelyek szerint két ágyujok maradt, tüzéreik közül többeket ellőttek, 2–300 körül, köztük sok szerviánust iszonyu vitézséggel lekaszaboltak. Ott feküsznek a gazok a sánczokban, elvevék méltó jutalmát gaz törekvéseiknek. A megfutott rabló-tábor Perlaszon keresztül részint Titelre, hová maga Drakulics eszeveszetten futott két századával, részint Csentára, részint haza futottak. Katonaságunk szép csendesen egész Perlasz alá ment, a német lakosság fehér zászlókkal jött ki, katonáinkat mint megváltójukat éltetve, esdekelve, könyörögtek irgalomért. Kiss főparancsnok egy telep ágyuval, egy osztály lovassággal és a Mihály gyalogsággal bement a városba, itt egy rácz sem vala látható, fölkutatott mindent és Berkits nevü kereskedőnél a pinczében talált 20 mázsa lőport s 68 ezer töltést, s ezeket is magához vevén, miután a sánczoknál, melyeknek behuzatása az oda kiparancsolt pár száz egyén által azonnal elkezdetett, katonaságot hagyván hátra estvéli 6–7 óra közt bejött városunkba…
Az ellenségtől összesen tiz ágyu vétetett el, melyek a főtéren állitvák fel. A nép bámulván az ágyukat, alig akará hinni, hogy azok rablóktól vétettek el s ámulva kiálták:
– Hiszen ezek császári és királyi ágyuk!
Fájdalom azok. Rablók kezében ellenünk, a hű magyar nép ellen használtattak; a kamarilla eszközölte, hogy ellenünk használtassanak. Hol vannak ég villámaid, hogy örökre elhomályosítnád szemeiket a gonoszoknak, hogy ne látnák többé napodat!…
Kiss Ernő az ostrom részleteiről két rövid jelentésben számolt be a hadügyminisztériumnak.

1849-ben Magyarországon forgalomban levő orosz pénzek és orosz érdemrend.
(Az 1848-iki orsz. ereklye-muzeumban őrzött eredetiek után.)
Az első jelentés igy szól:
Nagybecskerek, szept. 3-án. Tegnapi rövid tudósitásom folytán jelentem, hogy az elsánczolt perlaszi tábort három órai ostrom után elfoglalván, az ellenség tüzérei hősiesen elszánt seregem által mindnyájan leszuronyoztattak. Kik az ellenállók közül meg nem ölettek, futásnak eredtek, s ez hihetően meg fogja rettenteni a határvidékieket.
Két egyfontos, öt háromfontos és két hatfontos ágyun kivül egy bombaágyu és nagy mennyiségü lőszer foglaltatott le és több hatfontos ágyu leszereltetett. Az elfoglalt ágyuk közül hatból egy telepet alakitok.
A megtámadás tervét, a tett rendelkezéseket és megtámadás részleteit, valamint azon tisztek, altisztek és közvitézek neveit, kik ezen jeles, de elszánt ütközetben magokat különösen kitüntették, akkorra fogom bejelenteni, midőn a részletes tudositásokat összeállítandom; addig is különös dicsérettel emlitem az ostromló gyalogság parancsnokát: Vetter Antalt, a Mihály nevü ezred alezredesét, ugyszinte táborkari tisztemet, Kolmann 52. sz. magyar ezredbeli kapitányt, ki terjedelmes szakkörében a legczélszerübb intézkedéseket tette.
Magyarország jelen viszonyaiban a győzelem elhatározó lehet. Az elsánczolt tábor bevétele után hadamnak egy részével Perlasz felé nyomultam, mely helységet a rácz népségtől elhagyatva találtam. A helységben, melyet minden tekintetben kiméltem, még 30 mázsa lőport találtam…
Másik jelentése pedig, melyben különösen Woronieczky herczeg vitézségét emeli ki, ekként hangzik:
Nagybecskerek, szept. 3-án 1848. Kedves kötelességemnek ismerem bejelenteni, mikép parancsnokságom alatt álló herczeg Woronieczky pesti önkénytes két vadász-század, ugy a csatában résztvett bihari nemzetőrök és az aradi tüzérek jóllehet csak ujonczok, a tegnapi perlaszi csatában oly kitünő bátorságot és komoly elszántságot tanusitottak, mely a legnagyobb dicséretre érdemes.
Herczeg Woronieczky lováról leszállván, seregét személyesen vezette az ostromba, Kiss Pál, porosz herczeg Mihály ezredbeli kapitány a vitézséggel vezérlett bihari nemzetőrséget annyira buzditotta, hogy e tökéletlenül fegyverzett derék nemzetőrök halálmegvetéssel követték a sorkatonaság szép példáját, mert az ellenséget egy sűrü erdőből és nádasból kiüzvén, legjobb sikerrel még az ostromban is részt vettek; ezen bátorság annál dicséretesebb, mivel a fegyver-forgatásban Kiss Pál kapitány fáradozásai mellett csak most gyakoroltattak.
A pesti vadászseregben a lelkesedés oly nagy és enyészthetlen, hogy a kórházba érkezett sebesültek és csonkitottak is még mindég kiáltották: „éljen a magyar!”
Itt, Perlasz ostrománál, – mint Kiss Ernő jelentéséből is látjuk – vonta magára legelőször a közfigyelmet kiváló szakképzettségével és halálmegvető bátorságával Vetter Antal (szül. 1803., † 1882.) a későbbi tábornok, aki ekkor a Mihály orosz nagyherczegről nevezett 37. gyalogezrednél mint alezredes szolgált.
A kormány, – a mely kivált kezdetben nagy híjával volt a hadtudományilag képzett megbizható erőknek, – mindjárt Perlasz bevétele után a működés széles terét nyitotta meg számára. S Vetter, majd mint önálló parancsnok, majd mint tábornok, aztán mint helyettes hadügyminiszter, majd pedig mint hadvezér mindenha teljes odaadással szolgálta a nemzetet.

Részlet Perlasz ostromából.
(Egykoru kép.)
Vetter magas, szikár növésű férfi volt; jellemére tiszta, becsületére kényes, teendőiben pontos és lelkiismeretes. Kortársai a legjobb sztratégák egyikének tartották. Haditervei tényleg ritka éleslátásra és széleskörű szakismeretre vallottak. De ezek daczára inkább csak az elmélet embere maradt; mások mindig nagyobb sikerrel tudták keresztülvinni terveit, mint ő maga.
Vetter sorsa a szabadságharcz leveretése után ugyanaz volt, mint annyi más társáé. Elkerülte ugyan a bitót, de nem kerülhette el a számüzetést. Majdnem két évtizedig bolyongott idegen országokban, idegen népek közt, küzdve ezer bajjal és inséggel. A koronázás után végre ő is hazajöhetett; s előbb Pozsonyban, majd Budapesten lakott. A gondviselés kivételes hosszú élettel áldotta meg; csaknem 80 éves volt már, midőn a halál keze, – 1882. julius 26-án, – szeliden és kimélettel örök álomra zárta le szemeit.
Perlasz bevétele, mely az első számottevő komoly győzelem volt, mindenütt, de különösen Budapesten ujjongó lelkesedést keltett. A belügyminiszter mindjárt a hir vétele után a következő kiáltványt bocsájtotta ki:
 
A PERLASZI tábort seregeink bevették.
Folyó hó 2-án reggel 4 1/2-kor KISS ERNŐ ezredes a lázadók perlaszi táborát megtámadta. Csak két órai ostrom után a tábor vitéz seregünk által bevétetett.
Az ellenségnek a sánczokban 90 halottja maradt. Elvétetett hét álgyu, sok lőszerrel terhelt szekerek. Sokan elfogattak.
Seregünkből kevés a sebzett, köztök a 10-ik honvédi zászlóalj őrnagya Szemere Pál, kit hasba két golyó talált.
Jelesül viselte magát a Dom Miguel sorkatonaság, a 10-dik honvéd-zászlóalj, és herczeg Voronyeczky vadászcsapatja.
Seregeink visszatartózhatatlan harczvágyának köszönhetni e diadalt, és Kis Ernő lelkes vezérletének.
A lázadókat még folyvást üzik katonáink. Ezért részletes tudósitás csak a csata bevégzésével adathatik.
Budapest, sept. 4. 1848.
SZEMERE BERTALAN
belügyminister.
 
A közönség mohó érdeklődéssel olvasta az értesitést. Kiss Ernő nevének a dicsőitésétől visszhangzott minden utcza. A csüggedő szivekbe visszatért ismét a remény, s fellobogott a hunyó harczikedv.
De a perlaszi kudarczon kivül még egy ujabb vereség is érte a szerbeket.
Maderspach jobban érezvén magát, megszakitotta szabadságát és visszatért Fehértemplomba. A polgárság nagy örömére ismét ő vette át a parancsnokságot. A hős védő, hogy városát a folytonos nyugtalanításoktól megszabadítsa, merész lépésre határozta el magát. Krusicza és Kusics, e két bandita-fészek megtisztitása után, szeptember hó 7-én a veres sipkások három századával megtámadta a vrecsejági-tábort, s rövid küzdelem után szétszórta azt.
Az örömhirt az ütközet egyik részese a következőkben adja tudomására a „Közlöny” olvasóinak:
Fehértemplom, szept. 7. Vrecsejág nincs többé! Ma reggeli négyórakor seregünknek a város oltalmától nélkülözhető része három csapatban indult meg a félév óta csak rablók bitor használatában lévő utakon. Látásunk a falvakban félelmes kiáltozást idézett elő s kétezer lépésnyi távolságban lövéseket hallánk. Mi lövés nélkül csatárlánczczal nyomulnánk előre s a falutól hatezer lépésnyire hat ágyulövést tevénk.
Az ostromlottakat mindjárt az első lövés futásnak riasztotta, mi pedig ellentállás nélkül a helységbe nyomultunk, melyet egészen üresen és elhagyatottan találtunk; egyetlen egy rácz volt vakmerő lövést tenni, ki azonban rögtön leszuronyoztatott. Mire a falu tulsó végét elértük, mögöttünk az egész lángbaborult s nem hiszem, hogy egyetlen ház is maradt volna fel, amely embereink dühét kikerülhetné.
Ez alkalommal is, mint már több izben is tapasztalnunk kellett, mennyire nincs kiegészitve a győzelem, ha lovasság hiányzik. Egyetlen egy futásközben összedőlt ráczot tudtunk elfogni, a többit utolérhetetlenné tette a félelem. Ha lovasságunk van: az egész tábort mint juhokat behajtjuk s ez által még nagyobb rémülést okozván, egy csapással az egész vidéket megtisztíthattuk volna…
Maderspach sok szolgálatot tett még a nemzet ügyének. Sajnos, a szabadságharczot nem küzdhette végig. A téli hadviselés egészen aláásta az erőslelkű, de gyönge szervezetű ember egészségét. Pancsova ostroma közben meghült, s rövid szenvedés után, az alvidéki magyar sereg mély gyászára, váratlanul elhunyt. A sors megtagadta tőle, hogy ott veszítse életét – ha már halnia kellett, – a csaták viharában vitéz csapatjai élén. Porladó tetemei Zsombolyán pihennek. A rémuralom hazafias hűségét még a sirban sem tudta feledni és megbocsátani. Haynau, a győztes kamarillának ez a hitvány pribékje, ki akarta ásatni sirjából, hogy bitóra akasztassa holttestét.
Perlasz és Vrecsejág megostromlása kétségtelenül súlyos vereség volt a felkelőkre nézve. De ezzel a lázadás zsarátnoka nem aludt ki; sőt csakhamar, a kamarilla gondoskodása folytán, ujolag még nagyobb lángra lobbant.
Az eddigi csatározás tehát jóformán csak előjátékát képezte a bekövetkezendő véres napoknak. Afféle próba-háború volt ez csupán: a rekaczió és nemzet első komoly mérkőzése.
S ez a próba-háború a magyar csapatoknak kétségtelenül csak hasznára vált. A honvédség egyes zászlóaljai legalább keresztül mentek immár a tűz-keresztségen. De a nemzetőrség is bátrabb lett; s mig eleintén húzódozott a veszélyes hadiszolgálattól, most már derekasan megállta helyét.
Volt azonban még egy másik jó haszna is e próba-háborúnak. Alvidéki seregünk lassankint kezdett megtisztulni az ellenséges és idegen főtisztektől. Bechtold báró, Perczel vádjai következtében lemondott a vezérletről; példáját nem sokára követte Blomberg is, a ki feladván Verseczet, egész dzsidás ezredével átment az osztrák táborba.
Érdekes, hogy később maga Mészáros is elismerte a Bechtold ellen felhozott vádak alapos voltát.
„Nem akarom, – igy szól emlékirataiban, – kétségbevonni Bechtold generálnak akkori jószándékát, hanem mindannyi mozdulatai, vagy oktalanok voltak, vagy úgy intézvék, hogy idő muljék és mi sem tétessék.”
Bechtold távozása után az alvidéki sereg vezérletét ideiglenesen maga Mészáros vette át, aki lelkes buzgalommal fogott uj feladatához, de a hadiszerencse mostohául bánt vele.
E próba-háborút aztán csakhamar követte a nagy mérkőzés. Az élethalálharcz a nemzet és a kamarilla közt.

Udvari futár Jellasicsnál.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT