III. Jellasics betörése.

Teljes szövegű keresés

III. Jellasics betörése.
Hiábavaló kisérletek a horvát víszály elsimitására. – János főherczeg. – Az osztrák kormány emlékirata. – A drávamelléki magyar sereg. – Ottinger. – Az országgyülés száztagu küldöttsége Bécsben. – V. Ferdinánd nem akarja szentesiteni a honmentő törvényjavaslatokat. – Jellasics visszahelyeztetik báni méltóságába. – Forrongás Pesten. – Batthyány lemondása. – Széchenyi István gróf, kétségbeesvén a haza sorsa fölött, megőrül. – Kossuth és Szemere vonakodnak letenni tárczáikat. – Jellasics betörése, kiáltványai. – A horvát tábor, rablások. – Jellasics elfogott levelei. – Ottinger árulása.
Jellasics lázas hadikészületei mindinkább elvonták a figyelmet az alvidék csatasikjairól. A közönség tekintete a Dráva felé kezdett irányulni, a honnan a szerb lázadásnál sokkal nagyobb veszély fenyegette a magyar nemzetet.
A kamarilla, cselszövényeivel odáig érlelte a dolgokat, hogy a horvátokkal való békés megegyezés, a magyar kormány minden igyekezete daczára, lehetetlenné vált. Immár csak napok kérdése volt, hogy Jellasics Varasdnál összegyüjtött martalócz hadaival betörjön az országba.
A magyar kormány, mint tudjuk, a horvát viszály kiegyenlitésére, a király megegyezésével, János főherczeget kérte fel. A főherczeg elvállalta ugyan a közvetitést, de mindjárt a legelső lépésével elárulta, hogy a reakczió törekvéseinek nemcsak részese, hanem buzgó előmozditója is.
A kormány ugyanis arra kérte fel őt, hogy utazzék Horvátországba; s ott, mint az uralkodóház tagja, megjelenésének tekintélyével és szavának súlyával vágja utját a pártütő Jellasics további üzelmeinek. A főherczeg azonban e helyett, mintha csak két egyenjogu fél villongásának a kiegyenlitéséről lenne szó, a meddő alkudozások utjára terelte az ügyet. Levelet intézett István nádorhoz, a melyben arról értesiti, hogy a helytartósággal járó bokros teendői miatt, miként igérte, sajnálatára, immár nem mehet Zágrábba; legjobb lesz tehát, ha a magyar kormány egy-két tagja Bécsbe jön, s itt nála kisérli meg Jellasics bánnal a viszály elintézését. A főherczeg Jellasics bárót is értesitette e körülményről, s miheztartás végett tudomására adta, hogy siessen azonnal a császárvárosba, mihelyt hivatni fogja.
A „kedves bán”, – a mint a főherczeg levelében nevezte, – nagyon jól tudta, hogy a magas közvetitő az ő pártjukon áll, s az alkudozás ürügyével csak időhaladékot akar nyerni, mig az olasz harcztérről hazarendelt végvidéki zászlóaljak megérkeznek.
Hiszen a horvát tartománygyülés, – melyet a király tilalma ellenére Jellasics csak azért is összehítt, – már előzőleg, junius 10-én tartott ülésében olyan követelésekkel állott elő, a melyek eleve kizárták a békés megalkuvást. Ez ujabb követeléseik a következő pontokból állottak:
1. Semmisíttessenek meg a magyar kormánynak reájuk nézve sérelmes rendeletei, a mostani ideiglenes helyi kormányzat erősíttessék meg, jövőre pedig egy országos hatóság (derzavno viece) engedélyeztessék a bán elnöklete alatt, melynek tanácsnokait a bán előterjesztésére a felség nevezi ki. E hatóság a bécsi kormánynak lenne alárendelve; s egészen függetlenül a magyar miniszteriumtól, a tartománygyülésnek felelős.
2. A pénz-, had- és kereskedelem ügyeit az egész birodalomra nézve egy felelős összminiszterium vigye Bécsben.
3. A határőrvidék polgári ügyekben az országos hatóság alatt álljon, a királyságok katonai parancsnoka a bán legyen.
4. A hivatalos nyelv nemzeti legyen.
5. Az összbirodalommal való viszonyok tekintetében Horvátország aláveti magát a központi birodalmi gyülésnek, s e czélból oda négy követet küld.
6. Dalmáczia egyesittessék a horvát-szlavon királysággal, a szerb vajdaság Alsó-Steyermark, Karinthia, Krajna, Isztria és Görcz hozassanak szorosabb viszonyba a Kapcsolt-Részekkel.
8. A magyar királyság népeivel való barátságos viszonyt a pragmatica-sanctió értelmében s a magyar korona alatt élő minden nemzetiségek szabadsága, egyenlősége és testvérisége alapján továbbra is fenn kivánják tartani. De hogy miképen történjék ez meg, ezen országok nemzete azután fogja meghatározni, midőn ezen igazságos kivánatai ő felségétől teljesittetnek, s Magyarország valódi helyzete az összállammal szemben világosan kivehető leend.
8. Az országos hivatalnokokat a király helyett a bán nevezze ki, utólagos megerősités mellett.
9. Mig az uj törvénykezési rend életbe nem lép: a magyar főtörvényszékekre felebbezni ne lehessen.
10. Kulmer Ferencz a fölség oldalához a királyságok képviselőjéül választatik.

Orosz katonaság.
11. Pozsega, Verőcze és Szerémmegyék, a gradiskai és péterváradi ezredek; továbbá a fiumei, buccari-i és tengerparti kerületek, Horvátország kiegészitő részeit képezzék.
Az illirizmus, – a melyen az egész horvát mozgalom alapult – e követelésekben, mint látjuk, immár alig csillan meg, de annál erősebben domborittatik ki az összbirodalom eszméje.
S ez a szembeötlő irányváltozás kizárólag a Jellasics műve, aki mióta diktátor lett, egészen megváltoztatta eddigi viselkedését és modorát. Az illir-ábrándok dédelgetésével egyszerre felhagyott, s Gáj Lajost, az illirismus meginditóját lassanként leszoritá a cselekvés teréről. Kezdte lehányni magáról a szabadsághős csillogó jelmezét; s szavaiban, cselekvéseiben mindinkább előtünt az önző és rideg zsoldos, aki csak azért kaczérkodott az illir-eszmével, hogy a kamarilla táborába terelje a horvátokat.
S az elkábitott műveletlen tömeg, nem gondolván a saját nemzeti érdekeivel, mint a holdkóros vakon ment utána. A tartománygyülés hasonlóképen Jellasics delejes befolyása alatt volt, s jóformán már csak arra szolgált, hogy a népakarat csalékony látszatával ruházza fel a bán önkényes törekvéseit.
Az udvari-párt fokozódó buzgalommal dolgozott a kezére. Értesité mindenről, ami a király környezetében történt; s viszont Jellasics is ugyszólván nap-nap mellett részletes jelentésekkel számolt be tetteiről Ferencz-Károly főherczegnek. Az „Östreichische Zeitung” szinte dicsekvőleg irta: „Mióta a bán őnagyméltósága hivatalát folytatja, egy lépést sem tett olyat, melyről felsőbb helyre hivatalos jelentést ne tett volna, s mostanáig egy lépése sem rosszaltatott.”
Budapesten mindezt igen jól tudták, sőt értesülve valának arról is, hogy János főherczeg támagatására immár komolyan nem számithatnak. A kormány mindazonáltal nem akarta kisérlet nélkül hagyni a kibékülésnek ezt a kinálkozó eszközét sem. A főherczeghez, a nádor utján, rövid emlékiratot intézett, a melyben kifejti, hogy közbenjárásának csak a miniszterium által javasolt alakban lehet sikere. Utazzék tehát – mint igérte – Zágrábba, s ott személyesen, élő szóval világositsa fel a népet és a hatóságokat a valódi helyzetről. Jelentse ki előttük, hogy az uralkodó-ház Jellasicsot nem tekinti többé bánnak, s pártütését elitéli; óhajtja, sőt egyenesen kivánja, hogy a horvát nép a magyar kormány iránt engedelmességgel legyen; ámha jogos panaszuk van: forduljanak az országgyüléshez, a mely azon lesz, hogy sérelmeik orvosoltassanak.
Egyedül e módon lehet még elejét venni a polgárháborúnak, – igy szól aztán az emlékirat. De hogy ez valóban sikerüljön, a főherczeg személyes megjelenése múlhatlan Horvátországban. Irás általi közbenjárás czélra nem vezethet, az mind gyanusittatni fog, mint eddig ő felsége kéziratai gyanusittattak.
A pártütés vezéreivel való érintkezésnek sem lehet semmi eredménye. Bizonyitja ezt Jellasicsnak és társainak Insbruckban fogadtatása, mi a pártütők elbizakodását csak még magasabbra hangolta.
E felett, miután ő felsége a junius 5-iki zágrábi gyülést törvénytelennek nyilvánitotta, báró Jellasicsot pedig mint pártütéssel vádolt egyént fölfüggesztette: a zágrábi gyülés küldöttségével és Jellasics báróval ő felsége kormánya alkudozásokba nem ereszkedhetik; különben sem tekinthetvén őket a horvát nemzet oly képviselőinek, kik annak kivánatait jogszerüleg tolmácsolhassák. Itt csak a király részéről bocsánat és feledés; Jellasics részéről pedig a hűséghez és a törvény iránti engedelmességhez való visszatérés, nem pedig alku állhat egy vonalban.”

Marckhót, Puky Miklós, Ostróvszky
A szabadságharcz nevezetesebb magyar szereplői a polgári osztályból.
A kormány, – mint ez emlékiratból is látjuk, – a horvát nép iránt a legutolsó perczig jóindulatú engedékenységgel viseltetett. Még most is, a pártütés zászlójának nyilt kibontása után, kész volt közbenjárni, hogy a magyar nemzet keblére fogadja a megtévelyedett testvéreket.
És ha János főherczeg a kormány tanácsa szerint jár el: a szakadás valószinüleg még mindig elkerülhető lett volna. A főherczeg azonban makacsul ragaszkodott abbeli nézetéhez, hogy a viszály kiegyenlitése tárgyalás alapjául szolgáljon, s a találkozó Jellasics és a kormány megbizottjai között, Bécsben legyen.
A miniszterium, a nádor rábeszélésére, hogy békés szándokának ujabb további bizonyságát adja, még e lealázó kivánságba is beleegyezett. István főherczeg és Batthyány gróf julius 27-én legott Bécsbe utaztak. Jellasics már ott volt, s ezuttal is megkülönböztető kitüntetésekkel halmoztatott el az udvar által. Zsófia főherczegasszony ebédet adott a tiszteletére.
Harmadnap, julius 29-én János főherczegnél megtörtént a találkozás. Rövid, hideg és eredménytelen volt. A bán hányaveti modora mindjárt a kölcsönös üdvözlés után, kellemetlen benyomást keltett.
– A fenséges főherczeg parancsára eljöttem ugyan, – szólt kihivó hangon, – de előre tudom, hogy összejövetelünknek kivánatos eredménye nem igen lesz. Én ugyanis a horvát nemzetgyülés megmásithatlan határozatához képest csak az itt bemutatott föltételek alapján bocsájtkozhatom érdemleges tárgyalásba.
S ezzel irásba foglaltan bemutatta e következő három pontot:
Először, a magyar pénzügy, hadügy és külügy Bécsben az összbirodalom kormánya által kezeltessék;
másodszor, a horvát nemzetiségnek és a horvát nyelvnek adassék meg a tökéletes egyenjoguság ugy a belkormányzatban, mint a közös magyar országgyülésen; és
harmadszor, a délvidéki szerbek összes kivánságai teljesíttessenek.
Mindjárt a legelső pont, mely hazánknak az összbirodalomba való beolvasztását czélozta, olyan vala, hogy jogfeladás nélkül e követeléseknek még csak elméleti vitatásába sem ereszkedhettek a magyar kormány megbizottjai.
Batthyány gróf csak néhány szóval, röviden válaszolt:
– Sem az országgyüléssel, sem a pártommal szemben, – ugymond, – nem vagyok azon helyzetben, hogy e pontokat, ugy a mint formuláztattak, elfogadhassam.
Maga a nádor is hasonló nézeten volt, s szintén kijelenté, hogy az előterjesztett alapon még tárgyalásokba sem bocsátkozhatnak.
Jellasics felfuvalkodottsága, – mint Frey irja, – még a türelmes és szelidlelkü Batthyányt is annyira kihozta sodrából, hogy távozásakor köszönés helyett e szavakkal fordult a bánhoz:
– Viszontlátásra tehát a Drávánál!
– Nem a Drávánál, hanem a Dunánál! – vágta vissza a bán fennhéjázó dölyffel.
A béketárgyalások végleg megszakadtak. János főherczeg másnap Frankfurtba utazott, hogy elfoglalja a német birodalom kormányzói méltóságát. Közvetitő szerepe, melyre csak azért vállalkozott, hogy a reakczió a szervezkedésre időt nyerjen, ezzel befejeződött.
De véget ért az udvari-párt tartózkodása is. A kamarilla, mint láttuk, már Radeczky custozzai győzelme után egész leplezetlenül fordult ellenünk. Latour gróf, az osztrák hadügyminiszter immár nemcsak pénzzel látta el Jellasicsot, hanem hadiszereket is szállitott részére. Gráczból tizenhat ágyut küldött neki, Laibachból pedig megfelelő tüzérséget. Az olasz harcztérről nem kevesebb, mint huszonnégy határőrvidéki zászlóalj indíttatott úrnka a bán táborának az erősitésére.
Ámde az agg király alkotmányhűsége, noha akaratának nem tudott érvényt szerezni, mindezideig e nagy tusában mégis csak erősségünkre szolgált. A kamarilla feszélyezve érezte magát cselekvéseiben. Fondorlatokhoz kényszerült folyamodni, hogy czéljához közelebb jusson. Most már erre sem volt többé szüksége. Addig-addig rémitgette a magyar nemzet forradalmi törekvéseivel a félénk és gyönge fölfogásu uralkodót, mig egészen elfordult rokonszenve és hajlandósága igazságos ügyünktől.
A kormány, mint tudjuk, a honvédő törvényjavaslatok szentesitésének kisürgetése végett két tagját: Batthyány grófot és Deák Ferenczet Bécsbe küldötte. A két miniszter napokon át járta a megalázkodás tövises utját, anélkül, hogy eredményt tudott volna elérni. Még csak kihallgatáshoz sem juthattak. A Burg vaspántos tölgyfakapui végleg bezárultak a magyar nemzet küldöttjei előtt. Az ódon császári lakban immár Debelhoff osztrák miniszterelnök, az udvari-párt teremtménye volt a szivesen meghallgatott tanácsadó.
Eleintén sokan azt hitték, hogy Jellasics saját kezdeményezésére, csupa túlbuzgóságból sorozta a békepontok közé a hadügy, pénzügy és a külügy összpontositását. Hisz ez a kérdés voltakép nem is tartozott a horvát sérelmek közé. Csakhamar kiviláglott azonban, hogy a bán egyenesen a kamarilla megbizásából cselekedett igy. Az udvari-párt minden áron az eddig követett törvényes út elhagyására akarta kényszeriteni a magyar nemzetet. Ez pedig a legkönnyebben az összbirodalom eszméjével vala elérhető. Nagyon jól tudta, hogy a nemzet, kivált mostan, midőn a polgárháboru dúl térein, semmi körülmények közt sem egyezhetik abba, hogy kardja és pénze fölött a bécsi központi kormány rendelkezzék. A magyarság tehát bizonyára elkeseredetten védekezni fog e törekvés ellen; s védekezése közben lobbanékony és heves természeténél fogva könnyen túlzásokra ragadtatja magát. S ime, csaknem magától előáll az ok és ürügy a trónvédő bán fegyveres támadására. Jellasics, a többi lázadó nemzetiségek támogatásával aztán egyenest Pest felé vonul. Mikor a zavar tetőpontra hág: egyszerre közbeszól maga a császár. Ha a magyarok békét akarnak: ugy meg kell hajolniok az udvari-párt föltételei előtt; ha ellenben, ami valószinűbb, a király közvetitése daczára tovább hadakoznak: ez esetben lázadóknak fognak nyilvánittatni, akik a birodalom minden hatalmi eszközével megfékezendők. Ez volt az udvari-pártnak – mint Rüstow is megerősiti, – titkos politikai és haditerve.
Épp ezért a bán által jelenetezett alapon tovább folytatták a kötekedő játékot. Most már egy uj szereplő: a bécsi miniszterium lépett a színtérre. Debelhof, kormánya nevében egy emlékiratot nyujtott át az uralkodónak, a melyben hosszu közjogi okoskodások kapcsán az fejtetik ki, hogy a magyar nemzet jelenlegi törekvései mennyire vészthozók az összbirodalomra nézve.
A memorandum, amely „Emlékirat a Magyarország és a többi osztrák tartományok közt fennálló egységi kapcsolat iránt” czimet viseli, főleg annak a bebizonyitására törekszik, hogy a hadügyek és pénzügyek kormányzásában való egységet Magyarország és az osztrák tartományok között már a pragmatika sankció megállapitotta.
… A pragmatica sanctiónak kifejezése, – igy hangzik az emlékirat ezen része, – mindenkor oly érthetőnek, oly tökéletesnek tartatott, hogy e felett soha kétség nem támadt. Egység a legfőbb álladalmi kormányban, az összes fináncz-ügy vezetésében, a hadsereg tartásában és vezényletében, – a monarchia szétbonthatatlanságáról szóló álladalmi alaptörvények kifolyásai valának. Magyarország a külföld irányában Ausztriától soha el nem volt különözve, soha elválhatónak nem tartatott, soha külön nem képviseltetett. Ausztria nemzete alatt sohasem maga az osztrák főherczegség, hanem azzal egyesitve Magyarország is fellépett az európai nagyhatalmak körébe…
Ebből a valótlan és hamis alaptételből folyólag azt a tanácsot adja a koronának, hogy a magyar független hadügy- és pénzügyminiszterium haladéktalanul a bécsi központi miniszteriumba olvasztandó; azokat a változtatásokat pedig, melyek Magyarország alkotmányos életében márczius óta történtek, különösen az 1848 : III. 2. törvényczikket, mely az összbirodalom eszméjének oly nagy ártalmára van, mielőbb meg kell szüntetni. Megteendő az annál inkább, – igy biztatják az uralkodót, – mert őfelsége márczius 15-én az osztrák-német tartományok számára is alkotmányt igérvén, „e percz óta a törvényhozó hatalom nem vala, mint régente, kizárólag az uralkodónál”, s igy a császárnak jogosultsága sem volt engedményeket az összbirodalom egy részének nyujtani.

Bem a bécsi barrikádoknál.
(Egykoru rajz.)
Az emlékirat aztán a vádak egész özönével illeti a magyar kormányt, majd az összbirodalom eszméjének megvalósitását sürgetvén, ezen szavakkal végződik:
Az ausztriai császárságtól különvált magyar királyságnak létezését politikai lehetetlenségnek kell nevezni. Ezen két tartomány és annak népei sokkal belsőbb és sürűbb érdekletekben állanak, ezeknek lakói a belső társaséletnek számtalan fonalával századokon át sokkal összébb foglalvák, mitsem hogy ennek különválasztása veszélyes rázkodás nélkül megtörténhetne…
Ausztriának gyengülésével, annak két oly részre leendő osztásával, mely közül mindegyik saját külön járna: a császárság és Magyarország mind benn, mind a külföld irányában oly erőtlenségre sülyedne, hogy abból szükségképen az európai egyensúly megzavarása következnék, s azon külföldi hatalmak, kiknek érdekében áll ezen egyensúly fenntartása, Ausztria gyengülését el nem tűrnék.
Mindezekből kiderül, hogy minden áron szükség a magyar kormánynak 1848-iki márczius óta felvett intézkedéseit az összes monarchia szükségei, ugy a pragmatica sanctio értelme és szavai szerint megváltoztatni, s az ausztriai német miniszteriummal egyetértőleg oly készületeket tenni, miszerint a monarchia egysége biztositva, a pragmatica sanctio czélja tökéletesen elérve legyen, s a közös legfőbb státuskormány ismét visszaállittassék…
Az osztrák kormány ilyetén nyilt állásfoglalása elvégre nem lephetett meg senkit. Hiszen Debelhoff csak a megjelölt nyomon haladott. Folytatta az eddigi szokásos ármánykodást. Fellépésének modora volt csupán uj és szokatlan, de a vágy, a törekvés a régi közösügyes forrásból bugyogott.
Általános és mély megdöbbenést keltett azonban az a szomoru valóság, hogy immár maga a koronás király is helyeselte az összeolvasztás eszméjét. Erre vall István főherczeg-nádorhoz intézett következő levele:
Kedves Úröcsém Főherczeg István!
Bécsben létező miniszteri tanácsom egy emlékiratban, melyet Kedvességeddel ezennel közlök, mindazon bájos állapotot kifejtette, mely az utolsó pozsonyi országgyülés óta, különösen a magyar miniszterium részéről követett irány által, az összes birodalmat már-már fenyegeti, és mennyire sürgetős szükséggé vála a hasonlás kikerülése végett egymást megérteni és a minden oldalról tagadhatatlan támasztó pontnak elismert pragmatica sanctiót teljes kiterjedésében és hatásában érvényessé tenni.

Görgei Arthur a sereg élén.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
Az én osztrák miniszteri tanácsom már 1848-ik május 10-én, mint ez Kedvességed előtt tudva van, oly ajánlattal fordult a magyar miniszteriumhoz, hogy bizonyos, az összves birodalmat és a kölcsönös viszonyokat illető állapotok iránt ezentul egyetértésbe s közös tanácskozás és tárgyalás által összeegyezésbe lépjen.
Az én osztrák-német miniszteriumom most ujra ezen útra lépést hiszi ajánlatba hozni, hogy egyrészről oly elhatározó intézkedésbe egyesüljön, mely által a Lajtán túl és inneni álladalmi kormánynak egysége biztosittassék, másrészről pedig a Magyarország és a hozzátartozó királyságok és őrvidék közt létező és már sietős határozatot igénylő viszálkodások békés úton elintéztessenek.
Ez utóbbira nézve eddigelé reményleni lehetett, hogy nagy Úrbátyám Főherczeg János a reá 1848-ik junius 19-én bizott közbenjárói tisztet szerencsésen bevégezendi; azonban ennek időközben a német birodalom kezelésére történt hivatása, a Magyar- és Horvátország közti alkudozásokat nemcsak félbeszakitotta, hanem annak most egyhamarjába lehető megujitását is lehetetlenné tette, ugy, hogy az altiszai és dunai háborgásoknak és erőszakoskodásoknak fenyegető öregbedése miatt, én már most továbbra nem halaszthatom, hogy Bécsben létező miniszteri tanácsomnak a véres küzdelem megszüntetésére irányzott ajánlatait Kedvességeddel, oly felszólitással ne közöljem, miszerint azokat a magyar miniszteriumhoz tüsténti megfontolás és méltányolás végett utasitsa. Ugyanis az előmbe terjesztett ajánlatok nyomán, melyektől jóváhagyásomat meg nem vonhatom, a magyar miniszterium némely tagjainak mihamarább Bécsbe kellene jönni, hogy az emlitett kettős czélzásu alkudozásokat, az én osztrák-német miniszteriumommal azonnal megujitsák. Mivel azonban a horvát kérdésre nézve érett vigyázattal békés uton, csak ugy lehetne tartós kiengesztelést reményleni, ha minden halasztás nélkül békés állapot jelentetik ki és tartatik fenn, a magyar miniszteriumnak jelenleg meg kell engedni, hogy az osztrák-német miniszterium, a horvát kérdés feletti további alkudozásokra nézve, következő előfeltételekre támaszkodhassék:
1) A bécsi alkudozásokhoz báró Jellachich, vagy annak és az illető országrészek meghatalmazottját kell alkalmazni.
2) Minden támadások, ellenségeskedések, készületek Magyarország részéről, Horvát-, Tótország és az őrvidék ellen s viszont azonnal megszüntettessenek és ne folytattassanak.
3) Az őrvidék ideiglenesen a bécsi hadi miniszter vezérletére bizatik.
Minthogy magyar miniszteriumomnak nyilt készsége felől magamnak igérhetem, hogy kezet nyujtand a polgári háború undokságainak mielőbbi meggátolására, ennélfogva bizodalmom van, hogy az, haladék nélkül, ha lehet 8–14 nap alatt a czélbavett alkudozásokra megjelenend. Ezen tekintetből időnyerés végett jelen határozatot báró Jellachich-csal oly meghagyással tudatom: miszerint magát az utazásra készen tartsa, s errevaló nézve úgy intézkedjék, hogy az én mindkét miniszteriumomnak alkudozásai, – a fentebbi előfeltételek részérőli mulasztás, vagy nem teljesitése miatt, – akadályt, avagy halasztást ne szenvedjenek.
Schönbrunn, augusztus 31. 1848.
Ferdinand, s. k.
Most már tehát minden kétségen felül állott, hogy az elaggott és beteges király teljesen a kamarilla végzetszerü befolyása alá került. Gyönge akaraterejét végképp megtörte az ármány. Nem volt többé szükség alkotmányos rendeleteinek a kijátszására, ime ő maga, – talán öntudatlanul, talán megriasztva, – állott a győzedelmes reakczió élére.
Magyarország adja át a bécsi központi kormánynak vére és pénze fölött a rendelkezést!… Mondjon le hitlevelekkel és számos koronázási esküvel szentesitett ezredéves jogairól!… A kormány, a bécsi miniszterium beleszólásával bocsájtkozzék ujabb czéltalan alkudozásokba a pártos bánnal!… Olyan követelések, miknek teljesitése egyértelmü lett volna a nemzet mindenek felett álló becsületének és állami méltóságának a meggyalázásával; olyatén követelések, a melyek ha megvalósulnak: Magyarország kitörültetik az élő népek sorából.
Igy semmisült meg egyszerre az a sok édes ábránd, amit a nemzet a márcziusi vivmányokhoz fűzött. Ködbe veszett, eltünt, mint a délibáb; szétfoszlott, mint egy szép álom. Igy szakadt szét az utolsó reményfonál is, mely a magyar nép hű szivét uralkodójához kötötte.
S mig a nemzet néma fájdalommal rombadőlt reményét siratta: azalatt Jellasics túláradó kedvvel készült a hadjárat megkezdésére. Horvátország óriási kaszárnyához hasonlitott. Az egész tartományban szabadon folyt a zsoldosok toborzása. Zaj, lárma, harczi izgalom töltötte be a Dráva erdős partjait. Varasdnál nagy tábor gyülemlett. A lobogó őrtüzek mellett veresköpenyeges szerezsánok élesitették handzsárjaikat.
S e hadikészülődés közt Jellasics vakmerősége immár annyira megnövedekett, hogy egyik alvezérét: Bunyeváczot Fiume erőszakos elfoglalására utasitotta. S a haramiavezér augusztus 31-én fegyveres csapattal csakugyan rátört a védtelen kikötő-városra, s azt a bán nevében megszállotta.
A magyar kormány figyelmét és erejét részint a szerb lázadás, másrészt a kamarilla legujabb cselszövénye annyira lekötötte, hogy a fiumei erőszakoskodás méltó megtorlására ez idő szerint nem is gondolhatott. Hiszen még Jellasics fenyegető betörésének a visszaverésére sem volt kellőképen elkészülve. A Dráva-folyam magyarországi partvonala csaknem egészen védtelenül maradt. Mindössze Nagy-Kanizsa vidékén táborozott mintegy hatezer főnyi sereg. Vajmi csekély erő Jellasics 25–30 ezernyi hadával szemben.
De ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy a magyar csapatok vezénylete itt is megbizhatlan kezekbe került. A sereg élén ugyanis egy ósdi katona: Ottinger Ferencz tábornok állott, ki multjánál és összeköttetéseinél fogva egyáltalán nem rokonszenvezett ügyünkkel. Alig érkezett a kanizsai táborba, nyomban érintkezésbe lépett Jellasics báróval; levelezni kezdett vele, sőt Varasdon a béke-kisérlet tetszetős ürügye alatt meg is látogatta. A bán ez alkalommal gazdag vendégséget rendezett a tiszteletére. A lakoma folyamán egyszerre csak feláll Ottinger és ezt a rövid, de jellemző köszöntőt mondja:
– Poharamat emelem a császári hadsereg egészségére!
A poharak összecsendülnek, minden oldalról felhangzik az „éljen.” De a köszöntő a legnagyobb hatást a bánra teszi. Arcza az örömtől elvörösödik s a bor mámorának hatása alatt szinte akaratlanul kiáltja a vele szemben ülő Kulmer báró felé:
– Éljen! Éljen! Ottinger meg van nyerve! Ő miénk!
A jelenetnek gyorsan hire ment. Eljutott a magyar táborba, megtudták a fővárosban is, ahol nagy megbotránkozást keltett.
Ottinger ezek után nem maradhatott tovább a sereg élén. Elmozditását leköszönéssel előzte meg. Azt mondta, hogy beteg, nem szolgálhat többé. Pedig néhány hét mulva mint egy lovasdandár parancsnoka már ellenünk harczolt. Ottinger helyét a kormány ideiglenesen Melczer ezredessel töltötte be, később pedig gróf Teleki Ádám tábornokra bizta a sereg főparancsnokságát. Csakhogy, a mint az nagyon is hamar kiderült, Teleki sem volt külömb áruló elődjénél.
A helyzet ily megbizhatlan vezérek mellett egyre komorabbá vált. A Magyarországba vezető út csaknem egészen nyitva állott Jellasics előtt. Ugyszólván ellenállás nélkül bárhol átkelhetett volna a Dráván. A határos megyék népe, a kormány felhivása folytán, nemzetőrséggé szervezkedett ugyan, de ezek a csapatok, már hiányos felszerelésüknél fogva is, gyöngék valának a betörés megakadályozására. Az alvidékről, hol a szerb lázadás ujult szenvedélylyel tört ki, nem lehetett idevonni a katonaságot, mert ott is égető szükség volt a fegyveres erőre.
A fenyegető veszedelem a honvédség gyors szaporitásával talán még elháritható lett volna. Ámde, hiába szavazta meg az országgyülés oly nagy lelkesedéssel az erre vonatkozó javaslatot, mikor a koronás király nem akart annak szentesitéséhez hozzájárulni. E nélkül pedig, az alkotmányos gyakorlat szerint, nem lehetett ujonczozni.
Az a titokzatos kéz, a mely márczius óta annyi bajt zúditott a nemzetre, most kardjának markolatát ragadta meg, hogy ne védhesse magát. Batthyány és Deák immár nyolczadik apja vesztegeltek Bécsben, anélkül, hogy a szentesitést kieszközölhették volna. Nagy lelki önmegtagadással, pironkodva megzörgettek minden kilincset, de hiába. Ferencz Károly főherczeg az osztrák miniszterekhez utasitá őket, ezek viszont azzal tértek ki, hogy nekik a dologhoz semmi közük. A király schönbrunni palotájába zárkózott. A káröröm gúnyos mosolya fogadta őket mindenütt, a hol megjelentek.

Gúnykép Latour és Zichy gróf kivégeztetéséről.
(Egykoru rajz.)
A két miniszter eleintén azt hitte, hogy mindez csak a megszokott töprengés, s a király előbb-utóbb mégis csak szentesiteni fogja ezeket a törvényjavaslatokat is. Reménykedésük annál indokoltabbnak látszott, mert a kamarilla legujabb fondorlatáról nem birtak még tudomással. Az udvar ugyanis, Batthyány és Deák óvatos megkerülésével, egyenest a nádornak küldte meg a bécsi kormány jogfacsaró emlékiratát.
Pedig ez a memorandum felfejtett volna előttük is mindent, amint a kormány otthon időző tagjai belátták, hogy immár az alkotmányérző agg uralkodó támogatására sem számithatnak többé.
Kossuth, noha már ekkor föltétlen ura volt a helyzetnek, még ezek után sem akart az uralkodóházzal szemben az önvédelem fegyveréhez nyulni. Meg akarta tenni az utolsó kisérletet.
A képviselőház szeptember 4-iki ülésén, – a nélkül, hogy a bécsi memorandumról emlitést tett volna, – azt inditványozta, hogy Batthyány és Deák támogatására az országgyülés száztagu küldöttséget meneszszen a királyhoz. Ezenkivül pedig szózat intéztessék a nemzethez, úgyszintén Európa népeihez, feltárva az ármányt, a melylyel az uralkodó tanácsosai hazánk alkotmánya, sőt élete ellen törnek.
Nagyfontosságu, izgatott ülése volt ez is a nemzetgyülésnek. Kossuth ismét betegen jött a házba. Arcza sápatag, szemeiben lázas fény. De a rendkivüli körülmények erőt adtak neki. Nem beszélt hosszasan, de minden egyes szava döntő súlylyal nehezedett az események mérlegébe.
… Ő felsége a király iránt a legtisztább hűséggel viseltetve, – igy szólt a többi közt – csak azért esedeztünk, hogy hű magyarjai közti megjelenésével adja meg az uj alkotmányból kifolyó uj kormánynak azon erkölcsi támaszt, mely a monarchia eszméjének s a magyar nemzetnek fejedelme iránti hűségében rejlik. Öt hónapon át esedeztünk s még sem történt meg.
Egy hadsereggel találkoztunk pártütés és zendülés ellenében, a mely pártütés és zendülés a fejedelem nevében mondja magát működni. Mi volt természetesebb, mint hogy ő felségétől kértük, hogy a hadsereg hozassék a hűség tiszta eszméjére vissza, mely nem abban áll, hogy ő felsége nevében, a magyar király nevében pártot üssenek, hanem, hogy ő felsége kormányának engedelmeskedjenek. Ő felsége méltóztatott ugyan e részben egy pár manifesztumot kibocsájtani, hanem őszintén megvallva, nekem erős meggyőződésem, hogy az ő felségét legközelebb környező körökből sok történt ezen parancsok sikerének a meghiusitására. Sok történt arra nézve, hogy a hadseregben ezen szellem foglaljon helyet, hogy ő felségének talán nem is akarata, a mi azon parancsokban történt…
Rút, ocsmány játék játszatik velünk, – folytatá tovább. – A művelt világnak morális ereje bizonyára az igazságos ügyet fogja támogatni. Felhivom tehát a házat, a nemzet képviselőinek nevében készitsen rögtön manifesztumot Európához, melyben el legyen mondva a magyar nemzet joga, mérsékeltsége, hűsége, minőhöz hasonlót a legközelebbi időkben Európa példája nem mutat fel, hogy nyiltan álljon Európa előtt, miszerint annyi ármányok által mérsékelt követeléseinek és elidegenithetlen jogaink alapján megdöntöttek bennünket, s bennünk a czivilizáczió egyik előbástyája és szabadságunk egyik oszlopa rendittetik meg. Kivánom, hogy a ház apelláljon Istenre s Európának igazságszeretetére és készitsen manifesztumot.

Ivánka Imre honvédezredes.
(1848-iki arczkép.)
A miniszterelnök s az igazságügyminiszter felküldettek a kormány határozatából a végett, hogy egyszer már végkép lássunk tisztán, határozottan, hogyan áll ellenünkben a dinasztia, hogyan áll Ausztria? Esedeztünk ő felségének: méltóztassék a Magyarországon lévő hadseregnek saját aláirása alatt szétküldendő tábori parancsban kijelenteni, miszerint ő felsége minden katonától, bármi rendü, bármi fegyverzetü legyen is, szorosan megvárja és parancsolja, hogy a mig Magyarországon van, a magyar kormány parancsai szerint a hon minden ellenségei ellen szintazon hűséggel és vitézséggel szolgáljon, mint a magyar hadseregek most ő felsége trónjának támogatására szolgálnak…
Ezután, a ház egyre fokozódó figyelme közt, elősorolja, hogy mi mindent tett a miniszterium a horvát nép megbékitésére; majd felemliti, hányszor esdekeltek a trónnál, hogy jöjjön a király közibénk, s megjelenésének erkölcsi súlyával legalább hallgatólag támogassa magyar kormányát békeszerető és becsületes törekvéseiben. Mind hasztalan. S most már odáig jutottunk, hogy a hon védelmére elkerülhetlenül szükséges törvényjavaslatok szentesitéséről is elriasztotta a reakció. Két minisztertársa nyolcz napja őgyeleg már Bécsben, a nélkül, hogy még csak meghallgatásra találna. Ezt a végzetes játékot a nemzet becsületével és jövőjével, nem lehet tovább tűrni. Ezen segiteni kell. Erre aztán előterjeszté inditványait:
Kérem a házat, méltóztassanak egy küldöttséget küldeni ő felségéhez, hogy jöjjünk már egyszer tisztába dolgainkkal. De ne a végett menjen a küldöttség, hogy ott heteket mulasson, hanem nyisson magának utat a fejedelem trónjához, mondja meg: hogy a haza veszélyben van és veszélyben a trón, tehát akarja-e ő felsége megtenni a nemzetnek azt, mi a nemzetnek megtartására szükséges. Nem várhatunk napokat és heteket, miután hónapokon által az intrikák minket veszélybe döntöttek. Gyors határozatot akarunk, dőljön az jobbra, vagy balra, hogy számot vethessünk magunkkal, mivel tartozunk a hazának. De ne mulasson ott a különbség tovább 24 óránál; tudni fogjuk, ha nem fogadtatik el, hogy mit akarnak Bécsben. Kérem a házat, méltóztassék ezt megtenni, s a miniszterium részéről most kisérletben levő utolsó lépést, – mert természetesen utolsó lépés a törvényhozás részéről, – támogatni, s a nemzet erejével sikerre, vagy valóságra vezetni.
Végre, mert semmi a világon lelkemnek nem fáj annyira, mintha az ármánynak azon diadalát látom, hogy nemzetek, – mert nemzetek nem ismerhetnek nagyobb kincset a szabadságnál, – ármányok következtében, a szabadságnak neve alatt, egymás ellen vérontásra izgattatnak, kérem a házat, méltóztassék egy kis bizottmányt nevezni, mely a miniszteriummal értekeznék a horvát ügyek iránt, mely elő fogja terjeszteni mindazon hosszadalmas adatokat, melyek kezénél vannak, s e dologban terjeszszen elő a háznak javaslatot…
Kossuth beszéde megdöbbentő mély benyomást keltett. Az ellentét, mely a vitázó pártok közt az előző üléseken nem egyszer oly éles kifejezésre jutott, most egyszerre eltünt. A haza szent szerelme összeolvasztotta a sziveket.
– Elfogadjuk! Elfogadjuk! Mondassék ki a végzés! – zugták a ház minden oldaláról.
Madarász László valamit mondani akart.
– Ne szóljunk a dologhoz, hanem fogadjuk el általánosan! – kiáltotta nekihevülve Nyári, aki mint a radikál-párt vezére sokszor erősen támadta ugyan a kormányt, de midőn a haza nagy érdekei forogtak koczkán, ajkain elnémult a gáncsos szó.
Az elnök, a képviselők zugó éljenzése közt, Kossuth inditványához képest legott kimondá a határozatot. Sorhuzás utján meg is választatott a száztagu küldöttség. Tagjai lettek a következők:
Bernáth József, Boczkó Károly, Bodon Ábrahám, Kubinyi Ödön, Szaplonczay József, Szirmay Pál, Balogh János, Dániel Pál, Tallián Ede, Luzsényszky Pál, Recsky Andor, Szirmay József, Halassy, Szabadhegyi Antal, Fábián Dániel, Jakubik Antal, Okolicsányi Antal, Zmertics Károly, Németh Albert, Ekstein Rudolf, Gorove László, Sebestyén János, Róth Illés, Mihályi Gergely, Vermes Illés, Bakalovics Szilárd, Sebestyén László, Glavina Lajos, Kubinyi Flóris, Bethlen János, Molnár György, Szirmay Ödön, Salamon Lajos, Martinyi Frigyes, Kállay Ödön, Mánn József, Farkas Károly, Puky Miklós, Szél József, Abonyi István, Tanárky Gida, Patay József, Kedelényi Ágoston, Farkas Pál, Molnár Dénes, Angyal Pál, Rosenfeld József, Reiszig Alajos, Hauszer Ernő, Csupor Gábor, László Imre, Détrey László, Szentiványi Márton, Szucsányi József, Nagy Ignácz, Szathmáry, Sztojanovics Mihály, Festetics Miklós, Várkonyi Ádám, Pálóczy László, Selevér Elek, Sréter László, Hadzsics Lázár, Ghiczy Kálmán, Fabiny Frigyes, Kacskovics Lajos, Kupricz Imre, Antal Imre, Haller Sándor, Lukonics Mihály, Hevessy Bertalan, Lónyay Menyhért, Csolokos Dénes, Kálóczy László, Fiáth István, Imrédi Lipót, Rudnyánszky János, Kemény Zsigmond, Nyári Pál, Sillye Gábor, Somogyi Antal, Dobay Sándor, Pulszky Ferencz, Csertán Sándor, Hertelendy Miksa, Ternyey János, Simon Rudolf, Mátyás József, Bárczay Albert, Schmith Mihály, Hetyey István, Boldizsár István, Soltész János, Zákó Péter, Radnics Pál, Mayercsák Márton, Békássy Imre, Mujszer József, Freund Ferencz és Ragályi Ferdinánd.
A küldöttség vezetésével Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke bizatott meg. Kimondta végül a ház, hogy a küldöttség azon esetre, ha negyvennyolcz óra alatt nem kap kihallgatást, térjen haza.
A felsőház még aznap este nyolcz órakor tartott ülésében minden vita nélkül egyhangulag hozzájárult a képviselőház összes határozataihoz, s maga részéről húsz tagot nevezett a küldöttségbe.
A nemzet választottjai szeptember 5-én reggel a bécsi hajóval indultak el történelmi nevezetességü utjokra. Ezúttal nem volt olyan lelkes a hangulat, mint kikeletkor, midőn a pozsonyi országgyülés hetvenkét tagu küldöttsége vitte a reformokat kérő feliratokat a császárvárosba. Most a lehangoltság sürü, nehéz köde ült a kedélyekre, s tette hangtalanná a máskor oly beszédes ajkakat.
A főváros közönsége is nagy változáson ment keresztül. A vidám fiatalság nem volt már itt. Szétszéledt. Ott küzdött-vérzett a csatamezőkön. Már sebesülteket is lehetett látni a kórházakban, sőt több család már elesett kedvesét is siratta. Gyászba öltözött nők, elkomorult aggok ődöngtek az utczákon. Szomoru napok valának ezek. A szivek elszorultak, az emberek keblét balsejtelem szorongatta, mint mikor valami nagy szerencsétlenség közeledését érezzük.
Az országos küldöttség másnap, szeptember 6-án, már Bécsben volt. A csalódás itt is megváltoztatta az embereket.
A reakció, mely ismét hatalomra vergődött, egész sulyával ráfeküdt a közvéleményre, s megfélemlitette azt.
A küldöttség megérkezéséről Deák Ferencz igazságügyminiszter nyomban értesitette az udvart. A király környezete azonban mindent elkövetett, hogy a magyarok panaszos jajja ne jusson el a trónig. Ujolag az ismert ürügygyel álltak elő: azt mondták, hogy a felség beteg, nagyon beteg, nem fogadhat senkit. Pedig V. Ferdinánd talán soha sem volt egészségesebb, mint e napokban. Ami rég nem történt, csaknem minden déltájt ott sétálgatott rugalmas léptekkel a schönbrunni park fehérfövényes utjain.
Hosszu huzavona után, nagy nehezen szeptember 8-ikára végre mégis kitűzetett az audienczia. Pázmándy elkészité beszédjét, s az udvari szokásoknak megfelelőleg „tudomásul vétel” végett beterjesztette azt a kabinet-irodának. A küldöttség már épp indulóban volt, midőn egész váratlanul betoppan a király egyik szárnysegédje: Lobkovitz herczeg, s tudomására hozza az ámuló Pázmándynak, hogy a kihallgatás elmarad, mert a felséghez intézendő beszédjében olyan kifejezések vannak, amelyek mélyen sértők a koronára. Ezeket tehát ki kell hagyni, meg kell változtatni. S csak ha ez megtörténik: fogadhatja őket az uralkodó. S Lobkovitz mindjárt meg is mutatta ezeket a kifejezéseket, a melyek vörös irónnal voltak vastagon aláhuzgálva.
A beszéd elejétől végig a köteles hódolat hangján szólott, s egyetlen sértő szóval sem érinté a király felkent személyét. De volt benne néhány találó kifejezés, mely egyrészt a nemzet százados sérelmeire vonatkozott, másrészt a kamarilla fondorlataira tett erősebb czélzást. Ezeket találta sértőknek, nem is a király, hanem Ferencz Károly főherczeg. Ime, egy-két ilyen kifogásolt pont:

A szabadságharcz nevezetesebb női szereplői
(Egykoru arczképek után)
A beszéd egyik része eredeti szövegezésben ekként hangzott:
…„Ferdinánd volt Felséged uralkodóházából az első, kinek Magyarország, és Leopold, kinek Erdély önkénytesen, szabad akaratából tette fejére királyi szent koronáját, s ez által bizonyos feltételek alatt átadá az alkotmányos ország feletti uralmat. De ezen feltételek Felséged elődei által több mint három századon keresztűl nem teljesittettek.”…
E mondatban sértőnek találtatott: „…és ez által bizonyos feltételek alatt átadá az alkotmányos ország feletti uralmat. De ezen feltételek Felséged elődei által több mint három századon keresztűl nem teljesittettek…”
Lejebb ez a kifejezés: „Felséged legközelebbi köréből kiinduló reakcionális törekvés” …szintén kifogás alá esett.
Ezt a pontot pedig egészen törülni kellett: …„Széttépve Magyarország kormányzatát az ausztriai kormánynak kezébe vetni és ezáltal Magyarországot, mint egy fegyverrel meghóditott gyarmatot az osztrák birodalomba beolvasztani. A reakciónak ezen törekvései vészbe döntik a mindig hűnek maradt nemzetet; de okvetlen vészbe fogják dönteni Felséged trónját is.”
Pázmándy, hogy ne kockáztassa a kihallgatást, kelletlenül bár, kénytelen volt meghajolni az udvari párt e gáncsoskodása előtt. Átalakitá beszédjét. Egyik-másik kifejezésen szeliditett, az erőteljesebb pontokat pedig törülte. A szárnysegéd az ekként átjavitott beszéd szövegével, azzal, hogy az eredményről értesiteni fogja őket, visszasietett a kabinetirodába.
A küldöttség tagjai reménykedve együtt maradtak. Azt hitték, hogy a trónhoz vezető út most már mégis csak megnyilik előttük. Csalatkoztak. Lassanként beesteledett, s a szárnysegéd hiradása még sem jött. Végtelen elkeseredés fogta el ekkor a kedélyeket.
– Ez már mégis sok! – kiáltott fel ingerülten Kállay Ödön. – Ilyen csúf játékot űzni e komoly perczekben a nemzettel.
– Ne szégyenkezzünk itt tovább, menjünk haza, – inditványozta Patay. – A nemzetgyülés által kitűzött negyvennyolcz óra úgy is elmult már.
– Igen, igen, térjünk vissza! – zugták rá többen.
– A felelősséget a következményekért viseljék azok, akik a nemzet és a király közé álltak, – mennydörgé az erőshangú Kálóczy.
A küldöttség tagjainak egy része már távozni akart, hogy csomagoljon, midőn Batthyány gróf lépett a terembe.
– Ne heveskedjük el a dolgot, – kezdé az ő udvarias, finom modorával. – Gondoljuk meg uraim, hogy a nemzet boldogsága forog koczkán. Meg kell tennünk a végső próbát. Holnap még egyszer megkisérlem az audienczia kieszközlését; s ha nem sikerül; vasárnap reggel azután csakugyan hazamegyünk.
A miniszterelnök kérlelése hatott. A küldöttség elhatározta, hogy a holnapi nap fejleményeit még bevárja.

Gróf Lamberg Ferencz.
Másnap, szeptember 9-én, Batthyány gróf már a kora reggeli órákban Schönbrunnba hajtatott, hogy a fogadtatást kieszközölje. Visszautasitó hidegséggel találkozott azonban most is. Egyik udvari méltóságtól a másikhoz küldték. A király megközelithetlen volt. Már délre járt az idő, s a nemes gróf egy lépéssel sem jutott közelebb czéljához.
A küldöttség tagjai, készen az indulásra, idegbontó türelmetlenséggel vártak Batthyány gróf üzenetére. Ismétlődött a tegnapi jelenet. A kinos bizonytalanság e keserű perczeiben egyszerre csak igy szól Pázmándy:
– Ne várjuk a hivást, hanem gyerünk Schönbrunnba. De menjünk valamennyien. Hadd lássuk, merik-e elcsukni a magyar nemzet előtt a magyar király ajtaját!
És fölkerekedtek. Száztiz bérkocsi robogott végig Bécs hosszu utczáin, ki Schönbrunnba, s megállott a kir. palota tágas udvarán. A küldöttség sorakozott s Pázmándy vezetése alatt megindult a mogorva, vén kastély fehér kőlépcsőjén egyenesen a király elfogadó terme elé.
Hiányzott most a szines, tündöklő diszmagyar. Egyszerűen, feketébe voltak öltözve, mintha valami gyászszertartásra mennének. De mentek: elszánva, készen a legvégsőre. Arczaikon a dacz sötét pirja ült, szemeikben a harag villámai czikáztak.
Azt mondják, hogy Ferdinánd az ablakból nézte végig a váratlan és meglepő felvonulást. Nyilván megrettent, mert környezetének makacs ellenzése daczára, kiadta a parancsolatot, hogy a küldöttség bocsájtassék szine elé.
Az egyik szárnysegéd kijött, s értésére adta Pázmándynak, hogy a király, noha most is beteges, hajlandó fogadni őket. Csak legyenek egy kis türelemmel.
Körülbelül egy félóra mulva feltárultak a nagy fogadóterem szárnyas ajtói, s a küldöttség hallgatagon bement. A király már ott állt a trónszerü emelvény mellett; oldalánál kevély tartással Ferencz Károly főherczeg. Ferdinánd sápadt volt, alig tudta belső izgatottságát legyőzni. Keze idegesen reszketett, szürke, fénytelen szemeit lesütötte.
A küldöttség, – amelyhez Batthyány gróf és Deák Ferencz szintén csatlakozott, – hallgatagon, komoran helyezkedett el. Nem hangzott fel egyetlen egy „éljen”, a lelkesedésnek a legkisebb nyoma sem látszott. Végigtekintve az elszánt férfiak gyülekezetén, úgy tetszett, mintha maga a nemzet géniusza állt volna szemben az uralkodóval, hogy figyelmeztesse esküvel szentesitett kötelmeire.
Néhány pillanatnyi kinos csönd után, Pázmándy Dénes, fejét büszkén hátraszegve, érczes, csengő hangon szólni kezdett:
Felséges Úr! Az Erdélylyel egybeolvadt Magyarhon nevében jövünk felséged elébe, mely a felséges uralkodóház iránt századokon át tanusitott tántorithatatlan hűségének érzetében méltán megkivánja, hogy az ország jogainak sértetlen megtartásában koronázott királya által támogattassék.
Ferdinánd volt felséged uralkodóházából az első, kinek Magyarország s Leopold, kinek Erdély önkénytesen, saját akaratából tette fejére királyi szent koronáját.
Magyarország nem fegyverrel hóditott tartomány, hanem egy oly szabad ország, melynek alkotmányos szabadságát, függetlenségét felséged koronázási esküvel biztositá s megpecsételé. Azon törvények által, melyeket felséged f. évi ápril hó 11-én legfelsőbb királyi jóváhagyásával szentesitett, a nemzetnek régtől fogva hőn táplált kivánatai teljesíttettek. És ezen a nemzet megnyugodva, régi hűséggel s a szabadság kölcsönözte kettőztetett erővel készen állott, a több oldalról fenyegető veszélyeknek közepette, felséged trónjának fenntartására.
Most Magyarország több részein pártütés van, melynek vezérei folytonosan s nyiltan azt állítják, hogy az uralkodóház érdekében s felséged nevében ütöttek pártot s zendültek föl a magyar nemzetnek felséged által ismételve, törvényileg biztositott szabadsága s önállása ellen.
A magyar hadsereg egyik része az ausztriai monarchia érdekében Olaszországban vérzik, s a csatatéren diadalbabérokat arat addig, mig ugyanazon sereg másik része arra izgattatott, hogy az ország kormányának az engedelmességet felmondja.

A horvát hadak vonulása a Balaton mellet.
(Eredetije a bécsi csász. udv. muzeumban.)
Azon pártütésnek, mely Magyarország alvidékein a békés falvakat porrá égeti, ártatlan asszonyokat s gyermekeket a barbár népek szokásait túlhaladó kinzással végez ki, mint szinte azon pártütésnek is, mely Magyarországot Horvátországból ellenséges beütéssel fenyegeti; sőt már Fiumét, a magyar kikötőt és a szlavoniai megyéket minden legkisebb ok nélkül el is foglalta, – mozgató rugója nem más, mint azon reaktionalis törekvés, mely czélúl tűzte ki Magyarország törvényes önállását és a nép szabadságát megsemmisiteni, s a felséged dicsőült ősei s magának felséged koronázási esküje következtében szentesitett törvényeket széttépni.
A magyar törvényhozás felséged felszolitására a haza védelme végett már két hónappal ezelőtt összegyült. És most kivánja a nemzet, hogy felséged a törvényhozást nagy munkájában, királyi méltóságának sulyával, támogassa azon törekvésben, mely a haza megmentésére lévén irányozva, felséged királyi trónjának épségben tartásával ugyanazonos.
Ennek következtében a magyar nemzet nevében kérjük felségedet:
Méltóztassék sikeresen rendelkezni, hogy az ellenség előtt jelenleg nem álló magyar hadseregek Magyarországba bevonuljanak, s a miniszterium rendelkezése szerint honvédelmi kötelességeiket vitézűl és hiven teljesitsék.
Parancsolja meg felséged, királyi kegyelme elvesztésének s a törvényes büntetésnek sulya alatt, hogy mindennemű hadsereg, mely Magyarországon van, a magyar törvény fenntartásának és az ország védelmének kötelességét a pártütők ellen – bárkinek nevét és zászlaját bitorolják azok, – pontosan teljesitse.
A magyar nemzetnek elhatározott szándéka, közte s a horvát nemzet között fennforgó nemzetiségi s beligazgatási kérdéseket még a jelen országgyülésen, az egyenlőség, testvériség, szabadság és közös alkotmányosság alapján megoldani és kiegyenlíteni.
Horvátország jelenleg katonai zsarnokság alatt van és ez által polgárai megakadályoztatnak törvényes kivánataiknak a magyar törvényhozás elébe juttatásában.
Tegyen azért felséged sikeres rendelkezést, hogy a horvát nemzet ezen zsarnokság alól felszabaditva, szabadon nyilatkozhassék. A pártütőleg elfoglalt szlavoniai megyék és Fiume pedig azonnal visszaadassanak.
A magyar nemzet nem kételkedik, hogy létezik egy reaktió, mely czélúl csak önhasznát tűzte ki, s hogy ezt felséged nem csak eltávolitani, de a büntetendőket megbüntetni is fogja.
Kivánja a magyar nemzet, méltóztassék felségednek a Magyarország gyülése által már felterjesztett törvényeket királyi jóváhagyásával szentesiteni és a nemzet körébe, Budapestre azonnal lejönni, a törvényhozásnak és alkotmányos kormánynak működéseit királyi jelenlétével ön magas személyében gyámolitani és vezérleni.
Felséges Úr! a magyar nemzet életének jelen perczei annyira fontosak, hogy a hű nemzetre a halogatások jelenleg legkárosabban hathatnak.
Alattvalói hűséggel kérjük azért felségedet, hogy kivánatainkat teljesiteni, különösen pedig Magyarországban haladék nélkül megjelenni annál inkább méltóztassék, minél bizonyosabb az, hogy ezen kérésünk teljesitése nélkül a szent kapocs megingattatván: a törvényes eszközök sikerei s használatában elzsibbasztott magyar miniszterium a belbékét és rendet helyre nem állithatja.
Felségednek gyors elhatározásától függ ezen megmérhetlen veszélynek elháritása. Járuljon felséged királyi hatalmának mérlegbe vetésével a haza megmentéséhez és a magyar nemzet tántorithatlan hűséggel fogja támogatni felséges trónját.
Ferdinánd, e keresű igazságok elmondása után, mintegy bátoritást keresve, gyermeteg ijedtséggel tekintett Ferencz Károly főherczegre. Ajákról gyönge sóhaj lebbent el, aztán gyors elhatározással fölkapta az előtte fekvő iratot, s siránkozó hangon a következő választ olvasta le róla:
Nehezen esik szivemnek, hogy az országos választmány által kifejezett nemzeti kivánságnak lejövetelem iránt, elgyengült egészségi állapotom miatt eleget nem tehetek.
Ismétlem, hogy eltökéllett akaratom: magyar koronám birodalmának törvényeit, integritását és jogait, királyi hitem szerint fenntartani.
A mi a többi, önök által bemutatott pontokat illeti, ezek részint már a nemzet kivánatai szerint elintéztettek, részint a legrövidebb idő alatt, a miniszterium utján nyilvánitani fogom irántok szándékomat.”
Ez a kitérő, hideg válasz eloszlatott minden kétséget. A kamarilla győzelme teljes volt: az agg király szive egészen elfordult a magyaroktól.
A küldöttség tagjai némán, leverve távoztak a kihallgatásról, s egyenesen a hajóállomásra hajtattak. Egy perczig sem akartak tovább időzni Bécsben. Siettek, mintha lábaikat égette volna ez a föld, a honnan háromszáz esztendő óta annyi bánat, oly sok keserv zúdult a magyar nemzetre.

1849-iki szükség-pénz.
A mint a nehézkes hajó lassú dohogással a nyilt Dunára ér, egyszerre csak egy nagy vörös-zászló tünik fel az árboczon. A forradalom, a vér jelvénye. A küldöttséggel néhány jurátus is utazott, ezek hozták magokkal s tűzték ki.
Kevés vártatva az ifjak ajkán a kesergés dalban tör ki. Erős, üde hangon zendítenek a Rákóczi siralmára:
Jaj, régi szép magyar nép,
Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!
Mire jutott állapotod
Romlandó cserép?
Mint egy ékes eleven kép
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a német körme között
Fonnyadsz mint a lép,
Szegény magyar nép!
Szegény magyar nép!
A szivtépő kuruczdal akkordjait messze ragadja az alkonyi szellő. S a hajókerekek zuhogása közt ugy tetszik, mintha a zöldelő patok viszhangja is velök zokogná:
Szegény magyar nép,
Szegény magyar nép…
A küldöttség utazásának eredményét roppant érdeklődés közt várta a főváros. Az uri-utczai Pilvax-kávéház, a szabadságmozgalmak ez ismeretes csarnoka, ismét megtelt lázas, vitázó közönséggel. A töréntek után alig lehetett immár jót várni, de arra, a mi következett, még sem volt senki elkészülve.
Szeptember 9-én, – ugyanazon a napon, midőn a százas küldöttség Schönbrunnban járt, – estefelé Irinyi képviselő rohan a kávéházba.
– Uraim! – kiáltja az egyik asztalra ugorva, – el vagyunk árulva. Ime, hallgassák és itéljenek!
S ezzel a „Márczius Tizenötödike” másnap megjelenő számának kefelevonatát húzta ki atillája zsebéből, s harsány hangon olvasni kezdte:
Kedves báró Jellasich!
A hűség és ragaszkodás ama kétségtelen bizonyítékai, a miket Ön Horvátország bánjául történt kineveztetése óta dinasztiám és az összmonarchia érdekei iránt tanusított, valamint ama készség, a melylyel Ön a magyar miniszteriummal egyértelműleg kibocsájtott rendeleteimnek engedelmeskedni igyekezett, – azon meggyőződést érlelték meg bennem, hogy Önnek sohasem lehetett szándéka legmagasabb parancsaimnak ellenszegülni.
Ugyanazért atyai szivemnek különös megnyugtatására szolgál, hogy eltérhetek azon nyilatkozatomtól, a melynek kimondására folyó évi junius 10-iki kiáltványomban az Ön ellen megindítandó vizsgálat és Önnek a báni méltóságtól és egyéb katonai állásától lett ideiglenes felmentését illetőleg álvádak alapján reábirattam, amely vádak Önnek tettleg kimutatott hű engedelmességében a legteljesebb czáfolatot találják.

Gábor Áron.
(Egykorú arczkép után.)
Midőn erre vonatkozó rendeletemet Magyarország főherczeg-nádorához, unokaöcsémnek elküldöm, jövőre is elvárom az Ön ismert kötelességérzetétől és loyalis gondolkozásától, hogy azon állásban, a melyre Önt bizalmam emelte, mindig csak az összmonarchia javára, Magyarország koronája épségének a fenntartására, s a magyar társországok viszonyainak sikeres megoldására fog törekedni.
Schönbrunn, 1848. szept. 4.
Ferdinánd s. k.
Egy mozdulat sem zavarta a felolvasót. Lélegzetüket is visszafojtva hallgatták, hogy a végzetes iratnak egy szava se veszszen el. Csak mikor Irinyi bevégezte a levél felolvasását, zúgott fel a méltatlankodás moraja.
– Lehetetlen, hogy ez igaz volna! Bizonyosan hamisítás! – kiáltották.
– Bár koholmány lenne! – válaszolta Irinyi. – Sajnos, minden jel azt mutatja, hogy betűről-betűre igaz. A kanizsai táborból Teleki Ádám küldte a kormánynak.
A vészhír villámszárnyakon repült szélt a városban. Egy félóra mulva már mindenki a királyi kézirat tartalmáról beszélt. De a legtöbben kétkedéssel fogadták az. Nem hitték, nem akarták hinni, hogy Szent-István koronájának felkent viselője egy tollvonással megsemmisítse összes eddigi alkotmányos intézkedéseit; visszahelyezze a pártos bánt méltóságaiba és dicséretekkel halmozza el törvénytipró viselkedése miatt. Hisz ez annyi, mintha kegyes vállveregetés közt azt mondaná neki: „Kedves Jellasich, Ön jól csinálta a pártütést. Csak bátran tovább a mgkezdett uton! Borítsa vérbe-lángba Magyarországot az összbirodalom nevében.”
Lehetetlen, lehetetlen! A trón iránti hűség még mindig oly erősen gyökerezett a magyar nép szivében, hogy ilyesmit még csak föltételezni sem merészelt volna koronás királyáról.
De sőt maga a kormány is abban a reménységben ringatózott eleintén, hogy a kézirat, a mely ellenjegyezve sem volt, csakugyan nem egyéb durva koholmánynál. Az irat eredete is erre látszott mutatni. Teleki ugyanis Neustädter bárótól, a varasdi horvát-tábor parancsnokától kapta. Nem volt tehát éppen indokolatlan az a föltevés, hogy a levél, a közhangulat megtévesztésére, Jellasich környezetében koholtatott. Hiszen még a nádor sem tudott róla, pedig a kéziratban hivatkozás történik reá.
A rideg valóság azonban hamar szétoszlatta ezt a hiedelmet is. A Bécsben idéző miniszterek: Batthyány és Deák – akik szeptember 10-én tértek haza, – szomorú bizonyságot szereztek a levél hitelességéről. A császárváros köreiben ugyanis már szeptember 6-án közkézen forgott e királyi kézirat több másolata. Egy ilyen példány egész véletlenül Deák Ferencz birtokába került. Az igazságügyminiszter egyenesen Ferencz Károly főherczeghez sietett vele.
– Igaz-e ez a kézirat, fenséges uram? – kérdezte tőle Deák, felmutatván a másolatot.
– Igaz. Ő Felsége akaratával bocsájtatott ki, – felelte a főherczeg szárazon.
A Jellasichhoz intézett királyi kézirat szeptember 4-én kelt, az országgyülés küldöttjei pedig szeptember 9-én jutottak kihallgatáshoz. Midőn tehát a nemzet – hűségtől vezéreltetve, – panaszával a trón elé járult: a pártos bán már vissza volt helyezve méltóságaiba. Innen magyarázható meg, hogy Ferdinánd ugyszólván a legutolsó pillanatig vonakodott elfogadni a magyarokat. Bizonyára ő maga is érezte, hogy letért az alkotmányosság utjáról.
A csapás, melyet a kamarilla e királyi kézirattal a nemzetre mért, kegyetlen és súlyos vala. Megingott tőle minden, ami az ország biztonságát és erejét képezte. Megingott maga a kormány is, amely a kéziratra csak lemondással felelhetett. A miniszterium tagjai közt legott megkezdődött a bomlás. Eszterházy herczeg, a külügyminiszter, látván sértő mellőztetését, mindjárt ott Bécsben beadta lemondását; s lehangoltan, reményét vesztve, egészen visszavonult a küzdelem teréről.
Széchenyi István gróf, testben-lélekben megtörve, már előzőleg otthagyta a miniszteri széket. Tépelődő lelkét a honfiaggodalom borúja egészen elsötétítette, úgy, hogy szept. 5-én a döblingi gyógyintézetbe kellett őt vinni.
Balogh Pál, a Széchényi-család háziorvosa, aki a grófot Döblingbe kisérte, meghatóan mondja el e megrázó tragédia kezdetét.
…„A naponként vészteljesebben tornyosuló felhők imádott hona láthatárán – irja a többi közt Balogh – visszatükröződtek Széchenyi lelkében; s ő, ki a béke olajágával óhajtá legyőzni hazánk démonait, borzasztó sejtelmeket érze keletkezni keblében, midőn az alacsony udvari cselszövények és ármányok által gyujtatott polgári háború lángjai csapkodni kezdének az egekre és pusztítani szép hazánk virágzó határait… Folytonos álmatlan éjjeli virrasztásai közt nem látott egyebet, mint rémképeket, melyek ellen lelke diadalt kivívni képes többé nem vala. És ezen lelki küzdelmekhez azon gondolat csatlakozott a legkínosabb hatással, hogy imádott hazája veszedelmének legfőbb oka ő maga, ő ébresztvén fel a nemzetet százados álmából… Útközben szüntelen hazája szerencsétlenségét emlegeté, s egész komolysággal fejtegeté, hogy nincs többé menekülés nemzetünkre nézve. Már látá hazánk fővárosát ellenséges vad csordák által elpusztíttatva, e század egyik legpompásabb mesterművét: a budapesti lánczhidat a hullámok mélyibe temetve, s mint Márius Karthagó düledékein, úgy képzelé ő magát elpusztult hazája romjain. És mikor a szerencsétlen grófot meglepi az eszelősség haragja, – mint Esquirol a döhöt nevezi, – az eltorzult arcz barázdáin gyakran a kétségbeesés keserű könnyei görgedeznek…”
A „legnagyobb magyar” e szörnyű lelki vivódása visszatükrözte csaknem az egész magyarság kedélyhangulatát. A szilaj harag, az őrjítő kétségbeesés vad kitörései voltak hallhatók mindenfelé. A főváros közönsége lázas beteghez hasonlított. A mult napok komor zárkozottsága után megint az utczákat lepte el. De nem volt ez már a márcziusi mozgalmak lelkes, cselekvő népe. Az ezernyi ezer ember napestig czéltalanul rajzott az utczákon, háborgó indulatai által egyik helyről a másikra üzetve. A legképtelenebb tervek röpködtek a levegőben. Az egyik azt ajánlotta, hogy kiáltassék ki menten a diktátorság, a másik Bécs megostromlásában vélte az egyedüli megtorló-eszközt.
Batthyány gróf, mihelyt visszaérkezett Bécsből, azonnal értekezletre hivta össze minisztertársait. A tanácskozásnak az lőn az eredménye, hogy a kormány leköszönt. A lemondásról szóló okiratot, hogy az alkotmányos élet jogfolytonossága fentartassék, Szemere nem irta alá.
Az első független magyar felelős miniszterium, a melyhez oly nagy reményeket fűzött a nemzet, ezzel befejezte rövid, de dicsőséges pályafutását. Megbuktatta a győztes kamarilla.
A nádor, a ki ekkor már ingadozni kezdett a nemzet iránti hűségében, szó nélkül fogadta a kormány lemondását. Rövid átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, a kinek tudomására hozza, hogy a kormány gyeplőit, az uj miniszterelnök kinevezéseig, ő maga veszi kezébe. Az átiratot azonban, az alkotmányos szokás ellenére, miniszteri ellenjegyzés nélkül bocsájtotta ki.
István főherczeg levele gyanút keltett. Többen azt hitték, hogy eljárásával az udvari párt törekvéseit akarja előmozdítani. S csakis azért állt maga a kormány élére, hogy útját vágja az új miniszterium megalakulásának.
E lappangó gyanúból másnap, – szept. 11-én, – erős vihar kerekedett a képviselőházban.
A közönség, mely már értesült a kormány lemondásáról, sürű tömegekben lepte el a redout előtti térséget. A roppant sokaság már kora reggeltől ott morajlott, mint a haragos tenger.
Bent az ülésterem is szokatlan képet nyujt. A padot egészen telvék, a karzat a szakadásig zsúfolva. De csönd van, alig hallatszik itt-ott egy suttogó megjegyzés. A temetések ünnepélyes komorsága ömlik el az egész Házon.

Massenhauser, a bécsi nemzetőrség főparancsnokának kivégzése 1848. nov. 6-án Bécsben.
(Egykoru kép.)
Mindjárt az ülés elején Pázmándy tesz jelentést a százas küldöttség bécsi utjának eredményéről. „Hidegen és szárazon terjesztem elő a dolgot, – ugymond, – mert itt a tények erősebben szólnak, mint a szavak.”
A képviselőház szó nélkül tudomásul veszi az elnök jelentését.
Ezután – a nádorhoz intézett kir. leirat kapcsán – a bécsi miniszterium hirhedt memoranduma olvastatik fel.
Mintha halálos itéletet hirdetnének ki, olyan mélységes csöndben hallgatja végig ezt is a Ház. Csak mikor az utolsó mondathoz ér a jegyző, viharzik föl a megbotránkozás förgetege.
– Gyalázat! Hitványság! – zúgják minden oldalról.
– Nem érdemli meg, hogy feleljünk rá. A ház archivumába vele! – kiáltják indulatosan mások.
Az elnök e szerint cselekszik.
Most István főherczeg-nádor átiratára, amelyben a Batthyány-miniszterium lemondását veszi tudomásul, kerül a sor. A levél így hangzik:
 
A királyi Helytartó a képviselőház elnökének!
Miután a miniszterelnök hivatalából lemondván, az összes miniszterium és annak egyes tagjai működése megszünt, én pedig ezen lemondást elfogadván, a jövendő miniszterelnököt ő Felsége jóváhagyása alá terjesztettem.
Elnök úr a törvényhozó testület értesítendi, miszerint a törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem és a két ház erélyes támoatására számolok.
Kelt Budapesten, szept. 11-én 1848.
István nádor,
kir. helytartó.
 
Az átirat felolvasása után nagy mozgás támad az ülésteremben. Elsőnek Bezerédy áll fel, s azt indítványozza, hogy a leköszönt miniszterium tartsa meg ideiglenesen helyét, „mert a haza egy pillanatig sem maradhat kormány nélkül.”
Bezerédy után Madarász László emel szót, s haragos beszéd keretében fejti ki, hogy a király és a nádor rendeletei egyaránt, csakis akkor érvényesek, ha azokat egyik, vagy a másik miniszter ellenjegyzi. A nádor átirata tehát, mely nincs ellenjegyezve, „érvénytelen és törvénytelen”. Egyúttal felvilágosítást kér a Jellasichhoz intézett királyi kéziratra vonatkozólag.
Most felemelkedik Kossuth Lajos. Minden tekintet reá irányul. Vajjon mit fog mondani? Helyesli-e a nádor eljárását? És Kossuth lassan, hangsúlyozva minden mondatot, imigy szól:
Az elnöki előadásból értették uraim, miszerint ő császári királyi herczegsége a nádor egy iratot bocsájtott ide, melyben tudatja, miként a miniszterium lemondását elfogadja; kijelentvén, hogy annak következtében felterjesztést tőn a miniszterelnök iránt ő Felségéhez, s mig ez megtörténik, a kormány gyeplőit kezébe veszi. Én, ki ő Felsége által neveztettem ki ezen ország egyik miniszterévé, tagadom, hogy István főherczegnek joga legyen miniszteri ellenjegyzés nélkül parancsolni ezen országban. Ha ő ezt tenné, megszegné esküjét s a törvények iránti kötelességét…
Mint a harczi riadó, úgy hat ez a merész és határozott kijelentés. A lehangoltság, mely ott borong majd mindegyik arczon, egyszerre eltűnik. A képviselők felugrálnak helyeikről, tapsolni és éljenezni kezdenek.
E pillanatban, mint a távoli mennydörgés, az utczáról is felhangzik a türelmetlenkedő nép rivalgása:
– Éljen Kossuth! Le az árulókkal!
Perczekig tart ez a szivdobbantó tüntetés bent a házban és lent az utczán. Kossuth alig bir további szóhoz jutni.
– Ha a miniszterek lemondtak is, – folytatta Kossuth mindinkább neki hevülve, – Szemere Bertalan, ki azon tárczát viszi, mely egyszersmind a közrend és bátorság fenntartását is kezeli, kérelmünkre a konferencziában tett nyilatkozata szerint is kötelességének ismeré – köszönet neki ezen kötelességérzetéért – a miniszteri tollat kezébe tartani addig, mig nem lesz törvényes orgánum, kinek azt általadhassa. Ime én…

A világszellem.
(1848-iki gúnykép).
Világszellem: El attól a katlantól! Népszabadság kell a beteg Európának, nem pedig háboru, amit ti főztök.
Kossuth, hirtelen támadt ötlettől megkapatva, egy széket kap fel, azt a miniszteri asztal mellé helyezi és ráül.
… Ime, én, – kiáltja aztán így ülve, – ki lemondtam hivatalomról, e széket a miniszteri asztal mellé teszem és ráülök. S azon erőnél és hatalomnál fogva, melyen nem egyéniségem gyöngesége, hanem melyet nekem a törvény nyujt, akarom látni azon embert, ki tagadni merje, hogy itt azon körben, melyet a törvény a pénzügyminiszterre ruházott, én parancsolok…
E megkapó jelenetre ujra felzúg az éljen-riadal, csakhogy most még lelkesebben, még nagyobb tűzzel. Számosan a szónokhoz sietnek, hogy üdvözöljék. E közben az utczáról egyre sürűbben hangzik a kiáltás:
– Éljen Kossuth! Éljen Kossuth!
Nyári, az elnök kérésére, az erkély-ablakhoz megy, hogy a zajongó tömeget lecsillapítsa.
Kossuth ezután elmondja, hogy a Jellasicshoz intézett kir. leirat mi módon jutott a kormány kezeihez, de mindjárt azt is hozzátette, hogy annak valódiságában kételkedni immár nem lehet. Majd kifejté, hogy ily válságos időben a nemzet egy pillanatig nem maradhat felelős kormány nélkül. Beszédje további folyamán hivatkozik egy Mátyás-korabeli törvényre, melynek értelmében olyankor, midőn elgyöngült egészsége miatt maga a király nem viheti az országlást, e hatalommal a nádor ruházandó fel. A nemzet veszélyben forgó szabadságának megóvása érdekében azt kivánja tehát, hogy István nádor a melléje adandó felelős miniszterium utján vegye át mielőbb az ország kormányzását. Végezetül azt az inditványt tette: mondja ki a ház, hogy a főherczeg átiratát, – mely az 1848 : III. törvényczikk 11. §-ába ütközik, – nem fogadja el. A ház e határozatát, most azonnal, az ülés folyama alatt, egy küldöttség hozza tudomására a nádornak.
A képviselőház egyértelemmel hozzájárult az indítványhoz; tüstént kimondta egyszersmind, hogy az uj miniszterelnök kinevezéséig Kossuth és Szemere, alkotmányos felelősség mellett, továbbra is vigyék az állam ügyeit.
A küldöttség gyorsan és eredménynyel járt el. Rövid félóra mulva Almássy megbizatásuk eredményéről a következőkben számolt be:
„A ház határozata következtében – ugymond – ő fenségével tudattuk a ház határozatát, melyre ő fensége válaszolta, hogy igen sajnálja, miszerint a mai napon a ház elnökéhez intézett levele, mint törvénytelen, el nem fogadtatott, mert jól tudta, hogy határozatnak, vagy törvénynek hozatalához miniszteri ellenjegyzés szükséges, s arra szükségesnek is tartotta volna az ellenjegyzést megnyerni. De ezen levelet sem határozatnak, sem törvénynek nem tekintvén, hozzá miniszteri ellenjegyzést szükségesnek nem látott.”

„Kossuth Lajos azt izente”…
(Kollarz rajza.)
„A másodikra nézve sajnálja, hogy az ő mellőzésével méltóztattak Kossuth és Szemere urakat a kormány folytatásával megbizni, mert ő azt hiszi, hogy 1848-ban megmutatta, mit tud és mit tesz ezen hazáért. S annálfogva ezen mellőzést bizalmatlanságnak nézi. Mondta, hogy azon esetben, ha a ház a bizodalmát levonná tőle, arra is kész lenne, hogy szeretett és imádott hazáját elhagyja. Kijelentette, hogy míg törvényesen jár el a ház, addig ő reá mindig számolhat, azontul egy perczig sem.”
A képviselőház, megnyugtatva a nádor mentegetődző szavai által, Kossuth éltetésével oszlott szét. S ez a lelkes tüntetés, mely a nép szivverésének volt csak a visszhanga, Kossuthot most már formailag is odaállítá a szorongatott magyarság élére. S tény, hogy ez a viharos ülés fordulópontot képez Kossuth további működésében. Innentől kezdve előtérbe lép a tettek embere, aki döntőleg hat a nemzet elhatározásaira; s aki a tomboló vihar közepette szilárdan áll mint a gránit-szikla, bizva-bizván a magyar nép csodatevő őserejében.
Kossuth tehét Szemerével együtt továbbra is az államügyek élén maradt. Ezt a körülményt a főváros közönségének a következő csititó felhivással adták tudomására:
Polgárok!
Az országgyülés által ő Felségéhez küldött választmány, mint szinte az ott járt miniszterek is, óhajtott törvényes eredmény nélkül térvén meg, a miniszterek lemondásaikat a nádor-főherczegnek benyujtották.
Ez események az országgyülést mély fájdalommal tölték el, mivel eképen a nemzet összes akarata nem teljesedett és a felelős kormány tagjainak tanácsadásai mellőztettek. Az ország függetlenségének és a nemzet szabadságának veszedelmes ármány és idegen befolyás foglalja el azon helyet a királyi szék körül, mely egyenesen és csak a felelős tanácsosokat illeti.
A képviselőház e mai napon kijelenté, hogy a haza rendkivüli eszközöket rendkivüli sietséggel kiván; a képviselőház kijelenté, hogy mig uj miniszterium alakittatik, az előbbi miniszteriumnak helyén maradni kell, mivel kormányt az ország, kivált jelen veszedelmei közt, egy pillanatig sem nélkülözhet. És miután a többi miniszterek azt tovább folytatni vonakodtak, alulirottak a képviselőház kijelentett bizalmából is tisztöknek ismerték megtartani a hatalmat addig, mig a miniszterium megalakittatott. És siet fölhivni a főváros polgárságát, hogy legyenek csendben és rendben, mert a czéltalan háborgás a szabadságnak nem szülőanyja, hogy épen a legnehezebb kérdések megoldására szükséges a leghiggadtabb nyugalom, hogy vállvetve, közös értelemmel, egyesült akarattal biztosítsák a főváros kebelében a rendet és békét, mert a fegyveres erőt csak igy lehet elszállítani oda, hol a hazának reá a legnagyobb szüksége van.
De egyszersmind ébren legyünk. Kivivtuk a nemzet szabadságát és függetlenségét a nélkül, hogy másokét bántottuk és csonkitottuk volna; azt őrizzük meg a király iránti azon hivség alapján, mely hivség tulajdona volt nemzetünknek mindig; akkor is, midőn keblét a fájdalom keserüsége töltötte el.
Kik a koronának azokat tanácsolták, amik legujabban történtek, annak ellenségei; mivel a nemzet lelkében megingatták azon bizodalmat, mely a királyi székeknek egyedüli alapja, mi pedig azt megakarván védeni ármány és erőszak ellen, a koronának a leghasznosabb szolgálatot teszszük, midőn a nemzetet ébrenlétre intjük azon ármányok ellenében, a melyek szeretett királyunk személyét és székét környezik.
Éljen a király! Éljen szabadságunk és függetlenségünk!
Budapest, szeptember 11-én 1848.
A miniszterium:
Szemere Bertalan.Kossuth Lajos.
A schönbrunni hideg fogadtatás után csaknem bizonyosnak látszott, hogy a honvédő törvényjavaslatokat nem fogja immár szentesíteni az uralkodó. Ámde az elárult nemzetnek, ha a siker kilátásával védekezni akart, pénzre és katonára volt szüksége. És szüksége volt sürgetően, haladéktalanul, mig bősz ellenségei túlsulyra nem vergődnek.
Ily kétségbeejtő viszonyok között, a közeledő istenitélet tizenkettedik órájában, mit tehetett az országgyülés? Kénytelen volt intézkedni, hogy a függőben levő törvényczikkelyek, – a király utólagos jóváhagyásával, – legalább részben végrehajtassanak.
Kossuth tehát, a képviselőház szeptember 12-iki ülésén – előleges megállapodásra, – a következő két határozati-javaslatot terjesztette a nemzetgyülés elé:
I. A pénzügyekre nézve. Addig is, mig az ország szükségeinek fedezése végetti hitelnyujtás iránt alkotott törvényczikk ő Felsége által szentesíttetnék, a pénzügyminiszternek azon rendelete, miszerint az 5 forintos pénzjegyeknek kibocsájtását elhatározá, ezennel helyeseltetik; s a nemzet képviselői ezen pénzjegyek teljes névszerinti értékét a törvényjavaslat értelmében az ország minden közjövedelmeivel biztosítván, azoknak minden közpénztárakban ezüstpénz gyanánt elfogadását elrendelik.
II. Az ország védelme iránt. Addig is, mig a katonaszállitás iránti törvényczikk ő Felsége által szentesittetnék, a nemzet képviselői az országot védelmi eszközök nélkül nem hagyhatván, következőket határoznak:
1. A miniszterium megbizatik, hogy azon seregmennyiséget, mely az ő Felségéhez felterjesztett törvényjavaslatban nyomban kiállíttatni rendeltetik, toborzás utján állítsa ki.
2. Ennek sikeresebb eszközlése végett a miniszterium felhatalmaztatik, ezen seregmennyiséget a törvényhatóságok közt felosztani, s a törvényhatóságoknak kötelességök leend, a reájok eső illetőséget viszont községenkint oly módon kiszabni, hogy minden község a maga illetőségét a miniszterium által megszabandó határnapig toborzás utján akként tartozzék kiállítani, hogy ha a kiszabandó határnapig illetőségét ki nem állítaná, a törvényhatóság a fenmaradó hiányt az illető községnek ifjai közül sorshúzás utján legyen köteles azonnal pótolni.
3. Az ekként kiállitandó sereg egyenesen és kirekesztőleg csak a már felállíttatni kezdett honvéd-zászlóaljak szaporítására fordítandó s új honvédzászlóaljakká alakítandó, melyeknél az ügyvezetési- és vezényleti-nyelv, zászló, ruha és nyelv azonnal magyar leend.
4. A rendes hadseregben szolgáló tiszteknek s katonaságnak ezen honvédzászlóaljakba átlépése megengedtetik, s ha oly közkatonák s altisztek lépnek át, kik már szolgálati idejöket kitöltötték, eddigi zsoldjuknál egyharmaddal nagyobb díjt huzandnak.
Az ekkép kiállítandó honvédsereg az ország békéjének tökéletes helyreállításáig szolgáland, s ha ezen idő nem tenne annyit, mint a mennyi rendes katonáskodási idő gyanánt törvény által meg fog állapittatni, a kitöltött honvédségi szolgálat mindenkinek be fog számíttatni.
A nemzetgyülés vita nélkül egyhangulag a törvény jellegével ruházta fel mindakét javaslatot, s hozzátette:
Ezen határozatok rögtönös végrehajtása a miniszteriumnak kötelességévé tétetik, s a képviselőtestület megvárja a nemzettől, hogy a haza vészes perczeiben lelkesülten sietend a királyt és hazát megmenteni, s megvárja a törvényhozás mindazon tagjaitól, kik vidékeiken e határozatok lelkes végrehajtására sikerrel közremunkálhatni vélnek, hogy ezen közremunkálási készségüket a miniszteriumnak haladéktalanul bejelentvén, a hazát megmenteni fáradhatlan buzgalommal törekedjenek, mert a képviselőház úgy magára, mint az összes nemzetre nézve jelszavul tűzi ki: hogy az nem érdemli a magyar hazafi nevet, aki mindent meg nem tesz, amit tehet, a király és a haza megmentésére.
A nemzetgyűlés hangulata e sorsdöntő perczekben kétségtelenül elkeseredett volt, de a háborgó indulatok viharát még mindig a higgadt megfontolás komoly intelme uralta. Kitűnt ez Zsembery Imre felszólalásánál is. A németi kerület képviselője, mindjárt Kossuth két javaslatának az elfogadása után azzal az inditványnyal állott elő, hogy az országgyülés permanensnek nyilvánitsa magát; s mindaddig, a mig a hazáról a veszedelem nincs elhárítva, bármi történjék is, állandóan együtt maradjon. Az inditvány, e rendkivüli körülmények közt, eléggé indokoltnak látszott, a képviselőház túnyomó nagy többsége azonban mégis mellőzte azt. Az országgyűlés a nemzet ügyét annyira összeforrva hitte a trón érdekeivel, hogy még most is, annyi keserü csalódás után, gondosan tartózkodott minden forradalmi lépéstől. Az ujabb seregtoborzás a király nevében folyt, a véres küzdelem a haza és a trón együttes védelméért vivatott. Hogy ez a két egybeforrt eszme csakhamar oly szörnyü ellentétbe került, bizony nem a magyart terheli érte a felelőség.
Hiszen, a mig az országgyűlés ritka önuralommal a szakadozó hűség-kapcsok megerősítésén munkált: azalatt a kamarilla ujabb ádáz ellenséget zúditott reánk. Jellasics szeptember hó 11-én martalócz hadaival átkelt a Dráván. S ezzel egyszerre rombadőlt az országgyűlés becsületes törekvése is. Megkezdődött a rendszeres nagy háború, a mely halottakból, elhullott vitézek százezreiből emelt választófalat a nemzet és a Habsburg-ház közé. Csaknem husz év kellett, mig e választófal szertemállott, s a türelmes idő elsimithatá a porladó csontokat az óhajtott kibékülés utjáról.
Jellasics már szeptember első napjaiban készen állott a betörésre. A király kitüntető levelének vétele után tüstént megtette az utolsó intézkedéseket is, hogy átkeljen a Dráván.
Előnyomulását három kiáltványnyal vezette be. Első szózatában fajrokonaihoz: a horvátokhoz fordul. „Egy elbizakodott önző párt – ugymond – Magyarországon a márcziusi izgalmakat oly engedmények kicsikarására használta fel, a melyek nemcsak a magyar korona alatt élő idegen nemzeteknek szolgaságára és elnyomására vezetnek, hanem az összbirodalmat is alapjában megrenditik.” Aztán elmondja, hogy János főherczeg jóakaratu közvetitésének semmi haszna nem lett, mert a dölyfös Batthyány gróf nem fogadta el az ő – t. i. Jellasics – méltányos föltételeit.
„Mi egységes, hatalmas, szabad Ausztriát akarunk, – e szavakkal végzi kiáltványát, – s annálfogva elmaradhatlan föltételül a had-, pénz- és a külügyek miniszteriumának összpontositását, továbbá a nemzetiségek jogegyenlőségét kivánjuk. Miután a magyar miniszterium azt véli, hogy erre nem állhat rá, s miután megmarad különszakadási törekvéseinél, vagyis a szép monarchia fölbomlását akarja előidézni: annálfogva a kötelesség és a becsület azt parancsolják, hogy tegyük meg a legvégsőt és ragadjunk Isten nevében fegyvert!”
A másik szózatot egyenesen a magyar nemzethez intézte. E kiáltvány, amely, úgy látszik, a köznép megtévesztésére volt szánva, szószerinti szövegében igy hangzik:
 
A magyar nemzethez!
Midőn az országba lépek, amely iránt a leghőbb rokonszenvvel viseltetem, az Eget hivom fel tanúul, hogy ezt a lépést csak azért teszem, mivel a békés megoldás minden eszköze ki van már merítve. Csakis egy töredék bűnös cselszövényei kényszerítettek e lépésre. E töredék, a melynek a magyar miniszterium csupán bűnös eszközül szolgál, gonosz tervei által nem akar egyebet, mint a király ő Felségét megalázni s megsemmisiteni a szent szövetséget, mely Magyarországot a maga királyához és alkotmánya által az egyesült királyságokhoz fűzi.
Hasztalan igyekezet, lépésemet, melyre hazám iránti szeretetem és királyom iránti hűségem késztet, árulásnak és pártütésnek bélyegezni. Senki se féljen attól, hogy én a vivmányok bármelyikét is, melyeket királyi szó még nem régen a nemzetnek engedményezett, meg akarnám csorbitani.
Nem ellenség árasztja el Magyarország sikságát, jó barát az, ki az alkotmányos király loyalis alattvalóinak segítségére siet. Ezek nekem testvéri jobbjukat nyujtják, hogy Isten segedelmével az országot egy kormányzásra képtelen, gyűlölt és lázadó kormánytól megszabadítsam.
Varasd, szeptember 10. 1848.
Jellachich, s. k.
 
Egy harmadik kiáltványnyal pedig a Magyarországon fekvő sorkatonasághoz fordul s támogatásukat kéri. Ez a manifesztum, mely élénk világot vet Jellasics törekvéseire, imigyen szól:

Blum Róbert, a bécsi forradalom egyik vezetőjének kivégzése.
(Egykoru kép.)
Bajtársaim!
A horvát- és szlavonországi határvidéki őrseregek átlépnek vezérletem alatt Magyarország, a ti oltalmatokra bizott földjére.
Ne nézzetek minket ellenségnek, az ausztriai lobogók emelkednek sorainkban. A kétfejű sas, jelképe száz meg száz csatatéren a dicsőségnek és a becsületnek, nem válhatik lázadás és árulás jelképévé.
Fegyverhez nyultunk oltalmára nemcsak jogainknak, hanem egyszersmind fentartására szeretett fejedelmünk jogainak is, melyekkel egy gonosz párt – nem figyelve egy nemeskeblü és hű nemzet nagy többségének igaz érzelmeire, – vétkes czéljaival visszaélni átalkodik.
Máris tetézte ezen párt a birodalom felbontására czélzó ármányát, midőn határozatai által a fejedelem és a haza iránti szeretettel egybeforrasztott seregben az elkülönzés szellemét akarja felébreszteni, a bizalmatlanság és a gyülölség magvát hinti el és ez által az összbirodalomnak ezen erős védfalát igyekszik lerombolni.
Vitézek az ausztriai hadseregben, melyhez büszkén számítjuk magunkat, ti osztjátok ezen ármány fölött érzett haragunkat! Fegyvereiteket sohasem fogjátok testvéreitek ellen fordítani, kik császárukért s ennek jogaiért, melyek egyszersmind a népek jogainak legszilárdabb védfalai, életöket mindenkor képesek feláldozni.
Olaszország csatatérein visszaszerzé egy dicső hős legyőzhetlen vitézeivel a koronának egyik drága gyöngyét. Egy szó vezette, egy szellem éleszté ezen seregeket nemzetiségi különbség nélkül, s győzelemmel lőn jutalmazva egységök.
Mi nem lehettünk olyan szerencsések, hogy vérünket onthassuk ezen magasztos czél érdekében, mindazonáltal azon boldogitó öntudat, hogy olaszországi vitézeinket testvéreinknek nevezhetjük, éreztesse velünk azon nagybecsű szerencsét, hogy – egyesítve az ausztriai színek kötelékével, – a becsület és a vitézség példáját hagyhatjuk örökségül késő maradékainknak.
Éljen az osztrák hadsereg egysége! Éljen kegyelmes császárunk és királyunk!
A Dráva partján, 1848. szept. 10.
Jellachich,
tábornagy és bán.
 
Jellasics a háboru megkezdéséről egyetlen szóval sem értesité a magyar kormányt. Még csak ultimátumot sem küldött, amint az lovagias hadviselő felek között szokásos. Lopvást, gyáván, közönséges haramia-vezér módjára, tört reánk. És betört a császár nevében, az összbirodalom veszélyeztetett érdekeinek a hangoztatásával. A horvát-ügy most már teljesen közömbös lett előtte. Nem törődött többé vele. Odáig ment, hogy a Drávánál még a horvát lobogókat is beszedte, s fekete-sárga „Császárunkért” felirásu hadizászlókkal látta el csapatjait.
Az előre megállapított terv szerint járt el egészen. Zsoldos volt, kinek Bécsből parancsoltak. Innen kapta az utasitást a támadás megkezdésére, innen látták el pénzzel. Mindez csakhamar okmányszerüleg is bebizonyult. Három vakmerő somogyi juhász elfogta ugyanis a bán tábori-postáját, a mely mintegy háromszáz különféle levélből állott. A derék pásztoremberek az érdekes hadizsákmányt beszolgáltatták a magyar főhadiszállásra s innen aztán az egész levélcsomó a kormány kezébe került. E levelek által minden kétségen felől megerősittetett, – a mi különben úgy sem volt titok, de Bécsben egyre tagadták, – hogy Jellasics a császári hadügyi-kormány rendszeres támogatásával vitte ellenünk a háborút. A bán egyik ilyen elfogott levele, a melyet Latour hadügyminiszterhez intézett, ekképen szól:

A Szemere-miniszterium.
Baillet de Latour Tivadar gróf ő exczellencziája, cs. kir. hadügyminiszter, táborszernagy, a katonai Mária Therézia- és több érdemrend lovagjának, valóságos belső titkos tanácsos és aranykulcsos vitéznek.
Főhadiszállás Kiliti, a Balaton mellett, 1848. szept. 23.
Bármennyire hálás vagyok is kegyes gondoskodása és minapi pénzküldeményéért, ép oly sürgősen kénytelen vagyok felkérni Exczellencziádat egy kellő költségalap küldésére a nálam levő tábori pénztár számára.
Én most seregemmel magyar területen vagyok, hogy Ausztria közös ügyéért működjem. Vérző sziv nélkül a részben ártatlan magyar népre nem róhatok nagyobb terheket, mint azt már az ily nagy haderő átvonulása úgyis magával hozza. A szükséges pénz nélkül azonban egy lépést sem tehetek tovább, mivel egyrészről a nép jóhangulatát, másrészről pedig a katonaság harczi kedvét is fenn kell tartanom, ami pénz és a szükséges ellátási költségek fedezése nélkül lehetetlen. A költségek előirányzatát ezúttal nem terjeszthetem be, seregem napról-napra növekvő létszáma miatt.
Számitásom szerint egyébként a pénzbeli ellátás folyó évi október havára legalább is 200.000 pforint, a természetbeni ellátás pedig 400.000 pforint, s igy összesen 600.000 pforintra van szükségem. Bátor vagyok alázatosan kérni Exczellencziádat méltóztassék ezen összeget legkésőbb 1-éig mulhatlanul rendelkezésemre bocsájtani; annál is inkább, mert az általam Ausztria jogainak érvényesitése érdekében megkezdett hadműveleteknél a cs. kir. hadügyminiszterium segélyére számolok, sőt e támogatásra számolni jogosítva is vagyok. S Exczellencziád most, midőn Magyarország kellő közepén vagyok, annál kevésbé hagyhat el, mert ennek úgy az országra, mint hadseregemre, de sőt az egész osztrák birodalomra a legborzasztóbb következései lehetnének.
Mihelyt seregeim egyesülnek, nem mulasztom el a szükséges költségelőirányzatot pótlólag előterjeszteni.
Jellachich, s. k.
Egy másik levelében, – mely Kulmer báró tárczanélküi miniszternek szólott, – arról panaszkodik, hogy az udvari-párt kezdi cserbenhagyni. „Azzal biztattak, – ugymond – hogy seregeim, mihelyt Magyarországon leszek, rendes kincstári ellátásban részesülnek, s engem mindenben istápolni fognak. Hidszereket s tizenkétfontos ágyuüteget is igértek, ezt sem kaptam.”
Jellasics serege a betöréskor mintegy 35–40 ezer főből állott. A haderő beosztása, egy báni törzstisztnek elfogott levele szerint, a következő vala:
I. hadtest, Hartlieb altábornagy vezérlete alatt:
1-ső dandár. Vezénylő: Dietrich tábornok. Létszám: egy ottocsányi, két varasdi határőrvidéki zászlóalj, egy száazd Wrbna-lova, egy hatfontos ágyuüteg s egy csapat felkelő.
2-ik dandár. Vezénylő: Kriegen tábornok. Létszám: két varasdi, egy likkai határőrvidéki zászlóalj, egy század báni huszár, egy háromfontos üteg, egy csapat szluini szerezsán, s néhány száz Varasd-határőrvidéki népfelkelő.

Stein Miksa, honvédtábornok. Kökényessy László, honvédezredes.
Pikéti Gusztáv, honvédtábornok.
Fiáth Pompejus, huszár-főhadnagy.
Nevezetesebb szereplők a honvédség köréből.
(Eredeti arczképek után.)
II. hadtest, Kempen tábornok vezérlete alatt:
1-ső dandár. Vezénylő: Neustädter tábornok. Létszám: két bródi, egy ogulini, egy szluini, egy ottocsányi határőrvidéki zászlóalj, egy század báni huszár, egy hatfontos üteg, ogulini szerezsánok, s ogulini népfelkelők.
2-ik dandár: Vezénylő: Rasztics ezredes. Létszám: egy likkai, egy első s egy második báni ezredbeli zászlóalj, egy báni huszárszázad, egy háromfontos üteg, egy csapat báni népfelkelő.
III. hadtest, Schmiedl tábornok vezérlete alatt:
1-ső dandár. Vezénylő: Theodorovics tábornok. Létszám: két radiskai, egy ottocsányi, egy ogulini határőrvidéki zászlóalj, egy háromfontos ágyuüteg, egy csapat likkai és ottocsányi szerezsán s egy csapat népfelkelő.
2-ik dandár. Vezénylő: Sedlmayer ezredes. Létszám: három osztály Hardegg-vasas, egy osztály Kress könnyü lovas, három század báni huszár, egy hatfontos és egy vegyes üteg s két röppentyü-telep.
Összesen tizennyolcz rendes határőrvidéki gyalog-zászlóalj, három ezred vasas, két ezred könnyű lovas, hét század báni huszár, nyolcz ágyú-üteg és két röppentyü-telep. Számszerint közel 22,000 ember a rendes sorhadból, s körülbelől tizenötezer szerezsán és népfelkelő.
Az előhad Grammont ezredes vezetése alatt szeptember 11-én és 12-én vonult Varasdról Csáktornyára, s onnan Letenye, majd Nagy-Kanizsa felé vette útját. Maga Jellasics, – környezve vörösköpenyeges szerezsánai által, kik testőrségét képezték, – szeptember 11-én reggel kelt át Légrádnál a Dráván, s Csáktornyáról kiindulva, Perlak, Kottori, Kanizsa, Berény, Sárd felé tartott.
Volt Jellasicsnak még egy IV-ik hadteste is, mely mintegy tizezer szlavóniai határőrből állott, s a tartalékot képezte. E tartalék hadtest, Róth és Philippovics tábornokok vezetése alatt, néhány nappal később lépte át a határt.
Számra nézve Jellasics kétségtelenül jelentékeny haderő fölött rendelkezett. De ez csak papiroson festett igy. A valóságban egész serege – néhány ezer lovas kivételével, – nem ért egy töltésnyi puskaport. Gyülevész, martalócz nép; kellő felszerelés, katonai fegyelem, de sőt vitézség nélkül.
Egy szemtanu így irja le e maga nemében páratlanul álló hadsereget:
„Valami huszezer ember; de rendes határőrök, kik magvát képezik az egésznek, alig hat zászlóalj. A többi szerezsánok, népfölkelők, kaszások, tarka-barka, de éppen nem tekintélyes, vagy félelmes egyvelege. A szerezsánok vörös köpenyeikkel és sapkáikkal, aranyozott, keskeny csövű, hosszú puskáikkal, egypár pisztolylyal és handzsárral övükben, magas, erőteljes férfiak, a kiknek durva, elvadult arczán ott ül a rablás és gyilkolás vágya. De egy szuronytámadásnak nem állhatnak ellen, abból az egyszerű okból, mert nincs szuronyuk… De miként irjam le a többi toprongyos, nyomorult hadat, ezt a rongyos, mezitlábas, furcsa népséget, amelynek nagy része fegyvertelenül vagy rozsdás puskával és kaszával követte a bánt…”

Lamberg gróf megöletése 1848. szept. 28.
(Egykoru rajz.)
Tény, hogy amennyi csavargó dologkerülője, utonálló banditája csak volt a határőrvidéknek, az mind a bán seregéhez csatlakozott. Követték őt, mint az éhes dúvadak.
Seregének csak egy része: a sorkatonaság kapott zsoldot. A szerezsánoknak és népfelkelőknek a hadizsákmányból járt ki minden legényre tíz-tíz krajczár. Ezen intézkedés által tehát maga Jellasics uszítá őket a harácsolásra. És mindjárt a Dráva magyarországi partvidékén megkezdődött a szabad rablás. Mintha Isten sujtó csapása nehezedett volna azon vidékre, a hol ez a csürhe had elvonult. Mint a sáskasereg, fölzabált és elpusztított mindent, ami csak kezeügyébe esett. Számos fenmaradó adat igazolja, hogy ennél hitványabb ellenség nem taposta még hazánk vérázott földjét.
Ime, egy muraközi földbirtokos levele, amelyben a felháborodás hangján ekként emlékezik meg Jellasics rablócsordájáról:
„Jellasics átjött. Egy pompás proklamácziót bocsájtott ki. Minden szava hazugság. Emberei rabló népcsorda. Egy gazember német ezredes, Rinbach nevű, azt mondá: „ez ellenség földe, requiriren.” Képzelheted, mivé lettünk. Itt két helység tönkretéve. Háromszázhetven birkámat, disznóimat, boraimat elvitték; a községnek több mint 100 tehenét és 150 sertést. Minden majorság kiraboltatott, agyonlövöldöztetett s künn a legelőn összedarabolva hagyatott. Anyaszült meztelenre vetkőztettek az emberek, mindkét nemen levők. Semmi kegyelem. Sok örökre koldusbotra jutott… Jóllehet, polgártársaim itt horvátok, mégis agyba-főbe verték őket „ti szi magyar” szóval. Rontottak, törtek mindent. A húst félnyersen ették. Ezen csoport többnyire török határbeli czigányokból áll, s ámbár rabló, mégis egy kiáltásra szétfut. Fegyvereik jók, pisztolyok, kés és puska. Férgekkel telt alsó ruháikat elhányták s a lopottakat felöltötték. Fizetésök semmi, csak rablás. Merre mennek, sem bor-, sem kukoricza-szüret nem lesz”…
De magának Jellasicsnak műveltebb tisztjei is undorral fordultak el e szörnyűségektől. Elfogott leveleikben keserűen panaszolják, hogy martalócz csapatjaik közt minden igyekezetük daczára sem képesek fentartani a fegyelmet.
…„Néhány nap mulva – mond egy ilyen elfogott levél – Pesten leszünk. Jaj ennek a városnak! Népünk borzasztóan fog ott garázdálkodni. Már most sem lehet őket a legdurvább kihágásoktól visszatartani, rettenetesen lopnak és rabolnak. Naponként ezer botütést osztatunk ki, de nem használ semmit. Az Isten sem tartja őket vissza, annál kevésbé egy tiszt… Én kétségbeesem e rabló-expediczió miatt s úgy látszom magamnak, mintha haramia-kapitány volnék, mert akarva, nem akarva gondoskodnom kell az élelmezésről. Ha jószerivel nem adják, erővel kell foglalnom, s vérző szívvel kell sokszor a szegény paraszt marháját az istállóból elhajtani, s borát a pinczéből elvinni. Naponkint 9000 kenyérre, 280 akó borra, 100 mázsa húsra, 5 mázsa sóra, 80 mérő zabra van szükségem. És mindezt harácsolással kell előteremtenem. Rémítő helyzet. S ezenfelül határőreink, minden igyekezetünk daczára, egyre rabolnak, már eddig is kétszáz pinczét törtek fel s több ezer akó bort hagytak kifolyni”…
Kiáltvány a horvát hadsereg lefegyverzéséről.
Melléklet: Gracza György „Az 1848–49. Magyar Szabadságharcz Története” cz. műhöz
ÖRÖMHÍR!
Roth
és
Philippovics
Tábornokok Dandára
nincs többé!
Éppen e perczben hozza Perczel Gyula, Tolna Megye Főbírája, mint szemtanú s a kivívott dicső Diadalnak munkás részese, azon hivatalos tudósítást:
Mi szerént, tegnap October 7-én Ozorán, Tolna szélén a Sió mellett, Tolna Megye öszves felkelt Népe, a már csak futásban menekvését kereső Ellenségnek utját állván, az elő csatárok által váltott csak néhány puskalövés után, mellyek közülünk egy embert sem ejtettek el, az öszves sereget fegyvereik letevésére kényszeriték!
Az eredmény ez:
Négy Zászló, Tizenkét Ágyú, Huszonnégy Munitiós szekér, Hat ezer ötszáz Hadi fogoly, köztük Roth és Philippovics Tábornokok, öszves tisztikarokkal, kik közt két Tüzér tiszt nálunk szolgálatot válalt.
Hazafiak! isten az igazságos ügyet el nem hagyja, hitszegés s árulás más gyümölcsöket nem teremhetnek mint alávaló eszközeiknek a boszuló Nemesis általi lesujtását!
A dölfös Pártütő Jellacsics ki a magyar korona gyöngyei után szemtelenkedett kezeit kinyujtani, kengyelfutóvá lealázva, gyülevész népei mint őszszel a legyek hullanak el! Kevés nap még csak, s bitor Ellenség nem fogja Hazánk szent földét tiporni!
Remény, Csüggedetlenség kebleinkben, az ezredéves magyar vitézség még nem tagadta meg magát, miénk a Győzelem! – mert vélünk van Isten és igazság! – Éljen a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! –
Pécs october 8-án 1848.
Pécsett, nyom. a lyc. nyomdában.
Egy másik tiszt, nejéhez intézett levelében, többi közt a következőket írja:

Pöltenberg kardja.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
…„Majd megszakad a szivem a szégyenérzettől. Borzasztó egy hadjárat. Egy zsarnoksággal bemázolt emberiség. Már nem is kivánok élni… A határőrök a legdurvább kihágásokat követik el. Hasonlók a vadállatokhoz, kiket minden katonai fegyelem és szigor sem képes rendben tartani. Rablás és lopás az ő foglalkozásuk… Én nem értem a bánt, miért hozta el ezen szemetet, mely jól fegyverkezve sincs. Ez nem szolgált becsületére. Nem lehet fogalmad gorombaságukról és vadságukról. 20-án reggel Bökörnyére utaztam Festetich kastélyába. A lakosok mindent tettek, a mi tőlük kitelt, de azért hordáink mégis meglopták és kifosztották őket. A szőlőt mind leszedték. Gyalázatos, hitvány söpredék, mely a bánt és Horvátország jó hirnevét meggyalázza. Én a kétségbeesésig vagyok. A sok munkával éppen nem gondolnék, csak rendes katonasággal lenne dolgom. Ez a szolgálat isten büntetése rajtam s ha bárminő nagy bűneim vannak, azokat most mind levezeklem.”
Egy százados pedig ekként jellemzi saját ezredét:
„… Ez a mi csapatunk valóságos rablócsorda, mindenütt a legborzasztóbban lop és rabol, még akkor is, ha semmiben sem szenved hiányt. A lakosokat a legkiméletlenebb módon kifosztják, a szőlőhegyeket elpusztitják, a bort, a mit nem képesek már meginni, kifolyatják. Undor fog el, ha látom őket…”
Schmiedl vezérőrnagy, Weindenheim lovagnak szóló levelében egyebek közt ezeket mondja:
„… Nekem, szegény ördögnek, itt a magyarokkal kell birkóznom és a vad horvátokkal mennem, kik rendetlen tömegekben vannak összeállitva és elég bosszuságot okoznak nekem. Én rendes hadviseléshez vagyok szokva, de nem ilyenhez. Torkig vagyok ezzel a garázdálkodó bandával. Adja az ég, hogy mielőbb vége legyen, mert akkor egy pillanatig sem várok, hanem nyugdijaztatom magamat.”
Doshen ezredes – mint Lápossy domorúi ref. lelkész följegyezte – látva a horvát csapatok vandalizmusát, imára kulcsolt kezekkel ily átokszerű szavakban tört ki:
– Óh, mindenható Uristen! Te többször hallgattad meg könyörgésemet, hallgasd meg kérésemet most is. Szedd össze minden menyköveidet, s verd agyon e kutya népet, hogy egy se maradjon közülök.
Igy nyilatkozik a horvát csapatokról Jellasics saját tisztikara. Valóban ennél lesujtóbb elitélésben nem részesült még ujabbkori hadsereg.
És ez a hitvány söpredék úgyszólván ellentállás nélkül törtetett mégis az ország szíve felé. Jött mint a dögvész, mely elől rémülten menekülnek az emberek.
Igaz, hogy a bán harácsoló hadaival csekély védősereg állott szemben. Mindössze hatezer ember. Két zászlóalj az Erneszt- és a Waza-ezredekből, az 1-ső és 7-ik honvédzászlóalj, s a Sándor- és Miklós-huszárezred. Ezenkivül 16 ágyú, két ütegben.
Erély és akarat ha párosul, mindazonáltal már a Muraközben gátat lehetett volna vetni a horvátok előnyomulásának. Csakhogy Jellasics megint olyan vezérrel állott szemben, akinek sem kellő erélye, sem komoly akarata nem volt az ellentállásra. Ottinger árulása után, mint tudjuk, gróf Teleki Ádám vezérőrnagy neveztetett ki a drávamelléki sereg főparancsnokául. Teleki nem sokban különbözött Ottingertől. Rideg császári katona volt ő is; a megtévelyedett gyászmagyarok ama fajához tartozván, akik az osztrák hagyományos szellem mérgező hatása alatt rendszerint egészen kivetkőznek nemzeties jellegükből. Jellasics, úgy látszik, jól ismerte Teleki átidomult lelkületét. Ahelyett, hogy eltántorítására kellett volna tennie lépéseket, egyszerűen csak ráijesztett. Azt irta neki, hogy a horvát csapatok egyenesen a császár parancsára kelnek át a Dráván; figyelmezteti tehát, óvakodjék minden ellentállástól, mert az egyértelmű lenne a felségárulással.
A cselvetés sikerült. Teleki, Csányi László kormánybiztos kérlelése, sőt tiltakozó szava ellenére, elhatározta, hogy kitér a bán utjából, nehogy valamikép a felségárulás bűnébe keveredjék.

„Kossuth Lajos azt üzente”… dallama.
A magyar sereg tehát, mindjárt szept. 11-én, mihelyest a bán betörésének hire jött, megkezdte visszavonulását. Jellasics ujjongott örömében, s immár biztosra vette, hogy néhány nap mulva diadalmas hadaival Budapesten lesz.
Egész Keszthelyig hátráltak csapatjaink; szégyenkezve, kedvetlenül, mintha vesztett csatából menekültek volna. Keszthelyen azonban egyszerre vége szakadt komor hallgatásuknak. A harczvágyó legénység hangos zugolódásban tört ki, hogy futnia kell ilyen toprongyos ellenség elől, amelyet egy kardcsapással semmivé lehetne tenni; magok a tisztek pedig pironkodva tárgyalták a kérdést. De mitevők legyenek? A bán, mint főparancsnokuk állítja, a császár utasitására tör előre. Nekik pedig a király nevében a magyar hadügyminiszter viszont azt parancsolja, hogy verjék vissza Jellasicsot. Kinek engedelmeskedjenek: a császárnak-e, avagy a királynak? Hiszen mindakettő egy személy, mindakét minőségében legfőbb haduruk. Lehetetlen az, hogy a felség ilyen ellentmondó parancsokat adjon, s ezzel ugyszólván önmaga ellen viseljen háborút. A tisztikar, véget vetendő e kínos bizonytalanságnak, gróf Bubna őrnagy inditványára, abban állapodott meg, hogy küldöttségileg magától Jellasicstól tudakolja meg a valót.
A küldöttség, – mely gróf Bubna huszárőrnagyból, Bárczay és Wiedersperg századosokból állott, – csakugyan fölkereste a bánt. Jövetelök czélját Bubna adta elő.
– A drávamelléki magyar sereg tisztikarának megbizásából jöttünk exellencziádhoz, – így szólt Bubna, – hogy felkérjük, méltóztassék nekünk előmutatni ő Felsége ama parancsolatját, amely exellencziádat Magyarország megtámadására utasitja. Mert ha csakugyan létezik ilyen parancs, mint Teleki vezérőrnagy úr is állítja: úgy a megalázó visszavonulás helyett inkább leköszönünk. De ha nincs ilyen utasítás: ez esetben katonai becsületünk és jó hirnevünk fentartása érdekében kénytelenek leszünk exellencziád hadaival fölvenni a harczot. E megállapodásunkat ime irásban is átnyujtjuk exellencziádnak.
Jellasics elnevette magát.
– Hát nem elég az én szavam? – kérdezte öntelten.
– Mi ő Felsége a császár irásbeli utasitását óhajtanók látni, – felelé Bubna. – Ez erősitene meg iránta való hűségünkben.
– Ej, mit nekem a császár, mit nekem a hűség! – vágott közbe most már egész ingerülten Jellasics. – Én fogok tenni a császárért. Ha önök segitenek feladatomban, örülni fogok rajta; de ha ellenállnak: lássák következményeit.
A küldöttség azzal a tudattal tért vissza Keszthelyre, hogy Jellasicsnak a betörésre, legalább a királytól nincs semmiféle irásos parancsa.
Ily értelemben tett jelentést Bubna a tisztikarnak, amely aztán egy ujabb értekezleten kimondotta:
„Miután az ország törvényes állapota még mindig fennáll: ők letett esküjökhöz hiven, a horvátokkal minden harczot elfogadni és a trón s a magyar királyság jogaiért épen olyan hősileg harczolni akarnak, mint ezt társaik Olaszországban megmutatták. Ez alkalommal, minthogy a jelen zavaros időkben talán némelyek a kötelesség utját nehezebben ismerik ki, mindenkinek szabadon hagyatott az illetőre nézve talán nem kellemes helyzetből magát visszavonhatni, mert ezen határozat pillanatától kezdve a legcsekélyebb ingadozás a király, haza és bajtársság ellen elkövetett árulásnak fog tekintetni.”
Ez a derék határozat nagyobb nyomaték kedvéért a lapokban is közzététetett.
A visszavonulás tehát a tisztikar, de különösen Bubna és Bárczay, elhatározó föllépésére véget ért. Csapatjaink Jellasicsnak szembefordultak, türelmetlenül lesve a harczi kürtök riadó szavára. Ámde Teleki egyre töprengett, tovább tétovázott; végül aztán, midőn a komoly sürgetés elől már ki nem térhetett, kijelenté, hogy ő Jellasics ellen, „kivel ugyanazon eskü kötelezi a császár iránt,” nem fog harczolni.
A táborban, őrtűztől őrtűzig, mint valami bánatos gyászhír, végigrepült a főbenjáró, szörnyű vád:
– Áruló!

A nádor menekülése az országból.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages