VI. Mikor az isten alszik.

Teljes szövegű keresés

VI. Mikor az isten alszik.
Windischgrätz átveszi az összes császári haderő fővezérletét. – Az erdélyrészi románok föllázitása. – Urbán. – Vay báró békekisérletei. – A második balázsfalvi oláh gyülés. – A román forradalmi bizottság. – A szászok fondorlatai. – Ellenszegülés az ujonczozásnak. Véres összeütközések. – A forradalmi bizottság római mintára szervezi Erdély közigazgatását. – Puchner főhadparancsnok árulása. – Mikor az isten alszik. – Az agyagfalvi székely nemzeti gyülés. – A magyarság lefegyverzése. – Oláh vérengzések. – A kis-enyedi mészárlás. – A zalathnai vérfürdő. – Az oláhok rémtettei. – A székely haderő kimozdulása. – Harczok. – A marosvásárhelyi csatavesztés. – A székely tábor feloszlása. – A magyarországi oláh mozgalmak. – Kolozsvár eleste és okai. – Az isten mégsem alszik.
Jellasics kudarcza rendkivül kinos meglepetést okozott az udvarnál, a hol az idegrázó események e zürzavaros korszakában sok mindenre el voltak készülve, de azt csakugyan nem hitték, hogy a bán vállalkozása ilyen csúfondáros módon fog végződni.
A kamarilla az első pillanatban megrettent. Hiszen egész terve a horvát pártütésen sarkallott. Ez vala a kiindulási-pont, ahonnan a cselszövény megindult, ez volt az alapfal, amelyen a reakczió boszorkányvárát fölépiteni akarták. Ezért lőn Jellasics, az alkotmányosság megkerülésével horvát bán; ezért támogatták oly odaadón, ezért nevezték ki Magyarország kényurául. S mindezeknek az összbirodalmi ábrándoknak épp a megvalósulás pillanatában vége.
Az udvari-párt ijedelmét még növelte, hogy a kudarcz a többi lázongó nemzetiségekre is lehangolólag hatott. A pánszláv-mozgalom megfeneklett. Az erdélyrészi oláhság még mindig csak a készülődésnél volt. De a szerb felkelés sem lobogott immár azzal a pusztitó lánggal, mint kezdetben. Ugy látszék, mintha a magyar nemzet fölülkerekedett volna.
Hogy Jellasics nem lett kegyvesztetté, azt csakis magas összeköttetéseinek, főkép pedig Zsófia főherczegasszony pártfogoló szavának köszönhette.
Az udvar, mihelyt Olmützbe ért, azonnal hozzálátott az ingó trónus megerősitéséhez. Mindenekelőtt alkalmatos ember után néztek, aki Jellasicsnál nagyobb erélylyel és több körültekintéssel vigye keresztül a reakczió terveit. Megtalálták: ott székelt Prága városában, mint Csehország parancsnokoló tábornoka. A neve: herczeg Windischgrätz Alfréd; egy dúsgazdag főuri-család sarja, az uralkodóház odaadó s hü embere, aki a prágai forradalom véres elnyomásával már tanujelét adta kegyetlen szigorának. A császár tekintete legott Prága felé fordult: s Windischgrätz herczeg Ausztria és Magyarország teljeshatalmu főparancsnokának neveztetett ki; feladatául tüzetvén, hogy a „lázadást a birodalom minden részében, bárhol jelentkezzék is, a legrövidebb idő alatt verje le.”
Ferdinánd ezen elhatározását egy rideg hangu szózatban hozta tudomására Ausztria és Magyarország népeinek.
„…Trónralépésem óta, – igy szólt a többi közt a kiáltvány, – népeimnek jóléte volt életczélom! Egész uralkodásom, de főleg az utolsó két hónap története fényesen tanusitja ezt. A Gondviselés által reám rótt kötelességek elhanyagolását jelentené azonban, ha tovább is eltürném az olyan tetteket, amelyek a trónt és a birodalmat örvény szélére sodorják, s az általam biztositott szabadságot korlátlan erőszakoskodássá változtatják.
Ezen kötelmeimből folyólag, vérző szivvel bár, de kénytelen vagyok fegyveres erőt használni a lázadás ellen, bárhol jelentkezzék is; s addig nem fogok nyugodni, mig a rend, csend és a törvényesség helyre nem áll, s hü jobbágyaim: Lamberg és Latour grófok gyilkosai az igazság bosszuálló kezének ki nem lesznek szolgáltatva.
Hogy mindezt elérjem: a birodalom különféle részeiből haderőt küldök a fölkelés székhelye: Bécs ellen, s Windischgrätz herczeg altábornagyomnak a birodalom területén valamennyi csapataim felett, – kivévén a gróf Radeczky tábornagy vezérlete alatt álló olaszországi hadsereget, – ezennel átadom a főparancsnokságot. Egyszersmind felruházom őt teljhatalommal, hogy a megzavart békét saját belátása szerint a lehető legrövidebb idő alatt helyreállithassa…”
Egy másik kir. irat pedig Windischgrätzhez intéztetett. Ez igy szólt:
 
Kedves Windischgrätz herczeg!
Tekintettel a jelen viszonyokra, midőn Bécs fővárosom nyilt lázadásban van, midőn az alkotmányos országgyülés a biztonság hiányában magasztos föladatának megfelelni képtelen, midőn fővárosomban úgy a kormány, mint a hatóság kötelessége teljesitésében korlátozva van, – mély sajnálkozásomra, nincs más módom, mint hogy fegyveres erővel lépjek fel a törvény elleni lázadás és az anarchia megfékezésére.
Hogy a teendő intézkedéseknél a lehető legnagyobb egységet létesitsem, bizva az Ön hazaszeretetében és dinasztiám iránt kipróbált hű ragaszkodásában, – kinevezem Önt hadseregem összes csapatjai főparancsnokául, kivévén a Radeczky tábornagy alatt álló sereget. Felhatalmazom és megbizom Önt, hogy mindazon katonai rendszabályokat tetszése szerint alkalmazza, a melyeket Ön alkalmasnak tart a rend és a csend gyors visszaállítására.
Bizom hadseregem oly gyakran tanusitott hűségében, s vezérének kipróbált belátásában, hogy a birodalmat a fenyegető veszélytől megmenti és ezzel atyai szivem előtt oly drága népeimnek jobb jövendőre nyithatok kilátást.
Olmütz, 1848. október 10.
Ferdinánd, s. k.
 

Az olához rémtetteiből: Fejérváron Mégai órásmestert elevenen megsütik.
Az udvari-párt haditerve tehát a váratlanul közbejött események folytán módosult. Azt határozta, hogy mindenekelőtt Bécs igáztassék le; s csak azután, ha a rend a császár-városban helyreáll, vonuljon az egész haderő, Windischgrätz vezérlete alatt, Magyarország ellen. De addig is minden lehetőt el kell követni a magyar nemzet növekvő erejének a megbénitására. A horvátok helyett egy uj és friss elem: az oláh nép állittassék csatasorba. Fogjon hozzá immár ez is a véres munkához.
És ugy lőn. Erdély csakhamar szintén lángbaborult. A vész angyala suhogtatta meg fekete szárnyait a kies országrész fölött. A móczok csataorditásától viszhangzott a havas, legyilkolt magyarok holttetemén lakmározott a keselyü.
Az erdélyrészi forrongás kezdetét ismerjük immár. Tudjuk, hogy az unió szolgált ürügyül a pártos mozgalom meginditására; tudjuk, hogy az önző szászok hintették el az oláh nép közzé a meghasonlás magvát. „A szász bürokraták, – irja egy szemtanu, – hivatalaikat féltették, a papok pedig gazdag dézsmájokat az unió esetére; s miután a király az unio-törvényt szentesité s a szász-követek is rászavaztak: nem maradt egyéb hátra, mint „körültekinteni”, s a románok ellenszegülési hajlamát titkon ápolgatni, arra oktatván őket, hogy az unió érvényét nem lehet elismerniök, mert a román negyedik nemzetnek még nincs elismerve.”
Midőn azt tapasztalták, hogy az unió kérdése egymagában nem elegendő a köznép felbujtására, tovább menvén: a tulajdonjog szentsége ellen kezdtek izgatni.
– Itt az ideje, – igy beszélték ügynökeik a népnek, – hogy az igazságtalan földosztály kiigazittassék. Foglaljon le magának kiki annyi szántót, rétet és erdőt, amennyi csak lehetséges. Hisz a földesurak vagyonának javarésze ugyis elkobzott, úrbéres telkekből áll. Ez a föld, jog és igazság szerint, a román gazdáké; vegyék tehát vissza.
A lázitó beszéd termékeny talajra hullott. A tudatlan pórnép együgyü szivében csakhamar fölrajzottak az állatias, vad ösztönök. Préda után kezdett áhitozni. Többhelyt szilaj erőszakhoz nyúlt, hogy hatalmába keritse a földesúr birtokát. Az alsófehérmegyei Mihálczfalva községében már vér is folyt e miatt; az első vér a küszöbön álló rémes harczban.
A földosztás Mihálczfalván is úgy kezdődött, mint más román községekben. A falu népe összesúgott, s a gróf Eszterházy-család uradalmához tartozó legszebb rétet elfoglalta.
– A rét a mi tulajdonunk, – mondotta a pópa, – mert területén valamikor oláh templom állott.
S barmaikat nyomban ki is hajtották a kövér legelőre.
A dolog eddig baj nélkül ment, de ezután következett a szomoru végkifejlés.
Az uraság gazdatisztje tiltakozott az erőszak ellen, a nép azonban agyonütéssel fenyegette. Ekkor a kasznár, kinek immár élete sem volt biztos, egyenesen a megyéhez fordult panaszával. Béldi főispán, hogy utját szegje az oláhság további garázdálkodásainak, Nagy-Enyedről két század székely-gyalogost küldött a rend helyreállitása végett Mihálczfalvára. A katonaság közeledésének hirére a szomszédos községek lakossága, kaszákkal, fejszékkel fölfegyverkezetten sereglett Mihálczfalvára, hogy a földosztók segélyére legyen. A tömeg – körülbelől háromezer ember, – a falu elé vonult, s védelmi állásba helyezkedék.

Az oláhok rémtettetiből.
Egy dombai magyar földbirtokosnak levágják kezét-lábát, aztán övig földbe temetik.
A Küküllő partjáról csakhamar dobpörgés hangzik. Jön a székely katonaság egyforma, lassu, kimért lépéssel. A két század egész a zendülők közelébe vonul, aztán megáll és lábhoz ereszti fegyverét. A megye két küldöttje: az alispán és szolgabiró most a nép közé vegyül s barátságos hangon kéri, hogy térjen haza s engedjen utat a katonaságnak. Durva káromlás a felelet. Eközben megérkezik a főispán: Béldi. Ez is előveszi minden rábeszélő tehetségét. Hasztalan.
– Inkább rakásra pusztulunk; de sem tisztviselő, sem katona nem lép a községünkbe, – zúgja a sokaság.
Az őrnagy erre parancsot ad, hogy az első század szuronyszegezve, de lassan és kimélettel vonuljon előre.
A katonaság megindul; de alig tesz néhány lépést, midőn az útszéli rozsvetésből lövés dördül el, s egy közvitéz vérző arczczal omlik össze.
Ez volt a jel a támadásra. A hátráló tömeg visszafordul és ráveti magát a katonaságra. Néhány vakmerő kaszás egyenesen a tisztekre tör.
De most már a székely baka sem röst. Puskáját arczához kapja, s minden vezényszó nélkül, lő és ujra lő. Kétségbeesett küzdelem fejlődik. A fegyverropogás zajába vad káromlás vegyül, majd egy-egy velőtrázó jajkiáltás hasitja végig a lőporfüstös levegőt. Az oláhok sorai megbomlanak. Még egy-két lövés: s az egész tömeg rémült futással menekül a faluba. Tizenkét halott, s számos sebesült maradt a csatatéren.
A vitás rét visszakerült ugyan az Eszterházyak birtokába, de a katonaság föllépése ujabb tápul szolgált a lázitásnak. Mindenféle rémhirek keltek szárnyra az esetről; egyes bujtogatók ötven, sőt száz halottról beszéltek.
A kormányszék, a forrongó kedélyek megnyugatása czéljából, végre is egy külön bizottságot volt kénytelen kiküldeni az ügy megvizsgálására. A vegyes bizottmány – amely Béldi Ferencz s ifju Kemény István biztosokból, továbbá Teutsch századosból és Sándor hadbiróból állott, – kiment Mihálczfalvára és ott a helyszinén szigoru tárgyilagossággal ejté meg a vizsgálatot. Eljárásának eredményéről aztán hosszabb jegyzőkönyvben számolt be, amelynek érdemleges része igy hangzik:
… A kihallgatott számtalan tanuk vallomásaiból tisztán kiviláglik: miszerint a mihálczfalvaiak, valamint a kérdéses lázadásban résztvett szomszéd Obrázsa, Oláh-Cseszve és Karácsonyfalva helységek lakosai némely balázsfalvi bujtogatók által, kiket jelenleg nyugodt eszméletre térésök után átkoznak, odautasittattak, hogy többé ne kérelmezzenek, mert a mi valaha közhely a falué vagy a templomé volt, az az övék. S minthogy a gróf Eszterházy-család mihálczfalvi egyik rétjén állitólag valaha oláh templom volt, melynek ottlétét azonban a jelen nemzedék nem érte meg, ezen rétet barmaikkal erőszakosan leétették. Midőn rendretéritésük végett az illető alispán által kivitt katonai elégtétel a Küküllő jobb partjára megérkezett, a kompot indulatosan megtagadták. Ezen ellenszegülést a szebeni bujtogatóknak hirül adván, arra tanittattak, hogy szerezzenek fegyvert, szegüljenek ellent, mert ha engedékenyek lesznek, a székelyek mindnyájokat leölik.
Azalatt nemes Alsó-Fehérmegye főispánja báró Bánffy Miklós úr a katonai elégtételnek megakadályozása tekintetéből a Nagy-Enyeden szállásolt 2-ik székely gyalogezredbeli főhadnagy Balázs Konrád urat egy század katonaságnak rendelése iránt hivatalosan megkereste, ki is csakugyan a Nagy-Enyeden maradt század nagyobb részét azonnal Tövisre rendelte, hogy az oda visszavonulni kénytelenitett századdal egyesülve Mihálczfalván a teendőket teljesitse. Az őrnagy úr másnap hajnalban a nagy-enyedi katonasegedelemmel Tövisre megérkezvén, onnan illető alispán és több katonatiszt urakkal a katonaság élén Mihálczfalvára megindult; s azalatt mig a katonaság Gáltőnél a Maroson részenként átszállittatnék, az előbb emlitett urakkal előre ment, hogy a mihálczfalvaiakkal küldetésök törvényes okát megértesse.

Gróf Hadik Gusztáv honvédezredes.
A mihálczfalvaiak azonban már a tiszt urak megérkezése előtt a szomszéd Obrázsa, Oláh-Csesztve és Karácsonyfalva községek lakosait erőszakos ellentállásuk elősegítésére harangok félreverésével felszólitván: sőt Mihálczfalva helység előljárói is fenyegetésekkel kényszerítvén az ottani lakosokat az ellentállásra, ily felszólitások és kényszeritések következtében az emlitett négy falubeliek mintegy háromezren hosszunyelü csépekkel, fejszékkel, vasvillákkal, egyenesre tüzött kaszákkal, sőt puskákkal is felfegyverkezve már a falu elé állottak, a katonai elégtétel bementét erőszakkal is megakadályozni.
Eközben megérkezett nemes Alsó-Fejérmegye főispánja is, és kimeríthetlen béketüréssel igyekezett a felfegyverzett néptömeget ellenszegülésök törvénytelen voltáról, s a reájok háromlandó rossz következményekről meggyőzni… De a néptömeg a főispáni kegyelemnek ezen utolsó jelét is szenvedélyes durvasággal visszautasitván, káromló szavak közt kinyilatkoztatá:

Az oláhok rémtetteiből.
Naszódon a magyarokat oszlopokhoz kötözik, s a legszörnyübb kegyetlenségek közt gyilkolják le.
– Készebbek vagyunk meghalni, mintsem a főispánt, vagy más tisztviselőt, székely vagy akármily néven nevezendő katonaságot falunkba bocsájtani.
Erre a főispán és az őrnagy közakarattal elhatározták, hogy a katonaság előre tartott szuronyokkal, de lassu léptekkel haladjon előre, hogy igy a néptömegen áttörve éji tanyát keressen magának.
De alig haladott a katonaság néhány lépésnyire, midőn az út melletti magas szálu rozsvetésből a néptömeg részéről egy puskalövés esett, melynek következtében az első sorban álló Móritz Sámuel nevü közvitéz keresztüllövetvén, azonnal összeroskadott. Ugyanazon szempillanatban a főőrnagy és százados Szilágyi urak is egy-egy feléjök irányzott kaszavágással életök veszélyeztetésével megtámadtattak, de egy sebesen előlépett altiszt és közvitéz a gyilkos szándéku két megtámadót egy-egy lövéssel földre terítették. S midőn igy a székely katonák haditisztjeiket is a halál torkában látnák, ők is az erőszakos megtámadás által önvédelmökre kényszerítve, kevés perczek alatt minden parancsoló nélkül több lövést tettek a néptömegre, amelynek következtében eddigelé 12 ember meghalt, 6 pedig meg van sebesítve.
A szaladásnak indult néptömeg onnan sietve eltávozván, az elkeseredett katonaság némelyike előtódult ugyan, de tisztjei erélyes fellépése által azonnal megállásra kényszerítve kiki osztályába visszalépett, s igy együttesen vonulának be a községbe…
De az izgalom, daczára a vizsgálatnak, nem csillapult. A mihálczfalvi esetet persze fölhasználta valamennyi bujtogató, de legjobban kizsákmányolták a szászok.
– A székelyek reátok akarnak törni, hogy ujra leigázzanak. Mihálczfalván még csak próbálkoztak, majd csak ezután jön a komoly veszedelem. Vigyázzatok, legyetek résen. És fegyverkezzetek, mig nem késő.
Igy lázitottak Geyza király hálátlan telepesei; igy verték az éket a magyar nemzet és a román nép közé.
Az oláhság mindenfelé forrongni kezdett, s napról-napra botorabb követelésekkel lépett elő. Aztán előjöttek rejtekeikből vezérei: Barnucz, Laureáni, Janku stb., s Dákó-Románia ábrándképét dobták közzéje. Majd a szervezkedéshez láttak. A forradalmi mozgalom egyöntetü vezetésére megalakitották az ugynevezett „román pacifikáló komité”-t vagyis magyarán: az oláh békéltető bizottságot. Ez a pacifikáló komité azonban valóságos torzképe volt szépen csengő nevének. Nem békitett ez, de lázitott; nem az olajág, hanem a gyujtogató fáklya illett müködéséhez.
Ilyen súlyos viszonyok közt volt Erdély, midőn báró Vay Miklós királyi biztos Kolozsvárra érkezett, hogy a tévelygő román népet a törvényesség és a béke utjára terelje. Vay dicséretes buzgalommal fogott nehéz föladatának a teljesitéséhez, de immár ő sem vala képes megküzdeni a vakmerő bujtogatókkal. Nem használt ezeknél már sem a békitő beszéd, sem a parancsoló hang. Fegyver kellett ide, amely kérlelhetlenül lesujtson a honárulók fejére. Ez pedig nem állott Vay rendelkezésére. Puchner, az erdélyi főhadparancsnok kezdettől fogva kétszinüen viselkedék. A legnagyobb udvariassággal fogadta ugyan a kir. biztost, de midőn a fegyveres támogatásra fordult a beszéd, mindannyiszor kitérő választ adott.

A komáromi csata.
(I. Ferencz József ő felsége a király magátulajdonát képező festménye után.)
Nem lehet aztán csodálni, hogy a forrongás mint száraz avaron a tüzláng: úgy terjedt tovább, egyre tovább, mindig szélesebb körben. A román forradalmi bizottság emberei szakadatlanul útban voltak. Szemérmetlenül, nyiltan folyt immár a készülődés mindenfelé. A havasok alján a móczok lándzsákat kezdtek kovácsolni.
A kir. biztos végre mégis elhatározó és komoly lépésre szánta el magát. Föloszlatta a román komitét. A bizottság azonban, melynek fészke Balázsfalván volt, ügyet sem vetett Vay rendeletére. Összeszedte sátorfáját és Nagyszebenbe, a főhadparancsnokság székhelyére költözött. S mintha semmi sem történt volna: egész nyugodtan tovább folytatá üzelmeit.
Vay báró, hacsak nevetségessé nem akart válni, kénytelen volt még erőteljesebb eszközökhez folyamodni. Megbizta az erélyes Béldi Ferencz grófot, hogy menjen Szebenbe, s üssön szét a komité tagjai közt, verje vasra őket. Csakhogy a bizottság megneszelte a dolgot; mire Béldi Szebenbe érkezett: szétszöktek. Valamelyes véletlen folytán a bizottságnak csak két nagyszáju tagja: Laureáni és Balacescu maradt ott. Ezeket aztán Béldi minden kimélet nélkül le is tartóztatta.
Az elfogatásról, persze torzitással és nagyitva, igy emlékezik meg a magyarfaló „Siebenbürger Bote”:
Tegnapelőtt szerfelett nagy izgatottságba jött polgárságunk. Tudniillik a kormánybiztos gróf Béldi Ferencz anélkül, hogy magát a polgári hatósággal érintkezésbe tette volna, erős katonai segélylyel némely lázitással vádolt egyéneket bebörtönöztetett. A polgárság éjjeli nyugalmában háboritva, s a katonaságnak hatósági vezetés nélkül házaiba történt erőszakos berontása által megrettenve, nagy számban a polgármesterhez ment, hogy megnyugtatást szerezzen. A polgármester a dolog mibenlétéről mit sem tudott, s azonnal a térparancsnokhoz sietett. Gróf Béldi csak ekkor adta irásos rendeletét a polgármesternek, midőn az elfogatások már megtörténtek. Az egész zavar, melynek kellemetlen következményei lehetnek, onnan származott, mert polgárságunk hazafiatlansággal vádoltatik, amit a magyar lapok hazug közleményeik által még növelnek. (?) Ha a biztos, küldetésének czéljáról a polgármestert eleve tudósitja, az egész dolgot a közönség felzaklatása nélkül hajthatta volna végre.
Polgártársaink a dolog valódi állásáról értesülvén, csakhamar megnyugodtak. A közbékét azonban, mely eddig zavartalan vala, másfelől uj veszély kezdé fenyegetni. Balacescu és Laureáni tanárok befogatásának hire villámgyorsasággal futott szét a környék román népe közt. A bebörtönzést követő éjszakán, mint értesülünk, a városból kivezető utakat oláhok állták el, hogy a fogoly tanárok gyanitott elszállitása meggátoltassék.
Harmadnap aztán számos tagu küldöttség jelent meg Béldi kormánybiztosnál, hogy a foglyokat kezesség mellett helyezze szabadlábra. Béldi válaszában megigérte, hogy a kormányszéknél közbenjár érdekükben, a válasz megérkeztéig azonban a foglyok szigoru katonai őrizet alatt tartatnak. A küldöttség innen a hadparancsnoksághoz ment. A vidéki oláhság közt egyébként nagy az ingerültség, mit a rosszakaratu lázitók könnyen rosszra használhatnak.

Az oláhok rémtetteiből.
Baranyai Károlynak, neje és leánya szemeláttára, lefürészelik karjait és fejét.
Vajha felhagynának már egyszer a magyarok, igy kiált fel végül a „Siebenbürger Bote”, – a szászok gyanusitásával, s biznának loyalitásában.
Vay most már szélesebbkörü intézkedésekhez is nyúlt. A lázongó megyéket statárium alá helyezte, a forradalmi bizottság megszökött tagjai ellen pedig körözőleveleket bocsájtott ki.
Az erélyes föllépés, ha a főhadparancsnokság kezére jár vala a kir. biztosságnak, bizonyára megtörte volna a bujtogatás erejét. De nem igy történt. Pfersmann szebeni térparancsnok, a komité sürgető kérelmére, néhány nap mulva szabadon ereszté a két foglyot. Laureáni a román forradalmi bizottságnak egyik legmozgékonyabb tagja volt, igazi néptribun, akinek szavára esküdött az oláh pór. A tömeg valóságos diadallal kisérte Orlátra, ahonnan ujból, most még bátrabban indult meg a féktelen izgatás.
Vay minden tette, a magyar kormány minden intézkedése ujabb meg ujabb ürügyül szolgált a lázitásra.
Épp ebben az időben hajtották végre Erdély területén az ujonczozási-törvényt. Széltében-hosszában megindult tehát a hajsza, hogy a törvénynek ne engedelmeskedjék a lakosság.
Itt is a szászok vitték a zászlót. Nagyszeben ment legelől a pártütésben. Midőn a szept. 6-iki székgyülésen a honvédállitásról szóló miniszteri rendelet felolvastatott, a bizottsági tagok kijelentették, hogy a sorozást, – mivel az erre vonatkozó törvényczikk még nincs szentesitve, – nem foganatositják. Szeben példáját nyomban követte Brassó, aztán jött a többi szász város.
A román forradalmi bizottságnak gondja volt rá, hogy hasonlókép cselekedjék az oláhság is. Nem sok biztatás kellett neki. Egyik község a másik után mondta fel az engedelmességet a megyei hatóságoknak. Aranyos-Lónán az ingerültség már oly magas fokra hágott, hogy a nép még csak a faluba sem akarta ereszteni a sorozó-bizottságot. Katonaság lépett közbe, ami véres összeütközésre vezetett. Többen megölettek, ezenkivül számos sebesülés történt.
Az esetről s egyáltalán az oláhság akkori forrongásáról érdekesen emlékezik meg a „Közlöny”-ben egy dévai polgár, a többi közt ezeket irván:
Szeptember 11-én megelőzött éjjel a katonaságtól irtódzó oláh ifjak a vajdaszegi és a szent-mártoni berkekben egybeseregelvén, több falubelieket összecsődítve ellentálló állapotba helyezkedtek a lónai uton. A tordamegyei igazgatás még aznap egy csapat gyalog katonaságot állitott velök szembe, lecsendesitésöket próbálva, de sikertelenül. Miután a katonatiszt látta, hogy számuk ezren felül szaporodott, semmi erőt nem használt.
Másnap azonban ideszállittatván a székely huszárezrednek Aranyos-székben kebelezett százada is, a katonaság ismét megpróbálta felvilágositás által békés eloszlatásukat, de ez a tömegre hatással nem volt. Erre megindíttatott a gyalogság szegzett szuronynyal, inkább csak ijesztésökre; de nem mozdultak, bizva abban, hogy a huszárszázad oláhajku része nem fog ellenök erőszakot használni.
A katonaság egy darabig maradt az ijesztésnél; miglen egy oláh suhancz megkezdte a katonatisztre a kővel való hajigálást, ezt a sokaság kőzápora követé. Ekkor már helye nem levén a türelemnek, a katonaság megkezdette a tüzelést és a lovasság báró Bánffy János vezérlete alatt a gyülevész csoportot megszalasztotta. Mint hallatszik 13 maradott halva a csatatéren, négy pedig veszedelmes sebet nyert, apróbb sebet többen. A katonaság mihelyt az ellentállás megszünt, nem üldözte őket, hanem beszállott a bizottmánynyal a Jósika-udvarba, s már most tart a nyomozat a bujtogatók kipuhatolására.

Pétervárad 1848-ban.
Az összeirással egyáltalán nagy baj van. A népnek a fejébe verték, hogy csak a komitének engedelmeskedjék; ez az úr, a magyar kormány semmi. A komité pedig megbizottjai által a népet engedetlenségre lázitja. A nép aztán vagy ellentáll az összeiró komissióknak, vagy elbujik. A tordai hasadékban is két-háromszáz, katonaságtól menekülni kivánó legény bujkál; és mondják, hogy a csongvai és miklóslaki erdőben is többen volnának megvonulna. Félni lehet, hogy ha a lázitás tovább igy folytatódik, nagy veszedelem lesz ebből…
Az aranyos-lónai esethez hasonló durva kihágások mind sürübben fordultak elő. A nép közt botor mendemonda terjedt el, amely még növelte forrongását. Azt beszélték, hogy a magyar nemzet külön királyt választott magának; ez a király most háborúba elegyedett a császárral, s a kormány azért akarja zászló alá terelni az oláhságot, hogy elvérezzék a csatatéren. A magyar király hadviselése tehát csak ürügy a román nép kipusztitására.
S ehhez a mendemondához aztán még hozzájárult a pópák ilyetén izgatása:

Nugent, osztrák tábornok.
(Egykoru kép.)
– Amit nyertetek, azt kizárólag csakis a császárnak köszönhetitek, nem pedig a nemes uraknak. S most a magyarok azt a jó öreg császárt, a ki feloldott benneteket a jobbágyság alól, trónjától meg akarják fosztani; még pedig a ti segitségtekkel. Ezért rendelték el a sorozást.
A politika szövevényeiben járatlan köznép csakugyan nem tudta, hogy a király, akire a magyar kormány rendeleteiben hivatkozik, voltakép ugyanegy személy azzal a császárral, akiről papja beszél. Ugy fogadta a beszédet amint mondva volt és még jobban megerősödék balhiedelmében. Eleinte megszökött az ujonczozás előtt, később aztán vakmerően szembeszállt a sorozó-bizottságokkal.
A siker, amit ellenállásával itt-ott elért, még elbizakodottabbá tette. S az elbizakodás nyomán jött a tevéketlenség. A nép félbenhagyta munkáját és csoportokba verődvén, napestig a korcsmákban tivornyázott. Egyébről sem folyt a tanakodás, mint a küszöbön álló nagy háborúról, amely – ha a magyarok vereségével végződik, – urrá teszi valamennyiöket; nem lesz adó, megszünik a katonáskodás; mindenki annyi földet kap, amennyire csak kedve szottyan. Koronként aztán egy-egy titokzatos alak toppant közzéjök: valamint irnokféle, vagy papnövendék, aki még csodálatosabb dolgokat regélt nekik, – hogy egy uj román birodalom van alakulóban; hogy nem csak a katonaság, hanem a császár is pártjukon áll; hogy a magyaroknak ütött a végórája. Ne féljenek tehát, utasitsák vissza ezután is a hatóságok beavatkozását, s fogjanak mielőbb a lándzsák készitéséhez.
Igy szórták a komité ügynökei a gyujtó tüzet a hiszékeny nép közzé, amely hovatovább vadabb és kötekedőbb lett.
S a hatóságok csaknem tehetetlenül állottak ezekkel az üzelmekkel szemben. Bomlásnak indult minden törvényes rend. Weér Farkas, Szolnokmegye főispánja már szeptember 15-ikén figyelmezteti a kormányt a fenyegető veszedelemre, a többi közt ezeket irván:
… A sorozás vala e példás békéjü megyében – ugymond, – kezdete a csend és a rend felbontásának. Alig kezdődött el: azonnal megtelt a megye a bujtogatókkal, kik a II-ik oláh határőr-ezred vidékéről rajként áradtak ki. Eddig is, ha volt is a feszültségnek némi jele a nép némely rétegében: ellenszegülésnek szine sem volt látható. Most az tünik fel egyeseknél és az egész községeknél egyaránt.
A bujtogatók azt terjesztik a nép között, hogy a mostani kormányrendszer nem a császári felség akaratából létezik, hanem egy királytól, akit a magyarok a császár ellen állítottak fel. Ettől érkeznek a rendeletek, amiket a közigazgatási tisztviselők végrehajtani akarnak. Ez a balvélemény márczius óta mind tovább-tovább terjed; nem volt község a megyében, mely ily vagy más alakban hasonlóul ne nyilatkozott volna. Most azt mondják, hogy a jelenlegi katona-állitás arra való, hogy a magyarok a császárt megtámadják, a czél pedig az, hogy az oláhság a felség elleni harczokban elvérezzék.
Semmi kétség, hogy mindez Naszódról származik. Az első lökést egy, azon vidéki oláh papság által zárt ajtónál a templomban tartott gyülés adta, melyben több katonatiszt, sőt báró Jóvics csász. ezredes is résztvett…
E közben haza érkezett bécsi utjából Urbán alezredes s nyiltan beszélni kezdette, hogy ő felsége ugyan a magyaroknak tett engedményeket most még meg nem változtathatja, de ha a hadsereg teszi, nem tesz ellenére. Ő szolgálatát igérte erre, amit teljesit is, mert rá szavát adta. Rövid időn felmondandja az engedelmességet a magyar miniszteriumnak, nyilatkozik az Unio ellen, s azt irásba foglalta a törvényhatóságokkal.
Azzal is ámitják, hogy Urbán ezredes beszélt a császárral, s magától az uralkodótól kapott felhatalmazást és meghagyást arra, hogy mindezeket a népnek megmondja.
A lázitás nagyban foly, a kedélyek hangulata már-már bőszültségbe megy át, az oláhság tömegekbe verődik össze, kezd elvonulni az erdőkbe, vagy gyülésezik, iszik, tanakodik; sőt több helység fegyverrel van ellátva, harang félreveréssel ad hirt az összegyülésre, s megesküdtek utolsó csepp vérig ellene állni a katonaállításnak, s kényszerités esetében magukat kölcsönösen védni. Ezek következtében a megye csaknem felbomlásnak indult.
Néhány nappal később pedig már ilyen sötét szinekkel fösti a megnövekedett forrongás képét:
A megyei tisztviselők kijelentették, hogy többé semmi hivatalos eljárást a nép közt végezni nem mernek, mig a rend és a csend alkalmas eszközökkel helyre nem áll; nem akarják magukat és övéiket a nép gyülölségének és dühének kitenni.
A nép forrong, fegyverkezik, kaszáit egyengeti, csoportokban támadási terveket forral egyik-másik birtokos ellen, akik amint erről értesülnek, otthagyva mindenüket, elmenekülnek a merre lehet; de a nagyobb résznek nincs hová menekülni, az várja minden nap a fejére mérendő csapást.
Az itt előadottak – jegyzi meg a főispán – hű képe a többi megyékben levő anarchikus viszonyoknak.
Mindazonáltal Jellasics támadásáig nem került törésre a dolog. Forrongtak, készülődtek, de a tömeges felkelésre még nem volt bátorságuk. A legfőbb oka az, hogy a katonaság mindezidáig semlegesen viselkedék. A mennyire lehetett nehezité ugyan a Vay müködését, sőt kéz alatt a zavargások élesztésén munkált, de tartózkodott a nyilt állásfoglalástól.
A mint azonban megjött a hire a horvátok betörésének: azonnal máskép alakult a helyzet. A sorkatonaság az első, mely kilép figyelő állásából. Urbán Károly cs. és kir. ezredes, a II-ik oláh határőrezred parancsnoka, Jellasics módjára, Naszódon nyomban kitüzi a pártütés zászlóját, s kiáltványnyal fordul a románokhoz, hogy „a császár és a birodalom védelmére” köréje sorakozzanak. Hasonlókép cselekszik az I-ső határőr-ezred területén Riebel József őrnagy.
A román forradalmi bizottság, látván, hogy a katonaság megmozdul, szintén a cselekvés terére lép. Ujabb, most már fegyveres népgyülést hirdet Balázsfalvára. Vay báró megijed, nem tudja mitévő legyen. Kezdetben betiltja a sokadalom megtartását, s karhatalommal fenyegetőzik; de csakhamar eláll a tilalomtól, sőt maga is Balázsfalván terem, s ott csillapitó szóval igyekszik a tömeg békés föloszlatására. Megigérik, de csak azon föltétel alatt, ha a fogvalevő Mikást szabadon ereszti, s a komité többi körözött embereinek menlevelet ad. Vay bámulatos hiszékenységével ebbe is belemegy: Mikás előtt megnyitja a börtön vasajtaját, s általános bünbocsánatot hirdet.
Csak ezt várta a komité. Most már hallani sem akart a feloszlásról. Haragos daczczal, a magyarság szidalmai közt, csak azért is elkezdik a tanácskozást, s egészen forradalmi térre lépnek.

Janku, mint csendes őrült.
(A 60-as években rajzolt kép.)
Kimondják, hogy a magyar kormány fönhatósága előtt nem hajolnak meg, hanem az osztrák miniszteriumtól akarnak függeni. A „román békéltető bizottság”-ot (komité-t) kormányhatalommal ruházzák fel, s megbizást adnak neki Erdély átszervezésére a római birodalom mintájára szerint. Majd egy latinnyelvü szózatot bocsájtanak ki, amelyben kijelentik, hogy a román nép, a magyarok és a szászok példájára, szintén nemzetőrségeket állit.
Ez az érdekes szózat, az oláhok nagyzási hóbortjának legelső torzszülöttje, latin eredetiben a következőleg hangzik:
Notum est cunctis nationibus caram hanc nostram Patriam incolentibus, Suam Majestatem Sacratissimam prout ceteris nationibus sinu Monarchiae Austriacae complexis, ita etiam Nationi Romanae Magnum Transilvaniae Principatum incolenti facultatem clementississime concessisse arma sumendi, ac militiam Nationalem erigendi. Hoc jure praedita Natio Romanorum de Transilvania pro sui defensione, ac securitate publica armis se providere vult exemplo Hungarorum et Saxonum carae hujus patriae coincolarum, notum reddens universis coincolis, earumque respectivis Jurisdictionibus se non alio consilio, nisi publicae securitatis, ac suae defensionis eausa arma suscipere in iisque se se exercere velle, idquod etiam Natio Hungarorum et Germanorum de Transilvania hucdum aequali jure fecit, faci que; requirit proinde attacta Natio caeteras nationes coincolas earumque Jurisdictiones, ne ullos Romanis hoc jure utentibus obices ponere, potius illos in pace sinere velint, quo sibi arma comparare, fieri curare, in iisque se se exercere valeant; Romani simul solenniter contra quasvis impetitiones protestantur, parati vel unum de fratribus suis injustae lacessitum, omnes, ut fratres decet, defendere, non laccessiti vero, omnes coincolas altissima pace frui permittere.
Blasii 27/15 septembris 1848.
Populus Romanus.
Az önérzetes hangu nyilatkozat magyar forditása ez:
Tudva van kedves hazánk minden lakosa előtt, hogy Ő felsége mint az osztrák birodalomban lakó minden más nemzetet: úgy az Erdélyben lakó román nemzetet is kegyelmesen felhatalmazta, hogy fegyvert foghasson s nemzeti katonaságot állíthasson fel.
Ezen jognál fogva, követvén a magyaroknak és szászoknak, mint honfitársaiknak példáját, a román nemzet is, a saját maga és a közcsend védelmére föl akar fegyverkezni. Tudtára adja a hon minden lakossának, illetőleg a törvényhatóságoknak, hogy nem egyéb czélból ragad fegyvert, s nem egyébért gyakorolja magát az ezzel való bánásmódban, mint önmaga és a közbátorság védelmére; és teszi ezt azon jognál fogva, amint teszi az országban a magyar és a német nemzet.

Zsófia főherczegasszony.
(A bécsi császári udvari muzeumban őrzött eredeti után.)
Felszólítja tehát az ország többi lakóit, nemkülönben a törvényhatóságokat, hogy a románokat ezen joguk gyakorlásában ne akadályozzák; sőt engedjék, hogy maguknak fegyvert szerezzenek, kovácsolhassanak, s annak használatában magukat gyakorolhassák.
Kijelentik, hogy a fegyverkezés bárminemü akadályoztatása ellen ünnepélyesen tiltakoznak, s ha valamelyikök igaztalanul megbántatnék, ők mint testvérüket valamennyien együtt védelmezni fogják; de ha nem bántatnak: minden honfitársukat békében hagyják.
Balázsfalva, 1848. szept. 27.
A román nép.
S hogy a „Populus Romanus” ebbéli kijelentésének nyomatéka is legyen, mindjárt kiadatik az utasítás, hogy minden férfi, a 17-ik életévtől az 50-ig haladéktalanul lássa el magát fegyverrel. Ezt az utasitást azonban, hogy legyen mégis aki értse, már nem latin nyelven, hanem oláhul szerkesztették.
Csaknem két héten át, szeptember 16-tól egész 30-káig rajzott a roppant sokaság – harmincz-negyvenezer ember – a balázsfalvi mezőkön. Egy óriási, fanatizált tábor, mely csak intésre vár, hogy hozzáfogjon a magyarság lemészárlásához.
Bánffy János, Küküllőmegye főispánja a kormányszékhez intézett jelentésében a gyülésen történtekről ezeket mondja:
…„Egymást érik és valósitják meg a Balázsfalva környékéről hozzám érkezett hirek, melyek a szerencsétlen vidéket elpusztulással fenyegetik. A gyülés már megkezdődött, számuk nagyobb mint májusban; s folyvást nő. Csaknem valamennyien fegyvert is hoztak, vannak köztük orláti határőrök is. A kedélyek ingerültek, sőt dühösek; feltételök nem kevesebb, mint a magyarokat kiirtani, oláh vajdát választani, oláh territoriumot foglalni. Alig hihető, hogy e nagy tömeg felbujtogatott nép, melynek fegyver is van kezében, vérontás, vagy pusztitás nélkül oszoljék szét, annyival inkább, mivel papjaik nyilván bátoritják őt erre. Proklamáczió forog közöttük, hogy ha falvaikba megyei tiszt megy, verjék agyon; ha pedig katonaságot küldnek, estve vendégeljék meg, s éjjel meggyilkolván, fegyvereiket szedjék el… Számuk felmegy 40.000-re. Szomoru kilátás megyém kevés magyarsága számára, melyet mindenfelől ellenség vesz körül. Erdély nagy veszedelem előtt áll. Ha a kamarilla feje felett – igy végződik a jelentés, – ennyi ármányra sem csattan meg Isten bosszuló ostora, lehetetlen igazsága felől kétségbe nem esni”…
Bánffy, honszerető lelkével szinte belelát a kormor jövendőbe. Erdély csakugyan nagy veszedelem meredélyén állott. Látóhatára mind sötétebb, nehéz viharföllegek kavarognak égboltján; s egy-egy czikkázó villám már jelzi a szörnyü istenitélet közeledését.
A forradalmi komité vakmerő elbizakodottságában immár Erdély százados intézvényeire emeli a bontó csákányt, hogy szétdúlja azokat, s törmelékein saját agyrémének csapongása szerint a római birodalom mintájára egy uj világot teremtsen.
Kinek az agyában fogant meg ez a bizar eszme, – nem jegyezte fel a krónika. Valószinüleg Barnucz vetette fel, aki, mint egykori tanár, a legképzettebb tagja volt a bizottságnak. Nyilván olvasta valahol, talán Eutropiusban, hogy Traján császár uralkodása alatt Erdély területén néhány római gyarmat virágzott. Ebből aztán kisütötte, hogy ők voltaképen Traján gyarmatosainak az ivadékai. Illő tehát, hogy most, mikor erre olyan kedvező alkalom kinálkozik, visszavarázsoltassék általuk: a tisztavérü utódok által, a római birodalom ősi fénye és hatalma.
S legott hozzáfogtak az őrületes terv megvalósitásához.
Legelőször az alakitandó birodalom földrajzi határait szabták meg. Eszerint az uj országnak Erdély marad a középpontja, alkotórészei pedig: Bukovina, a magyar Bánság és Oláhország. Dákó-Románia lészen a neve; a vajda pedig a „Dux Romanorum” czimet fogja viselni.
Most aztán, midőn már az ország területével rendbe jöttek, a belső-szervezetet csinálták meg; természetesen ezt is római módra. Minthogy azonban úgy Bukovina, mint Oláhország, de még a Bánság is zárva volt honalapitó terveik előtt, egyelőre csak túl a Királyhágón maradtak.
Erdély területét, természetesen a régi közigazgatás mellőzésével, huszonkét prefekturára osztották. A prefekturák jelzése számmal és névvel történt. Igy a Janku prefekturája az 1-ső számu volt, s e mellett az „Auraria gemina” hangzatos nevet viselé.
A prefektura, mely átlag 100 községet foglalt magában, tiz tribunatus-ra oszlott. A prefektura volt tehát a megye, a tribunatus a járás.
A prefektura élén kormányzó állt, alatta egy prefekt és egy alprefekt. Ez vala a központi vezetés.
A tribunatusokra a tribun és az altribun ügyelt, mig a falusibiró teendőit a centurio és a vice-centurio végezte. Ezeknek az igazgatás legalsó szerve gyanánt: a decurio és a vice-decurio segédkezett. A szervezet katonai jellegü lévén, valamennyien, persze állásukhoz képest, tisztirangot viseltek. A decuriok voltak az altisztek.
A hadsereg, – 195,000 fegyveres – huszonkét legióra osztatott. Minden prefektura tehát egy-egy legiót volt köteles kiállitani. Egy legió 10–12,000 embert számlált.
A tisztviselői-kar egyelőre nem kap készpénzbeli fizetést; e helyett azonban „szükségleteinek a pótlására requirálhat.” Magától értetődik, hogy az a requirálás, másszóval: harácsolás csakis a magyarok birtokain eszközölhető.
Ilyen volt Dákó-Románia alap-tervezete. Katonai jelleggel: szabad rablás. Persze, a szervezkedés, kivált eleintén, kéz alatt folyt. Az uj birodalom csak papiroson létezett. Később azonban, midőn Puchner, az erdélyi főhadparancsnok is ellenünk fordult, egyes törvényhatóságok területén, olyan helyütt, ahol az oláhság vala túlsúlyban, kisérletet is tettek a római-rendszer életbeléptetésére. Igy: Fogaras, Küküllő, Hunyad, Zaránd stb. megyék többé-kevésbé már részesültek is a prefektura-uralom áldásaiban.
A pártütés élén, mint tudjuk, Saguna András gör.-keleti nem egyesült püspök állott. Mikor a „román békéltető bizottság” megalakult: őt választották annak elnökéül. Az egész forradalmi mozgalom lelke és irányitója azonban mégis az alelnök Barnucz (Barnutiu) Simon volt. Egykor tanár Balázsfalván, ahonnan azonban orosz üzelmei miatt elcsapták; rendkivül fanatikus, mozgékony és szivós ember. Mellette, mint a komité tajgai: Laureani Trebecius, Balacescu Miklós, Cipariu, Mikesiu Flórián, Brán János fejtettek ki lázas és vakmerő tevékenységet.
A prefektek közül különösen kettőnek tartotta fenn nevét a borzalom. Az egyik Axente Sever, a másik pedig Janku (eredetileg: Jank) Abrahám. Mindkettő kegyetlen mint a tigris, kivetközve minden emberiességből. Axente azelőtt pap volt, Janu ügyvédsegéd. De a két szörnyeteg közül ez utóbbi talán mégis valamivel elnézőbb birálatra számithat.
Axente csakis a haszon miatt raboltatott, s gyilkolt szörnyü kedvtelésből. A martalócz kapzsisága és a fenevad vérszomja egyesült benne. Azt mondják, hogy valósággal kéjelgett a lemészárolt emberek kínszenvedésein; sőt a szép és fiatal magyar úrilányok kiomló véréből meg olykor ivott is.
Janku inkább szilaj rajongásból kegyetlenkedett. Azt hitte, hogy ezzel kezére jár az udvari-pártnak, amely aztán szolgálatai viszonzásául függetleníteni fogja a románokat. Nem ugy történt. A szabadságharcz leveretése után a kényuralom vasvesszője bizony ránehezedett velünk együtt az oláhokra is. Most már nem volt reájok többé szükség, hát feledésbe ment az igéret. Jankut végtelenül elkeserité ez a hálátlanság. Minden áron tovább akart harczolni, de most már az osztrák ellen. Csak mikor látta, hogy még vezértársai is cserbenhagyják, vonult vissza a havasok közzé. Ott élt elbujva, mogorván, mint egy sebzett farkas, egész 1852-ig, midőn Ferencz József úgynevezett békéltető körutjában Erdélyt is érinté. Ekkor Janku is előbujt rejtekéből, azzal az erős szándékkal, hogy magának az ifju császárnak tárja fel a kijátszott román nép sérelmeit. De Schwartzenberg herczeg, Erdély akkori polgári és katonai kormányzója, nem eresztette az uralkodó szine elé.

Susán János osztrák tábornok.
– Sértés volna ő felségére, – igy szólt elutasitólag, – ha egy véreskezü bandita-vezért mutatnék be neki.
Janku e sértő mellőzés miatt annyira elbúsulta magát, hogy csakhamar megőrült. Hosszú éveken át mint csöndes eszelős Brád vidékén bolygott, könyörületes pásztoremberek alamizsnáján tengődve. A lélekfurdalás még az álmot is elüzte szemeiről. Rémlátományok gyötörték.
– Ennyi vér, ennyi vér hiába! – szokta mondogatni, s mint az üzött vad rohant tovább: ki a hegyek közzé, a havasok rejtett zugaiba.
A román komité zászlóbontását nyomban követték a szászok is. Képviselőiket, akik pedig az unióra szavaztak, hazarendelik a pesti országgyülésről. Majd emlékiratot szerkesztenek, azzal a botor kérelemmel járulván a fölség elé, hogy a szászlakta föld emeltessék külön őrgrófságra. Végü még azt is elhatározzák, hogy az osztrák haderő támogatására önálló vadász-zászlóaljat szerveznek.
Első látszatra úgy tünik fel, mintha az erdélyi mozgalom a többi nemzetiségek forrongásától különálló lett volna. Pedig dehogy! Ennek is a kamarilla állt a háta mögött. A kéz, mely az egész szintér alakjait mozgatta, ide is Bécsből nyult ki. Legjobban kiviláglik ez Latour hadügyminiszter leveléből, amelyet Lamberg dicstelen halála után az erdélyi főhadparancsnokhoz: Puchnerhez intézett.
„… Excellenciádnak – igy ir a többi közt Latour, – bizonyára a hirlapokból már tudomása van róla, hogy Magyarországon az uralkodópárt most már egészen elhagyta a törvényes tért, s ő felsége parancsai ellen nyilt lázadásban tört ki, úgy annyira, hogy gr. Lamberg is, ő felsége biztosa Pesten a legkegyetlenebb módon meggyilkoltatott. Ezek után nincs tehát egyéb hátra, mint a törvényes állapotot a birodalom veszélyeztetett épségének fenntartása végett, fegyveres kézzel a lehető leggyorsabban visszaállítani… Talán mondanom sem kell, hogy a magyar miniszteriumnak bármily rendelete, mely a hadseregre vonatkozik, mostantól érvénytelen. Miért is a honvédcsapatok alakitására vonatkozó toborzások, avagy fölhivások szigoruan eltiltandók, a nemzetőrségek pedig lefegyverzendők…”
Ezzel aztán hivatalosan is megadatik a jel a támadás elkezdésére. Maga Puchner megy elől a jó példával. Most már ő is egészen leveti álarczát. Az Erdélyben tanyázó sorkatonaságnak megparancsolja, hogy a magyar hadügyminiszter elkerülésével, kizárólag csakis neki engedelmeskedjék. Majd int Urbán ezredesnek, hogy nyomuljon csak előre. S a „komisz Urbán,” – amint durvasága miatt később elnevezték, – mintegy ezer főnyi haddal csakugyan kimozdul Naszódról, s a Székelyföld felé vonulva Szászrégenben állapodik meg. Példáját követi Riebel, ki meg Rákosd irányába vonul.
A román forradalmi bizottság csaknem tombol örömében. Végre tehát elkezdheti véres aratását.
– Fel testvérek, ütött a szabadulás órája! – kiáltja Barnucz a balázsfalvi mezőkön táborozó sokaságnak.
A martalócz tömeg, mint az éhes farkas-csorda, ha zsákmányt szimatol, vad üvöltésben tör ki erre a kijelentésre. Aztán mindenfelé gyorslábú hirnökök futnak szét az értesitéssel, tettre szólitván az oláhságot. De kell is ide külön felhivás! Hiszen az összes kovácsmühelyek üllője már hetek óta csakis a készülő lándzsák hevétől sziporkázik. Kész ez a felbujtogatott nép mindenre. S ha talán mégis megrezdülne szivében egy-egy nemesebb érzés: ott a pópa, kiöli az.
Most szabad tenni mindent, – igy prédikálnak, – mert az Isten három hónapig alszik.

Jablonowszky Felix osztrák tábornok.
(Eredetije a bécsi udv. levéltárban.)
S a babonás pór az első szóra elhiszi, hogy a világok Ura csakugyan álomra húnyta őrködő szemeit. Szabadon vetemedhetik tehát minden roszra: gyilkolhat, rabolhat; az alvó Isten úgysem tudja meg.
S legott hozzáfog a fosztogatáshoz. A közbiztonság megszünik. Részeg, gyülevész bandák állják el az országutakat. Kabátos embernek egyik faluból a másikba, élete veszélyeztetése nélkül, alig lehet átmenni. Minden jel azt mutatja, hogy egy uj Hóravilág rémnapjai közelednek.
Kolozsvár, az erdélyrészi magyarság gyúpontja, önvédelemről kezd gondoskodni. Október 5-én gyülésre jön össze a nép, s kérvénynyel fordul a kormányhoz: oltalmat, s Vay bárónál erélyesebb biztost kérve.
A honvédelmi bizottmány, melynek erejét leköti más ezer baj, nem sokat tehet a távol fekvő Erdély érdekében. Kard helyett tollat ragad, s a következő csillapitó szózattal fordul a román néphez:
Az oláh néphez!
A magyar nemzet testvéri módon megosztotta az oláhokkal minden szabadságát és nem tartott meg magának, de csak egyet sem kizárólag, nem hagyott fenn sajátjául semmi kiváltságot, mely az oláhok szabadságára megszorítólag hathatott volna. És tette ezt a magyar nemzet saját ösztönéből, tette önként és nem kényszerítve.
Az oláhok, – igaz, – sokat szenvedtek már rég idő óta, szabadságuk majd misem volt, s mégis súlyos terheket viseltenek, s még nevök is meg volt alázva az ország törvényeiben.
Ugyde, ki miatt szenvedték mindezt? A királyt környező tanácsosok miatt, akik azonban nemcsak az oláhok, de a magyarok felett is kiterjesztették a szolgaság pálczáját. De az isten megsokalta a népek szenvedéseit és elhozta az igazság diadalának napját. És szabad lőn a nép, oláh mint magyar, horvát mint rácz, s a felszabadulás örömhangjai pillanatra elüzék a király rossz tanácsadóit.
A robot eltörültetett úgy a magyarokra, mint az oláhokra nézve, az adó terheit egyenlően hordozza nemes és nem nemes, magyar és oláh; s egyenlő joggal bir az ország dolgainak elintézésében, nincs kizárva semmi közhivatalból, s nyitva áll a becsületes kenyérkeresetnek minden útja előttük, épen úgy mint a magyarok előtt.
És e szép és közös szabadság oly viruló reményeknek vala szülője, hogy az Isten is gyönörködék e szép ország boldog jövendője felett.
De a gonoszság megirigyelé a nép boldogságát, s a király rossz tanácsosai lassanként ismét előkullogtak, mint éhes farkasok, ha az elszalasztott prédának szaga üti meg felfujt orrlyikaikat. És tervet készitének, amely szerint a népnek kivivott szabadságát ismét semmivé lehessen tenni.
S minthogy a magyar nemzet volt az, mely a szabadságot mindnyájunk, s igy az oláhok részére is kivivta és közkincscsé tette: a magyar nemzetet akarta mindenekelőtt kiirtani, mert hiszen ezt megsemmisitve, könnyü leendett a többi felszabadult népeket is a régi igába visszakényszeríteni.
És ármánya bizonyos pontig rettenetesen sikerült is. Gyalázatos bujtogatói által felzúditá a különfaju népeket a magyarok ellen; elcsábitván őket oly ámítások által, mintha a magyar elnyomásukon gondolkodnék; holott a magyar volt az, mely a közös szabadságot számukra is kivivta. Igy lázitá fel a ráczokat, igy a szászokat, igy a horvátokat, s igy az oláhokat, hogy lennének saját jó magyar testvéreiknek gyilkosai.
De az igazság szent Istene nem adta segélyét a gonoszok munkájára, s az árulás saját vermébe bukott bele. A pártütő Jellasics csordájának egy része – 10,000 ember, – Istentől megáldott fegyverü, vitéz harczosaink által elfogatott és lefegyvereztetett, más része pedig ijedten menekül pártütő vezérével, de derék és rettenthetlen seregeink mindenütt nyomában vannak s a kérlelhetlen igazság büntető bosszujától maga a pokol sem fogja őt megmenteni, mert hiszen még utolsó reménye: a Bécsből várt segédsereg is elmaradt; a bécsi nép borzasztó itéletet tartván hazánk elárulójának egy főczinkosa: Latour felett, aki a pártütő Jellasicsnak segélycsapatokat akart küldeni.
Igy fog elveszni az árulás, igy fog menthetetlenül semmivé tétetni a pártütőnek még szét nem vert tábora, mely a felkelt nép tömegétől körül van fogva, s mint a kelepczébe jutott vad le fog sujtatni a szabadulás reménye nélkül.

Az oláhok rémtetteiből.
Baranyay Károlyné férjének lefürészelt fejét póznára tűzve gyalog kénytelen Balázsfalvára vinni
És e veszendő ellenség támogatására bujtogattak fel tégedet oláh nép, hogy gyilkolnád te is a magyart, kitől szabadságodat nyerted. Azért vigyázz, nehogy elhagyván magadat csábittatni, végveszélyt árassz fejedre.
A magyar nemzetnek honvédelmi bizottmánya az intésnek ez utolsó szép szavát intézi hozzátok, s még most az egyszer tanácsadólag fordul felétek.
Az ország kormánya megparancsolja tehát nektek oláhok, egyenként és összesen, kik magatokat a bujtogatás által félrevezetni engedtétek, hogy nyolcz nap alatt mindenki a rendnek és a törvényes engedelmességnek magát alávesse, csöndesen és jó polgárhoz méltólag viselkedjék, s a zavargásoktól és zendülésektől tartózkodjék, mert különben, – a mily igazán Isten van az égben és az igazságot védi, – a büntetés szigora és kérlelhetlensége fog szállani a bünösök fejére. És vitéz hadseregünk, mely csak most vert szét egy hazaáruló csordát, ellenetek fog indulni, s akkor jaj leszen minden zendülőnek és háromszoros jaj minden bujtogatónak. Jobb lett volna ez esetben nektek nem születni, mert kegyelemre és irgalomra a pártütők közül senki sem számolhat.
De addig is, meg lesz hagyva a magyar és a székely népnek, hogy keljen fel és mint a vihar seperjen el minden hálátlan gazt, ki hazájának szabadsága ellen föltámad, s anya- és testvérgyilkossá lenni nem irtózék; meg lesz hagyva, hogy keljen fel a magyar-székely nép tömegestől és irtson ki minden hazaárulót és pártütőt, ki a jó szóra nem akar hallgatni.
Azért, kinek élete és vagyona kedves: az hallja meg a jóakaratu intésnek ezt az utolsó szavát. Mert aki ezt sem akarja megérteni: az lakolni fog. Földje elvétetik s szét fog osztatni a haza hű fiai között, mig a honáruló meg fog halni a bitónak és a fegyvernek halálával.
Vigyázzatok azért oláh testvérek, hogy ne hivjátok magatokra a büntetés óráját. Legyetek hű, csendes és békeszerető fiai e hazának és szerető testvérei a magyarnak, ki veletek a szabadság minden jótéteményét becsületesen megosztá.
Ne hagyjátok magatokat elcsábittatni, de sőt fogjátok el s jelentsétek fel azokat, kik bujtogatni, lázitani akarnak, mert ezek a ti legnagyobb ellenségeitek.
A szabadság, egyenlőség és testvériség szelleme járja át sziveiteket, hogy tiszteletben tartsátok a törvényt; szeressétek felebarátaitokat és szeressétek a közös hazát, mely nektek közös szabadságot adott.
Béke veletek!
Kelt Pesten, október 10-én 1848.
Az ország védelmére megbizott országgyülési bizottmány.
Kossuth Lajos,
elnök.
Idősb gr. Eszterházy Mihály,
bizottmányi tag.
Az intő szózat hatástalanul hangzott el. Pedig nyomatékául a honvédelmi bizottmány Baldacci Manó tábornokot is Erdélybe küldte, hogy – mint katonai parancsnok, – segélyére legyen Vay kir. biztosnak a lázadás elfojtásában.
Csakhogy késő volt már minden. A vihar kitört, s bősz tombolását nem lehetett immár proklamácziókkal lecsitítani.
A szép országrész magyarsága tehát továbbra csaknem egészen önerejére volt utalva. Kétségbeejtő helyzet, a melyet még súlyosbit a népességi viszonyokban rejlő aránytalanság.
Erdély lakossága 1848-ban körülbelül igy oszlott fel:
Oláh
1,000,000 lélek
Székely
400,000 lélek
Magyar
300,000 lélek
Szász
200,000 lélek
Egyéb, vegyes lakosság
50,000 lélek
 
Az oláhság és a szász-faj eszerint együttesen mintegy 1.200,000 lelket számlált. Ezzel szemben 400,000 székely és 300,000 magyar állott; tehát csaknem félmillióval kevesebben, mint a két lázadó néptörzs.
A székely nemzet egy ideig még csak elég biztonságban érezte magát. Egy tömegben lakott; aztán, határőri szolgálatra levén kényszeritve, jól értett a fegyverforgatáshoz is.

Az oláhok rémtetteiből.
Boros-Bocsárdon Székács gazdatisztet és Péterfy tanárt ekébe fogják, s addig hajszolják őket, mig holtan össze nem rogynak.
A magyarság ellenben szét volt zilálva, mint az oldott kéve. Itt is otthont alapitott, amott is. A magyar községeket legtöbbnyire oláh néptenger övezte. Sokhelyt meg elegyesen lakott a magyar a románnal. Sőt, akárhány oláh községben csupán a földesúr és háznépe volt magyar.
A veszedelmet még az is növelte, hogy a magyarság egyetlen védett hely fölött sem rendelkezék. Valamennyi számottevő erőd és várkastély ormán osztrák zászló lengett.
Nem kell azonban azt hinnünk, hogy az erdélyrészi magyar nép talán összetett kezekkel nézte a vészföllegek tornyosulását. Az a gyujtó szikra, amely a pesti márcziusi ifjuság szivéből pattant ki, lángralobbantá Erdély magyarságának a lelkesedését is. És ez a szent tüze az unió kimondásával nem hamvadt el, de lángolt tovább; s lángolt egyre ragyogóbb fénynyel, egész a szabaságharcz lezajlásáig.
Midőn a nemzet segélykérő szavát fölemelte: az erdélyi magyarság sem maradt el bőkezü adományaival. A sort gróf Rhédey Ádám nyitotta meg, ki egy mázsa ezüstöt adott a honvédsereg fentartására, aztán jött a többi főuri-család, majd a nemesség vetélkedve a polgárosztálylyal, végül az egyszerü magyar és székely földmives, aki ha egyebet nem adhatott, hát fölajánlotta két izmos karját a hon védelmére.
Még a nők sem maradtak hátra. Kolozsvárott két bájos fiatal leányka – Szilveszter Zsuzsi és Balázs Kata, – vette kezébe a gyüjtő-ivet.
„Életünket nem áldozhatjuk a honnak, – igy szól a többi közt felhivásuk, – karjainkkal nem szolgálhatjuk azt, de mig a haza vészbe borult képén aggódva függnek lelkeink, mig zászlóink győzelméért mindennap imádkozunk: addig nélkülözésekkel megtakaritott filléreinket, sőt szeretteinknek emléktárgyait is édes hazánk oltárára tenni honleányi kötelességünknek ismerjük…”
De nemcsak anyagi segélylyel járult a bérczes ország magyar közönsége a haza szabadságának védelméhez, de vérét is kész volt ontani a szent ügy érdekében. Mindenütt nemzetőrséggé tömörült. A XI-ik és a XII-ik honvédzászlóalj pedig Erdély ifjúságának szinét-virágát foglalta magában.
Szintoly örömmel fogadták Bethlen Gergely és Mikes Kelemen kezdeményezését egy szabad lovascsapat alakitására vonatkozólag. A fölszólitás, amit e tárgyban kibocsájtottak, igy hangzik:
Honfiak! Testvérek!
Ha valaha szükség volt arra, hogy Magyarhon minden polgára annak védelmére és fenntartására, saját érdekét félretéve tettlegesen és elszántsággal föllépjen, ugy jelenleg bizonyosan szükség vagyon; bizonyitják ezt a napi események. Kötelessége minden honfinak tehát azon módon segíteni, melyet szükségesnek vél.
Felszólítjuk ezen oknál fogva polgártársainkat, kik lovakat tenyésztenek, kiknek lovuk van és a lovaglás mesterségében bármennyire is jártasok, egy mentől hamarább, itten Kolozsvárt összegyülendő lovas sereg felállitására, mely magát tökéletesen a magyar miniszterium rendelkezése alá adván, nem bizonyos meghatározott évekre, hanem mig honunk veszedelemben forog, kötelezi. Lóra azért polgártársak, legszebb alkalmunk van jelenleg azon boldogitó öntudatot megszerezni, melyszerint teljes erőnkből megtettünk mindent az igazságos ügy és hazánk védelmére; éljünk azért ezen alkalommal, melylyel élni minden honfinak kötelessége.
Nyilt karokkal várjuk tehát azon barátainkat, kik velünk itten ezen üdvös czélra egyesülni kivánnak. A magokat eléadható akadályokat az elrendezés által a lehetőségig elhárítani teljes erőnkből igyekezni fogunk.
Azért csak előre barátink; minden nagy, erős test apróbb részekből áll. Legyen a mi seregünk egyik kis része a mostan alakuló hatalmas magyar hadseregnek. S ha nem tehetünk annyit, mennyit tenni kivánnánk, annyit bizonyosan tenni fogunk, mennyit minden erőnk felhasználásával, vérünk és életünk feláldozásával tenni képesek leszünk.
Felszólítjuk továbbá azon lótenyésztő hazafiakat, kik vagy koruk, vagy elfoglaltatásuk miatt nem jöhetnének a hon védelmére, ezen alakulandó sereget lovak adományozása által elősegíteni. Minthogy bizonyosan fognak többen találkozni, kik legjobb akaratjuk mellett is, ló hiánya miatt nem jöhetnének, az ilyesek számára kivánjuk tudásul adni, hogy több ló van már rendelkezésünk alatt ezen alakulandó sereg számára.

Báró Walden Lajos, osztrák tábornok.
Az ide jönni szándékozóknak tudtokra adjuk, hogy a mely nap a napidijt és lótartást a kormánytól veendik: az nap a bevett önkéntes katonai esküt letenni tartoznak; valamint azt is, hogy mi négy hétig itten Kolozsvártt leszünk oly szándékkal, hogy ha ezen idő alatt százon felül szaporodand a sereg száma: azonnal induljunk a kötelesség és dicsőség mezejére.
Gr. Mikes Kelemen.Gr. Bethlen Gergely.
A két fiatal főur Erdélyben már ekkor is oly népszerü vala, hogy felhivásuk mindenfelé élénk viszhangot keltett. Pedig még csak azután irták nevüket a szabadságharcz aranylapjaira. Mindkettő teli lángoló hazaszeretettel, nemes becsvágygyal, vas akaraterővel. Békében gyöngédek, szivélyesek; harczban rettenthetlenek.
„Aki látta Bethlent a csatában, – irja Czecz – amint száguldott hollófekete arabs paripáján, csákóját negédesen félrenyomva homlokára, majd a fáradtakat nyájas tréfaszóval biztatva, majd a gyávákat kardja lapjával sarkalva, aztán huszárjainak élén merészen nekiugratva az ellenség zömének, mindig legelől és mindig serénykedve; aki igy láthatta, büszke örömtől dagadozott a szive és a hazafi leghőbb kivánságait röpitette feléje dolgainak jó sikere iránt.”
Mikesről pedig ekként emlékezik meg egyik kortársa: „Szép deli férfi, kellemes arisztokratikus modorral, derék lovag; mint katona pompás czimbora, a csatatéren bátor, elszánt és merész.”
Mikes és Bethlen a legbensőbb barátságban éltek. Cskanem egyszerre fogant meg lelkükben a gondolat, hogy Erdélyben önkéntes lovascsapatot toborzanak. Aztán együtt indulnak a csatamezőre, mindig egymás mellett küzdenek, s úgyszólván egyidőben lépnek elő ezredesekké; egyik is, másik is dédelgetett kedvencze Bemnek, s mindkettő egyaránt kevély büszkesége az erdélyi magyar hadseregnek. Nagy-Szeben ostrománál is (1849. jan. 21-én) együtt törnek az ellenségre. Szinte nemes vetélkedés támad köztük; de jön egy ostoba ágyugolyó és szétmarczangolja Mikest. A nemes bajnok ott vérzik el a várfal alatt, leghübb barátja: Bethlen Gergely ölelő karjai közt.
Alig zendül meg a Bethlenék harcziszózata, már ismét egy uj hazafias mozgalom támad. Jön Berzenczey László marosszéki székely képviselő, hogy a kormány megbizásából egy könnyü lovasezredet szedjen össze.
És ujra megindul a toborzás. Vidám czigányzene veri föl Kolozsvár ódon utczáinak nyomasztó csöndjét. Bethlen és Mikes, kiknek már van ötven-hatvan önkénytesük, magok vezetik embereiket a trikolór alá. S csakhamar együtt van a délczeg Kossuth-huszárok első százada. (A csapat később Hunyady Mátyás a nagy király emlékére: a „Mátyás-huszárezred” nevet kapta.)
Kolozsvárról a Székelyföldre megy Berzenczey. A góbék komoly természetüknél fogva kissé tartózkodóbbak ugyan, de azért köztük is szivélyes fogadtatásra talál. Kivált az uriosztály csakugy buzog a lelkesedés hevétől. Egy tekintélyes deési ügyvéd: Nagy Ferencz például maga viszi három fiát a toborzóhelyre. S midőn a három gyermekifju elbucsuzik a szülei háztól, anyjuk könybefuló hangon igy szól hozzájuk:
– Isten áldjon, isten vezéreljen benneteket, gyermekeim. De jegyezzétek meg, hogy csak ugy lesztek székely apátoknak és a hazának méltó fiai, ha ellenségteket legyőzve tértek vissza.
S ehhez hasonló eset nem egy fordult elő.

Hazatérő horvát felkelők.
Ámde, a verbunkosok csalogató nótáját mindjobban elnyomja valami titokzatos moraj. Ugy tetszik, mintha onnan Balázsfalva felől pusztitó vihar közelednék. A székelység figyelni kezd, majd szorongató nyugtalanság fogja el. Csakhamar jönnek aztán a vészhirek, sürün, egymásután, mint megriasztott hollósereg. Az oláhok föllázadtak, – igy szól az első hir; az oláhok már hozzáfogtak a fosztogatáshoz, – mondja a másik; az oláhok a Székelyföldre is be akarnak törni, – figyelmeztet a harmadik.
De már erre a székely jobbja is kemény ökölre szorul.
A haragkitörés ebben a pillanatában Berzenczey Lászlónak, a toborzó kormánybiztosnak hatalmas ötlete támad. Szózatot bocsájt ki, amelylyel fölhivja a székely nemzetet, hogy október 16-án gyüljön össze a történeti nevezetességü Agyagfalván, s ott ősi szokás szerint tanácskozzék a teendők felől.
Berzenczey fölhivása általános tetszéssel fogadtatik. Csak Puchner, a főhadparancsnok rettent meg, s mindenféle akadályokat gördit a székely nép tömörülése elé. Midőn látja, hogy kudarczot vall, ujabb cselhez folyamodik. Azt hiszi, hogy a három székely határőr-ezred katonasága előtt még van tekintélye. Legalább ezeket szeretné otthon tartani. Fölszólítja tehát őket, hogy a gyülésen ne vegyenek részt.
„… Kénytelen vagyok teljes őszinteséggel megmondani, – igy szól hozzájok a főhadparancsnok, – hogy Ő felsége ezen gyülés megtartását nem engedélyezte. Továbbá bizvást állithatom, hogy az oláhság semmiféle szándékot nem táplál a magyarok, avagy a székelyek megtámadására. Intem tehát önöket, vigyázzanak, nehogy ármányos emberek eszközeivé váljanak, és ez által családjuk jólétét koczkára tegyék. Az egybehivók nem viseltetnek őszinte szándékkal a székely nemzet iránt, s csakis a saját önző czéljaikra akarják kizsákmányolni a székely határőrök jóhiszemüségét. Legyenek tehát előrelátók, hallgassanak főhadparancsnokuk és jó barátjuk intelmére, s ne menjenek az agyagfalvi gyülésre…”
Ilyen mézes hangon beszélt Puchner a székely katonákhoz; az a Puchner, akinek a védőszárnyai alatt nőtt oly ijesztővé az oláh pártütés.
Eleintén különben maga a kormányszék is idegenkedett Berzenczey tervétől. Nyilván attól félt, hogy az egybegyülendő tömeg az izgalmas események hatása alatt még valami meggondolatlanságot talál elkövetni. Már intézkedett is a gyülés betiltása iránt, midőn néhány honvédtiszt a gubernium palotájába rohan, s a rendeletet összetépi. Mikó Imre gróf, a kormányszék érdemes elnöke kezdetben haragra lobban, de utóbb maga is belátja, hogy tilalmának fenntartásával voltakép csakis a reakczió malmára hajtaná a vizet. Eláll tehát szándékától, sőt szép szóval még a főhaparancsnokot is ráveszi, hogy enyhitsen rendeletén. Puchner aztán nagy kegyesen megengedte, hogy minden katona-faluból két-két székely elmehet a gyülésre, de fegyver nélkül ám.
Az akadályok végre tehát mégis elhárittattak. Sőt megjött a felsőbb engedély is, azzal a kikötéssel, hogy a gyülésen maga Mikó elnököljön.
Mindenesetre helyesebb volt igy: a törvényesség korlátai közt maradva. Ámde, a kedélyek már ekkor annyira izgatottak valának, hogy a székely nemzet a tilalom föntartása esetén is okvetlenül megtartja gyülését. Bár mennyire nehezére esett, ki kellett lépnie figyelő állásából, ha csak azt nem akarta, hogy magyar véreihez hasonló sors érje. Hiszen az oláh lázadók magatartása perczről-perczre fenyegetőbbé vált. Növelte a veszélyt, hogy a fölkelés további vezetését immár maga a simulékony és ravasz Puchner vette kezeibe.

Csutak Kálmán honvédezredes.
Emlitettük, hogy az osztrák hadügyminiszter mindjárt Lamberg halála után Puchnerhez bizalmas jellegü levelet intézett, amelyben a hadviselés megkezdésére utasitja; egyebek közt azt is szivére kötvén, hogy a magyar nemzetőrségeket, ahol csak lehetséges, fegyverezze le.
Puchner, midőn látja, hogy a székely-mozgalom egyre nagyobb hullámokat vet, annak ellensúlyozásául legott hozzáfog a lefegyverzésre vonatkozó parancs végrehajtásához. De óvatosan cselekszik: itt is a románokat tolja előtérbe.
A főhadparancsnokság intésére az oláhság egész váratlanul hirtelen tömörülni kezd. Gyülekező-helyül: Hátszeg, Szász-Régen, Musina és Balázsfalva tüzetik ki. Jelszó: a lefegyverzés; határidő: október 12-ike.
S megmozdul az egész oláh nép. Nagy tömegekben özönlik a kijelölt táborhelyekre. A októberi nap bágyatag fénye a villanó lándzsák ezrein törik meg.
Már ez a gyülekezés is valóságos csapásként nehezedik Erdély védtelen magyarságára. Mint a sáskajárás, olyan e martalócz-had vonulása. Előtte a rémület, nyomán a pusztulás. De ez csak a kezdet. Amint táborhelyére ér, s tudatára jön roppant erejének: nem elégszik meg a puszta zsákmányolással, de immár vér után kezd szomjuhozni.
– Az isten alszik, szabad tenni mindent, – cseng folyton fülébe, mint édes dudaszó papjának prédikálása.
A lelkiösméret, ez az égi szikra, mely Istenhez emeli az embert, egészen kialszik szivéből; s vad ösztöneinek uralma alatt csakhamar vérengző állattá sülyed.
Balázsfalváról, a pártütés e gyúpontjáról, hol tiz-tizenötezer ember torlódott össze, indul ki az öldöklés.
A zabolázatlan tömeg, azonnal a táborozás megkezdésekor, mint az iszapos ár ellepi az egész vidéket. Itt fegyverek után kutat, amott élelmiszereket rabol. S e harácsolás közben a szertecsatangoló bandák valóságos hajtóvadászatokat rendeznek az uri-osztály ellen. Nincs irgalom, nincs válogatás. Üldözés tárgya mindenki: legyen az gyönge nő, avagy erős férfi, a megtört aggastyán épp ugy, mint a gagyogó gyermek; mindenki, ha magyarul beszél.
A foglyok lánczrafüzve Balázsfalvára hurczoltatnak. De már útközben meggyilkoltatik csaknem valamennyi. Igy jár Gyárfás Elek szolgabiró, kinek megcsonkitott holtteteme napokon át ott hever temetetlenül a bozótos útszélen. Igy jár Dobay Zsigmond veresegyházi földbirtokos, két szép hajadon leányával együtt. A két szüzies ártatlanságu gyermekleányon atyjuk szemeláttára előbb baromi erőszakot követnek el, aztán lemészárolják mindahármokat.
A bün ragadós, mint a pestis. Csakhamar hasonló iszonyatosságok szinhelye lesz a többi oláh táborhely is: Szász-Régen, Musina és Hátszeg.
A rémület kiáltása hangzik mindenfelé. Az erdők rengetegei megtelnek menekülőkkel. A szegény magyar, mint az üldözött vad, bujkálni kénytelen saját hazájában. Anyák eltünt gyermekeik után jajongnak, a gyermek legyilkolt szüleit siratja.
Az ősi fészek, a tornáczos udvarház néptelenné válik. Küszöbét fölveri a gaz, düledező tetején besüvit a kóbor szellő.

Oláh lándzsa.
A munka mindenfelé szünetel. Nem szántott, nem vetett ezen a szomoru őszön Erdélyben senki.
Puchner, nemhogy oltalmat nyujtana a szerencsétlen üldözötteknek, de még ő is ellenök fordul. Utasitására a sorkatonaság szintén megkezdi a lefegyverzést. Hadd legyen mentől védtelenebb a magyar. Szilágy-Somlyó nemzetőrsége az első, amelytől elszedik a fölszerelést; majd Rákosd nevű községre kerül a sor. A kicsiny falu bátor népe azonban ellentáll Riebelnek, s csak véres küzdelem után, a túlerő nyomása alatt válik meg féltett fegyverétől. Innen aztán tovább vonul a katonaság; benéz minden községbe, minden uriházba, s a hol máskép nem sikerül a lefegyverzés: ott kegyetlen erőszakhoz nyúl. Igy szolgáltatja ki maga Puchner a szorongatott magyarságot a vérszomjas oláh banditáknak.
A szivfacsaró jajkiáltás keresztültör völgyön-bérczen át, bús siráma elszáll egész az Olt folyóig s még komorabbá teszi a székely népet, mely alig várja, hogy az agyagfalvi téren tanácsra gyülhessen.
A gyülés, mint tudjuk, október 16-ikára tüzetett ki. De már napokkal azelőtt mozgásba jön egész Székelyország. Agyagfalvára készül mindenki.
Agyagfalva Udvarhelyszék egy szerény kis faluja, de hires-nevezetes a székely nemzet történetében. A községtől mintegy negyedórányira, a Nagy-Küküllő partján, beszegve zöldelő halmoktól, egy nagy mezőség terül el. Ezen a virányos téren tartotta nemzeti gyüléseit immár hosszu századok óta a székely nép. Itt sereglett össze, midőn sérelmei valának; innen szállt ki csatára, ha vész fenyegette a hazát.
Idejött most is, hogy ősi szokás szerint isten szabad ege alatt együttesen tanácskozzék a védelem felől.
Október 16-án, – hétfő volt, – már pirkadó hajnalban az egész völgy csak ugy nyüzsgött a roppant sokaságtól. Az egybegyültek száma lehetett ötven-hatvanezer; székely főnemesek, katonák, földmivelők, még asszonynép is, tarka, szines egyvelegben.
Szép, festői látvány. Egy jelenés a honfoglalás legendájából. Ugy tetszik, mintha maga Atilla vezette volna ide viharedzett népét, hogy szembeszálljon a bősz ellenséggel. Szinte várjuk, mikor zendül meg a tárogatók búgó szava. Jakab Elek, a jeles történetiró, aki mint Kossuth-huszár maga is résztvett e tanácskozáson, igy irja le a gyülés külső képét:
„… A láthatáron köröskörül vékony vizi páraköd úszott, az erdők sárguló levelei mintha narancs-szőnyeggel boritották volna be a hegyeket, amiken a cseresznye és vadkörtefa piros levelei élénk csikokban húzódtak át; a légben az ökörnyál mint fényháló himbálózott, s a harmatos mezőt őszi fehér-piros kikirics tarka tengere födte be. Ide gyült össze a Csikből és Háromszékből mintegy 15–15 ezer, Udvarhelyszékről 20–25 ezer, Marosszékről 2–3 ezernyi nép és több küldöttség; Aranyosszékről szintén egy népes küldöttség, mely kijelenté, hogy küldőik ugyan a távolság miatt nagyobb számban a nemzeti ünnepen meg nem jelenhettek, de várják a nemzet parancsát és oda mennek és annyian, a hová és mennyien rendelve lesznek. A csikiek és háromszékiek közt volt egy-egy gyalog határ-zászlóalj is, egészen harczkészen, kétezernyi fő, tiszteikkel együtt, erőteljes életkorban, vas testalkotással, könnyüvérü, vidám és kedélyes férfiak, akik jól élnek és csinosan ruházkodnak; elmetszették a német frakk végét, hogy magyarosabb legyen alakja, s csákójukra nemzeti szalagcsokrot tüztek, hogy a sárgafekete zsinór ne boszantsa a szemet. A háromszékiek közt volt egy huszárosztály: 302 szép férfi, mind daliás alak, a sujtásos dolmányon s huszáros negéddel félvállra vetett mentéken megakad a szem, csákójukra nemzeti szalag tekerődzik, tisztjeik egyenruháján ezüst és arany paszomán ragyog, játszian szökdel és délczegül ágaskodik velök a kevély paripa. Báró Szentkereszti Zsigmond kapitány vezényelte őket, Háromszék egyik legszebb férfia. Csikből és Háromszékből tartalékosok, nemzetőrök, vadászok sok zászlóaljra menő népe s hosszu tömör sorai, ezernyi ezer bajnok férfi, kerek, bojtos kalapjukkal és fekete zekéjökkel vigan élczelődtek a németre, s vágytak szemben lenni a rácz lázadókkal. Ott volt Homoród-Almás, Karácsonyfalva, Oklánd, Vargyos, Nagy-Ajta, Bölön termetes szép népe: egyenesek mint a fenyő, erősek mint a tölgy, arczuk szinte élénken barnapiros, látszik, hogy tiszta havasi léget szivnak, s üditő kristály forrásviz italuk. Nagy számban jelent meg Etéd, Bözöd, Makfalva, Kibéd, Várad, Sófalva; a Fehérnyikó mellől: Siménfalva, Rugonfalva, Szent-Mihály; a Kis-Küküllő tájról Fiátfalva, Székely-Keresztúr, Ujszékel székelysége, – szépen nyirt hajjal, pödrött bajuszszal: házi szőttes mellény, s talpig magyaros viselet tette őket feltünővé. Estve Kriza népdalait énekelték, nappal pedig Kölcsey Himnuszát, s Vörösmarty „Szózat”-át szavalták…”
Mire a felkelő nap kibontakozik ködfátyolából, a gyülekezet teljes. Nem hiányzik egy sem, akinek súlya van a székelyek közt.
A tengernyi sokaság, mely szétárad az egész tájon, lassanként gyülekezni kezd. Berzenczey László a főrendező. Szép, barna férfi; domboru mellén szürke bekecs feszül, kalpagja mellett hosszu vöröstoll leng, oldalát könnyü aczélkard verdesi. Tüzes pej ló toporzékol alatta. Többször benyargalja a tágas mezőt; itt buzditva, amott intézkedve. Tetszészaj fogadja mindenütt.
A tér közepén, nemzeti szin zászlókkal diszitve, áll a szónoki emelvény. Jobbról-balról nyalka Kossuth-huszárok. Körülöttük a nép: sürü, tömött sorokban, csillagalaku fölállitással. Minden székelyszék külön, a nemzetőrcsapatok és a határőrök saját tisztjeik vezetése alatt.

Oláh tölténytartó tüszű.
(Eredetije az orsz. ereklye-muzeumban.)
Tiz órakor, a székely főnemesek kiséretében, megérkezik a kiküldött kir. biztos is: gróf Mikó Imre, Erdély kincstárosa s a gubernium elnöke. Mindenfelől felzúg az üdvözlő „éljen”, amint tisztes alakja föltünik az elnöki-asztalnál.
Mikó néhány felvilágositó komoly szóval megnyitván a gyülést, a tollvivő jegyző: Kovács Elek fölolvassa az előterjesztéseket.
Az érdemleges tanácskozás előtt azonban az elnök még egyszer szót kér. Azt inditványozza, hogy az esetleges gyanusitások elkerülése czéljából, esküdjenek mindnyájan hüséget a királynak és a hazának.
A gondolat általános tetszéssel fogadtatik. Egy-két percz és kész az esküforma. Szövege ez:
„Esküszöm az élő Istenre, miszerint törvényes királyom, V-ik Ferdinándnak, édes hazámnak, a magyar alkotmánynak és független felelős magyar miniszteriumomnak tántorithatlan hive leszek; esküszöm, hogy egyedül a magyar felelős független miniszteriumtól függök, és hogy az erdélyi Generál-kommandótól semmiféle rendeletet ezután el nem fogadok. Isten engem úgy segéljen, úgy adja lelkem üdvösségét.”
Templomi áhitattal, hü szive legnemesebb érzelmei szerint teszi le a nép a szent fogadalmat. Nem tér ki előle a jelenlevő katonaság sem; sőt a székely határőrök két ezredese: Droschner Ferencz és Sombori Sándor mondja leghangosabban. Droschner, aki származására idegen, az egyik Kossuth-huszár csákóját teszi a fejére és tört magyarsággal lelkesülten kiáltja:
– Ezen csákó nemzeti szineiért én is örömmel harczolok.
Az eskütétel után az inditványokra kerül a sor, s egyakarattal kimondják:
1. A szász és román néphez békéltető szózatot intéznek és fölkérik: ne izgasson az unió ellen, viseltessék hüséggel az alkotmányos kormány iránt, hagyja békén magyar honfitársait. Ellenesetben a székely nemzet fegyverrel lesz kénytelen Erdély megzavart nyugalmát helyreállitani.
2. A határőr-szolgálat, az országgyülés 1848. szept. 19-iki határozatához képest, egyszer s mindenkorra megszünik.
3. A szebeni főhadparancsnokságtól semmiféle rendeletet nem fogadnak el többé.
4. Az egész székelység az 1848 : XXII. törvényczikk értelmében nemzetőr-csapatokká alakul.
5. Az idegen katonaság távolittassék el Erdélyből, a várakba székely őrség helyezendő.
Ezután a táborbaszállás időpontja kerül szőnyegre. A kérdés fölött élénk és heves vita fejlődik.
Az első szónok Berde Mózsa háromszéki orsz. képviselő és kormánybiztos. Türelemre int. A székelység tartsa készen puskaporát, de óvakodjék az elhamarkodott lépéstől. Térjen most tüzhelyéhez, s mielőtt táborba szállna, szervezze magát.
Erre Berzenczey László lép a szószékre, s Berdével szemben azt inditványozza, hogy fogjanak azonnal fegyvert. Nincs most helye – ugymond, – a halogatásnak, midőn az egész ország lángokban áll. „A lelkes barna arcz, siket mély hang, – irja Kővári, aki szintén ott volt a gyülésen, – megrázá a népet. A fenyegető vészt oly borzasztó szinben festé, hogy a nemzet hölgyei, akik a szónok körében foglaltak helyet: lelkesültségökben könnyekre fakadának.”
A lelkesedés szikrája, mint a delejes-áram szétfut az egész tömegen. Az arczok kipirulnak, s ezernyi ezer hang rivallja:
– Menjünk azonnal!
Hiába szólal fel még egyszer Berde, majd a másik kormánybiztos: gr. Bethlen János; hiába mondják, hogy csak az ágyuk megérkezéseig legyenek türelemmel. Mind nem használ. A székely népet immár magával ragadja a szilaj harczikedv; s ujra meg ujra, folyvást követelőbben hangzik mennydörgése:

Ramming Vilmos osztrák tábornok.
– Megyünk azonnal! Megyünk mindnyájan!
Az elnöklő kir. biztos elvégre is kénytelen kimondani, hogy a székely nemzet a veszélyben forgó haza védelmére a gyülés befejezésével késedelem nélkül a harcztérre megy.
A lelkesedés izgalma oly nagy, hogy a gyülést fel kell függeszteni.
Másnap, – október 17-én, – már nyugodtabb mederben folyik a tanácskozás.
Mindenekelőtt Kossuthnak, „az alkotmányos szabadság nagy első bajnokának” mondanak köszönetet. Ezután többrendbeli panasz és kérelem fölött intézkednek. Végezetül kimondja a gyülés, hogy minden székely, 19–40 év közt, „személyválogatás nélkül” azonnal táborba szállani köteles.
A tanácskozás ezzel véget ért.
A következő napon, – október 18-án, – a vezértanács a tábor rendezéséhez fog. A fegyverbiró népet, székekként, négy dandárra osztja. A csik-gyergyói dandárnak Droschner, a háromszékinek Dónáth, az udvarhelyszékinek Betzmann, s a marosszékinek gr. Lázár Dénes lesz a parancsnoka. Fővezérré Sombori Sándor huszárezredest választják; „nemzeti kormánybiztos” gyanánt pedig Berzenczey László neveztetik ki melléje. A tábor főhadbiztosi teendőit báró Rauber Nándor vállalja magára, a hadipénztár kezelése pedig Bethlen János grófra bizatik.
Alkonyatkor aztán oszladozni kezd a sokaság. A csapatok dalos kedvvel, harsogó zene mellett indulnak hazafelé, hogy megtegyék utolsó előkészületeiket a véres tusára.
Igy zajlott le az agyagfalvi téren az utolsó székely nemzeti gyülés. Történelmi becsü és emlékü jegyzőkönyve teljes szövegében ime, ekként hangzik:
Nemes anya Udvarhelyszékben keblezett agyagfalvi téren az ugynevezett Foncsika patakja mellett őseink tanácskozó és törvényhozó helyén 1848. okt. 16-án kezdődött és Hidvégi Mikó Imre kincstárnok, általunk megválasztott székely atyánkfia elnöksége alatt folytatott általános székely nemzetgyülés jegyzőkönyve.
Első nap, vagyis 1848. október 16-án.
1. Elnök Mikó Imre atyánkfia a gyülést megnyitó lelkes beszédében felhivja a székely nemzetet a hon és királyi trón megtartására oly módon lépni föl, hogy a különböző faju és nyelvü testvérnemzetiségek jogai és alkotmányos szabadsága oltalmazásával egyesek elnyomása is hatályosan megvédessenek.
2. Előterjesztetik, miként Magyarhonhan s az erdélyi részekben a bécsi kamarilla ármányos működése oda vitte a dolgokat, hogy e haza földét az összes Magyarhonban nyilvános pártütések és lázadások fertőztetik, az ország békés polgárait nemzetiség szine, ürügye alatt egymás ellen lázitották annyira, hogy az egymással századok folytán békében élt nemzetiségek, egymást fegyveres erővel megtámadni részint készültek, részint meg is támadták, és nyilt háborút folytatnak s minden törekvése oda van irányozva a bécsi kamarillának, miként a magyar fajt, mint őrállóját az ország szabadságának, minden áron nyomja el s aztán elnyomván az ország minden népeit, a magyar legszabadabb alkotmányt, melynek áldásait egyenlően élvezik az ország minden faju, nyelvü és vallásu lakói, megsemmisítvén, szolgaság rabigájába sülyessze, sőt nem átalják a magyar fajt azzal is gyanusitani, mintha hűtlen akarna lenni királyához, – ezek folytán inditványoztatik:

Eszék ostroma.
(Eredetije a bécsi cs. udv. muzeumban.)
a) Irassék meg a magyar független felelős miniszteriumnak, adja tudtára a királynak, hogy a székely nép törvényes királyához tántorithatlan hűséggel és öröklött szent vallásossággal hona és királya védelmében elvérezni kész; ellenben azok ellenségei a királynak, kik megingatják hű népeiben a királyság iránti pietást, hitel és tényeken nyugvó meggyőződést.
b) Készittessék egy proklamáció az ország minden faju és vallásu népeihez, és ez több ezer példányokban nyomassék ki, a nép között akként osztassék el, hogy ennek tartalma, tisztségek és papság által magyaráztatván, ezen proklamációban fejeztessék ki, hogy a székely nép azért gyülekezék össze Agyagfalva terére, miszerint tanácskozzék ezen vészes időben, midőn a királyszék szintugy, mint az ország bátorsága pártütők által támadtatott meg, midőn nemzetiségek ürügye alatt harcz folytattatik a bécsi kamarilla által, melynek Jellasics egyik bérszolgája s több mások is, miként lehessen testvériesen helyreállítani a békét s ennek áldásaiban megvédeni a királyi széket s az ország megtámadott belcsendét.
Fejeztessék ki továbbá, miként a székely nép a testvériesség karjaival kész magához csatolni minden faju és vallásu nemzetet, s ha bármelyiknek szabadsága megtámadtatnék, utolsó csepp vérig oltalmazandja, a székely nemzet kivivott uj szabadságának, (mind a mellett is, hogy részére semmit sem nyert) őszintén örvend s annak védelmére segédkezet nyujt; megvárja tehát ezen okból, mind a szászoktól, mind a románoktól, a testvériség szent nevében, hogy keblükben minden törvényellenes bujtogatásokat megszüntetvén, a bujtogatókkal statarialiter bánjanak, a két magyar hazát egyesitő és a király által szentesített törvény előtt meghajoljanak, a király által megerősített felelős független magyar miniszteri kormánynak engedelmeskedjenek; az országot katonával és pénzzel segítsék, mert maga a király mondá, hogy vészben van a haza; pénzt tehát és katonát mentől előbb, ha hivei a királynak és az általa szentesített törvényeknek hódolni; kik megszegték a törvényeket, azokkal, mint hazaárulókkal s az ilyenek megfenyitésére fegyveres erővel is készen állani, a király és a törvény nevében kötelesek.
c) Minthogy a hon és királyi szék ellenségei megtorlására mentől számosabb katonaság szükséges, ezennel mondassék ki határozatilag, miként a székely nemzetre általánosan, minden kivétel nélkül, ideértve a jelenleg katonáskodó székelyeket is, alkalmaztassék az 1848. évi XXII. törvényczikk, ennek nyomán, mind az öt székely székekben az 19–25 évesekből rögtön alakittassanak honvédek.
Mind a nemzetőrök, mind a honvédek saját tisztjeikkel lesznek ellátandók, mindenik magyar vezényleti szavakat, lobogót és ruhát használand s függésük leend egyenesen a magyar miniszteriumtól.
A miniszterium kéressék meg, hogy az ekkép alakitandó székely hadaknak egy magyar főparancsnokot haladéktalanul rendeljen, ki által a katonai ügyekben kormányoztassanak.
A N.-Szebenben még jelenleg fennálló katonai főparancsnokságtól rendeleteket a tiszeknek ugyszintén a közvitézeknek elfogadni tilos. Végre

Magyar lovassági-karabély.
d) Vay Miklós királyi biztos kéressék meg, miként miután törvényeink tiltják, hogy az ország erősségei, várai, idegen ajku parancsnokok által őriztessenek: ugy rendelkezzék, hogy a dévai, gyulafehérvári, m.-vásárhelyi, fogarasi s más várainkból az idegen parancsnokok kiköltöztessenek, őrizetükre magyar katonaság alkalmaztassék, nehogy veszélyeztessenek továbbra is az ország bátorságára szolgáló várak és rendelkezzék arra nézve, hogy az ország mindennemü jövedelmei egyedül a kolozsvári tartományi fiókpénztárába szállíttassanak, az azt nem teljesitők honárulóknak tekintetvén.
e) Haladéktalanul munkáljon arra, hogy a lázadó és lázasztó szélbéli oláh alezredes Urbán ezen hivatalából rögtön elmozdíttassék, bujtogatásaiért s az ország törvénye pártos megtapodásáért, mint honáruló büntettessék, valamint arra is, hogy a hadügyminiszter ur által a székelyek számára kiadatni rendelt ágyuütegek elszállítását Gyulafejérvárról mulhatatlanul eszközölje.
Az elősorolt indítványokat az összes székely nemzet magáévá tevén, miután az ezekben foglalt intézkedések a hon és a királyi szék, a személy- és vagyonbátorság fentartására irányozvák: a legnagyobb készséggel elhatározta ezeknek végrehajtását, a székely nemzet kebelében minden személykülönbség nélkül, a jog- és kötelezettségbeli egyenlőség alapján életbeléptetni, az alább megnevezendő birtokosok által megrendelte.
3. A képviselőháznak vészteljes körülményei közt kitüntetett hazafi éber eljárásáért köszönetet szavaztatni indítványoztatván.
Az indítvány osztatlan többséggel elfogadtatván, a képviselőháznak megiratni határoztatott.
4. Előterjesztetik az összes székely nemzetnek, ugy a fegyveres katonaságnak is azon óhajtása, mely szerint a magyar alkotmányra hitét letenni kivánná, a gyülésen szintén intéztessék el.
Az indítvány kitünő örömmel fogadtatván, a nép előtt fölolvastatik az alábbi esküforma:
„Én N. N. esküszöm az élő istenre, miszerint törvényes királyom ötödik Ferdinándnak, édes hazámnak, a magyar alkotmánynak és a független felelős miniszteriumnak tántoríthatlan hive leszek; esküszöm, hogy egyedül a magyar független felelős miniszteriumtól függök és hogy az erdélyi Generalkommandotól semmi rendeletet el nem fogadok. Isten engem ugy segéljen, ugy adja lelkem üdvösségét.”
Ezen felolvasott esküformára a teljes nemzeti gyülés hitét azonnal letenni kitörő készséggel nyilatkozván, az eskü egyszer a tömeges gyülés által letétetik, mit követőleg részletes eskületételek vitettek véghez külön helyeken Berzenczei László, ifj. Bethlen János, Keller János, Berde Mózsa, Mikó Mihály és Demeter József atyánkfiai jelenlétükben; a székely gyalogezredek tisztikara is egész testületével, hasonlóan a lovasezredek tisztikara is egész testületével. Valamint meghatároztatott az is, hogy mind azok, kik ezen gyülésen jelen nem lehetnek, az illető kormánybiztosok előtt haladék nélkül hasonló esküt tegyenek le.
5. A nagyszebeni ugynevezett főhadi kormánynak a székely nemzetre nézve minden intézkedései, már megszüntnek lévén kimondva és kinyilatkoztatva: inditványoztatik, hogy a hon vészes perczeiben a székely földön levő egész erő a magyar miniszteriumtól függendvén, a nemzet kebelébe kiküldött Keller János, Mikó Mihály, Berde Mózsa, Demeter József, ifj. Bethlen János és Zeyk József kormánybiztos atyánkfiai, illető hatósági körükben erélyesen működve, fővezérül lovas-ezredes Sombori Sándor atyánkfiai az összes nemzet által nevezteték ki, ki is a miniszteriumtóli közvetlen függéssel a nemzet levéltára és pecsétje helyéről Sz.-Udvarhelyről a nemzeti magyarositandó pecsét alatt és kormánybiztosok egyike ellenjegyzése mellett székelyföldi erővel a hon és királyszék nyugalmát akként intézendi, hogy a hol a hazában már kiütött, vagy ezután kiütendő lázadások által nemzetiségünk féltő kincsei, polgártársaink, s különösen magyar testvéreink személy- és vagyonbátorsága védelmét és biztositást kivánnak, oda sietve elegendő erőt rendelni s mindennemü ellenjegyzett rendeleteinek, ki a székelyföldön él, fővesztés terhe alatt engedelmeskedni köteles legyen.
Ezen indítvány közegyetértéssel elfogadtatik s meghatároztatik, hogy a törvényhatóságok és ezredek utjain köriratok által hirdettessék ki.
6. M.-Vásárhelynek veszélylyel fenyegetett állása terjesztetvén elő, ennek épségben leendő megtartása rögtönös intézkedést kiván.
Küldessék futár, ki a körülmények állásának végére járva, azonnal a bizottmány kellő erő iránt rendelkezend.
7. Miként kormánybiztos atyánkfiai egybehivató körlevelére a székelyföld minden lakója fővesztés alatt megjelenni köteles legyen.
8. A lovas- és gyalogezredesek maguk és tisztikaruk nevében a gyülés szinén előterjesztik, miként eddig is őszinte óhajtásuk volt a magyar miniszteriumtól függeni, mire magokat az alkotmányra letett esküjök után teljesen köteleseknek is érezik, felhivjuk azonban a nemzeti gyülést, miután a n.-szebeni főhadvezérségnek minden rendelkezését érvényteleneknek és a székely ezredeket nem kötelezhetőknek nyilvánitották, sietve eszközöltetnék ki, hogy a magyar hadügyminiszterium a székely ezredeket közvetlen rendelkezése alá vevén, haladék nélkül intézkedjék.
Ugyan a székely ezredekbeli tisztikar részéről előterjesztetik a n.-szebeni főhadvezérnek azon közintézkedése, melynél fogva a sorezredekből a honvédzászlóaljakhoz általlépett tisztek becsületszegőknek nyilatkoztattak s a sorezredekbeli tisztikar az olyanokkali társalkodástól, mint akik azon főhadivezérség kifejezése szerint rosz szellemüek, eltiltatott, felhivatik a nemzeti gyülés erre nézve is intézkedni.
Az inditvány első ágát illetőleg, szorgosan és czélszerüen intézkedni kormánybiztos atánykfiai teendője; mi az előterjesztés második ágát illeti, e nemzeti gyülés kimondja, miként mindazon tisztek és közvitézek, kik a hon szavát megértve, ennek és a királyi trónnak épségben megtartását mint honvédek eszközölték s honvédi zászlók alatt teljesitik honuk iránti kötelességöket, az egész hon és a székely nemzet közbecsülésére érdemesitették magukat és e közbecsülés alapján a haza valamint tetteiket méltányolni, ugy érdemeik szerint jutalmazni is fogja.
9. Brassó vidékéről az ott keblezett magyar helységek, jelesen Apácza, Ujfalu, Kizba, Csernátfalu, Hosszufalu, Türkös, Bács-Ujfalu, Purkerecz, Zajzon, Tatrang képviselői megbizó leveleiket beadva, küldőik azon kivánatát terjeszték elő, miként mint egyébiránt is magyarajkuak, a székely nemzet rendelkezései alá ajánlják fel magukat s e nemzet törvényes akaratának egyesitett erőveli támogatására készek.

Részlet a komáromi harczokból.
(Egykoru kép.)
A székely nemzet, melynek erős elhatározása, minden nemzetségrei tekintet nélkül, védelmezni azokat, kik jogaikban megsértettek és a kamarilla fölhasznált vak eszközei dühének kitétettek, a képviselt községek kifejezett kivánatát teljes méltánylattal vette, és a honvédelem érdekében teendő rendelkezéseit ide kiterjeszteni elhatározta, a magyar alkotmányra, a képviselt közönségek küldöttei hitüket le is tették, e tekintetben Brassó városával a kiegyenlitést megtenni, valamint a székely nemzetbeli szoros egyetértést szilárd akaratra fektetni, háromszéki főkirálybiró Horváth Albert atyánkfia megbizatik.
Második nap, vagyis 1848. október 17-én.
1848-ban október 17-én az előbbi elnökség alatt és helyben a nemzeti gyülés folytattatik.
10. A tegnapi gyülésről szerkesztett jegyzőkönyv felolvastatik, minek felolvasása után előterjesztetik, miként Felső-Fehérmegyének honvédelmi szempontból tegnapi napon kifejezett azon kivánata, melynél fogva erre nézve merőben a székely nemzet intézkedő rendelkezésére ajánlotta fel magát, elfogadva lévén, tétetnék jegyzőkönyvbe.
A nemzetgyülés Felső-Fehérmegye ajánlatát méltánylással fogadván, intézkedéseit kiterjeszteni elhatározta.
11. Az erdélyi részekbeli királyi kormányszéknek, mint felelősség nélküli testületnek intézkedéseit a nemzeti gyülés zsibbasztónak találván, ennek további rendelkezéseit magára nézve minden kötelező erő nélkülieknek mondá ki és egyértelmileg elhatározá:
Miként a magyar miniszterium erről sürgönyileg értesittessék, addig is a nemzet kormánya királyi biztos b. Vay Miklós és a miniszterium által kiküldött illető kormánybiztosok vezetése alatt marad.
12. Tordamegye felső kerülete küldöttei ugy Kolozsvár városa, Kolos és Torda mezővárosa, nemkülönben Csanád, Ilye, Jára képviselői megbizatások szerint kifejezik, miként a harczias székely nemzet testvéri segélyére számitanak, s az iránt kérik fel a nemzeti gyülést, miként a magyar népfaj igen nagy részét, egyfelől a fellázitott románoknak, másfelől a lázadó Urbán zászlója alatt esküdött magyarok is vérfagylalólag gyilkolván, megmentésükre tétetnék intézkedés:
Kellő intézkedések tétetvék.
13. Kossuth Lajosnak, az alkotmányos magyar szabadság első bajnokának, valamint a bécsi aulának, mely nemcsak az osztrák nép kivivott szabadságát, hanem Magyarországnak királyi szentesítés által megerősített alkormányát és a bécsi kamarilla ármányával szemben, mint megdönthetlen védbástya oltalmazta, a székely nemzet méltányos köszönete nyilvánittatni inditványoztatott.
Mind Kossuth Lajosnak, mind a bécsi alulának megiratni egyértelmüleg elhatároztatott:
14. Nyujtódi közpolgár Német János földesura Könczei Károly által eddigi birtokából szándékolt kitétetését parancsolván,
illető kormánybiztos, Berde Mózsa atyánkfiához utasittatik.
15. A magyar-péteri-laki őrsereg saját erejét a nemzet rendelkezésére ajánlja föl s egyszersmind helységükben a románajkuak gyilkolását panaszolja.
Védelmi állásra kellő intézkedések tétetvék.
16. Több magyar testvéreink azon kérelmükre, melyek rendin életüknek és javaiknak a románajkuak között kellő bátorságositása iránt felhivás tétetik.
A nemzeti gyülés a kormánybiztosok intézkedése alá bizza.
17. Pünkösti Pál, nyugdijazott lovas százados, önerejét s töb évek alatt sajátitott katonai képességét fölajánlja.
A nemzeti gyülés saját fiai ezen kötelesség teljesitését méltányolja, s egyszersmind főparancsnok atyánkfia figyelmébe ajánlja.
18. A székely nemzet ámbár támadó háborút sem kezdeni, sem folytatni férfiasan meghatározta; azonban, mivel a védelmi állás nemzetiségünk ismert harcziassága mellett is kellő nyomatékkal ugy birand, ha jelesen néhány ágyuüteg urai leendettünk: –
Ezeknek beszerzését a nemzeti gyülés a harangok e czélrai fölajánlásával is elősegíteni meghatározta, minek következtében Bölön közönsége harangjait elsőben föl is ajánlotta.
19. Kápolnás és Szentegyházas oláh falvak eddigi ezen elnevezésüket kérik Székelyvárosra általváltoztatni:
A kérés elfogadásával jövendőben Kápolnás és Szentegyházas oláh falvak Székelyvárosnak neveztetnek, mi köröztetni határoztatott.
20. A jelen perczben érkezett alapos tudósítások szerint az erdélyi részekben felbujtogatott románajkuak, több helyütt a magyar nemzetiség ellen már tettleges kitörésekre, magyar testvéreink öldöklésére vetemültek és a törvénytőli függést felmondották. – Ámbár a székely nemzet nyelv, vallás és nemzetiségre tekintet nélkül mindenkit alkotmányos jogaiban védelmezni elhatározott szándékkal van, ezen elhatározottsága mellett, magyar testvéreink védetlen gyilkolását legkevésbé tűrhetvén, első teendőinknek az élet és vagyon bátorságositását, valamint az általuk felbontott törvényes rend siető helyreállítását mulhatlanul eszközlendőnek látva, a körülmények sürgetőségéhez képest a 4-ik pont alatti végzés annyibani változtatásával elhatározta:
A 19-től 40 évesig mindenki személyválogatás nélkül táborba szállani ezennel köteles, az e szerint kiállitandó székely tábor már kinevezett fővezére, Sombori Sándor atyánkfia mellé, nemzeti biztosul Berzenczey László neveztetett ki, teljes hatalom adatván nevezett fővezér atyánkfiának a székely nemzet harczmezőn levő hadi ereje felett az igazságtalanul megtámadottak, s az alkotmány védelmére ugy rendelkezni, hogy a törvényesség terén maradva a hon és a királyi trón fenmaradása biztosittassék; a megállapitott koruakból szükséges szám szerinti tábort alakítani a fővezér atyánkfia teendője lészen.
Ennek következtében a tábor siető alakitása kezdődvén munkába vétetni, a tanácskozás tovább folytatása megszünt.
Kelt nemes Anya-Udvarhelyszékben az agyagfalvi téren 1848. okt. 17.
Mikó Imre,
elnök.
(P. H.)
Kovács Elek,
tollvivő jegyző.
Az agyagfalvi székely gyülés nagyszerü lefolyása, az a páratlan összhang, az a lángoló hév, mely ott nyilvánult, aggodalommal töltötte el a cselszövő Puchnert. Nem elég, hogy a székely határőrség végleg kivonta magát a generálkommandó fönhatósága alól; nem elég, hogy a székely nép a pesti kormánynak esküszik hűséget; de ezenfelől még azt is elhatározza, hogy tüstént táborba száll. Már pedig, ha a székely haderő kimozdul bérczes otthonából: könnyen megeshetik, hogy a kamarilla összes tervei dugába dőlnek.
Ezt nem szabad megengednie. Ujabb döntő lépések megtételére szánja el magát. Mindenekelőtt nyilt szövetségre lép a román forradalmi bizottsággal, s azt immár hivatalosan is elösmeri. Ezzel kapcsolatosan tömérdek fegyvert, – több mint tizezer lándzsát, – bocsájt a felkelők rendelkezésére. Igy indul el, kart karba öltve, a kevély császári generális az olá martalóczokkal. Igazán tanulságos látvány. De hát a czél szentesiti az eszközöket. Hiszen ez nem az első példa az összbirodalmi eszme hiveinek a táborában. S talán nem is az utolsó.
A zendülés lobogó máglyáját ekként eligazitván, maga is kardjához nyúl. Sietősen összevonja haderejét. Négy tábort alakit. Egyet Urbán alezredes parancsnoksága alatt Szász-Régennél; a másikat, Riebel őrnagygyal az élén, Hunyadmegyében; a harmadikat báró Heydte dragonyos-kapitány felügyelésével Szász-Kézden; a negyediket pedig Gedeon József altábornagy vezetése mellett Szeben városában. Ez a legutóbbi volt a főhadiszállás.
Most aztán Puchner megteszi az utolsó békebontó lépést is. Éppen úgy, mint annak idején Jellasics, hirtelen eldobja álarczát, s valódi mivoltában lép az események szinpadára. Erdélyt ostromállapot alá helyezi és maga áll a katonai uralom élére. Erre vonatkozó kiáltványa imigy szól:
Felhivás Erdély összes hatóságaihoz és lakóihoz.
Miután Magyarország nádora és a miniszterium hivatalaikról lemondottak, s azóta egy ármányos párttöredék az uj miniszterium alakulását folyvást akadályozza: ma tulajdonkép nincs Magyarországnak törvényes kormánya.
A budapesti képviselőház V. Ferdinánd király szentséges nevét álnokul fölhasználva, Kossuth Lajos elnöksége alatt állitólagos kir. biztosok, érvénytelen kiáltványok és semmis rendeletek utján az igért szabadság és egyenlőség helyett valóságos rémuralmat léptetett életbe itten Erdélyben is.
Ő felsége f. évi október 3-káról és 4-kéről kelt kiáltványai által ezen erőszakos hatalmaskodást és törvényellenes kormányzatot megsemmisíttetvén; – azt törvényesnek elismerni, vagy tekinteni nekünk sem szabad.
Mindamellett ez az ál-kormány ijesztgetésekkel, fenyegetőzéssel, sőt véres kivégzésekkel tovább garázdálkodik; s terrorizmusát még a császári kir. hadseregre is ki akarja terjeszteni, s Ő felsége vitéz katonáit úgy a hadparancsnokságokat, s minden más katonai hivatalt a császár és király iránt tartozó hűség megszegésére csábítja.
Ugyanezen pártkormány a hirlapok utján azt az álhirt is terjeszti, mintha a népek szabadsága és alkotmánya veszélyeztetve volna; nevezetesen, hogy a román nemzet által a magyar és székely népfaj elnyomása czéloztatnék; holott mindez merőben alaptalan, s ő felsége atyai szándokával homlokegyenest ellenkező koholmány.

A hegyesi csata.
(Eredetije a orsz. ereklye-muzeumban.)
Ezen álhirek által előidézett bomlásnak, de különösen a Nagyfejedelemség nemzetiségei közt folyvást ingerültségnek véget vetendő, – miután magam is meggyőződtem, hogy Erdély lakóinak nagy többsége a budapesti törvénytelen kormányt kifejezetten megutálta, s fejedelméhez való hű ragaszkodásában a hont bitor uralmától és az által a polgárháborutól elhatározottan megakarja menteni, – Ő felsége okt. 3.-áról kibocsájtott manifesztuma következtében, melyszerint a Magyarországot és melléktartományait hadi törvények alá rendeli: jelen fölhivásommal felséges Császárunk és Királyunk nevében, mig a veszély napjai tartanak, s a törvényes állapot helyre nem áll, ez ország kormányát kezembe veszem; oly megjegyzéssel azonban, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel és erővel a rend, csend és közbátorság fenntartására fogok törekedni.
Ezen ország Felséges Fejedelme nevében ezennel ünnepélyesen fölhivatnak tehát az összes világi és egyházi hatóságok, hogy ezen rendeletemnek pontosan s minden ellenszegülés nélkül engedelmeskedni, s velem együtt a közrend és a közbátorság felett őrködni kötelmüknek ismerjék.
Az önkénytes-csapatok, bármi légyen a nevük, a mai nappal föloszlattatnak; a toborzás és ujonczozás betiltatik; a fennálló nemzetőrségek pedig a császári királyi hadikormányzat parancsai alá helyeztetnek. Az ugynevezett kormánybiztosok, akiket a budapesti törvénytelen uralom küldött Erdélybe, további működésüktől eltiltatnak; s ha ezen rendeletemnek ellenszegülve, továbbra is működni merészkednének: közönséges kémek módjára haditörvényszék elé fognak állittatni.
Ami pedig benneteket illet, ezen Nagyfejedelemség nemzeti és lakosai, – akik Uralkodótokhoz és a felséges császári családhoz minden álszineskedéstől menten rendületlen hűséggel ragaszkodtok, – hozzátok ime, ez a szavam:
Életetek egyik emlékezetes pillanatja érkezett el, midőn hűségteket és ragaszkodástokat nemcsak szóval, de tettel is tanusithatjátok legkegyesebb földi Uratok iránt, akinek, mint egy szerető apának, szivén fekszik minden népének jóléte és boldogsága. Tanusithatjátok pedig hűségteket az által, ha, – minden nemzetnek szabadságát és egyenlőségét egyaránt védelmezve, – a budapesti erőszakos kormány terrorizmussá vált kényuralmával szembeszállani és megküzdeni elég bátrak lesztek.
Sokan és erősek vagytok! Talpra tehát, az elsőtől az utolsóig; egy mindnyájáért és mindnyájan egyért helytállva. Veletek harczol a szent igazság, mely az itélet mérlegét kezében tartó Nemezis és az oltalmazó Gondviselés védpaizsa alatt soha sem enyészhetik el.
Egyesüljetek valamennyien a császári királyi hű és vitéz hadsereggel, amely sorsotokban szintén osztozik; fogadjátok el azt vezérül. A hadsereget követve, parancsaimra hallgatva, s a törvényes hatóságok rendeleteinek hiven engedelmeskedve, a közös egyetértésben erőt, ebben pedig biztos védelmeteket találhatjátok föl. Egyedül csakis az vezethet benneteket azon szabadság birtokába, melyet Isten segedelmével, mindnyájunk számára kivívni akarunk.
Bizalommal számitok az igazság és a hon minden igazlelkü barátjára, akiket ezennel felséges Császárunk és Királyunk nevében ünnepélyesen fel is hivok, hogy nekem szent törekvésemben: e hon békéje és rendje föntartásában, ugy szintén az alkotmányos szabadság és minden nemzet egyenlőségének biztositásában segitőkezet nyujtsanak.

Részlet a bécsi októberi forradalomból.
(A felkelők és a katonaság harcza.)
Éljen alkotmányos császárunk és királyunk, Ferdinánd!
Éljenek az osztrák birodalomnak testvériséget és békességet akaró hű népei!
Nagy-Szeben, 1848. október 18-án.
Báró Puchner antal,
császári királyi tábornok-helytartó, főparancsnok.
Ezzel aztán a koczka elvettetett. A háboru forgatagába került a Királyhágón túli országrész is.
Két ellenséges táborrá oszlott Erdély. Az egyik részen volt a maroknyi magyarság és a szervezetlen székely; a másik oldalon: az egész császári hadsereg, a szász fölkelés, s az oláh néptenger.
Erdély csaknem valamennyi számottevő erőssége, mint Gyula-Fehérvár, Szeben, Déva, Brassó, Verestorony stb. a katonaság birtokában volt. A szászok keritett városaik falai mögül fondorkodtak. Az oláhoknak nem volt ugyan külön védőhelye, de a nyugati havas, melyet Janku tartott megszállva, fölért a leghatalmasabb erősséggel.
Csak a magyar állott pusztán, egyedül, végkép magára hagyatva a tomboló vihar közepett. Nem volt egyebe, mint két erős karja. De még igy is bizonyára övé a győzelem: ha a fegyver idő előtt, kajánul, ki nem csavartatik kezéből. Mert a lefegyverzés tovább folyt. A müveletet azonban most már egészen az oláh felkelőkre bizta Puchner. S a komité kapvakapott a kinálkozó alkalmon. Pompás ürügy vala ez a magyarság tovább irtására. S irtották is oly hajmeresztő kegyetlenséggel, hogy még most is, hosszu félszázad multán borzongás fut végig tagjainkon e szörnytettek olvasásakor. Szinte hihetetlennek látszik, hogy Isten képére alkotott teremtmény ennyire képes kivetkőzni minden emberiességéből.
S a hitvány népsöpredék vérszomja, mint a tigrisé, a kegyetlenséggel együtt egyre nőtt. Nem elégedett meg immár egyesek legyilkolásával, hanem tömeges mészárlásokat is rendezett. Az első ilyen szörnyü vérengzés október 19-én Kis-Enyeden történt.
Kis-Enyed Alsó-Fehérmegye oláh vidékén fekszik. Virágzó község volt már 1848-ban is; köznépe románajku, de közbirtokossága nagyrészt magyar. Akkoron mintegy negyven úri-család lakta.
A magyar családok helyzete kétségtelenül nem volt irigylésreméltó az ellenség áradatában. El is követtek minden lehetőt, hogy a veszély ne találja őket egészen készületlenül. A férfiak nemzetőrséggé alakultak, s a kis csapat naponként serényen gyakorolta magát a fegyverforgatásban. De önerejükön kivül abban is biztak, hogy a közeli Ápoldon állomásozó katonaság, baj esetén, majd csak megvédi őket.

Részlet a bécsi októberi forradalom harczaiból.
(Küzdelem a Táborhidnál.)
Rettenetesen csalatkoztak. Október 14-én, – tehát még az agyagfalvi gyülés előtt, – egyszerre csak nyolcz-tizezer oláh felkelő özönli el Kis-Enyedet. Jövetelök czélja, mint mondották, a nemzetőrség lefegyverzése.
A magyarok, látván az óriási túlerőt, Zsigmond Elek földbirtokos kőfallal keritett udvarházába menekülnek. Semmi kedvök sincs e nyers tömeg kényére bizni sorsukat. Elhatározzák, hogy a fegyvert nem fogják kiadni kezökből; kimondják, hogy addig védekeznek, amig csak valahonnan segedelem nem érkezik. S tüstént hozzáfognak az udvarház kellő megerősitéséhez: a kaput, ajtókat eltorlaszolják, lőszert készitenek, majd a védekezés módjában állapodnak meg.
A vakmerő elhatározás borzasztó haragra ingerli a felkelőket. Tajtékzó dühhel, üvöltve mint a hiénacsorda, tör a martalócz-had a gyönge épületre, hogy azt hatalmába keritse. S ezzel olyan viadal kezdődik, mely csaknem páratlan a maga nemében. Kivül tizezer lándzsás oláh, ottbenn: alig ötven-hatvan fegyverbiró magyar. S ez a néhány elszánt férfi fölveszi a harczot a tizezernyi ellenséggel, s három napig egyfolytában küzdve, dicsőségesen ellentáll az ádáz ostromnak. Legendába való dolog ez.
A szörnyü dráma végjelenetét Kemény Gábor báró, „Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme” czimü történeti vázlatában igy mondja el:
… Négy hosszu napot és négy virradni nem tudó éjjet töltöttek el a szerencsétlen magyarok e rögtönzött erősségben. Képzelni lehet azt a feszültséget, amelyben voltak, azon kimerültséget, mely végre erőt vőn mindnyájukon, midőn a férfiak éjjel-nappal fegyverben őrködtek, a nők pedig napokon át a kétségbeesés lassu perczeit élték.
E közben Szebenben a kis-enyediekért ismerőseik több izben megkisérlették közbenjárni. Pfersmann tábornokhoz fordultak, ugyanahhoz, ki Lauréanit a fogságból szabadon ereszté. Pfersmann végre egy oláh tribunt küldött ki Kis-Enyedre.
A tribun, – egy volt oláh tanitó, – okt. 19-én csakugyan kiment Nagy-Enyedre, s ott a császár nevében felszólitá a mayarokat, hogy adják meg magokat. Csak tegyék le a fegyvert, úgymond, nem lesz semmi bántódásuk. A szorongatott magyarság, megfontolván a viszonyokat, szivesen megadta volna magát rendes katonaságnak, mert ebben az esetben számithatott lovagias bánásmódjára; de félt e rendetlen csőcselék tömegnek átadni fegyverét. Felmerült az eszme, hogy vágják ki magokat Ápoldra; ott rendes katonaság van, az majd talán szárnyai alá veszi őket. De miként rendezzék a visszavonulást annyi, ilyen fáradsághoz nem szokott nővel, sok kis gyermekkel, aggokkal, sőt betegekkel, – gyalog?!
Melléklet Gracza Gy. Szabadságharcz Történetéhez.
Az 1849-iki magyar köztársasági párt programmja.
– Az eredeti hű másolata. –
Ezért, noha a férfiak biztak, hogy el tudnának Ápoldra jutni, egyezkedni kezdtek. Hiszen a tribun a főhadparancsnokság nevében azt igérte, hogy nem lesz bántódásuk.
Előbb azonban csak azokat a fegyvereket akarták kiadni, amelyek a főhadparancsnokság utján jutottak kezeikbe. Mindössze talán 17 volt olyan nálok. A béke-biztos azonban saját fegyvereiket is követelte, ujolag biztositván őket, hogy hajuk szála sem görbül meg, nyugodtan távozhatnak. Végre ebbe is belenyugodtak.
Az egyezmény szerint az udvarnak meghatározott kapuján kilépve egyenként tették le a fegyvert. Erre egy kis nyugalom állott be. Már oszladozni kezdtek, midőn egyszerre hangzik:
– Meneküljetek, gyilkolnak!
S most olyan rémes, vérfagyasztó jelenet következett, amelyet – jegyzi meg Kemény báró, – jobb lesz elhallgatni. Talán egy óra lefolyása alatt 140 ember: férfi, nő, agg és gyermek mészároltatott le.
A legyilkoltak közt valának: Daczó János, Farkas Károly és Lajos; továbbá Bányai Sándor, Hódor Károly, Zavar K. és családja, Balogh János tiszttartó, stb. Baloghot, kire egyébként is haragudtak, megkülönböztetett kegyetlenséggel végezték ki. Egy Pallosné nevü tisztes matrónának három gyermekét és négy unokáját mészárolták le.
Egy gutaütött, ágybanfekvő, magával jótehetetlen öreg asszony ágya körül rakott szalmával égettetett meg.
Ezen irtózatosságok láttára Szaláncziné nevezetü urinő, rettenetes kétségbeesésében előbb két gyermekét dobta a kútba, aztán maga ugrott utánuk. Követni akarta nővére is, ez azonban előbb köveket szedett kötényébe, hogy hamarább elmerüljön a vizbe. Már nekiindult a kútnak, midőn hirtelen az őrültség tört ki rajta…”
Igy pusztult el Kis-Enyed értelmisége: száznegyven ártatlan magyar. Tetemök már rég elporladt, de a süppedékes hant fölött, hol siri álmukat aluszszák, ma is könnyezve áll meg az emlékezet.
Nyilvánvaló, hogy Puchner harcziriadója a felkelő-bandák szilaj vakmerőségét csak növelte. Azt hitte ez az elaljasodott tömeg, hogy a magyar kormány tekintélye és hatalma immár végkép elsöpörtetett Erdély területéről. Szabad a magyarirtás, nemcsak a szunyadó Isten elnézéséből, de annak földi helytartója: a „császár” engedelmével is.
Pedig nem volt egészen igy. Vay még mindig kezében tartotta a kormányrúd egy részét. Puchner fenhéjázó rendeletére október 21-én erélyeshangu nyilatkozattal válaszolt; kijelentvén, hogy a polgári kormányzatot, amelyet a király és a nádor jóváhagyásával az alkotmányos magyar miniszterium kezéből vett át, nem fogja átadni, a rendbontók ellen pedig szigorának teljével lép fel.
… Királyi biztosi állásomból kifolyólag, – igy szól a többi közt, – felszólítok minden nemzetet az engedelmességre, a béke és a csend fentartására. S mindeneknek egyszersmind tudtára kivánom adni azt is, hogy felséges urunknak szentséges és soha vissza nem vont akaratja és szándéka az levén, hogy én királyibiztosi állásomban a hon javára tovább is működjem, valamint eddig, úgy ezután is kész vagyok mindenkinek igazságos panaszát kihallgatni, igazságát kiszolgáltatni; – de másfelől azt is kinyilatkoztatom, hogy minden rendetlenséget megszüntetni, a rendbontók, zavargók és bujtogatók ellen erőteljesen fellépni elhatározott szándékom és akaratom.
Minek következtében ezennel szorosan betiltok minden törvénytelen gyüléseket, felszólítván a népet, hogy bárki által is felszólíttatva az ellenkezőre, csakis a törvényes előljáróságoktól függjön, a bujtogatók által kezébe adott fegyvereket tüstént letegye. Felszólítom azon rendzavarókat is, kik magokat törvényellenesen megyei tisztviselőkké emelték, hogy többé semmi hivatalos eljárást tenni ne merészeljenek.
Fájdalmasan ugyan, de biztos tudomásomra esvén, hogy a népnek egyrésze már tettleges kitörésre vetemedett: ölt, gyilkolt, békés polgárokat saját lakjokból fogságra hurczolt. Komolyan intek tehát mindenkit, hogy mindez megszünjék, mert bűnös tette példás büntetés nélkül nem maradhat, s nem is fog maradni.
Tudtul kivánom adni végül azt is ez országrész minden lakosainak, hogy a székely nemzet tudomásomra juttatta azon, közelebbi napokban Agyagfalván felsőbb engedelemmel megtartott gyülésén hozott határozatát, miszerint a haza minden népeinek barátságos kezet nyujtani kész ugyan, azonban a megbomlott rend helyreállítására készségét kimondván, fegyveres vitézeit rendelkezésem alá ajánlotta.
Ily barátságos kéznyujtásra és a csendesség elleni közremunkálásra, részemről is e hazának több nemzeteit is ezennel ünnepélyesen felhivom…
Egyben a románokhoz is intézett hasonszellemü szózatot, s még egyszer és utoljára fölhivja őket, hogy térjenek tüzhelyeikhez, s igyekezzenek megférni magyar honfitársaikkal.
De lehet-e a zivatart kérleléssel lecsititani? Hallgat-e a dühödt eb a nyájas szóra?
A figyelmeztetés nyom nélkül hangzott el. Túlharsogta a dühöngő orkán, elnyomta a fosztogató bandák diadalmi üvöltése.
Persze, maga Puchner is azon munkált, hogy a királyi biztos intelmének mentől kisebb legyen a hatása. Midőn Vay kiáltványai megjelentek, fenhéjázó dicsekvéssel igy kiáltott fel:
– Vay azt mondja, hogy nem adja át nekem a hatalmat. Nincs szükség rá. A hatalom immár úgyis az én kezeimben összpontosul.
S kérkedésének mintegy igazolásául Lemény János püspököt hazafias érzelmei miatt csak úgy rövid úton elmozditá főpásztori-székéből, s helyére a magyargyülölő Krajnik Simon balázsfalvi prépostot ültette.

A bécsi nemzetőr és családja.
(Gúnykép a bécsi 1848-iki forradalmak idejéből.)
De még ennél is tovább ment. Hozzáfogott a martalócz bandák egyöntetü szervezéséhez. Fölhatalmazást adott ugyanis a román forradalmi bizottságnak, hogy a felkelők, a prefekturák számaránya szerint, külön-külön csapattestekbe osztassanak. A felszerelésről a kincstár gondoskodik, a tisztek kinevezése az osztrák hadügyminiszteriumot illeti. Az ekként alakítandó sereg az osztrák haderő 33-ik hadtestét fogja képezni.
Ezzel aztán ujabb tápot nyert a lázadás. Az oláhok, akikkel nem lehetett többé birni, most már a császári sas jelvénye alatt törtek ellenünk.
Vay báró, válaszkép a főhadparancsnokság ezen ismételt árulására, általános népfölkelést hirdetett. Erre vonatkozó fölhivása ekként szól:
Hirdetmény.
Hazánk felett a vész mindinkább tornyosul; sőt alávaló eljárás, ármány és árulás azt végveszélylyel is fenyegetik.
Ezelőtt pár hónapokkal Naszódon alezredes Urbán kezdette meg tervét azon ürügy alatt, hogy a hozzáfolyamodó népet az uralkodó felség hivségére esketvén fel, békére és engedelmességre inté a hozzá ezrenként tóduló falvak lakosait.
Én és a királyi kormányszék sejtve a czélzatot, nem egyszer szólottunk hathatósan fel ez eljárása ellen Urbán alezredesnek a szebeni főhadvezérség előtt, a mely mindannyiszor megigérte, hogy őtet rendre utasíttandja, s emellett innepélyesen is ismételve fogadta, hogy a hazában a rendet és csendet minden áron fenn fogja tartani.
Innepélyes igéretét be nem váltotta, mert elébb is már tekintetbe nem véve többszöri felszólításaimat, rendeleteimet, megfosztá a magyar földet csaknem minden katonaságtól, minden nagyobbszerü oltalomtól, alattomban maga gyulasztotta a polgárháborút.
Majd főhadparancsnok báró Puchner Antal, ki f. hó 9-én azt nyilatkoztatta ki, hogy gyöngélkedő egészsége miatt a kormányt nem vihetvén, ezt letette, folyó hó 18-án magát minden törvények fölébe emelve ő felsége nevében (melyre felhatalmazást előmutatni nem képes) az én és a kir. kormányszék hathatós óvakodásaink és ellenmondásaink daczára, a polgári és katonai hatalom átvételét megkisértvén, erőszakos igazgatását azzal kezdette, hogy békés polgárokat csendes lakhelyökből Urbán alezredeshez és Balázsfalvára rabságra hurczoltatni, többeket legyilkoltatni és Fehérvár várost a várban levő katonaság szemeláttára felgyujtatni megengedte. S hogy vészfenyegető ebbeli eljárását folytathassa, idegen országban tanyázott katonaságot kiván felhasználni az élet és a vagyon feldulására, a magyar nemzetiség letiprására, ezt máig is a legvészesb helyeken fosztván meg gyakran utolsó segélyétől.
Ilyen megcsalatott és szomorító állásában e hazának, mint felséges Fejedelmem ez erdélyi részekben kinevezett királyi biztosa, ezek oltalmára és megmentésére a kegyelmesen reám ruházott hatalomnál s kötelességnél fogva ezennel általános népfelkelést hirdetek.
Keljen fel mindenki; vének és ifjak, – ragadjanak fegyvert és seregeljenek tüstént össze a haza védelmére. Minden hatóság késedelem nélkül gyűjtse össze ekénti fegyveres erejét az általa meghatározandó helyre, hogy egyesülvén azon negyvenezer vitéz székely atyafiakkal, kik már a haza oltalmára M-Vásárhelyről kiindulandók, – legyőzhessük azon ellenséget, ki szép igéreteit csalással váltotta be, s a kinek nincsen más czélja, mint összerombolni életünket, vagyonunkat, nemzetiségünket és dicső alkotmányunkat, s idegen földdé tenni a századokon át fennálló Magyarhont.

Horvát tábor Bécs alatt.
(Eredetije Zágrábban jelent meg 1848-ban.)
A vitéz székely nemzet tömegestől feláll a haza oltalmára, s a Királyhágón túl lakó magyarság testvéreinek védelmére sietni fog.
Tudtul adom végtére, hogy mindaz, ki a haza ellen felkél és lázong, ki ellenségeinkkel kezet fog, mint arra érdemtelen el fogja veszteni ujonnan nyert szabadságát, el azon szabad földet, melyet egy nagylelkü áldozat következtében ingyen kapott, s azon föld jutalmul fog szolgálni azoknak, kik a haza megmentésére sikeres kezet nyujtottak.
Mindezekre mint királyi biztos felséges királyom V-ik Ferdinánd nevében szólítom fel az erdélyi részek minden lakosait.
Kolozsvártt, október 23-án 1848.
B. Vay Miklós,
kir. biztos.
A katonai és a polgári főhatóság ilyetén villongása még zavarosabbá tette a helyzetet. Senki sem tudta: kinek engedelmeskedjék. Egész Erdélyben, a Székelyföld kivételével, csaknem végkép fölbomlott minden törvényes rend. Százhatvanezer lándzsás oláh rémuralma alá került a bérczes országrész. Mintha csak százhatvanezer veszett farkast eresztettek volna szabadjára…
Erdély óriási temetőhöz hasonlitott. Mindenütt gyász, pusztulás, siralom. Patakokban folyt a drága magyar vér. Éjjelről-éjjelre piros volt az ég a felgyujtott városok és falvak lobogó lángjától.
Lehetetlen megilletődés nélkül olvasnunk az akkori tudósitásokat. Telvék azok hangos jajjal, szivfacsaró kétségbeeséssel.
Egy tordai polgárember a „Közlöny”-ben igy festi a rémuralom képét:
„… Kétségbeesett, fájdalomdúlt arczok siralomházzá változtatták városunkat. A menekülők egymást érve, a minden órában érkező borzasztó hirek vérbosszura szólitják a bátrat, de még jobban elcsüggesztik a gyöngét.
Gazdag családoknak ma már ruházatuk, eledelök sincs. Embertársaik alamizsnájából éldegélnek, kik ezelőtt dúsak valának. Ma temettetett el egy kétségbeesett nő, aki férje iszonyu meggyilkoltatásának hirére megőrült, s azután öngyilkossá lett.
Mi már nyilt háborúban vagyunk. Janku, Axentye, Mikás, Móga, Dobrán, Prodán, stb. vezérek biztatására mindenfelé folyik a fosztogatás és a vérengzés. Tiz-tizenötezer főből álló rablócsapatok ellen kell védekeznünk. Közel hozzánk: a havasokban Móga tábora seregel össze, megrohanással fenyegetvén városunkat. Ludasnál egy más roppant tábor áll; másfelől Janku vezérlete alatt szintén óriási tömeg fenyegeti Nagy-Enyedet. Ezenkivül három-négyezer főből álló táborok alakulnak, vagy szétszélednek, s nagyobb vállalatokhoz készülődnek. Minden helységben halomra áll számukra a süttetett kenyér.

Zalathna piacza 1848-ban.
Mi pedig segély, támasz nélkül állunk. A magyar nép vagyonosabb része részint lekonczolva, részint minden javaiból kiforgatva. – A székelység már kiszállt, de az is fegyver és ágyú nélkül van. Ne ámitsuk magunkat, minden lelkesültségünk mellett sincs akkora erőnk, hogy azzal magunkat e rabló-csordák ellen fentarthassuk; nekünk fegyveres segitségre van szükségünk, különben végkép elbukunk…”
Egy kis-enyedi kereskedő, a szörnyü vérfürdő gyászos hirmondója igy zokog fel:
„… Földönfutó koldus vagyok. Volt virágzó üzletem: kirabolták, volt diszes házam: fölgyujtották. Szerető nőm és szép két gyermekem a móczok lándzsái alatt vérzett el. Mennybéli Isten, hol vannak bosszuló villámaid, hogy lesujtsd a gazokat?…
Ugyancsak egy kis-enyedi polgár a „Hiradó”-ban a többi közt ezeket irja:
„… Ma találtam fel szegény boldogtalan atyám holttestét. Hat nap óta hevert temetlenül az erdőszélen. Alig tudtam ráismerni. Lábszárcsontja le van rágva, bizonyosan valami éhes dúvad lakmározott rajta. A holttestet krákogó varjak lepték el. És mindezt nekem, a fiunak látni kellett. Rettenetes!…”
Egy bujdosó birtokos ekként panaszkodik:
„… Már egy hét óta erdőkben bolyongunk, a vadállatok sziklaodujában keresvén menedéket az emberi-szörnyek elől. Látva vérfagyasztó kegyetlenségeiket, még talán az emberevő kannibálok is undorral fordulnának el tőlük…”
Bizony igaz, még a kannibálokon is túltett ez a vérengző népsöpredék, amely, kivált mióta Puchner vette védőszárnyai alá, nem ismert többé semmiféle korlátokat.
A felkelők egyik táborhelye, mint emlitettük, az abrudbányai havasok rejtekében feküdt. Fegyvesekkel boritott óriási hegylánczolat ez. Félelmetes, zordon vidék. Pázsitos völgyeit oláh pásztornép lakja, az úgynevezett „móczok,” akik nemzedékről-nemzedékre csaknem kizárólag juhtenyésztéssel foglalkoznak.
Itt, ez égbenyúló hegyek közt: Topánfalván ütötte fel tanyáját Janku, a „havasok királya.” A fáradhatlan bujtogatónak nem került valami nagy fáradságába, hogy a havasok félvad pásztornépét csábos igéretekkel maga köré gyüjtse. Csakhamar tizenöt-húszezer főnyi felkelő had állott rendelkezésére.
A „havasi király” rémuralma az egész hegyvidékre kiterjedt. Több alprefekt, mint Axente, Bottyán, Dobra, Prodán stb. helyeztetett parancsnoksága alá; legalább erre vall az a beosztás, mely támadásaikban nyilvánult. Janku volt a vihodár, az alprefektek: a pribékjei. Ugy látszik, hogy Alsó-Fehérmegye területén még az egyes helyek kifosztásának a sorrendje is Janku által határoztatott meg.
Kis-Enyed után Gyula-Fehérvár lefegyverzésére került a sor. Az orvtámadás okt. 21-én történt; persze, mint rendesen, gyujtogatással párosulva. Az oláhok rablókalandja azonban most az egyszer kudarczczal végződött. A nemzetőrség kiverte őket a városból. Ámde, nem sokáig tartott a polgárság öröme. Amit képtelen volt keresztülvinni a tizezernyi felkelő sereg: azt megcselekedte egymaga Horák gyulafehérvári várparancsnok. Még aznap ráüzent a polgármesterre, hogy a nemzetőrség tüstént rakja le a fegyvert, a városházára pedig tüzessék ki a császári sárgafekete zászló, mert különben vele gyülik mag a bajuk. S a város, mely ott feküdt az ellenséges erőd torkában, kénytelen volt meghajolni az erőszak előtt.
Nagy volt az elkeseredés e miatt a lakosság között. De a megalázással legalább életöket mentették meg, mert az oláhok nem mertek többé támadást intézni a császári sas védelme alatt álló Fejérvár ellen.
Sokkal rosszabbul járt Zalathna, a virágzó bányaváros.
Zalathna Alsó-Fehérmegye délnyugati részén, hegyektől koszorúzott völgykatlanban fekszik. Egyik legrégibb bányatelepe hazánknak; arany és ezüst érczéből már a rómaiak is pénzt vertek. S nemes féme a hosszu századok folyamán nemhogy elapadt volna, de tárnáiban mindig ujabb meg ujabb dús erekre akadt a kutató csákány. A szabadságharcz idején Erdély aranybányászatának még mindig Zalathna volt a középpontja. Itt székelt a cs. kir. bányaigazgatóság, a korona-uradalom intézősége, s több más bányahivatal. Lakosainak száma 1848-ban körülbelől 3000 lehetett; ezek közt számos tisztviselő, több polgárcsalád, sőt néhány földbirtokos is. Általánvéve tehetősek és jómóduak; még az oláhajku köznép is, amely a bányamunkánál mindenha szép keresethez jutott.
Az alkotmányos élet beköszöntésekor Zalathna is nemzetőrséget szervezett; ámde távol minden forradalmi szándéktól; amit legjobban igazol az, hogy maga a cs. kir. bányaigazgató: Nemegyei Ferencz volt a nemzetőrség parancsnoka.
Ez a jámbor és királyhü nemzetőrség, vagy talán inkább a bányaváros jóléte, szintén szemet szúrt a havasi király topánfalvi büntanyáján.
Október 22-én alkonyatkor, tehát közvetlenül a gyulafehérvári kudarcz után, Dobra Péter, Janku egyik véreskezü pribékjének a vezetése alatt egész váratlanul nyolcz-tizezer mócz jelenik meg Zalathna alatt. A martalócz-had a közel Petrozsányban üt tábort, s egyelőre csak a város kikémlelésére szoritkozik. Képzelhető a zalathnai polgárság ijedelme. A nők és a gyermekek a templomba rejtőznek, a nemzetőrség pedig tüstént őrjáratokra indul. Egy ilyen czirkáló csapat az est sötétjében véletlenül oláh tábor kémjeire bukkan. Nem bántják egymást, sőt még szóba elegyednek. Beszélgetés közt azonban valamelyik nemzetőr puskája elsül, s az egyik mócz karján könnyü horzsolást okoz. Az oláhok éktelen káromlások között visszafutnak Petrozsányba, s föllármázzák az alvó tábort, hogy baj van: a zalathnai nemzetőrség rájok lövöldözött.
A vétlen összeütközés nagy riadalmat okoz Zalathnán is. Az óvatos Nemegyei azonban, nehogy valami baj kerekedjék a dologból, nyomban átküld három tekintélyes oláh gazdát Petrozsányba, hogy a sajnos tévedés felől kellő felvilágositással szolgáljanak. Ámde, a békekövetek eredmény nélkül tértek vissza.
– Mi nem türhetjük tovább a zalathnaiak ijesztgetését – igy szólt Dobra dölyfös üzenete. – Holnap reggel 8–9 óra közt eljövünk, s akkor tegye le mindenki fegyverét. Ha nem: lássák a következményeket.
S Dobra csakugyan beváltotta fenyegetését; beváltotta irtóztatóan. Másnap, – október 23-án, – már kora reggel a felkelők tábora, mint egy roppant farkascsorda, szörnyü orditás közt Zalathnán terem.
A nép éppen a templomban volt. Szorongattatásában fohászával az Istenhez fordult, hogy távoztassa el tőle a fenyegető nagy veszedelmet. Az orgona zengő akkordjai közzé azonban egyszerre csak ez a vészkiáltás vegyül:
– Jönnek az oláhok!
Az istentisztelet félbenszakad. Az ájtatoskodó közönség rémülten fut haza, hogy vagyonának a mentéséhez fogjon. De már késő: a város el van árasztva a móczok ezreivel.
Borzasztó zürzavar támad. A nemzetőrség a tolongásban nem képes tömörülni. Együttes ellentállásról tehát szó sincs. Mindenki csak önmagával gondol. Egyesek, elszántan a legvégsőre, fegyverhez nyúlnak; viszont mások, a meghódolás jeléül, fehér kendőiket lobogtatják. Süketitő harczizaj veri föl a máskor oly csöndes városka nyugodalmát. És e szrönyü hangegyvelegbe, mintha Isten serkentő szava volna, belebúg a félrevert harangok bánatos kongása.

Nő, mint nemzetőr.
(1848-iki kép.)
A rémület által csak növekszik a móczok prédaszomja. Rabolni kezdenek. E közben, rendes szokásuk szerint, több helyütt fölgyujtják a várost. Itt is, ott is vöröses lángoszlop emelkedik föl; kezdetben fáklyaszerü lobogással, majd átcsapva a szomszédos épületekre. A tüztenger csakhamar végighömpölyög egész Zalathnán.
– Meneküljünk! Mentsük meg legalább az életünket! – kiáltja az ujabb csapás e rémes pillanatában Bartha bányaülnök.
– Menekülni! Menekülni! Fejérvár felé még szabad az út! – Visszhangozzák mindenfelé, a mentőeszme által megkapatva.
S aki csak szerét ejtheti, mint az üzött szarvas, rohan ki az égő városból, a pusztulás e gyászhelyéről.
Körülbelől nyolczszázra rúg a menekülők száma: nők, férfiak, gyermekek elegyesen. Csaknem mind az értelmiségből.
Hüvős, őszi idő van. Az ég borult, a látóhatár ködös. A menekülők zömének azonban még csak melegebb ruhája sincs. Jöttek úgy, amint a vész találta őket. Még szerencse, hogy egyik-másik férfi fegyverét elhozhatta.
A Gyula-Fehérvár felé vezető út meredek hegyek közt egy keskeny völgyön kanyarog keresztül. Ezen az úton menekülnek a zalathnaiak. A gyermekek gyönge lábacskáját feltöri az éles kavics, az idősebbeken a kimerülés vesz erőt; de azért csak futnak tovább, üzve-hajtva az életösztön ereje által.
Már-már azt hiszik, hogy szerencsésen megszabadultak. Feness község határánál azonban a móczok egy csapatja, amely a véres nyomukon indult, utóléri és körülfogja őket.
Vége mindennek… A menekülők karavánja megáll: némán, kétségbeesetten, mint a kiket halálra szántak. Csak a nők csöndes zokogása hallik.
Bartha bányaülnök (Nemegyei valahol elmaradt) még egy végső kisérletre szánja el magát: alkudozásba bocsájtkozik a rablócsapat vezetőivel. Az oláhok szokatlan előzékenységet tanusitanak. Rövid tanakodás után kész a megegyezés; még pediglen a következő kölcsönös föltételek alatt:
a) A magyarok megadják magukat; akinél fegyer van: azt átszolgáltatja.
b) Bántódása senkinek sem leszen.
c) Az egész csapat Gyula-Fehérvárra kisértetik; ott átadják őket a várparancsnoknságnak.

Petőfi a táborban.
d) A férfiak gyalog mennek tovább, a nők és a gyermekek számára azonban a felkelők húsz kocsit rendelnek.
Hálafohász rebben el minden ajkról. Tehát mégis van remény, hogy legalább puszta életök megmarad.
– Mindenekelőtt ide a fagyverekkel! – szól a felkelő csapat vezetője.
A magyarság egyik a másik után egész gyanútlanul adja át puskáját, pisztolyát, aki mit hozott magával.
Csak ezt lesték a haramiák. Ravaszul összenéznek; olajfakó arczáikon kaján mosoly villan meg.
Mintegy félóra mulva két paraszt-szekér döczög elő; mindegyiken egy-egy nagy hordó pálinka. A jármüvekre fölhányják az elkobzott fegyvereket, aztán elhangzik a nyers parancsszó:
– Indulj! Előre!
– Hát azok a szekerek, amiket az asszonyok és a gyermekek számára igértetek? – kérdi meglepetve dr. Knöpfler bányaorvos.
– Eh, szokjanak ők is a gyalogláshoz; ugysem megyünk messzi, – válaszol otromba röhögéssel az egyik mócz.
– De hát hová visztek?
– Az a mi gondunk!
– Ez csalás, az adott szó megszegése, – pattan fel Bartha.
– Háború van; ilyenkor pedig nem kötelez sem a szó, sem az igéret, – feleli hetykén az egyik banditavezér.
Hiábavaló itt minden. Ez a hiénaszivü nép nem ismer sem tisztességet, sem irgalmat. Menniök kell. És elindulnak, körülzárolva kétezer fegyveres mócz által. De minő út ez a boldogtalanokra nézve!… Igazi Golgotha. Vad szidalom, kiméletlen taszigálás, kemény ütleg kiséri őket.
Időközben beesteledik. Megered az eső, fagyasztó szél zúg végig a völgykatlanon. Preszákán alól megáll a menet. Azt mondják az oláhok, hogy pihenő lesz. Itt fognak meghálni, pittymalatkor aztán mennek tovább.
A foglyok számára egy kukoricza-földet jelölnek ki; maguk pedig a körülfekvő gyepen szállnak táborba.
Ez volt a szegény magyarok utolsó éjszakája. Mintha csak előérezték volna rettenetes sorsukat: senki sem húnyja le szemeit. Ott ülnek a nedves talajon, a hidegtől összegémberedve, szomoru hallgatással.
Egy kis fiu, alig tiz esztendős, letérdel az esőázott földre, összekulcsolja kezecskéit, s anyjának előmondása mellett imádkozik:

Torlasz-építés a bécsi októberi forradalom idején.
(Eredetije a bécsi demokrata-kör birtokában.)
– Édes Istenkém! Forditsd reánk szegény fogoly magyarokra könyörülő tekintetedet. Szabadits meg minket ebből a borzasztó veszedelemből.
Vajjon utat lel-e ez a hő fohász, az ártatlan gyermeksziv esdő könyörgése az Úr zsámolyához?… Vagy csakugyan alszik az Isten?…
Az oláhok szintén ébren vannak. Csapra ütik a két pálinkáshordót és a lobogó őrtüzek mellett inni kezdenek. A szesz gőze fejükbe száll, s korhelykedésük szilaj tivornyává fajul.
Egész hangosan, a magyarok fülehallatára, arról kezdenek vitázni: mitévők legyenek a foglyokkal?
– Kisérjük Balázsfalvára, – tanácsolja az egyik alvezér, – ott majd elbánnak velök.
– Mi fáradoznánk, verjük agyon őket, – mond a másik.
– Ez lesz a legjobb! – kiáltják egyszerre huszan is.
– De előbb meg kellene nézni: nincs-e nálok pénz? – veti föl egy puffadt arczu mócz, a részegségtől alig állva lábain.
A tetszetős tanácsot nyomban követi a tett. Az agg Koncznénak gyönyörü antik aranyfüllöngője van. Az egyik oláh sóvár pillantást vet a csillanó aranyra.
– Add ide azokat a fülbevalókat vén boszorkány! – rivalt reá, s mindjárt ki is szakitja azokat, s pedig oly kiméletlenséggel, hogy a szegény asszony füleiből kiserken a vér.
A martalóczokban erre minden förtelmével föltámad a ragadozás vágya. A nőket, – eleintén csak ékszer után kutatva, – a legszemérmetlenebb motozásnak vetik alá. Egy vagyonos zalathnai asszonyságnál, – Bihari Julianna volt a boldogtalan neve, – ezer darab aranyat találnak. E fölött aztán, mint az éhes ebek ha konczot dobnak közzéjök, összeczivódnak. S mig a banda egyik része a prédán dulakodik, egy másik csoport Jullenbaum Antal hegybiró nejét akarja levetkőztetni. A nő vonakodik, s midőn látja, hogy a rablók erőszakhoz nyulnak, férje után kiált. A hegybiró odarohan, az egyik móczot torkon ragadja, s ellöki zokogó nejétől.
– Mit, te még ellenszegülsz?! – orditja a zsivány, s lándzsájával olyat sujt az erdőmester fejére, hogy az vérbeborultan rogyik össze.
Ami ezután következett: azt toll nem képes leirni. Szörnyü, rettenetes mészárlás; örökös szégyenlapja az erdélyrészi román-nép történetének.
Az egész rablóhad, eszeveszett dühhel, ráveti magát a védtelen foglyokra, s csaknem egytől-egyig legyilkolja őket. Patakokban omlik a vér. Az áldozatok szivfacsaró jajkiáltása, mint egy rettenetes vád, belezokog a hangtalan éjszakába, s megremegteti még talán a vadállatokat is.
Mire megvirrad: a táborhelyen immár rémes csönd honol. A felkelő nap hatszáznegyven lemészárolt magyar véres tetemére veti bágyatag fényét.

Magyar népfelkelők kaszája.
Az egész csapatból, csodával határos módon talán százhuszan menekültek meg. Ezek egyike: Szabó János ref. lelkész, mint közvetlen szemtanu a „Honvéd” czimü lapban igy emlékezik meg a borzalmas vérfürdőről:
„… Itt Proszákán este a nedves térre a magyarokat lefektetik; igen, lefektetik, mert senkinek felállni nem szabadott, aki ezt tette, rögtön főbelőtték. Az elvett fegyvereket magok közt elosztják. Most aztán elkezdődött a fosztás, rablás. Mindenkit mindenétől megfosztottak. A nőknek hajukat szétbontották: nincs-e ott drágaság elrejtve, a női szemérmet megsértették. Mindenekelőtt a nőknek papucsaikat, a férfiaknak csizmáikat vették el. Egész éjszaka keresztül kutyáknak szidták, fenyegették, hogy a magyarokat egészen kiirtják.
Reggelre, október 24-én virradóra parancsolják a szegény kifosztott magyaroknak, hogy keljenek fel. És e szóra „indulj”, minden fegyvert rájok sütnek. S boldog volt, kit golyó talált, mert a többit a legnagyobb, legtigrisebb kinzások közt lándzsákkal verték agyon. Nem kiméltek sem öreget, sem fiatalt; nem gyermeket, nem csecsszopót. Még az oláh nők is résztvettek a vérengzésben és kapával verték agyon asszonyainkat.
Császár Zsigmondnénak, egy jószivü úriasszonynak előbb fejét törték be, lándzsával mellét átszurták, úgy hogy mind elől, mind hátul a vér patakként folyt, aztán egy lándzsanyelet döftek méhébe, lemeztelenitették, csak egy inget hagyván rajta. A szegény asszony talán harmadnapra kábultságából magához jövén, mezitláb, egy ingben bevánszorgott Fejérvárra és az oláhoknál kegyetlenebb várparancsnok a várba sem engedte be, a városon a kórházba jutott, s iszonyu kinok között egy pár nap mulva meghalt. Pecherné 80 éves aggnő, Frendlné, Dianicsné mind alig mozogható öregek, lándzsa által haltak meg. Három szopós gyermeknek anyjuk szemeláttára nyakukat szakasztották el. Farkas László őrseregkapitánynak előbb egyik, aztán másik lábát, ismét egyik kezét, aztán a másikat vágták le, s végre főbeütötték…”
A legyilkoltak névjegyzékét ifj. Kemény István báró a „Fekete Könyv” czimü emlékfüzetében a következőkép állitja össze:
I. Cs. kir. tisztviselők: Nemegyei János bányaigazgató, Ujváry Ádám a korona-uradalom főintézője, Freudel Ferencz tiszttartó, Demény János uradalmi főügyész, Horvatovics József igtató, Antos György ispán s Stojkovics Károly gyakornok.
II. A bányatanács hivatalnokai közül: Császár Zsigmond bányatörvényszéki elnök, Bartha Gyula és Debreczeni Ferencz bányaülnökök, Imre Miklós titkár, Decanis Manó irnok, Pál Ferencz irnok; továbbá két hajdu: Sáfár Dániel és Illics István.
III. Bányakezelő személyzetből: Will Mihály pénztáros, Császár György, Farkas Károly, Eckhardt János gyakornokok.
IV. A beváltó hivatalból: Séber László főbeváltó, Weiszer József, Lenkey János, Stukli Ferencz és Taub Lajos próbaverők; Kümmerle Adolf és Baksi Károly gyakornokok.
V. A korona-uradalom ügyészi hivatalából: Adorján György ügyész, Horváth Ferencz alügyész, Füzy Ferencz irattárnok, Huber Gyula, Teőry János és Nagy István dijnokok; végül: Szima János, Popolczy János és Teniszláv hivatalszolgák.
VI. A kir. erdőhivatalból: Neszenfeld Ferencz erdőmester, Jullenbaum Antal hegybiró, Téglássy Antal irnok, Kozma Ferencz és Ambrus Zoltán erdészgyakornokok.
VII. A főolvasztó hivatal személyzetéből: Reinhold Antal, Musnay János olvasztó mesterek; Schweller János segéd.
VIII. A lelkészek és tanitók közül: Salánky Antal ref. lelkész; Róth Ferencz tanár, Sponer Ferencz tanitó és orgonista.
IX. A bánya-épitészetből: Román Ferencz építő, Wilhelm Lajos és Binder Antal pallérok.
X. Idegen tisztviselők: Mihálkovics József offenbányai kohómester, Barabás János offenbányai erdész, Barthos Antal csertesi irnok.
XI. A megyei tisztviselők sorából: László István adóbiztos, Draszdrovszky István jegyző.

Nagy-Szeben ostroma.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-múzeumban.)
XII. A nyugdijas hivatalnokok közül: Farkas Károly ispán, Klein György erdész.
XIII. Gyógyszerészek: Eismann József kincstári gyógyszertáros, s Árkosy Lajos segédje.
XIV. Kir. postahivatal személyzetéből: Lukács Tivadar, Gáspár Vilmos expeditorok.
XV. A tisztviselők nejei közül: Császár Zsigmondné, Decáni Ernőné, Farkas Lászlóné, Jullenbaum Antalné, Freudl Ferenczné, Román Ferenczné, Téglásy Antalné, Treuenfeld Adolfné.
XVI. Hivatalnokok özvegyei: Decanicsné 80 éves, Peicherné 80 éves, Konczné 70 éves; Hollóné, Leoné, Urbánné 60–60 évesek.
XVII. Tisztviselők gyermekei közül meggyilkoltatott: 12 fiu és 13 leány.
Ezenkivül, kiknek nevét nem lehetett megtudni:
XVIII. A bányászok közül
5
XIX. Bányahivatalnokok és felügyelők
11
XX. Kereskedő
5
XXI. Iparos
198
XXII. Bánya- és kohómunkás
136
XXIII. Asszony és gyermek
186
 
Az összes áldozatok száma: hatszáznegyven. Ennyire teszi a „Fekete Könyv” is. A szerencsétlenek több napon át ott hevertek temetetlenül a farkasok, hollók prédájának kitéve.
Zalathna egészen a tüz martalékául esett. Elhamvadt mind a három temploma, csaknem valamennyi középület, s száznál több ház. De elpusztultak az összes bányamüvek is, a munka és a szorgalom e nagyszerü telepei. S azalatt, mig a városban dúlt a vész, az oláhok nekifeküdtek a rablásnak. Csak a kincstár pénztárából tizenháromezer darab aranyat és húszezer darab ezüst huszast vittek el. Hát még az összeharácsolt magánvagyon! Százezrekre rúg annak az értéke. Átkutattak minden házat, minden egyes lakást. A feltört pinczékből az utczára guritották a boroshordókat, s ott dőzsöltek a füstölgő romok között, trágár dalok mellett nyivákoló dudaszónál. Két éjjel, két napon át, egész okt. 25-ikéig tartott ez a pokoli devernya. Ekkor aztán hozzáfogtak a zsákmány fölosztásához; a préda fölött azonban, szokás szerint, hajba kaptak és egymást kezdték öldökölni. Janku személyes közbejöttére vala szükség, hogy az ittas csőcselék között a rend némileg helyreálljon.
A zalathnai vérengzés hire egész Erdélyben mély megdöbbenést keltett. Maga Puchner is megsokalta a dolgot, s ráirt a forradalmi bizottságra, hogy hagyjon fel a czéltalan kegyetlenkedéssel. De nem hallgattak ezek immár a főhadparancsnok intelmére sem.

Utczai lapelárusitónő Bécsben 1848-ban.
A zalathnai vérfürdő után az úgynevezett Hegyalja magyarságának a kiirtása következett. Itt Jankunak egy másik büntársa: Axente Szever vitte a főszerepet.
Alsó-Fehérmegye derekán, Nagy-Enyedtől egész Gyula-Fehérvárig, több mérföldnyi hosszuságban egy szélesöblü völgy terül el. A völgy közepetáján, közel Fehérvárhoz, középnagyságu hegy: a „Bilak” terpeszkedik; középpontja több hegygerincznek, amelyek, mint egy-egy óriási kar, jobbra-balra nyúlnak. Gyönyörü, virányos tájék ez. A természet paradicsomkertje. A Bilak körül elterülő lapály a legjobb búzatermő föld, a szelidhajlásu lejtőkön a borág zöldel, a völgyeket pedig gyümölcsöskertek lepik el. Közbe-közbe mintha rózsalugasból mosolygó leányarcz nézne ki, öreg fák árnyas rejtekében egy-egy tiszta, csinos falu. Ez a Hegyalja, Erdély hires bortermő vidéke.
A lakosság itt is oláh; de az egyes községekben igen sok magyar birtokoscsalád lakott. Ezeknek a kiirtására indult el, mindjárt Zalathna gyászos pusztulása után, Axente. Vállalkozását nagyban elősegité a környék oláh népe, amely amúgy is ellenséges indulattal viseltetett a jómódu magyar urak iránt. Mindjárt megjelenése után nyolcz-tizezer emberből álló tábor verődött össze Krakkóban. Ez volt a főhadiszállás; innen intézte Axente a véres munka folyását.
És ezzel megindult az irtózatos hajsza. A felkelősereg, apróbb bandákra oszolva, elszéledt a szomszédos községekben, s a lefegyverzés ürügye alatt, kezdte összefogdosni a magyarokat. A foglyok a táborhelyre: Krakkóba hurczoltattak. Számuk október 26-án már meghaladta a kétszázat. A községen kivül terül el egy mocsaras rét: ez szolgált tanyájuk gyanánt. Itt voltak a szabad ég alatt, két nap, két éjjel; kitéve az őrök durva szidalmának, szakadó esőnek, a gyötrő éhezésnek. Harmadnap – október 28-án, – reggel végre Péchy Tamás birtokos pinczéjébe terelték őket. A remény sugara csillant meg könybeborult szemeikben. Azt hitték a boldogtalanok, hogy a két napi szenvedés után talán mégis ütni fog számukra a szabadulás órája. Dehogy a szabadulás; dehogy az!… A halál órája volt az, amely megkondult fölöttük.
Mindjárt a déli harangszó után lándzsás oláhokkal telt meg az udvar. Lehettek vagy ezren. Jövetelök czélja világos volt. Látszott rejtélyes mozdulataikon, tekintetük vadságán, hogy valami szörnyü dolgot forralnak. Csak a szegény magyarok ottlen a pincze vak sötétjében nem tudtak semmiről.
Előbb azonban az egész banda Péchy legjobb borából dorbézolni kezdett. Körülbelül két óra hosszáig tartott ez a szokásos tivornya. Mikor aztán csaknem valamennyi a föld poráig itta magát: hozzáláttak a borzalmas terv végrehajtásához. A foglyokat kettesével-hármasával kivezették a pinczéből, s mindjárt ott a gádornál agyonbunkózták őket.
Az idő már alkonyodott, s mégsem voltak készen. Pedig sietniök kellett, mert hire jött, hogy a foglyok kiszabadítására honvédcsapatok közelednek. Istálló-lámpások fényénél folytatták tehát az öldöklést.
A kétszáz fogoly közül egyetlenegy sem szabadult meg. Mind legyilkolták.
A krakkói mészárlás, úgy látszik, intő jel gyanánt szolgált, hogy most már teljes erővel az egész Hegyalján kezdessék meg a magyarirás.
Másnap, – október 29-én – Benedek mezőváros magyar lakóit érte hasonló rémes sors. Itt hetven ártatlan emberre borult a halál örök éjszakája.
Seress Benjaminné, a benedeki jegyző gyászbaborult özvegye, ama kérvényében, amelyet Ferencz József erdélyi körutja alkalmából a felségnek átnyujtott, a többi közt igy emlékszik meg az öldöklés lefolyásáról:
„… Meggyilkolt férjemmel: Seress Benjaminnal Benedek mezővárosban laktunk. A férjem jegyző volt itt.
A zavargások kitörésekor mi is menekülni akartunk. A nép azonban kért, hogy maradjunk, nem lesz semmi bántódásunk, védelmük alá vesznek.
Ezen igéret daczára egyik éjjel a tömeg házunkba tört, s engemet férjemmel és négy gyermekemmel együtt kiránczigáltak az ágyból, s egy közeli házba hurczoltak, ahol már több mint hetven ember volt összezsufolva. Itt töltöttük az éj hátralevő részét. Napkeltekor valamennyiünket a szabadba vezettek, s egy mély gödör mellé sorba állitottak. Mi megadással türtük sorsunkat, mert nem hittük, nem hihettük, hogy mindennek mészárlás lesz a vége. Ekkor egy Szavu Mitru nevü oláh igy kiáltott reám: „Hol a pénz, amit a borért kaptál?” Én megmondtam neki; ő azonban megragadván jobbomat magával hurczolt, ezalatt én a másik kezemmel ösztönszerüleg magam után vontam négy gyermekemet.
Alig tettem nehány lépést: megkezdődött a mészárlás. Legelőször is a férjemet verték agyon, aztán sorban valamennyit. Egyedül egy földesúr leánya: Pál Mária bocsájtatott szabadon, meghajolván Thoma György nevezetü oláh legény abbeli kivánsága előtt, hogy feleségül megyen hozzá. Néhány öregembernek s egy pár asszonynak, kik a faluban maradtak, ez alkalommal megkegyelmeztek ugyan, de később az oláhok ezeket is agyonverték…”
Ugyanezen a napon gyilkoltatott le Magyar-Igen értelmisége is. Egyedül csak a ref. lelkészt hagyták életben.
– Neked megkegyelmezünk, – igy szóltak hozzá a banditák, – hogy hirdethesd az utókor előtt, milyen módon irtottuk ki ennek a vidéknek a magyarjait.
Boros-Bocsárdon szintén nagy volt az öldöklés. Csupán ebben az egy községben hetvenhárom magyart fosztott meg a vérboszu életétől. A meggyilkoltak között volt Péterfi László, a nagy-enyedi főiskola tudós tanára is. Péterfi számára, talán előkelősége miatt, különleges halálnemet eszeltek ki. Igavonó barom módjára, ekébe fogták. Párja egy Székács nevezetü ispán volt. A boldogtalan emberek, gúnykaczaj közt, a mezőre hajtattak, hogy ott szántsanak velök. Itt aztán addig hajszolták őket, amig csak mindakettő a végkimerülés és az ütlegek súlya alatt össze nem rogyott.
Hasonló kegyetlenséggel irtották ki Sárd és Kisfalud közbirtokosságát. Az áldozatok száma több mint hatvan ember; köztük a járás két szolgabirája: Benedek József és Szőllősy Elek.
E két utóbbi áldozatnak özvegyei a császárhoz benyujtott panaszlevelükben ekként adják elő a vérengzést:
„… 1848 október havában férjeinkkel együtt: Benedek József főszolgabiróval és Szőllősy Elek szolgabiróval sárdi birtokunkon szüretelni voltunk. De látva az oláhok előkészületeit, nagyobb biztonság kedvéért Gyula-Fehérvárra mentünk. Az oláh hordák azonban mindjárt másnap megtámadták ezt a várost is; felgyujtották ugyszólván az ágyuk torkában; ami hihetetlenül hangzik ugyan, de mégis úgy történt. Mit tehettünk egyebet?! Visszaindultunk ismét Sárdra.
Az oláhok azonban üldözőbe vettek, úgy hogy utközben az Eszterházy-féle kastélyba menekültünk. Az oláhok azonban megostromolták az épületet, s mi fogságba jutottunk. Jakabffy nevezetü földbirtokos szemünk láttára gyilkoltatott meg. Engem és Benedeknét összevissza vertek; férjeinket pedig egy pinczébe zárták. Innen aztán az átvonuló Janku serege elég állitották férjeinket, s a többi szerencsétlenekkel együtt fölkonczoltattak.
Minket szegény özvegyeket pedig gyalog hajtottak tüskön-bokron át a Gyula-Fehérvárnál fekvő táborba. Itt szabadon bocsájtottak. Erre mi férjeink megcsonkitott holttetemével Sárdra mentünk, s ott eltemettük őket. Örökös veszedelem között, a legkegyetlenebb bántalmazásoknak kitéve, négy szomorú hetet töltöttünk itt; a tribunok, ismételt könyörgéseinek daczára nem engedték, hogy a községből kimozduljunk. Pénzünket pedig erőszakkal elvették… A sárdiakat nagyrészt sárdi, a kisfaludiakat pedig kisfaludi oláhok gyilkolták le. Két határőrtiszt: Mumzath és Schöndruck voltak a vezetőik…”
Huszárkard.Gyalogsági tisztikard.Nemzetőri tisztikard.
A honvédség fegyvereiből.
Maros-Ujváron még szörnyübb dráma zajlott le. Itt kilenczven magyar életét oltotta ki a véreskezü Axente. Ugy volt, hogy a foglyok Balázsfalvára kisértetnek. Hármasával összekötözték őket, s a kettős sorban felállitott szerencsétlenek közzé egy hosszu és vastag kötelet húztak át, amelyhez minden csoport külön-külön megerősittetett. Igy indultak el ötszáz lándzsás oláh födözete alatt. De nem mentek messzire, hiszen a Balázsfalvára való szállitás egyértelmü vala akkoron a halállal. Mindjárt a falu alatt, a Maros partján a parancsnokoló alvezér megállitja a menetet. Erre előlép egy pópa, kezében kereszttel. A foglyok csoportonként elővezettetnek, a pópa megimádkoztatja a boldogtalanokat, s aztán sorban: egyiket a másik után a legnagyobb nyugalommal agyonverik, a vonagló holttesteket a Maros hullámai közzé dobálva. Egy-egy velőtrázó jajkiáltás, a viz locscsanása, s csöndes minden. Az öldöklés itt is, épp úgy mint Krakkóban, olyan sokáig tart, hogy az utolsó négy csoport már csak fáklyafénynél végezhető ki. De megteszik, nincs kegyelem senki számára. Este nyolcz órakor a sötét, morajló folyón immár ott úszik lassu himbálással a kilenczven véres holttetem: porlandó hüvelye kilenczven megdicsőült mártirnak.
Csaknem ugyanezen időben irtatott ki: Borbánd, Diósd, Csáklya, Veresegyház, Forró és Asszonynép magyarsága is.
Zalathnától föl Maros-Ujvárig egész Alsó-Fehérmegye egy nagy temetőhöz hasonlitott. A Hegyalja letarolt völgyén a gyászharangok szomoru kongása búgott végig. Alig volt magyar uriház, amelynek megsiratni való halottja ne lett volna. Hiszen egy pár hét alatt csupán ennek az egy vármegyének a területén több mint kétezerötszáz ember mészároltatott le.
Ámde Alsó-Fejér nem állt egyedül mérhetlen gyászával. A hová csak elért az oláhok keze, hasonló vérengzés folyt mindenütt.
Felső-Fejérmegyének csaknem valamennyi tisztviselője legyilkoltatott.
Küküllőmegye sem járt jobban. Itt Hosszuaszó, Szancsal, Szélkut, Dombó a borzalmas stácziók.
Zarándmegyében Buttyán prefekt bocsájtotta szárnyra prédaéhes martalóczait. A szorongatott magyarság Kőrösbányán, a megye akkori székhelyén gyült össze. A menekülők közt voltak a Brádyak is, egyik legelőkelőbb nemes családja Zarándnak. Itt akartak ők is a vihar elvonulásáig meghúzódni.
Október 22-én azonban a felkelők egy csapatja egész váratlanul a városra üt, a nemzetőrséget lefegyverzi, a menekülőknek pedig meghagyja, hogy térjenek otthonukba, nem lesz semmi bántódásuk. Többen el is indulnak.

Gábor Áron elsüti felszerelt első ágyuját.
A Brády-család, nehogy útközben rablótámadásnak legyen kitéve, még oltalomról is gondoskodik. Egyenesen a kőrösbányai román lelkészhez fordul, hogy kisérje el őket hazáig: a közel fekvő Brádra. A plébános, ki régi ismerőse a családnak, kelletlenül bár, de mégis meghajol a kérelem előtt. Október 25-én alkonyatkor kocsikon útra kelnek tehát. A karavánt ezek képezték: Brády András és neje; Brády János nejével és leányaival; Brády Pál, a felesége és féléves gyermeke; Brády Péter és Sándor; s végül a rokon Kriscsóry Ábrahámné a leányaival.
Mire felczihelődnek, egészen beesteledik. De alig érnek ki a város határából: már nyomukon a veszedelem. Ötven-hatvan tagból álló felkelőbanda, amely, ugy látszik, lesekedett reájuk, meglepi és körülfogja a védtelen utasokat. Zaj, lárma, dulakodás támad. Brády Jánosék kocsiját a megszilajodott lovak kiragadják a tömegből, s a Kőrösvize sekély medrén visszagázolnak velök a városba. A többiek elől azonban el van vágva minden út. A horkoló lovak zabláját vasmarku móczok fogják. Lehetetlen a menekülés. Kegyelemre megadják tehát magokat. A rablóbanda, diadalorditás közt, egész Váka alá megy a foglyokkal, itt aztán, tábort ütvén, minden fontolgatás nélkül agyonveri valamennyit. Még a boldogtalan pópának sem kegyelmeznek: tüzbe vetik. Pitymallatkor a község rétjén tizenkilencz áldozat fekszik vérbefagyva, köztük tizennégy a Brády-családból. A holttesteket egy gödörbe hányják, Brády Pálné szopós gyermekét azon elevenen. A szegény kis angyal panaszos nyöszörgése még sokáig kihallatszik a lazán hantolt sirgödörből.
Még ennél is irtózatosabb vérengzés szinhelye volt Algyógy, ahol nyolczvanöt embert, köztük Boncza ref. lelkészt mészárolták le az oláhok. Bokajban pedig harmincz magyar pusztult el a kannibálok lándzsái alatt.
Hátszegen „az oláh pap, – mint egy szemtanu irja, – a Sztrigy partján czölöpökhöz tizenöt magyart kötöztetett, aztán minden fogolylyal szemben egy-egy lándzsás oláhot állitott, akik parancsára a magyarok fejét kettéhasitották. A holttestek a vizbe hulltak.”
Torda-Aranyosmegyében csupán Gerend-Kereszturon több mint kétszáz magyart gyilkoltatott le Mikás. Kocsárd magyarsága, hatvan ember, az utolsó csecsszopóig, szintén egészen kiirtatott.
A II-ik határőr-ezred területén (most Besztercze-Naszódmegye) Urbán székhelye: Naszód volt az öldöklések középpontja. Maga Urbán biztatta a felkelőket a magyarok kipusztitására.
– Minden megölt románért öt magyarnak a fejét üttetem le, – igy szokott henczegni.
Nem csoda aztán, ha Naszódon úgyszólván nap-nap mellett lehetett látni oszlopokhoz kikötött úrinőket s előkelő férfiakat, kitéve a gyülevész tömeg legaljasabb szidalmainak. „A nők közül, – jegyzi föl egy menekült, – némelyeknek emlői, másoknak füleik, orruk levagdalva, s mindegyik gyalázatosan megnyirva.”
Ámde, ez az elvadult nép, amint láttuk, nem elégedett meg foglyainak egyszerü kivégzésével, hanem előzőleg rendszerint mindenféle kinzásoknak vetette őket alá. Irtózatos dolgok ezek! Egy darab a sötét középkor bünkrónikáiból. Kétségbevonhatlan okmányok ha nem igazolnák: nem hinnők, nem hihetnők, hogy a XIX-ik század delén Isten képmására alkotott teremtmények ennyire tudtak lealjasodni.
Rémes tetteikből, ime, csak egy-két példa:
Miske János Felső-Fejérmegye egyik érdemes albirájának tüzes dróttal sütötték ki a szemeit. Ekkor aztán arczczal a messze kéklő hegyek felé forditották, s igy gúnyolódának vele:

Turóczy Mózes, Gábor Áron ágyúöntőjének gyárvezetője.
(1893-iki arczképe.)
– No, kutya, látod-e az erdődet?
Kocsárdon, mint egy szemtanu beszéli, „az apát, anyát és gyermeket egymásra rakták és úgy döfték lándzsával keresztül. A fogak kiszedése, ujjak, fülek, orr levagdalása napirenden volt. Némelyeknek belét szakasztották ki, s a vonagló áldozat szájába tömték.”
Borbándon Baranyay Károly földbirtokos, nejének és leányának a szemeláttára fürészeltetett darabokra. A szerencsétlen áldozat fejét aztán karóra húzták, s Baranyaynénak mezitláb kellett azt egész Balázsfalváig vinni.
A dombói határban egy magyar utas került a czirkáló felkelők kezébe. A fogolynak lenyesték kezét-lábát, s aztán övig ásták a földbe. A szerencsétlen ember a legirtózatosabb kinok közt pusztult el.
Benedeken Szőlőssy Elek szolgabiró elevenen nyúzatott meg; Mégai órásmestert pedig megsütötték. Az áldozat husából a többi fogolynak enni kellett. Aki vonakodott: annak a bestiák erőszakkal tömték a szájába a megpörkölt húsdarabokat.
Borzasztó halállal múlt ki Doboli Zsigmond veresegyházi birtokos is. Hosszu vastag tűkkel, a minőket a gyapjuzsákok varrásánál szokásos használni, eladdig szurkálták, amig csak ki nem szenvedett. Agyonkinzásában főkép az oláh asszonyok fejtettek ki hóhéri müvészetet.
Még szörnyűbb módon végeztetett ki Rhédey gróf udvarbirája. A szerencsétlen embernek, – nevét nem jegyezte föl a krónika, – térden alól levágták mindakét lábát, s aztán gúny és szitok közt, a saját levágott lábával verték agyon.
Veress János hosszuteleki birtokos, nejével és három felnőtt gyermekével együtt a falujabéli oláhok által elfogatván, a pópa intézkedése folytán Balázsfalvára vala kisérendő. A rabcsalád, persze, kellő fedezettel, útnak is indittatott. Pókafalvánál azonban a csapat vezetőjének sátáni ötlete támad.
– Hó, megálljatok! – szól társaihoz. – Mondok valamit. Soh’ se fáradjunk mi ezekkel a nyomorultakkal egész Balázsfalváig, hanem csapjunk velük egy kis mulatságot. Kössük ki őket oda a dombra, aztán használjuk czéltábla gyanánt. Legalább kipróbáljuk a puskáinkat.
A terv tetszik, s legott hozzáfognak a kiviteléhez. A foglyok szétválasztatnak, s a közeli magaslaton mindegyik külön-külön fához erősittetik. És ezzel megindul a rémes játék. Először puskából lövöldöznek reájuk; majd lándzsáikat veszik elő s ezeket dobálják a szegény emberek vérező testébe. Ha egy-egy lövés vagy lándzsa talál: vad ujjongásban törnek ki, mitsem törődvén áldozataik szivfacsaró jajgatásával.
S ez a versengés csak a szerencsétlenek kimulásával ér véget. Ekkor aztán, mint akik kitünően mulattak, visszatérnek falujokba. Az öt holttest pedig ott marad a ragadozók prédájául.
De ne folytassuk… Hisz talán egy egész könyv sem volna elegendő ezeknek a vérfagyasztó iszonyatosságoknak az elmondására.
S a vérengzés, szerte egész Erdélyben, hónapokig tartott.
Hogy mennyi az áldozatok száma? Ki tudná azt ma már biztosan megállapitani! Hiszen egyedül Alsó-Fejérmegyében, mint már emlitők, néhány hét alatt 2500 ember mészároltatott le. Ehhez nincs hozzászámitva a Nagy-Enyed pusztulásakor – 1849. január 8-án – elvérzettek száma; pedig itt is több mint 400-an estek áldozatául Axente martalóczainak. Az abrudbányai hegyszakadékban szintén 2000 legyilkolt magyar aluszsza siri álmát.

A szászvárosi csata 1849. február 7-én.
(Egykoru kép.)
Ha mindezt összevetjük: az összes áldozatok száma, a legkisebb túlozás nélkül, bátran tehető tizezerre.
Balgaság volna azt hinni, hogy az oláh köznép csakis a maga vad ösztöneiből gázolt oly mámoros szilajsággal az embervérben. Nem; Janku, Axente, Prodán, Mikás, Bálinte, stb. fölbujtása folytán vetemedék ennyire. Ezek a hirhedt prefektek uszitották a müveletlen, nyers tömeget a magyar ellen; ők voltak a mészárlások főintézői.
Számos adat igazolja ezt.
Abrudbányán egy úriasszony, kit a móczok megöléssel fenyegettek, egyenesen Jankuhoz fordult oltalomért.
– Az istenre kérem, – igy esdekelt – szabaditson meg ebből a szörnyü helyzetből!
A „havasi király” eleintén úgy tett, mintha nem hallaná a könyörgést. Mikor azonban a nő hangos zokogásra fakad, hirtelen odalovagol a lándzsás móczok közzé, s reájok rivall:
– Elég volt már az öldöklésből!
Erre az egyik martalócz daczosan fölveti bozontos fejét s kihivólag ekként válaszol:
– Hát akkor miért eskettél meg minket a hegyek közt, hogy egyetlen magyarnak se kegyelmezzünk? Én bizony megtartom eskümet. Gyilkolni fogok, s gyilkolni fogunk mindnyájan.
Csaknem hasonló jellemző szóváltásról teszen emlitést a „Fekete Könyv” is. Hatvani őrnagy dandárának a lemészárlása után (1849. május 9.) Janku és Bálinte egy abrudbányai özvegyasszonynál vig lakomát csaptak. Borozás közben Janku egyszerre csak asztalhoz üti poharát, s elkomorult arczczal igy szól:
– Nem szabad több gyilkosságnak történni, már undorodom a vértől.
– Te szemét! – pattan fel erre Bálinte. – Örökké kár, hogy ilyen nagy hatalom van a kezedben; de még nagyobb kár, hogy éppen tégedet tettek közöttünk elsőnek.
– Már akárhogy van, – felel Janku, – de az én akaratommal nem szabad több gyilkosságnak történni.
– Ugy! – ugrik fel Bálinte az asztaltól. – Hát már elfeledted hogy mire esküdtünk Balázsfalván? Majd emlékedbe hozom. Arra esküdtünk, hogy még a méhmagzatot sem fogjuk kimélni, ha magyar.
Mi történt azután, nem tudni. Azt mondják, hogy Janku és Bálinte többé nem is beszéltek egymással.
Janku és büntársainak a háta mögött pedig a cs. kir. sorkatonaság állt. Láttuk, hogy Puchner az oláh légiókat, a 33-ik hadtest gyanánt, legfelsőbb engedelemmel a császári hadsereg keretébe illesztette. Az is köztudomásu, hogy minden felkelő csapathoz egy-egy cs. kir. tiszt osztatott szolgálattételre. És ezek a vitéz tiszturak, – igy: Schöndruck, Joanovics stb. – ugyancsak tevékeny részt vettek a harácsolásban.
Riebel őrnagy, a főhadparancsnokság képviseletében, rendes tagja volt a román forradalmi bizottságnak.
Urbán ezredes szinte tobzódott az omló magyar vérben. Naszód egy nagy vérpadhoz hasonlitott, ahol csaknem napirenden voltak a kivégzések.
Egy őszi napon marczona kinézésü oláh legény jelentkezik kihallgatásra Urbánnál. Bebocsájtják. A legény vérfoltos keszkenőbe takartan valami gömbölyü dolgot rejteget.
– Nos mi az? – kérdi tőle Urbán.
A legény a keszkenőből egy levágott emberfejet vesz ki, s üstökénél magasra emelve, igy válaszol:

Kufstein vára 1850-ben.
– A báró Huszár Zsigmond feje. Méltóságodnak hoztam ajándékba.
Az ezredes arcza nevetésre torzul.
– S hogy jutottál hozzá?
– Nála szolgáltam mint inas. Tegnapelőtt éjszaka rárohantam és megöltem, – válaszol a szörnyeteg bamba dicsekvéssel.
S Urbán, a helyett hogy vasraveretné, dicséretekkel halmozza el, dús borravalót ad neki; sőt később bátorsága jutalmául még valami biztosfélének nevezi ki.
Igy aztán elhihetjük, amit akkor széltiben beszéltek, hogy Urbán, jutalmak osztogatásával, maga ösztökélte az oláhokat a magyarirtásra. Különben van erre nézve bizonyiték is.
A preszákai szörnyü vérengzés alkalmával az egyik bányatiszt irgalomért esdett.
– Nem kegyelmezhetünk nektek, ti kutyák – szólt az egyik alvezér, – mert Puchner és Urbán azt parancsolták, hogy minden magyart irtsunk ki.
De hát az egész mozgalom megett ki állott? A választ megkapjuk a rideg tényekben.
Midőn a harcz lezajlott, mikor az önkény sötét éjszakája borult a nemzetre: mint aranyeső, úgy húllt a sok rendjel, kitüntetés, jutalom az olához közé. A magyarirtás volt az érdem fokmérője. Akiknek kezéhez a legtöbb vér tapadt: azok kapták a legfényesebb ordókat. Axente, valamennyi közt a legvérengzőbb, még külön nyugdijban is részesült. S a 630 frtnyi nyugdija ma is: 1895-ben, – az alkotmányos élet visszaállitásának 23-ik évében – a brassói magyar kir. adóhivatal utján rendesen kijár neki. Hej, nehéz az ilyen dolgokra fátyolt boritani!…
A prédaszomj átragadt a magyarországi román népre is. De a zendülés, a hatóságok ébersége folytán, itt még sem ölthetett olyan széles arányokat, mint túl a Királyhágón.
A mármarosmegyei oláhság, mely még kikeletkor „a király, haza és nemzet iránt,” hüséget fogad, már szeptember derekán forrongani kezd. Titkon gyülésezik, majd meg Urbán ezredessel lép összeköttetésbe, akinek utasitásaiból azt magyarázza ki, hogy „minden nadrágos ember fölakasztandó.” A mozgalom csakhamar nyilt lázadásban tör ki. A sóbányák komoly veszélyben forognak. A rakonczátlankodás Borsán éri el forrpontját, midőn az egybesereglett nép kijelenti, hogy a magyar kormány parancsai előtt többé nem hajol meg, hanem „a császárral és az erdélyi testvérekkel tart.” Végre is katonaságnak kell közbelépni. Péterfi András őrnagy, a honvédelmi bizottmány utasitására, okt. 28-án szigeti és szabolcsi nemzetőrökkel közéjük üt, s rövid harcz után szétszórja fészküket. A község a tüz martalékául esik, a főbb czinkosok pedig bitóra kerülnek.
Az erdélyi havasok közül átcsapó forradalmi ragály csakhamar megfertőztette Arad, Bihar, Temes megyék oláhajku lakosságát is, mely bandákká verődvén, hasonlókép rabolni kezdett. Fübis, Nagy-Remete, Tót-Várad, Konop, Soborsin, Zám stb. községben vér is folyt.
A jó példával, persze, ezen a vidéken is a pártütő katonaság ment elől. Rukowina báró temesvári parancsnok ugyanis egyenesen megtiltotta a népnek, hogy a megyei hatóság iránt engedelmességgel viseltessék. Ehelyett, Ambrózy Lajos báró, egykori adminisztrátor elnöksége alatt, valami bizottság-félét szervezett, s erre ruházta a polgári-hatalmat.
A honvédelmi bizottmány, végetvetendő e hatalmaskodásnak, erélyes intézkedésekhez nyúlt. A megye székhelyét Temesvárról Lugosra tette át, az Ambrózy-féle kényszer-hatóság tagjait pedig, törvényen kivül helyezvén, hazaárulóknak nyilatkoztatta ki. Egyúttal a zendülés gyors lefojtásáról is gondoskodott.

Erdőssy Ráfael, Bem tábori lelkésze.
Máriássy, ki Arad alól több izben rándult a vidék egyik-másik részébe, később pedig az erélyes Gál László szerencsésen el is oltják a keletkező tüzet. Arad és Bihar oláhsága november elején már ismét csöndes volt; a temesi azonban a császári hadsereg védőszárnyai alatt csaknem a háború végeig egyre garázdálkodott.
Kővárvidékén szinte kitört az oláh lázadás. Ezeket a szatmármegyei nemzetőrökkel, Katona Miklós őrnagy szedte ránczba.
E közben Erdély bérczei közt már dörögtek az ágyuk. Megkezdődött a rendszeres háború. Ámde, a magyarság a rettentő üldözés közepette annyira szétzilálódott, hogy képtelen vala erejének a kellő kifejtésére. Hiányzott a szervező kéz, mely egy egészszé tömöritse, hiányzott bátorsága, de hiányzott még a szükséges fegyver is. A kis honvédcsapat, Bethlen Gergely és Bánffy János vezetése alatt, elég fürgén mozgott ugyan; de gyönge ereje, mint szirten a hab, megtört a rémuralom ijesztő hatalmával szemben.
A szorongatott magyarság minden reménye tehát egyedül a székelyek harczkészségében összpontosult. Október közepén végre kimozdult a várva-várt haderő: négy dandárban, tizenkétezer ember. Daliás, bátor nép, amely, ha rátermett vezér áll az élén, keresztültör a poklokon is. Sajnos, ezúttal még nem volt ilyen kivánatos vezére.
A székely hadak útja diadallal kezdődött. Lázár Dénes előnyomuló dandára ugyanis mindjárt Radnótnál, – okt. 24-én – egy nagy, tizenkétezer főnyi oláh-táborra bukkan, melyet rövid mérkőzés után szétszór. Bő zsákmány és néhány száz fogoly a harcz jutalma.
A győzelem felvillanyozólag hat a székelységre. A sereg zöme most már bátor elszántsággal nyomul tovább, hogy a vérengzések egyik főrendezője: Urbán ellen vegye föl a tusát. A terv az, hogy Beczmann és Droschner egyesült erővel törjenek urbán főhadiszállására: Szász-Régenre.
A támadást október 31-én délelőtt tiz órakor Beczmann kezdte meg. Sárpatak mellett megütközvén Urbán előhadával. Heves küzdelem fejlik ki; de a székely-dandár rohama oly erős, hogy a császáriak végre is hátrálni kénytelenek. Délután megérkezik a Droschner harczvágyó dandára is.
A két csapat most már egyesülten üt Urbánra, aki a győzelem biztos reményében Vajda-Szent-Iván előtt három ágyuval és kétezer emberrel immár várja őket. Ámde, ezúttal is a székely fegyvereknek kedvez a hadiszerencse. A hetyke granicsár-ezredes elveszti a csatát, s ijedt serege zagyva futással menekül Szász-Régen felé. A győztes székely had, persze, a nyomában. A hajszának csak a leszálló éjszaka vet véget. Másnap, – november 1-jén – azonban megujitják az üldözést, s egész Szász-Régenig nyomulnak előre. Szász-Régen falai közt ekkor már egyetlen katona sincs. Tovább futottak. Berzenczey nemzeti kormánybiztos, ki a sereggel utazott, megadásra szólitja fel a szászokat. Tegyék le a fegyvert, lássák el huszonnégyórai élelmmel a székely sereget, s végül hódoljanak meg a magyar kormány előtt. Ezek a föltételei.

Az oroszok által felgyujtott Losoncz városa a leégés után.
(Egykoru kép.)
A szászok, bizva abban, hogy Urbán visszafordul és fölszabaditja őket, időhaladék okából húzni-halasztani kezdik az alkudozást. Már estve van, s még mindig csak az előtanácskozásnál tartanak. A székely-tábor, amely napok óta úgyszólván étlen-szomjan csatározik, a roszakaratu huzavona miatt zúgolódni kezd. Erre Berzenczey, az álnok szász atyafiak megfenyitéseül, elrendeli Régen kirablását. Az éhes székely katonaság haragos dühhel tör a városra, s bizony nem kimél semmit. A harácsolás közben, állitólag egy pék vigyázatlansága következtében, a város kigyúl, s nagyrésze porrá ég.
Ezzel valami csodálatos, maig is kimagyarázhatlan fordulat állott be a székely nép kedélyvilágában. Lobogó lelkesedése, szilaj harczivágya, mintha hideg vizzel öntötték volna le, egyszerre kialudt. Nem akart semmi áron tovább harczolni. Azt mondta, rosz az élelmezés, rosz a vezérlet, rosz a puska, rosz minden; ő megy haza. Sem szép szó, sem fenyegetés nem használ. A tábor bomlásnak indul. Egyik csapat a másik után, némely zsákmánynyal megrakodva, siet vissza bérczei közé. A gyönyörü sereg, reménye és büszkesége Erdélynek, néhány nap alatt kétezer főre olvad. Ezek is kedvetlenek, látszik elborult arczukon, hogy jobb szeretnének társaik után menni. A tábor maradékával Sombori Marosvásárhelyre huzódik.
A bomlás hirére az ellenség haditerve azonnal megváltozik. Most már a császáriak lépnek fel támadólag. Gedeon József altábornagy tizenkét ágyuval s négyezer emberrel legott Marosvásárhely alatt terem, s november 5-én megrohanja a székelyeket. Roppant zavar, szörnyü ijedelem támad. A vezérek, fölhagyván minden reménynyel, nem akarnak túlnyomó császári hadsereg ellen harczolni. Maga Berzenczey, támogatva Gál Sándor tábornoki főnök által, áll a csapatok élére. Mindhiába. A fegyelmezetlen székely katonaság, mintha csak alkalomra várt volna, az első ágyudördülésre futásnak ered, s meg sem áll hazáig.
A székely-tábor most már csakugyan végleg szétzüllött. Nem maradt belőle egyéb, mint néhány sebesült és sok-sok keserüség. Berzenczey népszerüsége odalett. A boldogtalan ember, akit néhány hét előtt még egész Erdély a tenyerén hordozott, a székely tisztek haragja elől menekülni kénytelen. Többnapi bujdoklás után Galiczián keresztül juthatott csak Budapestre. A székelytábor kudarcza később a nemzetgyülésen is szóba került, amely alkalommal Berzenczey hosszabb beszédben, nagy elkeseredés közt védekezett a vádak ellen.

Vasasnémet-tisztnek a kardja.
„… Három hétig – igy szól a többi közt, – 40 ezer embert kontóra kellett tartanunk, úgy mint Jellasics. Ugyan nem volt két töltésünk se, de azért Szász-Régen alá is elmentünk, nem kevés ütközettel és Urbán seregét szétvertük. És ekkor a szász nemzet kiköltözött a várostól, kijött előnkbe néhány rabember és néhány szenátor és kérdezték mit akarunk. Mit azt feleltük, hogy tartsanak ki bennünket 24 óráig és kapituláljanak. A seregnek nem volt zsoldja. Méltóztattak a szász-régenieknek az erdőbe menni és 24 óráig a legénység éhen-szomjan fizetés nélkül ott ült, béketürve Szász-Régen alatt, akkor egy szász és egy oláh boltos felgyujták a várost. Udvarhelyről jön levél, hogy meg van támadva. Ekkor a fegyelemnek vége van, a kormánybiztosok rendelkeznek, de rendelkezéseik kontramandáltattak…”
A székely-tábor feloszlásával a magyarság ismét védelem nélkül maradt. Erdély éjszak-nyugati részén Kolozsvár körül volt még egy maroknyi honvédcsapat Baldacci Manó ezredes vezetése alatt.
A császáriak, kiknek ereje Wardener tábornok galicziai seregével tetemesen szaporodott, most ennek a kis honvédcsapatnak megsemmisitését tüzték ki czélul. Három hadoszlopban, három oldalról nyomultak Kolozsvár ellen. A főerő Besztercze felől, egy másik hadoszlop Gyula-Fehérvárról, a harmadik pedig, melynek zömét az oláh népfelkelés képezte, a Havasok aljáról. Az egész támadó had körülbelől 8000 főből állott, a fővezérletet maga Wardener báró vitte.
Kolozsvár körül a vasgyürü napról-napra szükebb lett. Enyed, Torda, Deés, Szamosujvár egymásután estek el. Baldacci kétszer is tett gyönge kisérletet az ellenség föltartóztatására, de eredménytelenül. Amilyen kitünő hadszervező volt, olyan rossz vezér.
November 16-án az egyesült császári seregek már Kolozsvár előtt állottak.
Az ellenség előnyomulásáról, – irja Kőváry László, – november 16-án délben terjedt el Kolozsvárott a hir. Délután a magyarság a harcztérre szólittatott Kolozsvár és Szamosfalva közzé. De vajmi csekély volt ez a védősereg. Az egész: a XI-ik honvédzászlóaljból, egy osztály Kossuth-huszárból és egy háromfontos ágyú-ütegből állott. A sereg zöme még alig szagolt puskaport. Kolozsvár nemzetőrsége nem jöhetett számitásba, mert az egész város talpon volt ugyan, de elkeseredésében forrongott. Senki sem tudta, mi legyen a teendő. A konzervativek a föladás mellett, a radikálisok az ellentállásról szónokoltak. A városi magistratus és a haditanács pedig egész nap ülésezett, de megállapodásra nem tudott jutni.
Alkonyatkor már hallani lehetett a közeledő császáriak dobpergését. Erre még nagyobb lőn a zavar és az ingerültség. Ezernyi ezer ember nyüzsgött az utczákon, hangosan követelve, hogy védessék meg a város. Groisz Gusztáv főbiróra, ki a városháza erkélyéről a föladás mellett beszélt, rálőttek. Szerencséjére, a golyó nem találta. Baldacci bárót árulás gyanuja miatt, elfogta a haragvó tömeg, s a városházára vitte. A megcsufolt vezér Mikes Kelemen közbenjárására csak nagynehezen szabadulhatott ki fogságából. A zürzavart még növelte Szamosfalva égése. Sokan azt hitték, hogy a város gyúlt ki.
Este hét órakor az a váratlan hir terjed el, hogy a XI-ik zászlóalj Szamosfalva mellett vakmerő szuronyrohammal visszaverte az ellenséget. Leirhatlan az öröm. De az egész csak egy pillanatig tart. Nyomon követi a keserü csalódás. Igaz, Urban meghátrált, de csak azért, hogy haderejét a végső támadásra összpontositsa. Alig egy fél óra mulva, Daun gróf őrnagy, a Párma-ezreddel már a czukorgyár mellett tünik fel, s tábort ütvén, őrtüzeket gyújt. A haditanács erre annyira megrémül, hogy lemond minden ellenállásról, s a város föladását határozza el. Gróf Mikó Imre és Groisz Gusztáv nyomban, még azon éjjel az ellenséges táborba mennek, s Válaszuton fölkeresik Wardener tábornokot, hogy vele a város meghódolása iránt alkudozásba bocsájtkozzanak. November 17-én virradatkor végre aláiratik az egyesség, mely a következő:
Egyezmény.
Kolozsvár szabad királyi város lakosai és a felső-erdélyi cs. kir. hadsereg közt, mely ez utóbbi parancsnokának Apahidán 1848 november 16-án délután két órakor kelt felszólítására és az 1848 november 17-én reggel négy órakor kelt ellennyilatkozat mellett köttetett.
1. A nemzetőrség leteszi a fegyvereit és ideiglenes megőrzés végett a cs. kir. hadseregnek adja át, meghagyatván a törvény értelmében az a joga, hogy, ha a nyugalom és a rend (melyet eddig a nemzetőrség nem veszélyeztetett) helyre áll, ujra szervezkedhessék s igy visszakapja fegyvereit.
2. Hadi járandóságról ezuttal nincsen szó, mert annak kivetése teljesen Puchner báró altábornagy, parancsnokoló tábornoktól függ.
3. A városba bevonult cs. kir. csapatok ellátása, mint eddig, a törvényesen előirt módon történik.
4. A lefegyverzett és fogva tartott cs. kir. csapatok szabadlábra helyeztessenek; s ha ez még nem történt volna meg, ez iránt haladéktalanul intézkedjenek. Ezek, valamint a fegyverrel ellátott cs. kir. csapatok a Szamosfalva felől jövő hadtest elébe mennek s ezzel együtt vonulnak be a városba.
5. A rendről s a vagyon és személybiztosságról az alulirt parancsnokok kezeskednek; minden rablási kisérlet ellen katonai erővel lépnek föl és a bűnösöket átadják a törvénynek.
6. A cs. kir. csapatokon kivül semmiféle más katonaság nem türetik a városban és annak környékén; s ha ilyenre akadnának, ellenségnek tekintik és ehhez képest bánnak el vele.
7. A városba és annak határába csakis cs. kir. csapatok vonulnak be.
Mind ennek hiteléül két, sajátkezüleg aláirt, irat-példányt állítottunk ki.
Kelt Válaszuton, 1848 november 17-én.
Gróf Mikó Imre s. k.Báró Wardener Ágost s. k.
Grois Gusztáv s. k.Urbán s. k.
Kolozsvár városbirái.alezredes, a 2-ik román ezred parancsnoka.
Másnap, október 18-án Erdély fővárosa már az ostromállapot vasvesszeje alatt nyög. Három embernek tilos az utczán megállani. A közhelyeket becsukják. A katonaság házról-házra jár és fegyverek után kutat. Elfogatások napirenden.
Emellett elkezdődik a harácsolás is. Az arany és ezüstnemü, amit az erdélyi magyarság oly nagy áldozatkészséggel a hon védelmére gyüjtött, Urbán kapzsi kezébe kerül. De ez mind kevés. Ezenfelül még 210.000 pfrtnyi hadisarczot is vet a városra.
A szerencsétlenség okairól az ottani események egyik közvetlen szemlélője, a keserüség hangján igy emlékezik meg:
„… Erdély eleste – ugymond, rendszeresen vitetett keresztül. Mikor Gyulafhérvárat, Erdély egyetlen erősségét, hol nagymennyiségü ágyu s mindennemü hadiszer létezett, Vay nem igyekezett a nemzetnek biztositani; – holott augusztusban a sorkatonaság az ő teljes rendelkezése alatt állott s engedelmeskedésének nem egy jelét adta. Minek következése az lőn, hogy a vár oláh határőrkatonasággal rakatott meg, ágyuinkkal a vár ellenünk erősittetett meg, de sőt megerősittettek a szász városok is, az ellenség keletkező táborai pedig fölszereltettek; – mikor továbbá semmi sem tétetett arra, hogy az Erdélyben tanyázó sorkatonaság a nemzetnek megnyeressék, valamint igen kevés arra, hogy honvéd seregünk minél nagyobb számban és lehetőleg gyorsan állittassék ki; – és mikor a szász-oláh Komité bujtogatása, az oláhok roppant tömegekben való felkelése, Urbán izgatása és az oláh és magyar községekhez küldözött rendeletei, újonczok szedése és a sárgafekete zászló alá holnapokon át folytatott felesketése, – mikor mindezek történtek s türettek a mi szinleges jóbarátaink által, kik ügyeinket kezelték, szintúgy mint dühös ellenségeink által nyiltan kovácsoltattak a mennykövek a borzasztó kitörésre, Erdély jobbérzésü fiainak s általában a magyar elem nagyobb részének kiölésére. Magok azon urak, kik minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást nem engedtek, – ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt habár akaratlanul is, az ellenség kezére. Kormánybiztosok, kiküldve a miniszteriumtól, nem hiányzottak ugyan. De ők nem szerettek ott mulatni, hol a veszély mutatkozott; minek az lett a következménye, hogy a mint nőtt a veszély, azon mértékben nőtt részükről a rendetlenség és fogyott az önbizalom. A kormánybiztosok a sereg összeállitásán eléggé nem müködvén, semmit sem tettek. A mit tettek, abban sem volt köszönet; müködéseikben nem volt semmi rend, semmi határozottság. Azt sem tudták, mit akarnak; mert nem tudták, mit akar az ellenség. Nem tudtak kémeket tartani. Az ellenség mindezt jól tudta…”
Súlyos vádak, s nem éppen alapnélküliek. Kétségtelen, hogy idején foganatositott intézedésekkel az oláh-vérengzések legnagyobbrésze megakadályozható lett volna. Ámde, viszont az is kétségtelen, hogy az ottani magyarság sem fejtette ki kellő módon erélyét. Hiszen csaknem ellenállás nélkül, csüggeteg megadással, mintha megbabonázták volna, engedte magát a mészárszékekre hurczolni.
A becsületes igyekezetü, de gyönge Vay nem sokára fölmentetett állásától. Baldacci ellen pedig vizsgálatot inditott a kormány.
De hát mindez nem akadályozhatta meg többé a katasztrófát. Erdély fölött összecsaptak a vész eltemető hullámai.
A maroknyi honvédsereg, megtörve, szárnyaszegetten mint a sebzett madár, Csucsáig vonult. Egész Erdélyben, már csak itt ezen a határszéli rejtett ponton lobogott még a trikolor.
Úgy tetszett, mintha csakugyan elfordult volna az Isten Erdély honalkotó népétől.
De nem. Segitő kegyelmét nem vonta meg tőle. A megpróbáltatás véget ér. Megmozdul Gábor Áron, az ágyúöntő hős; aztán jön Bem, a lánglelkü vezér. A székelyek szivébe uj erőt önt, a magyarság karját megaczélozza.
És Erdély borús egén ujra fölragyog a dicsőség fényszóró napja.
 

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages