IV. A császár nevében.

Teljes szövegű keresés

IV. A császár nevében.
A tótok és oláhok föllázitása. – Az első balázsfalvi oláh gyülés. – Batthyány ideiglenesen megmarad állásában. – A horvátok előnyomulása. – István nádor a táborba indul, hogy Jellasics bánnal tanácskozzék. – A találkozás nem sikerül. – Kossuth, István nádornak felajánlja Magyarország koronáját. – István nádor menekülése az országból. Számüzetése. Életének végnapjai. – Szent-Tamás másodszori sikertelen ostroma. – Harcz mindenfelé.
A szabadságharcz drámája most már rohamosan bonyolódott. Az idegrázó nagy események szinte kergették egymást. Az elárult nemzet pillanatról pillanatra mélyebben sodortatott a háború örvényébe.
Jellasics betörése jeladásul szolgált az általános felkelés megkezdésére. Forrongó nemzetiségeink, mintha valami láthatatlan kéz intett volna nekik, minden oldalról csaknem egyszerre fegyverhez kaptak.
Az alvidéki szerbek fokozódó dühvel, vad elszántsággal ujitották meg támadásaikat. Húnyó harczikedvük ismét lángralobbant. S csapatjaink, – noha maga a vitéz Mészáros állt a vezérlet élén, – alig tudtak kézzelfogható eredményhez jutni. Szent-Tamás immár negyedszer ostromoltatott eredménytelenül, hiába. Sőt, előbbi hadállásainkat is veszély fenyegette. Perlasz megint az ellenség birtokába került. Verseczet a szerbek kezére játszotta Blomberg. A vrecsejági szétszórt táborban ujra gyülekeztek a szerviánusok.
De megmozdultak a felvidéki panszlávok, sőt az erdélyi oláhok is. Azt hitték, hogy csakugyan vége a magyarnak; siettek hát a támadással, hogy részük legyen majd a prédában is.
Hurbán, az udvari-párt hallgatólagos támogatásával, Bécsben toborz össze mintegy ötszáz kalandvágyó cseh diákot. A csapat, mely fegyvereit és felszerelését egyenesen a császári hadiszertárból kapta, nyomban Jellasics beütése után, külön vonaton indittatik Magyarországba. S a panszláv apostol, Brezován tábort ütve, a császár nevében fegyverre szólítja a felvidék tótajkú népét.
Kossuth, midőn a panszlávok beütéséről értesült, méltó haragjában így kiáltott fel:
– Az ilyen vérebeket, amelyek a szegény magyar hazát vérrel akarják áztatni, agyon kell verni, mint a kutyákat.
Sokkal fenyegetőbb volt azonban a veszély Erdélyben, ahol az unió kimondása óta még szenvedélyesebben folyt az izgatás, mint annak előtte. A ravasz és önző szászok, mihelyest a ráczokkal viaskodó Magyarország figyelme elfordult tőlük, nyomban hozzáláttak az ujabb izgatáshoz, hogy az oláh köznépet zendülésre birják.
A miniszterium, mint tudjuk, Vay Miklós bárót küldte Erdélybe a megzavart közrend helyreállitása végett, s az izgalmak lecsillapitására. Ámde Vay, minden jóakaratú igyekezete daczára, nem birt a háborgó szenvedélyekkel. S helyzete annál nehezebb volt, mert a főhadparancsnok: Puchner báró, nemhogy kezére járt volna, hanem kétszinű viselkedésével még hátráltatta békeszerző működésében. A kormánybiztos egy-két főbb izgatót, – így a többi közt Laureanit, Jankut stb. – el is záratott, de Puchner tanácsára, elég óvatlanul, ismét szabadon ereszté őket.
Az engedékenység csak növelte a bujtogatók vakmerőségét. Zsongott egész Erdély, mint rajzás előtt a méhköpű. E titkos forrongást csakhamar a kitörésig fokozta Urbán Károly nevű ezredes, egy elbizakodott és becsvágyó granicsár tiszt, aki, ugy látszik, Jellasics dicstelen szerepére áhitozott.
Urbán, mint a naszódvidéki 2-ik oláh határőr-ezred katonai és polgári parancsnoka, szeptember elején foglalta el állását. Bécsből jött, a hol távozása előtt magánkihallgatáson fogadta Ferencz-Károly főherczeg.
Alig érkezett Naszódra, mely az ezred-parancsnokság székhelye volt, azonnal kitűzte a pártütés zászlaját. A horvát bán modorában kiáltványt bocsájtott ki, amelyben formaszerint hadat izen a magyar nemzetnek. Proklamáczióját azzal a fenhéjázó dicsekvéssel kezdi, hogy tőle már eddig is nem kevesebb, mint ötven község kért a kormány ellen segedelmet; s ő a támogatást a segélykérőknek meg is fogja adni, mert meggyőződése szerint a márcziusi reformok a császártól csak kicsikartattak, s a birodalom egységét és fönállását veszélyeztetik. A császár nevében megtiltja tehát a románoknak, hogy a magyar kormány iránt engedelmességgel viseltessenek. Tömörüljön a román nép körülötte, s nyujtson neki segitőkezet a káros ujitások és az unió megdöntésére.
Egy másik szózatával pedig már egyenesen fegyverre szólítja az oláh népet. „Saját kivánságtok szerint – ugymond, – keljetek fel a császár nevében és a birodalom védelmére, s minden száz fej után egy ujonczot küldjetek hozzám, hogy seregemet megerősitve, megkezdhessem a felszabadító hadjáratot zsarnokaitok ellen.”
E kiáltványok kibocsátása után Naszód az erdélyi oláh-mozgalmaknak egyik góczpontja lett. Ide jártak utbaigazitásért és tanácsért az izgatók, innen ágaztak szét az összeesküvés szálai. Urbán, hogy tekintélyét még jobban növelje, hiveinek kétfejű sassal lebélyegzett oltalomleveleket, „pazsurá”-kat (románul: sas) osztott szét. Ennek csakhamar hire terjedt az egész környéken. S a nép, pópáik vezetése alatt, harangzúgás közt, mintha bucsújárásra menne, nagy tömegekben zarándokolt Naszódra, hogy bemutassa hódolását „a császár emberének.” A törvényes rend Erdély eme részén végkép felbomlott. Többhelyt, igy Belső-Szolnok megyében, az oláhság immár az engedelmességet is felmondá a megyei tisztviselőknek.
Hasonló veszélyes mozgalmak szintere volt Balázsfalva, a hol meg Saguna, Laureani készitették elő mohó buzgósággal a fölkelést. A balázsfalvi nagyréten valóságos tábort ütött a dologtalan sokaság. Egymást érték a zajos, izgató gyülések. Egyik ilyen gyülésen a hazafias érzelmű Lemény püspök, az unió pártolása miatt, rövid uton elmozdittatott méltóságából. A féktelenségek hatása alatt lassanként a nagyzás őrülete kezdte elhomályosítani a vezetők elméjét. Immár odáig mentek, hogy Erdélyt a római birodalom mintájára akarták berendezni. A komité, – melyet kormányhatalommal ruháztak fel, – utasittatott, hogy Erdélyt prefekturákra oszsza, e prefekturák élére pedig tribunokat nevezzen ki. Mindezt pedig egy latin-nyelvű felhivással tetőzték be, amelyben a „populus Romanus” – román nemzet – ünnepélyesen kijelenti, hogy jogainak védelmére, a dicső római ősök példájára, ezennel fölfegyverkezik; s azok ellenében, kik törekvése elé gátat akarnak vetni, az utolsó csöpp vérig védekezni fog.
Szeptember 16-án, – Jellasics betörése után ötödnap – ugyancsak a balázsfalvi mezőn ujabb népgyülés tartatott, amelyen nyolcz-tízezer ember jelent meg: asszonyok, férfiak, sőt gyermekek is vegyesen; a férfiak zöme fegyverrel. A gyülés czélja az volt, hogy „a román nemzet, mielőtt fegyverhez nyulna, még egyszer elmondja megmásithatlan követeléseit.” E „megmásithatlan” követelések ime, a következők valának:
1. A magyar önkény által felállitott rögtönitélő biróságok tüstént oszoljanak fel; az elfogottakat bocsássák szabadon, a lefoglalt birtokok oldassanak fel a zárlat alól.
2. Az adóvégrehajtás, robot és ujonczozás függesztessék fel.
3. Román nemzetőrséget állitsanak, s azt lássák el fegyverrel és ágyukkal.

Jellasics a Balaton partján.
(Eredetije a bécsi csász. udv. levéltárban.)
4. Az eddigi erőszakoskodások és elitélések megvizsgálására a különböző nemzetiségek arányában: a köznép, a polgárság és az uri-osztályból vegyes bizottság szerveztessék.
5. A földesurak és a jobbágyok közötti viszályok kiegyenlitésére szintén bizottság szerveztessék.
6. Az uniót visszautasitjuk.
7. A magyar miniszterium joghatóságát nem ismeri el a román nép.
8. A románok, a főhadparancsnokság közvetitésével, a bécsi császári miniszteriumtól kivánnak függeni.
9. Nemzeti gyülés tartassék a román érdekek kielégitésére; a májusi román nemzeti bizottság erősittessék meg.
10. Erdély tartson külön országgyülést, melyen a román nemzet is képviselve legyen.
11. Az osztrák alkotmány Erdélyre is kiterjesztessék.
12. Ideiglenes kormány alakittassék, amelynek a népesedési arányhoz képest: románok, németek és magyarok legyenek a tagjai.
A népgyülés, természetesen rivalgó tetszéssel fogadta el ezt az ultimátumszerű tizenkét pontot.
Követelések, amik csak a forradalmi láz által megzavart agyban születhetnek; kivánságok, amelyeket a kormány, a magyar állameszme fönségének megsértése nélkül még csak komoly szóra sem méltathatott. De hát nem is azért fogadta el azokat a balázsfalvi népgyülés, hogy békés tárgyalás alapjául szolgáljanak, hanem hogy elfogadható ürügyük legyen a vérengzések megkezdésére.
Hátszeg vidékén Riebel József őrnagy, a havasok közt pedig Janku Ábrahám törekedett ugyanezen gonosz czélra.
De külön préda után nyujtották kapzsi kezeiket immár a szászok is. Szintén részt követeltek Magyarország szétdarabolandó testéből. Emlékirattal járulnak a trón elé, s azt kérik, hogy az általuk lakott terület – összesen mintegy kétszáz négyszögmérföld, – kiszakittatván Erdélyből, önálló Markgrófságra emeltessék.
Minden oldalról egyszerre megindult tehát a támadás, hogy vérbe fojtsák a honszerző és honfentartó magyar népet, s aztán foszlányokra tépjék Árpád ezredéves birodalmát.
És a nemzet kormány nélkül állt a közeledő istenitélet e szörnyű perczeiben. Úgy volt, mint vihar közepette a tenger gályája, melynek árbocza törik. Növelte a bajt, hogy Kossuth és Batthyány között meglazult a régi szoros összetartás. Kossuth, ki sastekintetével átlátott az udvari-párt cselszövényein, a jog rideg álláspontjáról birálta a helyzetet, s készebb volt inkább megbirkózni az egész világgal, mintsem a nemzet elidegenithetlen jogaiból csak egy szemernyit is engedjen. Batthyány viszont, – kinek szelid, rugalmas lelke ismét remélni kezdett, – a nagyobb áldozatoktól sem riadt volna vissza, ha szeretett hazájának ezáltal a kivánatos békét megszerezheti. S épp ezért a nádor felkérésére hajlandónak mutatkozott, hogy az uj kormányt megalakitja. Azt hitte, hogy azon esetre, ha Kossuth megszűnik a kabinet tagja lenni, s az uj miniszterium mérsékeltebb elemekből alakul: az udvar haragja talán mégis enyhülni fog. Kijelenté azonban, hogy csakis úgy hajlandó a kormány megalakitására, ha Jellasics eltiltatik a támadástól, s a szerb lázadás elfojtására maga az udvar nyujt segitőkezet. „Azon esetre, – mint hátrahagyott emlékiratában maga mondja, – ha az ujonnan felterjesztett miniszterium a kikötött föltételek alatt megerősittetnék, Szentkirályi Móriczczal a követendő belpoltika iránt, gróf Erdődy Sándorral pedig Pulszky elbocsájtatása iránt a külügy alstátustitkári hivatalából, már megegyeztem. Tervem az volt, hogy ha Jellasich és a szerbek kormolyan békére intetnek és nyugalomra térnek, a legjobb és mérsékeltebb elemeket magam körül összegyüjtöm, s a rendet a magyar sereggel helyreállitom.”
A nádor, csakhogy Kossuth a cselekvés teréről leszorittassék, mindent igért. Sőt még abba is beleegyezett, hogy Batthyány uj kijelölése addig ne tétessék közhirré, mig Wenkheim Béla báró, a főherczeg udvarmestere a megerősitésről szóló királyi kéziratot Bécsből le nem hozza.
Ámde, maga Kossuth, ki e megállapodásról mitsem tudott, érezte legjobban, hogy ily súlyos viszonyok közt a nemzet rendes kormány nélkül nem maradhat. A szeptember 12-iki ülésen azt inditványozta tehát, kéressék fel a nádor, hogy azon hatalomnál fogva, melyet a törvény reáruház, alakitsa meg haladéktalanul a felelős miniszteriumot.
A képviselőház, mint mindig, ezuttal is készséggel hozzájárult Kossuth inditványához s a küldöttséget, mely a nádorhoz vala menendő, nyomban meg is választá. Ekkor Batthyány, – miután látta, hogy kijelölése ugy sem maradhat tovább titokban, – fölállott és bejelenté a háznak, hogy a nádor őt már meg is bizta az uj kormány alakitásával. Általános éljenzés fogadta a gróf e kijelentését. Kossuth volt az első, ki ez örvendetes fordulat fölött lelkes szavakban adott kifejezést örömének.
…„Már-már aggódni kezdtünk, – igy szólt a többi közt, – hogy vagy nem lesz alkotmányos kormányunk, vagy pedig a reakczió valamelyik eszköze ül a magyar miniszterelnöki székbe. S ime a kijelölés olyan férfiura esett, ki mint Magyarország első felelős minisztere, nevét, históriai becsületét a haza állapotával azonositá, ki István főherczeg után legtöbbet tett a magyar miniszterium létrehozásában. Most már Magyarország önállása iránt – folytatá tovább – nem kételkedem többé. Az ujonnan alakitandó miniszterium utja, eszközei talán különbözhetnek az enyémtől, de czélja nem lehet más, mint a haza szabadságának biztositása. S azért igérem, hogy bár más uton is fog járni az uj miniszterium, mint én járnék, Batthyány egyénisége a jó szándékról kezeskedvén, én mindaddig egész erőmmel pártolom és kormányát gyámolitani fogom, mig meg nem győződöm, hogy eszközei a jószándék mellett is veszélybe döntik a hazát”…
A megzavart egyetértés ezzel helyreállt, Batthyány gróf ismét átvette az állam ügyeinek vezetését. De ha valamikor, ugy most kellett, hogy minden jó hazafi együtt érezzen, mert a veszély sokkal közelebb volt, mintsem azt a nemzetgyülés tagjai e perczben hitték.
Az éljenzaj, amely Kossuth engesztelő szavait követte, jóformán még le sem csillapult, midőn a szószékre lép Batthyány gróf és elborult kedélylyel, a belső megindulástól rezgő hangon megszólal:
– Uraim! Épp e pillanatban veszem Csányi László kormánybiztos úr levelét, amelyben értésünkre adja, hogy Jellasich f. hó 11-én betört az országba.
Leirhatlan e vészhir hatása. Kínos, nyomasztó csönd boruja nehezült egyszerre a tanácskozókra. Perczekig tartott ez a zsibbasztó meglepetés. Perczel volt az első, ki visszanyerte nyugodalmát, s a következő sürgetős kérdésekkel fordult a miniszterelnökhöz:
1. Vajjon biztositva van-e a nemzet a hadvezérletre nézve?
2. Buda vára meg van-e védve, s tétettek-e intézkedések a külföldi seregek eltávolitására?
3. Van-e Pest közelében annyi haderő, hogy Budapest védhető legyen?
Batthyány gróf az interpelláczióra ezuttal csak röviden válaszolt.
A horvátok előnyomulásának meggátlására – úgymond – a szükséges intézkedéseket már előzőleg megtette a kormány; de, hogy az intézkedések végrehajtattak-e, azt nem tudja. Az idegen katonaság iránt intézkedni fog, hogy azok a csapatok, amelyek esetleg vonakodnának a magyar kormány parancsai előtt meghajolni, mielőbb eltávolittassanak az országból. A főváros védelmére vonatkozólag a meglevő haderőt akként fogja felhasználni, hogy egyrészről az ellenség előnyomulásában hátráltassék, másrészt Budapest nyugalma is biztositva legyen.
A miniszterelnök válaszát alig hallgatta néhány ember. Mindjárt a hir első benyomása alatt szétrebbent csaknem az egész ház. A tanácskozás további menete a lázas izgalom között végkép megszakadt. Az elnök kénytelen volt az ülést bezárni.

István nádor a Kisfaludy-gőzösön.
(Egykoru kép. – Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
A nádor a közvélemény megnyugatása czéljából, a törvényhatóságokhoz még aznap a következő rendeletet intézte:
Az ország felelős miniszterei, a férfiak, kiket az utolsó pozsonyi országgyülés ő Felsége a nemzet kivánságára tanácsba hivott, tárczáikat tudvalevőleg letették.
Az 1848-iki III. t.-cz. és 12. §-ainak értelmében uj miniszterium alkotása következik. Ezt Ő Felsége az országbóli távollétében, az én előterjesztésemre nevezi ki. E gond a mostani viszonyokban nem legkisebb a haza gondjai közt. Nem oly állapotban van az ország, hogy a végrehajtó hatalmat egy perczig is nélkülözhesse.
Mi végből részemről nem késtem a miniszteri hivatalról lemondott gróf Batthyány Lajost, mint a jövendő miniszterium elnökét, ő Felsége jóváhagyása alá terjeszteni; őt egyszersmind felhivtam, hogy lemondását is ideiglenesen visszavevén, az időközben általam kiadandó rendeleteket ellenjegyezze, s mint ideiglenes felelős miniszter, a többi ügyeket is vezesse.
Ennek kinyilatkoztatásával felelősekké teszem a közigazgatás minden orgánumait a törvényes rendnek a föntartásáért.
Kiszabom elengedhetlen kötelességül minden polgárnak, hogy a rendbontóknak egyenkint, s összesen ellenségei legyenek.
A közjó, a király, a vész által fenyegetett haza iránti hűség tegye törvénynyé a haza polgárainak, hogy tántorithatlanul támogassanak. A király és haza ellenségeit ellenségeimnek tekintem; az ország törvényeit, alkotmányát, szabadságát minden ellenség ellen erőmhöz képest megvédeni, föntartani el vagyok határozva, miként ezt királyomnak és a nemzetnek esküvel fogadtam; s miként ezt, mint nádor és királyi helytartó, kötelességemnek ismerem.
Király és törvény nevében!
Budapest, szeptember 12. 1848.
Gróf Batthyány Lajos.
István,
nádor s királyi helytartó.
E rendelet némi megnyugvást keltett. Batthyány helyzete azonban mindazonáltal igen súlyos vala. Úgyszólván egyedül állott a tomboló viharral szemben. Az uj kormányt még nem alakithatta meg, régi minisztertársai pedig egymásután kezdték elhagyni. Eötvös József külföldre készült, Klauzál falun huzódott meg, Deák visszatért az egyszerű képviselők sorába, „nem akarván azon hatalomnak eszköze lenni, – irja sógorának, – mely a békesség föltétele gyanánt nemzeti önállásunk s alkotmányos szabadságunk legfényesebb részeinek feláldozását követeli.”
S Batthyány mindezek dacára bámulatos lelki erővel fogott a honmentés emberfölötti munkájához. Még mindig hitt, még folyvást reménykedett.
Első teendője volt, hogy a dunántúli megyéket gyors és bátor ellentállásra serkentse. E czélból a következő lelkesitő szózatot bocsájtotta közre:
 
Felhivás
Zala-, Somogy-, Veszprém-, Sopron-, Komárom-, Fehér-, Győr-, Vas megyékhez; továbbá Győr, Székesfejérvár, Komárom és Pécs városokhoz.
Azon vész, mely a magyar haza és különösen a magyar nemzetre az alkotmányos szabadság ujabb kivivása óta perczről-perczre nehezedék, ime egész erejében kitört. A drávai vonalat az ellenség három helyen nyiltan megtámadván, hazánknak a Duna-Dráva közti részeit fegyveres erővel elfoglalni, azon földet, melyért őseinknek annyi vére omlott, hű maradékoktól jogtalanul eltulajdonitani, a magyar nemzetet szolgává alázni törekszik.
Azon kötelességnél fogva tehát, mely mint a hazának miniszterelnökét, engemet a honhoz, a nemzethez csatolt, fölszólitani sietek a haza minden polgárát: miszerint a lakosságot a haza szent szeretetére, s a századok óta fennállott alkotmányos szabadság nemes érzetére emlékeztetve, s buzditva, azonnal tömeges felkelést rendelni, minden fegyverfogható embert kiállitani, ott, honnan az előre nyomuló ellenség részéről a veszély leginkább fenyeget, összpontositani s az igy felkelő sereget alkalmas vezető egyénekkel, élelemmel s a szükséges védőeszközökkel ellátni, s azzal az ellenséget, mig előlről a rendes hadsereg által megtámadtatik, minden oldalról nyugtalanitani, pusztitani, az eleségtől elzárni, egyszóval: mindent elkövetni szoros, egyszersmind hazafiui kötelességének tartsa, mi a felbőszült és bennünket igazságtalanul megtámadott ellenségnek visszaverésére, visszatartására szolgálhat, és mi azt, hogy a magyar nemzet megsértett jogait fegyverrel is kivivni s megóvni még mindig elég erős, elég hatalmas, a művelt világ előtt bebizonyithatja.
Pest, szeptember 13. 1848.
Batthyány Lajos s. k.,
miniszterelnök.
 
Másik szózatában, ugyancsak a dunántuli törvényhatóságokat arra hivja fel, hogy a magyar seregeket minden tekintetben támogassák.
„A veszélyben levő haza – ugymond – követeli, hogy érte nyugalmunkat, tehetségünket, sőt életünket is föláldozva, a magyar név dicsőségéhez illően szembeszálljunk elleneinkkel, hogy küzdő vitézeinket minden tehetségeinkkel támogassuk és segitsük, honunkat dúló elleneinknek pedig minden lépteit nehezitsük.”
Egy harmadik fölhivásával pedig a honvédsereg szaporitása czéljából országszerte a toborzást rendelte el. E felhivása igy hangzik:
 
A törvényhatóságok Elnökeihez.
Addig is, mig a katonaállitás iránti törvényczikk ő Felsége által szentesittetnék, a veszélyben levő hont védelmi eszközök nélkül hagyni nem lehetvén, az alsóház határozata nyomán felhivom Önt, hogy a honvédsereg szaporitására e rendeletem vételével rögtön toborzást inditson, s a beállottak száma felől engem mielőbb értesitsen.
Az ekként kiállitandó sereg egyenesen a már felállittatni kezdett honvéd zászlóaljak szaporitására lesz forditandó, s uj honvéd zászlóaljakká alakitandó, melyeknél az ügyvezetési és vezérleti nyelv, zászló, ruha és jel magyar leend. Az ekkép kiállitandó honvédsereg az ország békéjének tökéletes helyreállitására szolgáland, s ha ezen idő nem tenne annyit, mennyi rendes katonáskodási idő gyanánt törvény által meg fog állapittatni, a kitöltött honvéd szolgálat be fog számittatni.
Igyekezzék Ön czélszerű rendeletek által oda munkálni, hogy a veszélyben forgó haza mentő karok után soká várakozni kénytelen ne legyen.
A toborzás megkezdéséről rögtön, haladásáról időről-időre elvárom a tudósitást, s később a részletesebb föltételekkel azon számot is tudatni fogom, mely a törvényhatóságra népessége arányához háruland.
Budapest, 1848. szeptember 13.
Gróf Batthyány Lajos,
miniszterelnök.
 
E szózatoknak mély hatása lett. Az egész nemzet talpra ugrott. A magyar nép lelkes áldozatkészsége, mint egy kiapadhatlan csodaforrás, ismét ömleni kezdett. Jöttek az adományok, megindult a toborzás. Az ősi harczikedv fellángolása kápráztató fényével szinte eltakarta a gyülemlő viharfellegeket.
A képviselőház szeptember 13-iki esti ülésén Batthyány eddigi intézkedéseiről, amiket a védelemre nézve tett, a következőkben számolt be:
… Jelentést teszek arról, mit a haza védelmére tettem.
Politikám abból áll, miszerint én, ha lehet, arra birjam ő Felségét, hogy az országot az inváziótól mentse meg. Ha e feltételem el nem fogadtatik ő Felségétől: akkor az én hivataloskodásomnak vége. A válasz után nem soká kell várni, csütörtökre van igérve. Addig is semmit el nem mulasztottam arra nézve, hogy az ellenség megtámadásában részünkről kellőleg fogadtassék. Hrabovszky altábornagytól becsületszavát birom, hogy rendeleteimet pontosan teljesitendi.
Ezenkivül első teendőmnek tartottam ugy intézkedni, hogy Jellasics utjában sikeres ellentállást találjon, s ha ezen törekvésnek sikere nem volna: a főváros, mennyire csak lehet, biztositva legyen. Azért a lehető legnagyobb számú és legbiztosabb csapatokat az ellenállásra alkalmas pontra szándékozom összehúzni, hol azon erő minden kellékkel ellátva legyen. Másrészt parancsomra a főváros környéke már erősittetik. Minthogy pedig a pesti rész védelmi szerekre nem alkalmas, tehát ezen szerek Budára lesznek összpontositva; az ágyuk és más becses szerek ugyanoda fognak átvitetni az Ujépületből, nehogy az ellenség által elfoglaltassanak. Hogy pedig a budai vár, mint utolsó menhely szükség esetében a visszavonuló katonaságnak, a lehető legbiztosabb kezekbe legyen: a tüzérség tisztét még ma a honvéd tüzérség fogja átvenni.

Jellasics nem mer a nádor hajójára menni.
(Egykoru kép. – Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
A komáromi vár parancsnokának szintén katonai szavát birom, hogy rendeleteimet teljesiteni fogja. Itt a városban van a Ceccopieri-ezred egy része, másik részét én rendeltem ide. Most azon parancsot adtam ki, hogy a Ceccopieri katonaság innen és Komáromból távozzék, s helyette a Turszki-ezred egy része menjen oda. S igy azt gondolom, hogy ha leköszönök is, utódom nem tehet szemrehányást, hogy ezt a becses három-négy napot elvesztegettem.
Éppen a fentebb mondott oknál fogva, hogy t. i. az erő egy ellenállásra alkalmas ponton huzassék össze, szükségesnek láttam, hogy a Vácz, Szolnok, Arad s Pápa vidékén tanyázó táborok kimozdittassanak. Ezek közül három már utnak indult az ellenség elé, ugyszintén a honvéd tüzérség egyrésze és a Würtemberg-huszárok két divisiója.
A fővárosban számolok a nemzetőrségre, hogy kötelessége teljesitésében annál serényebben járand el, mivel szerencséje van a törvényhozó-testületet is a város kebelében fogadhatni. A főváros iránt legyenek a ház tagjai megnyugodva abban, hogy mint mondám, a sánczok már készülnek, az ágyuk elhelyeztetnek, s most nincs szükség nagyobb erőre, mint a mennyit a közbátorság igényel. Ha ezen rendelkezéseimet elég biztosaknak tartja a tisztelt Ház, szerencsésnek fogom magamat érezni; ellenkező kijelentését ugy veszem, mintha ily perczekben nem lenne bennem elég bizodalma”…
A képviselőház általános helyesléssel fogadta Batthyány intézkedéseit. A zavar, mely a vészhir első hatása alatt keletkezett, oszlófélben volt; s a háborgó kedélyek kissé lecsillapodtak. A nemzetgyülés tagjai lassanként meggyőződtek, hogy Jellasics hadereje nem olyan félelmes, aminőnek látszik. A nemzet, ha erejét kellő mértékben kifejtheti, könnyen elbánhatik e gyülevész haddal is.
A már-már visszatérő önbizalmat azonban csakhamar ismét elűzte egy ujabb keserű csalódás. Megérkezett Teleki Ádám gróf árulásának a híre. Csányi László kormánybiztos szeptember 15-én külön futár által adta értésére a miniszterelnöknek, kérve gyors és erélyes közbelépését. Batthyány gróf a képviselőház esti ülésén tett jelentést e váratlan és meglepő körülményről. Teleki árulása roppant felháborodást keltett a nemzet képviselői közt. Batthyány indítványa, hogy kérjék fel a nádort a drávamelléki magyar sereg vezérletére, egyhangulag fogadtatott el.
… Már az igaz, uraim, – szólt Kossuth, a miniszterelnök inditványát támogatva, – hogy a históriában csakugyan nincs példa arra, miként egy nemzet, úgy a dinasztia részéről, mint saját magában annyi ellenséggel találkoznék, mint a szegény magyar! Ki hitte volna, hogy még a Teleki név sem lehet szenny nékül! Mi a nádort illeti, azon vélekedésben vagyok, hogy mint az ország nádorának, vannak eskü szerinti kötelességei, melyeket teljesitenie kell.
A nádornak Jellasics eljárására nézve az udvartól vagy van valamelyes értesitése, vagy nincs. Ha nincs: akkor neki nádori tiszte szerint, melynek lemondásáról a veszély perczeiben beszélni nem szabad, természetesen teljesitenie kell azt, mi azon méltósághoz kötve van. Ha ellenben valamely értesitése volna az udvartól: akkor is kétségtelenül választania kellene vagy születési állása, vagy esküvel megerősitett kötelessége között. És én felteszem róla, hogy azt fogja választani, mit a becsület, a letett eskü, mit a haza iránti kötelessége parancsol.
Ő fensége, ki a fejedelem iránti törvényes kormány élén áll, emlékezzék meg a históriából, hogy ezen állásnak magának is nagy hatása van, s ha ő Fensége ott a táborban kellőleg felhasználja állását, nem kételkedem, hogy sok ember ne fogna akadni, ha Ausztriának egy örökös főherczege Jellasics táborában csak egy sétabottal menne is ki, kétszer meg ne fontolná, hogy olyan tábor ellen indult fegyveres kézzel, melynek élén a császárnak és királynak öcscse, helytartója és a királyi családnak egyik tagja áll…
Kossuth beszédje után rögtön megválasztatott és elindult a küldöttség Budára a nádorhoz, megviendő neki a nemzetgyülés kivánságát. Egyben kimondatott, hogy addig nem oszlik fel az ülés, mig a nádor érdemleges választ nem ád. Késő éjszaka volt már, midőn a küldöttség meghozta a nádor üzenetét. A főherczeg kijelentette, hogy ő készséggel megy a táborba, csak azt óhajtja, hogy visszaérkezéseig az országgyülés a törvényesség korlátai között maradjon.
Éjfél után, midőn a viharos ülés véget ért és a képviselők haza széledtek, István főherczeg magához hivatta Kossuthot.
– Mi lesz ebből s vajjon lehet-e még kibékülésre forditani a dolgot? – mindjárt e kérdéssel fordult a nádor a belépő Kossuth Lajoshoz.
– A felülről működésbe hozott eszközök és czélok megitélése után, – felelé őszintén Kossuth, – amelyekkel Magyarország megsemmisitésére törekszenek, nyiltan mondom fenségednek, hogy ebből nem lehet más, mint szakadás a nemzet és az uralkodócsalád közt.
– Nincs más segítség?
– Van. Fogadja el fenséged Magyarország koronáját, s a helyzet rohamosan megváltozik.
– Hajlandó volna erre az országgyülés? – kérdé a főherczeg.
– Biztositom fenségedet, csak tegyen határozott igéretet, hogy Szent-István koronáját elfogadja s huszonnégy óra mulva az országgyülés egy küldöttsége lesz itt, hogy a nemzet nevében hivatalosan felajánlja azt.
– De hát a törvényes öröklési rend? – töprengett Kossuth előtt megállva a főherczeg.
– Fenség, öröklési törvényeinkben csak arra kötelezte magát az ország, hogy a Habsburg-Lotharingeni ház tagját ismeri el királyul.
– Igaz, igaz. De nem teszem, nem tehetem, – válaszolta a nádor csaknem könybefuló hangon. – Haldokló atyám kezére borulva esküdtem meg, hogy ezt semmiféle körülmények közt tenni nem fogom. Jőjjön, a minek jönnie kell. Én eskümet meg nem szegem. Ne szóljunk erről soha többet.
Nem is szóltak. Kossuth és a főherczeg ez éjjeli találkozása óta sohsem látták többé egymást.
A nádor, igéretéhez képest másnap csakugyan a táborba indult, katonai tanácsadó gyanánt magával vivén Móga tábornokot.
Eközben Schönbrunnból megjött a király válasza a nádor fölterjesztésére, amelyben a kormány lemondását és Batthyány ujabb jelölését tudatta a koronával. A nevezetes kir. kézirat, amely teli van váddal és szemrehányással, s amely az uj kormány megalakitását sulyos föltételekhez köti, a következőleg hangzik:
 
Kedves unokaöcsém István!
Midőn magyar miniszteriumomnak leköszönését elfogadom, egyúttal beleegyezésemet adom, hogy Batthyány gróf a kormányt ideiglenesen vezesse.
Ami a föltételeket illeti, melyeket gróf Batthyány egy új, s az ő elnöksége alatt alakitandó miniszterium összeállitására nézve elkerülhetlennek vél, jelenleg nem vagyok azon helyzetben, hogy ezen föltételre nézve határozottan nyilatkozhassam. Mert miután az előbbi miniszterium több tagja a legujabb törvényeket oly értelemben kezelte, melyhez megegyezésemet nem adhatom, e bajok ismétlése ellen csakis az ajánlandó egyéniségekben találhatnék biztositékot.
Nagybátyám, János főherczeg, meghagyásomból megkisérlette a horvát bonyodalmak kiegyenlitését, de siker nélkül. S a magyar országgyülés már több, mint két hónapja ül együtt anélkül, hogy egy ügyre nézve csak egy lépést is tett volna. Ellenben oly határozatokat hozott, melyek sem Magyarország érdekeinek, sem pedig a Magyarország és Ausztria közt törvényesen fennálló összeköttetés fentartásának meg nem felelnek. Sőt a képviselőház szeptember 11-én elhagyta a törvényes tért, midőn a miniszteriumot az 5 forintos bankjegyek kibocsátására, anélkül, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslat szentesitését bevárta volna; az ujonczkatonák toborzását és sorozását szintén egy olyan törvény alapján foganatositotta, a mely általam nem szentesittetett. De nem elégedvén meg a képviselőház az uj törvények által teremtett rend fölforgatásával, hanem tovább menve, még hadseregemet zászlóinak hűtlen elhagyására s a honvédséghez való átpártolására és ez által a rend és fegyelem megbontására fölhivni is merészkedett.
A magyar országgyülés ily irányú ténykedése és a Kapcsolt Részekben keletkezett ellenmozgalom egy egészet képez; s én a dolgok miatt a legnagyobb aggodalomban vagyok. S most már csakis az országgyűléstől várom, hogy megkeresse a horvát bonyodalmak kiegyenlitésére a módokat. Kedvességedtől pedig elvárom, hogy azon személyeknek neveit, akikből Batthyány gróf miniszteriumát akarja összealkotni, velem mielőbb közölje.
Schönbrunn, 1848. szeptember 15.
Ferdinánd, s. k.
 

Latour hadügyminisztert lámpára akasztja a bécsi nép.
(Egykoru kép.)
A leiratnak minden betüjéből a bizalmatlanság sötét gyanúja feketéllik. Hangja érdes, bántó. Az államfő beleegyezik ugyan, hogy Batthyány ideiglenes minőségben tovább maradhasson a kormány élén, de egyúttal csaknem rákényszeriti a leköszönésre. Battyhány gróf – mint láttuk, – Jellasics támadásának megszüntetéséhez köté tárczáját. A korona erre azt feleli, hogy előbb látni akarja, kikből fog állani az új miniszterium, s csak azután válaszol e kérelemre. Szint úgy hangzik, mintha Battyhány lenne a forradalmár, és nem Jellasics.
Nyilvánvaló, hogy a kamarilla e kir. leirattal, mely sugalmazásából eredt, azt akarta elérni, hogy Batthyány köszönjön le. Igy aztán a nemzet kormány nélkül maradván, annál nagyobb lesz a zavar és fejetlenség. Mind megannyi ürügy a beavatkozásra.
De a kamarilla ezúttal is csalatkozott. A nemzetgyülés idejekorán észrevette a kitett kelepczét. Midőn Batthyány, a kir. leirat fölolvasása után, kijelenté, hogy kénytelen lemondani, mert föltételei Bécsben visszautasittattak, a tiltakozás moraja zúgott végig az üléstermen.
– Nem engedjük, hogy leköszönjön! Maradnia kell! Ez csak cselvetés, hogy az országnak ne legyen törvényes kormánya! – kiáltották minden oldalról.
Majd a szószékre lépett Nyári Pál, az ellenzék keményszavú vezére, s ő maga kérte Batthyány grófot, hogy álljon el szándékától, s ne tegye ki hazáját e válságos perczekben még nagyobb rázkódtatásoknak. Igaz, hogy kérelme nem teljesittetett, de az a tény, hogy a főherczeg-nádor Jellasics ellen a táborba indult, sokban ellensúlyozza a kir. leirat ridegségét. Az egész ház nevében, pártkülönbség nélkül ujolag arra kéri tehát, hogy a történtek daczára, maradjon csak tovább a kormány élén, s igyekezzék mielőbb megalakitani az új miniszteriumot. Hasonló értelemben nyilatkozott a radikális-párt vezérszónoka: Madarász László is.
Batthyány nemes szivében sokkal erősebben lángolt a honszeretet, hogysem bármely áldozattól visszariadt volna, midőn az ország sorsa forgott koczkán. Csodálatos lelkierejével ujra hitt a viszály kiegyenlitésében. Még habozott, de magában már elhatározta, hogy azon esetre, ha a nemzetgyülés osztatlan bizalmával támogatja, vállalkozni fog a lehetetlenre.
… A képviselő urak – igy szólt Nyári felszólalása után – megfeledkeztek arról, hogy én a miniszterelnökség elvállalásában két feltételhez kénytelenittettem ragaszkodni. Az első nem teljesittetett; de még a másikat sem látom teljesitve: értem a ház bizalmát…
– Megvan a bizalom! – kiáltott közbe Nyári.
Batthyány nem folytathatta beszédjét. Innen is, onnan is, mind sürűbben hangzott:
– Mi bizunk önben!
– Ismerjük hazaszeretetét!
– Mindnyájan támogatni fogjuk!
Majd felugrálnak helyeikről, s valamennyi ajkról elrebben a szivből fakadó kiáltás:
– Éljen Batthyány! Éljen a miniszterelnök!
Perczekig tart a lelkes zaj, a bizalomnyilvánitó éljenzés. Batthyány nemes arczán a mély megilletődés tükröződik vissza. Majd erőt véve viharzó érzelmein, igy folytatja:
… A mit most tapasztaltam, némi biztositást nyujt a jövőre nézve… Én a legközelebb multról szóltam s ez igazolta állitásomat. Én itt két lehetetlenség közé vagyok állitva: az egyik lehetetlenség ott fennt Bécsben, a másik itt lenn Pesten van. Bécsre nézve lehetetlen oly férfiakkal környeznem magamat, kik nemcsak a háznak, a nemzetnek, hanem magamnak is legkedvesebbek volnának. Itt lenn pedig lehetetlen, hogy magamat azokkal környezzem, a kiknek kedvéért Bécsben az országra nézve némi kedvezményeket lehetne remélnem; kedvezményeket, a mennyiben kívánatosnak tartom, hogy – ha csak bizonyos egyéniségek kedvéért is, a nemzet kissé lélegzethez juthasson. Megvallom, ha most ujra befogatom is ezen igába, nem hiszem, hogy az más hasznot hajtson, mint meghosszabbitását azon provisoriumnak, melyet most nehány napig vittem. Mert hiszen többről nem lehet szó, mint arról, hogy képes leszek-e kijelölésem által a miniszteriumot ott fennt és itt lenn is lehetővé tenni. Mind a kettőre tekintettel kell lennem. Ha nagyon figyelembe venném a hajlamot ott fenn, saját meggyőződéseimmel jönnék ellentétbe. Ha ellenben túlsúlylyal birna reám a tér, a melyen állok, akkor felülről kapnék a mostanihoz hasonló, vagy még világosabb feleletet, melyben mondva lenne, hogy a kijelölt egyének nem kielégitők s nem erősittetnek meg. S így akkor is a hazára hagyatnék, hogy segitsen magán, a mint tud, s nem volna nyerve semmi, csak időt vesztenénk. Mert ha már életét, existencziáját kénytelen egy nemzet védeni, s azon utolsó végletre jutott, hogy nincs többé semmi reménysugár: akkor én is meg vagyok győződve arról, hogy e loyalitás némi tekintetben akadálylyá is válhatik. Ugyanezért felszólitom a t. Házat, vegye komolyan fontolóra, ha vajjon nem érkezett-e már azon végpercz, melyben a nemzet azon legutolsó s legelszántabb önvédelemre szorult, melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles tekintetbe venni…
E nehéz kérdésre Kossuth válaszolt: mérséklettel, higgadtan; mintha csak meg akarta volna czáfolni a bécsi körök ama gyanuját, hogy ő forradalomra törekszik. Reámutatván a kamarilla fondorlataira, – a mely, mivel tényekbe nem kapaszkodhatik, most személyek ellen folytat háborut, – így folytatja:
… Tényekbe nem kapaszkodhatván, nem fogadják el Batthyány föltételeit, mert nem tudják, hogy nem leszek én is az uj kormány tagja. S mivel ezen ürügy, bármily nyomorult legyen is, ürügyül használtatik a nemzet elnyomására, szüntessük meg ezen ürügyet, uraim. Ki jót akar a hazának: annak egy politikát kell követni, melynek két teendője van. Az egyik az: odavinni a dolgot, hogy az ármány és árulás vagy legyen kénytelen lemondani feltett czéljáról, vagy legyen kénytelen bevallani, hogy minden ürügyből kifogyott és nyiltan kimondja: „én ármány és árulás vagyok, reakczió és semmi más.” A másik: hogy mig a nemzet ezt eszközölné, készüljön.
Most e perczben ott állunk, hogy hogy ha a miniszteriális formáktól eltérne és azt mondaná a ház: jól van, hát kényelenségből elfogadja, hogy gr. Batthyány nem akar miniszteriumot alkotni, s azt mondja, hogy nem lehet kormány nélkül az ország, tehát ezen és ezen emberek vigyék a kormányt, csak ezt várják most, hogy ezt mondhassák: iholni! világosan lerombolta a király hatalmát az országgyűlés, ellentétbe helyezte magát a koronával. Mi lenne ennek a legelső következtetése? Az, hogy azon alkotmányos erőt, mely a nádor fővezérségében fekszik, melyre nekünk szükségünk van, az első perczben elvesztenők. Én tehát azokhoz csatlakozom, kik gr. Batthyány Lajost kérik, hozza meg a hazának ezen áldozatot, maradjon meg a kormány élén és alakitsa meg a miniszteriumot…
Batthyány gróf erre kijelenti, hogy engedve a nemzetgyülés egyhangú felhivásának, megmarad állásában. Másnap aztán mindjárt elő is terjesztette a következő miniszteri névsort: Erdődy Sándor gróf, Ghyczy Kálmán, Szentkirályi Mór, Vay Miklós báró, Kemény Dénes báró, Mészáros Lázár és Eötvös József báró. A nyolczadik helyet, mivel a személyre nézve még nem jutott megállapodásra, üresen hagyta. A névsor egyébként sem volt végleges, a tárczák sem osztattak ki.
Kossuth, hogy Batthyány gróf helyzetét ezáltal is könnyitse, előre kijelenté, hogy az uj kormánynak nem akar tagja lenni. Elhatározásának okait a „Kossuth Hirlapja” czimű közlönyében mondja el.
Sajátos jellemvonása Kossuthnak, hogy országos nagy gondjai között sem pihentette tollát. Hirlapiró maradt még a miniszteri székben is. Mint gyakorlati államférfiú jól tudta, hogy bármily ékes szónoklatnál szélesebbkörű és mélyebb hatást lehet elérni egy-egy lendületes czikkel. Még julius végén „Kossuth Hirlapja” czim alatt egy uj napilapot alapitott tehát. Bajza József volt ugyan az uj közlöny névleges szerkesztője, de politikai irányát hatalmas czikkeivel Kossuth szabta meg. A közönség, mintha valami édes, mámoritó ital lett volna, mohó vágygyal szívta magába Kossuth közleményeit, s megittasult azok olvasásától. Az uj lap hatása rohamosan nőtt, s csakhamar jelentékeny befolyást gyakorolt még az események alakulására is.
Kossuth, „Lemondásom s ami utánna következett” czim alatt egy hosszabb czikk keretében e lap hasábjain tárja fel leköszönésének okait. Czikke elején merész nyiltsággal mutat az udvari-párt fondorlataira, amelyek a Batthyányi-kormány megbuktatását eredményezték, azután igy folytatja:
… Az ország el levén árulva, királyától, kinek miniszterei valánk, el levén hagyatva s a pártütés ellenünk a királyi név tekintélyével gyámolitva: a miniszteriumnak természetesen resignálni kellett.

Damjanics, mint osztrák tiszt.
(Egykoru kép. Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
István nádor a lemondást elfogadta, de más miniszterelnököt mindjárt nem nevezett, az ország tehát felelős kormány nélkül volt.
Azon a ponton állottunk, hogy a mire a bécsi cselszövények működtek, a mi végett Jellachich fellázadt, t. i. hogy ne legyen magyar miniszterium, csakugyan teljesedni fog s visszaesünk a bécsi camarilla járma alá.
Ezt nem engedhetők. A képviselőház kötelezte a lelépett miniszteriumot, folytassa hivatalát addig, mig más miniszterium alakittatik; a többiek nem akarták, én és Szemere kötelességünknek véltük megtenni; s a ház osztatlan bizalommal kiséré cselekvésünket, melyet arra használtunk, hogy letegyük a magyar hadseregnek alapját s pénzerőt biztositsunk az ország védelmére.
Fent nagyon haragudtak; de mi azt mondók: itt az országban miniszteri ellenjegyzés nélkül senki sem parancsolhat, tessék miniszterelnököt nevezni, annak kezeibe leteszszük a hatalmat, de másnak nem.
Használt; mi lehetetlenné tettük magunkat, de a miniszteri kormányformát s vele Magyarország önállását megmentettük.
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnökké neveztetvén, uj miniszterium alakitásával bizatott meg.
Egyszersmind megérkezett a hir, hogy a pártütő Jellachich beütött az országba.
Batthyány a miniszterium alakitására feltételül kötötte, hogy ezen pártütőt ő felsége az országból kiparancsolja.
Három napig vártunk a válaszra. Ezalatt érkezett hire Teleky Ádám borzasztó árulásának. Ezalatt szólittatott fel a nádor, hogy mint az ország főkapitánya, nádori kötelessége szerint menjen személyesen védeni az országot. Mit ő teljesitett is.
Végre megérkezett a király válasza. Batthyány miniszterelnöknek elfogadtatott, de a pártütőnek az országbóli kiparancsoltatása iránt ő felsége azt mondta, hadd lássa először, minő egyéneket teend Batthyány javaslatba miniszterekké, s neheztelőleg szólt, miért toborzunk katonát s miért bocsátunk ki papirospénzt.
Értsétek jól meg hazámfiai!
A beteg király nevében az adatik tudtunkra, hogy az, vajjon ő felsége kiparancsolja-e a vétkes pártütőt, ki hazánkat jogtalanul megtámadá s Budának elfoglalásával fenyegetődzik, attól függ: Péter vagy Pál lesz-e miniszteri candidatus?
S a beteg király nevében rosszalják, hogy védeni akarjuk az országot, védeni a királyi széket a pártütés ellen, melylyel az udvari cselszövény hazánkat megszállotta.
Tehát sanctió nélkül szabad volt pártot ütni? de mi védelem nélkül görbüljünk meg a járom alá s adjuk fel hazánkat gyáván, hűtlenül!
Irtózatos! minő játékot űznek a beteg király esküjével.
Sokan rosszalják talán, hogy ezen elválasztó perczben azon bizalomnál fogva, mely csekély személyem iránt nyilvánult, nem ragadtam kezeimbe a hatalom gyeplőjét a haza megmentésére.
Nem, hazámfiai, én ezt nem tevém, sőt minden erőmmel oda dolgoztam, hogy gróf Batthyányit reá birjuk: alakitson miniszteriumot, még pedig akként alakitsa, hogy én s minden oly név mellőzve legyen, mely ürügyül szolgálhatna a királyi helybenhagyást megtagadni.
Istenemre esküszöm, csak igy lehetett a haza megmentésére időt nyerni.
Elmondom röviden okaimat:
A nemzet elébe vetett kelepcze nagyon is világos volt.
Bármi borzasztó tömege nehezedett is hazánkra az árulásnak, mégis van a jogban s igazságban annyi erő, hogy nem mernék a beteg király nevében Jellachichnak az országbai beütését világosan megparancsolni; nem mernék a katonaságot a törvény iránti engedetlenségre világosan utasitani.
Ámde most azt gondolák: Batthyány feltétele nem lévén elfogadva, ő le fog mondani az elnökségről, uj elnököt rögtön nem lehet nevezni, mert a beteg király Bécsben van, a nádor a táborba ment, kormány nélkül azonban az ország egy perczig sem lehet, azt hitték tehát, hogy a sok hitszegés által méltán felingerelt országgyűlés ragadja kezébe a végrehajtó hatalmat s vagy dictaturát, vagy provisorius kormányt állitand.
És ekkor készen van az árulás által annyira óhajtott ürügy, a beteg király nevében azt mondani: imhol Kossuth, Nyáry vagy nem tudom ki, kezökbe ragadták jogtalanul a kormányt, kivetkőztették a nádort törvényes hatóságából, kivették a király kezéből a kormánynevezési jogot, most tehát már a király parancsolja, hogy Jellachich nyomuljon előre Budáig, űzze el a király jogait bitorló kormányt s helyezze be ez s ez ministereket, kik között pénz- és hadügyi, kereskedési s külügyi miniszterek nem voltak volna, a többiek pedig azon vétkes camarillának tagjai voltak volna, mely hónapok óta ármánykodik hazánk szabadsága ellen s kész vért ontani, az országot lángba boritani, a királyi széket a hitszegés utján veszélybe dönteni, csakhogy elveszett hatalmát minden áron visszakeritse.

Részlet az alvidéki harczokból.
(Egykoru kép.)
Ehhez járult még, hogy a nádor a helyett, hogy most az ország védelmében vezérkedik, itt hagyta volna az országot s jöttek volna parancsok királyi névvel, hogy a katonaság ne merjen a provisorius kormánynak engedelmeskedni, Jellachich ellen ne merjen senki harczolni, ne merjen senki önkéntesnek beállani, ne a magyar banknótát elfogadni, szóval lesve lesték az ürügyet, hogy az ország védelmi ereje elzsibbasztatván, a szegény magyar nemzet védtelenül semmisüljön meg s kitörültessék a nemzetek sorából.
S most itéljen minden igaz hazafi. Nem követtem volna-e el a hazát veszélyeztető bűnt, ha az irántam nyilatkozó bizalomtól elszédittetve s engedve azon méltó indignatiónak, mely minden igaz magyar kebelt elfoglal, megadtam vona az árulásnak azon ürügyet, melyre oly régen hiába várakozik.
Nem, én azt mondom, ha van egy mákszemnyi érdem életemben, ha van, a miért hazámfiai szives hajlandóságát megérdemlem, azáltal érdemeltem meg, hogy ezt nem tevém.
A képviselőház pedig, mert egyhangu nyilatkozatával Batthyányt miniszterium alakitására reábirta s Batthyány, hogy ezt elvállalta, a nemzet köszönetére érdemes.
Most csak az minden hazafi teendője, hogy készüljön a védelemre mindaddig, mig a nagy bajjal tartogatott törvényességi formák megbuktatására az ármány és árulás ujabb ürügyet nem talál.
Keresend s találand kétségtelenül, mint a farkas Aesopus meséjében a bárány ellen talált. De már csak holnap is készültebbek leszünk, mint tegnap valánk s a farkas nem bárányokra fog bennünk találni.
Gondolkozzatok, lelkesüljetek s fegyverre, fegyverre! az elárult hon védelmében a hazánkat megszállott ellenség ellen. Őt megbuktatva, megbuktatjuk a gyalázatos camarillát s a szegény beteg király s a szegény elárult hon mentve leszen…
Kossuth, mint czikkében is emliti, saját elhatározásából maga állott félre a hatalom utjából. Tudta, hogy Bécsben az ő személye iránt viseltetnek a legnagyobb ellenszenvvel: visszavonult tehát, hogy ezáltal is megkönnyitse az uj kormány alakitását. Eddigi buzgalma és tevékenysége azonban nemhogy lanyhult volna, sőt fokozódott. Felszabadulván a hivatalos feszély nyüge alól, most még szabadabban mondhatta el nézeteit. És el is mondotta: nyiltan, merészen, egyre fokozódó hatással. A Battyhány kezébe került ugyan vissza a kormány szakadozó gyeplője megint, de a nemzet választott vezére továbbra is Kossuth maradt. Szava a képviselőházban talán még döntőbb súlyu volt, mint miniszter korában. Inditványai mindenha csaknem egyhangulag fogadtattak el. Mint a hajó éber kormányosa, ő adta az irányt, hogy keresztül evezhessünk az örvénylő szirtek között.
Kossuth eszméje volt az is, hogy a nemzet, utolsó kisérletképen, közvetlenül az osztrák képviselőházzal lépjen érintkezésbe. Az udvari-párt ugyanis mindig az örökös tartományok érdekeire hivatkozik támadásánál, – intézze el tehát a két szövetséges állam népe egymás között barátságosan a vitás kérdéseket. Az országgyülés elfogadta Kossuth inditványát, s a küldöttség nyomban el is utazott a császárvárosba. Ámde, békés törekvése az udvari-párt kárhozatos befolyása miatt hajótörést szenvedett. A bécsi országgyülés, a hol mint tudjuk, túlsulyban volt a szláv elem, száznyolcvankilencz szavazattal száznyolcz ellenében, kimondotta, hogy házszabályai értelmében, a magyar küldötteket nem fogadhatja, hanem megbizza az elnököt, lépjen érintkezésbe a magyarokkal, s eljárásának eredményéről tegyen aztán irásos jelentést a háznak. A magyar küldöttség azonban, mely egyenesen az örökös tartományok országgyüléséhez küldetett, nem állott szóba az elnökkel, hanem hazatért.

A magyar czimer 1849-ben, a függetlenségi nyilatkozat után.
Kossuthot végtelenül bosszantotta ez ildomtalan elutasitás, s midőn a dolog a házban később szóba került, a többi közt ily korholó szavakra fakadt: „Ha hottentottákhoz küldött volna a nemzet ily küldöttséget, barátsággal hajolt volna meg előtte. De a bécsi országgyülés cselekedete impertinens durvaság, s szégyen, gyalázat, mely czivilizált emberekből álló gyüléshez nem illik.”
A küldöttség bécsi utja azonban mégsem volt egészen eredménytelen. A bécsi nép rokonszenve ujból föléledt ügyünk iránt. A demokrata-párt nagyszabásu fáklyás-zenével ünnepelte a magyarokat, az ifjuság körében pedig, mely fegyverrel is akarta támogatni ügyünket, mozgalom indult meg külön légió alakitására.
Eközben István főherczeg nehéz szivvel érkezett Veszprémbe, ahol akkoron hátráló csapataink táborozának. A nádor jól tudta, hogy Jellasics egyenesen az udvar elhatározása következtében inditá meg a háborút. Semmi kedvet nem érzett tehát magában olyan sereg ellen hadakozni, amely nagybátyja parancsára állott fegyverbe. Azt hitte, hogy ennél sokkal üdvösebb dolgot müvel, ha befolyását az ellenségeskedések megszüntetésére használja fel. Mihelyt megjött, azonnal átüzent tehát Szemesre Jellasicsnak, hogy beszélni óhajt vele. A bán eleinte huzódozott, végre azonban, midőn a főherczeg a király megbizó levelét küldte el neki, ugy tett, mintha meghajolnék a nádor óhajtása előtt. A találkozásnak, kölcsönös megegyezés folytán, szeptember 21-én délután 2 órakor a Balatonon, a „Kisfaludy” nevü gőzhajón kellett megtörténnie.
Pompás őszi nap volt. Verőfény aranyozta be a festői szép vidéket. A Balaton csendesen pihent regényes partjai közt. Mint egy óriási smaragd lap, ugy ragyogott mozdulatlan tükre a nap sugarai alatt.
A nádor kiséretével délben szállt a „Kisfaludy”-ra, mely e nevezetes alkalomból nemzetiszin lobogókkal diszittetett fel. A gőzhajó lassu méltósággal indult a somogyi parton fekvő Szemes község felé, ahol Jellasics főhadiszállását tartotta.
A nádor, ki ezuttal polgári ruhát öltött magára, a födélzeten maradt. Arczán a gond boruja sötétlett. Révedező tekintete belemerült a kéklő messzeségbe. Ki tudja, mire gondolt? Talán a kényszerü légyottra; vagy talán arra, hogy jobb volna neki most messze távol lenni ettől a boldogtalan országtól, ahol a hazaszeretet és a királyhűség oly szörnyü összeütközésbe kerültek.
Jellasics ezalatt zászlós sátora elé rendelte tisztikarát. Tábornoki diszbe volt öltözve, háta mögött egy szerezsán felügyelete alatt harczi paripája toporzékolt.
Mikor a tisztek összegyülekeztek, Jellasics néma köszönés után a következő beszédet intézte hozzájuk:

Szerviánusok átkelése a Dunán.
(Egykoru kép.)
– Közlenivalóm van Önökkel. Ma, mint talán tudják is, találkozni fogok István főherczeggel, Magyarország nádorával. Ha a nádor nekem azt a tudósitást és biztositást nem hozza, hogy a magyar miniszterium az osztrákkal egybeolvasztatott, ugy tanácskozásunk minden eredmény nélkül marad. Hiszen az én czélom nem egyéb, mint az erőteljes és egységes Ausztria helyreállitása. Eczélból akarom a császár ingó trónját ismét megerősiteni. Azt akarom, hogy aztán mindnyájan békében éljünk egymás mellett. A német legyen német, a magyar maradjon magyarnak, a szláv szlávnak. Engem az utról, a melyre léptem, semmi sem fog eltántoritani. Őfelségétől: a császártól báni kinevezésem óta huszonegy kéziratot kaptam, s helyzetemnél fogva, sajnos, egyiknek sem tehettem eleget. S daczára ennek, végre maga Őfelsége is helyeselte ezen eljárásomat. De ha még ujabb huszonegy kir. kéziratot kapnék, hogy föltett szándékomtól eltéritsenek, én ezeknek sem engedelmeskedném. Nekem a császárért kell dolgoznom, legyen az bár akarata ellen. Ha tervem erős akaratom daczára is dugába dől, s az egységes Ausztria szétbomlik: akkor, önök uraim, ha akarnak élhetnek, de én… én nem fogok élni…
A bán az utolsó szavaknál hangját megrezegtette, s fejét búsan lehajtva, zsebkendőt vett elő s ugy tett mintha könnyet törülne ki szemeiből.
E szinpadias jelenet után egy sóhajtással lórakapott és tisztjeitől környezve a Balaton partjára ment. A „Kisfaludy” már közeledett, de a sekély vizállás miatt ki nem köthetvén, a nyilt vizen, a parttól körülbelül egy puskalövésnyire, horgonyt vetett.
Jellasics tábori-messzelátóval nézte a megálló hajót.
– Négy zászló van rajta, – fordult környezetéhez. – Valamennyi magyar, s császári egyetlen egy sem. És egy főherczeg utazik a hajón. Igazán szégyen!
A tisztek a megbotránkozás minden változatával utána zúgták:
– Szégyen, gyalázat!
Kevés vártatva fürge csónak kötött ki a parton. István főherczeg küldte, hogy Jellasicsot a hajóra szállítsa.
„Ekkor, – irja Jellasics egyik tisztje, ki szintén ott volt e nevezetes komédiánál – többen kiabálni kezdtünk, hogy a bán nem mehet a hajóra, mert a főherczeg akarata ellenére is elvinnék őt. Egy tiszttársunk azon kéréssel küldetett a bánhoz, hogy a szárazról a világért se távozzék. De azt is elhatároztuk, hogy a bán, ha mégis a hajóra akarna menni, e merész szándokában tettleg is megakadályoztassék. A bán könyörgéseinkre végre megigérte, hogy a parton marad. A csolnakba tehát csak a bán szárnysegédei szálltak, hogy a nádort a partra hivják. A csolnak Planer őrnagygyal tért vissza, aki tudatta, hogy a nádor szivesen jönne, de nem engedik. Midőn az őrnagy felénk közeledett, csaknem valamennyien a bánhoz rohantunk, hogy megakadályozzuk, ha igérete ellenére mégis elmenni akarna. De buzgalmunk fölösleges volt, mert a bán azt a választ adá: „Sajnálom, hasonló helyzetben vagyok én is.” Ezzel Platner őrnagy eltávozott. Ezt látva, hatalmas zsiviót kiáltottunk, amely, mint később megtudtuk, a Kisfaludy-gőzösön is jól hallatszott. Mindnyájan ingerült állapotban valánk…”
Semmiféle akadály nem volt, hogy a nádor a partra menjen, ha éppen ugy akarja. Ámde megalázkodás nélkül ezt nem tehette. Nemcsak rangjánál, de születésénél fogva is oly magasan állott Jellasics fölött, hogy joggal elvárhatta látogatását. Épp ezért visszaküldte mégegyszer a csolnakot. Ezuttal gróf Zichy őrnagy bizatott meg, hogy figyelmeztesse a bánt szavának beváltására.
Zichy megbizatásához képest járt el. A bán azonban minden áron ki akart bujni igérete alól.
– Szivesen mennék, – válaszolta Zichy grófnak, – de tisztjeim nem engedik.
Ezzel a tisztikar felé fordult és hangosan, minden szót erősen hangsulyozva kérdezte:
– Tisztjei a császári seregnek! Szabad-e elhagynom a partokat?
A kérdésben volt a felelet. A tisztek köréje tódultak, egyik kardja markolatához kapott, másik csákóját csóválta meg a levegőben s szilaj kitöréssel kiabálták:
– Nem! Nem! Nem engedjük!
Mások az álmélkodó Zichyhez fordultak:
– A hajón egyetlen feketesárga lobogó sincs. Nem is lehet azon a császári főherczeg. Ilyen helyre nem mehet a bán.
A csolnak ismét a bán nélkül tért vissza. A találkozásból semmi sem lett. Jellasics, tisztjeinek fölhasználásával megszegte adott szavát. Rút viselkedésének okairól, Kulmer báróhoz intézett egyik levelében néhány nap mulva maga rántotta le a leplet, a következőket irván:
…„Tegnapelőtt István főherczeg Beöthy, Szapáry stb. kiséretében vörös-fehér-zöld lobogóval diszitett, „Kisfaludy” nevü gőzösön megérkezett. A hajóra akartam menni, de tisztjeim nem engedték meg; teljességgel nem engedték meg. A herczeg becsületszót becsületszóra halmozott, de embereim azt hitték, hogy a gép mégis csak erősebb a becsületszónál, s hogy a főherczeg kétségbeesése daczára magokkal vihettek volna. Elég az hozzá, hogy nem eresztettek a főherczeghez s igy az értekezletből semmi sem lett. De különben sem lett volna annak semmi eredménye, mert habár a nádor, isten tudja mit igért volna is neki, – nem lévén benne alkotmányos garanczia, – az országgyülés, vagy a miniszterium könnyen visszavonhatott volna mindent. Három-négy nap mulva ugyis megtörténik a véres elhatározás. Va benissimo…”
Jellasics tehát, mint e levelében is elárulja, azért csinálta az egész parti komédiát, mert attól félt, hogy elfogják. Pedig a hajó előkelő utasai közül, legalább azon alkalommal, senki sem gondolt ilyesmire.
István főherczeg sértődötten tért vissza a magyar táborba. Ha talán eddig kétkedett volna is, most már bizonyosra vette, hogy az élethalál-harcz elkerülhetetlen. Kedélyvilága elkomorodott. Az a gyötrő gondolat, hogy Jellasics ellen küzdve, voltakép a saját családja ellen fog harczolni, egészen megingatta lelkének egyensulyát. A föld, hol bölcsője ringott; a nép, mely szeretetével környezte; a fogadalom, amit hazájának tett, – mind, mind háttérbe szorult az önös családiérdek előtt. A főherczeg sietősen Moga János tábornokra bizta a sereg vezérletét, aztán, mintha földingás elől menekülne, futott vissza Budapestre.
Este már itthon volt. Azonnal magához kérette Batthyány grófot.
– Bocsásson meg, hogy most zavarom, – szólt az izgatottságtól remegő hangon a belépő miniszterelnökhöz, – de szomoru közleni valóm van önnel.
Batthyány mély érdeklődéssel tekintett a főherczegre.
– Hozzászoktunk mi már a szomoru hirekhez, – válaszolta csöndesen.
– Igaz, igaz, – bólintott elkomolyodva a nádor. – Ez is ilyen, amit mondani akarok. Parancsot vettem a királytól, – folytatá tovább – aki eltilt attól, hogy államuk ügyeit tovább vezessem; sőt még azt is kivánja, hogy Magyarországot tüstént hagyjam el. A legfelsőbb parancs előtt, mély sajnálatomra kénytelen vagyok meghajolni. Holnap utazom. Attól félek azonban, hogy a közönség, mely visszaérkezésemet a táborból rossz néven veszi, esetleg botrányokra ragadtatja magát. Arra kérem tehát, hogy kényszerü elhatározásomat távozásomig tartsa titokban.
Batthyány megdöbbent. Erre a szomoru hirre csakugyan nem volt elkészülve. Lebeszélni próbálta a nádort.
– Én azt tanácsolnám fönségednek, hogy tegye közzé a király levelét, s maradjon továbbra is Budán. Ezzel igazolva leend, s legalább tudni fogja a nemzet, hogy mitévő legyen. Fönséged távoztával ügyünk veszve van, a nemzet és az uralkodóház közt megszakad az utolsó kötelék is.
– Lehet, hogy jobb volna maradnom. Gondolkozni fogok tanácsa fölött, s elhatározásomról majd értesiteni fogom.
A főherczeg azonban megmaradt eredeti terve mellett. „Azt hiszem, – irja Batthyánynak – ha Budán maradnék is, nem menekülhetnék meg annak félremagyarázásától, hogy a tábort elhagytam. Jobb tehát, ha mielőbb távozom.”
Még aznap, – szept. 23-án – éjfél előtt udvarihintó állt meg az ódon nádori-palota kapuja előtt. Néhány perczczel később utiköpenybe burkolt alak szállt bele. A kocsis a lovak közé suhintott, s a batár gyorsuló dübörgéssel vágtatott tova a vár csöndes utczáin, magával vivén István főherczeget, Magyarország utolsó nádorát.
A nádor váratlan távozása általános meglepetést keltett. A nemesszivü Batthyány próbálta ugyan mentegetni, azt mondván, hogy Jellasics bepanaszolása végett utazott Bécsbe; – de a való tényállás hamar kiszivárgott.

István nádor menekülése.
(Gúnykép 1848-ból.)
S a főherczeg nagy népszerüségének egyszerre végeszakadt. A sajtó éleshangu czikekben tört pálczát eljárása fölött. Még a gyanu is fölemelte fejét, s mindenféle vádakkal illette. Sőt a gunyoros torzképek sem maradtak el. A haragos közvélemény hatása alól a nemzetgyülés sem vonhatta ki magát. Utasitására, a kormány zár alá helyezte a menekvő nádor összes vagyonát. E feladat teljesitésével külön kormánybiztosok bizattak meg. A nádor hátrahagyott iratai közt több fontos okmányra akadtak. Legérdekesebb ezek közt egy levél-fogalmazvány, amelynek érdemleges része a következőleg hangzik:
…„Én csak röviden kivánom elősorolni azon három eszközt, melyek által csak egyedül reménylek még valamit Magyarországban elérhetni.
Az első: Minden fegyveres erőt kivinni az országból és azt a végpusztulásnak engedvén, tétlenül nézni az öldökléseket és gyujtogatásokat, – nézni a nemességnek a paraszttal való küzdelmeit.
A második volna: Gróf Batthyányval (ki a népnek egyedüli hőse jelenleg, mert ha még sokáig ingadozunk, nékie is letünhetik csillaga) a törvényjavaslatok végett alkudozni és mindent megtenni, amit még menteni lehet, s a teendőket előre tudni, ha ő elégületlensége esetére netalán lemondana.
A harmadik eszköz lenne: Tüstént a nádornak szabadságra bocsájtásával egy teljes- és vér-hatalommal felruházott kir. biztost, tekintélyes hadsereg kiséretében Pozsonyba küldeni, honnét az országgyülésnek tettleges eloszlatása után, Pestre menvén, a vaskezü kormányt mindaddig működni hagyni, mig a körülmények kivánnák…
… Őszintén megvallom: miként a dolgok jelen állásánál fogva én a második mód mellett lennék kénytelen nyilatkozni, s nem kétlem, hogy az ország főhivatalnokai is, – noha velök még nem beszéltem, hasonló véleményben vannak.
Ha mindazonáltal felséged, bölcs belátásánál fogva az első, vagy harmadik eszközt tartaná alkalmasabbnak, – kétségkivül a fennálló törvényekhez és eddigi szokásokhoz képest velem rendelkezendik: vajjon azon esetre ideiglenesen Bécsben maradjak-e, vagy máshová utaznom szabad legyen?
E levéltöredék akkoron nagy megütközéssel fogadtatott. Sokan főbenjáró vádat kovácsoltak belőle a nádor ellen. Ámde a levél, mely még a tavaszi mozgalmak idején, márczius 23-án kelt, szavahihető kortársak állitása szerint el sem küldetett a királynak. Egyszerü fogalmazvány volt az csupán, a melyet valamelyik segédtisztje vetett papirra.
A boldogtalan főherczeg Budáról egyenesen Bécsbe ment, ahol a nádori méltóságról leköszönt. Az uralkodócsalád azonban, daczára engedelmességének, haraggal fordult el tőle. Számüzték az udvartól. A főherczeg neje birtokán: a nassaui Schaumburgban huzódott meg. Itt élt feledve és feledten hosszu éveken át. 1857-ben, Rudolf trónörökös születése végre meghozta neki is az uralkodó, mint családfő bocsánatát. Rangját, birtokait visszanyerte, de Magyarországba nem volt szabad jönnie. Nem is jött, csak mint – halott. 1867. február 19-én hunyt el Nizzában, ahol veszélyes baja ellen gyógyulást keresett. Porai a budavári Szent-Zsigmond kápolnában, a nádor-család sirboltjában pihennek.
István főherczeg menekülése után végleg felszabadultak a harcz furiái. A fegyverben álló nemzetiségek, azon hitben, hogy az uralkodó hajlandósága most már végleg elfordult a magyaroktól, fokozódó hévvel kezdték meg támadásaikat.
A ráczok, mint egy éhes hiénacsorda száguldták be az Alvidék letarolt rónáit. Utjok nyomát vér, pusztulás jelölte. Egymásután gyujtották föl Debeliácsa, Zsigmondfalva, Jám, Ürményháza, Szárcsa, Udvarszállás stb. virágzó községeket. Hozzáfogtak egyuttal azoknak a hajmeresztő iszonyatosságoknak az elkövetéséhez, amelyekről még ma is, azok puszta olvasására, borzalommal fordulunk el.
A „Pesti Hirlap” nagybecskereki tudósitója szeptember végéről a többi közt ezeket irja:
„A ráczok az elfogottakkal iszonyu kegyetlenséggel bánnak. Kínozzák, korbácsolják, nyúzzák, hasukat fölhasogatják, s oly rettenetességeket visznek véghez, melyre megborzad az ember, s alig képes leirni.”
S e vadállatokkal szemben, minden vitézsége daczára, csaknem tehetetlenül állt a magyar sereg.
Szent-Tamás – szeptember 21-én – megint eredmény nélkül ostromoltatott, immár harmadizben. Pedig csaknem huszonötezer ember vett részt a véres tusában. A rohamot maga az uj vezér: Mészáros Lázár vezette; vakmerően, bámulatos elszántsággal. A süvitő golyók ott röpködtek feje körül, több gránát lova előtt pattant szét, de ő mint egy hadisten mozdulatlan arczczal, nyugodtan állt a halál e szörnyü aratása közt. Pirkadó hajnaltól délig tartott az ostrom. Csapataink, kivált a honvédzászlóaljak, páratlan vitézséggel harczoltak; a rácz-fészek vérázott sánczaira azonban ezuttal sem kerülhetett a magyar trikolór.
Mészáros hősiességéről egyik akkori lap ekként emlékezik meg:
Hadügyminiszterünk szeptember 21-én nagy hibát követett el. A tény, mely mellette, de ellene is szól, ez:
Szent-Tamás ostroma alatt ő több főtiszt körözetében oly ponton állott, hová legtöbb ágyugolyó irányoztaték.
Volt egy percz, voltak több, vagy tán voltak sok perczek, midőn hadtársai, kik szinte bátor és magokat kitüntetett egyénekből állottak, lovaikról leszállván, a földre feküdtek, hogy a golyó fölöttük repüljön el, mert életüket, melyet soha félelemből nem kiméltek, eredmény nélkül koczkáztatni a közügyre nézve károsnak tarták. A hadügyminiszter lován maradott, daczára ezer kéréseknek, ezer esdekléseknek. Csak az isten különös csodája tartá meg őt számunkra. Továbbá a hadügyminiszter midőn seregeinkben rendetlenség támadt, s egy hidon nagy bajjal lehetett volna áthatolni, a csatornába ugrék, s golyózápor közt uszván a másik partra, a zavart előbb megszünteté s ugy uszott táborkarához ismét vissza.
A képviselőház e hős tettéért egyértelmüleg fejezte ki köszönetét és teljes méltánylását. Hadügyminiszter urnak a házelnök fogja ezt levél által megvinni.
Mi is a legbensőbb örömmel éltettük derék hadvezérünket. De ne vegye rossz néven, ha mégis aggódva kérdjük tőle: nem vegyült-e tettei közé a merészség mellé az élet kockáztatása is? Nekünk önre szükségünk van…
A szerencsétlen ostrom után, e nagy elismerés daczára, Mészáros mégis visszahivatott. Helyét Éder tábornok foglalta el.
Jellasics a Balaton partján elbizakodott gőggel várt az alkalomra, hogy tétovázó csapatainkat tönkretehesse.
Hurbán, kinek gyülevész serege már ekkor kétezer főre emelkedett, Jabloniczánál megkisérlette az első csatát.
Erdélyben immár Puchner főhadparancsnok is fölmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. Urbán táborba szállt, Janku, a „havasok királya” pedig megkezdte rémuralmát.
A szász követek otthagyták az országgyülést, hogy tettleges résztvegyenek fajrokonaik pártütésében.
Szóval, most már minden oldalról megindult az irtóháboru az elhagyatott magyar nép ellen, – a császár nevében.

Lamberg holttestét az utczán hurczolja a nép.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages