II. A régi átok.
II. A régi átok.
A kápolnai ütközet. – Udvarnoky lekonczolása. – Görgei felmondja Dembinszkinek az engedelmességet. – A tiszafüredi zendülés, Dembinszki megbuktatása. – Az összbirodalmi alkotmányterv. – Kossuth a tiszafüredi táborban. – Hadi tanácsok. – Vetter mint ideiglenes főparancsnok. – Kossuth és Görgei kibékülése. – A szolnoki győzelem. – A magyar érdemjelek. – Beniczky Lajos losonczi hőstette. – Ármánykodások Vetter ellen. – Vetter megbetegedvén, az ideiglenes főparancsnok Görgei lesz. – Változások a seregnél …
A régi átok… Vajjon hová fejlődött volna a magyar, e letünő ezredév alatt, vitézségének és szabadságszeretetének nagy erényeivel, ha összetart? Mivé izmosult volna? Ma már talán Európa fölött uralkodnék. De hát a régi átok: a viszály …
„A magyarokat szabadjára kell engedni; mihelyest jó dolguk van: úgyis tüstént összevesznek, s egymással czivódván, nem törődnek országuk sorsával.” – Igy szól egy osztrák államférfi.
Beh jól ismerte ez az államférfi hibáinkat. Tény, hogy külerő sohasem tudott győzedelmeskedni fölöttünk, csakis a belviszály. Tatár, török, német ezzel hajtott igába.
A veszélyben, igaz, összefogunk; sorscsapás ha ér: együtt kesergünk; de mihelyest derülni kezd: vége a testvéri ölelkezésnek. Mint a tavasz verőfényében a kigyó, innen is, onnan is csakhamar előcsúszik az irigykedés, a gyanu és megzsibbasztja a nemzet életerejét.
Igy volt mostan is. Még a távol ködében a végczél, még csak néhány győzelem koszorúzza fegyvereinket, – és im, máris fejünkre száll a régi átok. Elég egy biráló megjegyzés, hogy a bajtárs elforduljon bajtársától. Damjanich neheztel Vetter tábornokra, Aulich Kmettyre, Vécsey Damjanichra, Perczel Görgeire; s így sorban: egyik a másikra. S a czivódók közepette csaknem tehetetlenül ott áll az ideges Dembinszki.
Mikor alvezéreink Miskolcz körül kezdenek gyülekezni: nem a régi lelkesedés jön velök, hanem a harag. A békepárt pedig Debreczenből két kézzel szórja közéjök a viszály magvait. Még szerencse, hogy maga a harczos nép illetetlen marad, hogy becsületes hű szivében nem tud gyökeret verni a konkoly.
Az egyenetlenség főintézője, természetesen, Görgei.
Mihelyt Miskolczra ér, rögtön hozzáfog az aknamunkához. Tervének mindenekelőtt Klapkát nyeri meg, aki ez időtájt Harsányban táborozott. „Klapka, – irja Mészáros emlékirataiban, – minden este Miskolczra rándult, hogy Görgeivel tanácskozzék. Ezekre a titkos összejövetelekre Szemere figyelmeztette is Dembinszkit.”
Aztán jön a többi parancsnok megpuhitása. Könnyen megy a dolog; hisz bármennyire versengnek is egymással, Dembinszki megbuktatásának óhajában alig van köztük nézetkülönbség. Sőt, még a távolabb álló törzstisztek is az ellenszenv bizonyos nemével fordulnak el Dembinszkitől. Sérti magyar büszkeségüket, hogy a nemzet szabadságharczában egy jövevény a fővezér.
Kossuth ez aknamunkáról még mit sem tud. Hisz ujév óta alig mozdult Debreczenből. Az államkormányzás és a seregszervezés ezernyi ezer gondja nehezül vállaira. Tudomása van ugyan a Görgei napiparancsáról, de abban a hitben él, hogy a makacsfejü ember lassanként majd csak hozzátörődik Dembinszkihez. S épp ezért a személyes közbelépés helyett, leginkább irásban intézkedik. Főleg Dembinszkit árasztja el utbaigazitó s fölvilágositó tanácsaival. Február 21-én ismét egy hoszszabb levelet intéz hozzája.
A hadműveleteket – így szól egyebek közt e levelében, – az Ön belátására bizva, csak arra szoritkozom, hogy az altábornagy urat ismételve sürgősen fölkérem, miszerint azon a ponton, amelyen legbiztosabbnak hiszi a sikert, nyujtsa mielőbb egy nyert csata eredményét a szegény hazának, mert az ídő sürget és az ellenség ídőt nyer, hogy hadműveleteit keresztül vigye, melyek minket csapásról-csapásra tönkre fognak tenni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha mi az ellenséget működni engedjük és positióinkat megtartva, csak védekezünk, nem látok semmi lehető eredményt, kivált miután időveszteség folytán az ellenség egymásra előnyöket vív ki, melyek minket haderőink szétforgácsolására kényszerítenek. Igy például Szeged fenyegettetése arra kényszerített minket, hogy Damjanichtól 3000 embert küldjünk oda, s igy ezek hiába tették meg az utat Versecztől Szentesig és hiába üritenék ki a Bánságot.
A komáromi Klapka-szobor.
– Róna József szobormintája után. –
Azért még egyszer kérem, igen tisztelt altábornagy úr, verje meg már valahol az ellenséget és támadjon időhaladék nélkül.
Az összes tiszai hadtestek közül Asbóth hadosztálya az egyetlen, mely nem rendeltetett Önnek alá. Mert ezt a hadosztályt tartaléknak akarjuk használni, hogy mégis legyen valami, amiből segitséget lehet küldeni oda, ahol erre szükség van, anélkül, hogy Öntől el kellene valamit venni és hadműveleteit csorbitani.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szolnoki hirek szerint az ellenség a következőleg áll:
Szolnok.
| 5 vadászzászlóalj (jó) | 850 ember |
| 4 zászlóalj határőr (gyönge) | 3600 ember |
| Ferencz József-dragonyos | 800 ember |
| 2 osztály Jellasich-huszár | 400 ember 12 ágyu. |
Abonyban.
| Gyalogság és lovasság | 1500 ember, 12 ágyu |
| Czegléden a gyalogság zöme | 4500 ember 40 ágyu |
Wallmod- és Hardegg-vértesek,
| mint portyázó csapat Kőrös és Kecskemét körül | 1400 ember |
| Egy lovas üteg | 8 ágyu |
| Összesen tehát: | 13,050 ember 72 ágyu. |
Legalább igy irja Vécsey tábornok.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Valódi szerencsétlenség, hogy seregünk létszámát pontosan nem tudni. En Görgeit egyedül oly erősnek tartom, mint Schlick, Schulczig és Simunich együttvéve, de ő a miniszteriumhoz egy kimutatást küld 19,000 emberről, s önnek pedig azt irja, hogy alig van 15,000 embere. Már most melyik az igaz?
Klapkát haszontalan menetéért és lassu előnyomulásáért kérdőre vontam. Ő azt mondja, hogy neki csak egy dandára volt, az ő hadteste nem volt Kassán; azt mondja, azért ment olyan lassan, mert a tábornagy úr neki csak demonstrativ és nem valódi üldözést parancsolt, daczára, hogy ő ez utóbbi nézeten volt.
Ha Görgei megteszi kötelességét, nem aggódom az egyesülés miatt; mert ő elég erős arra, hogy az ellenséget megverje, kivált ha Ön is támogatni fogja …
Ennek a levélnek főkép az a két pontja érdekes, amelyben Görgeiről szól Kossuth.
Egy helyütt, mint látjuk, arról panaszkodik, hogy a sereg létszáma nem tudható. „Görgeit, – irja, – egyedül oly erősnek tartom, mint Schlick, Schulzig és Simunich, együttvéve; de ő a miniszteriumhoz egy kimutatást küld 19,000 emberről, s önnek azt irja, hogy alig van 15,000 embere. Már most melyik igaz?”
Tehát ugyanegy dologról ugyanegy időben kétféle jelentés. Ebből is látszik, hogy Görgei nem volt őszinte jellemű ember; sőt, ha érdekei úgy kivánták, föllebbvalóinak a megtévesztésétől sem riadt vissza.
Mindazonáltal Kossuth, ámbátor sorai közt ott lappang a gyanu, még egyre bizik a pártos vezér megtérésében. „Ha Görgei megteszi kötelességét, – irja alább, – nem aggódom. Hiszen elég erős arra, hogy megverje az ellenséget.”
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Ha megteszi kötelességét … De, a történtek után, remélhető-e, hogy kötelességtudása erősebb bosszuérzeténél? Vajjon remélhető-e?
Aztán, hisz tapasztaltuk, Dembinszki sem az a férfiú, aki maga iránt rokonszenvet tudna ébreszteni. Dölyfös és modortalan. Ugy teszvesz, mintha alvezérei nem is léteznének. Seregosztályaikról önkényüleg intézkedik, anélkül, hogy szóra érdemesítené őket. Igaz, mint fővezérnek, ehhez joga volt; ám az ilyesféle talán még sem fér meg a bajtársi viszonynyal, de a hadvezetés egyöntetüségével sem. Hiszen a hadtestparancsnoknak csak tudnia kell, hol és merre járnak a csapatjai.
Jóformán még ki sem mozdult Görgei Kassáról: máris jön a fővezéri parancs, még pedig egyenesen Aulich ezredeshez, hogy dandárával Szent-Péterre vonuljon. Aulich engedelmeskedik, de a rendelkezésről jelentést tesz Görgeinek.
Im, a várva-várt alkalom a „lengyel” kikezdésére. Görgei egy perczig sem tétováz. Nyomban asztalhoz ül, s éleshangú levelet ir Dembinszkinek. Mint a kormány által kinevezett hadtestparancsnok, – ugymond, – tiltakozik az eféle beavatkozás ellen, mert ha ez tovább is igy megy, a sereg élelmezéseért nem vállalhat felelősséget.
Csakhamar küldi a másik szemrehányó átiratot is. „Hadtestem összes podgyásza, – panaszolja Görgei, – veszélyben forog, s Tokajnál valószinüleg már az ellenség kezébe került. Imhol a szomorú eredménye a tábornagy úr parancsának, amely Kassa azonnali kiürítésére vonatkozott. Sajnálom, de az ügyről kénytelen vagyok a kormánynak is jelentést tenni.”
Dembinszki – a főhadiszállás ekkor Miskolczon volt, – bősz haragra lobban. Épp felelni készül a vádaskodó levélre, midőn nyilik az ajtó, s Bayer kiséretében Görgei lép a szobába.
Ez volt – febr. 22-én történt, – a két gyülölködő férfiú legelső találkozása. Görgei köszön, s bemutatja magát.
– Én Görgei tábornok vagyok! – szól hideg, kimért udvariassággal.
Dembinszki meglepetve tekint föl. Aztán, mintha kigyó csipte volna meg, felugrik az íróasztala mellől, Görgeihez rohan, s toporzékoló dühhel ront neki.
– Mit akar ön Debreczenbe küldött jelentésével? Tanácsot akar tán onnan kérni, hogy miként juthasson podgyászához? Vagy pedig engem akar bevádolni? Ez utóbbi esetben, ha van önben becsületérzés, jelentéséhez hozzá kell adnia azt is, hogy én önnek a Tisza-Füred felé vezető útat tanácsoltam. Az osztrákok által minden oldalról szorongattatva, még nagyobb bajba akarjuk egymást sodorni viszályok és féltékenykedések által? Higyje el nekem, én követtem el, igaz, a politikában botlásokat, de katonai téren soha. Ne igyekezzék tehát e tekintetben bennem hibát keresni, mert ez nem sikerül önnek. Ha megmentettem hadtestét, podgyászára csak vigyázhat.
Görgei gúnyos, megvető mosolylyal hallgatja a harag e szilaj kitörését. Meg sem mozdul, csak keze csúszik a kard markolatához.
– Tett ön valamit podgyászának a biztosítására? – kérdezi Dembinszki némileg csillapodva.
Görgei vállat von.
– Mit tehettem volna?
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményébén.)
– Ugy! Hát erről is én gondoskodjam? Inditson azonnál hatszáz huszárt Tokaj felé. Talán még nem késő.
– Látom, hogy a tábornagy úr most nagyon ingerült, majd máskor végezünk, – veti oda Görgei, s ezzel távozik. Arcza nyugodt; de szemeiben a boszu sötét villámai czikkáznak: „majd máskor végezünk!”
Alig egynegyed óra múltán jön vissza Bayer, s a Görgei megbizásából, ezer bocsánatkérés közt jelenti, hogy a podgyász még sincs olyan nagy veszélyben, mint eleinte hitték; a Miskolcz felé vonuló Kmetty valószinűleg megmentette. Ily viszonyok közt jelentéstételről természetesen szó sincs; Görgei semmiféle panaszos levelet nem küldött Debreczenbe, s nem is fog küldeni.
… „Mire való volt tehát az a nagy zaj? – kérdi Dembinszki emlékiratában. – Minő kicsinynek és semmiskedőnek tünt fel előttem e pillanatban Görgei jelleme! Görgei megemlékezik erről az esetről – igy szól tovább, – emlékiratában is; ugy teszi magát, mintha ingerültségem okát nem értette volna. Ő azt a hadtestéhez intézett napiparancsban keresé. De én vajmi kevés értéket helyezek arra, amit Görgei mond. Mert a mint én azt a férfiut később kiismertem, tudom, hogy alig van egy második ember, aki a képmutatás és a tények elferdítése művészetében oly virtouzitást fejtett volna ki, mint éppen ő …”
A bosszú és az önhittség ily ujjhúzásai közepett, persze, lanyhán folyt az összpontosítás. Seregeink szétszórva, a rossz élelmezés miatt kedvetlenűl, immár napok óta Miskolcz és Eger közt ődöngtek.
Kossuth, mintha tűkön állna, egyik sürgető levelet a másik után intézi Dembinszkihez, hogy az istenért támadjon már, hisz múlik az idő. „Kérve kérem altábornagy ur, – irja febr. 18-án – verje már meg valahol az ellenséget.”
Erre Dembinszki föltárja Kossuth előtt a helyzetet. „A késlekedésnek – ugymond – nem én vagyok az oka, hanem Görgei, aki kötekedéseivel ujabb, meg ujabb akadályokat gördít tervem kivitele elé.”
Kossuth azonnal válaszol neki: „Sajnálattal tapasztalom, – igy ír a többi közt – hogy engedetlenségről panaszkodik. Ezt semmiesetre se tűrje; állítson mindenkit a haditörvényszék elé, aki engedetlennek mutatkozik. Az engedetlenség lázadás, erre pedig halál van kimondva. Ha ön efelől nem irhat nekem semmi megnyugtatót, magam fogok a hadsereghez menni, hogy a nemzet nevében megszilárdítsam a fegyelmet.”
De azért a fegyelem csak nem akar megszilárdúlni, a zsibbasztó tétovázás egyre tart. Végre is maga az ellenség kényszeríti Dembinszkit a határozottabb cselekvésre.
Schlick, ez a bátor és ügyes félszemű tábornok, az ösztökélő. Schlick ugyanis, mihelyt túl van a veszedelmen, ismét a támadás terére lép. Azt hiszi, hogy Miskolcz vidékén egyedül csakis a Klapka-féle hadtest tanyáz, amelyet, ha két tűz közzé szoríttatnék, könnyen meg lehetne semmisíteni. Ir tehát Windischgrätznek, hogy nyomuljon Gyöngyös felé, azalatt ő majd Rimaszombat felől támad. Windischgrätz febr. 23-án kimozdúl ugyan a fővárosból, de figyelmezteti Schlicket, hogy megérkezéséig óvakodjék minden kihivástól; majd együttesen fognak támadni. Hanem az önfejü Schlick nem hallgat az intő szóra, s seregének zömével Putnok felé tör. Dembinszki megretten, s sietve Szent-Péternél összevonja csapatjait. Mikor Schlick észreveszi, hogy Klapka nincs egyedül: kitér a komolyabb összecsapás elől, s ujolag Rimaszombat felé húzódik. De azért nem tágít, s csak Windischgrätz megérkezésére vár, hogy ujolag támadhasson.
Ez a fenyegető veszély Dembinszkit is gyorsabb cselekvésre készti. Legott parancsot ad, hogy összes hadcsapatai a Tarnához vonúljanak.
Pünkösdi Gergely, honvédőrnagy, Bem hadsegédje.
(Egykoru arczkép után.)
A Tarna kisebb folyó; a Mátra rengetegei közt fakad, keresztülfut csaknem egész Hevesmegyén, s a Zagyvába ömlik. Maga a folyócska másodrendű, hanem a festői vidék, amelyen, mint egy ezüstpikkelyes kigyó átkanyarog, rendkivűl alkalmatos egy nagyobb ütközetre. Mindkét oldalán halomsor, itt-ott erdő, közbe-közbe szép virágzó falu: Sirok, Verpelét, Kápolna, Kál, Erk stb. Két helyütt is keresztül vág rajta az országút. Fenn, Siroknál, meredek hegyek közt; aztán leljebb: Verpelétnél, amely Egerből Gyöngyösön át Pestnek vezet.
Dembinszki, innen: a Tarna-folyó völgyéből akarta támadó hadjáratát megkezdeni. Február 23-án érkezett meg a Guyon-hadosztály Miskolczra; Pöltenberg és Aulich hadosztályai Mezőkövesd felé nyomúltak, a Schultz-dandár Mezőkövesden át Egerbe; Klapkának pedig Maklárt kellett megszállni. Görgei, a Kmetty hadosztályával szintén Eger felé indíttatott.
Hadaink e fölvonulása alkalmával Dembinszki és Görgei között megint összekoczczanás történt. Dembinszki ugyanis átüzent Görgeinek, hogy a tiszafüredi hidfő védelmére engedjen át tizenhat ágyút. Görgeiben föltámad a kevély dacz, s ujolag nem akar engedelmeskedni. Azt válaszolja, hogy az ágyúkat nem engedheti át, mert azok a kormány által reábizott hadtest kiegészítő részét képezik. Egyuttal kérdi: voltakép mi okból menesztetik az ő hadteste Eger felé?
Dembinszki ezuttal némileg mérsékli magát. „Nem szokásom – igyen válaszol – tetteim indokát alantosaimnak kifejteni, legkevésbé irásbelileg. Ezuttal azonban kivételt teszek, s arra kérem, hogy f. hó 24-én este jelenjék meg Mezőkövesden, a hol főhadiszállásomat fogom felütni, itt aztán megtudhatja a többit.”
E viszály közben jön meg a Kossuth ujabb sürgető levele. Csaknem ideges már a türelmetlenségtől.
… „Tehát ujra semmi ütközet és már 23-ika van! – igy ki ált fel. – Igazán, már kezdem elveszteni bizalmamat igazságos ügyünk szerencsés kimenetele iránt. Az időveszteség megöl minket. A fegyelmetlenség elharapózik. Egy siker több fegyelmet hoz létre, mint egy heti organizáczió. Örvendek, hogy Görgei hadseregével az egyesülés végre-valahára megtörtént. Most már nincs akadály a támadás megkezdésére, s kérem azt időhaladék nélkül”…
Dembinszkire, úgy látszik, csillapító hatással volt ez a jogosult szemrehányás, mert másnap, midőn Görgei nála megjelenik, szokatlanul nyugodtan viselkedik. Hidegen, de dicséretes önmérséklettel körvonalozza haditervét.
– Windischgrätz, – úgymond, – mint megbizható kémeimtől tudom, hadseregének zömével immár elindult Pestről. Valószinüleg Debreczen felé akar nyomulni. Előnyomulását természetesen mindenkép meg kell akadályoznunk. Én ezt az által vélem elérhetőnek, ha Schlicket megtámadjuk, s igy Windischgrätz arra kényszerittetik, hogy alvezérének a segélyére jöjjön. Ekkor aztán Windischgrätz ellen fordulunk. A főtámadással egyidejüleg azonban tüntetésnek is kell történni. Damjanich és Vécsey egyesülendő seregei Czibakházánál átkelnek a Tiszán, támadást intézve a Szolnok vidékén portyázó Jellasich serege ellen, s aztán a vasútvonal mentén haladva, összeköttetésbe lépnek velünk. Ezzel a tüntetéssel az a czélom, hogy Windischgrätz figyelme eltereltessék a főtámadástól, s ezáltal is megkönnyitsem itteni győzelmünket. Erősen hiszem, hogy a terv sikerül, s döntő győzelmet arathatunk az osztrákok felett.
Görgei, látszólag, megnyugodott a tervben. Legalább arra mutat, hogy Mezőkövesdről Dembinszki társaságában Egerbe megy; sőt együtt is ebédel vele, kedélyes társalgás közt, vidám jókedvvel, mintha a legteljesebb egyetértés kötné össze sziveiket.
– A rossz emberek minden áron viszályba akarnak hozni az öreggel, – jegyezte meg Görgei ebéd közben egyik szomszédjához fordulva. No, de majd végére járok én ennek. Főbelövetem törzskarom néhány tisztjét, s punktum. Ekkor aztán majd meglátom, mit csinál az öreg az ő fondor környezetével.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Csaknem úgy tetszik, mintha Görgei megnyugodnék sorsában, s alkalmat keresne, hogy egészen kibéküljön Dembinszkivel. Estefelé mezőkövesdi hadiszállására megy, hogy a fővezér parancsai szerint intézkedjék, de pittymallatkor már ismét Egerben van.
Még aznap éjjel kapja Dembinszki az örvendetes hirt, hogy Damjanich immár Czibakházán táboroz.
Hadosztályomnak ama részével, – igy hangzik Damjanich jelentése – amelyet, anélkül hogy az Alvidéket veszélyeztettem, fölhozattam, Czibakházára és Tisza-Földvárra huzódtam. Előőrseim Alsón és Martfeőn állanak. És pedig: Czibakházán egy dandár dzsidás s 250 ember a lengyel legióból 4 ágyúval, miáltal Czibakháza, amelyet különben is Mesterházy őrnagy 1500 emberrel és 6 ágyúval tart megszállva, eléggé biztositottnak látszik; Tisza-Földváron: 2 osztály huszár, 2 zászlóalj gyalogság, 6 ágyú. Előőrsön: Alsó és Martfeő előtt 1 osztály huszár, 2 ágyú.
Ennélfogva a hadosztályparancsnokság minden pillanatban képes a Vécsey seregével Török-Szent-Miklóson csatlakozni.
Ujolag parancsot vettem a magas hadügyminiszteriumtól, hogy hadosztályom egy részével Szegedre vonuljak. Ez ellen azonban kifogást tettem. A hadosztály a kormány további intézkedéseig itt fog maradni, annyival is inkább, mivel az altábornagy úr sejtelme, hogy az ellenség ezen a vidéken fog előtörni, valósult, miután tegnap – febr. 24-én, – Czibakháza meglehetős erővel megtámadtatott, a támadás azonban visszaveretett.
Itélje meg önmaga az altábornagyúr, hogy mennyire ellenmondanak egymásnak a különböző parancsok; s épp ezért intézkedjék úgy, hogy jövőre az ily félreértéseknek eleje vétessék, miután az ember teljes bizonytalanságban van a felől, hogy a sok különféle parancs közül melyiknek engedelmeskedjék.
Szentes, Mindszent és Sass környéke szemmel tartatik, 2 zászlóalj gyalogság 1 osztály huszár és 8 ágyu által.
Szeged környékén, gr. Batthyány Kázmér vezetése alatt, egy hatalmas népfölkelés van alakulóban, s igy remélhető, hogy ez a pont, amely reánk nézve oly fontos, nem fog elveszni…
De csakhamar megjön az a riasztó értesités is, hogy Windischgrätz haderejével immár a közeli Gyöngyösre érkezett. „Örvendetes volt ez a hir nekem, – jegyzi meg Dembinszki, – mert most már meg voltam nyugtatva az ellenség támadási iránya felől; s tudtam, hogy Debreczen nincs veszélyeztetve.”
Vajjon? Hiszen Dembinszki egész haditerve, mint láttuk, a Debreczen elleni támadáson sarkallik. De mindegy; úgy tesz, mintha örülne Windischgrätz közeledésének. Legalább hamarább mérkőzhetik véle. Hiszen úgyis győzni fog. Legalább ő úgy hiszi.
Dembinszki seregének ereje és beosztása a kápolnai ütközetben a következő volt:
I-ső hadtest. Vezére: Klapka tábornok.
| Parancsnok. | gyalog | lovas | ágyu |
| 1-ső hadosztály. Dessewffy | 3800 | 600 | 16 |
| 2-ik hadosztály. | Máriássy | 4000 | 720 | 16 |
| 3-ik hadosztály. | Schulcz | 2800 | 120 | 8 |
| Együtt: | 10600 | 1440 | 40 |
II-ik hadtest. Vezére: Répássy ezredes.
| Parancsnok. | gyalog | lovas | ágyu |
| 1-ső hadosztály. Szekulics | 3200 | 480 | 16 |
| 2-ik hadosztály. | Hertelendy | 3200 | 480 | 16 |
| Együtt: | 6400 | 960 | 32 |
VII-ik hadtest. Vezére: Görgei tábornok.
| Parancsnok. | gyalog | lovas | ágyu |
| 1-ső hadosztály. | Pöltenberg | 2400 | 1000 | 16 |
| 2-ik hadosztály. | Aulich | 2400 | 1000 | 16 |
| 3-ik hadosztály. | Guyon | 3200 | 300 | 12 |
| 4-ik hadosztály. | Kmetty | 4000 | 900 | 16 |
| Wiesel hadoszlop | 800 | – | 4 |
| Együtt: | 12.800 | 3200 | 64 |
| Vagyis, az I-ső hadtest | 12040 ember |
| a II-ik hadtest | 7360 ember |
| a VII-ik hadtest | 16000 ember |
| Összesen tehát: | 35460 ember és 136 ágyu. |
Ebből azonban csak mintegy 16000 ember és 64 ágyu állt az első harczvonalban. Csapataink elhelyezése febr. 26-án reggel ez vala:
Verpeléten a Dessewffy-dandár helyezkedett el, előőrseit Sirokig tolva; Debrőnél: a Pöltenberg hadosztálya állott, Kápolnánál: a Máriássy-hadosztály, Kál mellett pedig a Szekulich-dandár.
Ez a harczvonal két mérföld hosszu, e miatt aztán hézagos volt a fölállítás. Igy, Debrő és Tótfalu közt egy kisebb erdő, Kál és Kápolna közt pedig körülbelül negyedmértföldnyi térség maradt őrcsapat nélkül.
Az első harczvonal mögött öt-hat mérföldnyi távolságra, tehát ugyancsak messzire, a következő csapatok táboroztak:
Eger és Bakta vidékén a Schulcz-dandár; Maklár, Mezőkövesd és Ábránynál: Aulich, Guyon és Kmetty hadosztályai; Poroszlón és Tisza-Fürednél: a Hertelendy-dandár.
Ezzel szemben a császári haderő ilyetén volt:
| Csorich hadosztálya, Wyss és Colloredo parancsnokok alatt | 9000 ember |
| A Schwarzenberg hadosztály, Dietrich, Schütte és Bellegarde tábornokok vezénylete ala | tt | 7000 ember |
| Schlick hadosztálya; Deym, Sultzig és Parrot parancsnoksága alatt | 12000 ember |
| Összesen: | 28000 ember. |
Ezenfelül: 147 darab ágyu.
Csorich és Schwarzenberg hadosztálya Gyöngyös és Árokszállás közt táborozott; Schlick pedig Sajó-Szent-Péternél volt.
A támadásra nézvést a következő rendelet adatott ki:
A sereg zöme Kál és Kápolna felé, tehát hadállásunk homloka ellen tör; egy dandár az egri országúton rendelkezés alatt marad; Schlick pedig a siroki szoroson át a Tarna mentén lefelé indul, s csapatainkat jobboldalról támadja meg. A főhadiszállás Gyöngyösön lesz.
A csatamező sakktábláján tehát lehetőleg minden elrendeztetett, hogy az első nagyobb összecsapás megtörténjék.
Dembinszki nyugodt. Abban a hitben ringatózik, hogy egészen ugy fog menni a dolog, amint ő kitervelé; a támadás megkezdője bizonyosan ő lesz, nem Windischgrätz. Támadni pedig csak akkor fog, ha Damjanich Szolnok ellen nyomúl, ami egy-két nap alatt okvetlen megtörténik, hisz már üzent neki.
Csak arról nem biztos még, hogy csapataink az ellenséggel szemben helyt fognak-e állani?
Febr. 26-án délelőtt 10 órakor tehát még egyszer összeül Görgeivel, hogy tanácskozzék vele. A beszélgetés folyamán ezt a kérdést intézi hozzá:
– Tábornok úr! Én még nem ismerem kellőleg a magyar csapatokat. Windischgrätz közeledik, egy főcsata előtt állunk. Hiszi-e ön, hogy számíthatok csapataink bátorságára és kitartására a tűzben?
– Az altábornagy úr, – felelé Görgei – egy világos kérdést intéz hozzám, kötelességem őszintén felelni. Ne számitson ön a magyar csapatok vitézségére és kitartására. Rohantasson meg valami erdőt, avagy falut, ezt bátorsággal keresztülviszik. De ha az első roham nem sikerül: a legénység tüstént kisiklik a tisztek kezéből. Épp oly kevéssé lehet arra számítani, hogy a legénység nyilt mezőn egy szuronytámadást, vagy ágyútüzet kiálljon.
– Lehetetlen! – kiált fel Demhinszki, arczán az elkedvetlenedés borujával.
– Ha ön, altábornagy úr, nem hisz nekem, engedje meg, hogy előhivjam Bayer ezredest, aki bizonyára megbizható és itéletre jogosult ember. Sziveskedjék tőle megkérdezni.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Dembinszki csakugyan magához kéreti Bayer ezredest, aki katonáink harczképességéről épp oly elijesztő nyilatkozatot tesz, mint Görgei. Nyilván összebeszéltek, hogy ráijeszszenek Dembinszkire.
Dél volt, mikor a tanácskozásnak végeszakadt. Az ebédet egy vendégszerető kanonok házánál költötték el. Már a borág gyöngye: az egri bikavér járta, midőn nagy sietve egy városi polgár nyit be és jelenti, hogy Verpelét felől ágyúdörgés hallszik.
– Ön téved! – kiált fel Dembinszki, s az ablakhoz sietve, néhány pillanatig hallgatózik.
A tompa, mély dörgés sokkal határozottabb, hogysem más morajjal összetéveszteni lehetne. Bizony ágyúztak.
E pillanattól kezdve – irja Görgei – Dembinszkinek a magaviselete valóságos őrjöngéssé fajúlt. Szekér és lovak után ordított. De az egész főhadiszálláson az egyetlen rendelkezés alatt álló jármű egy parasztkocsi volt, mely engem és kisérőmet Mezőkövesdről Egerbe vitt és visszautazásunkra készen állt. Felhivtuk Dembinszkit, hogy a mi társaságunkban a csatatér közelébe jőjjön. Nem maradt egyéb választása, ráállott. Én gyorsaságot sürgettem.
A nyomoruságos jármű mintegy száz lépésnyire szállíthatott minket, midőn az egri közönség kiváncsi tömegéből néhányan rögtön előrohantak, a lovak kantárait ragadták meg, minket jó magyarosan biztosítva, hogy lehetetlen eltűrniök, miszerint a főhadvezér egy ily nyomorult szekéren csak egy lépést is tovább menjen. Ez – mondották szégyen volna Eger városára, sőt az egész nemzetre is.
Fölindulva a balgaságon, félreparancsoltam az útból a városi és a nemzeti becsület ez alkalmatlan hőseit. Dembinszki, ki egy szót sem értett magyarul, még hevesebb haragra lobbant, mint én, s támogatott engem fenyegető taglejtésével; Bayer ezredes, a vezérkari főnök is segített a kiabálással és szitkozódással. És Eger becsületének őrei végre is engedtek. Ismét szabadok lettünk.
Hanem Dembinszki tudni kivánta, hogy voltaképen mit akar a tömeg. Én elmondtam neki a dolgot. S ime, ő maga állítá meg a kocsit, s kijelenté, hogy addig várni fog, mig jobb lovakat és tisztességesebb járművet hoznak.
De csakhamar megbánta hirtelenül hozott határozatát; mert daczára a látható sietségnek, melylyel a hazafiak egyike elrohant, hogy fogatját rendelkezésünkre bocsássa, mégis jó darab idő telt el, anélkül hogy az igért tisztességes járművet láttuk volna, pedig az ágyúdörgés folytonosan gyarapodott.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Megfogható elővigyázatból megtartottuk helyeinket a sokszor gáncsolt létrás szekéren. Dembinszki és én egy szalmakötésen ültünk, mely a létrákra keresztbefeszítve és súlyunk által a lefelé szűkülő szekérkasba részben már beszoríttatott. Dembinszki minden uj dörgésre felugrott, s mindannyiszor egész súlyával esett vissza ülésére. A szalmakötésre gyakorolt ez egyoldalú nyomások következtében az lassanként felém, s végül velem együtt az alacsony létra fölé emelkedett, mig Dembinszki mind mélyebben és mélyebben sűlyedt alá; végre oly mélyen, hogy már nem volt képes egyenesen ülni. Nekem ez a helyzet nem tünt fel egészen megegyezőnek a fővezér méltóságával. Sőt attól tartottam, hogy a tisztelt publikum azt nevetségesnek fogja találni. Egy közelünkben álló hazafinak ama véletlen megjegyzése, hogy az az úr itt (Dembinszkire mutatva) rendkivűl vitéz ember lehet, mert minden ágyúdörgésre oly szerfelett haragszik, mig ő (a beszélő) csak félni tud, – azt mutatá, hogy a nevetségességre vonatkozó aggályaim alaptalanok voltak, azonban mégis azt tanácsoltam a fővezérnek, hogy szálljunk le, mig az uj kocsi megérkezik. Hanem Dembinszki türelmének már vége szakadván, nem akart többé tudni sem leszállásról, sem várakozásról, s ismét tovább akart menni a létrás szekéren. De ez ellen ujolag tiltakozott a tisztelt közönség; lovaink elé tódult, s azt mondá, hogy a kocsi azonnal itt lesz. S a következő pillanatban csakugyan megérkezett az uj fogat, s elejét vette az egyenetlen harcznak, mely a türelmetlen fővezér és Eger türelmes patriótái közt kifejlődni kezdett.
Az uj, s tagadhatlanul sokkal tisztességesebb kocsival aztán feltartóztatás nélkül haladtunk Verpelét felé. De minél inkább közeledtünk a harcztérhez, s minél erőteljesebben hangzott az ágyúdörej, annál kevésbé hasonlítottak Dembinszki nyilatkozatai úgy szavakban, mint mozdulatokban egy észszel biró lény nyilatkozataihoz. Egyik képtelenség a másikat űzte el a főhadvezér remegő ajkairól, mig felváltva majd kezeivel, majd lábaival vagdalkozott, mintha a kocsi gördülését siettetni akarta volna; majd ismételten felugorva helyéről, majd ökölre szorított kezével a csatatér felé fenyegetőzve, előmbe tárta belsejének állapotát egész nyomorúltságában. Ez állapot egy szájhős erkölcsi agóniája volt, ki magát jó úszónak adta ki, s már megszállotta a vizbefúlástól való halálos félelem, mivel a viz, melybe lépni merészelt, történetesen nyakáig ért. A mennyire kivehettem a sokféle képtelenségből, melylyel minket Dembinszki eközben tartott, még igen távol volt tőle a szándék, hogy az ellenséggel a mai napon összecsapjon. Legalább erre mutattak oly gyakran ismételt felkiáltásai: „Ezt még nem akartam! Még igen jókor van!” – De ha ez igy van, akkor csakugyan nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól minket – megtámadni, anélkül, hogy előbb megkérdezték volna Dembinszkit, hogy vajjon tetszik-e neki ez? …
A maró gúny, mely Görgei elbeszélésén, mintha vitriollal öntötték volna le, keresztülhúzódik, kétszeresen jellemző. Jellemzi egyrészt azt a mélységes gyűlöletet, amelylyel Görgei az uj fővezér iránt viseltetett; de jellemző másrészt Dembinszkire is, akiben a komoly higgadtságból, amely pedig a jó hadvezérnek egyik elengedhetlen kelléke, vajmi kevés volt.
Mikor Dembinszki, annyi baj után a csatatérre érkezett, a küzdelem már vége felé járt.
A támadást délután 2 órakor Csorich kezdte meg középhadunk ellen. Máriássy, midőn észrevette, hogy az ellenség közeledik, kissé előrenyomult, s Kápolna előtt, egy lankás magaslaton helyezte el csapatjait; jobbról egy dombhoz, balról pedig egy erdőcskéhez támaszkodva. Csorich, daczára túlsúlyának, nem tudott eredményhez jutni. A támadás megtört csapataink bátor ellenállásán, s a vitéz Máriássy megtartotta hadállását.
A balszárnyon sem tudott boldogúlni az ellenség. Szekulics előbb Wyss dandárát verte vissza, majd Schwartzenberg ellen fordúlt, s ezt is hátrálásra kényszeríté.
Kevésbé szerencsés volt Pöltenberg a jobbszárnyon. Itt a debrői erdő birtokáért folyt a véres küzdelem. Az erdőt, mindjárt az ütközet elején Colloredo szállotta meg. Pöltenberg csak most vette észre, minő hiba volt az, hogy erdő fedezet nélkül hagyatott. Mindenáron vissza akarta foglalni. Négy rohamot intézett a császáriak ellen; de mind a négyszer sikertelenűl. Végre is kénytelen volt fölhagyni a meddő kisérlettel, s alkonyatkor Kerecsend felé hátrált.
Czillich honvédezredes.
(Egykoru arczkép.)
A fővonalon, Kál és Debrő közt a csata már befejezéséhez közeledett, s még csak az ágyúharcz folyt, ez is egyre lankadóbb erővel, midőn Schlick megmozdúlt.
A tábornok délután egy órakor indult el Pétervásárról, hogy a siroki szoroson az átkelést kierőszakolja. Már bealkonyodott, mikor előcsapatai Sirok alá érkeztek.
Az átjáró, egy gyönge, alig ötszáz főnyi csapat által tartatott megszállva. A parancsnok Jelzikowszki őrnagy.
Schlick cselhez folyamodik. Lopvást, ravasz óvatossággal két zászlóalj gyalogságot helyez el a szoros baloldalán levő magaslatokra. A két zászlóalj bevárja, mig egészen besötétedik, ekkor aztán éghasogató „hurrah” kiáltások közt rohan a völgybe.
Jelzikowszki, e váratlan támadás és a süketitő zaj hatása alatt fejét veszti. Nem is gondol a védelemre, hanem ijedten menekül a szoros rejtekéből. Roppant zavarában még az útat is eltéveszti; ahelyett, hogy hadosztályához Verpelétnek menne, Eger felé indúl. Schlick előőrseit Szent-Máriáig tolta, s most már közvetlen összeköttetésbe lépett a fősereggel.
Igy zajlott le a kápolnai csata első napja. Hosszú vonalon, itt-ott nagy elkeseredéssel folyt a küzdelem, de minden jelentékenyebb eredmény nélkül. A siroki átjáró kivételével egyetlen pontot sem vesztettünk. Csapataink legnagyobbrészt megtartották hadállásaikat.
Mindazonáltal Dembinszki egész haditerve dugába dőlt; s a támadó hadjáratból, melyet folytatni akart, a védekezés terére szorittatott. Mert kétségtelen, hogy az ellenség másnap uj erővel fog támadni.
Dembinszki tehát még aznap este intézkedik az erélyesebb védekezésről. Rendelkezései ezek:
Aulich a balszárny erősítésére Maklárról Kálra siet, s Szekulicscsal együttesen megakadályozza az ellenség áttörését a Tarnán.
Guyon Mezőkövesdről Kápolnára indúl a középhad erősítésére; azonban úgy kell igyekeznie, hogy reggel tiz órakor a csatamezőn legyen.
Kmetty, ábrányi táborhelyéről Kerecsendre jön, s ott marad tartalék gyanánt.
Az első harczvonalban álló csapatok megmaradnak helyeiken.
Klapka fogja Vezetni a jobbszárnyat, Görgei a balt, a középhad élére pedig maga Dembinszki áll.
Ámde, a második harczvonalban álló csapatainkat ezekről a rendelkezésekről mielőbb értesíteni is kell. Csakhogy egyetlen tábori futár sincs kéznél.
– Majd elküldöm én, – szólal meg Bayer, a Görgei táborkari főnöke. – Gondom lesz rá, hogy a parancs úgy Kmettynek, mint Guyonnak legkésőbb éjfélig kézbesíttessék.
– Hátha nem kapják meg idején? – aggodalmaskodik Dembinszki.
– Legyen nyugodt altábornagy úr, becsületemre fogadom, hogy megkapják.
Másnap, február 27-én már virradatkor nagy mozgás volt észlelhető az ellenséges táborban. Látszott minden jelből, hogy ujabb ütközetre készülnek. S reggel 7 órakor Sirok felől csakugyan eldördűl az első ágyúlövés.
Olasz gunykép 1849-ből.
(Gróf Kreith Béla gyüjteményéből.)
Az orosz (Ausztriához): Imhol, kedves rokon, az uj fogsor. Most már, remélem, fölfalhatod Magyarországot, ép úgy mint Itáliát.
A támadást, jobbszárnyunk ellen Verpelétnél Schlick kezdi meg. Verpeléttől nem messzi egy kis hegy emelkedik: Kápolnahalom a neve. Schlick harmincz ágyujával és röppentyü-ütegével itt helyezkedik el, s csakhamar száz meg száz golyót szór csapataink közé. Ami tüzérségünk sem marad adós, mindazonáltal csaknem kétórai védekezés után a gyilkos ágyutűz elől mégis hátrább kénytelen vonulni.
Csak ezt várja Schlick. Azonnal rohamot intéz Verpelét ellen. A 43-ik honvédzászlóalj és a Don-Miguel gyalogság fogadja: bátran és vitézül. De Schlick ujabb csapatokat von magához, s erős küzdelemmel végre is a község birtokába jut. Dessewffy egész hadosztálya Debrő felé kezd hátrálni. Ekkor Schlick, Deym vezénylete alatt, egy egész vasasezredet küld üldözésökre. Az előtörő vasasoknak azonban huszárságunk utját állja. Szörnyü lovas-viadal kezdődik. E válságos pillanatban jön meg Pöltenberg, ki látván a veszélyt, négy század Sándor-huszár élén a csatatérre vágtat, s a 14-ik honvédzászlóalj támogatásával, Verpelétig üzi a vasasokat. Hogy mily elkeseredett volt a harcz, legjobban kitűnik abból, hogy a Koburg-huszárok egy századának valamennyi tisztje elesett, a legénységből pedig csak negyven ember menekült meg.
Ekkor már a középen is, Kápolna körül, erősen tombolt a harcz förgetege.
Kápolna hevesmegyei népes magyar község. Mellette folyik a Torna-patak, melyet a községgel hid köt össze. A falu körül mély árok. Mindenkép alkalmas hely, hogy megerősitve, néhány óráig megvédhető legyen. Dembinszki nagy súlyt helyezett a csatamezőnek erre a pontjára. Gondoskodott a hid kellő megerősítéséről, a községet pedig csapatokkal rakta meg.
Wyss, kemény ágyuharczczal Tótfalu felől támad; majd kápolna ellen nyomul, s megrettent csapatainkat kiszorítja a helységből.
Dembinszki azonban nem akar meghátrálni. Bárminő véráldozattal is, vissza kell foglalnia Kápolnát. Gyorsan intézkedik. A helység körül a dombtetőkön ágyukat helyez el, Aulichnak pedig megüzeni, hogy siessen a segélyére.
Épp a szétzilált csapatokat rendezi, midőn a távolból Görgei tünik fel. Lova csupa merő hab, arczán rejtélyes gond. Egyenesen Dembinszkihez vágtat.
Dembinszki csak elbámul. Aztán elfutja a harag, s jobbjával Verpelét felé mutatva reárivall:
– Mit csinál ön itt? A jobbszárny hátrál, s ön nincs állomásán!
– A jobbszárny engem nem érdekel, én a balt vezénylem, felelé Görgei.
– De én parancsot küldtem önnek, hogy a jobbszárnyat vezényelje. Nem kapta meg utasításomat?
– Én mit sem tudok ilyes parancsról.
– Nos hát, rögtön induljon Verpelétre, s tartóztassa fel Schlicket!
– Csak azt akartam jelenteni, hogy Guyon hadosztálya megérkezett, s immár Kerecsenden van, – válaszolja Görgei, s ezzel megsarkantyúzva lovát, Verpelét felé vágtat.
De hát mi történt? Hol bolyongott Görgei a legválságosabb pillanatokban? – A rejtélyt, maga Görgei emlékirataiban ilyeténképen törekszik megfejteni:
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Dembinszki – ugymond Görgei – késő éjjel tette meg intézkedéseit. A 7. hadtest vezérkari főnökének – ha egyik vagy másik hadosztálynak egyenesen akarta volna megküldeni a parancsot – az erre szükséges tisztet személyesen kellett volna fölkeresnie a táborban, de az éj koromsetét volt s a csapatok az ellenség közelsége miatt őrtüzek nélkül táboroztak; táborhelyeik előtte ismeretlenek voltak ép úgy, mint a helyiségek Kápolna körül. Attól kellett tehát tartania, hogy a fél éjszakát eredmény nélkül el fogja kószálni, a nélkül, hogy egy csapat-táborra akadjon és ha ebben szerencsés lett volna is, még mindig kétséges volt, hogy vajjon rászánja-e magát a tisztek valamelyike az éjjeli futárlovaglásra. A 7. hadtest vezérkari főnökének parancsa az 1. hadtest tisztjeinél, a hol ez alig volt névszerint ismeretes, nem birt semmi súlylyal.
Attól lehetett tehát félni, hogy ily módon, a legkedvezőbb esetben is, sokkal több veszett volna el a drága időből, mint a mennyit a kerülő Egeren át igénybe vett; eltekintve attól, hogy egy fontos sürgönynek elküldése oly tiszt által, aki épen kézügybe került, mindig koczkáztatott dolog és koczkáztatva volt nevezetesen a mi hadseregünkben, mely csakugy hemzsegett a megbizhatatlan tisztektől.
A 7. hadtest vezérkari főnöke személyesen akará megvinni a Guyon-hadosztálynak Mező-Kövesdre szóló sürgönyt; de nekem tanácsosabbnak tünt fel, hogy őt a főhadvezér közelében hagyjam s inkább magam menjek személyesen a sürgönynyel Mező-Kövesdre. Erre annál inkább vállalkozhattam – szemben még azon veszélylyel is, hogy előre nem látott akadály által gátoltatva, későn érkezem állomásomra Kálba – miután ez esetben a hadsereg balszárnya feletti vezérlet Aulich ezredesre jutott, Aulich pedig a harcztéren hasonlíthatlanul több tapasztalattal és tapintattal birt, mint én és igy esetleges hosszabb kimaradásom semmi esetre sem birhatott lényegileg kedvezőtlen hatással a csata menetére.
A Guyon-hadosztály lehető korai megérkezése a harcztérre nagyfontosságú is volt, hasonlíthatlanul nagyobb, mint jelenlétem Kálban a csata kezdetén. Az idő sürgetett és én siettem, hogy teljesitsem a futár-szolgálatot.
Az út, melyet Kápolnától Mező-Kövesdig választottam, Kerecsenden vezetett keresztül. Itt találtam egészen váratlanul Pöltenberg ezredest. Neki Fel-Debrőn a harcz megszünte után Kápolna felé kiküldött s a sötétségben valószinüleg eltévedt őrjáratok azt jelentették, hogy az ellenség már megszállotta Kápolnát; mire ő, attól való félelemben, hogy elszakították, hadtestét Fel-Debrőtől Kerecsendig vonta vissza. Én helyre igazítottam Pöltenberg téves nézeteit a lefolyt nap csata-eredményéről. Közlém vele feladatát a legközelebbi reggelre nézve, megjegyezvén, hogy neki szükségkép még virradat előtt ismét a Tarnához kell előnyomúlnia s ezután tovább folytatám útamat Mezőkövesdre.
Reggel 4 órakor (febr. 27.) érkeztem ide, felosztattam a helységben elszállásolt csapatokat s gróf Guyon ezredesnek kiadtam a parancsot, hogy a leggyorsabban Kápolna felé indúljon, de bevártam annak teljes elvonulását; mert bármily megbizható volt is Guyon közvetlenűl a harczmezőn – azaz ha feladatának megoldására nem kivántatott különös találékonyság, hanem csak személyes bátorság – ép oly kevéssé felelt meg a nagyobb önálló csapattestek vezérében megkivántató minden más követelménynek. Intézkedései szokás szerint e jelszóra emlékeztettek: „Mindent oktalanúl. – Semmit sem a maga idejében!” de aztán megfelelő eredménynyel is birtak.
Igy történt, hogy ez alkalommal is, daczára ismételt sürgetéseimnek, hadosztályának elindításával világos nappalig elkésett.
Csak miután ez Kerecsendre érkezett és a Guyon által, mint rendesen minden ütközet előtt, hivatalosan kezdeményezett pálinka-kiosztás szerencsésen véget ért, voltam képes megnyugvással megtenni a jelentést a Guyon-hadosztálynak elindúlásáról a főhadvezérnek.
Félegy ebédután, mire Görgei a jobb szárnyhoz érkezik. De már későn. Verpelét az ellenség birtokában, hadállásunk keresztültörve. Csapataink még viaskodnak, ám erejök perczről-perczre fogy. Alig van immár egyéb teendője, mint gondoskodni, hogy legalább becsületesen visszavonulhassunk.
Eközben Dembinszki azon fáradozik, hogy kiverje a győző ellenséget Kápolnáról. Két csapatot rendel ki: a 47-ik honvédzászlóaljat, s az olasz Zinani-gyalogságot.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Az olasz katonák élén maga Dembinszki halad. Mellette báró Mednyánszky Czézár, egy lánglelkü fiatal tábori pap: teljes templomi ornátusban, kezében a szent feszülettel. Halovány arczán égi ihlet, mintha csak ájtatoskodó körmenetet vezetne; pedig hát vitéz katonákkal a halál mezejére indul.
Bátor elszánással a 47-ik zászlóalj kezdi meg a rohamot. A korcsma, egy nagy erős kőépület, melyet ellenséges gyalogság tart megszállva, csakhamar honvédjeink birtokába jut. Kevés vártatva előtör a Zinani-zászlóalj is, s véres harcz közepette megszállja a falu szélső házait. Minden jól megy. A császáriak immár inogni kezdenek. De a győzelem pillanatában ujabb két zászlóalj érkezik segélyükre. A koczka megfordul. A 47-ik zászlóalj a túlerővel már képtelen megbirkózni. A Zinani-zászlóalj, midőn látja, hogy körülvétetett, egyszerre csak lábhoz ereszti fegyverét és megadja magát.
E rút árulás után Dembinszki a 47-ik zászlóalj élére áll. Egy gránátszilánk fejtetőn éri. Nem gondol véle, küzd tovább. De mindhiába, hiszen ötször annyi az ellenség. Kénytelen visszavonulni, s Kápolna, a csatatér középpontja, a császáriak birtokában marad.
Erre Dembinszki – délután 3 óra volt, – az egész harczvonalon megfúvatja a hátrálót.
„Déli 12 órakor kaptam a jelentést; – beszéli emlékirataiban hogy a Guyon-hadosztály Kerecsendre érkezett, s a pálinkás hordók csapolásával van elfoglalva. Rögtön megparancsoltam Guyonnak, hogy nyomúljon előre, s a Kerecsend előtti magaslatokon foglaljon állást. Ez időtájban némult el Verpelét mellett az ágyúdörgés, mely egész délelőtt tartott. Ebből azt következtetém, hogy Klapka is felhagyott az ellenállással. Ha tehát én itt minden erő összeszedésével eredményhez jutottam, nem vezetett volna egyébre, mint a csatatér megtartására. Ha parancsomat Aulich végrehajtja, s az osztrákok jobb szárnyát az előnyomulásban föltartóztatja: Kápolna visszavétele okvetlenül megkönnyíttetett volna. Ekkor lehetett volna csak szó igazi győzelemről, de a történtek után csak arra kellett gondolnom, hogy rendszeresen visszavonúljunk.”
Csapataink a legteljesebb rendben Füzes-Abony, Kerecsend, Szihalom és Maklár felé húzódnak. Windischgrätz alig gondol üldözésükre, örül, hogy őt nem bántják. Mihelyt beköszönt az est: táborba száll. De azért, nyilván eddigi kudarczainak a leplezéseül, a következő nagyhangú hadisürgönyt röpíti Bécsbe:
„A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyu mennyiségben találtam; de szétszórtam őket, s a legnagyobbrészt megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap mulva Debreczenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.”
Pedig nem egészen igy áll a dolog. Im, az ütközet lefolyásáról a hiteles jelentések.
A honvédelmi bizottmány a „Közlöny” hasábjain igy számol be a kétnapi véres tusáról:
Dembinszki altábornagy már több nap előtt kijelentett azon kombináczióját, hogy az ellenség Eger vidékén igyekszik előnyomulni, a történtek tökéletesen igazolták.
Az ellenség nagy erőt vont össze a Tarna völgyén, s eldöntő csatára látszott készülni. Dembinszki fővezér a csatát febr. 27-én szándékozott elfogadni. Azonban már febr. 26-án, midőn még Görgei tábornok hadosztályai a harcztérre nem érkezhettek, s jóformán csak Klapka ezredes hadosztálya foglalta el harczállomását, délután 2 órakor a csata irtózatos ágyútűzzel megkezdetett s a három mértföldnyi (kompolt-kápolna-verpeléti) vonalon mindenütt kifejlődvén, szakadatlanul tartott mindaddig, mig a sötétség a csatának véget nem vetett. Ezen a napon hazánk ellenségei minden ponton hátranyomattak, s vitéz seregeink megtarták harczállomásaikat. Több izben kéz-viadalra került a dolog, huszáraink két század dzsidást a szó szoros értelmében összevagdaltak.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Febr. 28-án jókor reggel a nagyszerű ütközet ujra kezdődött; Windischgrätz maga vezérlett, Schlick és Schultzig serege is támadólag vonult Verpelét felé. Vitéz seregeink nyolcz óra hosszáig állták és viszonozták, hol védőleg, hol támadólag az iszonyatos tüzet anélkül, hogy az ellenségnek a harcztérből egy talpalatnyit engedtek volna. Délután 3 óra tájban a fővezér Kápolna helységét kétizben ostromolta, s győzelmesen be is vette. Ekkor, midőn a győzelmet már csak aratni kellett volna, a Zanini olasz zászlóalj, mely a közös nyomás keserves érzeténél, s a közös szabadságszeretetnél fogva igazságos harczunkbani részvétre méltatva volt, az ostrommal bevett faluban rút árulással átment hazánk és hazájuk ellenségeihez.
Ezen árulás, de kivált a kétnapi csatározásban kifáradt seregeknek múlhatatlanul szükséges percznyi pihenés tekintete: a csatát félbeszakíták; de az ellenség is egészen kimerülve lehetett, mert a tüzelést mindakét részről mintegy elvágták.
Seregeink a csatatértől egy órányira foglaltak helyet a kerecsend-maklári vonalon. A főhadiszállás Maklárra tétetett, seregeink legszebb rendben foglalták el állomásukat. Az ellenség nem mert utánuk nyomulni.
S 28-án reggel seregeink parancsot kaptak ismét előre a kompolt-kápolna-verpeléti vonalon állomást venni.
Az ellenség Tófalut, Kápolnát, Kált meggyujtotta.
Az ütközet nagyszerü volt. Ágyú-foglalás, vagy veszteség egyik részről sem történt. Első nagyszerü csata, melyre eddig különválva működött különféle hadseregeink külön osztályai egyesültenek, s az ellenség megtanúlhatá, hogy hadsereggel van dolga, mely az igaz ügynek szent lelkesedése mellett bizalommal szeretett vezéreinek intésére figyelmes renddel ügyel, mely minden talpalatnyi tért csak drága vér árán engedne oda.
Az ellenség összpontosítá legfőbb erejét, s egy talpalatnyi tért nyerni annyira nem vala képes, hogy az általa is elhagyott harcztérvonalon a nagy ütközet utáni reggel febr. 28-án seregeink 10.000 emberrel megerősödve, már ismét jókedvvel és bátran készen állottak, óhajtva várva kétnapi ütközet után az uj csatát.
Febr. 27-ike bizalommal töltheti el még a kétkedők keblét is.
Dembinszki altábornagyot egy kartácsdarab nyakszirten sújtá; de ez nem akadályozta őt, hogy az ütközet végéig a legveszélyesebb helyeken megmaradjon, csak lovat kellett változtatnia, mivel lovát egy golyó megsérté.
A kéz-viadalban seregeink mindenütt győztesek voltak. Az irtózatos ágyútűz által itt-ott pillanatnyira megzavarodott csapatok egy biztató szóra rendbe állottak vissza, s szuronyszegezve rohanták meg ujra az ellenséget.
Febr. 27-ike szivemelő dicsőség napja volt a magyar szabadság védseregeinek. A személyes vitézség nagyszerü jelenetei, melyekben e nap tábornokainktól kezdve le a közvitézek bátor tömegéig, oly gazdag volt, későbben adatnak át a hálás közönség méltányló tudomásának.
A honv. bizottság nevében:
Kossuth.
Klapka György, a nagy mérkőzés egyik legtevékenyebb részese, emlékirataiban igy beszéli a csata előzményeit és lefolyását:
… A hadsereg öszpontosítása – ugymond Klapka, – Eger és Füred között lassan ment; s Dembinszki annál kevésbé sietteté azt, minél erősebben volt meggyőződve, hogy az osztrákok nem fognak támadni. Végre február 25-én beérkező tudósítások nem hagynak fenn semmi kétséget az ellenség szándéka felől, s Dembinszki csalódván föltevésében, védelemre szánta el magát, s hadállásúl a Tarna-vonalat Siroktól Kálig választja.
E vonal három mérfőld hosszú, s megválasztása csak akkor helyes, ha a magatartás inkább támadó, mint szenvedőleges, azaz ha Dembinszkinek oly szándéka volt, hogy egy külön szakított és minden oldalösszeköttetések nélkül előnyomuló seregrész ellen, annak közeledése pillanatában támadásra is átmenjen.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
E vonalnak egyedűl helyi párhuzamos védelme, roppant kiterjedése és az abból származó azon veszély miatt, hogy minden ponton keresztűltörhető volt, nemcsak semmi eredményt nem nyújthatott, hanem, ami legfőbb, hadműveleteink nagy czéljával sem állott összhangzásban, mely nem csupán védelmet és visszaverést, hanem sokkal inkább határozott győzelmet követelt. Hogy ez 30.000 embernek, egy három mértföldnyi vonalon való egyenletes elosztása mellett, alig volt lehetséges, nem nehéz belátni.
Miután az ellenség hadseregének zömével a pesti országúton, egyik hadtestével pedig a Tarnavölgyön nyomúlt előre, azon törekvés mellett, hogy az ellenség egyesülése meggátoltassék, még, s főleg azon fordúlt meg minden, hogy elhatároztassék, melyik oldalon kelljen védelmileg és hol támadólag föllépni. A vidék terepviszonyai és a fenforgó körülmények kellő méltatására kezünkbe adták erre nézve a vezérfonalat. A Pétervásár felőli szorulatokat a természet védelemre jelölte ki; itt egy kis hadtest kétszeres, sőt háromszoros erőnek is eredménynyel állhatott volna ellen hosszabb ideig, sőt állását árkok és fatorlaszok alkalmazása által bevehetetlenné tehette volna.
Ellenben a pest-egri országút melletti állás Káltól Verpelétig legkevésbé sem volt erőteljes védelemre alkalmatos: minden ponton a Tarna az ő átjáróival, s hátban más szorulataival; ezen felül pedig egy ferde visszavonulási útnak a hátránya, mely az ellenségnek megkönnyítette a körülkerítést. Itt tehát a támadás volt szükséges; s minél előbbre a pesti országúton: annál biztosabb lőn állásunk, s annál szabadabbak mozgásaink.
Mennyire máskép látjuk a hadsereget febr. 26-án. Az egész haderőből csak 17.000 embert találunk a vonalon. A csapatok még elszórtan szállásoltak Eger, Mezőkövesd és Füred között. Magok a hadtestek is elszakíttattak, összeelegyíttettek és ez által megfosztattak taktikai önállóságuktól. A csata alatt a hadosztály-parancsnokok saját belátásukra vannak hagyva, s a hadosztályok egymás között össze vannak zavarva. A balszárnyon Szekulics a 2-dik, a centrumban Máriássy az 1-ső és Pöltenberg a 7-ik és a jobbszárnyon Dessewffy ismét az 1-ső hadtesttel, Schlickkel szemben igen gyönge vezényletet képeznek.
Az első napon semmi intézkedés, semmi tartalék. És a főhadiszállás Egerben! Dembinszki csak este érkezik a harcztérre, midőn a csata már be volt fejezve, s az ellenség a kápolnai magaslatok és a Tarna egész uralgó jobbpartjának Kápolnától Döbrőig birtokába jutott. A centrumban ezért az állás elveszettnek volt, s ez által, valamint a siroki szoros elvesztése által a jobbszárny is veszélyeztetve volt. Ha az ellenség esak némileg is fölhasználja sikerét a pesti országúton: több mint valószinű, hogy hadállásunk keresztültöretik. Az ellenséges haderő részeinek egyesülése nem volt többé megakadályozható.
Ehhez járult, hogy a 7-ik hadtest messzi távol volt a csatatértől, s már e miatt is idejekorán való megérkezése a következő napra, nagyon kétségessé vált. Ily viszonyok közepette, nézetünk szerint, legczélszerűbb lett volna 26-án este feladni a Tarna-vonalat, s a hadsereget hátrább valahol egy előnyös hadállásban, akár Kerecsendnél, akár pedig a poroszlói országúton egyesíteni. Kipróbált nagyszámú lovasságunk még nyílt mezőn is szabad választást engedett volna nekünk, ha ezt hátrálási vonalunk iránya megkövetelte volna.
Vukovics Sebő, 1849-iki igazságügyminiszter.
(Az emigráczió alatt megjelent arczkép után.)
Mindazonáltal Dembinszki, nem latolgatva az indokokat, elhatározza, hogy 27-én újra megkezdessék a harcz a Tarna mellett. E czélból parancsot ad a hátralevő hadosztályoknak, hogy éjjel útrakelve, szakadatlanúl a harcztérig nyomúljanak elő. A két legerősebb hadosztálynak: Guyon és Kmetty hadosztályainak Kerecsenden át másnap reggel 10 órakor kellett volna Kápolnára érkezniök; de későn kapják a rendeletet, s az egyik tiz óra helyett déli félegykor, a másik pedig délután három óra után érkezett meg. Dembinszki a késedelem okát Bayer alezredesre, Görgei vezérkari főnökére hárítja. De igy is, még mindig feleletre vár ez a kérdés: miért nem adta ki Dembinszki az előnyomulásra azonnal délben, midőn Egerben meghallotta az ágyudörgést Kápolna felől, s miért késett vele az éj beálltáig? Ez esetben a hadosztályok már virradat előtt harczvonalba állhattak volna. Tartalékaink késedelme folytán a csata második napján a Máriássy és Dessewffy hadosztályai a jobbszárnyon négy óra hosszáig négyszeresen túlnyomó erő támadásának voltak kitéve, s csakis honvédeink vitéz kitartásának volt köszönhető, hogy az ellenség egy ponton sem tudott nagyobb előnyöket kivívni.
A csata közben Dembinszki vitézűl, egy hires lengyel tábornokhoz méltóan viseli magát. De vitézsége megfontolatlan merészségbe megy át, midőn ő 2 zászlóalj segélyével akarja rohammal bevenni Kápolnát, mely 5 osztrák zászlóalj által volt megszállva, s melyet az egész ellenséges hadzöm támogathatott.
A Kápolna ellen irányzott roham visszaverése után, Dembinszkinek még csak a visszavonulás maradt hátra, melyet ő az ellenség passziv magatartása mellett zavartalanúl keresztűl is vihet.
Haderőnk czélszerű felosztása és alkalmazása helyett, tehát a csata első napján a 36.000 magyarból alig látunk 12.000 embert, a második napon pedig a balszárny tétlensége miatt csak 16.000 embert a csatában, a miből mindkét napra nézve átlag a harczolók és nem harczolók viszonya 7: 11, vagyis ama szomorú valóság derűl ki, hogy a főparancsnok zavaros intézkedései, s a Görgei-féle vezérkar tétlensége következtében a kápolnai csata azért veszett el, mert a hadseregnek alig kétötöd része vett részt a harczban…
A császári sereg táborkarának hivatalos jelentése pedig igyen hangzik:
Herczeg Windischgrätz Alfréd tábornagy urnak kápolnai tábori főhadiszállásáról e perczben érkezett a csatatéren ónnal irt tegnapi tudósitás a cs. kir. seregek által az említett helyezés mellett kivívott két napi győzelmes csatáról, valamint a gróf Schlick altábornagy seregéveli egyesülésről. A pártütők Eger és Poroszló felé szaladtak és folyton űzetnek. Zanini ezredbeli egy zászlóalj zászlóstul elfogatott.
Kelt Budán, febr. 28-án 1849.
Duca di Serbelloni cs. kir. altábornagy.
Miután gróf Wrbna és herczeg Schwarzenberg altábornagyok hadosztályai folyó évi február 26-án Gyöngyösről Kápolna felé és Árokszállásról Kál felé előnyomulván, egy óra távolságra Kápolnán innen délutáni 2 órakor az ellenségre akadtak, mely balszárnyával Kálnál állott s e helység és Kompolt közti erdőt elfoglalva tartotta, és fölállított hadi rendét a Gyöngyös és Kápolna közti főuton is tul terjesztette, gróf Wrbna altábornagy az első ágyúlövésekre, melyek herczeg Schwarzenberg altábornagy hadosztályától áthallatszottak, maga részéről is az ellenséget, mely nagy haderőt fejtett ki, megtámadta.
Kezdetben ugy látszott, mintha az ellenségnek szándéka lett volna balszárnyunkat fenyegetni, minthogy egy erős dombot elfoglalt és azt két zászlóaljjal megrakta, azonban egy századnak, a 6-ik vadász-zászlóaljból Feldegg kapitány alatt, két század főherczeg István ezrediek segitségében történt szuronynyali merész rohama elegendő volt elűzésére és ezen érdekes pont elfoglalására. Ez alkalommal Salis őrnagy egy gránátdarabocska által megsebesíttetett. Ezután az ellenség a két előnyomuló hadosztály közé két huszár-ezredet rendelt benyomulni.
Civalart nevet viselő dzsidás-ezredból 4 század Baselli őrnagy parancsa alatt ezen megtámadásnak ritka elszántsággal elejét vették és noha előbb egy tömegben álló gyalogzászlóaljat vertek szét, mégis álmélkodásra méltó rendben, egy szárny Kresz-féle könnyű lovasság által segitve, ama két huszár-ezredre rohantak és azokat nagy veszteséggel visszaverték.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyűjteményében.)
A mieinkből itt Weissenthurm hadnagy és 6 dzsidás elesett, 35 megsebesíttetett: Az ellenségből 60 holt és erős sebesedettek maradtak helyben. Ezután az ellenség minden ponton visszavonult s Kápolna és Kaál felé űzőbe vétetett, hol a bekövetkezett setétség a harczot félbe szakasztá.
Gróf Schlick altábornagynak, ki hadtestével már folyó évi február 25-én Pétervásárra érkezett, tegnap estére Verpelétre kellett előnyomulni, hogy a fősereggel egyesülhessen. De azon pontra el nem juthata, mivel a siroki szorost az ellenségtől elfoglalva találta, melyet csak egy igen dicső harcz után nyerhete hatalmába. Ez alatt az éj beállott, melyet e hadsereg azon állásban tölte.
Reggel 27-én a megtámadás tábornagy ő herczegsége által folytattatott, miután a baloldalon is azon arányban élénken folytattatott ágyúzás Schlick altábornagy közeledését tudtul adá.
Schlick altábornagy az ellenséget egész Verpelétig űzé maga előtt, holott ez megtelepedett s magát makacsul védelmezte. A helység mégis Krieger dandára által rohammal bevétetett, hol a Latour gyalogezred 2-ik zászlóalja magát különösen kitűntette; az ellenség sebes futással a dombokra vonult, egy osztály Eger felé a hegytorkolat közé szorittatott.
Ugy látszik, hogy az ellenség Kápolna birtokát különös fontosságunak tekinté, minthogy az ütközet folytán két izben megkisérté annak visszafoglalását, miután azonban nem sikerült számos ágyúval Wyss dandárát onnan elűzni s időközben Coloredó dandárja is a hasonvonalon levő Döbrő faluba előnyomult és az ellenség megtámadó hadosztályainak jobb oldalát veszélyeztette, sietett a dombokon át viszszavonúlni.
Schwarzenberg herczeg Kaálig előment, mely helyet rohammal bevette, a visszanyomott ellenséges seregek, melyek nagyszámú ágyúkkal voltak ellátva és a Maklárnáli állásba vonultak, Kápolnán tul egy órányira űzettek, hol a bekövetkezett setétség és a seregnek fáradsága a további üldözést félbenszakasztatá.
Ámbár túlnyomó ellenséges erők ellen, seregeink kitünő lelkesedése és vitézsége, a tábornok urak czélszerű vezérlete, és derék tüzéreink élénk és hatályos tüzelése mégis minden akadályokat legyőztek.
A mindkét részrőli veszteség számokban határozottan még ki nem mutatható. Az ellenség részéről az legalább is 300 holtra és 1000 fogolyra mehet, kik között 15 tiszt találtatik, egy zászló elfoglaltatott. Zülow százados halálát a Preussen vasas ezredből és Schufz hadnagyét a 2-ik vadászzászlóaljból fájlaljuk. A megsebesültek között találtatnak Sauer kapitány a Latour-gyalogezredből; Uchtritz kapitány és Hoffmann főhadnagy a Preussen nevü vasasezredből, valamint Weckbecker kapitány a 2-ik vadászzászlóaljból.
Az osztrák hadijelentés ezer magyar fogolyról beszél, halottjaink számát pedig háromszázra teszi. Ez téves. Veszteségünk, fájdalom, sokkal nagyobb. Ötszáz honvéd holtteteme boritotta a Tarna-völgy mezőit, sebesültjeink száma pedig hétszáznál is több volt. Fogoly: ötszáz; legnagyobbrészt az áruló Zináni-zászlóaljból.
De az ellenség vesztesége sem megvetendő. Háromszáztizenkilencz halottjuk és sebesültjük maradt a csatatéren. Mindakét részről tehát, mint látjuk, tömérdek drága vérbe került a mérkőzés. S csaknem eredménytelenül.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
„A kápolnai csatának, – jegyzi meg egyik hadirónk – legsajátosabb eredménye, hogy mindakét hadvezér hátrált. A támadás eszméjéről a védelem terére való átsiklás jellemzi úgy Dembinszkit, mint Windischgrätz herczeget. Windischgrätz Pesten akarta Dembinszkinek a támadását bevárni. Ámde, hiába várakozott. A magyar fővezér, aki abba a rögeszmébe bonyolódék, hogy az ellenséget maga által választott csatamezőn fogadja, nem mozdult. Most tehát Windischgrätz nyomul előre, s csapatainkat a Dembinszki által már hetekkel előbb kiválasztott harczmezőn találja, még pedig egészen készületlenül. Windischgrätz legott támadáshoz fog. Dembinszki azonban nem képes immár haderejét összpontosítani, s visszavonul a nélkül, hogy üldöztetnék. Windischgrätz nem meri követni, s megint csak a védelem terére megy át. Kétségtelen tehát, hogy mindakét hadvezér óriási kárt szenvedett tétovázása által. De a küzdelem, legalább egyelőre, a magyarok hátrányával járt, mert csaknem egyhónapi időt s nagy területet veszitének. Ezenfelől pedig a visszavonulás nyomasztólag hatott a csapatok szellemére, s meglazítá a fegyelem kötelékeit.”
Ki a vétkes, hogy nem győztünk? – ezt firtatta sajtó és közönség a kápolnai ütközet után. Keserű, szemrehányó viták indultak meg a kérdés fölött; s még ma is pír önti el az agg honvéd arczát, ha a kápolnai csatavesztés szóba kerül. A legtöbb kortárs, – legelső sorban persze Dembinszki, – Görgei fondorlatainak tulajdonítja, hogy a kétnapos birok nem a mi diadalunkkal végződött.
Tény, hogy Görgei a harcz közepette rejtélyes módon eltünt a csatatérről; tény, hogy Bayer, Görgei táborkari főnöke és a legbizalmasabb barátja nem kézbesíté a második harczvonalban álló hadcsapatoknak az indulási parancsot; tény, hogy e mulasztás következtében úgy Kmetty, mint Guyon elkésve jött a harczmezőre.
De viszont az is tény, hogy Dembinszki nem volt elővigyázó, s Windischgrätz úgyszólván meglepte; tény, hogy a haderőt, mely rendelkezésére állt, nem tudta kellőképen fölhasználni; az is tény, hogy zavaros intézkedéseivel s fenhéjázó modorával zsibbasztólag hatott az ütközet menetére.
Ámde a viadal, mindezek daczára, még sem volt egészen hiábavaló. Legalább okultunk belőle. Kitűnt, hogy ujoncz csapataink immár a győzelem biztos reményével vezethetők a kipróbált császári sereg ellen is. A honvéd karja erőtől duzzad, szivében bátorság honol.
Mintha nem is a harczmezőről jönnének, hanem valamely testedző tornajátékban vettek volna részt: tartásuk olyan délczeg, olyan ruganyos. Csak vezetni kellene őket, s örömmel küzdenének a harmadik napon is.
Hanem Dembinszki, noha egész hadereje immár együtt van, nem akar harmadszor is ütközni. Makacsul ragaszkodik botor haditervéhez, s még mindig a szolnoki tüntetés motoszkál a fejében. Legott kiadja a parancsot, hogy a sereg Kerecsend vidékéről huzódjék tovább. S február 28-án délelőtt tizenegy órakor már Mezőkövesd körül táboroznak csapataink.
Hadaink vissszavonulását a Kmetty-dandár födözi. Déltájt aztán ez is útrakel. De alig ér Szihalomhoz, amidőn egy vértes-ezred veszi üldözőbe. Az utóhad visszafordul, s ütközetbe bocsájtkozik, de a túlerő elől csakhamar hátrálni kénytelen.
Az ágyudörgés, a harcz bömbölő zenéje Mezőkövesdig hat. Az egész tábor, mint a megzavart hangyaboly, nyüzsögni kezd.
– Hála Isten, itt az ellenség! – kiált örvendezve a honvéd, s gyorsan fegyverbe áll.
Rövid félóra múltán a látóhatár szürke ködéből már kibontakozik a közeledő vértesek fehérköpönyeges csapatja.
Ihász Dániel, honvédezredes.
A szihalmi út mentén egy osztály Miklós-huszár táboroz; egytől-egyig viharedzett régi dalia, akinek gyönyörüség a háború. A huszárság azonnal lórapattan, a vértesek elé vágtat és szilaj harczikedvvel közzéjök csap. Néhány perczig nem látni egyebet egy nagy mozgó tömegnél, amint kusza összevisszaságban ott kavarog a dombtetőn Szihalom és Mezőkövesd közt. Egyszerre azonban elnémul az ágyuszó, a vértes-ezred kiválik a tömegből, s hátrálni kezd.
– Utánuk! Utánuk! – zúg fel a diadalittas huszárok csataordítása.
S megkezdődik az üldözés: dombnak fel, völgynek le, egészen Maklárig. A vágtató paripák robajától szinte reng a föld. A fehérköpönyeget ezúttal ugyancsak kiporolta a huszár.
De nemcsak a legénység szeretne ütközni, hanem a tisztikar is. Vidám derü rózsafénye ragyog az arczokon. Bizony nem csoda, ha egyik-másik honvéd hangos örömében, epedő harczvágyában felönt a garatra.
Igy tesz Udvarnoky is, egy fiatal honvédszázados; kedves jó fiu, a társaságban gyöngéd mint az anyaiszív, a harczmezőn pedig bátor, mint az oroszlán. De ugyancsak megjárta szegény. A borgőz fejébe száll, kiköt fölebbvalójával, emiatt aztán Görgei ott a tábor közepén a szó szoros értelmében lekonczoltatja.
Az esetet, mely jellemző a Görgei kegyetlen szigorára, egy szemtanu így beszéli el:
Udvarnoki, – úgymond – aki százados minőségben szolgált a gyalogságnál, Mezőkövesdre rándult, hogy egy kis szíverősítőt vegyen magához. Ez alkalommal, úgy látszik, többet vett be a jóból, mint kellett volna. De azért az első ágyuszóra visszasiet a zászlóaljához. Útközben egy huszárral találkozik, aki egy bitang lovat vezet maga után. A ló szép állat, Udvarnokinak megtetszik, s egypár csengő aranyért megveszi a huszártól. Aztán ő is Szihalom felé vágtat, s rendkivül vitézül harczol a vértesek ellen. Visszatérvén a küzdelemből, épp Kmetty előtt halad el, ki hadosztályának az élén áll. Kmetty kérdőre vonja:
– Százados úr, hogy merészel ön egy kincstári lovat úgy agyongyalogolni?
– A ló az enyém, az imént vettem. Azt tehetem vele, ami nekem tetszik, – felel hetykén Udvarnoky.
– A mentséget nem fogadhatom el, – kiált Kmetty parancsolólag, – a ló az én hadosztályomhoz tartozik, megismerem a fölszereléséről. Tessék tehát azonnal leszállni róla.
– Dehogy szállok! – pattan fel a kapatos Udvarnoky. – Vegyék el tőlem. De annyit mondhatok, hogy aki a lóhoz nyúl: annak kettéhasítom a fejét!
De azért mégis csak leugrik, s gyalog megy a városba. Utközben Görgeivel, aki valamikép már értesült a dologról, hozza össze balvégzete. Görgei parancsot ad néhány ott ögyelgő Lehel-huszárnak, hogy fogják el a századost. Udvarnoky ellenszegül. Erre a huszárok, Görgei intésére kardot rántanak s össze-vissza kaszabolják a szerencsétlen fiatalembert. Ez még nem elég. Görgei ujra int, s a huszárok kikapják a nyeregkápából pisztolyaikat. Három, vagy négy lövés dördül el: s Udvarnoky holtan rogy össze.
Épp ebben a perczben érkezik a véres esemény szinhelyére Dembinszki, a fővezér. Görgei, a legnagyobb nyugalommal, mintha misem történt volna, feléje fordul, köszön, s aztán jelenti:
– Ez a tiszt súlyosan vétett a fegyelem ellen. El akartam őt fogatni, de az őrjáratnak ellenszegült, mire a legénység kötelességéhez képest agyonlőtte.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
A jelentés, – jegyzi meg a szemtanu, – nem volt egészen hű; Görgei eltért az igazságtól. Az őrjárat, mint többen láttuk, egyenesen az ő parancsára kaszabolta össze s lőtte agyon Udvarnokit. A fiatal tiszt, igaz, rászolgált a büntetésre, de azt még sem érdemelte meg, hogy ilyen rettentő elbánásban részesüljön. Hiszen egyik legderekabb vitéze volt táborunknak; bátor a halálmegvetésig, jó bajtárs, kitünő csapattiszt. Egyedüli hibája; hogy szerette az italt. Mikor Kmettyvel összeszólalkozott: mámoros volt…
E vad önkény mindenfelé kinos feltünést keltett. A megbotránkozás moraja zúgott végig a táborban.
S ha Dembinszki ekkor azonnal szigoru vizsgálatot indít, s aztán a sereg óhajához képest támadó hadjárathoz fog: csaknem bizonyos, hogy megingott tekintélye ujolag helyreáll, s Görgeinek aligha sikerül őt kibuktatnia állásából.
Azonban Dembinszki szintén félt Görgeitől, s nem mert ellene komolyan föllépni. A szegény Udvarnoky valahol a táborszélen elföldeltetett, aztán vége lőn a dolognak. Görgei tehát, a fővezér erélytelensége következtében, kisiklott a felelősség terhe alól.
Épp így volt a hadműveletekkel. Dembinszki tovább titkolózott. Midőn Görgei, a hadtestparancsnokok kiséretében megjelent nála s fölkérte, közölné velök terveit, Dembinszki szokott modortalanságával igyen válaszolt:
– Semmiféle fölvilágosítással nem szolgálhatok. Kövessék parancsaimat, s majd meglátják, mi a tervem.
„A történtek után, – mondja Dembinszki emlékirataiban, – a legkisebb bizalmam sem volt többé Görgei iránt; tudtam, hogy ha megismertetem terveimmel: a legelső alkalmat fel fogja használni, hogy ismét meghiusítsa azokat.”
Görgei sápadt, hideg arczán a visszautasításkor a káröröm rejtélyes mosolya villant át. Hiszen csak ezt akarta. Titkolózzék csak tovább is Dembinszki, s haladjon a megkezdett ösvényen.
És azon haladt. Másnap, márcz. 1-én reggel kiadta a rendeletet, hogy csapatjaink Poroszló felé hátráljanak. Ehhez képest a Görgei hadtestének Szent-Ivánon, Lövőn és Négyesen, a Klapka hadtestének pedig a Szekulics dandárral együtt Eger-Farmoson kellett meghálni. A Répássy-hadtest Dembinszki vezetése alatt marad, s Ivánkára vonul, a hol a főhadiszállás leend.
A sereg ez ujabb felállítása tehát félköralaku volt, azzal a czélzattal, hogy a tiszai átkelés födöztessék.
Görgei Artúr.
(1849-iki arczképe.)
„A mi engem arra birt, – irja Dembinszki, – hogy ezt az állást elfoglaljam, azon remény volt, hogy minden órában kaphatok tudósítást Szolnok bevételéről. Ez esetben aztán könnyű lett volna jelentékeny haderővel átkelni a másik partra, és az ellenségtől észre sem vétetve, Szolnokra segítséget küldeni, hogy innen meglepőleg az osztrákok jobbszárnya ellen lehessen operálni. E czélból mindenekelőtt arra kellett törekednem, hogy Windischgrätzet Poroszló előtt lekössem. Hadiszállásaink, melyekre vonultam, alkalmasak voltak arra, hogy őt e ponthoz közelebb csalogassák, miután alkalmam nyilt, hogy bárhol támadjon is az ellenség: gyorsan minden csapatomat összeszedjem, Poroszló felé visszavonuljak, s ily módon a főhadsereget magam után vonjam.”
Hát hiszen ez utóbbi föltevésében nem is csalatkozott: az ellenséget csakugyan maga után vonta. Windischgrätz, mihelyt megneszelé, hogy a hátráló Dembinszkitől nincs mit tartania: tüstént kimozdul maklári táborhelyéről, s üldözéshez fog. Sőt az a merész ötlete támad, hogy Poroszlóra siet, s ez által elvágja csapataink visszavonulási útját. Egyik hadosztályát tehát Poroszlónak indítja, egy másik császári dandár Eger-Farmosra megy, a fősereg pedig Mezőkővesd irányában nyomul előre:
Klapka déltájt ér Eger-Farmosra. Ámde, még el sem helyezkedik: már ott a fürge ellenség. Csakhamar összecsapásra kerül a sor. Öreg estéig tart az ágyuviadal. Klapka csak nagy ügygyel-bajjal, szakadatlan harcz közepette képes gyengülő csapatjait az Eger folyó túlpartjára átvezetni.
A dolog nehezebb része azonban csak most következik. Klapka, az ellenség ily fenyegető szomszédságában nem töltheti az éjszakát, kénytelen tovább: Poroszló felé húzódni. Ámde az út a tavaszi olvadás miatt járhatatlan. A legénység több helyütt majdnem övig gázol a lucsokban; számos ló kidől, úgy, hogy az ágyúkat és a társzekereket is maguknak kell tovavonszolni. Éjfél után egy óra volt, midőn a sereg agyoncsigázva, éhesen Poroszló közelébe vergődött, ahol aztán megpihent.
Hasonló bajba került a Görgei serege is. Görgei, hallván a farmosi ágyuzást, abbeli aggodalmában, hogy Aulichnak, aki Lövőn táborozott, valami baja esik, Kmetty és Pöltenberg dandáraival Lövő felé siet.
A csapatok útja itt is valóságos sártengeren visz keresztül. Havaseső veri őket egész éjjel. Erejök meglankad, ruhájuk elrongyolódik. Aztán az egész táborban nincs egy falat kenyér. Huszonnégy óra óta nem ettek. Ember, állat majd összerogyik az éhségtől. Pirkadni kezd, mire Lövő nádfödeles házai feltünnek a reggeli szürkületben. A falu körül azonban csend honol, Aulichnak semmi bántódása. A hosszú, fárasztó útat tehát hiába tették meg.
Görgei még az elindulás alkalmával futárt küldött Dembinszkihez, bejelentvén, hogy Szent-Istvánról Lövőre megyen. Dembinszkit elfutja a méreg.
– Mondja meg tábornokának, – förmed a hirhozóra, – hogy az a parancsnok, aki anélkül, hogy erre nézvést rendeletet kapna, anélkül, hogy az ellenség által üldöztetnék, föladja hadállását: épp oly bűnös, mint az a katona, aki őrhelyéről távozik. Mondja meg egyuttal a tábornok urnak azt is, hogy további rendeletemig Lövőn maradjon.
De mintha sejtené, hogy, Görgei nem fog engedelmeskedni, az üzenettel egyidejüleg a következő parancsot küldi Aulichnak:
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Nr. 234.
Ivánka, márcz. 1. 1849.
Ezennel azt a szigoru megbizást veszi Ön, hogy Görgei tábornok futó hadtestét, mely komoly ok nélkül, s parancsom ellenére kimozdult állásából: Poroszló felé hátrálásában tartóztassa fel.
Dembinszki.
Aulich tartóztassa fel Görgeit! Az alantos kapjon hajba a saját közvetlen felebbvalójával! … Bizony furcsa. Görgei nagyot kaczagott ezen a bizarr rendeleten, s másnap, márcz. 2-án virradatkor Aulich tábornokkal együtt csak azért is Poroszlóra hátrált.
A fegyelem már ekkor annyira meglazult a seregben, hogy Dembinszkinek csak az engedelmeskedett, aki éppen akart. De nem csoda. Aki Mezőkövesden látta csapatainkat, nem ismert volna mostan reájuk. A lángoló harczikedv odalett. Elmosta a sártenger, a havaseső. A honvédfiuk szomoruan gubbaszkodtak a tábortüzeknél. Piros orczáikat megsápasztotta az éhség, szemük tüzét kioltotta a lehangoltság.
A tisztikar elkeseredése még nagyobb volt. A harag kitörései hallhatók mindenfelé.
– Pokolba az olyan fővezérrel, – mondogatják, – aki néhány nap alatt, anélkül, hogy ütköznék ennyire tönkreteszi az ország véderejét.
Klapka törzstisztjei formaszerint bejelentik, hogy nem szolgálnak tovább Dembinszki alatt.
Mikor a fővezér márcz. 2-án reggel Poroszlóra érkezik, már az egész tábor forrong. Üdvözlés helyett komor lázadó tekintetek fogadják.
Görgei pedig elégedetten dörzsöli kezeit. Minő pompásan megy minden! Hisz Dembinszki csókolnivaló ember: maga dolgozik maga ellen. Csak meg kell lökni: s szépen kifordul a nyeregből. Hát segítsünk neki!
… „Márcz. 2-án reggel, – beszéli Klapka, – további rendeletekért Dembinszkihez mentem. Már ott találtam Görgeit heves szóváltásban a fővezérrel. Görgei keserű szemrehányásokat tett Dembinszkinek utolsó rendelkezései miatt, s kijelenté, hogy a sereg hangulata, a czéltalan fárasztások és az élelmezés teljes hiánya miatt, rendkívül ingerült. Aztán azzal a kéréssel fordult hozzája, közölje további hadműködésének tervét, miután ez a történtek után, úgy a vezérek, mint a legénység megnyugtatására szükséges. Ő ugyan (t. i. Görgei) minden parancsot végrehajt, de úgy hiszi, hogy ilyen súlyos körülmények közepette a hadtestparancsnokok megkövetelhetik, hogy az elhatározó munkálatok tervezésénél legalább szavuk legyen. Eddigelé ők nem csak törekvéseinek czélját nem ismerték, de még a kiadott részletes rendeleteket sem érthették jól, annyira homályosak és ellenmondók voltak azok. Ha tovább is így tart: az erők összhangzó közremunkálása teljes lehetetlen. Dembinszki azonban kijelenté, hogy ő terveiből senkivel semmit sem fog közölni, s a hadtestparancsnokoktól föltétlen engedelmességet kíván.” …
Dembinszki, mint látjuk, még most sem ismerte föl helyzetének válságát. Fenyeget, heveskedik, de nincs benne annyi bátorság, hogy a pártütő Görgeit haditörvényszék elé állítsa. Ehelyett siránkozó panaszszal fordul a kormányhoz.
Alig távoznak tőle a békétlenkedő hadtestparancsnokok: már repül szét a legujabb parancsa, hogy a sereg a Tisza mögé vonuljon. A főhadiszállás: Tisza-Füred, ahová ozsonnatájt be is vonul. Addig is, míg a visszavonulás megtörténik, Görgei, a Kmetty és Pöltenberg hadosztályaival, úgyszintén a Hertelendy-dandárral az átkelés födözése végett Poroszlón marad.
Igyen szól a parancs. Ámde, Görgei nem sokat hederít reá. Poroszló amugy is gyönge védőhely, aztán ellenséges csapatok mutatkoznak a vidéken. Fél a bekeritéstől. Hajnal felé felczihelődik tehát, s haderejének a zömével szintén Tisza-Füredre megyen.
Mielőtt azonban elindulna, hosszabb levelet intéz Dembinszkihez. A durvahangu irat, amelylyel nyiltan fölmondja parancsnokának a további engedelmességet, imigy szól:
6. sz.
Dembinszki altábornagy úrnak
Tisza-Füreden.
Kelt Poroszlón, 3/3 reggeli 1 órakor, 1849.
A gyámoltalan tétova, melyben altábornagy urat tegnap reggel értekezésünk alkalmával találtam; a még utolsó perczben is megmásított ingadozó, semmi tekintetben sem szabatos dispozicziók, melyek nekem, elébb ugyan irásban, de csakhamar két ízben is ujra, s mindannyiszor megint változó értelemben élőszóval adattak: engem még az iránt is bizonytalanságban hagytak, hogy személyes tartózkodása helyéül mely pontot méltoztatott választani. Ezért keresém a legalkalmatosabb utat, melyen arról, ami uj itt Poroszlón az ellenség részéről történt, a Tisza mögött hozzám legközelebb tanyázó csapatok parancsnokához juttathassam jelentésemet az Ön számára; s így közlém ezt Répássy bajtársammal. De intézkedéseimet saját meggyőződésem szerint kellett megtennem; s én mindig képes leszek egy magyar haditörvényszék előtt igazolni azokat.
Ön ez intézkedéseim hirére oly parancsot küld nekem, mely az iránt, hogy minek kelljen történnie és mi módon, épp oly kevéssé világosan fejezi ki magát, mint eddigi parancsainak is a legtöbb részében. Egyszerűen az a kérdés: parancsnoka vagyok-e én hadtestemnek, vagy pedig csak ideig-óráig való vezetője valamely osztálynak, melyet Önnek altábornagy úr, tetszik parancsaim alá rendelni? Ha amaz vagyok, amint ez meglehetős érthetően ki van mondva azon miniszteri rendeletben, mely mint hadtestparancsnokot úgy állított engem önnek főparancsnoksága alá: akkor szerénytelenség nélkül várhatom altábornagy úrtól, hogy operáczióinak alapgondolatát, ha nem is irásban, de legalább élő szóval, legalább négyszemközt velem közölje; de még inkább van jogom megvárni azt, hogy ezen alapgondolatból következetesen kieredő minden intézkedés kivitele alkalmával hadtestem, melynek fenntartásáról hazámnak felelős vagyok, feldarabolatlanul maradjon vezetésem alatt és ne állíttassanak az én hadtestem egyes részei egy másik hadtestnek részeivel összekeverten, felváltva egyszer a magam, majd megint valamely másik tiszt parancsai alá, amig ez az ön vezénylete alá helyezett úgynevezett közép-hadseregnek ezen rövid szerencsétlen hadjárata legfontosabb pillanataiban eddig, elég sajnosan, ismételve megtörtént.
Ha pedig nem vagyok többé hadtestparancsnok, hanem csak vak eszköz annak a kezében, akit az ország fölém helyezett: akkor kénytelen vagyok eddigi hadipályámat befejezettnek tekinteni, miután soha sem fogom magamat arra elhatározhatni, hogy feltétlenül és vakon oly vezetésre bizzam magamat, melynek czélszerűsége és helyes következetessége felől, fájdalom, a legszükségesebb bizonyságok is hiányoznak előttem.
Oly súlyos esetben, minő az én jelenlegi helyzetemé itt Poroszlón, ahol a legjava magyar hadcsapatok egy tetemes részének fönmaradása forog koczkán: parancsnokomtól én csak vagy semminő parancsot, vagy helyesen indokolt, egészen határozott parancsot várok. Azon pillanatban, mikor az ellenség velem szemközt két ágyulövésnyi távolságban csatarendben áll, míg ellenséges füstjelek arczban és kétoldalt, midőn néhány hadi fogoly vallomása, kiküldött kémeink és kémlő czirkálóink jelentése egész bizonyossággal igen erős bekerítő csapatok közeledését jelzik: hirtelen és önálló elhatározás kellett. Egyszerűen úgy állt az alternativa: vagy előre, vagy hátra. Az első az Ön hadjárata következtében, – mely alatt csapataink felette hiányos élelmezés mellett, s a legfárasztóbb menetek közben kellett kemény ütközeteket kiállanunk, – immár lehetetlenné vált. Tehát csak a másik maradt hátra, hanem ha netalán az ittlevő csapatoknak czéltalan feláldozása szándékoltatik.
Ha Poroszló csakugyan hadászati és harczászati tekintetben fontossággal biró pont, a honnan Pest felé manövrirozhatni: akkor még mindig fennmarad a lehetőség innen pihent, vagy legalább jól élelmezett csapatokkal ujból kezdeni az offenzivát.
E perczben adtam ki az indulási parancsot a Tisza mögé való visszavonulásra, melyet Répássy tábornok ittlevő osztálya Hertelendy alezredes alatt mint hátvéd fedez. Hertelendyt odautasítám, hogy hadtestparancsnokának további parancsát a Tiszán innen, az elkészült sánczok mögötti táborban várja be.
Visszavonulás befejezésével minden órán kész leszek mindent, mit ezúttal teszek, egy magyar haditörvényszék előtt igazolni, esetleg a kiérdemlett büntetést önhatalmu cselekvésemért a haditörvényczikkek értelmében elvenni.
Görgei.
Az ismétlődő engedetlenség büntetlenül nem maradhatott. Aki főparancsnokával szemben igy viselkedik: annak haditörvényszék előtt a helye. Mint látjuk, nagyon jól tudta ezt Görgei is; de tudta azt is, hogy a megérdemlett büntetés elől csak úgy szabadulhat, ha Dembinszkit, mielőtt a hadügyminiszterium közbelépne, ártalmatlanná teszi.
Sietett tehát tervének a végrehajtásával. Márczius 3-án délben a törzstiszteket értekezletre hivta össze. Az értekezleten megjelent Szemere Bertalan kormánybiztos is, aki épp aznap érkezett Tisza-Füredre.
A tanácskozás röviden folyt le, hisz minden előre kicsináltatott. A vádló szerepét Görgei vitte, akinek inditványára a tisztikar egyhangulag kijelenté, hogy Dembinszkihez nincs többé bizalma. Néhányan azonnal uj vezért akarnak választani. Szemere azonban tiltakozik ellene; „ez – ugymond, – a kormány joga.” Végre a kormánybiztos inditványához képest abban állapodnak meg, hogy Dembinszki, Kossuth megérkezéseig, akinek Szemere már irt, maradjon meg állásában, de haditanácsadóul: Görgei, Aulich, Répássy és Klapka rendeltessék melléje. A határozatról küldöttség értesítse Dembinszkit. A küldöttség tagjai: Görgei, Klapka, Répássy és Aulich legyenek.
A kormánybiztos előresiet, hogy megelőzőleg beszéljen Dembinszkivel, s ha csak lehet, engedékenységre birja.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezsö gyüjteményében.)
Kiméletes gyöngédséggel fog a makacs és ideges ember meggyőzéséhez. Arra kéri, hivjon össze azonnal haditanácsot; aztán ne idegenkedjék egy-két vezértársa, például Görgei és Klapka segitésétől, hisz ez által megoszlik a felelőssége is.
Dembinszki azonban hallani sem akar ilyesmiről.
– Az a tábornok, – válaszolja, – ki haditanácsot hiv össze, maga nem bir magának tanácsot adni. Ami pedig a felelősséget illeti, azt magamra vállalom.
– Kérve kérem, tegye meg, – könyörög neki Szemere. – A tábornokok és hadtestparancsnokok épp együtt vannak, hogy önre nézvést egy szerfölött kellemetlen határozatot hozzanak.
– Ám tegyék, én csakis a kormánynak vagyok felelős, – makacskodik a vezér.
Szemere fájdalmasan tapasztalja, hogy kérlelése hiábavaló. Dembinszki nem enged.
– Jól van, – sóhajt lemondólag – én nem avatkozom többé a dologba. Az urak különben is mindjárt itt lesznek, s személyesen terjesztik elő ügyüket.
Alig mondotta ki Szemere e szavakat, midőn kopognak az ajtón, s Görgei, Klapka, Répássy és Aulich lép a szobába. A négy küldött ünnepies komolysággal sorakozik, s feszesen meghajtja magát. Görgei egy lépést tesz előre, s aztán szuró hideg tekintetét Dembinszkire szögezve, így kezdi:
– Altábornagy úr, egy igen szomoru jelentést kell tennem…
Itt egy pillanatra megáll, mintha jelentéséhez a megfelelő szavakat keresné.
Dembinszki fölhasználja ezt az alkalmat, s közbevág:
– Uraim, azon értelemben, amint azt Szemere úr éppen előadta, nem közölhetnek semmi elszomorítót olyan emberrel, akinek a lelkiösmerete annyira tiszta, mint az enyém.
Görgei és Klapka összenéz: „majd meglátjuk.” Aztán Görgei emelt hangon mondja ki a sujtó itéletet:
– Altábornagy úr! Ön elvesztette a csapatok bizalmát, s ezért nem tarthatja meg tovább a főparancsnokságot.
Dembinszki elsápad. Keze, melylyel iróasztalához támaszkodik, idegesen reszket. De csakhamar erőt vesz háborgó indulatjain. Azt hiszi, hogy még mindig csak a haditanács alakításáról van szó.
Az ágyon egy gyöngyös házisipka fekszik. Dembinszki, különös ötlettől megkapatva, a sipka után nyúl és fejére teszi.
– Szemere úr, – fordul ezután a kormánybiztoshoz – elbeszélek önnek valamit. Lithvániában visszavonulásom alkalmával tisztjeim egyszer hozzám jöttek, s tudni kivánták, hová vezetem őket. „Uraim, – válaszoltam, – a menet irányát lovammal fogom jelezni; s ha attól kellene tartanom, hogy a fejemen levő tábori föveg elárulja gondolataimat, félredobnám azt, s hajadon fővel mennék tovább.” Igy feleltem nekik…
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Ezzel, mintegy jelezve, hogyan tett akkor, lekapja fejéről a sipkát és haraggal a földhöz teremti.
– Ugyanazt ismétlem ma is, – folytatá aztán, – amit ezelőtt tizennyolcz esztendővel tettem.
Az elbeszélésnek azonban semmi hatása sincs. A küldöttség tagjai szótlanul, könyörtelen ridegséggel állnak helyükön. Csak a Szemere arczán rebben át a megilletődés könybeúszó felhője.
Dembinszki most egyenesen Görgeihez lép, tekintetét körüljártatja a tábornokon, s izgatottságtól remegő hangon így szól hozzájuk:
– Uraim! Önök engem megtörhetnek, mert hiszen elvégre a vas is törik; de meghajlítani soha sem fognak. S én csak azt kivánom, hogy tetteikből ne származzanak rosz következmények a magyar ügyre. Az izgalmas jelenetnek ezzel vége szakad. A küldöttség tagjai néma köszönéssel távoznak.
Szemere azonban ottmarad, s még egyszer előveszi ékesenszólását, hogy Dembinszki engedékenységre birassék. Mindhiába.
– De hát akkor mit tegyünk, mit tegyünk? – kérdi tépelődve.
– Vegye át ön mint teljhatalmu kormánybiztos a hadsereg vezetését, – tanácsolja Dembinszki. – Ön bizonyára jobban fogja azt kezelni, mint az a négy úr, aki éppen most ment el. Én mint hadi tanácsadó az oldala mellett fogok maradni. Kossuth nem sokára úgyis itt lesz, s mindent rendbe fog hozni.
– Hogy én vegyem át a sereg vezetését? – kiált fel Szemere, kezeit kétségbeesetten összecsapva. – Ez képtelenség! Hisz én sohsem voltam katona. Lehetetlen, lehetetlen. Más megoldásról kell gondoskodnunk.
Esti hét óra már, mikor Szemere Dembinszkinek a lakásáról távozik. Egészen le van verve, csüggeteg léptekkel megy a lázadó tábornokokhoz, hogy ujolag tanácskozzék velök. Most ezeket próbálja engedékenyebb nézetre hangolni.
– Csak addig várjanak, míg Kossuth megjön, – eseng hozzájuk.
– Egy perczig sem, – felel zordonan Görgei. – Dembinszkinek pusztulnia kell innét.
Az ellenség a Tiszánál ólálkodik, úgy lehet, ma vagy holnap áttör; s ím, a szép magyar sereg szétzüllőben. Mitévő legyen? – töpreng a hazafiúi bánat lenyügző sulya alatt Szemere.
Valóban kétségbeejtő helyzet. Nincs, nincs egyéb választás, – bármennyit tünődjék is, – mint meghajolni a sereg kivánsága előtt. És meghajol. Levelet ír Dembinszkinek, melyben tudomására hozza, hogy fölmenti állásától. A sereg hangulata olyan, – úgymond, – hogy nem tehet máskép. A főparancsnokságot, de csak ideiglenesen, Görgei, mint rangban legidősebb tábornok fogja vinni.
Dembinszki, aki még mindig bízik az érkező Kossuth közbelépésében, elég nyugalommal fogadja a fölmentést. Épp válaszolni akar Szemerének, midőn nyílik az ajtó: s Bayer, Messena ezredes és Lázár őrnagy kiséretében, tör a szobába.
Bayer, anélkül hogy köszönne, egyenesen Dembinszki elé áll, s kihivó hányavetiséggel veti oda:
– Kérem a parancskönyvet!
– Micsoda hang ez? – riad fel Dembinszki. A parancskönyv a történetirás fontos adattára. Ez az enyém. Nem adom!
Lapok Tassy Béla olműtzi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Bayer, a magyar sereg egyik legfondorkodóbb tisztje, félretesz minden kiméletet, s fenyegetőzni kezd:
– Én tizennyolcz éves katona vagyok, s nagyon jól tudom, miként kell a rendeleteket végrehajtani. Ha az altábornagy úr nem adja ki jószántából a könyvet, erőszakhoz nyulok.
Dembinszki felugrik, mint a sebzett tigris.
– Ön erőszakhoz nyúl? És ellenem?! – kiáltja toporzékoló haraggal.
Ezzel int hadsegédjének, hogy az oldalszobából hozza be a szóbanforgó parancskönyvet. A segédtiszt áthozza.
Dembinszki a könyvet balkezébe szorítja, míg jobbjával kardjához kap, aztán fenyegető sötét arczczal dörgi:
– Míg az egyik kéz ezt a kardot birja tartani, a másik kéz nem bocsátja ki a magyar hadsereg parancskönyvét!
– Majd meglátjuk! – ordít Bayer, s kiséretével együtt elrohan a szobából.
Körülbelül tíz percz multán egy honvédszakasz vonul a fővezér előszobájába. Dembinszkinek alig marad annyi ideje, hogy magára csukja az ajtót, midőn felhangzik a vezényszó: „Lábhoz!” s a fegyveragyak nagyot koppannak a kőkoczkás padozaton. Az őrség ott marad, Dembinszki: fogoly.
„Igy lettem én fogoly, – tör ki a keserüség Dembinszkiből, midőn az esetet elbeszéli, – igen, így lettem foglya annak a hadseregnek, melyet eddig vezényeltem. Egy pillanatig közel voltam ahhoz, hogy a magyar nemzetet, melyet annyira szerettem, melynek tétova és habozás nélkül fejemet és karomat, szivemet és lelkemet felajánlottam, melynek reményéhez a saját nemzetemnek is reményét fűztem, hogy a magyar nemzetet tegyem felelőssé e méltatlanságért. De mégis, a keserűség érzete nem sokára helytadott a sajnálat érzésének, hogy egy nép viharos korszakában jövőjét és sorsát egy mindenesetre nagytehetségű, de oly annyira hiú és minden fogalmat meghaladó lelketlen egoista kezébe tegye le: minő Görgei” …
Mintegy félóráig tartott Dembinszkinek ez a megalázó fogsága. Tartott volna talán tovább is, ha véletlenül oda nem vetődik Répássy tábornok, ki csak most látta, voltakép mi történt itt. Répássy azonnal intézkedett, hogy az őrség eltávolíttassék, ő maga pedig egész megindultan kért bocsánatot Dembinszkitől.
Görgei tehát győzedelmeskedett. Dembinszkit nemcsak kibuktatta vezéri állásából, hanem meg is szégyeníté.
Szemere Bertalan, akinek e viszály megitélésénél semmi oka sincs a részrehajlásra, ekként beszéli el Dembinszki megbuktatásának a lefolyását:
… Reggel, márczius 4-én (úgy látszik 3-án) – ugymond Szemere – Dembinszkihez mentem, ki azonnal panaszkodni kezdett Görgei engedetlensége miatt. Répássy s mások viszont arról tudósítottak, hogy a tisztikar Dembinszkit erőszakkal le akarja tenni, s új fővezért szándékozik választani. Én tehát siettem egyrészről Debreczenbe irni, hogy Kossuth és Mészáros rögtön jőjjenek a táborba; másrészről a legutóbb történtek iránt felvilágosítást szereztem a tábornokoktól. E czélból fölkerestem őket, s majd az egész tisztikart együtt találtam a város végén egy düledező ház udvarában.
Midőn Klapka ezredes, majdnem az utolsó, közeledett a gyűlés felé: Görgei tábornok felszólítá a tisztikart, menjenek vele Klapka elé. Görgei e mesterfogását én már akkor igen jellemzőnek találtam.
Ezután tanácskozni kezdtek. Legelőször Görgei szólalt fel. Beszéde három részre oszlott; az elsőben örömét fejezte ki, hogy én mint a kormány képviselője jelen vagyok, (pedig engem nem is hívtak meg, s nem is tudták, hogy az éjjel Füredre érkeztem.) Beszédje második részében magaviseletének, melyet az utóbbi időben tanusított, védelmét adta elő; különösen kiemelvén, hogy váczi nyilatkozatának egyáltalán nem volt más, mint pillanatnyi czélja, hogy az ingadozó tiszteket együtt tartsa. A beszéd harmadik részében pedig Klapka hadtestének nevében kijelenté, hogy a sereg Dembinszkinek sem tehetségében, sem jószándékában nem bízik többé. Mire a tisztek mindnyájan „úgy van”-t mondának, s többen hevesen sürgették, hogy választassék azonnal új fővezér.
Ekkor én fellépvén előadtam: először, hogy én a kormánynak már irtam, s Kossuth a hadügyminiszterrel 24 óra alatt megérkezik; másodszor, hogy a fővezér választása csak a kormányt illeti, s én ilyféle vezérválasztásban soha sem fogok megegyezni, hanem szükség esetén a kormány nevében, mint annak egyik tagja, magam fogom e jogot gyakorolni.
Miután Klapka is hozzám csatlakozott, megelégedtek azzal, amit én indítványoztam, t. i. hogy Kossuth és a hadügyminiszter jövetele várassék meg, s Dembinszki addig fővezér maradjon, de haditanácsadóul Répássy és Görgei tábornokok, Aulich és Klapka ezredesek melléje adassanak. S én részemről kijelentém, hogy ha Dembinszki ezt az utóbbi feltételt elfogadni nem akarná, én a sereg egyhangu aggodalmait tudom méltányolni.
Mi öten nyomban Dembinszkihez mentünk. Én azonban ismervén Dembinszki heves vérmérsékletét, kértem a többieket, maradnának kissé az előszobában, s elébb egyedül léptem be hozzá. Én előadtam neki a dolgok állapotát, megjegyezvén, hogy mellette egy tiszt sem nyilatkozik; kértem őt mindenre, mi előtte szent: fogadná el ideiglenesen a haditanács eszméjét, annál inkább, mivel maga is megvallotta, hogy a legközelebbi 24 óra alatt, Kossuth és Mészáros megérkeztéig, valamikép rendelkezni szükséges. Egy óránál tovább kértem, s igyekeztem rábeszélni Dembinszkit, de hasztalan. Végre behivtam Görgeit s a többieket, kik egyszerűen s nyugodt hangon kijelentették, hogy a seregnek nincs benne bizodalma; az elnök és hadügyminiszter megérkeztéig azt kivánják, hogy minden rendeleteit egy haditanács tudtával tegye.
Nem tagadhatom, hogy Dembinszki ezen egész jelenet alatt nem birt uralkodni szenvedélyességén; ellenben Görgei hideg, nyugodt, türelmes, sőt érzéketlen maradt Dembinszki heves szavai irányában.
Midőn Dembinszki kijelentette, hogy ő haditanácsot semmi esetre sem tart, hanem terveit csak velem közli, s ha aztán nekem ugy tetszik, én azokat a hadtestparancsnokokkal is tudathatom: Görgei hajlandónak mutatkozott ezt a középutat is elfogadni, melyet azonban én, mint félrendszabályt és helytelen dolgot visszautasítani kénytelenítettem.
Görgei és társai ezután visszavonultak, s én ujra kérelmekkel és előterjesztésekkel kezdtem ostromolni Dembinszkit; eleibe adám, hogy ha ő biztos győzedelmet akar nyerni az összeszövetkezés ellen, ama feltétel alatt is főparancsnok marad; eleibe terjesztém, hogy egyenesen az ő hibája, ha a fegyelmet nem tudja fenntartani táborában, hogy én fegyveres és véres összeütközést nem tűrhetek a seregben, és ha ő engedni nem akar: én kénytelen lennék őt letenni.
Ez a jelenet Dembinszkivel délután félnégytől hétig tartott, s miután ő, egy, bizonyára csodálatos ötlet következtében a főparancsnokságot csak nekem akarta átadni, mit egy hozzám intézett levelében irásba is foglalt, s én azt természetesen nem fogadhattam el: kénytelen valék őt a főparancsnokságtól felfüggeszteni, s azt ideiglenesen Görgeinek, mint a legrégibb tábornoknak átadni. Hogy Görgeit ezen egész ügyben nem honszeretet, hanem gyűlölet és megsértett nagyravágyás vezette, további eljárása is tanusítja. Este kilencz órakor hozzám jött s jelenté, hogy Dembinszki lakását gránátosokkal vétette körül, mivel vonakodik kiadni az irományokat; s midőn erre kérdezém: „nem tehet-e ön ezen irományok nélkül holnap estig rendeleteket?” – „igen”-lőleg válaszolt. „Ha tehát önnek azokra nincs múlhatlan szüksége, jónak látja-e a viszályt még botránynyal is szaporitani?” Görgei „nem”-mel válaszolt, s a legnyugodtabb arczkifejezéssel távozott, s az őrségnek is távozást parancsolt…
A fenforgó körülmények közt – jegyzi meg tovább Szemere, – csak Dembinszki cselekedhetett volna hatékonyabban. Midőn ugyanis Görgeit engedetlensége miatt feleletre vonta: „Tudja ön, mit érdemel azért, hogy irott parancsaim ellen cselekedett?” Görgei e szavakkal válaszolt: „Igen, egy golyót az agyamba.” – Görgei itélete helyes és igazságos volt, Dembinszkinek azt csak végrehajtania kellett volna…
Maga Görgei Artúr pedig „Mein Leben und Wirken in Ungarn” czimű munkájában igy emlékezik meg Dembinszki bukásának az előzményeiről:
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Midőn márczius 2-án korán reggel Aulich, Pöltenberg és Kmetty hadosztályával Poroszlóra érkeztem, Klapka ezredes közlé velem, hogy Dembinszkinek a megelőző estén tett és a hadiszállásokra vonatkozó intézkedései következtében, ama három hadosztály parancsnoka, akik az ő – Klapka – parancsnoksága alatt Eger-Farmoson voltak, tisztjeik nevében kijelentette, hogy Dembinszkitől egyetlen egy olyan parancsot sem fogadnak el többé, mely általa (t. i. Klapka által) vagy általam nincs ellenjegyezve. Közvetlenül erre ismételték a hadosztály-parancsnokok is ugyanazon kijelentést előttem Klapka jelenlétében …
Eközben Klapka osztályparancsnokainak határozott bizalmatlansági szavazata Dembinszki ellen a legélénkebb visszhangra talált a 7-ik hadtest hadosztályainál is. Répási tábornok a 2-ik hadtest parancsnoka, épp úgy mint Klapka, belátták, hogy a hadsereg ez az állapota a hazának veszélyeztetése nélkül így tovább nem maradhat.
Önkénytelenül tehát abban állapodtunk meg, hogy hadtestünknek ekkor épp szolgálatban nem levő törzskari tisztjeit időhaladék nélkül a feletti tanácskozásra hivjuk össze: miként lehetne ez állapoton segíteni? Elhatároztuk továbbá, hogy Szemere Bertalant a kormány főbiztosát a tanácskozásra szintén meghivjuk, hogy így még szinezete is elkerültessék annak, mintha a hadsereg a kormány ellen konspirálna.
A törzstisztek ezen gyűlésének határozata, annak indokolásával együtt, röviden a következőkben foglalható össze:
Az ellenséget megverni, s e mellett éhezni: megjárja. Az ellenség által megveretni, de legalább utólag jól inni és enni, – ez is még csak elviselhető valahogy. Hanem ismételten megveretni, s ezenfelől éhséget szenvedni, ide nem számítva még minden képzelhető fáradalmat: – mégis csak igen sok, s tovább nem tűrhető. Dembinszki altábornagy idézte elő mindezen veszélyeket, és pedig leginkább azon mód által, a melylyel ő, mint főhadvezér a főváros visszahódítására czélzó támadást vezette, minek következtében a hadsereg bizalmát örökre elveszté.
Ennélfogva a kormánynak jelenlevő képviselője: Szemere Bertalan fölkéretik, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket arra nézve, miszerint Dembinszki altábornagy a hadsereg főparancsnokságától elmozdíttassék, s a fővezérlet egyelőre, – Dembinszki utódjának a végleges kinevezéseig, – a jelenlevő hadtestparancsnokok egyikére ruháztassék.
Hogy Szemerének az ideiglenes főhadvezér választásában teljesen szabad keze legyen: előre kijelentém, hogy legcsekélyebb ellenvetést sem teszek, ha fiatalabb bajtársaim egyikére, például Répásira, vagy Klapkára bizza az ideiglenes főparancsnokságot. De miután ezek úgy találták helyesnek, hogy a hadsereg ideiglenes vezetése reám, mint rangra nézve legidősebb hadtestparancsnokra bizassék: Szemerének nem maradt más választása, mint hogy engem kérjen fel a hadsereg vezetésére. Ezután a felől tanácskoztunk: miként lehetne legkevésbé sértő módon Dembinszkit eltávolítani a főparancsnokságtól.
Ugy véltünk a legkiméletesebben eljárni, ha Szemere azonnal felszólítja a főhadvezért, hogy a neki szánt keserű pilulát állásától való önkéntes lemondás által kerülje ki, s hadműveleti naplóját a többi jegyzőkönyvekkel együtt neki, Szemerének bizalmas úton küldje el.
Azonban Dembinszki vagy nem hitt annak lehetőségében, hogy a hadseregnek egyszerű bizalmatlansági szavazata következtében letétessék, vagy martir-koszorút remélt kivívni; elég az hozzá, hogy az önkéntes lemondásról hallani sem akart. Egyébiránt lehetségesnek látszott az is, hogy kételkedett a hadsereg bizalmatlansági szavazatának valódiságában, s azt mintegy általam koholtnak vette. Mindenekelőtt tehát e képzelődéséből kellett őt kigyógyítani.
E czélból a következő napon Szemere Dembinszkinek a főhadiszállására ment, általam, Répási, Klapka, s ha nem tévedek, Aulich és a 7-ik hadtest vezérkari főnöke: Bayer által kisérve. Hogy azonban a kiméletnek egy eszköze se hagyassék kisérlet nélkül, előbb Szemere lépett Dembinszkihez; s előre tudatá vele, hogy néhány percz mulva mi vár reá, ha tovább is vonakodnék a parancsnoki pálczát önként letenni.
Ez a lépés is eredménytelen maradt. Ekkor Szemere felhivott bennünket, kik az előszobában várakoztunk, hogy lépjünk be. Bementünk. Szemere most már jelenlétünkben is kijelentette Dembinszki előtt, hogy a hadsereg nem bizik többé az ő vezetésében, s önmagának is be kell látnia, hogy mennyire zsibbasztja e bizalomhiány az ő további működését.
Dembinszki nyilván azt hitte, hogy itt kevésbé van szó az ő eltávolitásáról, mint inkább arról, hogy meghiusult támadásának alapjául szolgáló, s általa féltékenyen őrzött hadműködési tervét előttünk elárulja. Mert válaszának a lényege egy visszaemlékezés ama hadjáratból, melynek ő conversations-lexiconi hirességét köszöni:
Balogh János.
(Egykoru arczkép.)
„Visszavonulásomkor Lithvániában, – kezdé Dembinszki az elbeszélést, – egyszer hozzám jöttek tisztjeim, s tudni óhajtották, hová vezetem őket. Uraim, felelém, látják önök itt az én sipkámat?” – Ekkor megragadta Dembinszki házisipkáját, s a fejére tette.
„Ha föltehetném – folytatá akkori válaszának idézését, – hogy e sapka sejt valamit arról, mit gondolok, s hová akarom én önöket vezetni (a tiszteket Lithvániában, nem minket) földhöz csapnám sapkámat, összetipornám, s föveg nélkül mennék tovább.”
Erre lekapta Dembinszki fejéről a szegény házisapkát, látható fölindulással egyideig rázta, s aztán irgalmatlanul a földhöz vágta.
Ugyanezt kénytelen felelni nekünk is, – jegyzé meg aztán, – valahányszor hadműveleti naplója után kérdezősködünk.
Dembinszki nyilván szem elől téveszté, mily lényegesen különbözött az ő helyzete velünk szemben amattól, amelyben Lithvániában volt.
Ama tisztek még csak tudni akarták, hová vezeti őket; mi már tudtuk, hogy hová vezetett minket: a hinárba tudniillik. Azok még csak kételkedtek hadvezéri tehetségében, de mi már nem többé az ellenkezőben. Azok még követni akarták bizonyos feltételek mellett; – mi már semmi feltétel alatt sem többé.
Dembinszki és Szemere között hosszasabban folytatott eredménytelen öszszevisszabeszélés után, – mely alkalommal a szóvivői tisztet egészen Szemerére biztuk, – a jelenet végre Dembinszkinek azon ismételt kijelentésével végződött, hogy ő önként nem fog visszalépni; – mire mi magunkat ajánlottuk! …
A fővezér ilyetén erőszakos megbuktatása után pillanatnyi csönd állott be. Az írótollak serczegtek csupán. Készült innen is, amonnan is a panasz. Szemere volt az első, aki a zendülés lefolyásáról részletes tudósítást küldött Kossuthnak, s fölkérte, hogy jőjjön azonnal a táborba. Görgei, egy hosszabb vádoskodó jelentéssel szintén futárt menesztett Debreczenbe. Irt Klapka is, Dembinszki hasonlóképen.
„Én nem vezettem a hadsereget Tisza-Füredre, hanem utána mentem,” – védekezik Dembinszki, mintegy jelezvén, hogy a hátrálásra tulajdonkép Görgei által kényszerittetett.
Egyébként, mint emlékirataiban beszéli, nyugodtan nézett a megejtendő vizsgálat elé, sőt követelőleg várta azt. Megvolt ugyanis győződve, hogy a legfényesebb elégtételben fog részesülni. Okvetlenül visszahelyezték előbbi állásába; sőt a kormány hatalmának a szigorával bizonyára végigsuhint a lázongó tábornokon is. Hisz épp márcz. 3-án, tehát megcsufolásának napján kapta Kossuth hizelgő sorait.
„Önnek előrelátása, – úgymond Kossuth, – melylyel tizenkét nappal előre megmondta, hogy az első csata leend, nagy tiszteletet keltett bennem az ön bölcs belátása iránt, s gyarapítá bizalmamat. Ön az első nagy csatát nem vesztette el, az ország meg van elégedve. Tehát: előre, előre!”
Midőn a kormányfő az elismerés ilyen meleg hangján szól működéséről: lehetetlen, hogy az ármány győzedelmeskedjék fölötte. Legalább ő úgy hitte.
A táborban tehát csönd honolt. Vártak az igazságtevő Kossuth érkezésére. Ámde, ez a csönd hasonlatos volt a megvert ember komorságához. Az ajk néma, de a szív mélyén még mindig ott forr a bosszuság. Emiatt aztán háttérbe szorult a kötelességérzet; s a hatalmas szép sereg napokon át csaknem tétlenül vesztegelt Füred körül.
Pedig ha valamikor, most lett volna szükség a honvédsereg védő karjára. Olmütz tájáról, ahol ez idő szerint az udvar székelt, ujabb vérzivataros felhő közeledett hazánk felé.
Tudjuk, nem kell ismételnünk, miért intéztetett ellenünk az irtóztató támadás. Önállóságunk megsemmisítése volt a végczél. S ott fönn, az olmützi vár zord termeiben immár csak kedvező alkalomra lestek, hogy Magyarországot végleg kitöröljék az élő nemzetek sorából. Az összbirodalom eszméjének a megvalósítása látszott erre a legalkalmasabbnak. S ez a képtelen terv, annyi félreértés, oly sok baj okozója, mindinkább látható alakot kezdett ölteni. Már a trónváltozáskor tudtára adatott a világnak, hogy az új császár Magyarországot német örökös tartományaihoz akarja csatolni; s országaiból, „a népek egyenjoguságának alapjára fektetett alkotmányos birodalmat” szándékozik alakítani.
Közös alkotmány az összbirodalomban! … Ime a ketrecz, ahová a magyar oroszlánt beakarták szorítani. Csak egyszer fogva legyen, azután majd elbánnak véle.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Az összbirodalmi alkotmány kidolgozásával az osztrák képviselőház, – egy jámbor és akaratnélküli kupaktanács, – bizatott meg. Csinálja meg ő a vasketreczet; hisz úgysincs egyéb teendője. Ámde a képviselőház, a mely felsőbb parancsból 1848. november 15-ikétől a morvaországi Kremsierben lebzselt, sehogy sem tudott boldogulni. Összetákolt ugyan valami tervezetfélét, de az nem tetszett az udvarnál. Nem tetszett főkép azon okból, mert Magyarország beolvasztása nem volt teljes.
Ekkor az udvar házilag csináltatott egy másik alkotmány-tervet. Mestere: a Stadon-Schwarzenberg kormány. S ez uj tervezet már tökéletesen megfelelt a czélnak. Magyarország az összbirodalmi alkotmány útvesztőjében úgy elsikkadt, mintha soha sem lett volna független állam. Egyszerü, ártalmatlan koronatartományt formáltak belőle, akár Voralbergből, vagy Gradiskából.
Most már csak az életbeléptetés volt hátra. Ezt azonban nem lehetett keresztülvinni Magyarország leigázása nélkül. A leigázáshoz pedig az első lépés valamelyes nagyobb győzelem. Márczius 3-án végre megjött a türelmetlenül várt örömhir:
„A lázadó csordákat Kápolnánál megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap mulva Debreczenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba keritem. Windischgrätz.”
Hisz ez több, mint amennyit reméltek. Mégis csak hős férfiu az a Windischgrätz herczeg. Nosza, gyorsan elő az összbirodalmi alkotmány béklyóival! S mindjárt a következő nap, márczius 4-én, az ifju császár fellengős szózatának a kiséretében, kihirdettetett a kényszer-szabadság.
… „Fegyvereink diadalmas előmenetele által Magyarországban – igy szól egyebek közt a szózat – Ausztria egységének nagy műve, mit életfeladatunkul tűztünk ki, megalapításához közelebb esett, s azon kikerülhetetlen kénytelenség állott be, hogy ezen mű alapköveit tartósan és állandóan biztosítsuk … Ennélfogva a birodalom összeségére nézve elhatároztuk, hogy népeinket szabad akaratunkból és saját császári hatalmunknál fogva ugyanazon jogokkal, szabadságokkal és politikai intézményekkel ajándékozzuk meg, a miket felséges nagybátyánk s elődünk: I. Ferdinánd császár s mi magunk is igértünk, s a miket legjobb belátásunk és lelkiösmeretünk szerint Ausztria jólétére nézvést legüdvösebbnek és legszükségesebbnek tartottunk. Ennélfogva az egy és osztatlan ausztriai császárság számára a mai napon egy alkotmány-iratot hirdetünk; a kremsieri országgyűlést pedig ezennel bezárjuk, s feloszlatjuk, rendelvén, hogy annak tagjai ezen határozat kihirdetése után azonnal szétmenjenek …”
A manifesztum után következik a terjedelmes alkotmány-irat. Czíme: „Birodalmi alkotmány az ausztriai császárság számára.” Ez is az ifju császár Ferencz József aláirását viseli; de az egész kormány, úgymint: Schwarzenberg, Stadion, Krausz, Bach, Cordon, Bruck, Thinnfeld és Kulmer ellenjegyzésével.
Maga a mű 16 fejezetből áll, s 123 szakaszra oszlik. Vázlatos tartalma ez:
Az uralkodóház összes német és magyar tartományai egy önálló oszthatlan alkotmányos osztrák örökös monarchiát képeznek. A császárság fővárosa s a birodalmi hatalom székhelye: Bécs.
Minden népfaj egyenlő, s minden népfajnak joga van a saját nemzetiségének és nyelvének a fentartására. A birodalom és az egyes koronatartományok határait csak törvény által szabad megváltoztatni. Az egész birodalom közös vám- és kereskedelmi területet képez. Közbenső vámok nem hozhatók be. A császárság és az egyes koronatartományok czimerei és színei meghagyatnak.
Az uralkodó, mint ausztriai császár megkoronáztatik, s ezen alkalommal az alkotmányra esküt tesz. Személye szent, sérthetetlen és senkinek sem felelős. Ő határoz a béke és a háboru felett, ő hirdeti ki a törvényeket, ő adja ki a rendeleteket; minden egyes rendelete azonban valamelyik felelős miniszter által ellenjegyeztetik. A császár nevezi ki és bocsájtja el a minisztereket, ő tölti be a hivatalokat; ő osztja a nemességeket, rendjeleket és kitüntetéseket. Az egész birodalomban az ő nevében szolgáltatják az igazságot.
A birodalom összes népénél csak egy, általános osztrák polgárjog az irányadó. Minden ember a törvény előtt egyenlő. A jobbágyság eltöröltetik. A rabszolga, ha osztrák földre, vagy osztrák hajóra lép: szabad lesz.
A községek szabadon választják képviselőiket, s saját belügyeikben önkormányzattal birnak.
Tartományi ügyek: földmivelés, középitkezés, jótékonysági intézetek, az országos költségvetés megállapitása, iskola-ügy stb.
Birodalmi ügyek: az uralkodóház jogai, külügy, az állam és egy ház közötti viszony szabályozása, felsőbb közoktatás, haderő, birodalmi háztartás, ipar, kereskedelem, vám- és bankügy stb.
A törvényhozó hatalmat a császár, a birodalmi gyüléssel, illetőleg a tartománygyűléssel együttesen gyakorolja.
Minden koronatartomány saját ügyeit követek által gyűlésen intézi. A követek a nép által szabadon választatnak. Ez a tartománygyűlés.
A birodalmi gyűlés alsó- és felsőházból áll. A felsőház tagjait a tartománygyűlések, az alsóház tagjait pedig a nép választja. A követek a császár által bármikor hazaküldhetők, utasitást nem fogadhatnak el, s esküt kell tenniök a császár és alkotmány iránti hűségre.
A végrehajtó hatalom az egész birodalomban egy és osztatlan; kizárólag a császárt illeti meg, ki azt miniszterei és hivatalnokjai által gyakorolja. A miniszterek felelősségéről külön törvény fog intézkedni. Minden koronatartomány élén egy-egy helytartó fog állani.
A császár mellé egy külön birodalmi tanács alakittatik. E tanácsnak fontosabb ügyekben véleményadás leend a hivatása.
A bírói hatalom önállólag gyakoroltatik a törvényszékek által. A közigazgatás és igazságszolgáltatás egymástól elválasztatnak. A törvényszéki eljárás nyilvános és szóbeli. Bűnügyekben vádeljárásnak leszen helye; esküdtszék fog itélkezni minden súlyosabb büntényben, valamint a politikai és a sajtóvétségeknél.
Ezenfelől még egy legfelsőbb birodalmi törvényszék is szerveztetik, amely az összbirodalom és egyes koronatartományok közt felmerülő vitás kérdéseknél fog itélkezni; továbbá mint nyomozó és itélőbiróság szerepel a miniszterek és helytartók elleni vádaknál, úgyszintén a felségsértési és a honárulási pöröknél.
Az adó, törvény utján határoztatik meg. Az államadósságokért a birodalom a kezes.
A védkötelezettség módját és terjedelmét szintúgy a törvény fogja meghatározni. A hadsereg a birodalmi alkotmányra is esküt tesz.
Minden oly államjogi intézmény, – tehát hazánk ősi alkotmánya is, – amely ezzel a renddel össze nem fér: semmis.
Magyarország beolvasztására nézvést az alkotmány-iratban még néhány külön sujtó intézkedés is foglaltatik. Ez a rész teljes szövegében így hangzik:
71. §. Magyarország alkotmánya olyképen tartatik fenn, hogy mindazon szabályai, melyek a birodalmi alkotmánynyal összhangzásban nincsenek, érvényöket vesztik; s hogy minden nemzetiség és divatozó nyelv egyenjogusága a nyilvános és polgári élet összes viszonyaiban czélszerü intézmények által biztosíttassék. Ezen viszonyok külön szabályok által lesznek rendezendők.
Kongrév-rakéta gyujtója.
Használták az osztrákok az iglói ütközetnél.
72. §. A szerb vajdaságnak oly intézmények biztosíttatnak, melyek egyházi ügyeik és nemzetiségök megőrzése tekintetében a régibb szabadságleveleken s az ujabbkori császári nyilatkozatokon alapszanak. A Vajdaság más koronatartománnyal való egyesítése, küldötteinek meghallgatása után külön rendelet által fog elhatároztatni.
73. §. Horvát és Tótország, hozzáértve az oda tartozó tengerparti vidéket, szintúgy Fiume városa s a hozzátartozó vidék, külön intézményeikkel, a birodalmi alkotmány által meghatározott kapcsolaton belül, Magyarországtól teljesen függetlenül tartatnak fenn. A Dalmácziával való egyesités tekintetében a végrehajtó hatalom közvetitésével külön dalmát követek küldetnek ki, hogy az egyesülés módja és föltételei iránt ezen országok tartománygyűlésével éntekezzenek. Az eredmény megerősités czéljából a császár elé terjesztendő.
74. §. Erdély nagyfejedelemségének belszervezete és alkotmánya, a Magyarországtól való teljes függetlenségnek és az országot lakó nemzetek egyenjoguságnak elvei szerint, a birodalmi alkotmánynyal összhangzásban egy új országos szabályzat által fog megállapittatni. A szász nemzet jogai, a birodalmi alkotmány határai között fenntartatnak.
75. §. A birodalom épségének oltalmára fennálló határőri rendszer, teljes katonai szervezetében továbbra is fenntartatik; s mint a birodalmi hadsereg kiegészitő része, a birodalmi végrehajtó, hatalomnak lesz alárendelve. A határőrvidék lakosainak, birtokviszonyaikat illetőleg, külön intézkedés által ugyanazon jogok és kedvezések biztosíttatnak, melyek a többi koronatartományok lakosainak már megadattak.
Ez a kényszer-alkotmány talán jó volt az osztrák népeknek. Bizonyára jobb a semminél. Egy kis tágitás a béklyón.
De nem úgy nekünk. Hiszen a mi alkotmányunk régibb, mint maga az osztrák császárság. Midőn a Habsburg-ház, a gyászos mohácsi veszedelem után Magyarország trónjára került: hazánk immár ötszázados független állam volt. Nem a Habsburg-ház kegyelméből jutottunk tehát szabadsághoz, sőt ellenkezőleg mi osztottuk meg vele jogainkat. A hatalom forrása, a melylyel bir, a honalapító magyar nemzet szabadságának talajából fakad. S e jogmegosztás fejében soha sem kivántunk egyebet, csupán azt, hogy alkotmányunk sértetlenül föntartassék. I-ső Ferdinándtól V-ik Ferdinándig tizenhárom Habsburg tett ünnepélyes esküt az ősi alkotmányra, tizenhárom koronázási hitlevél adatott ki: „Megtartjuk, s megtartatjuk; Isten minket úgy segéljen!”
S mindez hiába! Jön egy ifju uralkodó, – nem is törvényszerü királyunk, – s kevély önbizalmában erőszakos kézzel darabokra tépi eskütevő apáinak valamennyi hitlevelét.
Kétségtelen dolog, hogy ez az összbirodalmi férczelmény, amely tudtunk és beleegyezésünk nélkül gyártatott, nem volt reánk kötelező. Nem egyéb hatalmi túlkapásnál. Ámde Olmützben immár rég nem törődtek a fennálló joggal. Hiszen az volt az egyedüli törekvésük, hogy a szabadságszerető magyar végre-valahára gúzsba köttessék. Azt lehetne mondani, hogy az egész alkotmányosdi-játék ennek a czélnak az érdekében rendeztetett.
Hanem ez sem elég. Hisz megtörténhetik, hogy a magyar nemzet, amilyen szivós, még e szörny-alkotmány keretében és erőre kap. Ennek elejét kell venni. Vágjuk el kezét-lábát! És megtörtént a csonkítás is. Erdély, Horvátország, Bács-Bánság, Fiume, a Határőrvidék elszakittatott a magyar állam testéből.
Persze, mindez még csak papiroson volt. De több mint bizonyos, hogy az uj rendszer, mihelyt legyőzetünk, összes nemzetpusztitó rendelkezéseivel nálunk is azonnal életbelép.
És a mi vezéreink, ép most, midőn egész buzgalmukat latba kellene vetni, hogy a fenyegető csapás elhárittassék a nemzettől, épp most czivódnak egymással. Óh, az a régi átok: a viszály! …
Már hire futott a kényszer-alkotmány közeledő veszélyének, mikor Kossuth a tiszafüredi eseményekről értesült.
– Én istenem, mi lesz velünk, ha ez tovább is igy tart? – sóhajtott keserüen.
Aztán Békessy őrnagyhoz, aki segédtisztje volt, fordult:
– Hozasson tüstént négylovas kocsit. A hadügyminiszterrel és Vetter tábornokkal Tiszafüredre megyek s agyonlövetem a gazembert!
A szolnoki diadal 1849. márcz. 5-én
(A magyar emigráczió által Párisban kiadott rajz.)
Véletlenül épp az irodahelyiségben őgyelgett a Görgei futárja is, egy huszárszázados.
A futár Gellich Richardhoz, az iroda egyik vezetőjéhez hajol, s fojtott nevetéssel kérdi:
– Kit akar Kossuth agyonlövetni?
– Görgeit, – válaszolta kurtán Gellich.
– Ah, ugy-e? – jegyezte meg a tiszt maró gúnynyal.
Kossuth, – Mészáros és Vetter kiséretében, – márcz. 4-én estefelé csakugyan Tiszafüredre indult, hogy személyes közbelépésével útját szegje a további erőpusztitó villongásoknak.
Tavaszi olvadás volt, az út legtöbbhelyt járhatatlan. A nehézkes cséza, ámbátor négy izmos ló vonszolta, csak lassan haladhatott előre. Pedig Kossuth repülni szeretett volna. Másnap, márcz. 5-én végre feltüntek Füred fehérre meszelt házai.
A határnál Szemere várt reájok. A kormánybiztos, értesülvén Kossuth jöttéről, elébe sietett, hogy a történtekről szóbelileg is tájékoztassa. Tömör rövidséggel elbeszélt mindent.
– Tagadhatlan, – e szavakkal végezte, – Görgei tábornok igen veszedelmes ember.
– Nemcsak veszedelmes, – felelt indulatosan Kossuth, – hanem áruló, s törvényszék elé kell állitani.
– Még nem áruló, – szólt csillapitólag Szemere, – de azzá válhat. Még csak veszedelmes ember, kiben mély bosszuérzet és nagyravágyó dicsőségszomj lakik. Mindenesetre büntetést érdemel, Dembinszkinek pedig elégtételt kell szolgáltatnunk.
– Meg is kapja! – kiáltott fei az eltökélés szilárd hangján Kossuth.
Épp delet harangoztak, mikor a kocsi begördült a tiszafüredi vendégfogadó tágas udvarára.
Kossuth egy perczig sem akart késlekedni: azonnal összehivatta a hadtestparancsnokokat. Dembinszki be sem várva a hivást, maga küldött át Kossuthhoz, megtudakolandó, hogy mikor beszélhet vele.
– Minél előbb, annál jobb! – hangzott az elnök üzenete.
A fővezér tehát a Kossuth szállására sietett. Már együtt találta az egész tábornoki-kart. Ott volt: Mészáros hadügyminiszter, Vetter, Görgei, Répássy, Aulich, továbbá Klapka és Szemere kormánybiztos.
Kossuth, Dembinszkinek maga mellett az ódivatu kicsiny pamlagon szoritott helyet, a többiek pedig rozoga székeken egy nagy gömbölyü asztal körül ültek; Görgei Kossuthtal szemközt.
Szép, langyos idő volt. A nap bemosolygott az ablakon. De az ébredő tavasz vidám derüje nem tudta eloszlatni a komor hangulatot. Főkép Kossuth volt rendkivül komoly és tartózkodó.
– Tessék előadni panaszát, – fordult fagyos, kimért hangon Görgeihez.
Erre Görgei, az ő óvatos, körültekintő modorával egy hosszu vádbeszédet eresztett meg; összehordva mindent, a mivel Dembinszki csak terhelhető.
Cavour gróf, Szardinia miniszterelnöke.
– Kijelentem, beösmerem, – így végezte beszédjét, – hogy az alvezéreknek ily rendkivüli föllépése a fővezér ellen, annyira nem férhet meg a hadi fegyelemmel, hogy ha én lettem volna Dembinszki, s irányomban igy tagadta volna meg az engedelmességet Görgei, – én Görgeit főbelövettem volna. S ezt azért mondom, hogy a kormány győződjék meg, hogy midőn én életemet, s ami előttem még szentebb: katonai becsületemet is kész voltam koczkáztatni, azt csak azért tehettem, mert lelkem legbensőbb meggyőződése szerint úgy láttam a dolgokat, hogy ha a fővezér parancsainak engedelmeskedem, nagy veszély érhette volna a hazát.
Ez a beismerés, igy összekötve a haza sorsával, nem maradt hatás nélkül. Kossuth hideg mosolytalan arcza egyszerre meglágyult. Látszott, hogy immár inog elhatározásában.
Ezután Dembinszki állt fel, s csapongó dagályos beszéd kiséretében nagy részletességgel czáfolgatta az ellene fölhozott vádakat.
Kossuth most hol az egyikhez, hol a másikhoz néhány apróbb kérdést intézett.
– Miért távozott a tábornok úr kápolnai hadállásából minden bejelentés nélkül Mezőkövesdre? – kérdezte Görgeitől.
– Hogy ott mindent rendbehozzak, – sietett Görgei a válaszszal.
– Ugyan mit kellett ott rendbehozni? – mordult rá indulatosan Dembinszki.
Kossuth, attól tartván, hogy a két gyülölködő ellenfél itt a haditanács előtt összekap, hirtelen közbevágott:
– Még egy kérdést tábornok úr. Miért nem engedelmeskedett Dembinszki úr azon rendeletének, hogy Poroszlót tartsa meg?
– Mert a parancs határozatlan és kétértelmü volt.
– Ohó! – kiáltott közbe csaknem egyszerre Mészáros és Vetter. – Olvastuk a parancsot.
Görgei roppant zavarba jött. Kossuth, mintha csak Görgei segitségére sietett volna, hirtelen Dembinszki felé fordult.
– De hát voltakép mégis miért vezette az altábornagy úr a hadsereget Tiszafüredre?
– Mert éhes volt! – vágta oda Dembinszki nyersen.
Ezzel azt akarta mondani, hogy a kormány, amint az kötelessége lett volna, nem gondoskodott eléggé a hadsereg élelmezéséről. Ha tehát e részben mulasztás történt: az nem a fővezér, de a kormány rovására irandó. Kossuth, úgy látszik, elértette a czélzást.
– Tehát én volnék az oka? – mormogta magában.
Végül a legsúlyosabb vádpont: Dembinszki elfogatása került szőnyegre. Kossuth elitélő szavakban adott kifejezést megbotránkozásának.
– Ez több, mint amennyit el lehetne nézni. A vizsgálatot okvetlenül meginditjuk.
– Kár volna, – intett kezével megvetőleg Dembinszki. Megtörtént. Szomoru dolog, amely bizonyára nem marad káros következmények nélkül, de én miatt senkit sem kivánok felelősségre vonatni.
– Nem, altábornagy úr, – válaszolt Kossuth emeltebb hangon, – a kormány ezt az ügyet mindenesetre rendezni fogja.
E kijelentés után néhány másodpercznyi kínos szünet áll be. Senki sem szól, s az egész haditanács a feszültség bizonyos nemével néz maga elé.
Eközben ismét Dembinszki emelkedik fel.
– Uraim, – kezdé ünnepélyes komolysággal – hozzanak, olyan határozatot, aminőt legjobbnak tartanak. Ha úgy vélik, hogy az Magyarország ügyére hasznos leend: mondják ki, hogy képtelen vagyok a hadsereg vezetésére. De ha még tovább is szolgálnom kellene, kijelentem egész nyiltan, hogy azzal a négy úrral, – s ezzel Görgeire és mellette ülő három társára mutatott, – soha sem fogok szolgálati érintkezésbe lépni.
Dembinszkinek ez önmegadó kijelentése után halk mozgás támad. Minden szem Kossuth felé irányul, várva, mi lészen a határozat. De a kormányelnök egy ügyes mozdulattal kitér a döntés elől.
– Mielőtt a továbbiakra nézve határoznánk, – szól komoly, lassu hangon, – ismernünk kell a sereg, de főképen a tisztikar hangulatát. A hadügyminiszter úr talán lesz olyan szíves, hogy szétnéz a táborban, s tájékozódik a tisztikar magatartásáról. Köszönöm, uraim, a megjelenésüket.
Ezzel fölkelt, jelezvén, hogy vége az értekezletnek. A haditanács szétoszlott. Mikor Dembinszki távozni akart, Kossuth intett neki, hogy maradjon még egy kissé.
Dembinszki visszafordult. Ekkor Kossuth hirtelen hozzálép, mind a két kezével megfogja arczát, s néhány másodperczig a szivbeli fájdalom szomorú kifejezésével néz a szemébe. Ajka hallgat, de annál többet mond bánatos tekintete: „Örömmel szolgáltatnék önnek igazságot, higyje el; de nem lehet, nem lehet.”
A hallgatást Dembinszki töri meg.
– Még nincs veszve semmi. Minden perczben várhatjuk az értesitést Damjanich szolnoki győzelméről. Ekkor aztán ismét Pest felé nyomulhat a sereg.
Kossuth fölrezzen álmodozásából. Aztán, mintha csak megbánta volna gyöngeségét, keserü mosolylyal felelé:
– Azt hiszi ön, hogy Damjanich tenni fog valamit? Ő semmit sem fog tenni, mert én olvastam a parancsot, melyet Ön neki küldött. Ez a parancs sokkal több óvatosságot szab elő, hogysem Damjanich támadni merészelne.
– Én nem ismerem személyesen Damjanichot, de azt mondják, hogy igen vállalkozó szellemü ember. S épp ezért szükségesnek tartottam, hogy vele szemben több súlyt fektessek az óvatossági rendszabályokra.
– Igen, – válaszolt érdesen Kossuth, – ön úgy intézte a parancsot, hogy ha a Szolnok elleni támadás sikerül: minden dicsőség önre háruljon, ha pedig kudarczczal végződik: Damjanich viselje a felelősséget.
– Ez tévedés, ez igaztalan vád! – pattant fel Dembinszki; ezzel haragosan fölkapta a csákóját és zsörtölődve eltávozott.
Kossuth talán épp ezt akarta. Hadd nehezteljen, hadd lássa, hogy a kormány vele sincs megelégedve. Igy legalább nem lesz reá oly meglepő, ha elmozdittatásának szomoru hirét veszi.
Mert Kossuth tépelődő lelkében már ekkor megérlelődött a gondolat, hogy Dembinszki elejtessék. Hiszen ha Görgeit érdeme szerint megbüntetik: több mint valószinü, hogy a táborban zendülés üt ki. Mi lesz ezután? Ki sinyli ezt meg? A haza, ez a száz sebtől vérező szegény magyar haza. A nemzet ügye pedig csak előbbrevaló, mint Dembinszki.
De viszont, a fegyelem szigorának sérthetetlensége föltétlenül megkivánja, hogy Dembinszkinek valamelyes elégtétel nyújtassék. Nem lehet, nem szabad az eféle önkénykedéseket szó nélkül hagyni. A legveszedelmesebb következményekkel járna a hallgatás. A fegyelem végleg fölbomlanék, s a hadsereg szeszélyének volna kitéve minden vezér.
Mi legyen itt a teendő? Hogy vágja ketté ezt a bonyolult csomót? Nehéz dolog, valóban nehéz dolog. Ismételten értekezett Szemerével és Mészárossal. Végre hosszabb aggódó tanácskozás után a következőkben állapodának meg:
Dembinszki, mivel a történtek után úgysem maradhat a sereg élén, rendelkezési állapotba helyeztessék; későbben majd alkalmazni fogják másutt;
a főparancsnok, a honvédelmi bizottmány végleges határozásáig, Vetter legyen;
a tisztikar, Dembinszkivel szemben tanusitott viselkedése miatt hadiparancs utján, dorgáltassék meg;
Görgeit, aki az egész pártütés szervezője volt, négyszem közt feddje meg a hadügyminiszter;
Részlet a szolnoki csatából.
A 3-ik zászlóalj rohama az ellenséges ágyuüteg ellen.
ugyancsak a hadügyminiszter közölje Dembinszkivel, hanem szintén kiméletes módon, a vizsgálat eredményét.
Minden így történt. Mészáros, kedvtelenül mint valami gyászhirnök, először is Dembinszkihez ment. Épp otthon találta. Eleintén az időről beszélt, hogy milyen szép a tavasz; mig végre egy bús sóhajjal elszántan nekivágott a dolognak. Fölemlité, hogy a tisztikar hangulata már ismeretes előttük, s ennek alapján Kossuthtal egyetértőleg megtette a szükséges intézkedéseket.
– Altábornagy úr – folytatta tovább – legyen meggyőződve hogy egészen máskép cselekednénk, ha erősek volnánk. De mi gyöngék, igen gyöngék vagyunk, s fájdalom, nem tehetünk úgy a mint kellene; amint akarnók. Azért jövök tehát, hogy felkérjem önt, helyezze magát a hadügyminiszterium rendelkezésére. Mi Vetter tábornokot nevezzük ki, persze még csak ideiglenes minőségben, főparancsnoknak.
– Sejtettem, hogy ez lesz a furcsa vizsgálat vége, – jegyzé meg Dembinszki fájdalmas mosolylyal.
Mészáros, nyilván hogy a keserü labdacsot megédesitse, Dembinszki mellé ült, s jobbjával átkarolta.
– Tisztelt Dembinszki úr, – szólt aztán bizalmaskodó hangon, – ha én önt Debreczenbe érkezésekor úgy ismertem volna, ahogy most ismerem, igy szóltam volna önhöz: „Kedves barátom, önnek jelentékeny hire van, de ne tegye ezt koczkára az által, hogy a mi ügyünkbe avatkozzék, mert mi egy ábrándos, naiv és képzelődő nemzet – vagyunk. Mi azt hiszszük, hogy mindent tudunk és mindennel birunk; s mégis semmivel sem birunk és mitsem tudunk. Ép ezért utazzék vissza minél előbb Párisba.” Ezt mondtam volna önnek …
– Hisz úgyis ez a szándékom, – vágott közbe Dembinszki.
– Most már késő, – forditott a szekér rúdján Mészáros. – Ha eddig kibírta a mi czivakodásainkat, maradjon itt továbbra is. A kormány bizonyára rajta lesz, hogy az ön kiváló tehetségeinek mielőbb új működési-kört találjon.
Dembinszki némileg megengesztelődött. A társalgás kissé bizalmasabb lett.
– De hát miért nem vonja a kormány felelősségre Görgeit? vetette fel Dembinszki a beszélgetés folyamán.
– Kossuth akarná ugyan, de nem meri, mert Görgei ma a magyar nép kedvencze. Ám, miért nem büntette meg ön annak idején Görgeit?
– Igaz, jogom volt hozzá, – válaszolta élénken Dembinszki. – Csakhogy az én helyzetem itt különleges. Görgeinek, mint benszülöttnek még a legvégső esetben is meg voltak a barátjai és hivei, kik vele tartottak; mig ellenben én ugyszólván egyedül állok ebben az idegen országban. Nekem a kormány erélyes támogatására volt szükségem; a kormány azonban, sajnos, cserbenhagyott.
Mészáros egész fölvidulva távozott Dembinszkitől. No, ezen, hála Istennek, szerencsésen túlesett. De hogyan fog az önfejü, marakodó Görgeivel végezni? Bizony, bizony örömestebb menne kartácszápor közzé. Aznap nem is mert a feddéssel előhuzakodni. Majd holnap. Előbb alszik rá egyet.
A következő nap aztán úgy intézte a dolgait, hogy Görgeivel együtt ebédezzék. A kedves öreg úr, ami nála szokatlan dolog volt, ugyancsak sűrün emelgette a boros poharat. Látszott feszengő mozgásán, elelkomolyodó arczán, hogy valami nagy dologra készül. Mikor vége volt az ebédnek, s a párolgó feketekávéra került a sor, egyszerre csak Görgei felé fordul, s kedélyes hangon igy szól hozzá:
– In vino veritas, – mondja egy latin példabeszéd. Én ma készakarva néhány pohárral többet ittam a szokottnál, hogy önnek, kedves tábornok úr, annál leplezetlenebbül mondjam meg az igazságot. Nemsokára azután, hogy ön tábornokká és a feldunai hadsereg parancsnokául kineveztetett, azt vettem észre, hogy ön a hadügyminisztertől megtagadja azt a figyelmet, amelylyel ön neki tartozott. Számtalanszor mellőzött engem, midőn a kormánynak egyről-másról jelentést tett. Az öreg Mészáros vén dádé, minek reá időt pazarolni! – gondolta nyilván magában. Belenyugodtam, mert nem vagyok az ujjhúzás barátja. Ekkor egy szép reggel megtudtam, hogy ön egyszerre csak az öreg Mészárost ismeri el, s proklamálja váczi manifesztumával egyedüli tekintélynek, akit az országban elismer. Fölfoghatja méltó csodálkozásomat. Vajjon mi lehet az oka megvetett csekély személyem e szokatlan kitüntetésének? – tünődtem magamban. Végre mégis rájöttem. Azt hittem, hogy ezután annál inkább számolhatok engedelmességére, minél többet kellett önnek a mult időkre nézve jóvá tennie. De minő csalódás! Önnek, kedves tábornokom, csak tréfálni méltóztatott. Mert ön nekem, s annak az embernek, akit főparancsnokká neveztem ki, épp oly kevéssé engedelmeskedett, mint most engedelmeskedik. Ugy látszik, hogy ön a közmondást: „aki parancsolni akar: az tudjon engedelmeskedni is,” meghazudtolja.
Ezután az engedetlenség bizonyitásául néhány pontot idézett a hadsereg szolgálati-szabályzatából.
– Megmondtam, ami a szivemen feküdt, – végezte megkönynyebbülten. – De ne nehezteljen ám ezért! – tette hozzá kérőleg. És nevetett.
– Dehogy neheztelek, dehogy! – kaczagott fel Görgei.
S aztán, mintha az egész csak valami sikerült tréfaság lenne, együtt kaczagtak a dolgon.
Im, ennyiből állott a dorgálás. A váczi pártütő nyilatkozat, a tiszafüredi zendülés, mint láttuk, komolyan szóba sem került. Görgei, a zürzavaros viszonyok közt szépen kisiklott a büntetés alól.
Aztán, meg kell vallani, hogy a vizsgálat folyamán mindvégig rendkivül ügyesen viselkedék. Nyájas volt és előzékeny mindenkivel szemben, de főkép Kossuth iránt. Egész tüntetőleg kereste a jóindulatát, s hizelgett neki, mint az éhes macska.
Ugyan mi lehetett e meglepő átalakulás oka? Maga Görgei emlékirataiban igy felel erre a kérdésre:
„Csakhamar meggyőződtem arról, – ugymond, – hogy Mészáros arra a bizalomra, melyet a tisztek az ő politikai érzelmeinek szilárdságába helyeztek, fájdalom, érdemetlen; de másrészt attól is lehetett félnünk, hogy a honvédelmet gyöngeségénél fogva lesülyeszti. Ennélfogva annak a politikai alapnak, amelyen Ausztria ellen küzdék, a megtarthatása végett, czélszerübbnek tartottam magával a kormány fejével kiegyezkedni.”
Vajjon? Sokkal valószinűbb, további viselkedése legalább azt igazolja, hogy a végtelen dicsvágy nyomta kezébe ezt az uj álarczot. Hisz az uj fővezér megválasztása még nem volt végleges; a kinevezés pedig Kossuthtól függött.
S Kossuth, mint Szemere beszéli, „egészen felült Görgei ravaszkodásának. Hizelgéseit bizalmával viszonozta. S csakhamar meghitt viszony fejlődött köztük. Márcz. 5-én este és a következő nap együvé bujtak, s hosszu értekezleteket tartottak.”
Egy ilyen bizalmas beszélgetésük folyamán Görgei ezzel a kérdéssel fordult Kossuth Lajoshoz:
– Nem gondolná-e az elnök úr, hogy Magyarországot az 1848-iki alkotmánynyal még úgy is tökéletesen ki lehetne elégiteni, hogyha a hadügyi és a pénzügyi tárczát ismét átengednők a bécsi miniszteriumnak?
– Ez még időelőtti kérdés, – válaszolt kitérőleg Kossuth. Nekem az az erős meggyőződésem, hogy Magyarország szabadsága folyvást kétséges leend, mig Lengyelország föl nem szabadíttatik; Magyarország szabadságával pedig Európa szabadsága is bizonyosan el fog veszni. Egyébiránt kijelentem, – tette hozzá nyomatékkal, – hogy mindenkinek, aki szivén hordja a hon ügyét, legszentebb kötelessége semmi olyan kérdést sem támasztani, melynek fejtegetése, semmi olyan lépést sem merészelni, melynek következése pártokra szaggatná a nemzetet, s csupán csak a mindnyájunkra nézve közös ellenség hatalmát növelné.
„Engem, – jegyzi meg Görgei emlékirataiban, – Kossuthnak ez a nyilatkozata annyira megnyugtatott, hogy ellenzéki álláspontomat föladtam a kormányzóval szemben; s még lengyel-kórságát is, melylyel sehogy sem tudtam megbarátkozni, csupán a magyar nemzeti becsület álláspontjáról ostromoltam.”
Mazzini József, az olasz szabadsághős.
S Kossuth, Görgeivel szemben hasonlókép lemondott az ellenzésről, sőt azt mondhatnók, a fölényéről is. Annyira ment, hogy még a főparancsnokság további vitelére is fölszólitotta. Vetternek, ugymond, úgyis dolga van Debreczenben, aztán a kinevezése sem biztos.
Igy jutott, tán akaratlanul, Kossuth Görgeinek titokzatos bűvkörébe. Vajjon miért? Félt tőle? Vagy megbabonázta ez a rejtélyes ember nagy eszével, simulékony modorával? Avagy csakugyan a hazának sorsa tette Görgeivel szemben, mind engedékenyebbé? Lélektani rejtély ez ma is.
A viszály ekként félig-meddig már el volt intézve, midőn márcz. 6-án a reggeli órákban Prziemski őrnagy, egy vitéz lengyel, Vécsey tábornoknak a hadsegédje vágtat Füredre, egyenesen Dembinszkihez.
Lova csupa merő hab, ruhája teli sárral; de arczán nevető öröm.
– Jó ujságot hozok, – kiáltja tört magyarsággal az utczán ődöngő honvédek felé, – győztünk Szolnoknál!
Az örvendetes hir csakugyan igaz volt. Damjanich, a hősök hőse, fényes elhatározó diadalt aratott az osztrákok fölött.
A szolnoki győzelemnek azonban mintegy bevezetője és erőpróbája volt az a szintén dicsőségteli összeütközés, amely még a mult hó végén febr. 24-én Czibakházánál zajlott le. E kicsiny, de jelentős ütközet lefolyásáról gr. Vécsey tábornok a következő hadijelentést külde a kormánynak.
Ma reggel háromnegyed hatkor a czibakházi sánczokhoz rendelt előőrseim észrevették, hogy Varsány felől az ellenség előnyomul. A mieink csatakész rendbe állottak, én pedig tüstént ágyút küldtem a szükséges fedezettel Nagy-Kér felé az ellenség előnyomulásának, s ha lehet visszavonulásának is a gátlására; többi ágyúimat pedig részint a helység baloldalán, részint a híd mögé elhelyeztem.
Az ellenség ereje 6 osztály lovasságból, 2 zászlóalj gyalogságból, egy 6 fontos, egy 12 fontos és egy röppentyű-ágyú-ütegből állott.
A csata reggeli 8 órakor kezdődött, s mindjárt kezdetben leszerelték tüzéreink az ellenség 2 ágyúját; a tüzelés azonban tovább tartott.
Tiz óra tájban az ellenség két gyalog zászlóalja és két ágyú-ütege előbbre nyomult, s a hidat ostrommal igyekezett elfoglalni, de kartácsaink által ebben meggátoltatott. Eközben elküldém gróf Leiningen őrnagyot a 19-ik gyalogezred 3-ik zászlóaljának három századával és a pozsonyi vadászokkal csatárlánczban a hidon át, hogy verjék vissza az ellenséget. És sikerült is.
Ámde a csata hevében gróf Leiningen az ellenségnek néhány fegyveresét a mieinknek tartván, azok által kürülvétetett s elfogatott épp akkor, midőn az ellenség folytonos visszavonulásban volt. Ekkor a visszamaradottak, számszerint mintegy hatvanan Leiningen őrnagyot magukkal vitték a híd közelében levő kocsmához. Látván ezt a mieink, nem lehetett őket többé visszatartani. „El van fogva őrnagyunk? – kiáltással rohantak előre; követve a többi, csaknem az összes gyalogság által, s szemközt az ellenség majd minden ágyúival s lovasságával, kik azonban a támadást ujabban megkisérleni nem merték, a mienk a kocsmát ostrom alá fogták, s megmentették őrnagyukat.
A kocsma ostrománál az ellenség részéről 17-en estek el, köztük 2 tiszt.
A 19-ik gyalogezredbeli Talabér hadnagy különösen kitüntette magát. Ő törte be a kocsma ajtaját, ő rohant be elsőnek az épületbe.
Erre az ellenség teljesen visszavonult, s ezt még idejekorán tette, mert már ekkor a Damjanich serege is közeledék, mely azonban a csatában részt nem vett.
A czibakházi, illetőleg varsányi győzelem nem volt ugyan döntő, ámde mégis rendkivül fölvillanyozólag hatott csapatainkra. Ekkor történt, hogy egy közvitéz, igénytelen pórfiu, midőn Vécsey bátorságukat dicsérte, igy kiáltott fel:
– Igen, mi győzni fogunk, mert tudjuk miért harczolunk, mig odaát: a másik oldalon nem tudják.
Igaz; de az ellenség töméntelen hada, ez az óriási nyers tömeg, mint a sziklabércz, megölő súlylyal nehezedett reánk. Hiszen ez a tősgyökeres magyar vidék is csaknem ujévtől kezdve az önkény rabigája alatt senyvedt. A császári seregnek egész I-ső hadteste, – körülbelül 18.000 fegyveres, 56 ágyuval, – itt garázdálkodék. A Karger-dandár, – 5000 ember, 15 ágyu, – Szolnokon feküdt, mögötte Abonynál egy ezred lovassággal Ottinger állott; hátrább: Czegléden a Grammon-dandár, mig Rastich tábornok a fővárossal tartotta fenn az összeköttetést. E hadsereg főparancsnoka: Jellasich volt.
S ezzel a nagy haderővel szemben, amely mint egy roppant óriáskigyó, Szolnoktól egész Budapestig nyujtózkodott, nekünk eleintén csakis Czibakháza mellett a tiszai átjárónál volt kisebb őrcsapatunk; mintegy 1500 ember, Mesterházy őrnagy vezetése alatt.
A kormány, mihelyt székhelyét Debreczenbe kényszerült áttenni, azonnal intézkedett, hogy bács-bánsági seregünk szintén a Közép-Tiszához vonuljon; de a két hadosztály a közbejött gátló akadályok miatt, csak február végefelé érkezhetett rendeltetési helyére. Damjanich Czibakházán szállt táborba, Vécsey pedig Török-Szent-Miklósnál.
A bács-bánsági honvédsereg, mint tudjuk, eddigelé kétrészre osztottan működött. A bánsági seregnek időközben Damjanich lőn a parancsnoka, a bácsi sereg élére pedig közvetlenül a fölvonulás előtt Vécsey gróf került. Ez a két sereg együtt képezte az uj beosztás szerint a III-ik hadtestet.
A Damjanich serege: hat honvédzászlóaljból, nyolcz huszárszázadból, a lengyel dzsidások egy osztályából, két vadász- és két utászzászlóaljból állott. Ágyuja húsz volt.
Vécsey ellenben csak hat honvédzászlóalj és hat huszárszázad fölött parancsnokolt. Ágyuja: huszonnégy, tehát két teljes üteg.
A két sereg azonban még igy együttesen is alig volt tiz-tizenegyezer főnyi. Megritkult, megfogyott az Alvidék gyilkos harczaiban. Számbelileg, igaz, kicsiny volt a III-id hadtest, de annál nagyobb vitézségre, bátorságra. Főkép a Damjanich serege állt páratlanul. Csupamerő hős, megedzve a csaták viharában. Hiszen tudvalevőleg az ő táborában szolgált a 3-ik és a 9-ik honvédzászlóalj, ez a két bajnok-csapat, édes büszkesége küzdő nemzetünknek.
A két zászlóalj nevét már ekkor hirnév koszorúzta. A hol megjelent: onnan futott az ellenség. Előtte a dicsőség, nyomában a győzelem járt.
– Ezt a két zászlóaljamat, – mondogatta nem egyszer Damjanich, – egy egész hadtesttel nem cserélném föl.
Kossuth egy izben kérdést intézett Damjanich tábornokhoz: van-e elegendő ágyuja, nem kell-e több?
– Van elég, – üzente vissza Damjanich, – s ha kelleni fog, majd szerez az ellenségtől a 3-ik és 9-ik zászlóalj.
Az egész sereg, de különösen ez a két vitéz zászlóalj szinte lángolt a harczivágytól. Szeretett volna ujolag az ellenségre törni, hogy minél előbb szabad legyen hazánk. Nem kellett sokáig várakoznia.
Dembinszki haditerve, mint tudjuk, Szolnok megvételén sarkallott; ezzel akarta támadó hadjáratát kezdeni. Ámde, a Windischgrätz gyors és váratlan előnyomulása rombadöntött mindent.
Vezéreink, Dembinszki bukásával, megtartva az eredeti terv kiindulópontját, a következőkben állapodtak meg:
Görgei foglalkoztassa tovább is Windischgrätzet; ezalatt pedig az I-ső és a II-ik hadtest menjen Czibakháza felé, egyesülendő a III-ik hadtesttel. A három hadtest vegye meg Szolnokot; aztán Pestnek tartva, igyekezzék az ellenség főerejének a háta mögé kerülni, s szoritsa a Tiszához. Ekkor Görgei hirtelen előnyomul, s az imigyen két tűz közzé szoruló ellenséget tönkreverik.
Az I-ső hadtest, Klapka vezetése alatt, márcz. 4-én tényleg el is indult Czibakháza felé, a következő nap pedig a II-ik hadtest is utrakelt.
Ámde, a tettvágyó Damjanich még a segélyhad megérkezése előtt dologhoz látott. Kémjei után értesült a Karger haderejéről, s ez értesülés alapján csaknem biztosra vette, hogy az osztrák sereget Vécseyvel egyesülten kiveri Szolnokról, föltéve, ha a támadás összhangzólag, egyszerre és gyorsan történik. Érintkezésbe lépett tehát Vécseyvel, s csakhamar megállapodásra is jutott véle. E szerint Vécsey homloktámadást intéz Szolnok ellen, ugyanekkor pedig Damjanich oldalról üt az ellenségre.
Ehhez képest Damjanich márcz. 4-én este hadosztályának a zömével Czibakháza mellett átkelt a Tiszán, s a jobbparton fölfelé haladva, egész Tisza-Várkonyig huzódott. Itt aztán virradatig pihent.
Másnap, márcz. 5-én, – langyos, tavaszi idő volt, – már hajnali szürkületkor megmozdul az egész tábor. Csöndben, körültekintő óvatossággal készülnek a támadáshoz.
Damjanich boldog; fényes barna szemeiből a jókedv sugároz. Gyorsan intézkedik. A jobbszárnyra két zászlóaljat és egy csapat utászt rendel; a középen a 3-ik és a 9-ik zászlóaljjal a többi gyalog csapatok állanak; a balszárnyon pedig a lovasság helyezkedik el. Előcsapat gyanánt a két vadász-zászlóalj, egy utász-század s a lengyel légió van kirendelve. Ebben a harczrendben indul meg a sereg, dobszó nélkül, lopvást Tószeg felé. Damjanich, nagy erős pejparipáján legelől.
Berzenczey László.
Tószeg mögött megáll a sereg. Nyugtalan figyelemmel lesve lesi a Vécsey jeladását. Ugy nyolcz óra felé egyszerre csak eldördül a várt ágyulövés. Az első lövést csakhamar követi a másik, majd a harmadik, negyedik; aztán egyre több és több, mig végre a lövések zaja szakadatlan menydörgéssé olvad össze.
Vécsey e szerint immár harczban áll. A szolnoki hidfő támadásainak a czélzópontja. Ámde, Török-Szent-Miklósról a hid felé csak keskeny töltésen lehet jutni; jobbról-balról süppedékes mocsár. Vécsey tehát egyelőre csakis ágyuharczra szoritkozik.
Karger, egy öntelt osztrák tábornok, gúnyosan mosolyog. Gyönge ahhoz a Vécsey serege, gondolja magában, hogy ezen a szűk töltésen keresztül a városba hatolni merészkedjék. Kiadja a parancsot, hogy a hidfő őrsége legyen éber, aztán kevély önbizalommal hazamegy. De alig ér szállására, midőn jelentik, hogy Tószeg felől a vasutvonal mentén magyar csapatok közelegnek. Karger csak most éri föl észszel, hogy mi van készülőben. A Vécsey támadása tehát csak ürügy, hogy elvonassék figyelme a megrohanástól. Azonnal riadót fuvat, s sietősen készül a védelemre. Seregének zömét a város szélén állitja fel, legelől a homokbuczkák közé rejtőző vadászokat.
Karger, aki néhány percz előtt még oly fitymálólag fogadta a Vécsey röppenő ágyugolyóit, ugyancsak megszeppen. Attól fél, hogy a kettős támadással nem lesz képes megbirkózni. Bizony jó volna Ottingernek üzenni, hogy lovas-dandárával jöjjön a segélyére. De mikép adjon neki hirt? A pályaházban épp egy gőzmozdony áll menetkészen. Nosza fel egy megbizható futár a gépész mellé, aztán előre. A vasló nagyot füttyen, s villámgyorsasággal robog ki az állomásról Abony felé. A vágtató mozdony dübörgését azonban már elnyomja a növekvő csatazaj.
A harczot a vadászok nyitják meg. A puskaropogás egyre sürűbb. A buczkák sivó homokja itt is, amott is vértől piroslik. Majd a lengyel dzsidás-század robog elő, s az osztrák előhad dragonyosaira tör. A roham olyan heves, hogy a dragonyos csapat a városba kénytelen hátrálni. Parancsnokuk, Regelsberg alezredes, kettéhasitott fejjel ottmarad a csatatéren.
Eközben, Damjanich személyes vezetése alatt, megérkezik a középhad. A puskaropogást itt is az ágyuk bömbölése váltja fel.
Tüzéreink, csupa gyermekifju, pompásan dolgoznak. Csak az a baj, hogy az ellenség állása sokkal jobb és előnyösebb. Egyik ütege a kertek és a sóraktárak mögé rejtőzik el. Innen, erről a födött helyről szórja aztán a tüzet közeledő csapataink közé. A legnagyobb veszélynek épp a 3-ik zászlóalj, Damjanich kedves csapata, van kitéve.
– Meleg van, ugy-e fiaim? – kiált oda félig tréfásan.
Ebben a pillanatban süketitő robajjal egy ellenséges ágyugolyó épp mellette furódik a homokba. Lova meghorkan s ágaskodva félreugrik.
– Ez már mégis sok! – tör ki a harag Damjanich ajkáról. Előre fiuk! Némitsuk el azokat az üvöltő rézkutyákat. De a mi metódusunk szerint. Hiszen tudjátok! …
– Éljen Damjanich! Éljen a haza! – zúg fel a lelkesedés, s a másik pillanatban az egész zászlóalj, mint a haragos förgeteg már rohan előre.
A debreczeni ref. főiskola. – A debreczeni országgyülés helye.
(Kiss Ferencz fényképfelvétele után.)
Rettentő út. Mintha csak a pokol tornáczán haladnának keresztül. Az ágyugolyók tömege ujra, meg ujra végigszánt soraikon. Nem törődnek vele. Mélyen szemükre huzzák a sapkát, s földreszegzett fejjel, mint a megszilajult bika, vakon rohannak tovább.
Lehetetlen ennek a vad, irtóztató szuronyrohamnak ellenállni.
Golyózápor között, vonagló holttesteken keresztül jut a megtizedelt zászlóalj a sóházhoz. Még egy utolsó erőfeszités, öldöklő harcz a tüzérséggel: s övék az üteg.
Örömrivalgás közepett ugrálnak fel a még füstölgő meleg ágyukra. S onnan az ágyuk tetejéről, vörös sapkáikat lengetve, kipirult arczczal, lelkes hangon kiáltják:
– Éljen Damjanich!
Kiáltásukat felkapja a szellő, s hódoló üdvözlet gyanánt odaviszi Damjanich tábornokhoz. S a vezér szemében köny csillan meg; az öröm, a büszkeség könnye.
A 9-ik zászlóalj, méltó társa a 3-iknak, mindezideig tétlenül vesztegelt. Egy mellékutat kell megszállottan tartania; ennyi az egész.
A zászlóalj sehogy sincs megelégedve ezzel a másodrendű szereppel. Csaknem irigykedve nézi, hogy a 3-ik zászlóalj mily rettenthetlen bátorsággal rohan az üteg ellen, hogyan kiált „éljen”-t a süvitő golyók elé, miként ugrál fel az elfoglalt ágyukra.
Vérök felforr. Arczuk lángragyúl. A dicsőségszomj majd szétveti ziháló kebleiket. Mindenáron osztozkodni akarnak a nap dicsőségében. De hol és mikép? A távolban egy nagy csapat dragonyost pillantanak meg. Mintha delejes áram érintené lelkeiket: valamennyi egyet gondol. És a másik pillanatban megperdül a dob, felzúg a harsány vezényszó:
– Szuronyt szegezz! Előre!
A zászlóalj, mint az éhes párducz, fogcsikorgató dühhel veti magát a dragonyosokra. Rémes harcz fejlődik. A lovasság belegázol soraikba, s kardjához nyúl. Sebaj. A szuronyos puska nem utolsó védőeszköz a lovaskard ellen. A kardcsapás elhárítása, egy oldalugrás, aztán egy mély, hosszu döfés: s a dragonyoskatona vérző mellel bukik le a nyeregből. A gazdátlan ló ijedt nyeritéssel száguldoz körül, aztán eltünik a messzeségbe.
Csaknem egy óra hosszáig tart ez a viszás küzdelem: a gyalog a lovas ellen, a czingár, vézna honvédgyerek, a tagbaszakadt erős férfi ellen. De megismétlődik Dávid és Goliáth legendája. A honvédfiuk szétrobbantják, megfutamítják a dragonyosokat.
A két vörössapkás honvédzászlóalj kápráztató sikere magával ragadja többi csapatainkat is. Az egész középhad, sőt a jobbszárny is a városba zúdúl, s lobogó harczikedvvel üt az ijedt ellenségre.
Karger előbb a hidnál, majd bent: a városban próbál még egyszer védekezni. Hiábavaló erőlködés. Győzelemittas vitézeink keresztültörnek mindenen.
Az ellenség a Zagyva felé kezd menekülni; egyrésze azonban, csaknem az egész horvát zászlóalj előnyomuló csapataink által a vizbe szorittatik. A zöm ottvész. Egy másik rész Abonynak kisérli meg a menekülést. De ez az út is el van zárva; ekkor megfordul és a Zagyva folyó partján Rékás felé iramodik.
Soha jobb alkalom nem volt, hogy Karger seregestül elfogassék. Az élesszemü Damjanich sietve átüzen tehát a túlparton álldogáló Vécseynek, hogy jöjjön azonnal huszárjaival és állja el a rékasi mezőket, mint egyetlen visszavonulási útját az ellenségnek.
Mednyánszky Sándor honvédezredes.
(Egykoru kép.)
Ámde, Vécsey nem mozdul.
Damjanich ujolag üzen. Semmi válasz. Harmadszor is átmegy futárja, hogy az istenért, siessenek már. Ekkor Vécseyből kitör a neheztelés:
– Én idősebb tábornok vagyok mint Damjanich; s ennélfogva velem nem rendelkezhetik.
Csakugyan, Vécsey egypár nappal tényleg idősebb tábornok volt mint Damjanich, viselkedése azonban mégsem helyes. Hiszen itt nem a rangelsőbbség forgott szóban, de az ütközet sikere. S hogy Karger elmenekülhetett: azt csakis Vécsey botor makacskodásának köszönheté.
Eközben, délután kettőkor, megérkezik Ottinger, hogy a szorongatott Kargernek segedelmére legyen. Vécsey, úgy látszik, megbánta iménti hivalgását, most már önként, a maga jószántából siet Ottinger elé, s ugyancsak elnáspángolja.
A segélyhozó tábornok, látván, hogy Karger is fut, vert hadával menten visszafordul s meg sem áll Abonyig:
A diadal fényes volt; a legfényesebb, amit eddig magyarországi harcztéren arattunk. A futamló ellenség, saját bevallása szerint, csupán holtakban és sebesültekben 560 embert veszitett. Ezenfelül 11 ágyu, a 3-ik honvédzászlóalj foglalta el, 10 lőszerkocsi, 1 hadipénztár, 800 fogoly, közte több törzstiszt, s az összes podgyász birtokunkba jutott.
Ezzel szemben a mi veszteségünk csekélynek mondható; 120 halottunk maradt a csatatéren; sebesültjeink száma pedig körülbelül 80 volt.
Csapataink örömujjongva gyülnek össze Szolnokon. Damjanich még aznap szemlét tart fölöttük. Mikor a 3-ik zászlóaljhoz ér, leveszi sipkáját, s a meghatottság hangján igy szól hozzájok:
– Fiuk! Megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztek legyetek. De hol lenne akkor az én 3-ik zászlóaljam?
Ilyen dicséret után ugyan ki akart volna tiszt lenni közülök? …
Ezután tovább haladván, a 9-ik zászlóalj előtt áll meg.
– No azt a prókátoros lelketeket, – korholja őket, – ez ugyan most jól sült el. De ilyet többé ne próbáljatok, mert másféle lovassággal lehet bajotok, s mind ott hagyjátok a fogatokat.
Igy feddte meg a 9-ik zászlóaljat. De szavaiból, mint a napfény, kisugárzott a gyöngéd szeretet. Nem is állta meg, hogy ott mindjárt el ne dicsekedjék táborkarának:
– Ezt Napoleon is csak egyszer tette. De Napoleonnak nem voltak ilyen katonái. Ezek olyanok, mintha oroszlánok szabadultak volna ki barlangjaikból, hogy széttépjék az egész világot.
És igaz. Az a regeszerü hősiesség, amit a 3-ik és a 9-ik zászlóalj a szabadságharcz alatt kifejtett, páratlanul áll az ujabb kor hadtörténetében. S ezt nemcsak mi állitjuk, de megerősiti több idegen szemtanu is. Egy osztrák fogolytiszt például a 3-ik zászlóalj szolnoki rohamáról a következőleg nyilatkozik:
„Olyan rohamot látni, mint Szolnoknál a 3-ik honvédzászlóaljé: irtózatos. Azok a szikrázó szemek, azok a megölő arczok, s a szuronyok ellenállhatlan döfései, – leirhatatlanok.”
Egy megsebesült lengyel őrnagy pedig igy nyilatkozott róluk:
– Én sok és nagyszabásu ütközetben voltam. Ott voltam a lipcsei csatában, résztvettem az oroszországi táborozásban, küzdöttem Osztrolenkánál, de olyat mint a szolnoki, nem láttam sehol. Ismertem Napoleon veteránjait, a franczia gárdát, a lengyel dzsidásokat, de a 3-ik és 9-ik zászlóalj honvédei túltettek rajtuk. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, amelylyel ezek az ellenségre, a halál szörnyü pusztitásai között, rohantak.
Baltazár Lajos 1848–49-iki honvéd főhadnagy, maga is vörössipkás, emlékjegyzeteiben igy beszéli el a szolnoki csata lefolyását:
A 3-ik zászlóalj Aradról, hadfogadó helyére: Szegedre érkezvén, rövid tartózkodás után, tudniillik mig a csatákban elrongyollott ruháit kijavittatá, Szolnok felé indittatott. Damjanich Czibakházán vonta össze hadseregét; azzal a szándékkal, hogy az osztrákoknak Szolnokból kitegye a szűrét.
Márczius 4-én alkonyat után az egész hadosztály elindult, s egész éji lassu és óvatos haladás után hajnalban a szolnoki küzdőtéren találta magát. Amint a császáriak észrevették megérkezését, rögtön néhány ágyulövést tettek jeladásul, mire a magyar sereg hozzáfogott a munkához. Damjanich, a jeladásra, hadosztályát azonnal csatarendbe állitotta, gyorsabb léptekkel haladt előre, s csakhamar elkezdődött a dicső mulatság.
Elől a magyar vadászok csatalánczot képezvén, nyomban utánok nyomult századonkénti tömegben a 3-ik zászlóalj. De midőn egy 12 fontos ágyugolyó villámként leütött a tömegbe, mely több derék vitézt porba sujtott, a zászlóalj azonnal elkezdte szokásos jelszavát hangoztatni: „Rohamra, szuronyt szegezz, előre!”
Pergett a dob, zördült a fegyver, minden bajnok a dicsőséget szomjazta, senki sem gondolt életével. A legnagyobb elszántsággal megtámadta a vaspályánál a fenyők által fedezett császári vadászokat. De midőn egy puskalövésnyire ért hozzájok, három roppant sorlövés dördült el. Sok derék bajtársunk ott találta sirját.
De egy pillanat mulva megboszulta őket az ég. Szivós András akkor főhadnagy, később kapitány, egy századnyi csapattal a fenyőktől jobbra huzódott, bekeritette, s nagyrészt lekonczolta őket. A maradék a városba futott.
Erre Bóbics János, a 3-ik zászlóalj egyik vitéz őrnagya végső csapásra gyüjté össze zászlóalját, s rohamot vezényelt az ágyuk, s ezek födözetén levő vasasokra. A vakmerő honvédek elszánt rohammal, kartácsolás sürü záporában megtámadták az ellenfél tüzéreit, őket egy pillanat alatt leszurdalván, örömrivalgások között ugráltak a tüzes ágyukra, s azokat lőkészletükkel hatalmukba keritették. Az ágyu födözetén levő megfutamlott vasasokkal pedig emberül elbántak lengyel dzsidásaink.
Ámde, ezzel még nem elégedett meg a 3-ik zászlóalj. A megrémült ellenséget tovább üldözte, s annak egy részét a Zagyva folyóba szoritotta, ahol is több száz cserepár végezte be élete pályáját. A Tisza partján különösen kitüntették magukat: Gorove Antal százados, Papp János főhadnagy, Mészáros Dani, Rácz Lajos és Jakabfi József altisztek.
De elesett sok vitéz bajtárs is. Igy a többi közt Nihold főhadnagy, a zászlóalj adjutánsa. Gosztonyi százados karját veszté, s rövid idő alatt belehalt. Számosan pedig huzamosb ideig könnyü és nehéz sebekben sinlődtek. Csata után a hős halállal kimult bajtársak holttestei könnyeink közt tétettek le örök nyugvóhelyükre a szolnoki sirkertben.
A szolnoki csatában a 3-ik zászlóalj mindazt tanusitotta, a mit hadi ügyesség és bátorság véghez vinni képes. S jó lélekkel elmondható, hogy e csatában ő vivta ki magának a legnagyobb mérvben a diadalkoszorút.
Damjanich, a magyar had hős tábornoka a hihetetlenséggel határos vitézségért tisztelettel meghajtotta kardját a 3-ik zászlóalj előtt, s fenhangon kiáltá: „Büszke vagyok reátok!”
Egy másik szemtanu, Varga István, a 9-ik zászlóalj rohamáról a többi közt imigyen emlékezik meg:
… A 9-ik zászlóalj, amely legnagyobbrészt diákokból és jurátusokból toboroztatott, a szolnoki csata elején nem vett részt a harczban. Csupán csak egy veszélyeztetett pozícziót kellett, ujabb rendelésig, megszállva tartania. A mint a csata elkezdődött, s a 3-ik zászlóalj megrohanta az ágyukat: a 9-ik zászlóaljban roppant nyugtalanság volt észlelhető. Szörnyen röstelték a fiuk, hogy nekik a nap dicsőségéből úgyszólván semmi sem jut.
Ekkor a kertek alján, jó messzire, megpillantanak egy svadrony vasasnémetet. „Gyerünk nekik!” – járt a biztatás szájról-szájra. Tisztjeik türtőztették őket, hogy várjanak egy kissé, majd sor kerül reájok is. A nyugtalanság nőttön-nőtt. Mindenáron küzdeni-vérzeni akartak a hazáért. Az őrnagy elvégre is kénytelen volt szabadjára engedni őket. S „Előre!” kiáltással, mint a szélvihar, úgy rohantak a meglepett vasasokra.
Kemény, véres harcz fejlődött. A vasasok, lovon ülvén, persze, nagy előnyben voltak gyalogos honvédjeink felett. Sokat agyongázoltak közülök. De dicsőségszomjuhozó honvédjeink immár semmivel sem törődtek. Szuronyos puskáikkal oly ügyesen védekeztek s olyan hősileg támadtak, hogy a vasasnémet-svadrony elvégre is sarkantyúba kapta lovát és megfutott. De valami hatvan ottmaradt vérbefagyva, átszúrt mellel a csatasikon. A zászlóaljból talán húsz ember esett el.
A 9-ik zászlóalj ezen hőstette méltán sorakozik a 3-ik zászlóalj hires ágyurohamához. Maga Damjanich ugy nyilatkozott, hogy ilyesmit csak I. Napoleon katonái merészkedtek tenni.
De igen derekasan viselte magát, Kökényessy vezetése alatt, az ujoncz 65-ik honvédzászlóalj is. Fegyverök még akkor nem levén egyenesre pántolt kaszákkal küzdének. S ezzel a kezdetleges fegyverrel mégis a Zagyvába szoritották a harczedzett osztrák vadászok nagy részét. A lengyel dzsidások, vezetőjük Woronyieczky herczeg volt, szintén pompásan harczolának. Sok esett el közülök.
Az óriási hadizsákmány közt volt egy hadipénztár is: a dragonyos-ezred pénztára. Damjanich a vaspántos ládikót tanuk előtt felnyittatta, s a benne talált magánpénzt és ékszer-letéteket, lovagias emberhez méltóan, visszaküldötte kargernek Abonyba.
De ennél még tovább is ment. Az osztrák sereg elesett vitézeit külön sirban, katonai diszszel temettette el; ugyszintén gondoskodék, hogy sebesültjeik a legjobb ápolásban részesüljenek.
Falragasz 1849-ből.
(Az eredetinek kicsinyitett mása.)
Ebből is látszik, hogy ki volt Damjanich, s a magyar honvédsereg lovagiasság tekintetében is mily magasan fölötte állt az osztrákoknak …
Igy nyilatkoznak a szemtanuk. Maga Damjanich pedig, a nagyszerü győzelem babérkoszorús hőse, a következő rövid, mondhatnók szerény hadijelentésben számol be a kormánynak az ütközet eredményéről:
Hazafias tisztelettel van szerencsém a honvédelmi bizottmánynak jelenteni, hogy Szolnokot tegnap elfoglaltam, s az ellenséget futamlásra kényszeritettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadi szerelvényeket, sőt a 2-ik vasas-ezred pénztárát is hátrahagyta. Négyszáznál több fogoly, ezek közt törzs- és főtisztek, tizenegy darab hat és tizenkétfontos ágyu, 20 lőszer- és társzekér, jelentékeny menynyiségü lőszer, fegyver, s a fentemlitett pénztárban 700 ezüst forint jutottak birtokunkba. Az ágyuk és társzekerek lovastól foglaltattak le; a lovak száma száz darabra megyen.
Szolnok, 1849. márczius 6.
Damjanich.
A haditerv, amiben vezéreink Dembinszki bukása után megállapodának, helyesnek bizonyult. Csaknem bizonyos, hogy serénykedve és összetartva tönkreverhették volna a megriadt ellenséget.
Az I-ső hadtest márcz. 5-én este már Török-Szent-Miklóson volt; harmadnap megjött a II-ik hadtest is. Ilykép Szolnok körül csakhamar tekintélyes haderő, több mint 35.000 ember gyült össze.
Az osztrák hadseregben viszont a szolnoki csatavesztés nyomán óriási zavar keletkezett. Senki sem tudta, mihez fogjon. Maga Windischgrätz sietve visszahuzódott Gyöngyösről, s főhadiszállását ujólag Budán ütötte fel. Megérkezvén, az volt az első teendője, hogy segedelemért forduljon az udvarhoz. A dölyfös, öntelt császári fővezér egyszerre nagyon is szánandó kis emberré zsugorodott össze. Panaszos hangon ir magának az ifju császárnak, s esdekelve kéri, hogy az olasz harcztérről küldjön néki egy pár könnyü lovas ezredet, mert nehézkes vérteseivel a fürge magyar huszárok ellenében sehogy sem tud boldogulni.
… „Ismételve volt már alkalmam, – igy könyörög, – Fölségednek magas figyelmét a rendelkezésem alatt álló csapatok elégtelenségére irányozni. E miatt képtelen vagyok a hátráló ellenséget hatásosan üldözni, mert sehol sem hagyhatok nagy tartalékot, mely ily nagy kiterjedésü föllázadt országban szükséges. A hiány főkép könnyü lovasságban szerfölött érezhető, amelyből igen csekély szám fölött rendelkezem, mig az ellenség főhadereje ebből áll, s a terület, melyen hadmüveleteim folynak, annak alkalmazását mindenütt szükségessé teszi. Rendelkezés alatt álló lovasságom legnagyobbrészt vértesekből áll, amely könnyü szolgálatot is kénytelen teljesiteni, miáltal a nehéz lovak feltünően sokat szenvednek. De ezenfelül sokat szenvedtek úgy legénységben, mint lovakban az itteni lovasezredek ágyutűz által a huszárokkal történt összecsapásaik alkalmával, ami kivált ez utóbbi időben gyakran fordult elő, midőn a magyar csapatok jobban helyt állnak. Ennélfogva a legnagyobb alázatossággal bátorkodom kérni Felségedet, méltóztassék nekem az olasz harcztéren tanyázó nyolcz ezredből legalább kettőt rendelkezésemre bocsájtani és pedig lehetőleg egy dzsidás és egy könnyü lovasezredet. Ez a mintegy 2000 emberből álló hiány pótlására én magyar foglyokból hasonló számot küldöttem Olaszországba, miáltal az olasz hadsereg kétezer szuronynyal szaporodott, amely ott több hasznot teszen, mint ugyanannyi lovas …”
Gróf Károlyi György.
(A kiváló hazafinak 1860-iki arczképe.)
De hiányzott Windischgrätznél egyéb is, nemcsak a kellőszámu sereg. A hadvezéri képesség. Immár odáig jutott, hogy három alvezére: Schlick, Wrbna és Jellasich irásbeli fölszólitást intézett hozzája, hogy ne tétovázzék már annyit, hanem fogjon mielőbb a komoly és egyöntetü támadáshoz.
Egyszóval, minden a kezünkre játszott, hogy az ellenséget megtörhessük. Ámde, a tiszafüredi viszály, mint valami nehéz betegségnek az utóbaja, még folyton bénitólag hatott vezéreink működésére. A helyett hogy a haditerv gyors keresztülviteléhez fogtak volna, ismét a Tisza mögé huzódtak. Még a szolnoki hid is, az egyetlen átjáró ezen a vidéken, elég botorul, felgyujtatott. Ki lesz a végleges fővezér? – ez a kérdés fontosabb volt előttük a haza nagy érdekeinél. S nemcsak a táborokban, de fönt a kormánynál is tovább folyt a versengő cselszövés.
Még a porig alázott Dembinszkiben is fölgerjed a vágy, hogy ujólag hadaink élére álljon. Ir Kossuthnak, hogy miután tervének helyessége a szolnoki diadallal beigazoltatott, adják neki vissza a fővezérletet. Dehogy adták. „Nincs semmi ok reá, – mondotta Kossuth a képviselőházban, – hogy a kormány tett intézkedéseit megváltoztassa.”
Ekkor Debreczenbe utazik, hogy személyesen rendezze ügyét. Mindenekelőtt a hadügyminiszternél tiszteleg. De Mészáros, a főparancsnoki állás helyett a vezérkari főnökséggel kinálja meg. Csakhogy ez Dembinszkinek nem kell.
– A hadsereg élén, – úgymond, – hogy a versengések kikerültessenek, csak egy parancsoló személy állhat. S én attól tartok, hogy hosszabb időre nem birnék az engedelmesség adományával.
Ezután Vetterhez, az ideiglenes főparancsnokhoz megy, aki hasonló ajánlattal fogadja. Dembinszki azonban itt is tagadólag válaszol.
Másnap Kossuth, aki ez időtájt beteges volt, kérette magához. Csakhamar a dolog érdemére tértek.
– Damjanich azt állítja, – jegyezte meg a beszélgetés folyamán Kossuth, – hogy az altábornagy úr jogtalanul tulajdonitja önmagának Szolnok bevételének érdemét.
– Hisz ez nem is jutott soha eszembe, – pattant fel indulatosan Dembinszki. – Mindazonáltal megjegyzem, hogy én voltam az, aki a Szolnok elleni támadást javasoltam, terveztem és megparancsoltam…
– Látja, látja, – vágott közbe Kossuth csillapítólag, – a hevesség, mely által magát oly gyorsan elragadtatja, annak a bizonyságául szolgái, hogy a panasz, amit e tekintetben ön ellen emeltek, mégsem alaptalan.
– Én ötvenhét éves vagyok, s nem változtathatom meg a természetemet, – mentegetőzik Dembinszki. – A valótlanság, igazságtalanság és nemtelenség különben mindig hevesnek fog találni.
Kossuth ajkáról csöndes mosoly rebbent el. Ezután ismét a hadműveletekről kezd beszélni, itt-ott birálólag, de jóakarattal. Dembinszki izgatottan feszeng ülőhelyén. Egyszerre csak fölugrik, kalapja után nyúl, s kivörösödött arczczal, sértő hangon igy förmed Kossuthra:
Részlet az isaszeghi ütközetből.
(Egykoru vázlat után.)
– Tisztelt elnök úr! Engedje meg, hogy ajánljam magamat. Ha nekem csupán stratégiai oktatást akar adni: akkor nekem nincs itt mit keresnem. Ha tán valami jogeset, vagy ügyvédi fogás iránt fölvilágosításra lesz szükségem: akkor majd önhöz fogok fordulni. De én sokkal idősebb katona vagyok már, sokkal több hadjáratban vettem részt, minthogy öntől tisztelt elnök úr a hadviselés iránt, tanácsokat kérjek. Ajánlom magamat!
Ezzel dühösen elrohant.
Kossuth meglepetve nézett utána.
– Az ilyen emberrel, – fordult titkárjához, – csakugyan bajos megférni.
Dembinszki, szállására érkezvén, azonnal a rendőrséghez küldött, hogy adjanak neki útlevelet, mert ő egy perczig sem marad itt tovább, megy vissza Párisba. Szabadságszeretete azonban mégis erősebb volt haragjánál. Egy-két napig zsörtölődött, aztán kijelenté, hogy mégis csak marad. S néhány hét mulva egészen kiengesztelődve, mint önálló parancsnok az éjszakmagyarországi hadsereg élére áll, s ezen minőségében is, fölfortyanó természete daczára, sok jó szolgálatot teszen hazánknak.
Dembinszkivel egyidejüleg Görgei is Debreczenbe sietett. Őt is a főparancsnoki állás vonzotta az ideiglenes székhely falai közzé. Puhatolózni akart: teljesül-e dicsvágyó lelkének óhaja, ő lesz-e a fővezér, avagy más?
Megérkezvén, egyenesen a kormányelnökhöz ment. Hiszen véle, legalább látszólag, ismét a régi jóviszonyban volt. Kossuth tüntető szivességgel fogadta. Beszéltek sok mindenről, csak a fővezérlet ügyének a megoldási módját sehogy sem akarta szóbahozni az elnök.
Görgei tűkön ült. Végre, midőn figyelmeztető czélzásokat eresztett meg, Kossuth, nehogy úgy lássék, mintha ki akarna térni a dolog elől, ezzel a kérdéssel fordult hozzája:
– De hát tulajdonkép miféle követelményei vannak önnek a leendő fővezér iránt?
– Katona legyen és magyar, – válaszolta erős hangsulyozással Görgei. – Hogy rangban idősebb-e, vagy ifjabb nálam: az reám nézve mindegy; – tette hozzá könnyedén, mintegy jelezve, hogy ő a fővezéri állásra egyáltalán nem is számit.
– Pedig Vetter kinevezését már aláirtam, – jegyezte meg Kossuth.
– Ugy! – szisszent fel Görgei elboruló arczczal.
Tudvalevőleg Vetter nem volt magyar származásu. Velenczében, osztrák katonacsaládból született.
Pedig hát Görgei Vetter miatt hangsulyozta oly erős nyomatékkal, hogy a leendő fővezér magyar legyen. S im, mégis az idegenre esett a választás. De hát akkor ő miért áskálódott Dembinszki ellen? Miért rendezte a tiszafüredi pártütést? Hisz igy megint csak ott van, ahol volt. Egyszerü hadtestparancsnok, semmi több. S háborgó lelkében ujolag lángralobban a gyülölködés. De azért gyakorlott szinjátszó levén, csakhamar megvető közönynyel dől hátra székében. Kossuth, mintegy engesztelésül, bizalmaskodva hajol melléje:
– Mondja meg őszintén véleményét. Megbizható embernek tartja ön Vettert?
– Én becsületes embernek ismerem, – felel szárazon Görgei.
– Hisz ez a fő. Akkor szerencsés a választásunk.
Görgei néhány percznyi kedvtelen társalgás után, meghajtotta magát és távozott.
S a következő nap, márcz. 8-án csakugyan megjelent a „Közlöny” hasábjain az intézkedő irat, amely szerint „a nemzeti hadak főparancsnokául, az Erdélyben küzdő sereg kivételével, véglegesen Vetter Antal altábornagy neveztetik ki. Görgei Artúr tábornok a Felső-Magyarországon, Damjanich. János tábornok pedig a Közép-Magyarországban levő hadsereg parancsnokságát nyeri.”
Ugyanekkor a hadsereghez is intézett Kossuth egy lelkesítő napiparancsot, a melyben a „nemzet nevében” tudatja:
… Én, az ország kormányának elnöke, a nemzet parancsából s a nemzet akaratánál fogva reám ruházott hatósággal ezennel tudósítom Magyarország hadseregeit, hogy valameddig a Tisza vonalán jelenleg két külön pontokon, ugymint az tiszafüredi és szolnoki pontokon állomásozó hadsereg-osztályoknak egy közös működésre alkalmazása a körülmények szerint szükséges leend, ezen több rendbeli hadsereg-osztályok két nagyobb hadtestben egyesülteknek tekintendők, melyeknek egyike a felső-magyarországi, másika pedig a közép-magyarországi hadsereg nevet viselendi, s a felső-magyarországi hadseregnek vezérletét Görgei tábornok, a középmagyarországinak vezérletét pedig Damjanich tábornok veendik. Az egyik és a másik hadsereg-testekbe beolvasztott, vagy változtatva beolvasztandó hadosztályoknak eddigi számai tovább is meghagyatván.
Miszerint pedig ugy ezen, Görgei és Damjanich tábornokok vitéz vezérlete alatti derék hadseregek, mint szintugy a szeged-bácsi s maros-vonali (aradi) hadosztályok, nemkülönben az ország várait védelmező őrseregek, valamint egy lélektől, egy hazaszeretettől s a dicsőségnek közös érzetétől vannak lelkesítve, ugy egy czélra, egy irányban s egymást kölcsönösen támogatva is működhessenek: az ország kormánya az országgyülés hozzájárultával szükségesnek találta Vetter altábornagyot Magyarország minden hadseregei fővezérévé megbizni és kinevezni, kinek tehát ezennel fővezérlete alól csupán az erdélyi hadseregek, kiket Bem tábornok vezérel, a Debreczen és környékén alakított tartaléksereg, mely a szükség szerinti rendelkezésre fentartatik, s a magyar határszéli és erdélyi szorosokat őrző seregek, mint melyeknek kiszabott külön rendeltetésök van, vétetnek ki.
Midőn én, mint a nemzet akaratából az országot ideiglenesen kormányzó honvédelmi bizottmány elnöke, a kormány ezen rendelkezését ezennel a nemzet nevében, hazánk hadseregeinek tudtul adom, egyuttal szintugy a nemzet nevében rendelem és parancsolom, hogy minden, a fennebbi kivételben nem foglalt hadseregtesteknek, bármi néven nevezett csapatoknak és osztályoknak fő- és alvezérei, parancsnokai, tisztei s minden vitézei összesen s egyenkint, a nevezett fővezérnek mindaddig, mig az ország kormánya máskép nem intézkedendik, föltétlenül engedelmeskedni, s rendelkezéseit és kiadandó parancsait azon pontossággal és őszinte készséggel teljesiteni elengedhetlen kötelességöknek ismerjék, mely nélkül minden kiontott nemes vér gyümölcstelenül lenne kiontva, a melyet a hadi fegyelem a katonának vitézsége mellett ezen főbb dicsősége – oly bizonyosan megkiván, mint aminő bizonyos az, hogy katonai fegyelem nélkül a legvitézebb hadsereg is gyönge, a haza pedig meg nem menthető …
Vetter, amint azt Görgei is elösmerte, csakugyan szeplőtlen jellemü ember volt: becsületes, hű és megbizható; e mellett, kivált elméletileg, jó hadvezér is. De még sem tudott népszerüségre vergődni. Azt mondták, hogy száraz, akadékoskodó, s minden porczikáját átjárja az osztrák katonai szellem, amelynek légkörében nevelkedék.
Véglegesitése tehát nem fogadtatott valami lelkesen. Főkép fiatal parancsnokaink közt nagy volt a duzzogás.
Damjanich, midőn először találkozott Görgeivel, az ő ismeretes nyers modorában állítólag igy szólt:
– Görgei, ha törik-szakad is, te lész a mi vezérünk. Vetternek az ő kordovánbőr arcza különben sem tetszik nekem. Én őt halálra fogom bosszantani.
Kossuth, látván az elégedetlenséget, egy szép ünnepséggel akart a bajon enyhiteni. Érdemjeleket osztatott ki, előbb vezéreink, majd a csapatok közt.
Mindenesetre helyénvaló intézkedés volt. Hiszen egy esztendő óta tartott immár a küzdelem, s vitézeink látható jutalomban még alig részesültek. A vitézségnek, bátorságnak érdemjellel való kitüntetése mindezideig ismeretlen volt honvédségünknél.
Pedig a hadügyminiszter már az előző év nyarán megigérte, hogy „a haza a vitéz katonákat egy magyarjellel fogja földisziteni.” De bizony nem diszitette föl. Az esztendő vége felé, decz. 20-án, a kérdés megint csak szóba. került. Kossuth, meginterpelláltatván, bejelenté a háznak, hogy az érdemjelek készitése iránt már intézkedett, egyszersmind azzal az inditványnyal állt elő, hogy „készittessék egy aranytábla, amely készen legyen befogadni azok nevét, kik arra érdemesek leendnek, hogy emlékök örök időkre fenmaradjon.”
Az inditvány tetszett, a képviselőház egyhangulag elfogadta azt. De a megörökitendő eseményeknek hiteles följegyzése is szükséges. Kossuth tehát fiatalabb iróink közül az egyes hadtestekhez úgynevezett „történetjegyző”-ket osztott be. Ilyen történetjegyző volt a többi közt: Mészáros Károly, Kőváry László stb. A történetjegyzők (vagy „hadipacsirták”, amint valaki tréfásan elnevezte őket) szorgalmasan jegyezgették a megörökitendő eseményeket, de az aranytábla csak nem készült el. Az érdemjel sem. A zürzavaros események közepett szépen megfeledkeztek mindakettőről.
A tavaszi dicsőséges hadjáratkor, immár harmadizben, ujólag felmerül a rendjelügy. Most Kossuth maga emeli ki a feledékenység homályából:
– Okvetlenül szükséges, – igy szólt a honvédelmi bizottmány egyik ülésén, – hogy végrevalahára elkészitsük az érdemrendeket. Nem vagyok ugyan barátja az udvaroknál divatozó kitüntetéseknek, de a katonai érdemjelek, mint tudjuk, nemcsak jutalom gyanánt szolgálnak, hanem buzditásul is. A hadügyminiszter ur lesz szives intézkedni, hogy az érdemjelek, habár szerény alakban is, addig, mig más diszesebbeket csináltathatunk, mielőbb elkészittessenek.
Haynau 1852-ben.
(Gróf Kreith gyüjteményéből.)
Mészáros ehhez képest cselekszik. Néhány nap mulva, márcz. 2-án a hivatalos lapban közhirré teszi, hogy „addig is, mig a magyar katonai érdem-diszjelek elkészülnének, a magokat kitüntetett vitézek közt egyszerü érdemjelek fognak kiosztatni.”
Az érdemjelek hivatalos leirása ez:
Elsőrendű: Sugárokkal köritett ezüst csillag, melynek közepét arany babérkoszoru, s a magyar kettős kereszt, szintén aranyból, ékesiti.
Másodrendü: Égő piros szalagon ezüst babérkoszoru, közepén a magyar kettős kereszttel szinaranyból.
Harmadrendü: Kisebb ezüst babérkoszoru, kereszt nélkül; piros szalagon függ.
Főtisztek, tábornokok, nyugalmaztatásuk esetén, az elsőrendü érdemjeltől 1500 pfrtot, a másodrendütől 1000 pfrt évi dijat húznak életük fogytáig. A harmadrendütől pedig, őrmestertől lefelé, a vitézek 10 kr. napidijat fognak kapni, szintén éltök végeig.
Az érdemjelek épp kapóra készültek el; akkor, midőn a viszály még nem simult el egészen, midőn Görgei, mellőztetése miatt ujolag duzzogni kezdett. Im, a kedvező alkalom, hogy a mutatkozó bosszuság, az érdemjelek kiosztásával eloszlattassék.
S Kossuth találékony elrendelkezéssel kapott az alkalmon. Márczius 9-én, tehát a Vetter kinevezése utáni napon, délelőtt, előkelő társaság gyült össze a kormányelnök termeiben. Hivatalos volt a közélet csaknem valamennyi szereplője: az országgyülés, a városi tanács, a törzstiszti-kar Debreczenben időző tagjai, köztük Vetter, Görgei és Perczel tábornokok.
Kossuth rövid bevezető szavai után, előlépett Mészáros hadügyminiszter egyik szárnysegédje, s a következő iratot olvasta fel:
A haza nevében,
az országgyülés által választott országos honvédelmi bizottmány, márczius 8-án 3049 e. szám alatt kelt rendelete alapján.
Kiss Ernő altábornagy úr, a bánáti véres ütközetekben és harczokban tanusított vezéri tehetségei, bajnoki vitézsége és ernyedetlen hazafisága által szerzett érdemei tekintetében;
Vetter Antal altábornagy úr, a perlaszi sánczok bevétele és az arra következett véres ütközet alkalmával tanusított vitézsége és bebizonyított vezéri ügyes tapintata tekintetében;
Görgei Arthúr tábornok úr, azon bebizonyitott vezéri tehetségei tekintetében, melyek az ellenség sokkal nagyobb számu seregei által környezve és üldözve, bajnoki csatározásokban kitüntetett vitézsége által seregei bekeríthetését mindenkor hatályosan gátolták és a nagyszerű hátrálás által a hazának e derék sereg megmentését eszközölték;
Bem József tábornok úr, tanusított bajnoki vitézsége és dicső győzelmei tekintetében, melyek az ország Királyhágontúli része nagyobb felének kétszeresen történt megmentését idézték elő;
Damjanich János tábornok úr, az ördöghidi, alibunári, jarkováczi és temerini sánczok ostromlása és bevétele, de különösen az utóbbi szolnoki véres ütközet és Szolnok bevétele alkalmával tanusított vitézsége és vezéri tehetségei tekintetében;
Perczel Mór tábornok úr, a Róth tábornok elfogatása és a fridaui ütközet alkalmával tanusított vitézsége tekintetében;
Guyon Richárd ezredes úr, Manswörth ostromlása és bevétele, a nagyszombati véres ütközet, valamint a branyiszkói szoros ostromlása és bevétele alkalmával tanusított oroszláni vitézsége tekintetében,
a nemzet hálás jutalmául a katonai érdemjelek második osztályával diszittetnek fel.
Debreczen, 1849. márcz. 9-én.
Mészáros Lázár,
hadügyminiszter.
hadügyminiszter.
Most ujolag Kossuth szólal meg, s lelkesítő, de intelmes beszéd kiséretében sajátkezüleg tűzi fel a jelenlevő három tábornok: Vetter, Görgei és Perczel mellére az érdemrendet.
Ezután a dúsan teritett asztalokhoz ül a társaság, s lendületes pohárköszöntőkkel ünnepeli a honvédsereg kitüntetett bajnokait.
Az érdemjel-kiosztás azonban nem szüntette meg az elégedetlenséget. Sőt maga az ünnepség is ujabb nehezteléseknek lőn a forrása. Dembinszki neheztelt, hogy még a lakomára sem hivták meg; Klapkának, s méltán, zokonesett, hogy kimaradt a kitüntetendők sorából, Görgei meg azért duzzogott, hogy nem az első osztályu érdemjellel diszítették föl.
S igy az elégedetlenség, mint avaron a tűz, egyre harapózott tovább. Az uj fővezér állása tehát egy csöppel sem volt kedvezőbb, mint a Dembinszkié. Kossuth ugyan váltig állitotta, hogy nincs semmi baj, de azért szive teli volt aggodalommal. Midőn a nemzetgyülés egyik tagja e tárgyban kérdést intézett hozzá, a többi közt igy válaszolt:
„… A táborban való jelenlétem által, – úgymond, – nem csekély személyem befolyásával, hanem azon hatóságnál fogva, melyet a nemzet akaratának következtében hivatalos állásomban viselek, és a melynek súlyát és tekintélyét mindenki irányában fenntartani tudom is, fogom is, nyujtok a nemzetnek biztositékot a részben, hogy a seregben nem fog történni semmi olyas, mi a sikert koczkáztathatná. El lesz háritva minden oly akadály, mely az előmenetelt gátolhatná és fenn lesz tartva azon katonai fegyelem és a felsőbbség rendelkezései iránti szíves készség, mely a hadsereg ismeretes hazaszeretetével és lelkesűlt vitézségével párosulva, kétségtelenül biztos győzedelemnek néz elébe. És ekként lévén elhatározva, a seregben való fegyelem s a fővezér iránti engedelmesség tekintetében biztositást kerestem és találtam abban: 1-ször, hogy a hadseregeket és azok vezéreit, valamint különösen a két nagyobb hadtestet vezénylő tábornokokat is oly hazafiúi tiszta szeretettől ismerem, sőt tudom lelkesülve, miszerint bizton elmondhatom, magamat és mindnyájunkat beleértve, hogy csak úgy lehet a hazát szeretni, mint ők szeretik, jobban nem. 2-szor. Találtam biztositékot magában Vetter tábornok úrnak férfias erélyében, miszerint kétségtelen tudomásom szerint bír azon tehetséggel, hogy magának a hadseregben a kellő tekintélyt mind megszerezni, mind fenntartani tudja; mert én akként vagyok meggyőződve, hogy nagyon gyengén állana azon fővezér tekintélye, ki mástól volna kénytelen kivánni azon tekintély támogatását és önmagában azon elegendő biztositékot fel nem találná. 3. Végre a seregek hazafiúi érzelmein kivül, találtam biztositékot abban, miszerint el vagyok tökélve, időmnek legnagyobb részét a táborban tölteni, pedig azon elhatározással, hogy érezve a rajtam fekvő felelősséget, melynek tekintetéből a nemzet akarata szerint vállaimra bízott hatóságot teljes kiterjedésében gyakorlom, akként fogok megjelenni a hadseregnél, hogy vagy én nem élek, vagy az nem, ki a kormány iránt engedetlen merne lenni…”
Kossuth megnyugtatólag igyekszik ugyan válaszolni, de szavaiból, mint látjuk, kisötétlik a gyanu. Kijelenti, hogy bizalommal viseltetik ugyan tábornokaink iránt, hanem azért idejének legnagyobb részét ezentul mégis köztük fogja tölteni.
Úgyis történt. Kossuth ezután igen gyakori látogatója lőn a táboroknak, s tekintélyének sulyával igyekezett a villongás, a féltékenység kitörő szenvedelmeit lehetőleg fékentartani.
Egy ilyen útja alkalmával kikocsizott a kápolnai csatatérre is, s mély megilletődéssel szemlélte a még friss honvédsirokat. A néphagyomány egy gyönyörü imát tart fenn, amelyet Kossuth ez alkalommal mondott volna az elhunyt magyar vitézek sírhalma felett. Ez az ima Roboz István, somogymegyei író azon időbéli alkotása ugyan, de mert elválaszthatlanul a Kossuth nevéhez van fűzve, érdemes, hogy megóvassék a feledéstől. Ime, ekként hangzik:
Fölséges Úr! Árpád hadának istene! Nézz alá csillagtrónusodról könyörgő szolgádra, kinek ajkáról millióknak imája szól eged kárpítja felé, magasztalóan áldva mindenhatóságodnak munkás erejét.
Istenem! Fölöttem napod ég, térdem alatt elhullott vitéz testvéreimnek csontjai nyugosznak; fejem fölött kék az ég, lábam alatt pirossá lett a föld ősapáink unokáinak szent vére által.
Csak hadd égjen napod teremtő sugára, hogy vér fölött virág nőhessen, mert a porladó tetemek koszorú nélkül nem hamvadhatnak.
Isten! Ősapáim, s népeknek nagy Istene! Hallgasd meg, s áldjad hadainknak bömbölő szózatát, melyben vitéz népeknek karja és lelke mennydörög, – széjjeltépni az önkénynek bilincseket osztó vaskarjait.
Mint szabad ember térdelek ez uj temetőn, véreim roncsolt tetemein. Ily áldozatok után szentté lett földed, ha bűnös volt is. Istenem, e föld és sirhalmok fölött rabnépnek élni nem szabad.
Atyám, atyáinknak nagy Atyja, milliók felett hatalmas Úr! Ég, föld és tengereknek mindenható nagy Istene! E csontokból dicsőség nőtt ki, mely nemzetem homlokán ragyog; a porokat szenteld meg te kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott testvérbajnokok szentül nyugodjanak hamvaikban. Ámen!
Ha nem is mondta el Kossuth ezt a szép imát, kétségtelenül bő fohász tört ki szivéből a népek nagy Istenéhez, hogy áraszsza az összetartás malasztját erre a sokat szenvedő, elhagyatott magyar nemzetre.
Mert bizony szükségünk volt az egyetértésre. Hiszen, daczára a kölcsönös udvarlásoknak, Kossuth és Görgei között is csak szinleges vala a kibékülés.
… Kétségtelen dolog, – jegyzi meg Horváth Mihály, akinek bő alkalma volt megfigyelni úgy a Kossuth, mint a Görgei jellemét, – hogy Kossuthnak ama szavai, hogy vagy ő nem él tovább, vagy az, aki a kormány iránt engedetlen mer lenni, nem annyira a nemzetgyűlés aggodalmainak a megszüntetésére, mint inkább Görgei megfélemlitésére voltak szánva. A tisza-füredi viszály ugyanis Görgei jellemét egy ujabb oldalról tüntette fel. Látta Kossuth, hogy Görgeiben a dicsvágy mellett törhetetlen erély is lakozik czéljainak elérésére. És azóta a bizalmatlanság mellett félelem is támad Kossuth szivében. Olyan embernek kezdte ismerni Görgeit, aki kedvező körülmények közt arra is képes, hogy magát erőhatalommal katonai diktátorrá tegye. Ámde, Kossuth sem volt ment a nagyravágyástól. Ha Görgei magával egyenrangu embert, vagy felettest nem tudott tűrni a hadseregben: bizonyára Kossuth sem birt annyi önzetlenséggel, hogy más kezében tűrje a főhatalmat, másé legyen a haza megmentésének dicsősége. A különbség köztük mégis az volt, hogy Görgei, ki mindent kardjától akart tenni függővé, s mindamellett is hogy egyébnek, mint a hadi mesterségnek értéséről semmi bizonyitványt nem adott, mégis mindent lenézett, gúnyolt, megvetett, s a cinizmus czondrája alá rejté nagyravágyását; mig ellenben Kossuth az ő dicsvágyát hazaszeretetének és hazafiui hűségének ékes palástjába burkolta.
Ez a bátortalanság és ez a félelem fejtheti csak meg Kossuth magaviseletét a tiszafüredi viszály eligazitásában, a fővezérlet betöltésében, s általán Görgei irányában, mióta az tiszai hadainkkal egyesült. Ha Kossuthnak bátorsága egy szinvonalon állt volna hatalomszeretetével s fényes elmebéli tehetségével: kétségenkivül első tette az lett volna, hogy az engedetlenkedő Görgeit, mihelyt hatalomkörébe érkezett, kérdőre vonja váczi szózata miatt. De mivel nem volt bátorsága őt megbüntetni: mélyen hallgatott a multakról; s mivel félt is tőle: úgy tetette magát, mintha a legkisebb bizalmatlanság se léteznék iránta szivében. S mégis, köztudomásu volt, hogy bizalmatlansága miatt mellőzi Görgeit a fővezérletben, e miatt fenyegetőzik is az engedetlen vezérre. Görgei kétségkivül jól tudta, kinek szól ez a fenyegetés, de nevetett magában, s még nagyobb gyülölettel kezdett viseltetni Kossuth iránt, akinek gyöngeségét és bátortalanságát legutóbb is tapasztalta. Azonban még nem volt itt az ideje, hogy nyiltan föllépjen, s miként Kossuth ő iránta bizodalmat, akképen szinlelt ő is Kossuth iránt ragaszkodást, engedelmességet, tiszteletet. És ilyen játékot űzött a két fényes tehetségü, de dicsvágyó férfiu, kiknek kezében volt a nemzet sorsa, egymás iránt mind végiglen …
A két lángeszü férfiu ilyetén összehasonlitó jellemzése kétségtelenül erős, de nagyrészt igaz. Tagadhatatlan tény, a későbbi események is igazolják, hogy Kossuth mindjobban félt a Görgei titokzatos jellemétől.
Vetter megerősitése után tehát ujolag elkezdődött az álczásjáték.
Görgei látszólag nyugodtan tér ugyan seregéhez, de sehogy sincs megelégedve a parancsnoki kérdés megoldásával. Pedig hatásköre is megnövekedett. De hát ő mindent akart.
Eleintén ugy tesz, mintha éppenséggel nem törekednék a fővezéri kard után, hanem azért ravasz óvatossággal, csakhamar kezdi beföcskendezni bajtársainak szivébe az elégedetlenség és a gyanu méregcsöppjeit.
Egyekről, ahol akkoron táborozott, már márcz. 10-én, tehát az uj rendezkedés után másodnap a következő bizalmas levelet intézi a szintén haragvó Klapkához:
Egyek, márcz. 10.
Vetter altábornagy és az összes magyar csapatok főparancsnoka lett. Az ég szabadítsa meg keblét kicsinyes tekintetektől, és töltse meg azt valódi hazaszeretettel. Sikert fog aratni, ha követi tanácsotokat és az enyimet nem utasitja vissza.
Tervetek tökéletes helyeslésemet birja; de Vetter kineveztetése által egyelőre gátolva vannak lépteink, s az idő és alkalomnak egy nagyrésze elveszett. Én erősen meg vagyok győződve, hogy Damjanich, Aulich, te és én sokat, nagyon sokat végezhettünk volna, ha főparancsnok nélkül maradunk is.
Én ma Csegénél át akartam kelni a Tiszán, de a magyarok istene meghiusitá szándékomat: esőt küldött, s igy Tokaj felé kell mennem. Ismét elveszett egy nap!
)
)
A csapatok alosztályozását rosszul csinálták Debreczenben. Damjanichnak csak a 3-ik, nekem ellenben az 1-ső, 2-ik és a 7-ik hadtestet adták. Én azt mondottam nekik, hogy ez nincs jól; Damjanichnak többet, legalább is annyit kell kapni, mint én kaptam. Ezért oszszák be hozzá az 1-ső, vagyis a te hadtestedet is. Azt hiszem a te nézeted szerint cselekedtem. Megtartottam a 2-ik és a 7-ik hadtestet. Ezt folytonosan magam vezénylem, amazt Aulich, egy igen derék, jeles tábornok.
Mindezekből láthatod, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy hadműveleteimet Tokajon át folytassam és nyugalommal bevárjam, mit fog határozni a főparancsnok.
Görgei.
A méregcsöpp megteszi romboló hatását: úgy Damjanich, mint Klapka daczos ellenszenvvel tekint az uj fővezér működése elé. Még köztük sincs, máris gyűlölik.
Ez azonban csak az első lépés. Görgei tovább megy, s csakhamar egész leplezetlenül kezd bujtogatni a „sváb jövevény” ellen, amint Vettert csufondárosan nevezé.
Midőn a fővezér márcz. 15-én a török-szent-miklósi táborba érkezik, csaknem mindenütt fagyos bizalmatlanság fogadja. Még a közharczos is gyanakodólag sandít feléje.
Ámde Vetter felülemelkedik e bosszantó kicsinységeken, s nemes dicsvágygyal fog a hadjárat továbbviteléhez.
Mindenekelőtt uj, egyöntetűbb harczirendbe tagolja a csapatokat, s aztán az egész sereg, mint egy fáradt óriás, nehézkesen kimozdul Török-Szent-Miklósról. A terv az, hogy a főhaderő Kőrös és Kecskemét felé húzódik, itt áttör az ellenség gyönge őrvonalán, s a háta mögé kerülve, elvágja Budapestről. Görgei pedig, hogy a terv annál könnyebben keresztülvihető legyen, ugyanekkor Miskolcz-Eger-Gyöngyös felé nyomul, s a Wrbna-féle hadtestet igyekszik lekötni.
Az I-ső, II-ik és a III-ik hadtest márcz. 17-én Czibakháza mellett csakugyan átkel az áradó Tiszafolyón, Kocsérnál megpihen, s a következő nap nyomul ismét tovább: Nagy-Kőrösnek. Az eső csak úgy szakad, éjjelenként sűrű köd, az út mindenfelé járhatatlan, az élelmezés rossz; de a 35.000 főnyi had, roppant küzdelemmel ugyan, csak törtet előre.
De zuhogó esőnél, feneketlen sárnál nagyobb baj az, hogy Windischgrätz, ki értesül csapataink előnyomulásáról, minden nélkülözhető fegyveresét már jó eleve iderendeli. Mire csapataink Törtel határába érnek, a Kőrös és a Czegléd közötti útvonalon már ezernyi ezer katona czirkál. Egy érczfal áll előttük. Vetter szeretne keresztültörni rajta, rendelkezik is erre vonatkozólag, ámde alvezérei nem engedelmeskednek.
Damjanich, ki legelől ment, immár alig lehetett két mérföldnyire Nagy-Kőröstől. Vetter parancsot ad néki az előnyomulásra. Damjanich azonban csupamerő kötekedésből visszaüzen, hogy a nagy köd miatt lehetetlenség mozdulnia. Másnap, márcz. 20-án ujabb futár megy az engedetlenkedő alvezérhez, hogy okvetlenül támadjon, hisz az időjárás is kedvező. Damjanich most meg azzal a kifogással hozakodik elő, hogy Kőrös előtt az ellenség főereje áll, s csak nem rohanhat a kész veszedelemnek. S ez az ujjhuzás harmadszor is ismétlődik.
Az engedetlenség ily nyilvánvaló jelenségei közt mit csinálhatott Vetter? Kénytelen volt ujolag visszatérni oda, ahonnan oly biztató reménységgel elindult. S néhány nap mulva hadaink agyoncsigázottan, kedvtelenül ismét Czibakháza körül táborozának.
Ezenközben Görgei a maga hadtestével fölmegy egész Tokajig, itt rögtönös dereglyehidon átkel a Tiszán, s a haditervnek megfelelőleg gyorsan nyomul Eger felé. Márczius 16-án már Miskolczon táboroz.
Innen, nehogy hátba támadtassék, két ágyúval mintegy 500 főnyi portyázócsapatot küld előbb Kassa, majd Losoncz felé. A csapatnak Beniczky Lajos kormánybiztos s nemzetőri őrnagy a parancsnokoló vezetője, egy rendkívül mozgékony és vaserélyű ember, aki főkép a panszláv zendülés elnyomása körül elévülhetlen érdemeket szerzett magának.
Beniczky éppen Rimaszombat hazafias érzelmű polgárainak a vendégszeretetét élvezi, mikor értesül, hogy Losonczon gr. Almássy Kálmán császári ezredes vezetése alatt egy erős czirkáló hadoszlop, körülbelül 1400 ember, 6 ágyúval, – tanyázik.
Beniczky egy perczig sem tétováz, hanem összeszedi kisded csapatját és nekivág Losoncznak. A támadás oly villámszerű, hogy a meglepett ellenség a legnagyobb zavarba jön, s rövid harcz után rémült ijedéssel menekül Vácz felé. Nagy hadizsákmány, számos fogoly jut a győző birtokába.
A vakmerő támadásról, mely akkoron országszerte élénk feltünést keltett, egy szemtanu igy emlékezik meg:
Beniczky Lajos őrnagy, – akinek portyázó-csapatja a 15-ik honvédzászlóalj három századából, egy szakasz huszárból, mintegy 150 guerillából és két ágyúból állott, – márczius 23-án érkezett Rimaszombatra, s itt tudta meg, hogy Losonczon egy erős osztrák csapat van. Legott elhatározza, hogy ráijeszt. Még aznap elindul tehát, Osgyánban meghál, s a következő nap, márcz. 24-én fényes délben, három oldalról támadást intéz Losoncz ellen.
Rázga Pál, a pozsonyi vértanu.
A vértanu arczképe.
A vesztőhely.
A síremlék.
A városban ez időszerint egy svadron dzsidással, másfél zászlóaljnyi gyalogossal és hat ágyúval, Almássy császári ezredes táborozott. A parancsnok, egy könnyűvérű nyegle korcsmagyar, egész biztonságban érezte magát, annyira, hogy még kellőszámú előőrse sem volt.
Midőn tehát a Beniczky huszárjai, váratlanul, mint menykőcsapás, bevágtattak Losonczra, az ilykép meglepett ellenség közt leírhatlan zavarodás támadt. Szó sem lehetett a szétrebbenő császáriak összegyüjtéséről. Csupán egy Schreiter nevezetű főhadnagy szedett össze egy szakasz dzsidást, s ezekkel aztán nekirontott Beniczky tüzelő ágyúinak. De hasztalan. Huszárjaink csakhamar visszaverték a támadókat. Erre általános lőn a rémület. A Wimpfen-gyalogság egy százada önkénytesen hódolt meg; a többi pedig, visszahagyva mindenét, vad iramodással menekült Vácz felé. Az ellenség vesztesége igen nagy volt. Sokan elestek, még többen fogságba jutottak; igy a többi közt: Inkey Ede dzsidásőrnagy, báró Schuster százados, két főhadnagy, 36 dzsidás és 56 ló; a rémült dzsidások még a zászlójukat is otthagyták. A gyalogságból 3 tiszt és 200 közlegény esett foglyul. Ezeken felül egy hadipénztár 7000 frttal, egy tábori gyógyszertár, az összes tisztipodgyász stb. jutott a Beniczky birtokába.
A mieink közül öten estek el, köztük a vitéz Debrődy János őrmester; sebesültjeink száma pedig tizenhét.
Szemere Bertalan hivatalos jelentése pedig, amelyet a honvédelmi bizottmányhoz intézett, igy szól:
A hadsereg Pest felé vonulván, Beniczky őrnagy egy kisebb csapattal s néhány ágyúval Gömörbe ment.
Megtudta csakhamar, hogy a császári hadseregből 1 osztály Cavalart-dzsidás, 1 zászlóalj Wimpfen, 2 század Baumgarten gyalog és 2 röppentyű Losonczra érkezett, részint a várost és vidékét kirabolni, részint a gömöri védsereget szétűzni.
Folyó hó 24-én Beniczky őrnagy Osgyánból kiindul, s 12 órakor délben Losoncz közelébe ér; s az előőrsőn álló és hírt ijedve vivő Wimpfen-század után sietve vonul a városba.
A huszárok, – bár számuk igen kevés volt, a sereg élén csak 32 – vágva-ölve az ellenséget, hatalmasan bevágtatnak. Az ellenség ekkor épp evésnél volt.
Gyalogságunk több oldalról nyomul a főpiacz felé, a huszárok mindenfelé rémülést terjesztenek, honvédjeink az időközben rendbeálló három század ellenséget megszalasztják, a házakat szuronynyal bevészik, ágyúkartácsainkkal a rohanó dzsidáscsapatot vitézül visszaszalasztják; hat legény és egy kapitány az első lövésre halva maradván.
Ekképen az ellenség egy órai rövid csata után rohanva futamodott meg, legelől Almássy dzsidás ezredes.
Elesett az ellenségből egy alezredes a Wimpfen-ezredből, 1 dzsidás kapitány, 2 gyalog százados, 1 gyalog főhadnagy, 43 gyalog, és 37 dzsidás.
Fogoly lőn egy őrnagy: Inkey Edvárd, 2 kapitány, 2 főhadnagy és több altiszt; összesen: 48 dzsidás és 174 gyalog.
Ezenkívül igen sok podgyász (eközt: tábori kápolna, több rendjel, kamarás-kulcs, zeneszerek, hadbírói irattár, hadipénztár) esett zsákmányul. Katonaló: 40, tisztiló: 16. A pénztárban mintegy 27000 pfrt (?) volt.
A mieink közül alig van pár halott és néhány sebesült. Minden tiszt, minden honvéd, s természetesen minden huszár teljesíté kötelességét.
A losonczi összecsapás csak másodrendű ugyan, de hatásában fölért egy nagyobb ütközettel.
Almássy ugyanis, Váczra érkezvén, nyomban mentegetőző levelet ír Windischgrätz herczegnek s azzal a füllentéssel áll elő, hogy kénytelen volt Losonczról visszavonulni, mert egy „igen erős: 6000 főnyi dandár által támadtatott meg.”
Windischgrätz felül néki, s abban a hiszemben, hogy a magyar sereg az Ipolymentén a komáromi vár fölszabadítására igyekszik, haderejének zömét lázas sietéssel Balassa-Gyarmat és Vácz körül összpontosítja. Persze, csakhamar kisül a valóság, s a csapatok ismét csak a Tisza mellé rendeltetnek. Ez az ijedt kapkodás rendkívül fárasztólag hatott az osztrák seregre. Az ideoda való marsolás közben százával döltek ki a sorból.
Im, ujolag itt volt a kinálkozó alkalom, hogy az agyoncsigázott osztrák haderő kiszoríttassék az országból. Nem kellett volna hozzá egyéb: csak összetartás. De hát, mint tapasztalhattuk, éppen az hiányzott.
Kossuth kétszer is megfordul a táborban; békít, fenyegetőzik, de immár az ő hatalmas szava sem képes a háborgó kedélyeket lecsillapitani.
Görgei megint úgy tesz; mint váczi pártos szózata után. A saját szakállára kezd hadakozni, s még csak arra sem tartja érdemesnek fővezérét, hogy mozdulatairól tudósitsa.
Vetter egyideig csak hallgat. Végre azonban kitör szivéből a méltatlankodás, s elkeseredve panaszolja Kossuthnak:
– Nekem, mint főparancsnoknak összes hadműveleteimet összhangban kell tennem a sereg vezéreivel; s mégis, mióta főparancsnok vagyok, egyetlen szónyi értesítést sem kaptam Görgeitől. Pedig a kölcsönös egyetértésre annyira szükségünk van, hogy enélkül teljes lehetetlenség sikerrel működni.
A csöndes panasz a „békepárt” útján csakhamar eljut a Görgei füléhez is; persze nagyítva, torzítással. Görgei még nagyobb haragra lobban, s félretevén minden kíméletet, most már gyűlölködő természetének egész erejével tör Vetter ellen. Szemeréhez, márcz. 22-én intézett levelében már úgy beszél felőle, mint valami kétszinű árulóról. Gyanusító levele így hangzik:
Dormánd, márcz. 22. 1849.
Ma Hevest akartam megtámadni, de az ellenség tegnap Árokszállásra vonult vissza; ennélfogva a hadseregnek pihenési napot engedtem, s holnap Kerecsenden leszek. Vetter megszakitá hadműveleteit. Miért? Nem tudom, mert az ok, melyet előadott, nem kielégitő. Azt mondja, hogy a hadseregnek ruházatra van szüksége; pedig ha valamelyik hadtestnek erre szüksége van: így az az enyém. Én e miatt Kossuth elnöknek írtam, hogy tartsa szemmel Vettert. Némely apróbb körülményekből azt veszem észre, hogy Vetter nem bízik bennem; a ki azonban bennem nem bízik: abban én még kevésbbé bízom. És ha nem csalódom, azaz ha Vetter kétszínű ember: akkor ha senki sem merészelné azt tenni, én fogom őt ártalmatlanná tenni. Mészáros mindig a régi: környezetének bábjátéka.
Mondjuk ki már egyszer, mit akarunk. Magam kész vagyok, mint közember hazánk igazságos ügyeért szolgálni; de legyen valaki, ki minket vezet. Tegnap egy tisztet lövettem agyon gyávaságáért. Ha vannak elszánt férfiak, lépjenek a harczmezőre, ne kínozzuk a szegény hazát, hanem inkább akaszszuk fel magunkat. Az a szerencsétlen békepárt? Semmi békét, de nyaktilót, nyaktilót! Azt mondják, az ellenség közeledik Gödöllő felől 30 ágyú erősítéssel. Mennél többet küldenek ellenem: annál jobb, akkor legalább az a kétszinű Vetter elmegy. A ki mer, az nyer. Nyerjen a magyar, de merjen is.
Görgei.
Majd egyenesen az elnökhöz fordul vádaskodásaival, s egyúttal fenyegetőleg kijelenti, hogy „seregének szemei megnyíltak, s immár senkiben nincs bizalma, sem Vetterben, sem Mészárosban, sem az országgyűlésben.”
Kossuth pedig ama fogadásának: „akként fogok a táborban a hadseregnél megjelenni, hogy vagy én nem élek, vagy az, a ki a kormány iránt engedetlenkedik”, – vagy nem tud, vagy nem mer érvényt szerezni. Megdöbbenve, csaknem tehetetlenül áll ez ujabb pártütéssel szemben; s a helyett hogy erélylyel közbelépne, szépelegni kezd Görgeinek. „Lelkem barátja” megszólítással czirogatja, s „az isten és a haza nevében” szinte könyörög néki, hogy tűrtöztesse magát, s ne legyen oly „ingerlékeny.”
Részlet a komáromi harczokból.
(Bécsben készült egykoru kép.)
Ami már most az érzéseket illeti, – igy szól Kossuth a többi közt márcz. 24-kéről kelt levelében – én Önt isten és a haza nevében kérem, ne legyen felette ingerlékeny. Lássa tisztelt barátom! Midőn Ön Váczról kibocsájtott kiáltványában azt mondotta, hogy Ön senki másnak sem engedelmeskedik, csak Mészáros hadügyminiszternek vagy helyettesének – Vetternek, – akkor a kezeink közt levő Magyarország bosszankodott önre, s pártütőnek tekinté önt, ki Domouriez, vagy Monk szerepét akarja játszani, vagy katonai forradalmat akar előidézni. És emberek jöttek hozzám, az országgyűlésen interpellácziók történtek, s hosszú szónoklatokban be akarták bizonyítani, mennyire fájhat nekem ez a tapasztalás! Ha én akkor elragadtatva a fájdalom érzésétől, – mert fájt, hogy azon nyilatkozat a rosszérzelműeknek alkalmat nyujthatott megtagadni a kormánytól az engedelmességet, – ha tehát én elragadtatva a fájdalom érzésétől, helyet engedtem volna haragomnak s egypár annak megfelelő rendeletet adtam volna ki; mi lett volna belőlünk? Most már az ellenség uralkodnék fölöttünk, mert a polgárháboru borzalmai a haza keblét szétszaggatták volna. Pedig csak ettől mentse meg a szabadság könyörületes istene szegény hazánkat, legalább addig, mig az ellenséggel végeztünk. Akkor a nemzet is veszekedhet kissé magával: ha éppen kedve lesz hozzá.
Látja Ön, lelkem barátja, ezer lelki fájdalom, ezer nyomorúság közt önzésteli és fondorkodó egyének közepette kezeim közt tartottam a nemzet sorsát. Miáltal tarthatom ezt fenn? Azáltal, hogy a pillanatnyi bosszúságnak nem engedek hatalmat a nemzet iránti érzületeim fölött és mindig azt mondottam: Értsünk egyet, még előforduló hibáknál is; – s én engedtem, hol a nem engedés szakadást idézett volna elő, csak arra figyelvén, hogy olyan baj ne történjék, a mely a nemzet jó vagy balsorsát vonta volna maga után. A kis hibákat igyekeztem jóvátenni, a nagyoknak ellene működtem, tűrtem, szenvedtem alig hihető önmegadással, nem engedtem a pillanatnyi felhevülésnek; s most már valóban ott vagyunk, hogy mindenki hiszi, miszerint az ellenség mit sem tehet ellenünk. Ön azt mondja: „merjünk, haljunk meg, mint tiszta szándéku vértanui elárult hazánkért.” Szivesen halok meg hazámért, s ez részemről nem is érdem, mert azonkívül nem is élhetnék, de nem benne sem, ha rabszolgaságba esnék. De derült kedvvel mondhatom, hogy most nem a reménytelenség, hanem hazánk megszabadulása előestéjén: éljünk! Nem fogunk meghalni, hanem hazánk fölszabadításának élni.
Azt mondja tisztelt barátom, hogy hadseregének szemei megnyiltak, s nincs bizalma Vetterben (itt van ismét a bökkenő), sem Mészárosban, sem az országgyűlésben.
Én pedig erre azt mondom: használjunk fel minden eszközt legjobb belátásunk szerint klasszikai egyszerűséggel, minden személyes arroganica nélkül hazánk fölszabadítására, s ne vesztegessük a nagy czélt személyek elleni ellenszenv által. Ismerem a hibákat, hiányokat, de azt is tudom, hogy birok annyi erővel, hogy e hibákat, e hiányokat elhárítsam, hogy a nemzet győzelmét ne koczkáztassák. Azért is minden eszköz fölhasználandó, hogy győzzünk: Hogy a győzelem után, távol a veszélytől, senki se követeljen olyan méltóságot, a mely a nemzet szabadságára nézve veszélyes lehessen, arról ketten egyetértve gondoskodni fogunk.
Legyen tehát vig és jókedvü tisztelt barátom! Mindenekelőtt csak siker és szabadság, bárki által is, az mindegy; de ne bizgassuk az alkotmányos hatalmat. Eljövend az idő, midőn kölcsönösen kiegyenlítik egymást, azon érzésben, hogy küldetésüket teljesítették, a hatalmat a megszabadított nemzetnek engedik át. De ha idő előtt ingatjuk meg azt; akkor polgárháború tör ki, s végre is nyomorult szerződés köttetnék, melyhez minden áruló, minden gyáva, minden kimerült ember szivesen járulna. Mig viszont az előmozdító tényezők összetartása által a nemzet győzelme bizonyos; s mi nyugodtan nézhetünk a pillanat elébe, a mikor a nemzet kára nélkűl kiforrhatnak a szenvedélyek, s a személyi kevélység.
Vajjon látni fogjuk egymást, kérdi ön? Bizonyosan látni fogjuk egymást, még pedig holnapután. Püspököt is viszek magammal, ki a pápaság szent fényével a hadsereg fegyvereit meg fogja áldani. Akkor aztán küzdjön-győzzön; a többit egyesülve majd elvégezzük.
Mindaddig ne legyen más jelszavunk, mint egyetértés, hogy győzhessünk. Minden más szenvedély forduljon háttérbe, a sértett kedély hallgasson el!
Vetterről csak egyet mondhatok önnek, hogy semmi áron sem fog becstelen tettet elkövetni. Erről biztosíthatom. Egyébiránt ott leszek a táborban.
Az érdekes és jellemző levél ilyen szavakkal végződik:
… Ölelem önt igaz barátsággal. A szabadság istene legyen velünk. Halálban életben hűi barátja: Kossuth.
A levél, mint látjuk, egészen bizalmas jellegü. Kossuth, úgylátszik, azt hitte, hogy a kérő gyöngéd szó hamarabb utat talál a Görgei szivéhez, mint az érdes parancsoló hang. Ámde csalódott. A levélnek éppen semmi hatása sincs. Görgei tovább duzzog.
Knézics honvédtábornok pisztolyai.
(Gr. Kreith gyüjteményéből.)
Ekkor Kossuth, immár harmadszor, személyesen megy a táborba. Nagynehezen végre annyit mégis sikerül keresztülvinnie, hogy a támadó hadjárat, Görgei támogatásával, megkezdessék. Az ujabb terv az, hogy seregünk a Tarna völgyén: Eger érintésével Gyöngyösön, Hatvanon át fog Budapest felé nyomulni. Evégből a főhadiszállás Tisza-Füredre tétetik át.
Vetter, megtevén az előnyomulásra a kellő intézkedéseket, márcz. 27-én egy rövid, de lelkesítő szózattal fordul a csapatokhoz. „Egyetértés, kölcsönös bizalom, hazaszeretet! Ez legyen jelszavunk, s nincs erő, mely minket leigázna, vagy a mire ellenségeink minden módon törekszenek: a népek sorából kitörülhetne.”
Igy szól Vetter harczvágyó katonáihoz, de a császári had ellen, bármint szeretné is, már nem vezetheti őket. A kard kihull kezéből. A sok bosszúság epeláz alakjában tör ki rajta. Ágyba kell feküdnie. A baj oly súlyos, hogy több hétre van szükség, mig betegségéből kilábolhat.
Emiatt a sereg csak harmadnap, márczius 29-én kelhet át a Tiszán; ámde Gyöngyös mellett, ahol a Görgei hadtestével egyesül, kénytelen ismét táborba szállni. Nincs vezére.
Kossuth most van csak igazán megakadva. Az kétségtelen, hogy a sereg, főkép most az eldöntő mérközés előtt, vezető nélkül egy perczig sem maradhat. De ki legyen az? Hiába tekint szét, sajnos, nincs olyan emberünk, akire a haza védőerejét nyugodtan rábízhatná, Görgeire legkevésbé. Pedig hát Görgeit, aki ezúttal a legidősebb tábornok, lehetetlen mellőznie. Ha mellőzi: ujolag kezdődik az erőpusztító pártoskodás; ha pedig hozzájárul a kinevezéséhez: kiszolgáltatja néki nemcsak a hadsereget, de önmagát is. Nehéz választás.
A legnagyobb aggodalmak közt utazik a sereg után Egerbe, hogy intézkedjék. A hős Dobó városa rajongó lelkesedéssel fogadja. A dicsőítő szónoklatoknak se vége, se hossza; a nők virágokat szórnak eléje; tisztelgés, lakoma, fáklyászene követik egymást. Az ünnepelt Kossuth azonban a lelkesedés e kitöréseinek nem tud most örülni. Sápadt arczán a gond felhője ül.
Még aznap, márcz. 30-án megjönnek az összes tábornokok, köztük Görgei is. A pártoskodó vezér csupa jókedv, csupa előzékenység. Mikor Kossuth felhozza előtte a főparancsnoki-állás betöltésének sürgetős voltát, Görgei szerényen válaszol:
– Talán addig, míg Vetter felgyógyul, nincs is szükség az állás betöltésére. Tábornoktársaimmal egyetértőleg majd elintézzük mi a főparancsnoki teendőket.
Kossuthot meglepi ez a szerénykedő hang. No lám, Görgei mégsem törekszik a fővezéri polczra. Hiszen ha törekednék, most volna itt a kedvező alkalom, hogy kinyujtsa a kezét érte. És nem teszi.
Kossuth ezután a többi tábornokkal beszéli meg a dolgot. S a tanácskozás vége az, hogy Görgei – márcz. 31-én – a magyarországi összes haderő ideiglenes főparancsnokául neveztetik ki.
Görgei tehát mégis czélját érte; sok furfanggal, az álczás játék százféle eszközével, de czélhoz jutott. Igaz, kinevezése csak ideiglenes, de majd gondja leszen rá, hogy a vezérkard többé ki ne csavartassék a kezéből.
Tagadhatlan, hogy a kinevezés jó benyomást keltett csapatainknál. Volt Görgei titokzatos lényében valami, talán a kevély dacz, a dicsvágyó önérzet, vagy tán a könyörtelen szigor, ami imponált a többieknek. Hiszen még Damjanich is, ez a vasember, csaknem fegyverhordozó csatlósául szegődik.
De Görgei kinevezésén kivül még több figyelemreméltó változás is történt a csapatoknál.
A bács-bánsági hadtestnek az élére, melyet sok jóakarattal, de kevés szerencsével Hadik ezredes vezényelt, a kiengesztelődő Perczel Mór áll. Perczel márczius 17-én foglalta el új állását.
Vécsey, mint tudjuk, a szolnoki csatában azzal a fönhéjázó kifogással, hogy ő az idősebb tábornok, megtagadta Damjanichtól a támogatást. Damjanich emiatt rettentő haragra lobbant. Midőn Vécseyvel az ütközet után találkozik, csaknem hajba kap véle.
– Szerencséje az úrnak, hogy győztünk, – kiáltotta szikrázó szemekkel, – mert ha elvesztem a csatát, istenemre, itt a sereg előtt lövöm agyon.
A büszke Vécsey grófnak annyira zokon esik ez a kiméletlen támadás, hogy leköszön állásáról, s a következő nap Debreczenbe utazik. Nem is tért többé vissza hadosztályához. Aradra megy, ahol az erélytelen Gál tábornoktól az ostromsereg parancsnokságát veszi át.
Guyon Richardnak pedig a Görgei óhajtására kellett a seregtől távozni. Bűne az volt, hogy a tiszafüredi zendülés alkalmával semlegesen viselkedett. A kormány, mintegy kárpótlásul, a komáromi vár parancsnokául nevezé ki. De ugyanekkor hasonló kinevezést kap Lenkey János huszárezredes is. „Aki hamarébb tud a körülzárolt Komáromba jutni: az legyen a várparancsnok,” – igy szól egyiknek is, másiknak is az utasítása. A szerencsésebb Lenkey, s ő lép Török helyére. Guyon elkedvetlenedik, s félreáll. De hős szivében csakhamar ismét lángralobban a harczivágy. S kardot kötve, siet megint a golyózápor közzé.
Répássy Mihály, mint „a hadsereg főfelügyelője” a központhoz rendeltetik, helyét a tábornokká kinevezett Aulich foglalja el.
A VII-ik hadtest vezetését Görgeitől, aki mint főparancsnok most már az egész sereg élére áll, Gáspár András, a vitéz huszárezredes veszi át. Gáspár ezen alkalomból, a hatvani ütközet után, szintúgy tábornoki rangra emeltetik.
De az alantosabb tisztek előléptetéséről sem feledkezik meg a kormány. Egyáltalán a fiatalabb erő: Nagy Sándor; Knezics, Asbóth, gr. Leiningen, Dessewffy Arisztid, Kiss Pál, Pöltenberg, Földváry Károly, Aschermann, Zambély stb. mindinkább előtérbe lép, s nemcsak a ranglétrán emelkedik, hanem a csatamezőn is döntő szerepet kezd vinni.
Minden jel azt mutatta, hogy a viszály, ez a régi magyar átok, amely csaknem négy hónapig oly pusztitó erővel súlyosodott reánk, szünőfélben volt.
A látóhatár komor, sötét felhői oszladoztak. Ujolag derengeni kezdett. A messzi távolban feltünt a remény csillaga.
A trónfosztás kihirdetése.
