IV. Az orosz betörés - Első rész. | 1848/49-es szabadságharc története

IV. Az orosz betörés - Első rész.

Az orosz betörés okai és előzményei. – Hivatalos bejelentése az orosz intervencziónak. – A kormány védekező intézkedései az orosz betörés ellen. – Keresztes hadjárat. Óvás. Országos bőjt. – A külföld és az orosz betörés: Anglia, Francziaország, Poroszország, Olaszország, az amerikai Egyesült-Államok. – Az oroszok betörése. – Az első ütközetek. – Erdély és Lüders. – A tövösi szoros védelme. – A pozsonyi mágnás-gyülés. – A muszka-vezetők. – A seregek állása. – Görgei a Vág mögött. – A peredi és zsigárdi csatavesztés. – Görgei Pesten. Haditanácsoik. – A magyar kormány szózata a néphez. – Tiltakozó szózat a külföld népeihez. – A kolera. – Haynau támadó hadjárata. – A győri csatavesztés. – Görgei ujolag megtagadja az engedelmességet a kormánynak. – Belviszályok. – A kormány menekülése Szegedre. – A közhangulat. A nemzetiségekről és a zsidók egyenjogusításáról szóló javaslat. – Az ellenség ismét megszállja Buda-Pestet. – A komáromi csata. Görgei megsebesülése. – Dembinszki a felvidéken. – Perczel a közép-tiszai hadak élén. – Görgei szakít Kossuthtal. – Ujabb áttörési kisérlet Komáromnál. – Görgei Váczott. Első csatája az oroszokkal. – Görgei hátrálása Losoncz, Rimaszombat felé. – Vetter az Alvidéken. – A hegyesi csata. – Az oroszok Erdélyben. – Orosz tábortisztek Görgei hadiszállásán. – A középtiszai hadsereg küzdelme az oroszok ellen. – A turai lovasütközet. – Görgei a Sajónál. – Rüdiger levele Görgeihez. – A békealkudozások megkezdése. – Hadiköveteink az orosz táborban. – A képviselőház zárt ülésén Görgeit főparancsnoknak kiáltják ki. – Dembinszki az alvidéki seregek főparancsnokául neveztetik ki. – Görgei bujósdija a Hernád-völgyén Paskievich elől. – A debreczeni csatavesztés. – A segesvári ütközet. Petőfi eltünése. – Haynau Szeged felé tör. – A kormány Aradra menekül. – A szőregi csatavesztés. – Klapka Komáromban. Augusztus 3-iki győzelme. – Losoncz feldúlása. – Szemere és Batthyány Kázmér Görgei táborában. – Alkudozás az oroszokkal. – Görgei Aradon. – A temesvári csatavesztés. – Kossuth és Görgei utolsó találkozása. – A kormány lemond. – Görgei, mint diktátor. – Általános zavar, ijedtség, menekülés. – Görgei levele Rüdigerhez. – A világosi fegyverletétel. – A déli hadsereg felbomlása. – Fegyverletétek, meghódolások Magyarországon és Erdélyben. – Pétervárad meghódolása. – Komárom még áll. – Belső zavarok Komáromban. – Az alkudozások megkezdése. Meghódolás. – Az orosz hadak kitakarodása. – A szabadságharcz költségei.

Örvény, ujabb tajtékzó örvény felé sodortatott a magyar nemzet. Pedig minő közel vala már a parthoz: a szabadság és függetlenség zöldelő partjához! De nem érheté el: gonosz kezek megint csak visszalökték a pusztulás vérhabjai közzé. Vajjon elkerülheti-e az örvényt? Nem vész-e ott? Vajjon lenyújtja-e néki segítő kezét a martir-népek nagy Istene? …

Mi tagadás, sok hibában leledzik a magyar: daczos, viszálykodó, hevülése legtöbbször csak szalmatűz. De ezúttal nem hibáiból, hanem erényeiből fejlett bús tragédiája.

A magyar vitézség, mint a felkelő nap, immár beragyogni kezdte csaknem egész Európát. A csodálat hangján beszéltek titáni harczunkról. Senki sem hitte volna, hogy a kicsiny magyar nemzet ily rövid idő alatt tönkreveri a nagyhatalmú gőgös Ausztriát. S ím, megtörtént.

A lenyügzött nép mindenfelé tapsolt győzelmeinknek. A testvéri rokonszenv ezer üdvözlése szállott hozzánk.

De nem úgy az önkény. A zsarnok egyeduralom ijedten szemlélte lobogóink diadalmas előnyomulását. Mi lesz, ha a magyar nemzet csakugyan kivívja függetlenségét? A példa ragadós. A szabadság hő vágya nem terjed-e szét megint a népek milliói között? Nem fognak-e újolag meginogni a trónusok, mint a tavalyi esztendő kikeletén, mikor a forradalom tisztító förgetege végigsöpört Európán?

Legnagyobb volt az ijedség a bécsi Burgban. A kamarilla, mint a leálczázott cselszövő, rémülten állt a tornyosuló veszély közepette. Nemcsak uralma veszendőben, de egy szép ország is. Mihez kapjon, hogy tűnő befolyását visszanyerje? Hol az eszköz, a melynek segélyével elnyomhatná a népszabadság forrásának ezt a hatalmas bugyogását? S rémült tekintete a zsarnokság ősi fészke: Oroszország felé irányul. Hiszen a czár, a mindenható czár, mindig kész, főkép ha érdekeivel megegyezik, segítőkezet nyujtani az ébredő szabadság eltiprásához.

S a kamarilla jól számított. I. Miklós czár csakugyan kész volt rajtuk segíteni. De nem ingyen. Viszonzásul egy kis szívességet akart: szabad kezet a Keleten.

I. Miklós czár tudvalevőleg rendkivül nagyratörő fejedelem volt, a ki égett a vágytól, hogy a konstantinápolyi Aja Szófia ragyogó kupolájára, Nagy-Péter hagyományaihoz képest, ő tűzhesse fel a kettős-keresztet. Ámde igen jól tudta, hogy a nyugoti hatalmak, főkép az angol és az osztrák, nem tűrnék el a sulyegyen ilyes megzavarását. A bekövetkezhető akadályok elhárításához fogott tehát.

Mindenekelőtt Ausztriát, a melynek uralkodóházához amúgy is barátság fűzte, igyekezett megnyerni. Úgy okoskodék, hogy azon esetre, ha Ausztriának valami szívességet tehet: ez viszonszolgálatképen majd szemet húny keleti terjeszkedésénél.

S mikor 1848. tavaszán a forradalom zúgó vihara összedöntéssel fenyegette a Habsburgok trónját: Miklós czár kapvakapott az alkalmon, s azonnal kijelenté, hogy parancsoljanak véle. S ebbeli készségének a bizonyságául rögtön intézkedett, hogy a Havas-Alföldön, Erdély határainál egy orosz hadtest állíttassék fel.

A kivetett horog immár ott uszkált a politika zavaros vizében, csak várni kellett, mikor harap belé az osztrák ponty.

S csakhamar pedzette. Tudjuk, hogy február elején Puchner hivására, mintegy tizezer orosz nyomult Erdély bérczei közzé; de azt is tudjuk, hogy Bem kiverte őket.

Ez csak aféle kölcsönös próba volt. A bécsi udvar meg akart győződni az orosz-igéret komolyságáról, a czár pedig be akarta bizonyítani, hogy helytáll adott szavának.

Kétségtelen tehát, hogy a két nagyhatalom között már ujév táján beható eszmecsere folyt a segélynyújtás ügyében.

A közeledés megtörtént, hanem a dolog egyelőre függőben maradt. A bécsi udvar abban a reményben, hogy egymaga is megbirkózhatik velünk, friss seregeket mozgósít; az orosz pedig, ámbátor röstelte, hogy Erdélyből kiüzték, vár az újabb kinálkozó alkalomra.

S az alkalom nem késik. Az osztrák ponty, mikor seregünk Tisza-Füredről oly győzelmesen kezd előnyomulni, megint csak a horog felé kap. Schwarzenberg herczeg, az osztrák miniszterelnök ugyanis azzal a kérelemmel járul a czárhoz, hogy Gácsország és Bukovina határainak a peremén, de orosz földön vonja össze hadait.

A hős magyar küzdelme a medve és a kétfejü sas ellen.
(Egykoru olasz gúnykép.)

A czár persze, szivesen teljesíti ezt a kérelmet is, s legott kiadatik az ukáz, hogy Orosz-Lengyelország déli részén: Podoliában és Wolhiniában, Paskievich herczeg táborszernagy parancsnoksága alatt, helyezkedjék el a 3-ik és 4-ik orosz hadtest, körülbelül: százezernyi ember.

Tagadhatatlanul már ez is nagy könnyítés volt a szorongó Ausztriának. Kifejthette összes erejét. De hiába; vitéz honvédjeink diadalmas előnyomulásának immár nem volt képes ellenállni. Szolnok után jött Hatvan, Tápió-Bicske, majd az isaszeghi döntő mérkőzés. Aztán: Vácz, Nagy-Salló.

Az osztrák táborkari-iroda titkolózik, ferdítéshez nyúl, de lehetetlen vereségeiket tovább leplezni. Kisül minden.

A bécsi Burgban egyre vaczogtatóbb a rémület. Gyorsfutárok jönnek-mennek, egyik tanácskozás a másikat követi.

Általános volt a nézet, hogy ebből a nyomasztó helyzetből csak két módon szabadulhat az udvar. Vagy kibékül a magyarokkal, vagy az orosz segélyhez folyamodik. Az osztrák közvélemény hajlandó lett volna az egyezkedésre, de az intéző körök irtóztak ennek még a gondolatától is. Hogyan, meghajoljanak a „lázadó magyar” előtt? Békejobbot nyújtsanak a „pártütő” Kossuthnak? Soha.

De másrészt, mit szól a világ, hogy a nagyhatalmú osztrák császár még egy belső forrongást sem tud elnyomni? Az orosz segedelem elfogadása pedig ennek a gyöngeségnek a nyilt beösmerésével egyértelmü.

Gróf Stadion Ferencz belügyminiszter, a kremsieri alkotmányterv szerzője, úgyszólván az egyetlen, a ki még bízik.

– Még nincs semmi veszve, – így szól az egyik tanácskozás alkalmával. – Vannak óriási segélyforrásaink. Fejtsük ki azokat, kétszerezzük meg hadainkat, állítsunk a csapatok élére szerencsésebb kezű vezéreket: s győzni fogunk. De történjék bármi, csak a megalázó orosz segélyhez ne nyuljunk. Ha megtesszük: vége nagyhatalmi állásunknak.

De a túlnyomó többség, élén Schwarzenberg herczeggel, az orosz segély elfogadása mellett kardoskodik.

Ápril 12-ikén, Ferencz Károly főherczeg elnöklete alatt, újabb nagy tanácskozás volt. Mi történt ott: ma is titok. Annyi bizonyos, hogy Stadion gróf dúlt arczczal, halotthalványan jött ki a teremből. Megtébolyodott.

Több mint valószínű, hogy ebben az izgalmas ülésben határoztatott el az orosz segély elfogadása. Erre mutat az is, hogy a bécsi kormány nem tétovázik immár, hanem ápril 15-ikén, tehát három nap múlva, erdélyi hadainak a támogatására harminczezer főnyi segélyt kér a czártól.

Miklós czár azonban óvatos. Ő azt akarja, hogy a Habsburg-ház kizárólag neki köszönhesse menekülését. Válasza kitérő.

– Én az eféle segélytől mitsem várok. A forradalmakat csak agyontipró nagy erővel lehet sikeresen elfojtani.

Ápril 21-ikén, a nagy-sallói ütközet után megint ujabb futár száguld Szent-Pétervár felé, ahová ápril 30-ikán érkezik. A kérelem, a mit hoz, rövid, de megalázkodó.

– A veszély nőttön-nő. Jöjjön a felséges czár akár egész hadával, csak induljon mielőbb, jőjjön sietve.

Az orosz diplomáczia győzött. Az osztrák ponty immár a horgon volt.

A futár fogadtatása igen kegyes. A czár, az üzenethez képest, azonnal intézkedik; hogy Paskievich, a két hadtestével nyomuljon lejebb: Gácsország felé. De nehogy félreértés legyen a dologból, Boul-Schaustein grófnak, Ausztria pétervári nagykövetének himezés nélkül kijelenti, hogy igaz, ő kész a segélynyújtásra, de csak úgy, ha csapatai önállóan, a saját parancsnokaik vezetése alatt fognak működni.

Orosz katona.

S a bécsi kormány, a mely azt szerette volna, hogy az orosz sereg, mint aféle másodrendű tartalékhad a megszoruló osztrák tábornokok rendelkezésére álljon, kelletlenül bár, kénytelen beleharapni ebbe a savanyú almába is.

Osten-Korff orosz táborkari tiszt, „Paskievich emlékiratai” czimű munkájában, így emlékezik meg ezekről az előtanácskozásokról:

…Az orosz beavatkozás előtanácskozmányaiban – ugymond Osten-Korff, – legtetszetősebb volt Berg gróf vezérkari főnöknek az a terve, hogy az orosz főhaderő a czár személyes vezetése alatt Galiczián keresztül Magyarországba törvén, az Erdélybe indítandó hadtesttel összhangzatosan folytassa műveleteit. Varsó körül pedig nemcsak a Magyarországba vonult haderő tartaléka, hanem ezenkivül még 250–300.000 ember állíttassék fel. A hosszadalmas vezérkari tanácskozások közepette újabb katonai küldött érkezett Bécsből, a ki tekintettel az osztrák csapatoknak a legújabb időben válságossá lett helyzetére, a tényleges beavatkozás azonnali foganatosítását szorgalmazta. Rögtönös elhatározásra volt szükség. Ámde, mintha csak Oroszország ellenfelei a válságos pillanatot kilesték volna, hogy különféle ürügyek alatt bajunkat szaporítsák: az angol kormány határozott nyilatkozatot kivánt az intervenczió módozatai, tartama és egyéb körülményei iránt, jóllehet eleintén a magyar fölkelésnek ily módon való elnyomását éppenséggel nem ellenzé, hanem a franczia államférfiak egyhangu ítélete szerint az egész magyar mozgalmat Ausztria magánügyének tekintette, s a magyar forradalom vezetőinek még a legcsekélyebb erkölcsi támogatást sem nyújtott. Annál meglepőbb volt tehát az utolsó órában történt beleszólás, mely világosan arra mutatott, hogy Anglia attól tart, miszerint Ausztria a neki nyújtott segély és szolgálat viszonzásakép nem fog ezentul Oroszország keleti törekvéseinek útjába állani. De Angliának nem várt beleszólása épp az ellenkező hatást szülte. Miklós czár röviden visszautasítá a londoni kormány követelését s Berg grófot megbizta, hogy utazzék Bécsbe, s személyesen értesítse az osztrák császárt a fegyveres segély megadásáról…

A hatalmasságok egynémelyike tehát, legelső sorban: Anglia, mint látjuk, aggodalmaskodni kezdett.

Ezen aggályok eloszlatására, gróf Nesselrode orosz kanczellár, ápril 27-ikén a külföldi udvaroknál székelő orosz nagykövetekhez hosszabb magyarázó körlevelet intézett.

…Magyarország fölkelése, – irja a többi közt, – annyira előhaladt s olyatén fejleményü, hogy Oroszország nem maradhat tovább annak közönyös szemlélője. Az osztrák haderő pillanatnyilag elégtelen levén, a felkelők főserege a Tisza partjától a Dunáig haladt előre. Majdnem egész Magyarország s egész Erdély az ő hatalmukba került. Ugyanezen időben felforgató terveik is nagyobb arányuak lettek.

A lengyel menekültek által, akik Dembinszki és Bem vezetése alatt, a magyar seregben egész hadtesteket képeznek, a magyar lázadás a Lengyelországban szervezendő felkelés alapjául is szolgál. Előbb Galicziában remélik a kitörést megérlelni, aztán esetleg a mi tartományainkban is. A forradalmi bujtogatás szerzői Galicziában már elhintették a fölkelés magvát, Erdély határain pedig a moldvai oláh elégületlenek fölbátorításával mind inkább gátolják a dunai fejedelemségek belbékéjének a föntartására irányzott törekvéseinket. Határainkon az izgatottság és forrongás egyre fokozódik.

Orosz tábori pap.

Lehetetlen, hogy ez az állapot, ha még tovább is tart, ne veszélyeztesse legdrágább érdekeinket; de emellett oly bonyodalmak szülőanyja, amiknek a megelőzését a legközönségesebb eszélyesség parancsolja.

Másrészről az osztrák kormány, politikai helyzetének nehézségei miatt, anélkül hogy területének más, nem kevésbé fontos részeit elhagyhatná, nem képes a lázadók ellen fordítani összes erejét. Ez okból a czárhoz fordult, s azt a formaszerü kérelmet intézte hozzá: segítse meg, hogy a magyar fölkelést, amely mindakét szomszédos birodalom nyugalmát fenyegeti, mielőbb elfojthassa.

Ily közös érdekben a két birodalom kormányának okvetlenül találkozni kellett. A kölcsönösen megállapított egyesség értelmében, hadaink immár Galicziába nyomultak, részünkről is közreműködendő, hogy a forradalom tűzhelye minél gyorsabban kioltassék …

A bűnbak tehát a szegény lengyel rab. A czár attól tart, hogy a magyar szabadságharcz valamelyes átröppenő szikrájától lángralobban Orosz-Lengyelország.

Ám, minek akkor a beavatkozás? Hisz ebben az esetben untig elég, ha az orosz csapatok megszállják a szétmarczangolt Lengyelország orosz tartományait. Ami meg is történt.

De valami elfogadható okát csak kellett adni a betörésnek. Hát kigondolták ezt.

Berg tábornok, a czár beleegyező üzenetével ápril 30-ikán érkezett Bécsbe. Innen a következő nap, május 1-jén a pozsonyi táborba rándult, hogy az osztrák tábornokokkal megállapítsa a segélyadás részleteit. Nagy haditanács tartatott, a melyben Berg grófon kivül, Schwarzenberg miniszterelnök, Cordon hadügyminiszter, Windischgrätz herczeg, Welden, Haynau az új fővezér stb. vettek részt.

A főbb pontokra csakhamar megegyeztek. A megállapodás a következő volt:

a) Az orosz segélyhad egyelőre 150.000 főnyi lesz.

b) A benyomulás Duklán át egy óriás nagy hadoszlopban történik.

c) Az orosz sereg úgy Magyarországon, mint Erdélyben önállólag fog működni.

d) Jobbszárnyukat azonban, hogy az osztrák sereggel az összeköttetés fentartható legyen, egész a jablonkai szorosig fogják terjeszteni.

Ámde volt egy bökkenő. Míg a nehézkes orosz sereg felkészül: eltelik négy-öt hét. Ezalatt megeshetik, hogy a győzelemittas magyar sereg Bécs ellen fordul. Arra kérték tehát Berg tábornokot, eszközölné ki, hogy a császárváros fedezéseül egy nagyobb segélyhad, úgy húsz-huszonötezer ember azonnal Gödingbe küldessék. S a segélyhad, mintegy 11.000 fegyveres, Panutine tábornok vezetése alatt, Krakkóból útnak is indíttatott.

Ily alapon megköttetett aztán a végleges szerződés is. A történelmi fontosságu okirat hiteles szövege, im, ez:

1) A betörés egyidejüleg történik minden ponton, még pedig az osztrák hadsereg előnyomulásával egybevágóan.

2) A hadműveleti terv az osztrák haditanács által, egy orosz meghatalmazott közreműködésével készítendő, s mindakét fél főhadparancsnokainak tudomásvétel és jóváhagyás végett bemutatandó. Az orosz meghatalmazott Berg tábornok lesz.

3) Az összes orosz hadcsapatok főparancsnokságát Paskiewich Erivanski gróf altábornagy, varsói herczeg viszi. Az az orosz hadtest azonban, amely az osztrák sereghez osztatott be, Haynau báró, osztrák főhadparancsnok alatt marad; míg viszont azok az osztrák csapatok, amelyek az orosz fősereghez csatlakoznak, Paskiewich herczeg parancsnok alatt fognak állani. Az Erdélyben működő egyesült hadcsapatok főparancsnoksága Lüders orosz tábornok kezébe tétetik.

4) Oroszország nem tart igényt hadiköltségeinek a megtéritésére. Seregének zsoldjáról, fegyvereiről; lőszeréről maga gondoskodik; de az élelmezés költségeit osztrák területen Ausztria viseli. A kivonulás alkalmával pedig a fenmaradó hadi és élelmezési készleteket a megfelelő áron Ausztria köteles átvenni.

5) Az orosz hadsereg azonnal elhagyja Magyarországot, s általán az osztrák területet, mihelyt Magyarország legyőzetik és Ausztria uralma ebben az országban biztosítva lesz. A csapatok egyrésze azonban Gácsországban és Erdélyben marad, de csak azon esetben, ha ezt az osztrák kormány szükségesnek tartja.

6) Az osztrák katonai és polgári hatóságok Oroszországnak kiszolgáltatnak minden kiválóbb lengyelt, aki foglyul esik, legyen az akár gácsországi, akár a lengyel királyságból, akár Porosz-Lengyelországból való.

S a szerződés, melynek minden sorából kirí Oroszország fölénye, a szokásos alakban a két kormány által is hitelesíttetik.

Most már nem volt szükség a bujkálásra. S nem is titkolóznak többé. A hivatalos „Wiener Zeitung” május 1-jén megjelenő számában így adja tudtul az orosz segély elfogadását:

A felkelés néhány hónap óta oly kiterjedésüvé lett s annyira magán viseli az európai forradalmi pártok szövetkezésének jellegét, hogy valamennyi államhatalom közös érdeke megkivánja, miszerint a császári kormány gyámolittassék abban a harczban, amelyet a társadalmi rend fölforgatói ellen visel.

Ebből a fontos okból arra határozta el magát a császár ő felségének a kormánya, hogy igénybe veszi az orosz császár ő felségének fegyveres támogatását, amelyet ez neki a legnemesebb készséggel fel is ajánlott. A kölcsönösen megállapitandó rendszabályok megállapítása folyamatban van.

Néhány nap mulva, május 21-ikén pedig megszólal az ifjú császár is, s ezt a szózatot intézi Magyarország népéhez:

Magyarország népeihez!

Egy bűnös párt, melyet lelkiösmeretlen fölforgatók vezetnek, miután gonoszságot gonoszságra halmozott, s a hazugság és ámitás minden eszközét kimeríté, hogy titeket felségsértő hitszegésre csábítson s szétszaggassa azt a köteléket, mely hosszu évek során át népeinket oly békés egyetértésben tartá, nyilt háborut visel királyotok ellen, hogy őt öröklött jogaitól megfoszsza, fölöttetek uralmat bitoroljon és a mások tulajdonát elrabolja.

Azon csalárd ürügy alatt, mintha nemzetiségtek, vagy szabadságtok veszélyben forogna, föláldozza fiaitok és testvéreitek vérét, a békés polgárok vagyonát, virágzó hazátok jólétét és fegyverre szólit titeket ellenünk: királytok ellen, ki összes népeinek, még azoknak is, akik ezelőtt olyannal nem birtak, szabad alkotmányt adott, tágas birodalma összes nemzetiségeinek és minden lakosának egyenlő jogot biztosított.

De még ezen az undok merényleten is túlterjeszkedik ez a párt. Komoly intelmeinket megvetve, most már idegen tartományok söpredékében keresi főtámaszát. Az országháborítók és kalandorok ezrei, erkölcstelen és vagyontalan emberek, a kiket csak a bűnös czél törekvése tart közösségben, állnak zsoldjában. A lázadás vezetői lettek immár ezek, s a ti költségteken, a ti véretek árán akarják gyalázatos terveiket kivinni, s titeket, idegen fondorlatok eszközei gyanánt, minden igaz szabadság és törvényes rend fölforgatására még más országokban is föl akarnak használni.

Ily gonosz törekvéseknek véget vetni, titeket elnyomóitoktól megszabaditani, s birodalmunknak a nagy többség által forrón óhajtott békét biztosítani: nemcsak a Mi kötelességünk és rendületlen szándékunk, hanem föladata minden kormánynak, amely a gondviselés által reábízott népek nyugalmát és boldogságát a béke és a rend ezen egyetemes ellenségei ellen védeni hivatva van.

Ily érzelmektől hevítve egyesült Velünk felséges szövetséges társunk: az orosz Czár Ő felsége a közös ellenség legyőzésére. Az Ő hadserege a Mi kivánságunkra és Velünk tökéletes egyetértésben jelenik meg, Magyarországon, abból a czélból, hogy hatalmunk minden erejével gyorsan véget vessünk a pusztitó háborunak.

Ne tekintsétek az oroszokat hazátok ellenségeinek, ők királyotoknak a barátjai, kik hathatósan támogatni fogják őt ama szilárd elhatározásában, hogy fölszabadítsa Magyarországot a belföldi és idegen gonosztevők nyomasztó járma alól. Ugyanazzal a szigoru fegyelemmel; mint a saját csapataim, fogják részesíteni az állam minden hű polgárát a megérdemelt védelemben; s ugyanazon szigorral fognak eljárni a lázadás elnyomása körül, mig Isten áldása diadalra juttatja az igaz ügyet.

Kelt schönbrunni császári kéjpalotánkban, 1849. május 12-ikén.

Ferencz József, s. k.

Schwarzenberg herczeg s. k.

Az orosz beavatkozás előzményeinek történetét ma is homály födi. Az idevonatkozó iratok a császári titkos levéltárban őriztetnek. Szabad kutató ezekhez ugyan nem fér.

De az ismert adatokból is kétségtelenül megállapítható immár, hogy az ápril 14-iki függetlenségi nyilatkozat és az orosz betörés között semmiféle okozati kapocs nem volt. S ámbátor a két dolog körülbelül ugyanazon időben történt: az egyiknek szerzői mit sem tudtak a másik esemény szerzőinek a szándokáról.

Hiszen Bécsbe is csak május 2-ikán jött meg az első hír a trónfosztásról, s az „Oest. Correspondenz”, a legelső bécsi lap, a mely május 3-iki számában ír róla. Az „Ost-Deutsche Post” május 4-ikén, a bécsi „Lloyd” pedig 6-ikán. A szent-pétervári udvar pedig csak valamikor május végefelé értesült a dolog felől.

Ekkor pedig, mint tudjuk, rég bevégzett tény volt az orosz segedelem; bevégzett tény volt már ápril 12-ikén, tehát trónfosztó határozatunk előtt.

Lehet, sőt valószinű, hogy a függetlenségi nyilatkozat sietteté az orosz beavatkozást, de nem okozta. Ez megtörtént volna ápril 14-ike nélkül is.

Orosz gyalogos.

Hadi erényeinkből fakadt a reánk zúduló veszedelem. Szivós kitartásunk adta a gondolatot az orosz diplomacziának, hogy Ausztriát a segélykinálással keleti terveinek megnyerje; s vitézségünk kényszeríté Ausztriát, hogy Oroszország támogatásához folyamodjék.

De akármikép áll a dolog, kétségtelen, hogy az osztrák uralkodócsalád, ha egyedül is megbirkózhatik velünk, daczára a trónfosztásnak, bizony nem fogadja el a megalázó orosz segélyt.

De szorongattatván, elfogadta. A reakczió pedig, mely akkoron Európaszerte ujolag hatalmasodni kezdett: örömmel nézte vergődésünket. Hiszen, – mint egy német főherczeg megjegyezte, – csak egy lázongó néptörzs megtöréséről van szó.

A magyar kormány már ápril végén értesült az orosz hadikészülődésről. Ámde, jó ideig csalódásban ringatózott. Azt hitte, hogy az egész csak aféle vaklárma. A mozgósítás, ha ugyan igaz, csupán arravaló, hogy az osztrák tartományok megszállásával, az ellenünk viaskodó császári sereg működése könnyíttessék.

Mindazonáltal Kossuth nyugtalankodni kezd. Az öröm közzé, melyet fegyvereink diadala fölött érez, az aggódás egy-egy borongó árnya vegyül. Hátha, mégis?

Kevés vártatva innen is, onnan is egyre több ijesztő tudósítás érkezik. Május közepefelé a Párisban időző Teleki ad hírt Nesselrode magyarázó körjegyzékéről, néhány nap mulva pedig megjön a május 1-ei „Wiener Zeitung”.

De kémeink is jelentik, hogy Galicziában, közvetlenül határainknál folyvást több és több az orosz; a főparancsnokság roppant mennyiségű élelmiszert halmoz össze, Dukla vidéken számos rakodóhely épül. Veszély közelg, jó lesz résen lenni.

S kormányunk, noha még mindig reméli, hogy Anglia és Francziaország közbelép, végre komoly cselekvéshez lát. Az első lépést gróf Batthiány Kázmér külügyminiszter teszi meg. Május 16-án franczia nyelvü jegyzéket intéz a Galicziában összevont orosz hadsereg főparancsnokához és azt kérdezi tőle: mi az oka, határaink ilyetén fenyegető meg szállásának?

…„A magyar kormány, – így szól a többek közt Batthiány, – engem bízott meg, mint a külügyek miniszterét, hogy Öntől, tábornok úr, világos s határozott magyarázatot kérjek ama csapatösszpontosítás indokai és czélja, nemkülönben amaz előkészületek iránt, miket határaink közvetlen szomszédságában az orosz kormány tesz. Ha azon haderő, miként a napisajtó és egyre szaporodó tudósításaink jelentik, ügyeinkbe való beavatkozásra rendeltetett: akkor hivatkozunk a népjogra, a be nem avatkozás ünnepélyes és Európa népei közt ismételten érvényre jutott kijelentésére, továbbá a hatalmak közbenlépésére, a mely hatalmak a szerződések ilyetén megsértését a be nem avatkozás oly gyakran hirdetett elvének megtagadását bizonyára nem fogják nyugodtan eltűrni…”

A számonkérő jegyzékre az orosz főparancsnok nem is válaszol. Elég válasz a hallgatása.

Május 18-ikán tehát elhatározó tanácsra gyülnek össze a kormány tagjai.

– Egyre nagyobb a valószinűség, – kezdé Szemere, a miniszterelnök, – hogy nemcsak az osztrákkal kell ujra megbirkóznunk, hanem az oroszokkal is. Itt a legfőbb ideje, hogy a népet minden eshetőségre előkészítsük. Kongassuk meg a vészharangokat, hirdessünk keresztesháborút. Ha más mód nincs: templomi jelvényeink alatt, a hit csodás erejével fölfegyverkezetten induljunk az élethalál harczra. S megsegít az Isten!

S Szemere indítványhoz képest, a minisztertanács egy kiáltványszerű előterjesztést készít, a mely Kossuth jóváhagyó záradékával, háromszor egymásután jelenik meg a hivatalos lap élén. Az előterjesztés ilyeténképen hangzik:

A miniszteri tanács előterjesztése a kormányzóhoz.

Az országot idegen hadsereg beavatkozásának veszélye fenyegeti. A muszka katonaság egy csoportja azóta talán már át is lépte a magyar föld határait.

Mi nem hisszük, hogy Európának alkotmányos kormányai a zsarnok hatalom e példátlan vakmerőségét tétlenül elnézzék.

Mi nem hisszük, hogy ha a kormányok ezt elnéznék is tétlenül, Európa szabad népei a nemzetek örök jogának e halálos megsértésére harczra ne keljenek.

Mi nem hisszük, hogy volna Európában szabad kormány és szabad nép,

melynek mind jogérzetével, mind érdekeivel ellentétben nem állana elnyomása egy nemzetnek, amely egykor a kereszténységnek bástyája volt a keleti bálványimádás ellen, s jelenleg előharczosa a szabadságnak, a sötétség és szolgaság ellen; egy nemzetnek, mely idegen segély és szomszéd népjogok sérelme nélkül képes volt jogszerü önállóságra és függetlenségre emelkedni Európa szabad nemzeteinek sorában.

Mi nem hisszük soha, hogy a népek elhagyjanak egy népet, s hogy isten veszni engedje a szabadság és emberiség örök elveinek dicsőséges diadalát.

Mi megvárjuk az Európa, sőt az egész művelt világ által megállapított nemzeti jogok sértetlenségének nevében, hogy Európa népei teljésíteni fogják kötelességöket.

Azonközben a magyar nemzet is fogja teljesíteni kötelességét, hogy saját függetlenségét megvédvén, ereje legyen Európa minden népei veszélyeztetett szabadságában is közremunkálni.

Isten, az igazságos és mindenható, megáldotta eddig fegyvereinket, a szent szabadság fegyvereit az osztrák hadsereg legyőzésében. A muszka hadsegedelem honvédeink lángpallosa elől gyalázatosan futamlott ki hazánk földéről. Folytassuk tehát a harczot bátran; seregeink megszokták a győzelmet; Európa népei ébredeznek fegyverrel kezökben; isten pedig kisértetbe ejti bár a szent ügyet, de áldása még sem hagyta el azt, soha. Megnyugtató ugyan annak a tudása, hogy a nemzet sorsa felett egy hatalmas hadsereg áll őrt, melynek mind számát, mind lelkesedését, mind vitézségét tekintve, az igazságos diadal kivívásán egy pillanatig sem kételkedhetünk, kivált miután néhány rövid hét lefolyása alatt még egyszer annyival fog szaporíttatni.

De kell, hogy hadainkon kivül az összes nemzet részt vegyen a harczban. Veszélyben van hazánk, nemzetiségünk, vallásunk, szabadságunk, életünk; mindezt megmenteni hirdettessék keresztes háboru országszerte!

A muszka jogtipró beavatkozás által mindenkinek mindene veszélyben van.

A muszka szabadságunkat fogja elragadni, mert a muszka csak rabot és szolgát ismer.

A muszka hazánkat fogja gyarmattá alacsonyítani, mert a muszka nem tűr maga körül önálló, s tőle nem függő birodalmat.

A muszka nemzetiségünket fogja kiölni: a magyarét, a németét, az oláhét, a ráczét, a tótét egyaránt, mert gyülöli mindazt, mi nem muszka, s testvérjének, a lengyelnek ásott sírjába minden más nemzetiséget is legkegyetlenebb szívvel eltemetend.

A muszka vallásunkat fogja eltiltani, mint Lengyelországban a katholiczizmust üldözi, Leiflandban, Esthlandban a protestánsokat kínozza, az ó-hitüekre saját formáit és patriarcháját erőlteti, az izraelitákat pedig rémületes szenvedésekkel sanyargatja. És vele mint sötét borulat a vadság és műveletlenség hosszu uralkodása közeledik.

Nincs e szerint sem jog, sem érdek, nincs vallás, nincs nemzetiség e hazában, melyre a muszka beavatkozás által védelem helyett eltiprás és végveszély ne várakoznék.

Tehát minden vallás, minden nemzetiség, a szabadság és függetlenség mind egyesülni fog, mindennek egyesülnie kell, az országos keresztes háboruban részt venni. Hadseregünkhöz így milliók csatlakoznak. Egyesek elvesznek, de a nemzet megél, s megáll. És megmenti erejével s példájával Európát magát.

E keresztes háboruja a szabadságnak Felső-Magyarországra nézve, véleményünk szerint, azonnal kimondandó, hogy ha a fölkelés órája üt, az országos háborura a nép készen találtassék.

Szükségesnek tartjuk különösen:

1) Hogy a muszka beavatkozás ellen, Európa színe előtt, a nemzet nevében ünnepélyes óvás tétessék.

2) Hogy a nép felhívások által az általános fölkelésre buzdíttassék.

3) Hogy folyó hónap 27-étől kezdve három héten keresztül minden ünnepnapon és csütörtökön az egyházakban mise tartassék és könyörgések s egyházi beszédek mondassanak, elhárítása végett azon irtózatos veszedelemnek, mely az európai népek szabadságát, különösen a magyar nemzet legdrágább kincsét fenyegeti.

4) Hogy minden polgárra f. évi junius 6-ikára a bőjtölés kötelezőleg kimondassék.

5) Hogy a 3-ik pontban meghatározott napokon napjában kétszer minden templomban minden harangok meghuzassanak.

Kozákok.
(Egykoru vázlat után.)

6) Hogy annak idejében a püspöki-kar és papság, papi öltözetben a felkelő néppel együtt jelenjen meg, s a népet az emberi nem szabadságáért halálszenvedett megváltó nevében hősi harczra buzdítsa.

7) Hogy intézkedés történjék, miképen a határszéleken a beavatkozó muszkasereg elől minden élelmiszerek és szükségletek egész mérföldekre elszállíttassanak; az álladalom tökéletes kárpótlást igérvén azoknak, kiknek ez által kár okoztatik.

Mindennek végrehajtásával a közoktatási, s a polgáriakra nézve illetőleg a belügyminiszter bizatnék meg.

E hallatlan zsarnoki, jogellenes beütés ily rendkivüli módokra kényszeriti a kormányt, azon kormányt, mely a nemzet által megállapított népfönség elvét, a nemzeti jogok szentségét és a magyar nép becsületét minden áron épségben akarja megőrízni.

S a miniszteri tanács óhajtja önnek megegyezését és nevét itt is szemlélni és szemléltetni, miután a nemzet megszokta annak sikeres vezérlete és elővilágitása mellett vívni és kivívni a szabadság diadalát.

Debreczen, máj. 18. 1849.

Szemere Bertalan, miniszterelnök.

Gróf Batthiány Kázmér, külügyminiszter.

Horváth Mihály, vallás- és közoktatásügyi m.

Duschek Ferenez, pénzügyminiszter.

Csányi László, közlekedési miniszter.

Vukovich Sebő, igazságügyminiszter.

A minisztertanács föntírt előterjesztését az igazságos isten segedelmébe vetett bizalommal, sikerének teljes reményében, helyeslem, jóváhagyom és megerősítem, annak végrehajtásával a belügyi, vallás- s közoktatásügyi miniszterek azon meggyőződésem kijelentésével bizatván meg, hogy a nemzet e rendelet felhívásának vallásos ihletséggel fog megfelelni és leszen országos lételünknek s vallási és polgári szabadságunknak dönthetlen oszlopa, mert istennek, a vallásnak, s a hazaszeretetnek paizsa alatt lelkesült nemzet győzhetetlen.

Kelt Debreczenben, máj. 18. 1849.

Kossuth Lajos, kormányzó.

Szemere Bertalan, belügyminiszter.

Tehát ünnepi óvás a népjog szándékolt megtiprása ellen; aztán ima és országos bőjt, hogy az Isten távoztassa el tőlünk a fenyegető veszedelmet; s ha csakugyan betörne az orosz: keresztesháború!

Az óvás, minden eshetőségre készen, még aznap közzététetik. Így szól:

Ünnepélyes óvás.

A magyar nemzet országos életének velejében megtámadtatva, az igazságos isten segedelmével lehódította a pártütést, melyet törvény és alkotmány ellen, maga a hitszegő uralkodóház a legirtózatosabb ármány és erőszak által felbujtogatott.

És az ország határszéleig visszakergette a nemzet szabadságának és önállásának meggyilkolására törő ausztriai hadseregeket. És az egész nemeztnek egyhangu lelkesedésével, közmegegyezésével, elidegeníthetlen nemzetjogánál, az önfentartás szent kötelességénél fogva kimondotta örökre való számüzetését a Habsburg-Lotharingi háznak, amely magát a legirtózatosabb bűnökkel és hitszegésekkel megfertőztette.

Soha nemzet igazságosabb harczot nem vívott. Soha uralkodóház igazságosabban nem bünhődött.

Soha nemzet méltóbb várakozással nem remélheté, hogy közmegállapodással alakított nemzeti kormányainak a béke és a nyugalom ölén azon sebek gyógyítására lehetend fordítani gondjait, mikkel a trónvesztett zsarnok e nemzet keblét elárasztotta.

És ime, minden hadüzenet nélkül orosz fegyveres tömegek mutatkoznak a szomszéd Galiczia és Krakkó területén, Magyarországot az istentelen Habsburgház fölhivására betöréssel fenyegetők.

Minden készület, minden tudósítás arra mutat, hogy e szintoly zsarnok, mint saját bűnei miatt erőtlen Habsburg-lothringi ház, az orosz hatalommal való szövetkezés által igyekszik a sokat szenvedett magyar nemzet sírján felemelni ujra zsarnok hatalmának trónusát.

A magyar nemzet el van határozva e megtámadásnak is ellenállni. El van határozva inkább utolsó emberig elvérzeni, mintsem hogy gyilkosát urának valamikor elfogadja.

De midőn e komoly és rendíthetlen határozatában ájtatos reménynyel hiszi igazságos fegyvereinek győzelmét, egyszersmind az engesztelhetlen elkeseredés érzetével kiált fel Isten s a művelt világ népei előtt és ünnepélyes óvást teszen az orosz hatalmasság igazságtalan avatkozása ellen, mely egy hitszegő zsarnok kedvéért minden emberi- és közjogot szentségtelen lábbal készül tiporni.

Teszi ezen óvást a kényszerített önvédelem kétségbevonhatlan kötelességének érzetében.

Teszi azon köznépjog nevében, mely az álladalmak kölcsönös viszonyainak fölszentelt alapját képezi.

Teszi azon szerződések, nyilatkozatok és óvások nyomán, melyek a nemzet életét a bitorlás túlhatalmaskodásai ellen minden más népek jogérzetének közös oltalma alá helyezik.

Teszi a szabadság, az európai egyensuly és a civilizáció nevében.

Teszi az emberiség s azon ártatlan vér nevében, mely ily háborúban kiontva, bosszuért kiáltand fel az igazságos Istenhez.

A magyar nemzet biztosan számit reá, hogy ezen óvásra minden jogtisztelő és szabadságszerető nép meleg rokonszenvvel felelend.

De bár az egész világ által elhagyatnék is, határozott öntudattal jelenti ki Isten és a világ előtt, hogy a zsarnok erőszaknak meghajolni nem fog, hanem önvédelmének igazságos harczát utolsó csepp vérig megvívandja.

Isten s a művelt világ legyen biró közöttünk és zsarnok megtámadóink között!

Kelt Debreczenben, május 18. 1849.

A magyar nemzet nevében:

Kossuth Lajos kormányzó.

Gr. Batthyány Kázmér külügyminiszter.

Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter a könyörgés és a bőjt tárgyában rendelkezik. Főbb intézkedései ezek:

1 ) Minden vallásfelekezetbeli lelkész legszigorubb kötelességének tartsa f. hó (május) 27-étől számítandó három héten át minden vasárnap, ezeken felől pedig az első és második hét csütörtökén, mindössze tehát ötször a néphez a szabadságharcz ernyedetlen folytatására, s midőn az majd az illető hatóságoktól kihirdettetik, a népfelkelésre, s minden egyébb áldozatkészségre lelkesítő beszédet tartani.

2) A római és görög-egyesült katholikus lelkészek, különösen a fentebb meghatározott idő alatt, minden ünnep- és vasárnap, s azon két csütörtökön is, melyen az egyházi beszéd tartandó leszen, egyházi menetet (processiót) tartsanak; könyörögvén ezalatt Isten szent felségéhez, igazságos fegyvereink győzelméért, ellenségeink megszégyenítéseért, a nép vallási és polgári szabadságának fentartásáért, s azért, hogy a népnek erőt, buzgalmat, kitűrést és áldozatkészséget adjon szabadságát megvédeni.

3) Jövő junius hó 6-ikára eső szerdára országos nemzeti bőjt hirdettetik, a mit minden felekezetbeli lelkész híveinek tudtára adni kötelességének ismerje, intvén őket annak szigoru megtartására, hogy Isten hatalmas segedelmét szent ügyünk gyámolítására ez által is kiérdemeljük.

4) Az elmondandó imádság az istentisztelet alkalmával mindennap, a katholikusoknál különösen a mise és vecsernye után az oltári szentségnek is kitételével, áhitatos, érthető és buzdító hangon olvastassék fel a nép előtt.

5) Ezen könyörgés befejeztével azonnal és azon nap még egyszer huzassanak meg a templomok összes harangjai, hogy azok megható zengetésének árjait küldjék fel a hívek áhitatos keblök utófohászait a népek Istenéhez, áldást kérve igazságos fegyvereinkre.

6) A fölkelés esetében pedig magok az egyháznak főpásztorai és papjai ünnepi öltözeteikben álljanak a nép élére, s a vallás mindenható szózatával buzdítsák a népet a vallási és polgári szabadságnak megoltalmazására, hogy a béke napjai, isten dicsőségére minél hamarább bekövetkezzenek.

Utasításához egyúttal mellékeli az elmondandó könyörgést is. A felemelő szép imádság, e zord idők kegyeletes hagyatéka, ekképen szól:

Könyörgés.

Isten, népek hatalmas istene!

Hozzád emeltük szavunkat, midőn az áruló fejedelmi-ház először küldé be országunk földére pusztitó seregeit, hogy feldulván a jogot és a szabadságot, kiirtsanak közülünk minden emberi jót, minden isteni igazat és szentet. És te bennünket meghallgattál, adván ifjaink és férfiaink karjába, s keblébe lelkesedést és erőt, míglen megverték és kiűzték hazánkból a szívtelen, a hitszegő király öldöklő, pusztitó hadait.

Most ujra szined elé járulunk igazságnak nagy Istene, s gyermeki bizalommal kérjük le népünkre, országunkra mindenható segélyedet. Megujulni készülnek rajtunk a kisértet keserü órái. Alig volt a föld népe szabadulófélben a hitszegő királyi-ház zsoldosaitól, alig űzte ki azokat hatalmad által támogatott seregünk az ország határai felé, már ujabb ellenség: a muszka fenyeget bennünket, kit az áruló fejedelmi család akar behozni leigázásunkra.

Istenünk, fölséges nagy Isten, hallgasd meg könyörgésünket!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, mely butaságot, babonát terjeszteni, s minden felvilágosodást és műveltséget, melynek fáklyavilágát szent fiad, a mi Megváltónk gyujtotta meg az emberek között, kiirtani és örökre eloltani törekedik. Isten, értelemnek és világosságnak Istene, segíts meg bennünket!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, hogy feldulja szentegyházaidat, lerontsa oltáraidat, melyeket hívő népek emeltek tiszteletedre, s hogy dühös vallási türelmetlenséggel támadjon meg és irtson ki mindent, mi a vallásban és hitben az ő rabszolgaságra vezető intézkedéseinek és parancsainak nem hajt fejet. Isten, az igaz hit és boldogító keresztyén vallás alapitója segitsd meg harczában nemzetünket, mely egyházad és oltáraid fentartásáért küzd!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, s hozni az ember számára, kit szabaddá teremtettél, rablánczokat, s hozni ujra szolgaságot a réginél százszorta elviselhetlenebbet. Isten, szabadság erős Istene, legyen áldásod szabadságért villogó fegyvereink felett!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, hogy letiporja a méltóságokat és jogokat, melyek a népet megilletik; hogy kiirtsa közülünk a szabadságot, egyenlőséget, testvériségei, az emberi-nem tökéletesedésének feltételeit, s ismét lealacsonyítsa a nép legnagyobb részét, hogy egy kis rész korlátlanul uralkodhassék fölötte. Isten, ki szeretetedet legszebb áldásául adtad a népnek: a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, gyámolitsd gonosz ellenségeink ellen fegyvereinket!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, melynek dézsma kell és robot, s a lealacsonyitó jobbágyság minden egyébb jogtalan szolgálatai százszorta nagyobb mértékben, mint az volt a Habsburg-ház fejedelmei alatt. Isten, ki szent felségedben nem kivánod az emberi arcz véres verejtékének gyümölcsét, hanem jóságodban minden adományodért egy hálafohászszal megelégedsz, ne engedd rablók és martalóczok zsákmányává lenni népedet!

Vad ellenség készül megrohanni bennünket, melynek gonosz törekvése nemcsak honn tenni bennünket boldogtalanokká, elszakitani sziveinket oltárainkról, megfertőztetni nőinket, megszeplősiteni leányainkat, leölni tisztes öregeinket, felmészárolni szeretett kisdedeinket, elrabolni minden vagyonunkat, – hanem czélja e vad ellenségnek, rablólánczra fűzve magával ragadni e hon népéből minél többet, hogy elvigye magával a rabság legkínosabbikába, hol nyögéseire hasogató korbácsütések, panaszaira rablánczainak sulyosbitása a felelet.

Isten, ki a jóságnak és igazságnak Istene vagy, ki a jókat kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat e vad ellenségtől, áldd meg, mint eddig megáldád fegyvereinket győzelemmel, hogy így messze űzvén őket hazánk határaitól, a szelid béke boldogító kebelén áldjuk és magasztaljuk szent nevedet!

Hallgass meg Atyánk, mindenható Istenünk, a te szent Fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Amen.

A belügyminiszter pedig a keresztesháború szervezését indítja meg. Utbaigazító köriratában, melyet a fölvidék kormánybiztosaihoz intéz, a többi közt, ekkép rendelkezik:

a) Önök tüstént intézkednek, hogy nemcsak minden hivatalnok, minden pap, de minden igaz hazafi az apróra felosztott kerületek egyikébe siet, s a népet buzdítja, tüzeli, rendezi azon hitnek alapján, hogy roppant a veszély, amely fenyeget; de a mely népet egy akarat, egy érzelem lelkesít: azt leigázni istenen kivül nem adatott e földön.

b) Önök elrendelik, hogy a nemzetőrök mindenütt gyakoroltassanak, s az általános népfelkelésben magkőül szolgáljanak.

c) Önök az általános népfelkelés vezéreinek és intézőinek neveztetvén ki, alrendezőket és alvezéreket választanak.

d) Önök állandó és folytonos összeköttetésbe lépnek egymással és azon pontokkal, ahol az orosz beütésnek veszélye fenyeget. A halmokon és hegyeken riadófákat állitanak, hogy éjjel tűzoszlop, nappal veres zászlók által, vagy másképen, a nép gyorsan összehívható legyen.

e) Önök a beütés vidékén, ha ez megtörténik, minden hidat elrombolnak, minden szorost eltorlaszolnak, minden kutat behánynak; s általánvéve, ha szükséges, mérföldekre terjedőleg lehetetlenné teszik, hogy a zsarnok ellenség marhát, fuvart, élelmet kapjon, – az álladalom kárpótlást igérvén azoknak, akiknek ez által kár okoztatik…

A minisztertanács szózatos előterjesztése, kapcsolatosan a tett intézkedésekkel, riasztó hatásu. Csakugyan, mintha száz meg száz vészharang kondult volna meg egyszerre.

Budavár megvételének híre némileg feledteté ugyan a közeledő veszedelmet, de egy-két nap mulva oszladozni kezd a diadalmámor, s lassanként elkomorul minden arcz. S az istenháza csakhamar megtelik ájtatos hivőkkel, a toronytetőkről buzdítólag int a szent háboru jelvénye: a keresztes zászló.

A hit malasztja fölemeli a gyengéket, erőt önt a csüggedők szivébe; s istenbe vetett bizalommal megkezdődik a fegyverkezés az élethalál-harczra. És a kicsiny magyar föld, mint a regebeli aranymező, a honvédelem ezerféle uj eszközét tárja fel megint.

Több mint bizonyos; hogy az orosz, ha csakugyan megtörténik a betörés, Galicziából fog előnyomulni. De volt közelebb eső baj is: két-három hét óta, Vogel tábornok parancsnoksága alatt, mintegy tizezer főnyi osztrák sereg csatangolt a felvidéken.

Kossuth tehát, hogy a felvidék ne maradjon védtelenül, egy uj hadtestnek a szervezéséhez fog. Sok bajjal jár az összeállítás, de ápril közepe felé Kassán már együtt táboroz nyolcz-tizezer fegyverbíró ember. Csak alkalmatos vezér kell a részükre. Kossuth, az uj onnan alakuló hadtest parancsnokságával Dembinszki altábornagyot kinálja meg. A lengyel szabadsághős, akinek még fáj a tiszafüredi sértő bánásmód, eleintén huzódozik, de a képviselőház több tagjának a kérelmére, végre mégis elfogadja az ajánlatot; elfogadja azzal a kikötéssel, hogy egészen önállólag fog működni.

Kossuth, csakhogy kiengesztelje a duzzogó öreget, ebbe is beleegyezik. Pedig hát Dembinszkit nem a mi ügyünk, de a saját szerencsétlen hazájának a sorsa teszi engedékenynyé. Azt gondolja, itt az idő, midőn Lengyelország fölszabadításán segélyünkkel közremunkálhat.

– Jól van, működjék önállólag, – szól Kossuth, midőn Dembinszki nála tiszteleg. – De figyelmeztetem, hogy Vogel már Eperjesen áll, egyik dandárosa pedig: Benedek tábornok Igló felé nyomul. Altábornagy úr, ön tehát látja, hogy nagy föladat hárul önre, ha az országot mind e támadások ellen fedezni akarja.

– Megteszem, – válaszolja szokott élénkségével Dembinszki, sőt még tovább megyek. Az a tervem, hogy betörök Galicziába, s nevem népszerüségére támaszkodva, fegyverre szólítom honfitársaimat. Ez által gátat emelünk az orosz invázió elé. Hogy azonban tervemet keresztülvihessem, pénzre van szükségem.

– S mennyi volna ez az összeg? – kérdezi a csodálkozó Kossuth.

– Legalább tizenkét millió forint. De ez csak kölcsön, előleg. Mihelyt lábamat megvetem Galicziában, azonnal országgyűlést hívok össze, amely a tizenkét milliót elismervén, átveszi a lengyel nemzet költségvetésébe.

Kossuth pillanatig elgondolkozik, s baljával végig simítja homlokát.

– Mindez pompás dolog. Én a tizenkét milliót megadhatom, csakhogy önnek magyar bankjegyekkel kellene beérnie. Hiszi ön, hogy ezzel tehet valamit?

– Nekem másféle pénz nem is kell, hadműveleteim majd megadják annak az értékét.

– Akkor lesz pénz, amennyit kiván. Csak egy kis türelemre kérem, mig a bankjegysajtókat megszaporíthatjuk.

Az orosz betörés ilynemü föltartóztatása az első perczben tetszik Kossuthnak is. De amint eszmélkedni kezd a dolog felől, csakhamar belátja, hogy az kivihetetlen; dőre kaland, amely bizonyára óriási kudarczczal végződnék.

S mikor Dembinszki ápril 25-ikén hadtestéhez távozik, Kossuth a kért tizenkétmillió helyett csak nyolczvanezer forintot ad neki, aztán búcsúzóul mosolyogva igy szól hozzá:

– Tehát várom az altábornagy ur jelentését Lembergből, vagy Krakkóból.

De maga Bem tábornok sem helyesli a kalandos tervet. Meg is irja ezt leplezetlenül Dembinszkinek.

„A kormányzó, – ugymond, – azzal a kérdéssel tisztelt meg: nem volna-e előnyös betörni Bukovinába? Én azt válaszoltam neki, hogy miután azt, legalább ez idő szerint nem vihetnők keresztül a megfelelő erővel, ez a betörés Galicziára nézve a legnagyobb szerencsétlenség volna. Az osztrák kormány ürügyül használná, hogy a szerencsétlen lengyel földbirtokos-osztály a felbujtogatott parasztság által lemészároltassék. Én azt hiszem, hogy az ilyféle betörés előtt, előbb Magyarország ügyeit kell elintéznünk.”

Már ez is leverőleg hat Dembinszki ingerlékeny kedélyére. Amidőn pedig arról értesül, hogy a központ utasításaihoz kell alkalmazkodnia, megint elönti a méreg.

…„Jól tudja a kormányzó úr, – írja Kossuthnak Bártfáról junius 24-ikén, – mennyit kellett már türnöm azon két urtól (t. i. Görgeitől és Klapkától), akik jelenleg a hadügyet vezetik. Azt sem tehetem, hogy rossz haditervük szerint munkálkodjam, amely bizonyára az ország veszedelmét fogja okozni. S még emellett más vezérekkel is összeköttetésbe lépjek?! Nem, ezt nem fogadhatom el.”

És zsörtölődő haraggal ujolag lemond. Hadtestének a parancsnokságát előbb Wisóczky, majd Dessewffy Arisztid veszi át.

Ugyanez időtájt szerveztetik Mármaros, Bereg, Ugocsa, Szatmár megyék nemzetőrségeiből a Kazinczy-féle mozgó hadoszlop is, amely azonban az éjszaki seregnek kiegészítő része.

Vogel tábornok (alvezérei: Barco, Ludwig, Benedek) látván, hogy a felvidéken egyre több a honvéd, csakhamar elpárolog, s nagy kerülővel a fősereghez csatlakozik.

A tett intézkedésekkel azonban még nincs elhárítva a fenyegető veszedelem. Hisz ez a tiz-tizenötezer főnyi ujonczhad a szorosok gondosabb őrizetére is kevés. Aztán többi csapatainknál is nagy a fogyaték: a tizenhárom hónap óta zajló rettenetes küzdelem ugyszólván megtizedelte őket. Ezt is pótolni kell. Kossuth tehát a végső eszközhez folyamodik és elrendeli az országgyűlés által megszavazott ötvenezer ujoncz gyors bevonását. Hátha akad még a tenyérnyi magyar földön épkézláb ember, aki nem katona. Vajjon akad-e? Szinte képzelhetlen.

„Fontolja meg mindenki, – irja Kossuth a hadügyminiszterhez intézett rendeletében, – hogy a nemzet életének harczát mindenesetre győzelmesen kell bevégezni. Ha a megrendelt ujonczozás és a tavalyi hátralék kiállítása 14 nap alatt befejeztetik: nyugodtan nézhet a nemzet úgy a jelenbe, mint a jövendőbe. S ha a despotizmus minden kigyói összeesküdnének is ellenünk, majd őrködik felettünk a szintoly nagy, mint vitéz hadsereg, s mi békében folytathatandjuk a nemzetboldogitás munkáját. De ha késik az ujonczozás: bizony még sok, bár mulékony baj és szenvedés szállhat reánk. S ennek csak magunk leszünk az okai. A menekülésnek, az üdvösségnek csak egy útja vagyon. Erőt feszíteni azon három szóért, melyet a kormány az ujon verendő magyar pénzek feliratául választott: Istenért! Hazáért! Szabadságért! – Ujonczokat! Ujonczokat! …”

S országszerte ismét zeng a toborzó. Nem igen válogatnak immár, aki félig-meddig arravaló: fölesketik. A gyöngébb szervezetü, mint a vas a lángok közt, majd megerősödik a csatatűzben. S alig három hét alatt, igazán csodadolog, együtt van az ötvenezer ujoncz, amelyből huszezer a működő sereg fogyatékának a pótlására fordíttatik, a megmaradó harminczezer pedig két tartalék-hadosztály keretéül szolgál.

A Tisza-vonal födözése szintén rendkivül fontos. Itt a nép ezreiből akar Kossuth egy áttörhetlen élő gátat emelni. Lángoló szózatot intéz tehát a Tiszavidék népéhez, hogy keljen fel a veszélyeztetett haza védelmére. S a nép, ez a hű, lelkes magyar nép, egyenesre pántolt kaszáival, mint a haragos felhő, csakhamar megmozdul. A Kunság népe Szent-Ágotánál gyülekezik; egy másik tábor Püspökin tanyáz, a harmadik népfölkelő csapat pedig Abony vidékén kezd összeverődni.

Harczbíró emberünk csak lett volna, de a fölszerelés hiányzott. Kezdetleges gyáraink nem győzték a temérdek munkát, a világtól pedig, akár csak a tenger szigetlakói, el voltunk zárva. A bécsi kormány éberen ügyelt, hogy a külfölddel valahogy ne érintkezhessünk.

S főkép ennek az elszigetelésnek tulajdonítható, hogy a külföld, mely sokáig tájékozatlan volt harczunk jellegéről, érdeme szerint nem karolhatta fel ügyünket.

Kossuth tehát, hogy ez a fojtogató szuronyöv keresztülszakíttassék, ujesztendő után maga fog külképviseletünk rendezéséhez. Több felé megbizottakat küld. Ily követünk volt Párisban: gr. Teleki László, Londonban: Szalay László, majd Pulszky Ferencz, Turinban: Splényi Lajos, Berlinben: Winkler János, Konstantinápolyban: gr. Andrássy Gyula, Velenczében: Bratisch János.

A lánglelkü gr. Teleki Lászlóé az érdem, hogy a világsajtó ugy nyár felé végre mégis foglalkozni kezd szabadságharczunkkal. De csakis a sajtó. Az államhatalom zárkózott marad; zárkózott még akkor is, mikor nem támogatásunkról, de jogszerü függetlenségünk elismeréséről lett volna szó.

Az orosz betörés hírére azonban fölrezzen hideg közönyéből úgy a franczia, mint az angol törvényhozó-testület. Hiszen itt egy nagy háboru készül, amelynek súlyos következményei lehetnek az európai békére!

A franczia nemzetgyűlés az első, a hol szóba kerül ügyünk. Flocon képviselő, a köztársasági-párt egyik lelkes vezérszónoka a május 12-iki ülésen a következő kérdést intézi a kormányhoz:

– Polgár-képviselők! Az utolsóelőtti ülésen engedelmet kértem önöktől, hogy interpellácziót intézhessek a külügyminiszter urhoz azon eseményekre vonatkozólag, amelyek e pillanatban Magyarországon történnek. A lehetőségig rövid leszek. Kérem a külügyminiszter urat, méltóztassék fölvilágosítani minket: minő része van a franczia kormánynak és diplomácziájának a magyarországi események alakulásában, s mi a szándéka a jövőre nézvést; szóval mit csinált eddig, s mit fog tenni ezután? Az ügy, azt hiszem elég fontos, hogy válasz nélkül ne hagyassék.

Az interpelláczióra Drouyn de Lhuys külügyminiszter azonnal válaszol, még pedig ilyeténképen:

– A franczia kormány, – ugymond, – mihelyt értésére jutott, hogy az orosz fegyveresen akar Magyarország küzdelmébe avatkozni, azonnal fölfogta a dolog horderejét. Mi Pétervárott, Berlinben és Londonban tüstént kijelentettük, hogy a czélbavett lépés nem maradhat szó nélkül, s fölébreszté egész gondoskodásunkat. Most arra kell törekednünk, hogy a baj, mely a legnagyobb zavarokba sodorhatja nemcsak Keletet, de az egész Európát, diplomácziai úton orvosoltassék. S ez irányban a kormány minden lehetőt megtett, amit egy előrelátó kormány köteles tenni. Arra a kérdésre, hogy mit szándékozik a franczia kormány a jövőben csinálni, már válaszoltam. Az eddigi uton halad, s ha a diplomácziai eszközök nem lennének elegendők, más rendszabályokhoz fog nyúlni.

A többség megelégedéssel fogadta a külügyminiszter válaszát, amelynek nem kisebb az értelme, mint az, hogy a kormány, ha szükséges, a háborutól sem fog visszariadni.

Igy értelmezé maga Teleki gróf is, s másnap ezt a köszönő levelet intézte Drouyn de Lhuys külügyminiszterhez:

Páris, 1849. május 13-án.

Miniszter ur!

Hallottam azokat a nemes szavakat, amiket Ön a Magyarországot fenyegető orosz beavatkozás ügyében a nemzetgyűlésen mondott. Kötelességemnek tartom, hogy Önnek ezért mielőbb kifejezzem a hálámat.

A távolság, ama nem eléggé ismert és sokszor hibásan méltányolt események szinhelyétől, nem gátolta Önt abban, hogy az ügy megfontolására a legkomolyabb gondot fordítsa. Az orosz beavatkozás az Ön részéről oly ellenzéssel fog találkozni, aminőt Magyarország és Európa várt Öntől.

Ime tehát a franczia rokonszenv hagyományai Magyarország iránt még sem merültek a feledés homályába. Fogadja ezért Ön hálámat.

A multban hazám, mielőtt még a Habsburg-családdal szövetkezett, királyaink legdicsőbbikét: a Nagynak nevezett I. Anjou Lajost Francziaország uralkodóinak nemzetségéből nyerte. És a köztársasági kormány ma is hozzá akar járulni jövendőnk biztosításához, midőn megakadályozza, hogy idegen erő és idegen eszköz ne fordittassék az elnyomásunkra.

Ha az idegen eszköz sikerhez jut, ez a siker igen veszedelmessé lesz Európának nemcsak a szabadságára és békéjére, hanem a czivilizácziójára is. Ön ezt megértette. És én megujitom köszönetemet.

Fogadja miniszter úr legigazabb tiszteletein kifejezését.

Gr. Teleki László,
orsz. képviselő, s Magyarország követe.

Május 21-ikén, mikor a beavatkozásra vonatkozó orosz jegyzék köztudomásu lesz, harczunk megint szóba kerül a nemzetgyűlésen. Ezuttal Sarrans képviselő, a római ügy kapcsán veti fel:

– Még egy kérdés van, – ugymond Sarrans, – amelyre fölhívom az Önök figyelmét. Az orosz beavatkozás. Már rég óta beszélnek Oroszország nagyravágyó törekvéseiről. Ámde, ez a nagyravágyás még sohasem nyilatkozott világosabban, s annak veszélyessége sohasem hivta fel sürgősebben a nemzetgyűlés figyelmét, mint mostan. A miniszter úr azt mondta egy hét előtt, hogy diplomácziai uton működik a veszély elháritásán, s ha ez nem sikerül: czélravezetőbb és hatékonyabb eszközökhöz fog nyúlni. De mikor? Hiszen az orosz seregek, hír szerint, már átlépték a magyar határt. A szabadságnak minden mozgalmára, minden óhajtására anarchiát kiáltanak az éjszaki udvarok. Ha Olaszország vissza akarj a szerezni függetlenségét, – ez anarchía; ha Lengyelország visszaköveteli szabadságát, – ez anarchia; ha a frankfurti diéta védeni akarja Németország egységét: ez is anarchia. Mindenütt anarchia. E szerint tehát a fél Európa anarchikus, s az éjszaki czivilizáczió ezen anarchia legyőzésére működteti szuronyait. Mi a teendője a kormánynak? Talán visszatérni XV. Lajos hagyományos szövetségeseihez? Igen, de a mi természetes szövetségeseink a szabad népek. Szövetkezzenek tehát önök ezekkel, mert csak nem élhetünk elszigetelve. Napoleon 1809-ben azt mondta, hogy az esetben, ha Oroszországnak megengedtetik az Európa elleni háború: vérpatakoknak kell folyni, hogy a czivilizáczió a barbárságtól megmentessék. Ugy látszik, hogy ez a jövendölés most beteljesedni készül. Szabad-e nekünk nyugton maradni ily fenyegető. veszedelem közeledésekor? Polgár-képviselők! A legfontosabb események vannak készülőben. S ha önök nem teszik a kormány kötelességévé, hogy számoljon ezen ügyre vonatkozó politikájáról: úgy megérdemlik önök Francziaország átkát.

A külügyminiszter, Drouyn de Lhuys rögtön felállott, hogy a nagyhatásu beszédnek legalább a fulánkos élét megtompitsa.

– Az orosz kérdés, – igy szólott a többi közt, – néhány nap előtt némileg már érintetett. Megmondottam akkor, hogy Oroszország viselkedése fölkelté teljes gondoskodásunkat, s fontolóra vettük azokat az esetlegességeket és következményeket, amelyek a beavatkozásból származhatnak. Azt is mondottam, hogy Francziaország megtette a maga észrevételeit úgy Pétervárott, mint Bécsben, Londonban és Berlinben. Az ügy jelenlegi állásában nincs mit hozzátennem ahhoz, amit már említettem. Az érdemes szónok azt mondja, hogy immár nem lehet szó egyezkedésről, keményebb rendszabályokhoz szükséges nyúlni. Felkérem tehát önt, méltóztassék megmondani: minőkhöz? Tegyen ez iránt inditványt. Ami a kormányt illeti, már mondottam, mit tett …

Petőfi halála.
(Madarász Viktor festménye.)

– Mit tehát? Semmit! – hangzott innen is, onnan is a gunyolódó közbekiáltás.

– Követte a diplomácziai utat, – folytatá a zaj lecsillapultával a miniszter – megtette észrevételeit. Más módot ez idő szerint nem tud. Ha önök mást: háborút akarnak, meg kell tenni az erre vonatkozó inditványt, s átvenni annak a felelősségét.

Erre rendkivül heves vita indult meg. Közel négy óráig tartó szóharcz után, amelyben Ledru-Rollin, Cremieux, Thiers, Barrot, Molé stb. vettek részt, a nemzetgyűlés túlnyomó nagy többsége Cavaignac volt miniszterelnöknek a következő indítványát fogadta el:

„A nemzetgyűlés felhivja a kormány komoly figyelmét azokra az eseményekre és hadimozgalmakra, amelyek jelenleg Európában történnek; egyúttal belátván a helyzet veszélyességét úgy a szabadság jövendőjére, mint a köztársaság bel- és külérdekeire: ajánlja a kormánynak, hogy azok védelmére erélyesebb rendszabályokhoz nyúljon.”

Ámde néhány nap mulva a nemzetgyűlés működése véget ér. S ezzel végeszakad az ügyünk iránti rokonszenvnek is. Az uj törvényhozás már egészen az önző Napoleon Lajos képére formáltatott. S a franczia köztársaság csakhamar az orosz érdekek vontató-kötelére hurkoltatik.

Teleki gróf minden igyekezete kárba vész. Szó sincs többé a kilátásba helyezett erélyes rendszabályokról. Sőt, amikor Maugin képviselő a junius 25-iki ülésen az orosz beavatkozás veszélyére hívja fel a Ház figyelmét: Tocqueville, az uj külügyminiszter nem is válaszol néki.

Angliában csaknem hasonlókép jártunk, pedig itt a terjeszkedő orosz politika iránt még nagyobb volt az ellenszenv.

Osborne képviselő, ez az ékesszavu államférfi, hazánk odaadó lelkes barátja foglalkozik először behatóan a magyar ügygyel, s az alsóház május 13-iki ülésén a következő interpellácziót intézi a kormányhoz:

– Óhajtanám tudni, van-e tudomása a kormánynak, hogy a független Magyarországba orosz seregek készülnek betörni? Van-e olyanféle szerződés, amely Nagybritanniának kötelességeül teszi, hogy ezt a betörést ellenezze? Szándoka-e a kormánynak közvetitő gyanánt föllépni az osztrák császár és a magyar nép között? Kérek fölvilágositó választ.

Palmerston külügyminiszter, aki háborúnkat az osztrák tájékoztatás ferdítő szemüvegén nézte, röviden így válaszolt:

– Ma vettem a hírt Bécsből, hogy Ausztria-Magyarország elleni háborújához Oroszországtól segedelmet kér, s hogy ez a segély meg is ajánltatott. A második kérdésre az a válaszom, hogy nincs semmiféle olyan szerződésünk, mely Magyarország függetlenségének az elismerésére vonatkoznék. Ami pedig a harmadik kérdést illeti: az angol kormányhoz semminemü felszólitás sem érkezett a közbenjárásra vonatkozólag.

Erre aztán az angol sajtó is foglalkozni kezd ügyünkkel.

A „Times”, a britt közvéleménynek ez a hatalmas szócsöve, egész terjedelmében közli függetlenségi nyilatkozatunkat. „Kétségtelen, teszi hozzá, – hogy a vitás felek között a Habsburg-ház a szószegő, s mint ilyen elvesztette a magyar koronához való minden jogát.”

Az „Ediuburg Revieu” Kossuthot a dicsőités hangján Cromwellhez hasonlítja.

Az „Examiner” kereskedelmi szempontból tárgyalja Magyarország ügyét. „S ezt az áldott szép országot, – jegyzi meg – Ausztria századok óta elzárja a világtól; elzárja csupán azért, hogy mentől jobban kizsákmányolhassa. Valóban felháborító.”

Osborne még tovább megy, s több nagytekintélyü barátja: Dubley-Stuart, Cobden, Hume, Roebuck, Taylor, Thompson stb. támogatásával országszerte népgyüléseket rendez ügyünk felkarolása érdekében.

Leghatalmasabb volt a londoni Tavernben tartott népgyülés (meeting), amelyen több mint harminczezer ember vett részt.

– E gyűlés czélja, – kezdé Osborne, – hogy az összes pártok rosszalása fölkeltessék azon iszonyatos és barbár mód ellen, amelylyel az osztrák kormány és az osztrák sereg Magyarországon háborúskodik.

– Ez a népgyűlés – folytatja Taylor, – az orosz beavatkozást Magyarország ügyeibe igazságtalannak tekinti. A beavatkozás sérti a népjogot, sérti Magyarország elévülhetlen jogait; de egyuttal veszedelem Európa békéjére, szabadságára és jólétére.

– Óhajtjuk, – kiált fel lord Dubley-Stuart, – hogy Anglia mielőbb ismerje el Magyarország függetlenségét. Ezt parancsolja nemcsak az igazság, hanem a két barátságos állam érdeke is.

– Minden igazságszerető népnek, sőt minden embernek kötelessége, – szól befejezőleg Cobden, – óvást emelni oly gyalázatosság ellen, aminő a Magyarország sikjaira rohanó orosz seregek beavatkozása.

A népgyűlés megujuló tetszészaj között, általános helyesléssel a következő inditványt fogadta el:

„A meeting őszinte csodálattal, tisztelettel és rokonszenvvel kiséri a magyar nemzet abbeli nemes elhatározását, hogy őseitől öröklött igaz jogainak és alkotmányos függetlenségének épségben tartására törekszik.”

Az ekként nyilatkozó közhangulat rokonszenvére támaszkodva Osborne képviselő az alsóház julius 21-iki ülésén ujólag felszólal.

– Sokan azt hiszik, – cseng érczes hangja, – hogy Magyarország Ausztriának kiegészítő része, alárendelt tartománya. Ez téves fölfogás. Magyarország törvény és jog szerint önálló és független állam, s mint ilyen mindenkor őre volt a szabadságnak. Egy év előtt, 1848-ban V. Ferdinánd beleegyezett, hogy Magyarországnak uj kormányformája legyen, de 1849-ben hűtlenül megszegte szavát. Ebből származott a viszály. V. Ferdinánd, hogy kibujjon a felelősség alól, lemondott, helyére unokaöcscse: Ferencz József lépett. Ámde az ifju császár törvénytelenül jutott Magyarország koronájához, s csak eszköz a szabadságtipró cselszövők kezében. A magyar mozgalom intézője Kossuth, épp úgy mint egykor Washington, csak a polgári és a vallási szabadságot védi. És a népek e jogos küzdelme ellenében mit csinált az atyainak nevezett osztrák kormány? Bombáztatta Velenczét, Milánót, Prágát, Bécset, Pestet. A magyar mozgalom több mint függetlenségi harcz, ez a mozgalom a népszabadság harcza a zsarnokság ellen! …

Végül követeli, hogy a kormány az orosz betörésre vonatkozó összes iratokat tegye a Ház asztalára.

Utána Milnes képviselő szólott, majd Roebuck és Hume; mindahárom ügyünk védelmében.

Palmerston lord, a külügyminiszter, bármennyire kényelmetlen volt is reá nézvést a dolog, nem térhetett ki a szinvallás elől.

– Tartózkodni fogok, – ugymond, – olyasmit mondani, ami által azt a szemrehányást vonhatnám magamra, hogy az eddiginél kisebb barátságot táplálok az osztrák birodalom és az osztrák kormány iránt. Ausztria oly hatalom, amely iránt az angol kormány sok tekintetnél fogva a tisztelet érzelmeit köteles ápolni. Ausztria a legfontosabb európai ügyekben a mi szövetségesünk volt; s ezen összetartás emlékezetének a becsülés érzelmeit kell ébresztenie minden angolban, a ki hű a nemzeti hagyományokhoz. Igaz, hogy Ausztria nem ugyan önhibájából, hanem az ellenállhatlan szükség által kényszerítve, többször meglazitá a köteléket, mely őt Angliához fűzte. De az ilyenféle dolog nem csökkentheti a becsülést, amelylyel a két kormány egymás iránt viseltetik. Egyébiránt magasabb tekintetek is vannak, amelyeknek minden államférfi szemében fontossá kell tenni Ausztria fennállását. Ausztria az európai egyensulynak a legbiztosabb alkotóeleme. Ez a birodalom Európa közepén, állandó korlátozója egyrészt a foglalásoknak, másrészről az inváziónak. A szabadság érdekében fekszik tehát, hogy Ausztria az európai hatalmak közt fenmaradjon. Következéskép mind az ami közvetve, avagy közvetlenül odairányul, hogy Ausztria nagyhatalmi állásából másodrendü állammá sülyesztessék: káros volna Európára …

Falragasz 1849-ből.

– Dehogy volna káros, dehogy! – kiált közbe Thompson.

Az ősz Palmerston lord úgy tesz, mintha a találó megjegyzést nem is hallaná; csöndesen köhint, s aztán hideg nyugalommal folytatja:

– Azt mondják, hogy Ausztria ellensége a szabadságnak. Én nem fogom a szónokokat a fejtegetéseknek ezen terére követni, nem nyilatkozom sem Ausztria, sem a magyar nép felől. Azt hiszem, hogy az ott folyó háboru megnyerte az angol nép szivét a magyarok ügyének; azt hiszem, hogy a kérdés, amely jelenleg Magyarország síkjain eldöntetik, a körül forog: vajjon Magyarország megtartja-e nemzeti önállóságát? Lehetetlen fájdalom nélkül nézni, ami jelenleg Magyarországon történik. Pedig ha Magyarország elpusztul: magának Ausztriának egyik nagy erőforrása rontatik meg. S már ezért is kivánatos volna, hogy a béke a küzdő felek között mielőbb helyreálljon. Az angol nép a béke fentartását kivánja, s a legjobb barátságban kiván élni a világ minden népével. A hely, amelyet Anglia elfoglal, nem engedheti, hogy szenvedőleges nézője legyen annak, ami más országokban történik, de vigyáznia kell a beavatkozás módjára nézve. Anglia erős, s véleményét győzedelmessé kell tennie. Vannak azonban esetek, a mikor Angliának nem kell sietni a beavatkozással oly országok ügyeibe, ahol a háboru már kitört. Az angol kormány igyekezni fog, hogy a viszály a hadakozó felek között kiegyenlittessék. Ennyi: amit ez idő szerint a kormány tehet.

A külügyminiszter után lord Dubley-Stuart emelkedik fel, s főbb vonásaiban megismertetvén alkotmányunkat, igy szól:

– Az orosz beavatkozás durva megsértése a nemzetek jogának. Egyébként a jelenlegi osztrák császár sem jogilag, sem tényleg nem is volt uralkodója Magyarországnak, amikor Oroszország segedelméhez folyamodott; hiszen seregeit gyalázatosan kiűzték Magyarország földjéről. S most Ausztria lebéklyózott kezekkel és lábakkal dobja magát az orosz karjai közé; félek, nincs messze az idő, midőn az orosz birodalom tartományává aljasodik. A vitának egy haszna mégis van, hogy az ország értesül, mi a véleménye e nagyfontosságu kérdésben az alsóháznak.

Végül még egyszer Osborne szólal fel, s inditványát, – miután Palmerston szerint az orosz beavatkozásnak semmiféle előirata nincs, – visszavonja.

Igy zajlott le az angol képviselőházban a híres magyar vita; s lezajlott anélkül, hogy valami fogható hasznunk lett volna belőle. Palmerston, aki attól tartott, hogy fölbomlik az 1815-ben nagy ügygyel-bajjal összetákolt államrendszer, nem akarta a brittek régi szövetségesét: Ausztriát zavarni.

Augusztus elején, a hű Osborne kezdeményezésére, újabb nagyarányu mozgalom indul meg érdekünkben. De késő. A magyar nemzet, roskadó vállain a martir-kereszttel, már ekkor a Golgotha felé hajszoltatott.

A török keleti egykedvüséggel nézte az események forgását. Oly gyönge volt már ekkor is, hogy még csak tiltakozni sem mert. Pedig jól tudta, tudnia kellett, hogy az orosz betörés előpostája az ellene indítandó háborúnak. De hát ópiumos nargiléhje mellett tovább álmodozott.

Poroszország tapsolt győzelmeinknek. A „Constitutionnelle Parlament-Correspondenz” egyik áprilisi számában igy ujjong:

„A szabadságszerető magyarok győzelme nálunk nagyobb örömet okoz, mint schleswig-holsteini sikereink. Csak még néhány hétig tartsa magát ilyen vitézül Magyarország: s dicső hadserege számos porosz tiszttel fog szaporodni.”

De bizony nem szaporodott. Ausztriának a német szövetségben ekkortájt még oly uraló volt az állása, hogy a porosz félt belekötni.

Olaszország nem volt egységes. Legvirágzóbb részei az osztrák kényuralom vas járma alatt, Piemont harczban, Velencze, amely kikiáltotta a köztársaságot, pénz nélkül. A segélykereső magyar nemzet azonban bekopogtat náluk is. Igaz, apró állam mindakettő, de hasznunkra lehet. S úgy Piemont, mint Velencze örömmel ragadja meg a kinálkozó alkalmat, hogy velünk szövetkezzék. Hisz úgy is közös az ellenségünk; összefogva: tán könnyebben legyőzhetjük.

Károly Albert, Piemont vitéz uralkodója egyik meghitt emberét: Monti Lajos ezredest küldi hozzánk, hogy a teendők felől Kossuthtal értekezzék. Monti el is jön, s a tárgyalás megindul. Ámde a szerencsétlen novarrai csata véget vet mindennek. Monti nálunk reked s hogy valamikép mégis szolgálatunkra legyen: ujjászervezi a négyszáz főből álló olasz legiót.

A velenczei köztársasággal azonban sikerült a megegyezés. Az érdekes okmány, amelyet a velenczei szövetségtanács megbízásából Basini Lajos, a mi képviseletünkben pedig Bratisch János írt alá, így hangzik:

Szerződés.

1. Magyarország és Velencze között védő és támadó szövetség köttetik. Békét a közös ellenséggel egyik fél sem köt a másik félnek a hozzájárulása és beleegyezése nélkül.

2. A szövetséges felek egymást szárazon és tengeren kölcsönösen segíteni fogják; haderejök a közös érdek igényei szerint összhangzólag fog működni.

3. Velencze segíteni fogja Magyarországot egy hajóraj fölállitsában az Adrián.

4. A magyar hadihajók fölszerelésének költségeit Magyarország viseli.

5. Mihelyt a körülmények megengedik, Magyarország előnyomul az adriai tenger felé, amiben őt Velencze összes tengeri és szárazföldi haderejével támogatni köteles.

6. Az Olaszországban elszórt magyar katonák Velenczében barátsággal fogadtatnak, s Velencze költségén magyar légióvá szervezendők. Ez a légió teljessé leend, mihelyt annak létszáma háromszor oly nagyra nő, mint a mostani légióé. A többiekből egy tartalék fog alakittatni Magyarország költségén és rendelkezésére. Velencze szükség esetén magára vállalja e csapatok átszállitását a magyar tengerpartra.

7. Bárminemü fegyver, amelyet Magyarország Velenczében elraktároz, a köztársasági kormány felügyelete alatt marad; olykép azonban, hogy az elszállitás, mihelyt egy magyar hadosztály a tengerparton megjelenik, könnyen eszközölhető legyen.

8. Magyarország, méltányolva Velenczének a szabadság ügyeért tett áldozatait, hadisegélyül lehetőleg rövid idő alatt bizonyos később meghatározandó pénzösszeget fog küldeni; s ez a segély időről időre egész a háboru végeig megujittatik.

Kelt az anconai kikötőben, 1849. junius 3-ikán.

Pasini Lajos, a velenczei köztársaság megbizottja.

Bratisch János, Magyarország meghatalmazottja.

Tehát védő és támadó szövetség. Ám, ennek sem láttuk hasznát. Velenczét az osztrák hajóraj csakhamar körülzárja, nekünk pedig sem időnk, sem erőnk immár, hogy a tengerpart felé nyomuljunk.

Szabadságharczunk dicsősége túl a tengereken, még Amerikába is eljut. S mig szomszédaink cserbenhagynak: a messzi távolból üdvözlő hang száll felénk.

Lakott ez időtájt New-Yorkban egy derék hazánkfia: Breusach István, gazdag iparos.

Breusach mihelyt értesül, hogy Magyarország megszabadult az osztrák gyámkodás béklyóitól: rögtön népgyűlést hív össze. Itt megmagyarázza szabadságharczunk jellegét, s aztán a következő indítványnyal lép elő:

„A népgyűlés emlékiratilag fölkéri az elnököt, hasson oda, hogy a szabad Magyarország törvényes függetlensége az amerikai Egyesült-Államok által mielőbb ismertessék el.”

A memorandum elkészül, s Breusach egy szép levél kiséretében megküldi az elnöknek.

S néhány nap mulva Claytontól, a külügyi hivatal államtitkárától ez a figyelemreméltó levél érkezik Breusach hazánkfiához:

Washington, jun. 25. 1849.

Uram!

Az elnök megbizott, tudassam Önnel, hogy vette önnek e hó 7-éről hozzáintézett levelét, s a magyarok és más egyének new-yorki gyüléséről a nyomtatott emlékiratot.

Az emlékiratában foglalt események nem kerülhették ki a kormány figyelmét. Az Egyesült-Államok kormánya és népe élénken érdeklődik a Magyarországon jelenleg történő események iránt, s mindent, a mi ezen ország és Ausztria közt ez időszerint folyó háborúra fényt tud deríteni, készséggel fogad. Az Egyesült-Államok bevett politikája és gyakorlata minden kormányt elismerni, a mely meggyőző bizonyitékot nyujt, hogy van ereje magát föntartani. Magyarország, mint látjuk, derekasan megállja helyét ebben az egyenlőtlen harczban; semmi ok nincs tehát, hogy függetlenségét el ne ismerjük.

A kongresszus, úgy hiszszük, szentesiteni fogná az erre vonatkozó indítványt, s kormányunk rendkivül szerencsésnek évezné magát, ha ezen esetben úgy kereskedelmi, mint diplomácziai összeköttetésbe léphetne a független Magyarországgal.

Maradok tisztelettel:

Clayton M. János, külügyi államtitkár.

A magyar szabadságharcz, mint látjuk, daczára az osztrák kormány fondorkodásainak, világszerte rokonszenvező érdeklődést keltett. Dicsőitették szivós kitartásunkat, elitélőleg nyilatkoztak az orosz beavatkozásról; serkentettek, bátorítottak, de nem gyámolított senki. Magunkra hagytak.

Eközben pedig a bécsi és a szent-pétervári udvar között, nem törődve a népek aggódásával, folyt tovább az egyezkedés.

Május közepe felé már meg van kötve a bűnös frigy. Csak a támadás módja és határideje állapítandó meg. Ezt a két uralkodó személyesen akarja elvégezni. Miklós czár tehát légyottot ad ífju szövetségesének. A találkozás helye: május 21-ikén Varsó.

Miklós czár, mint házigazda, érkezik elsőnek. Május 17-ikén már Varsó piaczán, a lengyel szabadságharczok e bús vesztőhelyén száguldoznak fehér paripáju ezüst sisakos testőrei. Harmadnap, május 20-ikán (az ó-naptár szerint május 8), hogy Oroszország is tájékozódjék nagy elhatározásáról, a következő szózatot bocsájtja ki:

Alattvalóimhoz!

A mult év márczius hó 14-ikén keltezett nyilatkozatunkban értesítettük hű alattvalóinkat azokról a csapásokról, amelyek Európa nyugatára nehezednek. Ugyanekkor kijelentettük abbeli elhatározásunkat is, hogy ellenségeinkkel, bármely oldalról támadnának is azok, készek vagyunk szembeszállni, megvédendő az orosz név becsületét és határaink sérthetetlenségét, nem kimélve saját személyünket, s még szorosabban egyesülve a mi szent Oroszországunkkal.

A lappangó zavarok maig sem szüntek meg a nyugaton. Bűnös merényletek csábitották el a tömegeket, kecsegtetvén azokat a jóllét olyan csalékony képeivel, a melyek anarchiából és szabadosságból soha sem származhatnak. Ez a forrongás elterjedt a Keleten is, a török kormány alatt levő és birodalmukkal határos Moldvában és az Oláh fejedelemségben. Csak a mi seregünk és a törökhad jelenlétének köszönhető, hogy a béke helyreállott és a rend fentartatik.

De Magyarországon és Erdélyben az osztrák kormány, amely Olaszországban is külső és belső ellenséggel volt elfoglalva, maig sem győzheté le a lázadást. A fölkelés, amely a mi 1831-iki lázadó lengyeleinknek és minden más ország számüzöttjeinek, szerencselovagjainak és csavargóinak gyülemlő csapatai által élesztetik és erősittetik, fenyegető módon egyre terjed.

E szomoru események közt Ausztria császárja fölkért minket, hogy a közös ellenség ellen segedelmet nyújtsunk neki. S mi nem fogjuk ezt a szolgálatot megtagadni tőle.

Segitségül hiván a seregek Istenét, megparancsoltuk tehát hadseregünknek, hogy keljen útra, fojtsa el a lázadást és semmisitse meg a vakmerő pártütőket, kik tartományaink nyugalmát is fenyegetik.

Isten velünk, ki fog megállhatni ellenünk!

Meg vagyunk győződve, hogy így érez minden alattvalónk. Ugyanez az óhaja s vágya minden orosznak egész birodalmunkban, a melyet oly szemmelláthatólag véd az isteni gondviselés.

Oroszország teljesíteni fogja szent hivatását.

Kelt Szent-Pétervárott, 1849. évi május 8/20.

Miklós.

Ferencz József császár, Schwarzenberg miniszterelnök kiséretében, május 17-ikén kel útra, s a megállapodáshoz képest 21-ikén érkezik Varsó komor falai közé. Fogadtatása, mondani sem kell, pazarfényü. Két napig időz ott, miközben többször értekezik a czárral. Május 22-ikén közös haditanácsot is tartanak. A végső megállapodás ez:

Az orosz sereg junius 17-ikén kezdi meg előnyomulását, s a czár maga áll hadainak az élére.

I. Miklós czár 1849. junius 18-án Grábnál, a határszélen megáldja Magyarország ellen induló hadait.

Az osztrák sereg csak akkor fog ujabb támadáshoz, amidőn az oroszok átlépik a magyar határt.

Minden orosz hadtesthez, az élelmezés könnyítése és a csapatok útbaigazítása czéljából, lehetőleg magyar származásu császári biztos adandó.

A haditerv egybehangzó lesz ugyan, de az orosz csapatok önállólag fognak működni.

Igyen elrendeztetvén a dolog, az ifju osztrák császár megkönnyebbült szívvel május 23-án hazautazik. De a czár, hogy siettesse csapatainak az összevonását, egy ideig még Varsóban marad.

Rövid időn megtörténik ez is. Csak az indulási parancs van hátra. S a készenlét jelzéseül Paskiewitsch herczeg, az orosz hadak főparancsnoka junius 4-ikén (ó-naptár szerint május 23-án) ezt a figyelmeztető szózatot intézi hozzánk, szegény halálra itélt magyarokhoz:

Magyarország lakosai!

Törvényes fejedelmetek fölhívására, ki felséges Uramnak segedelmét igénybe vette, egyesültek a főparancsnokságom alá helyezett orosz hadak Ausztriának a csapataival, abból a czélból, hogy hazátokban a rendet ismét helyreállítsuk.

A pártütés szervezői, támogatva a többi országok kalandorai által, szerencsétlen vakságtokat saját személyes czéljaikra használják fel. Bűnös merényleteik titeket is hűségszegésre ragadtak. Mindazonáltal a Császár, az én Uram nem hiheti, hogy a nemzet többsége ősi erényét: királyainak felséges Háza iránti hű ragaszkodását megtagadhatta volna.

Dicső emlékezetü Ferencz császárnak, úgy Ferdinánd császárnak legbensőbb barátja, s I-ső Ferencz József királytoknak barátja és szövetségese az, aki általam hozzátok szól, titeket hathatósan arra birandó, hogy vétkes tévelygéseitekből a becsület, hűség és a kötelesség ösvényére visszatérjetek.

Az orosz hadsereg nem ellenség gyanánt, hanem királyotok fölhívására jön hazátokba. Ha ti ellenségül fogadjátok: úgy csakhamar lesz alkalmatok érezni vakmerőségteknek következményeit.

Vajha intéseim töredelmes megtérésre és hódolásra bírnának titeket, hogy ekkép a véres háború iszonyaitól megkiméltetnétek.

Ez a legbelsőbb óhaja felséges Uramnak.

Varsó, május 23-án (junius 4-ikén), 1849.

Varsói Herczeg Eriváni gróf Paskiewitsch, Tábornagy s Ő felsége a minden oroszok czárja hadseregének főparancsnoka.

Ez a jeladás. S a következő nap hosszu, tömör oszlopokban, mint az áradat, ezernyi ezer orosz hömpölyög a Kárpátok felé.

Az út szabad. Paskiewitsch ugyanis már eleve gondoskodott az átkelési pontok biztosításáról. Még a mult hó közepén Sasz nevü tábornok kapta erre vonatkozólag a megbizást.

Sasz, öt-hatezer főnyi dandárával határainkhoz nyomult és Spitkoviczén szállott táborba. Innen aztán mindenfelé fürkésző kozák csapatokat küldött szét. Egy ilyen czirkálóhad május 16-ikán, csupa tájékozatlanságból, egész az árvamegyei Lomnáig kalandozott. Az itteni nemzetőrség, talán száz ember, nekigyürkőzik, hogy majd vitézül ellentáll, de mikor látja, hogy a kozák tízszer annyi, egy-két puskalövés után megszalad.

A betörésről május 17-ikén Hajnik Pál ad elsőben hírt.

Görgei Armintól érkezett tudósítás nyomán jelentem, – irja Hajnik a miniszterelnöknek, – hogy az oroszok mintegy 2000-en, nagyobbrészt kozákok, beütöttek Árvába, s egész Trstyináig nyomultak elő. Ott tudakozódtak, hogy mennyire van még a magyar határszél, s midőn értésükre adatott, hogy ők már mintegy négy mérföldnyire vannak magyar földön, kenyeret és marhát requirálván, tüstént visszavonultak Árvából.

Major József pedig, a borsodi védsereg egyik századosa, Rózsahegyről, május 21-iki kelettel, a következőket jelenti:

Sasz orosz tábornok f. hó 16-ikán Spitkoviczról elindult 6-7000-ed magával Neumarkt felé, valami 400 kozákot és mintegy 600 osztrák és muszka gyalogost ágyu nélkül hátrahagyván. A muszkának 2 kr. p. p. a napidijja, mit az osztrák kormány 7 pkrig szaporít. Stisnye helységében 15-ikén zsaroltak, még ártatlan nőkön ís erőszakoskodtak, néhányat magukkal is hurczoltak.

Naponként özönlenek hozzánk a lengyelek, harczszomjtól lelkesítve; de mi több, az osztrák táborból is naponta számosan jönnek át, elragadtatással harczolandók a magyar szabadságért.

A lengyelek beszélik, hogy a muszkák táborában a propaganda erősbül, s meglepőleg terjed.

Azt is beszélik, hogy a muszka gyalogság elkorcsosult gyáva nép; lovasaik azonban jók, különösen lovaik szépek…

Ez a portyázó kozákcsapat volt az orosz betörés előfutárja.

Miklós czár junius 14-ikén már Szmigrodban táboroz. De bosszus. Az a terve, hogy maga álljon seregének az élére, dugába dőlt. Legalább a Kárpátokig kiséri hát távozó hadait, s megáldja. S úgy tesz.

Muravjev, volt moszkvai tanár, aki szintén résztvett az 1849-iki hadjáratban, mint szemtanu, így emlékezik meg erről a nagyérdekü mozzanatról:

… Miklós czár – írja Muravjev – a varsói egyezmény értelmében kikötötte, hogy seregeit személyesen fogja vezetni a magyar lázadók ellen. Minden előkészület, mely e részben Szent-Pétervárott és Varsóban az udvari körökben történt, arra mutatott, hogy a czár szándéka mellett meg is marad. Konstantin nagyherczeg a főhadsegédi állásra, Paskiewitsch herczeg pedig a vezérkari főnökségre volt kiszemelve. Végre jun. 14-ikén a czár Szmigrodba utazván, a következő napokon szemlét tartott a Dukla felé felállított csapatok fölött.

Két órával a czár megérkezése után Vilmos osztrák főherczeg jött a császári főhadiszállásra. Délután két órakor Vilmos főherczeg, Gorcsakoff herczeg főhadsegéd és tüzérségi tábornok paripáján egy szotnya testőrkozák kiséretében a czár elé lovagolt, ki magas vendége láttára nem csekély mérvü meglepetést mutatott.

Az udvari ebéd után több rendbeli futár indult Varsóba. Mi történhetett Szmigrodban, azt természetesen senki sem tudta, de az osztrák főherczegnek éjszaka idején történt visszautazásából azt kellett gyanítanunk, hogy a találkozás tárgya nem tartozott épp a kellemetes események közé. A czár nagyon fel volt izgatva, ugy hogy egyik testőrkozákját, kinek papok ja (kalpag) valami csekély rendetlenséget mutatott, öklével arczul ütötte.

Mihelyt a főherczeg utazó-kocsija a faluból kiért: azonnal riadót fúvtak, s az összes tábornokoknak meghagyatott, hogy ő felségét csapatjaik élén menetkészen várják.

Ezeket az eseményeket sokfélekép magyarázták. Voltak, kik azt hitték, hogy a szövetség helyett ellenségeskedés fog bekövetkezni; de leginkább az a nézet kapott lábra, hogy az osztrák főherczeg tisztán személyes ügyben jött Szmigrodba.

A czár reggeli négy órakor lóra ült, s Buschen altábornagy hadosztályánál fogadta a többi parancsnok jelentését, erre aztán rövid szóval az általános előnyomulást Magyarország felé elrendelte.

Éjszakára császári főhadiszállásúl Grab nevű falu lőn kiszemelve, hová a czár, kiséretével együtt 9 órakor meg is érkezett. A czár és Konstantin nagyherczeg az utazó kocsiban háltak. A császári főhadsegédi-iroda a templomban volt elhelyezve, s itt, ebben a templomban készült az a proklamáczió, amely szerint őfelsége a czár a Magyarországba nyomúló összes hadainak főparancsnokságával a varsói herczeget bizza meg, s egyben kijelenti, hogy többi országos ügyeinek intézése czéljából visszatér Varsóba.

Mily kínos benyomást tehetett a kiáltvány tartalma a csapatokra, – ezt leginkább abból lehetett kivenni, hogy másnap a különben folytonosan énekszóval menetelő legénység elnémult, s mindenki azon tünődött: mi lehetett az oka annak, hogy a czár a határszél küszöbén hagyja el a seregeit? A hadjárat czélja egyáltalán valami különös népszerűséggel anélkül sem birt, mert a lázadók úgy voltak csapataink előtt leirva, mintha igazi emberevők lennének, kik az osztrák sereget kipusztítván, most az oroszokat akarják hasonló sorsban részesíteni.

Később aztán megtudtuk a valót. Az osztrák főherczeg csakis azért jött Szmigrodba, miszerint a czárt ama feltett szándokától, hogy seregeit személyesen vezesse, lebeszélni iparkodjék.

Az osztrák kormányférfiak leginkább azzal támogatták ezt az óhajtásukat, hogy az alig 18 éves osztrák uralkodó koránál fogva nagyobb hadviselés személyes vezetésére még nincs képesítve, s az osztrák seregre rosz benyomást tenne, ha bár nem is tényleg, de látszat szerint az orosz czár venné át az egyesült hadak fővezényletét.

A napiparancs alakjában közzétett legfelsőbb elhatározásban tudtára adták a seregnek, hogy a czár a magyar határszélig vezeti hű oroszait.

Junius 18-ikán Labinzov tábornok hadosztálya képezte az elővédet, mely 17-ikén éjjel indult el Grabról.

A császár pont nyolcz órakor indult el a hegyes-völgyes uton, mely a Kárpátok legmagasabb pontján levő határig vezet.

Éppen délre harangoztak a völgy valamelyik falujában, midőn Boriatinsky herczeg parancsőrtiszt egy útfordulónál a czár elé vágtatott, s jelenté, hogy ő felsége a magyar határt jelző kettős dombhoz ért.

Miklós czár óriási alakja sötétpej lován e pillanatban valami márványból faragott szoborhoz hasonlított. Egy pillanatnyi hallgatás után a czár parancsára mindenki imára térdelt, s néhány percz mulva a dobok pergése mellett az orosz csapatok átlépték a határt. Délután 6 óráig már negyvenötezer ember volt magyar területen.

Miklós czár még aznap Grabba tért vissza, ott azonnal kocsira ült, s Varsó felé vette utját…

Még egy jellemző vonás, amiről Muravjev nem tesz említést.

A felvonulás előtt Konstantin nagyherczeg, a czár kisebbik fia, aki szintén résztvett a hadjáratban, odalép atyjához s bucsuzásul megcsókolja a kezét.

Miklós czár keblére öleli, s kevély, szinte parancsoló hangon így szól hozzá:

– Jegyezd meg, hogy a Romanowok hadjárataikból csak győzelmesen szoktak visszatérni.

– Megjegyzem felséges atyám, úgy lesz most is, – válaszol alázatosan a nagyherczeg.

Ezzel táborkarához vágtat, s izmos alakja csakhamar eltűnik a Kárpátok mohlepte bérczei közt.

A szoros mélyéből dobpergés hallatszik, fent a magasban az előnyomuló katonák feje fölött pedig éhes varjucsapat kóvályog.

Junius 19-ikén már az egész Felső-Magyarország teli van szerte barangoló kozák-csapatokkal.

Előnyomulásuk könnyü, hisz alig találnak itt-ott némi megtorló védekezésre. A köznép elrejtőzik, csapatainknak pedig mintha nyoma veszett volna.

Egy-két hőslelkü pap, mint gróf Kreith József matiszovai gör. kath. lelkész, Hokky István rozsnyói plébános stb. népfelkelő csapatokat szervezve próbál ugyan ellenállni; mindhiába. Az áradat immár föl nem tartóztatható.

Éjszaki hadtestünk – mintegy tizenhétezer ember, – Liptó-Szent-Miklóstól Mármaros-Szigetig, tehát csaknem ötven mérföld hosszu vonalon apróztatott fel. Együtt is gyönge a roppant orosz haderő föltartóztatására, hát még így szétforgácsoltan. S Wisoczky nem is fejt ki sehol komolyabb ellentállást, gyáva kishitüséggel huzódik befelé. Néhány apró csata, első villámai a kitörendő zivatarnak, ennyi az egész.

Junius 19-ikén Lófalu mögött van egy kis előörsi birok, jun. 20-ikán Héthársnál nagyobb mérkőzés, jun. 22-ikén Turócz-Szent-Márton utczáin zajlik le egy kisarányu szuronycsata, jun. 23-ikán pedig Somos határán tűz össze a honvédsereg egy orosz dandárral. S csapatunk, főkép a huszárság, ámbátor itt is kénytelen visszahuzódni, jól megállta helyét.

Dessewffy Arisztid honvédtábornok ezekről a csatározásokról következőképen számol be:

… Folyó hó 18-ikán az ellenség Felső-Magyarországba betört; a kémek, a magánegyének által nyert tudósítások, úgy a tett tapasztalatok szerint a betörő ellenséges hadsereg főereje, melylyel Eperjes felé tart, 18.000, Szepes és Zemplén-megyéken keresztülvonuló mellékereje pedig 8000 fő lehet.

Hű-Szeben, Lófalu és Giráld mellett volt előörsi csaták után, belátva, hogy állásunk ily túlnyomó erő ellen, részint a nagy kiterjedés, részint a könnyü megkerítés veszélye miatt nem védelmezhető, a visszavonulást Eperjesen keresztül 22-ikén el kellett rendelni. Midőn seregünk 23-ikán Lemesán helység előtt táborozott, d. u. 2 órakor a Somos nevű helység előtti dombon egyszerre csak 2000 kozák tünt fel. Seregünk harczrendben a Tarcza folyón innen felállíttatván, egy csapat dsidás, a 17-ik (Bocskai) ezredbeli huszárok, az első vadász-zászlóalj egyrésze, s a röppentyüs fél üteggel támadás rendeztetett, melynek eredménye lőn, hogy az ellenség visszaveretett. Ezen csatában résztvevők viseletét csak dícsérettel említhetém.

Valamivel később az ellenség ugyancsak fenntebbi erőnket több oldalról túlnyomó erővel megtámadván, visszavonultunk, s a Tarcza-folyón innen levő állásunkat ujólag elfoglaltuk. Ezalatt az ellenség, miután hasztalan igyekezett volna a híd mellett felállított ütegünket visszaverni, üldözésétől elállott, s néhány jól sikerült ágyulövés által a faluba visszanyomatott. Ezekután az esteledés beváratván, a visszavonulás a legrendesebben folytattatott. Sajnálattal kell említenem Wisoczky tábornok úr táborkarához tartozó derék Stubniczki százados, Bíró és Dániel 17-ik huszárezredbeli főhadnagyok és két vadásztiszt ezen csatábani elestét. Veszteségünk ezenkívűl 82 ember. Az ellenség vesztesége ki nem tétethetik, azonban miután 15 kozák ló fogatott el üresen, úgy gondolom, hogy a mienkhez legalább is hasonló …

A somosi ütközet 1849. jun. 23-án.
(Egykoru vázlat után.)

Ez volt az utolsó ellenállás, amit éjszaki hadtestünk kifejtett. Wisoczky hátrált, egyre hátrált, még pedig Miskolcz felé. Paskievich junius 24-ikén már a kassai püspök palotájában ebédez.

Ugyanekkor Erdélyt is megrohanja az orosz. Csakhogy itt nehezebb dolog vár reá, mint Felső-Magyar országon. Az előrelátó Bem tábornok ugyanis idejekorán gondoskodott a hegyszorosok őrizetéről. Aztán az erdélyrészi honvéd előtt nem volt félelmes többé a muszka. Hisz már egyszer megbirkózott vele, még pedig diadalmasan.

A havasalföldi orosz figyelő hadtest, ugyanaz, a melyet Bem Erdélyből kiszorított, már junius elején a határszélekhez nyomult, s riasztgatni kezdte őrcsapatainkat.

Junius 17-ikén egyszerre csönd lett, olyan, a minő a zivatarokat szokta megelőzni. Az orosz sereg zöme, körülbelől huszezer fegyveres, a temesi szoros bejárata előtt, a sinai monostornál gyüjtetik össze. Ide jön maga Lüders is, a főparancsnok.

A következő nap az előkészületeké. Junius 19-ikén aztán kiröpül a vész sirálya: a proklamáczió, a melyet Lüders Erdély lakóihoz intéz. A figyelmeztető szózat így hangzik:

Erdély lakói!

Lázadás pusztít szép hazátokban, pártviszály és anarchia dúl népeitek között, akik pediglen századok óta nemes egyetértésben élve, már őseitektől örököltétek, hogy a hazáért és az uralkodóért véreteket áldozzátok.

Ez a zűrzavaros állapot tovább így nem tarthat. Épp azért az én Uram és Császárom felséges szövetségestársa kérelmére sietett felajánlani támogatását, hogy országotokban a rend mielőbb helyreállíttassék.

Harczvágyó vitéz csapataimmal hazátok földjére lépek tehát. Üdvözlök mindenkit, aki a rend és törvényesség utjára visszatér, s mint ember és mint polgár teljesíteni fogja kötelességét. Legyetek tehát irányomban, védőtök iránt, teljes bizodalommal; s legyetek meggyőződve, hogy vagyonotok és családotok katonáim előtt szent lesz, mert: igazság és engedelmesség a jelszavunk.

De amint szent kötelességem, hogy minden jóindulatu embernek oltalmat nyújtsak: úgy viszont az a vakmerő, ki ezen felhívásomat gúnynyal mellőzendi, rettegjen a büntetéstől, mely kérlelhetetlenül utól fogja érni.

Prediál, junius 7–19. 1849.

Lüders, gyalogsági tábornagy, a császári orosz hadsereg 5-ik hadtestének parancsnoka.

Igy kopogtat Lüders Erdély sziklakapuján. Egyúttal parancsot ad az előnyomulásra. S még aznap hajnalban, Dyck tábornok vezetése alatt, tizenöt ágyuval nyolczezer fegyveres törtet a szoros bejárója felé.

A tömösi szoros két hegyóriás közt, a Tömös-patak völgyén, s a Predjal-hágón vezet keresztül; Erdélyt köti össze Romániával. A regényes völgyben két apró falu lapul meg: Alsó-Tömös és Felső-Tömös. Aztán jön a határszéli Predjal; előtte egy váracsszerű ódon zárda: a sinai kolostor. Az út széles völgykatlannal kezdődik, de csakhamar megszűkül, s Alsó-Tömös táján már oly keskeny, hogy két szekér alig térhet ki egymásnak.

A szoros, Bem utasításaihoz képest, három ponton erősíttetett meg. Az első torlasz Predjal előtt épült, a második: a hágó mögött, a harmadik: Alsó-Tömösnél. Ez volt a legerősebb.

Az átjáróban ez idő szerint csekély őrség volt, mindössze hatszáz ember, három ágyuval. Parancsnokuk: Szabó Nándor alezredes, egy kiváló jeles katona, akinek mellén már ott ragyogott a vitézségi érdemrend.

Szabó alezredes a sinai zárdából egykedvűen nézte az orosz csapatmozgalmakat. Hozzászokott már, tavasz óta így tart. De junius 19-én, mikor az orosz hadoszlop csatakészen, ágyuival, társzekereivel a szoros felé kezd nyomulni, fölriad.

Sietve összeszedi csapatját, s az első torlasz mögé rejtőzik. Itt aztán vár: mi lesz?

Nem kell sokáig várakoznia. Csakhamar feltűnik az előhad: egy szotnya dóni kozák, élökön a hetmannal, Kosztin nevü ezredessel.

– Ha már jönnek, legalább magyarosan üdvözöljük őket, fordul Szabó a tüzértiszthez.

S néhány percz mulva eldördül az első lövés. A tízfontos az előcsapat közé vág, s a nyalka hetman kifordul a nyeregből.

Dyck tábornok azt hitte, könnyü lesz a dolga. Átsétál a hűs völgyön, – ennyi az egész. Brassóban reggeliz, s aztán megy tovább. S im, a maroknyi őrség szembeszáll vele. Minő botor vakmerőség! No, majd megtanítja.

S támadáshoz lát. Először ágyuival próbálja őket elkergetni; nem sikerül. Majd rohamot intéz ellenök; ez is hiábavaló.

Másfél óráig tartja itt magát a hős csapat. Ekkor még egy sortüzet ad, s nyugodtan, mintha csak játszanék, a második torlasz mögé vonul. Itt aztán ujólag kitör a harcz förgetege. Tizenöt ágyu menydörög, rohamra roham következik. Reggel nyolcz órától délután ötig tart a viadal, s a nyolczezer orosz katona nem bir a hatszáz székely honvéddel.

A küzdelemnek csak az alkony szakít véget, a megtizedelt kozákság nem mer ujabb harczba ereszkedni.

Kiss Sándor ezredes, a kerület hadparancsnoka, épp Brassóban időz, midőn hire fut a betörésnek. Azonnal összeszedi nélkülözhető erejét, három ágyuval, mintegy 2600 embert, s siet Alsó-Tömöshöz a szorosba.

Épp jókor. Lüders dúl-fúl haragjában.

– Mi ez? Néhány száz kopott ruháju, fáradt, vézna gyerkőcz mer ellenállni az én pihent erős hadaimnak?

Hatezer főnyi segélydandárt veszen magához, meg tíz ágyut, s Dyck után törtet.

S a következő nap, junius 20-ikán – szerda volt, – már hajnali szürkületkor felzúg az orosz gyalogság idegenszerű csataordítása.

Kiss Sándor, egy dalias szép barna férfi, szintén maga áll a védők élére. Nyugodtan támaszkodik a sáncz keritéséhez.

Az egyik tüzér, alig tizenötéves székelyfiú, égő kanóczát a gyújtólyukhoz emeli.

– Még ne! – kiált oda Kiss. – Majd ha közelebb jönnek. Aztán takarékoskodni kell, mert kevés a lőszer.

Mikor a rohamoszlop lőtávolba ér, Kiss int az ütegparancsnoknak:

– No most!

Eldördül a hat ágyú. S mind a hat golyó végigszánt az oroszok sürű tömegén.

– Jól van, nagyon jól van. Tovább, tovább!

S lőnek, újra lőnek; nyolczszor-tizszer gyors egymásutánban. A rohamoszlop fölbomlik, a gyalogság rémülten hőköl vissza.

Lüders látván, hogy így nem boldogul, szintén ütegeihez folyamodik. S négy óra hosszáig szakadatlanul ontja a gyilkos tüzet a földsáncz ellen.

Ám hiába; az őrsereg rendületlen, mint a sziklabércz. Pedig két ágyuja már tönkre ment, a torlaszon rés tátong, húsz emberök elesett, sokan megsebesültek.

Délfelé, mikor Lüders azt hiszi, hogy a védősereg állása immár megrendült, újabb szuronyrohamot intéz. Ez is megtörik honvédjeink önfeláldozó bátorságán.

De Lüders sem tágít. Ötször, hatszor ismétlődik ez a szilaj, vad roham. S mindig kudarcz a vége.

Az ágyudörej, a fegyverropogás, az elesettek jajkiáltása, az orosz „hurrah”, a magyar „éljen” borzasztó egyveleggé olvad össze, s mint pokoli hangverseny keresztülzúg az egész völgykatlanon.

Paskiewitsch Iván eriváni gróf, varsói herczeg.
(Egykoru arczkép.)

A viadal hevében Kiss Sándor karját puskagolyó éri. A kávébarna atillán kibuggyan a piros vér. A honvédsereg ijedten összenéz.

– Nem baj, csak a balkarom, – veti oda Kiss, s mosolyog hozzá. A réseket gyorsan betömik, s újabb elszánt védelemre készülnek.

Mint mikor a birkózó óriás lélekzetet vesz, pillanatnyi szünet áll be. De csakhamar ismét kezdődik a haláltáncz.

Az oroszok árkokat hevenyészve most már közvetlen közelről, az eddiginél még gyilkosabb ágyutüzet kezdenek szórni a torlasz védőire. Aztán megint szuronyroham.

A védők száma, igaz, egyre fogy, de nem a bátorságuk. Kiss mindenütt legelől; buzdít, parancsol, intézkedik.

Épp lováról akar leszállni, midőn újabb sebet kap. A golyó czombjába furódik. A kard kihúll jobbjából, s végigzuhan a földön.

A rémület kiáltása fut végig a sáncz mentén.

– Elesett Kiss! Végünk! Végünk!

Csoport képződik a vezér körül. Az egyik székelyhonvéd föléje hajol, s fülét a mellére illeszti.

– Még él, a szíve dobog! – kiáltja örömmel.

S csakugyan. A sebesült megmozdul, majd kinyitja szemeit, s réveteg, bágyadt tekintetével körülnéz.

– A lábam, … lábam, – suttogja. – Nem birok felállni. Pedig nem szabad beengednünk az oroszokat. Mit szólna Bem?! … Nincs itt valami szék? …

– Minek az? – kérdezik gyöngéd szeretettel.

– Ültessetek reá.

S a tisztisátorból mihamar előkerül egy rozoga szék. A vezért ráültetik.

– Kötözzetek hozzá, – szólal meg ujólag az ezredes.

A környezet haboz, nem tudja mitévő legyen.

– Tegyétek, ha parancsolom, vezényelni akarok.

Nem mernek véle tovább ellenkezni. Óhajához képest szijakkal csakugyan odaerősítik a szék támlájához.

– Emeljetek fel, aztán a sánczra!

Négy honvéd ragadja meg a szék lábait s magasra emeli a vezért.

– Igy, így fiaim… Most ide a kardomat.

Odaadják néki. Amint a kardot kezében érzi, megint erős. Halovány arczát elfutja a pír, szemeiben túlvilági láng gyúl ki, s fölcseng bátorító szava:

– Sorakozz! Tölts! Tüzelj!

Valami csodálatos láz remegteti meg e látvány megpillantásakor a székely honvédek szivét. Ilyen vezér alatt meghalni is édes. S úgy harczol mindegyikök, mint egy-egy oroszlán. A sáncz alja csakhamar megtelik sápadt, vonagló orosz katonákkal. S számuk egyre nő. Ilyen véres úton nem haladt még a kozák.

Lüders elvégre is cselhez kénytelen folyamodni. Fölfogad két oláh pásztort, a kiknek kalauzolása mellett a védők háta mögé kerül.

A székelység, amely ilyen dologra nem számított, megrémül, s attól tartva, hogy körülkerítik, Prossmás felé hátrálni kezd.

Kiss néhány huszárral egyedül maradt. De őket is elbocsájtja.

– Meneküljetek, hagyjatok a sorsomra.

A huszárok szerencsésen elmenekülnek, a magyar Leonidas pedig fogságba kerül. De a rabláncz olyan nehéz. Az ő szabadságvágyó lelke nem tudja azt elviselni. S mérget iszik.

Veszteségünk a két napi harczban: 210 halott, 190 sebesült, 150 fogoly, 5 ágyu, 1 lobogó. De az oroszoké még nagyobb: 420 halottjuk maradt a csatamezőn, sebesültjeik száma pedig több mint 600, köztük maga Dyck tábornok is.

Az út megnyílt, s Lüders ozsonnatájban már Brassó előtt táboroz. A város meghódol, de nem a fellegvár. A parancsnok, Sadlovszky őrnagy, egy derék lengyel, ámbátor csak kétszáz ember és hat ágyú fölött rendelkezik, büszkén válaszolja:

– Inkább meghalok, de nem adom meg magam.

S Lüders formaszerű ostrom alá kénytelen fogni ezt a kis vakandtúrást. Egész éjjel dörögnek ágyui. Mire virradni kezd: az erőd helyén romhalmaz sötétlik. Az őrség nagyrésze csöndes halott. Csak Sadlovszky él, de ő sem sokáig. Mikor látja, hogy nincs menekvés: az oroszok szemeláttára röpít golyót hős szivébe.

Ugyanekkor a törcsvári szoroson Engelhardt orosz tábornok is előnyomul. Az őrség, mintegy 1500 ember (parancsnokuk: Krasznay) szintén hősileg védekezik. De mikor hire jön, hogy Tömésnél elnémultak ágyuink: megtörik a Krasznay bátorsága, s visszavonul. Engelhardt junius 21-én már a brassómegyei Rozsnyó körül jár, s még aznap öszszeköttetésbe lép Lüders hadaival.

Bukovina felől pedig a borgói szoroson Grottenhjelm tábornok tör be. Dobai József alezredes jun. 20-án és 21-ikén két csatát is vív a betóduló oroszokkal, de ujoncz serege nem képes ellentállni az aradatnak. S mikor Besztercze is orosz kézre jut: összeszedi csapatjait, s szép rendben Bethlen félé huzódik.

Igy törtek be az oroszok minden hadüzenet nélkül, a népjog lábbal tiprásával egyszerre öt felől hazánkba. S amint magyar földre léptek, már ott állott mellettök: az osztrák császári kalauz, a muszkavezető.

Kik voltak ezek? Szégyen elmondani. Magyarok. Legtöbbnyire mágnás, nagyúr, a ki a bécsi udvar sorvasztó légkörében mozgott, s aki előtt becsesebb volt egy-egy czifra rendjel, egy-egy üres méltóság, a saját vérező szegény hazájánál.

„A pozsonyi főhadiszálláson, – beszéli egy szemtanu, – csak úgy hemzseg a magyar mágnás, többnyire nagynevű családok sarja: férfi, nő vegyest. S ez a gaz nép, ez a hitvány korcsfajzat jobban örül egy-egy vereségünknek, mint maga a legsárgafeketébb osztrák. Oh, mennyivel különb volt ezeknél Ephialtes!” Igaz, igaz.

Még az előző hónap közepetáján, május 17-ikén Pozsony város utczaszögletein egy furcsa plakát jelent meg. Ez a falragasz azzal a honáruló kérelemmel fordult a jámbor közönséghez, hogy a „császári trón és az összbirodalom támogatására,” épp úgy mint gróf Szirmay Jstván, alakítson önkéntes csapatokat. A fölhivás aláírói ezek voltak: gr. Pálfy Mór, gr. Apponyi Károly, gr. Batthyány Ker. János, gr. Cziráky József, gr. Zichy Ferencz, gr. Dezasse Ferencz, gr. Teleki Ferencz, gr. Zichy Pál, Kucsera Antal, Jankó Mihály, Wolgemuth, szül. Sztrada grófnő, gr. Eszterházy Antalné, Nagy Ignácz, gr. Keglevich Viktória, gr. Hunyady Julia, gr. Eszterházy Rosina, Vital Alajos, gr. Eszterházy szül. Crenneville Karolina grófnő, gr. Forgách Sándor, gr. Pálffy Lipót, gr. Chotek Ottó: Ezeken kívül még harminczhárom pozsonyi német polgár.

Nos hát ebből az ékes bokrétából szedegette ki a kényuralom a muszkavezetőket. A főbiztos gr. Zichy Ferencz volt, aki Paskievich hadiszállására osztatott be. Aztán: gr. Forgách Sándor, gr. Szirmay István, gr. Dezasse Ferencz, gr. Cziráky János, gr. Török Bálint; a kisebbek közül: Péchy Imre, Gaál Ede, Drevenyák Ferencz, Hedry Ernő, Dreschner Ferencz, stb.

S a teendőjük? Megolvasható a „Sammlung”-ban. Ime néhány jelentősebb pont:

Az orosz sereg és a magyar hatóságok közt a tolmács és a közvetítő szerepe; az élelmezés, s a szállásolás dolgában közreműködni; a magyar hirdetményeket elpusztítani s helyettök a császári kormány hirdetményeit tenni közzé; a magyar ügy szolgálatában álló egyéneket fölkutatni, elfogni, s vagyonuk elkobzása felől intézkedni; a hatóságok tanácsüléseiből a magyar nyelvet kiküszöbölni, a népet a császár iránti hódolatra birni, stb.

S ez az undok Ephialtes-had kézzel-lábbal igyekezett megfelelni honáruló szerepének. Tény, hogy az orosz kiméletesebb volt irántunk, mint akár Zichy Ferencz, akár Török Bálint.

Osten-Korff ezredes például így emlékezik meg róluk:

…Midőn csapataink elővéde a magyar határt átlépte, azt kellett tapasztalnunk, hogy a föld népe a legkisebb tüntetés, vagy izgatottság nélkül, csöndesen viselkedett. A nélkül is többnyire csak öreg, munkaképtelen férfiak és nők voltak otthon. „Embereink a seregnél vannak, ott fogtok majd velök találkozni”, mondották a csinos leányok, amikor hozzátartozóik felől tudakozódtunk.

Ez alkalommal ismét valótlannak bizonyult a császári biztosok azon állítása, hogy lépten-nyomon csakis elhagyott és elpusztult házakkal fogunk találkozni, mivel a lázadók kormánya valóságos keresztes-háborút hirdetett ellenünk.

E helyett azonban katonáink észre sem vették, hogy ellenséges földön járnak, sőt gyakorta nagyon is szívélyes fogadtatásban részesültek. Ime, egykét példa. Sztanoff Alexi, az elviopoli dzsidás-ezred egyik őrnagya, néhány napig vérhasban szenvedvén, csak egy hét mulva egyes-egyedül szekéren jött a sereg után, anélkül hogy a faluban, a hol feküdt, vagy pedig az egész uton valaki még csak nevét is kérdezte volna. Hasonló eset fordult elő Chrustsev Plató tüzérszázadossal, kit egy sárosmegyei róm. kath. lelkész a házánál két hétig ápolt s mikor lábadozóban volt, a saját kocsiján az eperjesi tábori kórházba kisérte.

Mindenütt, ahol műveltebb emberekkel érintkeztünk, csakis az osztrákok elleni gyűlölet kifejezését hallottuk s nem egy izben tekintélyes férfiak nyiltan kimondották, hogy az osztrákokkal, akik évszázadok óta folyvást a magyar nemzet megrontásán dolgoznak, soha, de soha sem fognak kibékülni.

Érdekes, hogy a velünk jött osztrák császári biztosok nyilvános helyre nem mertek menni, hanem az előljárókat szállásaikra hívták s igy osztogatták parancsaikat az élelmezés, vagy előfogatok tárgyában. Többnyire magyarok levén, kezdetben röstelték elvállalt szerepeiket; de midőn nem tartottak immár attól, hogy csapataink, amiről többször volt szó, megfordulnak, nagyon is hetykén viselkedtek s gyakran minden ok nélkül sarczolásra unszolták katonáinkat. Ilyesmi azonban csak akkor történt, midőn egyes csapatok néhány napig egészen magukra voltak hagyatva. A tábornagy ugyanis több szigoru napiparancscsal meghagyta a főtiszteknek, hogy a sereg minden olyas cselekedettől erélyesen visszatartassék, ami a nép elkeseredését maga után vonhatná.

Nem mondom, hogy egyes esetekben nem történtek visszaélések vagy hibák, de alig hiszem, hogy a csapatok magatartása jogos panaszra szolgáltatott volna okot, már pedig a rend föntartása ily alkalommal vajmi nehéz; s mégis karhatalomra soha sem volt szükség, mikor az élelmezésről kellett gondoskodnunk s az annyira gyűlölt kozákság, melynek veszett hírét mindenütt előre kürtölték, danolászva rágta a rossz kenyeret, amit az osztrák kormánybiztosok számukra süttettek ….

S ekként fölszerelve, igyen ellátva csakhamar megkezdődött ellenünk az irtóháború.

A szembenálló csapatok száma és harczirendje junius közepén, tehát a betöréskor, ez volt:

Az orosz hadsereg.

Főparancsnok: Paskiewitsch Iván Fedorovits, eriváni gróf,varsói herczeg, tábornagy, Lengyelország helytartója.

Főhadiszállás: Vezérkari főnök: Freytag altábornagy, a tüzérség főnöke: Gillingschmidt tüzértábornak, a hadmérnöki kar főnöke: Sorokén altábornagy, élelmezésügyi igazgató: Rönne altábornagy, a hadsereg főszállás-mestere: Simonitz gróf altábornagy, egészségügyi főnök: Csetykin vezértörzsorvos és államtanácsos.

Őrcsapat: 2 század lovas csendőr, 4 század kaukázusi lovas, 6 század muzulmán lovasság. Összesen: 1198 ember.

II-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Kuprianow lovassági tábornok.

Hadosztályparancsnokok: Clasenapp, Karlovisch, Labinzow és Serputowszky tábornokok.

Létszám: 55 gyalogzászlóalj, 38 század lovasság, s 160 ágyu. Összesen: 48.967 ember.

III. hadtest: Hadtestparancsnok: Rüdiger gróf, lovassági tábornok.

Hadosztályparancsnokok: báró Offenberg tábornok, Kaufmann tábornok, Lessiczky tábornok, Müller vezérőrnagy, Szass tábornok, végül Paniutine altábornagy, ki hadosztályával az osztrák fősereghez osztatott be.

Létszám: 55 gyalogzászlóalj, 38 század lovasság, s 160 ágyu. Összesen: 44.928 ember.

IV. hadtest. Hadtestparancsnok: Cheodajew lovassági tábornok.

Osztályparancsnokok: Belugusew altábornagy, Buschen altábornagy, Sicksel tüzértábornok.

Létszám: 34 gyalogzászlóalj, 44 század lovasság, 128 ágyu. Összesen: 40.120 ember.

Grabbe tábornok elkülönített oszlopa. Főparancsok: Grabbe tabornok, hadsegéd.

Osztályparancsnok: Hoven altábornagy, Glotow tábornok, Serebzov tábornok és Nossoff tábornok.

Gróf Kreith József matiszovai lelkész megtámadja a betörő oroszokat.
(Gróf Kreith Béla gyüjteményéből.)

Létszám: 16 gyalogzászlóalj, 22 század lovasság, 56 ágyu. Öszszesen: 17.610 ember.

Sacken tábornok tartalék-hadoszlopa. Főparancsnok: Sacken tábornok.

Parancsnokok: Skorotetzki altábornagy, Martinau tábornok, Lansky lovas tábornok.

Létszám: 8 gyalogzászlóalj, 15 lovas század, 32 ágyu. Összesen: 9335 ember.

V. hadtest. Hadtestparancsnok: Lüders gyalogsági tábornok, főhadsegéd, s az erdélyi orosz hadsereg főparancsnoka.

Osztályparancsnokok: Komar tábornok, Hatford altábornagy, s Iwin tüzértábornok.

Létszám: 26 gyalogzászlóalj, 38 század lovasság, 56 ágyu. Összesen: 28.636 ember.

Grotenhjelm altábornagy elkülönített hadoszlopa. Főparancsnok: Grotenhjelm altábornagy.

Parancsnokok: Pawloff tábornok, s Wadislawevisch tábornok.

Létszám: 8 gyalogzászlóalj, 18 század lovas, 32 ágyu. Öszszesen: 10.501 ember.

A tartaléksereg, a mely indulásrakészen Galicziában állott:

I-ső hadtest: Parancsnok: Sievers gyalogsági tábornok. Létszám: 44 928, ember, s 140 ágyu.

Dragonyos hadtest. Parancsnok: Schabelszky lovassági tábornok. Létszám: 13.609 ember, s 48 ágyu.

Összesen: 58.537 ember s 188 ágyu.

Összegezve:

A főhadiszállások

1.198 ember,

– ágyu.

A II-ik hadtest

48.967 ember,

160 ágyu.

A III-ik hadtest

44.928 ember,

160 ágyu.

A IV-ik hadtest

40.120 ember,

128 ágyu.

Grabbe-hadoszlop

17.610 ember,

56 ágyu.

Sacken-hadoszlop

9.335 ember,

32 ágyu.

Az V-ik hadtest

28.636 ember,

56 ágyu.

Grotenhjelm-hadoszlop

10.501 ember,

32 ágyu.

A tartaléksereg

58.537 ember,

188 ágyu.

Együtt:

259.832 ember,

812 ágyu.

A császári osztrák hadsereg.

Főparancsnok: báró Haynau Gyula táborszernagy, vezérkari főnök: Ramming ezredes.

A dunai hadsereg. Hadtestparancsnokok: I-ső hadtest gróf Schlick altábornagy, II-ik hadtest: báró Csorich altábornagy, III-ik hadtest: herczeg Schwarzenberg Ödön altábornagy, IV-ik hadtest: báró Wohlgemuth altábornagy.

Hadosztályparancsnokok: Herczeg Liechtenstein Ferencz, gróf Wallmoden, herczeg Lobkovitz, herczeg Collorado, báró Moltke, Burich altábornagyok; továbbá Herzinger, báró Schütte és Benedek tábornokok.

Létszám: 70 gyalogzászlóalj, 78 lovas század, s 288 ágyuval 5003 tüzér. Összesen: 71.000 ember.

Paniutine vegyes hadosztálya. Főparancsnok: Paniutine altábornagy, dandárosok: Kobjekow és Karjakin tábornokok.

Létszám: 17 gyalogzászlóalj, 8 század osztrák dzsidás és 48 ágyu. Összesen: 12000 ember.

A déli hadsereg. Hadtestparancsnok: báró Jellasich altábornagy.

Hadosztályparancsnokok: Dietrich, Kriegern, báró Ottinger altábornagyok és Rastich tábornok.

Szerb dandár: parancsnoka Knizanin ezredes.

Létszám: 31 gyalogzászlóalj, 35 lovas század, 2600 főnyi tüzérség 137 ágyuval. Összesen: 37000 ember.

A péterváradi ostromsereg. Hadosztályparancsnok: Mayerhoffer tábornok; dandárosok: Mamula és Hallavanyn ezredesek.

Létszám: 10 gyalogzászlóalj, 1 lovasszázad, 51 ágyu. Összesen 10.400 ember.

A temesvári őrség. Várparancsnok: báró Ruckovina tábornok.

Létszám: 6 gyalogzászlóalj, 7 lovas század, s 213 várágyu. Összesen: 8840 ember.

Erdélyi hadsereg. Főparancsnok: gr. Clam-Gallas tábornok. Hadosztályparancsnokok: gr. Pergen és Coppet tábornokok.

A mozgó hadoszlop parancsnoka: Urban ezredes, később Springenfeld alezredes.

Létszám: 16 gyalogzászlóalj, 17 lovas század, s 45 ágyu. Összesen: 15000 ember.

A gyulafehérvári őrség. Várparancsnok: August tábornok.

Létszám: 2500 ember, 40 várágyu.

Apróbb őrségek: 11 gyalogzászlóalj, 5 század lovasság, 10 ágyu. Összesen 12000 ember.

A tartaléksereg, a melynek egyrésze Ausztriában, a másik része pedig Stájerországban állott.

I-ső tartalék: Hadtestparancsnok gr. Nobili altábornagy.

Létszám: 6 gyalogzászlóalj, 3 lovas század, 12 ágyu. Összesen: 7000 ember.

A II-ik tartalék: Hadtestparancsnok: gróf Nugent altábornagy.

Létszám: 10 gyalogzászlóalj, 4 század lovas, 24 ágyu. Összesen: 9000 ember.

Az egész hadtest: 16.000 ember 36 ágyuval.

Összegezve:

A dunai hadsereg

71.000 ember

288 ágyu.

Paniutine hadosztálya

12.000 ember

48 ágyu.

A déli hadsereg

37.000 ember

137 ágyu.

A péterváradi ostromsereg

10.400 ember

51 ágyu.

A temesvári őrség

8.840 ember

213 ágyu.

Erdélyi hadsereg

15.000 ember

45 ágyu.

A gyulafehérvári őrség

2.500 ember

40 ágyu.

Tartalék-hadtest

16.000 ember

36 ágyu.

Kisebb helyőrségek

12.000 ember

10 ágyu.

Együtt:

184.740 ember

868 ágyu.

Az orosz-osztrák szövetséges hadak száma együttesen:

Az orosz hadsereg

259.832 ember

812 ágyu.

Az osztrák hadsereg

184.740 ember

868 ágyu.

Összesen tehát:

444.572 ember és 1680 ágyu.

Ezzel az óriási haderővel szemben

A magyar honvédsereg

számereje ilyen vala:

A dunai főhadsereg.

Fővezér: Görgei Artur tábornok.

I-ső hadtest. Parancsnok: Nagy Sándor tábornok. Hadosztályparancsnokok: Máriássy, Bobics és Mesterházy.

Létszám: 9 gyalogzászlóalj, 12 század lovasság, 31 ágyu. Összesen: 9540 ember.

II-ik hadtest. Parancsnok: Asbóth Lajos tábornok, később Kászonyi. Hadosztályparancsnokok: Buttler, Horváth és Mándy.

Létszám: 10 gyalog zászlóalj, 9 század lovasság, 45 ágyu. Összesen: 10.400 ember.

III-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Knezich Károly tábornok, később Leiningen. Hadosztályparancsnokok: Czillich, Podoszky és Pikéty.

Létszám: 9 honvédzászlóalj, 12 század lovasság s 40 ágyu. Összesen: 9800 ember.

VII-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Pöltenberg tábornok. Osztályparancsnokok: Psota, Liptay, Weisel és Berczényi.

Létszám: 12 gyalogzászlóalj, 21 lovas század, 44 ágyu. Összesen: 12.000 ember.

A komáromi védősereg, azaz a VIII-ik hadtest. Várparancsnok: Klapka György. Hadosztályparancsnokok: Kosztolányi Mór s gr. Eszterházy.

Létszám: 10 gyalogzászlóalj, 14 század lovasság, 39 tábori ágyu. Összesen 10,500 ember. Ezenfelől Komáromban: 465 várágyu.

Elkülönített hadoszlopok, a melyek egyideig önállóan működtek.

Kmetty hadoszlopa: 5 gyalogzászlóalj, 8 lovas század és 17 ágyu. Összesen 5700 ember.

Horváth hadoszlopa: 1 zászlóalj sorgyalogság, 2 honvédszázad, 4 huszárszázad és 4 ágyu. Összesen: 1600 ember.

Görgei Armin mozgó-hadoszlopa: 2 gyalogzászlóalj, 2 huszárszázad, 10 ágyu. Összesen: 2300 ember.

Benitzky portyázó-csapata: 3 honvéd-század, 2 század selmeczi vadász, félszázad huszár, s 2 ágyu. Összesen: 800 ember.

Az egész főhadsereg: 62.640 ember és 232 ágyu.

A déli hadsereg.

Főparancsnok: Vetter altábornagy.

A IV-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Tóth Ágoston ezredes.

Hadosztályparancsnokok: Bánffy, Pereczy, Igmándy, Simonyi ezredesek.

Létszám: 21 gyalogzászlóalj, 20 század lovasság, 68 ágyu. Összesen: 18.800 ember.

Az V-ik hadtest, a melynek egyrésze az aradi várat, a másik része Temesvárt ostromolta. Az aradi vár bevétele után az egész hadtest az Alvidékre vonul.

Hadtestparancsnok: Vécsey tábornok.

Dandárosok: Przyjemszky, Rákóczy, Nagy, Bergmann, Boross.

Létszám: 10 gyalogzászlóalj, 7 század lovasság, 64 ostrom-ágyu. Összesen 10.000 ember.

A péterváradi őrség. Várparancsnok: Perczel Miklós, majd Kiss Pál ezredes.

Létszám: 3 zászlóalj a sorgyalogságból, 2 honvédzászlóalj, 5 század lovasság, 392 várágyu. Összesen: 8000 ember.

Az egész déli hadsereg: 36.800 ember, s 68 tábori ágyu. (Az ostrom- és várágyukat nem számítva).

Az éjszaki hadsereg.

Föparancsnok: Wisoczky tábornok, majd Dessewffy Arisztid, később Perczel Mór.

A IX-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Dessewffy Aristid tábornok.

Dandárosok: Bulharyn, Lázár, Joszwitz és Zurics ezredesek.

Létszám: 14 gyalogzászlóalj, 8 század lovas, 34 ágyu, 3 röppentyű-löveg. Összesen: 9600 ember.

Kazinczy külön hadosztálya. Parancsnok: Kazinczy Lajos ezredes, később tábornok.

Létszám: 7 gyalogzászlóalj, 4 század lovasság s 23 ágyu. Összesen 6900 ember.

Az egész éjszaki hadsereg: 16.500 ember, 57 ágyu.

Tartaléksereg.

Hadtestparancsnok: Guyon Richard tábornok: Hadosztályparancsnokok: Hadik Gusztáv s Pulszky Sándor ezredesek.

Létszám: 10 gyalogzászlóalj, 6 század lovasság, 12 ágyu. Összesen: 9000 ember.

Az erdélyi hadsereg.

Főparancsnok: Bem József altábornagy.

A VI-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Czecz tábornok. Dandárosok: báró Kemény Farkas, Kiss Sándor, Forró, Dobay, Gál Sándor, Lázár Dénes és Damaszkin ezredesek.

Létszám: 21 gyalogzászlóalj, 13 század lovas, 45 ágyu. Összesen: 20.000 ember.

Inczédy portyázó csapatja. Parancsnok: Inczédy Samu ezredes.

Létszám: 1 honvédzászlóalj, 3 század német legionarius, 3 század huszár, 8 hegyi ágyu, 3 röppentyü ágyu. Összesen: 2000 ember.

A gyulafehérvári ostromlósereg. Parancsnok: Stein Miksa ezredes.

Létszám: 8 gyalogzászlóalj, 3 század lovasság, 9 tábori és 10 ostromágyu. Összesen: 5000 ember.

Az egész erdélyi hadsereg: 27.000 ember s 65 tábori ágyu.

Összegezve:

A dunai főhadsereg

62.640 ember,

232 ágyu.

A déli hadsereg

36.800 ember,

68 ágyu.

Éjszaki hadsereg

16.500 ember,

57 ágyu.

Tartaléksereg

9000 ember,

12 ágyu.

Erdélyi hadsereg

27.000 ember,

65 ágyu.

Különféle őrség

6000 ember,

10 ágyu.

Szabadcsapatok, mozgó nemzetőrség

20.000 ember,

– ágyu.

Együtt:

177.940 ember,

444 ágyu.

Tehát 444.572 harczos 177.940 ellen! Ám, ha leszámítjuk az 58.537 főnyi orosz tartalékot, amire nem vala szükség, enélkül is csaknem kétszer oly erős a szövetséges had, mint a magyar.

Aztán a fölszerelés különbsége! Paskiewisch maga több ágyu fölött rendelkezett, mint a mi összes tábornokaink együttesen. Ezenfelől serege pihent, jól ruházott, vasfegyelmű. Háta mögött pedig kimeríthetlen segélyforrásaival a roppant orosz birodalom.

De az osztrák császári sereg helyzete is tetemesen javult. Ujólag összeszedte magát; kiegészítették, megszaporították.

Mig viszont az ujoncz honvédcsapatokat a zordon tél, a hosszú táborozás, az irtóztató küzdelem a rogyásig kimerité. Aztán se pénzünk, se fölszerelésünk. Kettős öv zárt el a külvilágtól: bent a lázongó nemzetiségek, kijebb az orosz és osztrák hadsereg vasgyürüje.

Lehetett-e győznünk? De azért mégis fölvettük a harczot, miként fölvette a kicsiny Dávid az óriás Góliáthtal, Talán megsegít az Isten; s ha vesztünk: hadd legyen hazánk a meggyilkolt népszabadság egy nagy temetője…

Paskievisch, az orosz sereg fővezérének haditerve a következő volt:

Összes erejével Budapestnek tart, s csapatainkat az osztrákok felé nyomja. A magyar hadsereg ekkép két tűz közzé szoríttatván, vagy tönkrezúzatik, vagy kénytelen lesz a fegyvert lerakni.

Ha a magyar sereg az orosz betörés hirére Tiszántúl húzódnék: a háború főszintere a Tisza balpartjára fog áthelyeztetni.

Lüders Erdélyben csatáz; de ha szükség lenne reá, azonnal Magyarországba siet, s a fősereghez csatlakozik.

Az osztrák sereg működési terve pedig főbb vonásaiban ez:

Rögtön támadáshoz lát, mihelyt az orosz betör. Legelső teendője, hogy Komárom ujólag körülzárassék, majd Budapestre nyomul és azt megszállja; fennmaradó erejével aztán a magyarokat az orosz felé űzi.

Paniutine vegyes hadosztálya egyelőre az osztrák főseregnél működik.

Jellasich tovább is az Alvidéken marad, s a körülményekhez képest a Bem ellen működő orosz-osztrák hadaknak fog segédkezni.

A terv előkészítéseül az osztrák fősereg már junius elején a Vágvonalhoz nyomult. Soprontól kezdve, Moson, Magyar-Óvár, Sellye, Hédervár, Farkasd, Vasáru, Szerdahely, Nyék, Galgócz, Szered, Nagy-Szombat, Trencsén érintésével, hosszú félkörben mindenütt osztrák csapatok állottak. A Paniutin-féle orosz hadtest pedig Modor vidékén táborozott.

Ez volt a szövetségesek haditerve. Külön működtek ugyan, de összhangzólag.

És mi? Sajna, nekünk nem volt komoly, egységes haditervünk. Mint az eltévedt vándor a zivataros éjszakában, tanácstalanul állottunk a fenyegető veszély közepette.

A Klapka-féle május 12-iki haditerv elvettetett. Azt mondták: rossz, szétforgácsolja erőinket. De nem készült helyette más.

Pedig ha vezéreink közt egyetértés uralg, ha egy jól megfontolt haditerv alapján, még az orosz benyomulás előtt, az osztrákokra ütünk, s tönkrevervén, elfoglaljuk Bécset: talán kedvezőbb fordulatot vesznek az események. Ám, elszalasztottuk ezt a kedvező alkalmat is.

Hisz még Buda bevétele után is pótolható lett volna a mulasztás. Seregünk azonban oly kényelmes lassúsággal nyomult a Fel-Dunához, mintha csak szórakoznék. Az I-ső, II-ik és a III-ik hadtest Érsekujvár vidékén száll táborba, a Kmetty-féle hadosztály Veszprém és Pápa közt ődöng, a VIII-ik hadosztály a Csallóközben portyáz; Pöltenberg tábornok pedig a VII-ik hadtesttel Győrött pihen. Ámde, nap napra köszönt, s még sem történik semmi. Görgeinek még mindig a függetlenségi nyilatkozat megbuktatásán jár az esze. Politizál, memorandum-félét szerkeszt, amelylyel Kossuth ellen akar föllépni.

Június elején, mikor a közvélemény már zúgni kezd, végre rászánja magát, hogy támadólag előnyomul.

… „Végre is, – beszéli emlékirataiban, – el kellett magamat határoznom, hogy az osztrákok ellen kitűzött ujabb támadó hadjáratot vagy a saját vezérletem alatt egyetlen vonalon összpontosított fősereggel nyitom meg, s a még ki nem próbált hadtestparancsnokkal a jövő esélyeinek vakon menjek elébe; vagy oszszam fel a fősereget, s egyes önálló hadtestekkel tegyek több munkálati vonalon kisérletet, hogy mindjárt kezdetben kitünjék: ki fogja az új parancsnokok közül pótolhatni Damjanichot és Aulichot. Egyetértve a táborkar vezérével, én az utóbbiakat választám. A támadó munkálatot tehát e szerint az önállólag működő 1-ső, 2-ik és 3-ik hadtesteknek az ellenség vági vonalára intézendő kombinált támadással kellett megkezdenünk, s e hadtesteknek csak akkor egyesülniök megint személyes vezérletem alatt, midőn a Vágon az átkelés sikerült.”…

Tehát most is csak azért nyomul elő, hogy alvezéreinek az ügyességét kipróbálja!

Görgei tábornok ilyetén elhatározásához képest a központi-iroda, amely Tatán volt, a következő haditervben állapodott meg:

A VII-ik hadtest és a Kmetty-hadosztály Győr és Marczali felől tüntető támadások által az ellenséget abban a véleményben igyekszik tartani, hogy Győrtől a Duna jobbpartján Bécs felé nyomulunk. Mig az ellenség jobbszárnya ekként leköttetik: azalatt az I-ső, II-ik és a III-ik hadtesttel, úgyszintén a VIII-ik hadtest egy részével komoly támadás intéztessék az osztrák balszárny ellen. Ha ez sikerül: az osztrák sereg Lajtha-Bruck felé kénytelen visszahúzódni, hogy Bécset-födözze. Ekkor aztán elősiet Pöltenberg és Kmetty, s a hátráló ellenség kemény üldözéséhez fog.

Csapataink tehát megkezdik a Vágon a hidverést, hogy a kellő időre átkelhessenek. Eközben a balszárny a haditervnek megfelelőleg szintén dologhoz lát. Pöltenberg Öttevényre intéz sikerült cseltámadást, Zámbélly ezredes Kóny vidékén üt az osztrákokra, Kmetty pedig Győr felé haladtában jun. 13-án Csornánál árat babért.

Klapka, ki épp Győrben tartózkodott, junius 12-én azt hallja, hogy Csornán Wyss tábornok vezetése alatt, egy ötezer főnyi osztrák hadosztály táboroz. De Klapkának arról is tudomása volt, hogy Kmetty Pápáról Tét felé halad. Üzen tehát neki, hogy kanyarodjék Csornának, s ha lehetséges verje meg az osztrákot. Kmetty vállalkozó, tettrekész férfiú. Most is, ámbátor serege a kidülésig fáradt, meg sem pihen, hanem azonnal Csorna felé nyomul. S másnap, jun. 13-ikán kora hajnalban Csorna dombtetőiről egyszerre csak megszólaltak ágyui. Wyss riadtan ugrik talpra, s bátor elszánással kezd védekezni. Három óra hosszáig tart a véres küzdelem. De a midőn úgy nyolcz óratájt Farád irányából száguldó huszárságunk trombitája is megharsan: az osztrákok harczrendje fölbomlik, s az egész sereg ijedt szaladással Beő-Sárkány felé menekül. A császáriak vesztesége: 55 halott, köztük maga Wyss tábornok, továbbá 78 sebesült, s 125 hiányzó. Mi 53 embert vesztettünk, sebesültjeink száma pedig 58 volt.

Klapka e szép győzelemről a következő hadijelentést küldte a kormánynak:

Van szerencsém ezennel két győzelmes ütközetről tudósítást tenni, melyeknek egyikét Kmetty ezredes Csorna mellett; a másikat pedig Zembelly ezredes Kónynál vívta ki.

Addig, mig én Győrből egy szinleges támadás végett Öttövénynek előrehaladtam, s az ellenséges erős osztályokat, melyek ezen helység előtt állomásoztak, Pöltenberg tábornok által visszanyomattam: Kmetty tábornok Csorna mellett megtámadá az ellenséget, mig szinte Zembelly ezredes Enesének és Kónynak egyirányú magasságára előnyomult.

Az ellenség mindkét ponton visszaveretett, s eleinte rendesen, de később vad futásban vonult vissza Bősárkány felé.

A fényes csornai csata, melyről én e pillanatban még csak előleges tudósítást tehetek, sok áldozatunkba került. Elesett 3 lovas százados; u. m. Dessewffy, Münster és Dzworkowski; megsebesült Mikovényi őrnagy s azonkívül 8 tiszt: legénység közül halott és sebesült van: 100.

Az ellenség halottai: Wyss tábornok, gróf Bombelles őrnagy s 3 ismeretlen főtiszt, sebesült s elfogott tiszt 2, egy házban elrejtve találtatott és elfogatott herczeg Salm hadnagy; azonfelől 150 halott fekszik a csatatéren őrmestertől lefelé. Nehéz és könnyű sebesült és elfogott több 50-nél. Halottak közt van 50 dzsidás. Ezenfelől a mint a barbacsi parasztok beszélik, sok szekér sebesülteket vitt az ellenség magával.

Kmetthy ezredes a haza elismerését ujólag megérdemlé, szinte úgy Zambelly ezredes is, fáradhatlan működéseik által. A körülményes tudósítás később fog beküldetni.

Pöltenberg és Kmetty eredményes működésének hírére a Vágnál táborozó seregünk szintén megkezdte az előnyomulást. Asbóth Lajos, a II-ik hadtest parancsnoka volt az első, aki Vasarunál átkelt a Vág-Dunán s junius 16-ikán Zsigárd mellett megtámadta Potth tábornok tizezer főnyi hadosztályát. Eleintén jól ment a dolog. Honvédjeink győzelmesen nyomultak előre. Zsigárdról az ellenség kiszoríttatott. Ámde délután egész váratlanul megfordult a harcz koczkája. Uj osztrák csapatok érkeztek a csatamezőre, s Asbóth, túlszárnyaltatván, alkonyat felé kénytelen volt meghátrálni. Három ágyúnk esett a győző martalékául, 140 embert holtakban veszíténk, 160-an pedig megsebesültek. A császáriak vesztesége holtakban és sebesültekben: 140.

A szerencsétlen ütközet hadijelentése igy szól:

A II-ik hadtest f. hó 16-án Királyrév és Zsigárd közötti ellenséges állás szemrevételére kiindulván, eleinte Zsigárd helységbeni makacs ellenállás után az ellenség e positiójából egy félüteg, egy törzs, hét lovas, több gyalog főtisztek és számos halottak és sebesültek vesztése mellett hátrálni kényteleníttetett; később az ellenség túlerővel visszajövén, előbbeni állását visszafoglalandó, osztályaink előbbi állásukba visszatértek. Részünkről a veszteség 3 főtiszt és több vitéz harczosaink, kiknek számát eddig meghatározni nem lehet; kisebb 3 ágyú és 1 lőszekér, melyek, lovaik ellövetvén, vissza nem vonathattak.

Seregeink szokott vitézséggel harczoltak; különösen kitüntették magokat Mándy őrnagy osztályparancsnok, 17-dik huszárezredbeli őrnagy Kazap, Okolicsányi 60-dik, Rezsnyi 25-ik zászlóaljbeli századosok, de különösen a 6-dik huszárezredbeli főhadnagy: Komper.

A „Közlöny” junius 21-iki számában pedig a tudósítás kiegészítéseül ez olvasható:

Az ellenségnek a Csallóközben s a Vág jobbparti állásának megtudására Asbóth ezredes hadtestének egy csapatja Vásárutnak előnyomult, az ellenséget Kürthig visszaverte, mely alkalommal Derschaka ezredesük megsebesült, s többen estek foglyokul; részünkről a veszteség 1 halott s 8 sebesült vala.

F. hó 16-ikán Asbóth ezredes hadtestének egy más csapatja a Dunán átkelvén, az ellenséget, mely Farkasd és Négyedet harcz nélkül feladta, Zsigárdnál megtámadta, hol véres harcz keletkezett, melynek részletei már hírül adattak.

Szintén 16-ikán délután 5 órakor Nagy Sándor tábornok, ki már 15-ikén az ellenséget Sopornya és Patáról kiűzte, s Sempthéig visszanyomta, azt ezen helyen megtámadta. Jobbszárnyunk Sempthét majdnem egészen megszállotta, midőn az ellenség Nagy-Szombat felől a tulsó parton utolsó gyalogságával közeledett s balszárnyunkat 19 röppentyü-állványról lövöldözte; minek folytán Nagy tábornok visszavonulást rendelt, mely azonban csak az elfoglalt Pata és Sopornya helységekig folytattatott, hol seregeink táborba szállottak. Visszavonulásunk alkalmával az ellenség folytatá tüzelését, miáltal 2 ágyut egészen demontirozott, kettőnek fogatát pedig a többi ágyuknál lelőtt lovak pótlására kelletvén fordítani, 4 ágyúnk az ellen kezébe esett. Seregeink az ütközetben harczvágyuk s hidegvérüségök fényes tanujelét adták. Veszteségünk körülbelül 100 ember.

Bebizonyult, hogy az osztrákok erős hadvonalán nem vagyunk képesek immár áttörni. Klapka, aki szintén ebben a nézetben volt, junius 18-án figyelmeztető levelet ir Görgeinek, hogy baj lesz, ne okvetetlenkedjék.

A jelen pillanatban, – igy szól a többek közt Klapka, – minket egyedül a védelmi állás illet, amelyből gyakoribb kirohanásokat intézhetünk. Az isten szerelmeért csak önámításba ne ringassuk magunkat! Csakis a körülmények gyakorlatias fölfogása, az ellenünk minden oldalról tornyosuló nagy veszélyek józan, nyugodt megfontolása mentheti meg a hazát. Az a véleményem tehát, hogy egy ideig ne sóvárogjunk a győzelemre, hanem úgy itt fent, mint a Délvidéken adjunk haderőinknek oly szervezetet, mely ügyünket biztosítsa, s ne kényszerítsen bennünket a jövendőt és hazánk javát egy koczka szerencséjére föltenni. Engedd meg tehát, hogy arra kérjelek: legyen Komárom munkálataink sarkpontja. Ne engedjük magunkat tévútra vezettetni. Az ellenség talán egy ideig nyugton marad, hogy kedvező helyzetünkből kicsaljon; s ha mi a kivetett kelepczébe belemegyünk – vajjon ki kezeskedik a harcz kimeneteléről? …

Görgei azonban nem hallgat a jós intelemre. Azt mondja késő már, aztán mulhatatlanul szükséges, hogy a Vág-vonalat mi birjuk. S parancsot ad a támadásra.

Csakhamar zeng a riadó, s Pered és Zsigárd hegyvölgyes tájékán két napig: junius 21-ikén és 22-ikén tart a nagyarányú mérkőzés, amely, fájdalom, újabb kudarczunkkal végződik.

Klapka György, aki mint a VIII-ik hadtest parancsnoka, szintén résztvett az ütközetben, így beszéli el a harcz lefolyását:

… A második hadtest – beszéli Klapka – junius 19-én Aszódnál állott a Csallóközben, Rakovszky őrnagy gyönge hadoszlopa Negyedben a Vág jobb partján, a harmadik hadtest: Tardoskedden és a Vágnál, Negyeddel szemben pedig az első hadtest.

A 19-én kiadott intézkedés értelmében a második hadtestnek 20-án reggel Aszódnál át kellett szállni az érsek-ujvári Dunaágon és az ellenséget Zsigárdnál megtámadni; a harmadik hadtestnek ugyanakkor Negyednél kellett a Vágon átkelni és a második hadtest támadását támogatni; az első hadtest feladata volt egy Semptére teendő támadással az átkelést a Vágon itt is kierőszakolni, Szereden át előnyomulni és a többi hadtesttel a jobbparton összeköttetésbe lépni. Végre a Csallóközben az osztrákokat féken tartani nekem jutott feladatul a komáromi helyőrségi csapatokkal.

A főparancsnokságot az összes csapatok fölött Görgei tartotta fenn magának.

A második hadtest, melynek a nap főfeladatát kellett megoldani, 19-én éjjel átkelt az érsekujvári Dunaágon. Ereje a Negyedet megkerülő hadoszloppal együtt nem egészen 7000 ember volt.

Az ellenség a 16-ki támadás által óvatos lőn, s egész Zsigárdig visszavonta előőrseit, úgy hogy a második hadtest Királyrévre jutott a nélkül, hogy ellenséges őrjárattal találkozott volna. A sűrű köd, mely hajnali szürkületkor a síkságon elterült, mindkét részen leplezte a kölcsönös mozdulatokat. Ez a legkedvezőbb pillanat volt a Zsigárd elleni támadásra, hol az ellenséget készületlenül lehetett meglepni. A vett parancs értelmében azonban a főparancsnokot kellett bevárnunk. De a nap felkelt, a reggeli harmat felszállt és a bámuló osztrákok, kik pár ezer lépésnyire csatarendben állva maguk előtt látták a magyarokat, siettek a 16-án birt állásaikat újra elfoglalni. Ekkor ágyudörgés hangzott fel a Vág túloldaláról: Rakovszky őrnagy támadta meg hadoszlopával Zsigárdot és a szomszédos erdőt. Az ellenség hátban fenyegetve, félórai ütközet után odahagyta előnyös állását Zsigárdnál, s Pered és A.-Szélly közt foglalt állást. Ekkor Asbóth anélkül, hogy a főparancsnokra tovább várakoznék, jelt adott a második hadtestnek a támadásra, egyúttal jelentést tett szándokáról.

Az ellenség, melynek több volt az ágyuja, heves tüzelést kezdett előnyomuló csapatainkra. De a mieink sem maradtak adósak a felelettel. Csaknem egy óráig tartott az ágyúharcz. Déltájban elhallgatott az ellenség, s Mándy ezredes Würtemberg-huszárjai által szorítva, visszahuzódott, s Perednél foglalt ujra tömörebb állást.

Rakovszky őrnagy, ki eközben összeköttetésbe lépett a főhadoszloppal, s most a hadtest jobbszárnyán parancsnokolt, lassankint kiszorította az ellenséget az erdőből egész a Pered előtti tisztásig, hol megállapodván, haladéktalanul rohamot intézett s falu ellen, melyet több ellenséges zászlóalj két üteggel tartott megszállva. Asbóth ezredes öt zászlóaljjal és két ütegével szemben támadott, míg Rakovszky az ő oszlopával baloldalról. A 48. zászlóalj már a templomig nyomult, mikor az ellenség egy fedve tartott ütegéből pusztító kartácstüzzel szorítá vissza a mieinket. Asbóth felfogva a pillanat fontosságát, gyorsan összeszedte a hátrálókat, élökre állott s három oszlopban tört a faluba, hol utczán és udvarokon véres öldöklés folyt; az osztrákok végre vad futással menekültek Deákin át Galantha felé. Délután két órakor Pered halottakkal, sebesültekkel és foglyokkal tömve a mi kezünkben volt. E pillanatban érkezett a harmadik hadtest Peredre.

Görgei, ki csak kevéssel előbb jött meg, rögtön átvette a két hadtest parancsnokságát s Pered előtt táborba szállott csapataival. A Galantháig futó ellenséget megfoghatatlan módon nem üldöztette Görgei és Deákit is csak egy kis csapat által szállotta meg.

Bár Asbóth e napon mint derék parancsnok és mint vitéz katona tűntette ki magát, Görgei nem tudta feledni elhamarkodását, melylyel a főparancsnokot és a harmadik hadtestet be nem várva, rohamra indult és az ütközet sorsát koczkára tette. Épúgy neheztelt Knezichre, a harmadik hadtest parancsnokára is, ki megint későn jött a harcztérre. Alig érkezett tehát Peredre, midőn mindkét hadtestparancsnokot letette. Knezich helyére Leiningen ezredes jött, Asbóthéra pedig Kászonyi ezredes, a lovasság vezére a harmadik hadtestnél.

Már ez az időszerűtlen parancsnokcsere is arra bírta Görgeit, hogy intézkedéseit a jövő napra óvatosabban és úgy tegye meg, hogy az ellenség jelentékeny számbeli túlsulyával szemben minden nagyobb csapást kikerülhessen. Mert a Pozsonynál álló 15.000 főnyi orosz tartalék minden pillanatban 30.000 főre növeszthette az ellenség erejét, míg a mi 2-ik és 3-ik hadtestünk létszáma csak 15 000 főre rugott. Ehhez járult még, hogy a mi csapataink 36 óra óta élelmezés nélkül voltak s ily megerőltető küzdelem után éhség-szomjuság kínozta őket.

Az ellenség erősítéseket vonván magához, 21-én reggel ismét előnyomult Galanthától, s megszállotta Deákit.

Görgei Pered előtt foglalt állást, a harmadik hadtesttel jobbra a Vágra támaszkodott, a másodikkal pedig a falutól balra az ellenséges ütegeknek kitett nyilt terepen helyezkedék el. A legszélső balszárnyon a hátrálási vonal biztosítására Rakovszky két zászlóaljjal, egy üteggel és egy lovas századdal megszállotta Királyrévet. Az összeköttetést a két hely és Pered között, a második hadtest lovassága, 8 század huszár tartotta fenn. A többi lovasság mint tartalék a falu mögött állott.,

Az ellenség délelőtt tiz órakor kezdett előnyomulni. Gyilkos ágyutüze nagy pusztítást tett a Pered előtti nyilt terepen. Majd a mi balszárnyunk gyöngeségét észrevéve, ez ellen irányította főerejét. Alsó-Szélly elfoglalása után Királyrévet támadták meg. Görgei erre Pikethy ezredes alatt tizenkét század huszárt küld Királyrév felé, de a pusztító kartácstűz zavarba ejti huszárainkat, melyet még növel az is, hogy nagy hévvel ellenséges lovasság tör reájuk. De nem tágítanak. Borzasztó vérontás támad. Ekkor egy kis erdő mögött, Pered mellett puskaropogás hallatszik. Az osztrák lovasság cseltől tartva, vad futásban menekül. A veszély ezzel megszünt. A csodát pedig a 60-ik zászlóalj hajtotta végre, mely az erdő mögött felállítva, az összegabajodott lovassággal szembeszállt, s bátor fellépésével az ellenséget megszalasztotta.

Az ellenség azonban támadó lovasainak a védelme alatt Pered és Királyrév között két erős oszloppal ujolag előnyomult, mig balszárnyán Panjutin orosz hadosztálya szintén a harczvonalba lépett, s a harmadik hadtesttel tűzött össze. Görgei már előbb odahagyta állását Pered előtt s a harmadik hadtestet a helységtől jobbra állította fel, a másodikkal pedig Peredet és a királyrévi utat szállotta meg. Ámde Peredet minden makacs védelem daczára sem lehetett már sokáig tartani. Ugyanekkor jött a jelentés, hogy Királyrévet az ellenség elfoglalta; Görgei tehát nehogy egészen megkerüljék és hátba támadják; állásának az elhagyásával hátrálni volt kénytelen, ami Negyed és Aszód irányában a legnagyobb rendben és az ellenségnek imponálóan meg is történt. Minthogy Görgei mindenáron a Csallóközbe akart visszavonulni, Királyrévet vissza kellett foglalni az ellenségtől. Néhány gyönge kifáradt zászlóaljjal oda érve rohamot rendelt. Kétszer nyomultak a hősök egész a faluig, kétszer visszaverettek; harmadszor összeszedkelőzve ujra rohantak, a migvégre iszonyú vérfürdő után elfoglalták a községet. A védők nagyrészét lemészárolták, a házak, udvarok halottakkal voltak tele. Olyan odaadás és halálmegvetés, minőt a lankadó és kiéhezett honvédek e rohamnál tanusitottak, a hősiességben oly gazdag hadjáratunk további harczaiban csaknem páratlanul maradt.

A további hátrálás Aszódon át minden további veszély nélkül történt; a III-ik hadtest Negyednél átkelt a Vágon, s a hidat az ellenség szemeláttára rombolta szét.

A veszteség részünkről a csata mindkét napján mintegy 2500 ember volt holtakban és sebesültekben.

21-én délutáni 4 órakor néhány sebesült és szétugrasztott katona érkezett az aszódi hidhoz, magukkal hozván a hírt, hogy a csata elveszett és a sereg hátrál. Ennek a hidnak a védelme reám volt bizva. Hat órakor visszatértek a kiküldött járőrök és futárok, akik szintén megerősítették a hirt. Nemsokára magától Görgeitől is kaptam értesítést, hogy a második hadtest Aszód felé hátrál s 8 óra tájban fog a hidhoz érni.

Az ellenség Nyárasdról kiszorította a gyönge csapataimat, s a község előtt csatarendbe állott. Minket azonban mozdulatlanul talált maga előtt a négy zászlóaljjal, tíz ágyúval és öt lovas századdal. Esti 7 óratájban, mikor a második hadtest eleje épen a hidhoz érkezett, az ellenség összes ágyuit – legalább 5-6 üteget – előre tolva, egész vonalán gyilkos tüzelést kezdett állásunk ellen, melyet azonban tüzérségünk egy talpalatnyi hátrálás nélkül hősiesen megvédett. Egy óráig tartott már a harcz anélkül, hogy az osztrákok, négyszeres túlerejök daczára, csak egy arasznyi területet is nyertek volna, s az éj beálltával visszahuzódtak Nyárasdra és Vásárútra.

Igy végződött ez a forró nap, a mely, ha az osztrákok Aszódnál korábban támadnak és túlerejöket jobban tudják felhasználni, könnyen a magyar dunai hadsereg egyrészének a teljes megsemmisülését vonhatta volna maga után.

Görgei tábornok, aki mindjárt az ütközet elején a Vág felől egy parasztszekéren érkezett meg, rendkivül boszúsnak és levertnek látszott; nyugtalanitá az is, hogy az ellenség nagy sürü tömegekben ujolag közeledik.

Éjjel 10 óra tájban mindenfelé megszünt a csatározás. A második hadtest Aszód és a híd között elterülő térségen szállott táborba. Tizenegy óra tájban összejöttem Görgeivel és elhatároztuk, hogy még az éj folyamában az összes csapatainkat visszaviszszük a 16-ika előtt elfoglalt állásba. A második hadtestnek e szerint Gutát kellett megszállani, a Kosztolányi hadosztályának pedig Apácza-Szakállasra vonulni, hogy a Komáromba vezető utat födezze. Aszódon csak egy jelző őrállást hagytunk. Éjfélután 1 órakor aztán kezdetét vette az elvonulás…

A kétnapi öldöklő csatában tehát résztvett Paniutine orosz tábornok is. S ha ez nincs: több mint valószinű, hogy miénk a győzelem. Csapataink erejük teljes kifejtésével harczoltak. Mutatja veszteségünk. A II-ik hadtest ugyszólván megtizedeltetett: csupán halottjainak és sebesültjeinek a száma több volt ezernél, a fogoly és a hiányzó majdnem ugyanannyi. A III-ik hadtestből pedig 518 ember pusztult el. A szövetséges hadak vesztesége: 518, ebből 176 orosz.

De háborúban olcsó az emberélet. A sok jóravaló honvéd elvesztésénél nagyobb baj volt az erkölcsi visszahatás. Győzhetetlenségünk varázsa megtört, katonáink szivébe ujolag a csüggedés kezdett belopózni.

Maga Görgei tábornok is, mint Klapka följegyzé, levert és bosszus volt. Fölindulásának két vitéz hadtestparancsnok; Ashóth és Knezics esett áldozatul. Elmozdítá őket állásaikból. Knezicset „haditapintat”, Asbóthot „önbizalom” hiánya miatt. Erre vonatkozó napiparancsa igy szól:

Kossuth Lajos, mint honvéd.
(1849-iki arczkép.)

Súlyos körülmények parancsolják a következő változásokat a hadseregben.

A II-ik hadtestet átveszi Kászonyi József ezredes. Ellenben Asbóth ezredes átveszi a Szekulics-hadosztály parancsnokságát, miután ez a hadosztálynok úr több heti szabadságért folyamodott.

A II-ik hadtestnél a vezérkari vezetést báró Hügel őrnagy veszi át, miután Messzéna alezredes szabadsággal távozik.

Knezics tábornok úr a hadügyminiszteriumba osztatik Budán; a III-ik hadtest parancsnokságát haladék nélkül átadja Leiningen ezredes úrnak.

Leiningen ezredes hadosztályát Földváry Károly alezredes veszi át, s a 3-ik honvédzászlóaljat átadja Szabó századosnak.

Csakhogy ez még növelte a zavart. A kipellengérezett Asbóth több kiváló bajtársa, igy Szekulics ezredes, báró Messena a II-ik hadtest táborkari főnöke stb. visszavonult.

– Hadd menjenek! Olyan tisztekre, akik épp a legnagyobb veszedelem idején félreállnak, nincs szükségem, – jegyezte meg Görgei megvető kézintéssel.

S kedvtelenül, véresre sarkantyúzva lovát, hátráló csapatai után az aszódi pusztára száguld. Itt busong már Klapka is, akivel megbeszéli a teendőket. Az a megegyezésük, hogy multheti állásaikba, a Vág mögé huzódnak.

Tehát vissza! Már ez is lehangoló. Ehhez jön még az a baljóslatu hír, hogy az oroszok Galiczia felől is előnyomulnak. Görgei töpreng, gondolkozik; immár belátja, hogy az ápril 14-iki határozat megbuktatására irányzott törekvése minő czéltalan volt.

… „Magyarország megmentésére, – ugymond emlékirataiban Görgei, – mostantól fogva csak egy vezethetett: a szövetséges hadsereg legyőzése. De képes volt-e Magyarország egymaga a feladat megoldására? Az én meggyőződésem, mint katonáé, erre föltétlenül tagadólag válaszolt. S én azt a kérdést: hogyan menthető meg Magyarország? már merő hivalkodásnak tartottam. Az volt ez bizonnyára régen. És hogy én ezt általában csak most ismertem fel s annak a valószinűtlen föltevésnek, hogy Ausztria a függetlenségi nyilatkozat eltörlése mellett a békét elfogadja, helyt adtam s ennek a befolyásolása következtében stratégiai működésemet, mint a sereg fővezére; elhanyagoltam, – épp ebben feküdt főoka az én nyilvános működésem fonákságának 1849 ápril 14-ike után. Rég be kellett volna látnom, hogy attól a pillanattól kezdve, a midőn az osztrák hadsereg magát az orosz segélyre való kilátással kecsegteti: Magyarország alkotmányos jogainak a védői előtt csak egy kérdés állhatott, a kétségbeesésnek az a kérdése, miként lehetne az ellenséget az utolsó görcsös erőfeszítéssel a legérzékenyebben sujtani. Minden gondolatomat, s összes törekvéseimet kizárólag csakis e kérdés megoldására kellett volna fordítanom, nem gondolva azzal, hogy az 1848-iki alkotmány, vagy az ápril 14-iki függetlenségi nyilatkozat-e az a zászló, mely alatt az utolsó csapások Magyarország örökös ellenségére intézendők” …

Igy töpreng Görgei, aztán Budapestre siet, a hová jun. 24-ikén érkezik.

A főváros már ekkor csak ugy nyüzsgött a menekülők rajától. Az első napokban kétségtelenül nagy volt a rémület. A száguldozó cserkesz, ki nyeregbe kapta sikongó asszonyainkat, a tompaorru, aprószemü podoliai orosz, aki mint a sáska, fölzabál mindent, – szokatlan, megdöbbentő látvány volt nálunk. S fölelevenedtek a tatárjárás szomoru legendái.

De az ijedtséget csakhamar valami sajátos megnyugtató zsibbadság váltja fel. S mint a sötét felhők megül előbukkanó csillag, feltünik a remény: Hátha az orosz csak azért jött, hogy megszabaditson bennünket a Habsburgok jármától? Hátha egy szép napon ő is az osztrák ellen fordul. Hátha, hátha ….

Természetes, ez csak a beavatlan tömeg kecsegtető szóbeszéde volt. A kormány jól tudta, hogy a veszedelem óriási, s hogy alig van immár remény a kibontakozásra. De azért nem csüggedt, s keresve-kereste a menekülés útját.

Junius 26-ikán minisztertanács volt, amelyen Görgei tábornok is résztvett. Kétféle nézet merült fel.

Kossuthnak az volt a terve, hogy a komáromi táborban hagyassék 20-25 ezer ember, a seregzöm pedig Budapesten át siessen a Mátra felé, ahol már várni fogja Wisoczky s az alakulófélben levő X-ik hadtest. S mig Klapka azon lesz, hogy Haynau leköttessék: ezalatt Görgei megerősített haderejével állja útját az előnyomuló oroszoknak.

Görgei nem helyeselte ezt az eszmét. Ő neki az volt a nézete, hogy erőink összegyűjtésével mindenekelőtt az osztrákot kell tönkrevernünk. Ám, ez csak úgy valósítható meg, ha csapatainkból egyetlen egy ember sem fordíttatik a székhely védelmére; az országgyűlés függeszsze fel tehát üléseit, a kormány pedig a bankógyárral, s a fölszerelés anyagczikkeivel vonuljon. Komáromba.

–- Legelőször is, – ugymond, – föl kell világosítanunk a népet a helyzetről, ha egyébért nem, hát legalább abból a czélból, nehogy győzelmi mámorában lepje meg a leigázás isszonyú csapása. Ez az egyik. A másik teendő az, hogy küzdelmünknek adja meg a kormány a nemzeti önvédelem élethalál-harczának a jellégét, adja meg az által, hogy személyesen résztvesz benne. Nyilvánítsa tehát magát ambulansnak, s csatlakozzék a fősereghez. Ismerjük be továbbá, hogy az osztrákok és az oroszok fölött egyszerre nem győzedelmeskedhetünk. Gyüjtsük tehát össze erőinket Komáromnál, s forduljunk Ausztriának. Eközben pedig az oroszokat a békealkudozás ürügyével iparkodjunk előnyomulásában késleltetni. Ha ezek a kisérletek nem sikerülnek: ám hadd foglalja el az orosz védtelenül hagyott részeinket. S ha már buknunk kell, ugyis mindegy, hogy az orosznak, vagy osztráknak esik-e az ország martalékául. De az korántsem mindegy, hogy a kettő közül melyiket érik utolsó kétségbeesett csapásaink. A nemzet igazait nem az orosz, de Ausztria támadta meg. Intézzünk tehát csapás után csapást Ausztriára, valameddig csak az orosz hadak távolsága megengedi.

Görgei indítványa tehát, mint látjuk, három pontból állott. Először: intéztessék fölvilágosító szózat a néphez; másodszor: Kossuth és a miniszterium csatlakozzék a fősereghéz és menjen a komáromi várba; harmadszor: egy utolsó kétségbeesett csapás intézendő Ausztria ellen.

Beható eszmecsere indult meg ezután, amelynek az lőn a vége, hogy a második pont kivételével, a Görgei inditványa fogadtatott el: Görgei azt irja ugyan, hogy a minisztertanács a második ponthoz is hozzájárult, de ez nem való. Legalább Horváth Mihály, aki szintén ott volt a nevezetes ülésen, épp az ellenkezőről tanuskodik.

… „Görgei inditványának azt a pontját, – beszéli Horváth Mihály, – hogy a kormány Komáromba tegye át székhelyét s osztozzék a sorsban a fősereggel, lehetetlen volt Kossuthnak és a minisztereknek komoly szó gyanánt fogadniok. A kormánynak Komáromba zárkóznia annyi volt, mint egyszerre megakasztania a további hadikészületeket, felhagyni a papirpénz készítésének folytatásával, vagy ha ezeket Komáromban is lehetett volna készíteni, a teljes elzáratás esetében megfosztani minden többi hadainkat Erdélyben, a Bánságban s a Bácskában a szükséges költségektől; annyi, mint lehangolni, szétoszlatni a többi, mintegy százezer főnyi csapatainkat, szóval, feladni a nemzet ügyét azon egy dicsőségért, hogy legjobb esetben másodszor is megvertük az osztrák hadsereget, anélkül azonban, hogy ennek következtében a haza meg legyen mentve. A kormány ezt nem tekinthette másnak, mint hogy Görgei ezen inditványa által egy oldaldöfést akart intézni az általa uton-utfélen félénknek, gyávának gúnyolt Kossuth személye ellen; s mint rosszakaratból származó éretlen eszmét, figyelmére is alig méltatva, kevés szóval visszautasította, figyelmeztetvén Görgeit, hogy ha a hadseregnél is mindenki oly buzgón teljesíti kötelességét, mint a kormány a maga körében, ugy még nem lehet elveszettnek tekinteni a hazát.” …

Másnap, jun. 27-ikén reggel Görgei visszaindult a táborba. Ugyanekkor, a minisztertanács határozatához képest, közzététetett a fölvilágosító irat is. A hatalmas szózat, a melyet a kormány valamennyi tagja aláirt, egész terjedelmében igy hangzik:

A nemzet kormánya a néphez!

A haza veszélyben van.

Fegyverre! Fegyverre! minden honpolgár!

Ha rendes eszközökkel vélnők megmenthetni a nemzetet, nem kiáltanók, hogy a haza veszélyben van.

Ha egy gyáva gyermek-nemzet élén állanánk, mely rémületében inkább elvész, hogysem magát védelmezze, óvakodnánk meghúzatni országszerte a vészharangokat.

De mivel tudjuk, hogy hazánk népei egy férfias nemzet, mely magával számot vetett, midőn a legistentelenebb elnyomás ellen magát megvédeni elhatározá: félretesszük a sem hozzánk, sem a nemzethez nem illő szépítgetést, titkolózást és áltatást, s nyiltan és tartózkodás nélkül kikiáltjuk, hogy a haza veszélyben van!

Mivel bizonyosak vagyunk, hogy a nemzet képes magát és hazáját megvédeni, azért tudtára adjuk tartózkodás nélkül a veszélyt egész nagyságában, felszólítjuk isten és a haza nevében, hogy a veszélynek bátran szembe nézzen, s fegyverre kiáltunk minden honpolgárt!

Nem biztatjuk, nem kecsegtetjük semmivel, sőt kimondjuk egyenesen, hogy ha az egész nemzet férfias határozottsággal föl nem kél magát utolsó csepp vérig védeni: hiába omlott annyi nemes vér, hiába volt minden eddigi erőlködés, el fog veszni hazánk, elvész nemzetünk, s e földön, melyben apáink szent hamvai nyugosznak, melyet isten szabad örökségül szánt utódainknak, e földön muszka-korbács fog uralkodni a népnek rabszolgaságba vetett maradványai felett.

Sőt megmondjuk azt is nyiltan, tartózkodás nélkül, hogy a nép közös egyesült erővel nem védi magát, éhen vesz el; kit a vad ellenség fegyvere le nem öl, éhen vesz el, mert a vad muszkák nemcsak legázolják véres verejtékünk gyümölcsét: a már-már aratásra váró vetéseket; hanem vérző szivvel adjuk tudtára a népnek, hogy a hazánkba nagy erővel betört vad muszkasereg levágja, leéteti, s amit le nem vághat, letiporja, vagy alomnak használja fel az érett és éretlen gabonát; pusztitva, gyilkolva megyen előre; s vért, lángot, éhséget, nyomoruságot hagy hátra maga után.

A merre a vad muszkasereg jár, ott a nép hiában szántott, hiában vetett: idegen rablócsordák emésztik fel véres verejtéke gyümölcsét.

De az igazság istenébe vetett bizalommal megmondjuk azt is, hogy e veszély csak az által válhatik halálossá hazánkra, ha a nép maga magát gyáván elhagyja. Ha ellenben házának, hazájának, családjának, aratásának, s a saját életének bátran védelmére kél, kaszával, baltával, bottal, kővel, s amivel lehet, – a nép elég erős arra, hogy az istentelen ausztriai császár által szép hazánkra hozott muszkacsordák utolsó emberig elhulljanak a szabad magyar nép bosszuló karjai alatt.

Ha eltitkolnók, vagy kicsinylenők a veszélyt, az által azt senkitől el nem hárítanók. De ha nyiltan megmondjuk tartózkodás nélkül úgy, a miként van, a nemzetet saját sorsának urává tesszük.

Ha van a népben életerő, meg fogja magát, meg fogja hazáját menteni.

Ha pedig gyáva félelemből elfogulva tétlenül marad, úgy elvész menthetetlenül.

A ki magán nem segít, azt az isten sem segíti meg.

Ezennel tehát kötelességünk érzetében tudtul adjuk Magyarország minden lakosainak: hogy az istentől, emberiségtől, az erkölcstől elvetemedett ausztriai császár Magyarország legyilkolása végett csakugyan elhozá a vad muszka seregeket.

Tudtul adjuk: hogy Galicziából, Árva, Szepes, Sáros és Zemplénmegyéken át eddig mintegy 46,000 főnyi muszkasereg tört hazánkba és folyvást ütközve előbbre, meg előbbre nyomul.

Tudtul adjuk: hogy ezenkivül Erdélybe is muszka-seregek törtek be Bukovina és Moldva felől, kikkel seregeink máris véres csatákat vívtanak.

Tudtul adjuk: hogy a muszka segítségbe bizakodva, Erdélyben az oláh lázadás újra kiütött, s hogy az istentelen ausztriai császár saját utolsó erejét is összeszedte a magyar nemzet kiirtására.

És tudtul adjuk polgártársainknak, miképen ámbár oly bizonyos, minthogy isten a menyekben van, hogy ha a muszkáknak magyar hazánkat legyőzni sikerülne, ebből Európa minden népeinek szolgasága következnék, mégis külföldről semmi segitséget nem várhatunk, az uralkodók leigázva tartják a népek rokonszenvét, s némán néznek igazságos küzdelmeinkre.

Nincs tehát senki, kiben remélhetnénk, mint az igazságos Isten és saját erőnk; s ha saját erőnket föl nem használjuk, még az isten is el fog hagyni.

Sulyos napoknak nézünk elibe; de ha bátor szemmel szemébe nézünk: szabadság, boldogság, jólét és dicsőség vár a nemzetre.

Az isteni gondviselés útjai kiszámíthatlanok, kisérteteken és szenvedéseken keresztül vezeti népeit a boldogságra.

Magyarország harcza nemcsak a mi harczunk többé. Ez a népszabadság harcza a zsarnokság ellen.

A mi győzelmünk a népek szabadságának győzelme, a mi halálunk a népek szabadságának a halála.

Isten minket választott ki, hogy győzelmünk által a népeket megváltsuk a testi szolgaságtól, miként Krisztus a lelki szolgaságtól megváltotta.

Ha mi győzünk a zsarnokok által reánk uszított csordákon: győzelmünk következtében, olasz, német, cseh, lengyel, oláh, tót, szerb, horvát szabaddá lészen. Ha mi vesztünk, leáldozik minden népek felett a szabadság csillaga.

Érezzük tehát magunkat a népszabadság felszentelt bajnokainak. Ezen érzelem szilárdítsa keblünkben az elszánt akaratot; ezen akarat edzze meg karjaink erejét; ezen erő mentse meg hazánkat gyermekeinknek; mentse meg a szabadság élő fáját, mely sehol sem fog többé gyökeret verni, ha gyávaságunk miatt nálunk kidől a két zsarnok császár istentől megátkozott fejszéje alatt.

Magyarország népei! Akartok-e meghalni e vad muszka irtó vasa alatt? Ha nem: védjétek magatokat!

Kolossy György, Lamberg gróf megbosszúlója.
(Egykorú arczkép.)

Akarjátok-e látni, miként tiporják távol éjszak kozákjai apáitok, gyermekeitek, feleségeitek megfertőztetett tetemeit? Ha nem: védjétek magatokat!

Akarjátok-e, hogy a lakosság egyrésze távol Szibériába, vagy a zsarnokok külháborujába elhurczoltassék, másrésze járomba görnyedezzen a muszka kancsuka alatt? Ha nem: védjétek magatokat!

Mi, a nemzet akaratából Magyarország és a hozzá tartozó részek és tartományok kormánya, az örökkévaló Isten és a Haza nevében felszólítjuk a népet az önvédelemre; a reánk bízott hatalomnál és kötelességnél fogva pedig rendeljük és parancsoljuk:

1. A hazánkba behívott muszkák és az azokat behivó istentelen ausztriai császár ellen az általános keresztes népháboru ezennel megkezdetik.

2. A keresztesháborúnak megkezdése a legközelebbi hétköz- és vasárnapokon minden templomokban a lelkészek által, minden község piaczán az előljárók által kihirdetendő és harangzúgással az egész országnak tudtul adandó.

3. A kihirdetés után minden ép férfiu; ki karját birja, magát 48 óra alatt valamely fegyverrel ellátni tartozik; s akinek lőfegyvere vagy kardja nincs: az kaszát, baltát ragadjon; a kasza rohamra, a balta pedig kéziviadalra bátor kézben alkalmas fegyverül szolgál.

Nem magyar az, czudar az, ki fegyverben válogat és nem védi hazáját azzal, ami a kezébe akad.

4. A merre a vad muszkahad közelg, éjjel-nappal őrök állíttassanak ki tornyokra és hegytetőkre, kik, ha az ellenség jön, jelt adjanak, s jeladásukra a harangok az egész vidéken félreveressenek. A vészharangszóra pedig a nép minden községben gyüljön össze azonnal, s tömegestől menjen azon gyülhelyre, melyet vidékenként az illető törvényhatóság tisztviselői és vezérei előre kijelölendenek.

A honnan pedig a vad ellenség előbbre nyomul, háta mögött a nép keljen fel tömegestől, s rontsa és pusztítsa a rendetlenül száguldozni szokott kozákokat, s az elmaradozó más fegyvereseket.

Különös gondja legyen a népnek, hogy az ellenséget éjjel soha pihenni ne hagyja, hanem véletlenül megrohanó s ismét visszavonuló támadásokkal, lármával, harang félreveréssel, tűzrakásokkal örökkön nyugtalanitsa, hogy ne ismerjen soha pihenést e földön, melyet istentelenül megtámadott.

5. Az ellenség elől minden eleséget, marhát, bort, pálinkát el kell takaritani rejtett hegyközi helyekbe, vagy lápos mocsarak közzé, hogy éhen legyen elveszni kénytelen.

6. Mielőtt valamely helységet megszállana, abból minden élő lény takarodjék ki; s ha megszállotta, bátor férfiak gyujtsák fejökre a házakat, hogy vagy lángok martalékaivá legyenek ellenségeink vad csordái, vagy legalább pihenésüktől megfosztassanak.

E század elején; midőn Napoleon a muszka birodalmat megtámadá, ez által menték meg magokat a muszkák a végenyészettől.

Most pedig úgyis látjuk, hogy az ellenség gyujtogatva pusztit. Hány város és falu lett már az ellenség kanóczainak martalékává! Csak most e napokban az ausztriai császár katonái Sopronmegyében Bősárkány védtelen lakosait megtámadva, minden házat egytől egyig fölgyújtottak.

Ha már tehát égni kell, égjen akkor, midőn az ellenség tanyáz benne. Ha győzünk, lesz hazánk s az elpusztult falvak felvirágoznak; ha pedig legyőzetünk, úgyis minden elpusztul, mert irtóháborút viselnek ellenünk.

7. A mely városok vagy helységek útban, s akként fekszenek, hogy eltorlaszolhatók, mint például Eger városa, azok közös munkával azonnal védállapotba helyeztessenek, hogy a kozákok beszáguldozása akadályozva legyen.

8. A lelkészek, amint illik és immár el is rendeltetett, keresztet ragadjanak, s vezessék a népet a vallás és szabadság oltalmára.

9. Az egész országban mindenütt népgyűlések tartassanak, s azokon helybeli körülmények szerint a hon és vidék védelem módjai elrendeztessenek.

10. Borsod, Gömör, Abauj, Zemplén, Heves tiszáninneni része, Nógrád, Fülek vidéke és a Jászkerület a keresztes háborút mindjárt mozgásba tegyék, s a keresztes hadak alkalmazása iránt magokat a Miskolcz táján táborozó vitéz hadseregünk parancsnokával érintkezésbe helyezzék; Szabolcsmegye, a Hajdukerület, a Nagy-Kunság, Heves tiszántúli, s Biharnak alsó része és Debreczen a Tisza őrzésére, s a tiszai vonal megvédésére különös gondot fordítsanak, s a Tiszának az ellenség általi átlépését lehetetlenné tenni iparkodjanak. Pestmegye pedig Csongrád, a Kis-Kunság, Fejér, Tolna, Esztergom s Nógrád alsó része a kereszteshadakat rendezzék, miszerint első felszólításra a Rákos mezején összegyűlhessenek.

11. Mindezen rendeletek végrehajtása, rendezett tanácscsal biró községekben magoknak a községi előljáróknak, egyébként pedig a törvényhatóságok bizottmányainak és tisztviselőinek kötelességökké tétetik; miért is az illető törvényhatósági kormányzók e rendeletnek a „Közlöny”-ben megjelenése, s annak megkapása után azonnal bizottmányi ülést tartani, s annak közbenjöttével kellőleg intézkedni, az intézkedésről pedig a belügyminiszteriumot sürgöny útján folyvást értesíteni kötelességöknek ismerjék.

A ki a hazát fegyverrel támadja meg: az ellenség; aki pedig a haza megmentésére kötelességét nem teljesíti: az honáruló, s ilyennek fog a haza és a kormány által tekintetni.

Csak egy nagy erőfeszítés a nemzettől, s a haza örökre mentve van; de ha a nép e rendelet értelmében kötelességét híven nem teljesíti, a haza elveszett menthetetlenül.

Az ország veszedelemben van.

Van ugyan vitéz, bátor, a szabadságért halni kész hadseregünk, melynek száma megközelíti a 200,000-et, amelyhez, mint a szabadság lelkesült hőseihez nem lehet hasonlítani a szolgaság bérenczeit, mert azok az isten sugarai, ezek a sötétség őrei, de e harcz nem két ellenséges tábor harcza, ez a zsarnokságé a szabadság ellen, ez a barbároké az összes szabad nemzetek ellen; tehát a hadsereggel keljen fel a nép maga, melynek milliói, ha segítik seregünket, kivívtuk a diadalt és szabadságot magunknak és Európának.

Tehát a hadsereggel együtt kelj fel, óriás nép!

Fegyverre! fegyverre! minden honpolgár!!

Igy bizonyos a győzelem, de csak igy!

S ezért általános népfelkelést rendelünk és parancsolunk a szabadságért isten és a haza nevében.

Kelt Budapesten, junius 27-én. 1849.

Kossuth Lajos, kormányzó.

Szemere Bertalan, Görgei Arthur, Batthyány Kázmér,

Csányi László, Vukovics Sebő, Horváth Mihály,

Duschek Ferencz, miniszterek.

A vészharangok tehát ujra megkondulnak, még riasztóbb hanggal, mint először. S hegyen-völgyön át, a falvakban, a városokban, mindenfelé zúgva-zug a vérforraló kiáltás: Fegyverre! Fegyverre!

Szemere, a belügyminiszter külön is intézkedik. Fölhivja a vármegyék kormánybiztosait és alispánjait, hogy gondoskodjanak a keresztesháború rögtöni megindításáról.

„Hirdesse, – igy szól a többek közt utasítása, – a nép meggyőzhetetlenségét, ha az felkél. Rémítő az, látásán az ellenség megfélemlik és ereje megfogy. Tehát keltse fel a népet! Indítsa meg a keresztesháborút! A harangok veressenek félre. A pap templomi öltözetben jelenjék meg. Énekeljen a nép szent buzdító énekeket. Tartassanak hazafiúi beszédek, melyekben a buta ellenség lerajzoltatván, a szabadság lángecsettel föstessék. Az előkelők mind álljanak élére a tömegnek. Marháit, vagyonát, családját küldje a nép rejtekhelyre, erdőbe, s maga gyújtsa fel amit az ellenség használhatna. Igy szabadult meg egykor Muszkaország, igy szabaduljunk mi is meg a muszkától.”

Másnap, junius 28-ikán pedig Európa népeihez intéztetik panaszos kiáltvány.

Ti kormányok – igy hangzik egyebek közt a szózat, – hivatalos őrei vagytok nemcsak országotok, hanem egész Európa szabadságának és jogszerű érdekeinek is.

Ti népek, ébredjetek fel a szörnyű veszélyre, midőn a zsarnokok hadai szövetkezve kezdik eltiporni és kioltani a szabadság szent igéjét Németalföldön, Itáliában s magyar hazánkban.

Te büszke angol nemzet, elfelejtkezel az általad felállított, be nem avatkozás elvéről, s tűröd azt, éppen az alkotmányos szabadság érdeke ellen? A britt árbocz kevély zászlaját veszély fenyegeti. Isten leveszi róla áldását, ha hűtlen lesz az ügyhöz, melytől dicsőségét kölcsönözte.

Te franczia respublika, elfeledkeztél azon elvekről, melyeket születésedkor kijelentettél? Azt mondád: Francziaország respublika. A franczia respublikának nincs elismerésre szüksége, hogy létezzék, kormányt és államformákat változtatni természetes joga minden nemzetnek s erre a jogczímet saját akaratából meríti. Azt mondád: az 1815-iki szövetséget csak létezőnek tekinted, de jogszerűnek nem ismered el. Azt mondád: szív- és lélekszerinti frigyre hívod fel mindazon népeket, kik átalában a szabadság s különösen a respublika elvét fogadják el nemzeti létök alapjául. Azt mondád: hogy te előljáró világításod által uj ösvényekre akarod átvezérelni a népeket és országokat:

És mint azelőtt elhagysz mindent, aki benned bízva a szabadság véres útjára lépett, s erőtlenül nézed, mint garázdálkodik szép földünkön az idegen vad muszka, tapodván minden isteni és emberi törvényeket.

Törökországot az éjszaki óriás már megfosztotta szabad akaratától. A dunai tartományok régóta zsarnoki önkénye alatt nyögnek. Ha Magyarországot is sikerül leigáznia: nem hazánk sorsa, de Európáé döntetett el.

Tehát ébredjetek fel óh népei és nemzetei a szabad és keresztény Európának! Mindnyájan, kik a Megváltó tana szerint a humanitásnak hódoltok! Mindnyájan, kik a szabadságnak lélekkel s ha kell párolgó vérrel áldoztok! Mindnyájan, kik az emberek és nemzetek fejlődésében az isteni jogszerűséget imádjátok!

Mi nem vagyunk utolsók a sorban; a vihar, melyet nem tartóztattok fel, elsodor titeket is. A bosszúálló isten megtorolja e jogtalanságot harmad- és negyediziglen mindazokban, kik azt elkövették; mindazokban, kik elkövetni engedték: Mert arra valók a jók a szabadok, ugy az emberek, mint a népék között, hogy egyetértsenek. A rosszak, a zsarnokok pedig, hogy meghasonoljanak.

Ébredjetek fel óh népei és nemzetei Európának! Magyarország térein Európa szabadsága döntetik el. Ez országgal a világszabadság egy nagy földet, e nemzettel egy hív bajnokot fog elveszteni.

Mi küzdünk az utolsó csöpp vérig, hogy e föld vagy választott országa legyen a vérrel vívott szabadságnak, vagy örökké kárhozatos emléke annak, mint birtak szövetkezni a zsarnokok, s miként tudják a szabad népek és szabad nemzetek egymást gyalázatosan elhagyni…

Kirohanás Komáromból 1849. jul. 2-án.
(Egykoru rajz.)

Esdő szózatunkat sorban közölték a külföld hirlapjai; az angol, franczia, német, olasz részvéttel olvasta, de támogatást egyikük sem nyujtott. Bakóink kezében iszonytató sorsunkra hagyának.

Eközben az orosz sereg, mint a gátjaszakadt folyam zavartalanul hömpölygött beljebb, tovább: egyenesen Budapest felé. A Paskievich főhadiszállása jun. 30-ikán immár Miskolcz. „Katonáink – igy dicsekszik hivatalos jelentése, – kedvetlenek voltak, hogy a fárasztó napimenetek daczára sem érhették utól a visszavonuló ellenséget. Botorság lett volna üldözni azokat, kik a harczot kerülték.”

Hát igaz. Wisoczky csakugyan kerülte a mérkőzést; s Harsány, Mezőkövesd, Kápolna, Gyöngyös érintésével Hatvanig futott.

Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Paskievich részint az élelem hiánya, másrészt a járványszerű betegedések miatt hadainak roppant tömegével csak lassan mozoghatott.

Az élelemhiányon még csak segítettek valahogy, de a pusztító nyavalyákkal lehetetlen volt megbirkózniok. Alig lépte át határainkat az orosz, nyomban melléje szegődött a tifusz. Aztán jött a vérhas, majd a kolera.

A kolera járvány junius 24-ikén kassai táborozásuk alkalmával lépett fel először. Próbálták elnyomni, nem sikerült. Tovább vonultak, hogy tán megszökhetnek tőle. Lehetetlen volt. Sápadt, vigyorgó arczával nyomon kisérte őket.

A merre a sereg csak elvonult: az országutak mentén, az árokpartokon hosszukás földhányásokat lehetett látni. Mind megannyi sirdomb, nyugvóhelye az elpusztult orosz katonáknak. Rendszerint éjszaka temetkeztek: csöndben, dísz nélkül. Még keresztet sem szúrtak a hant fejéhez.

A járvány julius 3-ikán érte el tetőpontját. Valóságos tobzódása volt ez a halálnak. Egy nap alatt több mint ezer reménykedő életet oltott ki. Innentől kezdődőleg csökkent ugyan az ereje, hanem azért, szórványosan bár, julius végeig folyvást pusztított. Rövid három hét alatt csupán az orosz hadseregből 14.000 ember esett az irtóztató ragály martalékául.

Maga az orosz hivatalos jelentés körülbelül szintén ennyire teszi az áldozatok számát.

… „A kolera – igy szól a jelentés, – a hadseregben junius 24-ikén tört ki s roppant erővel kezdett terjedni csapataink közt. S az esőzés következtében, mely mindjárt az első menet után Kassa mögött beállott, oly mérvet öltött a járvány, hogy gyakran a sorokban álló emberek közül is szedte áldozatát; ezek aztán vagy rögtön meghaltak, vagy igen rövid szenvedés után. Ily módon minden egyes hadtestben még a menet közben is 60–100 ember esett össze, kiknek holttesteit az utánok jövő csapatoknak kellett eltakarítani. A társzekerek mind betegekkel voltak teli; ezenfelől nagyszámú járművet voltunk kénytelenek kiparancsolni, mert a hadtest nem száz, hanem ezer számra czipelte magával a betegeket és a haldoklókat. Miskolczon és Kassán csaknem valamennyi középület kórházzá alakult. Az ápoláshoz megkivántató tárgyakat, eszközöket harácsolás utján teremtettük elő. A központi ápolóhelyek mellett minden ezred külön ideiglenes tábori kórházat is állított fel. A betegek lehető gyors segélyben részesültek, folyvást külön parancsnokságok váltakoztak az összes kórházakban, hogy a kolerások felvételénél segédkezzenek. Az éjjel-nappali szolgálat következtében kimerült katonaorvosok mellé több belföldi orvos és gyógyszerész rendeltetett ki. A járvány pusztítása legnagyobb volt: junius 29-ike és julius 5-ike között. Ezen öt nap alatt több, mint kétezer ember halt meg, ezer beteg pedig Kassára szállíttatott. S midőn Miskolczról tovább nyomultunk, kétezernél több kolerabeteg maradt a városban. A Kassáról Debreczen felé nyomuló IV-ik hadtestnek szintén ötezer betege volt. Julius 5-ike után valamivel csökkent ugyan a járvány, de csak julius derekán kezdett szünni. 1849. junius 25-ikétől julius 13-ikáig, tehát tizennyolcz nap alatt a három orosz hadtest csapatállományából nem kevesebb, mint 14.472 ember esett csupán a kolera martalékául.” …

A ragály junius vége felé az osztrákok közt is elterjedt, s főleg a Jellasich táborában ugyancsak kegyetlenül pusztított.

De mi sem kerülhettük el. Igaz, nálunk szórványos jellegű volt, sokan estek mégis az áldozatául.

Kormányunk vajmi keveset törődött a járványnyal. Néhány figyelmeztető rendelet – ennyi volt minden. Hiszen igyis, ugyis halnunk kell; mert nemcsak éjszak felől közeledik az eltemető hullám, de Pozsony irányából is.

S csakugyan. Paskievich herczeggel egyidejüleg Haynau is a támadás utjára lép. Junius 26-ikán az egész fősereg, mintegy 70.000 ember, Magyar-Óvárott gyülemlik össze. Idejön maga Ferencz József császár is, s hadiszemlét tart csapatai felett. A szemle befejezésével Haynau az ifjú császár elé vágtat, s a szokásos tisztelgés után igy szól hozzá:

– Felséged legyen nyugodt. Biztosíthatom, hogy hét alatt vége lesz a háborúnak.

A szemle után pihenő, s másnap, jun. 27-ikén már virradatkor kiadatik a parancs az általános előnyomulásra. Győr megvétele a legközelebbi czél.

Győr, mely a Kis-Duna, a Rába és Rábcza összefolyásánál fekszik, már az előző vérzivataros időkben Bécs kulcsának tekintetett. Annyi bizonyos, hogy egy vitéz sereg innét néhány ugrással Bécs alatt teremhet; de viszont az Ausztria felől támadó ellenség sem működhetik szabadon, ha Győr nem az övé. Folyvást attól kell remegnie, hogy a háta mögé kerülnek.

Győr birása tehát nemcsak reánk nézvést volt fontos, de az osztrákokra is.

Kormányunk, ismerve a város hadi fontosságát, már az őszön jelentékenyen megerősíté. Szöggátakkal, földsánczokkal övezte körül. Görgei pedig, midőn Budavár ostromára indult, hogy zavartalanul működhessék, Pöltenberg vezetése alatt a VII-ik hadtestet küldötte Győr megszállására. S Pöltenberg, akinek 12.000 embere s 44 ágyúja volt, figyelő őrszemül aztán itt is maradt.

Kmetty, a csornai győző (időközben tábornok lett) 5700 főnyi hadosztályával szinte a Dunántúl van még, s Győrtől nem messzi: Marczaltőn táboroz. Utasítása az, hogy baj esetén siessen Győrbe, s csatlakozzék a Pöltenberg hadaihoz. S ha a két sereg idejekorán egyesülhet: kétségtelen, hogy Győr megtartható.

Ámde Haynau, el kell ismernünk, sokkal ravaszabb és fürgébb volt, mint akár a nagyzoló Windischgrätz, akár az elaggott Welden. Most is azt tüzte ki a legelső föladatául, hogy Kmetty elszakíttassék Pöltenbergtől.

S junius 27-ikén Schütte tábornok parancsnoksága alatt tizezer főnyi sereg kel át a Rábán, s egyenesen a Kmetty megtámadására törtet.

Kmetty, az ellenség közeledésének a hírére: az Ihászi pusztán, mely előnyösebb fekvésű, helyezkedik el. Schütte nyomon követi, s délután 4 órakor nagy hévvel meg is támadja; még pedig olyaténképen, hogy akár győz, akár veszít: Kmetty tereltessék el Győrtől. S ez sikerül is neki. Kmetty heves ágyútüzzel fogadja a császáriakat, mintegy két óra hoszszáig erősen védekezik, de alkonyatkor, Győrt elkerülve, csakugyan Pápa felé kénytelen huzódni.

Haynau cselfogását igyen siker koronázta. Pöltenberg, a segély kilátása nélkül, elszigetelten maradt Győr földsánczai között.

– Győr a miénk! – jelenté Haynau kevély önbizalommal az ifjú császárnak, amidőn Kmetty hátrálásáról értesült.

S a következő nap, jun. 28-ikán kora reggel, még hajnali szürkületkor megmozdul a hatvanezer főnyi császári sereg. Kilencz óra tájt pedig már az egész Győr körül: Ujvárosnál, a Fáczános-erdőben, Révfalun, Pataházán, Szemerén foly a véres küzdelem.

Pöltenberg, – beszéli egy szemtanu, – értesülvén Haynau közeledéséről, már jun. 27-ikén intézkedik, s haderejét a következőleg osztja fel:

Két zászlóaljat s két huszár-századot nyolcz ágyúval Révfaluba küld; két zászlóalj a Sziget-külváros előtt, más két zászlóalj pedig a Fáczános-erdőben helyezkedik el; az újvárosi sánczok védelmét, kétzászlóaljjal, hat huszár-századdal és kilencz ágyúval Kossuth Sándor alezredesre bizza; végül Liptay alezredest, nehogy állásuk megkerültessék, négy zászlóaljból, nyolcz század lovasból s tíz ágyúból álló dandár élén Ménfőre, illetőleg Szemerére irányítja. Maga Pöltenberg a kétezer főnyi tartalékkal Győrben marad.

A támadást az ellenség jun. 28-ikán reggel, egyszerre két oldalról kezdi meg: a Bianchi-dandár Révfalu és Sziget megvételére indul, Benedek tábornok pedig Ujváros felé. Mindakét helyütt derekasan védekeznek csapataink, s főkép Kossuth alezredes bámulatos hősiességet fejt ki. Huszárjaival, alig hatszáz ember, a sánczok előtt fogja fel az ellenséges dandár első rohamát. Csaknem háromnegyed óráig megingatlanul küzd, s csak mikor látja, hogy az ellenség oldalvást a hézagos sánczokon kezd betolakodni, huzódik a külvárosba; előbb azonban fölgyújtja az abdai hidat. Ámde Benedek intézkedik a híd gyors helyreállításáról, s nyomon követi. Uj harcz fejlődik. Most már a két honvédzászlóalj is a csatasorba lép, s védekezésük oly elszánt, hogy Benedek segélyért kénytelen folyamodni. S a kért segedelem csakhamar előrobog; először egy kétezer főnyi dandár, majd Hertzinger tábornok vezetése alatt három üteggel az egész gránátos hadosztály. Mind hasztalan. Kossuth nem tágít. Lovassága, melyet a külváros egyik téresebb pontján rohamra küld, visszaszoríttatik ugyan, de ő maga két zászlóaljával mozdíthatlan, mint a sziklabércz.

Ekkor Schlick, az ütközet vezetője, köröskörül valamennyi sánczunk ellen általános rohamot intéz. S negyvennyolcz ágyú bömbölésének irtóztató zenéje mellett harminczezer osztrák csataordítása hangzik fel.

De a védősereg, kétségbeesetten harczolva, tovább is helytáll. Pedig több lőszeres hordója robban fel, négy ágyúja leszereltetik, sorai folyton-folyvást ritkulnak.

Csak mikor hire jön, hogy a Fáczános-erdő és Révfalu elfoglaltatott, az ellenség Bécs-külváros éjszaki részébe nyomult, a Liptay-dandár Megyernek szoríttatik; egyszóval midőn a körülkerítés veszélyétől kell tartaniok: ekkor, csakis ekkor kezdenek példás rendben Gönyő felé hátrálni.

Kossuth Sándort, a vitéz ezredest most sem hagyja el a csodálatos hideg nyugalma. Mikor tüzérsége, gyalogsága elhuzódik, e szavakkal fordul az ágyúfödözetül rendelt két század Miklós-huszárhoz:

– No fiúk, Miklósok! Most mutassuk meg, hogy igazi huszárok vagyunk. Látjátok ott az utczának a kanyarodását? Odáig lépést fogunk menni, azontul elkaphatjátok a szelet.

És a két század huszár előbb a magas sáncztöltésen, majd a lejebb eső utczán a jelzett kanyarodásig lépésben vonul. S csak ezután sarkantyuzzák meg lovaikat s a Vásártéren keresztül, ahol pedig már ellenség mutatkozik, villámsebességgel száguldnak a Galamb-korcsmához: hátráló csapataink gyűlhelyére.

Kossuth Sándor az utolsó. De még most sem siet. Fiatal segédtisztjével, Matolay Viktor századossal előbb szállására: a Bárányvendéglőbe tér, itt kényelmesen megozsonnáz s csak mikor jól evett-ivott, igyekszik dandára után. Lassu ügetéssel épp a gönyői utra akarnak befordulni, amidőn egy szakasz gránátos jön velök szemközt. Az ellenséges csapat sortüzet ad, csakhogy szerencsére nem talál. Kossuth Sándor odanéz, egy rántással megállítja ágaskodó paripáját, s a gránátosokra rivall:

– Mondjátok meg a vezéreteknek, engem Kossuthnak hivnak. Ma utolsó hagyom el a várost, de holnap első leszek, aki ide ujra bevonul. S ezzel vágtat tovább. Az egyik gránátos azonban utána lő, s a tomporán megsebesíti.

–- Sebaj, – fordul nevetve a segédtisztjéhez, – azon a helyen ugyis viszketett a lábam.

Görgei Tatán kapta a hírt Győr veszedelméről. Azonnal intézkedett, hogy Pöltenberg támogatására megfelelő segedelem indíttassék útnak. Maga is Győrbe sietett. De későn jött. A koczka már ekkor vakra fordult. Csapataink huzódtak Gönyő felé. Görgeinek egész teendője immár csak annyiból állott, hogy födözze vert seregének biztos elvonulását. A mi sikerült is.

Kmetty egészen elszakadt a főseregtől. Pápáról Veszprémbe huzódott, innen aztán, a kormány rendeletéhez képest, Paks felé nyomulva, átkelt a Dunán és a bács-bánsági seregeinkhez csatlakozék.

Veszteségünk, tekintve a küzdelem nagy arányait, nem sok, mindössze: 33 halott, 77 sebesült és 375 hiányzó. A császáriak holtakban és sebesültekben 66 embert veszítének.

A hegyesi csata 1849. julius 14. – (Egykoru kép.)

S még ugyanazon a napon Ferencz József császár diadalmas csapatai élén, harsogó zene mellett bevonul Győrbe.

Nagy az öröm a győzelem felett; annyira nagy, hogy Haynau legott fölállítja a vésztörvényszékeket, a későbbi gyászos idők e szörnyű hóhértelepeit. Idevonatkozó rendelete, amely alapjául szolgált rettentő kegyetlenségeinek, igy hangzik:

Ő cs. és kir. felsége folyó évi május 30-áról szóló legfelsőbb manifesztuma által a had- és ostromlóállapotban levő Magyar és Erdély koronatartományokra nézve reám ruházott kormányzóhatalomnál fogva, a következőket rendelem:

1. § Magyarország a mult évi október 3-án kibocsátott és ugyanezen hó 8-án az akkori magyar országgyűlésen kihirdetett legfelsőbb királyi manifesztum által, az erdélyi nagyfejedelemség pedig az ottani parancsnok, báró Puchner főtáhornagy mult évi október 18-áról szóló kiáltványa által, a haditörvények alá vettetett.

Magyarországon tehát október 8-ától, Erdélyben pedig október 18-ától kezdve minden bűntett és vétség, mely a magyar pártütéssel összeköttetésben van, ha polgári személy követte is el, haditörvényszék elé tartozik.

E végből külön haditörvényszékek állíttattak fel, a melyek a fennálló haditörvények és a sereg fővezérei által kibocsájtott kiáltványok alapján sommásan járnak el.

E haditörvényszékek itélnek:

a) halálos büntetésre, kötél, vagy lőpor és golyó által;

b) deportatióra (a hazán kívüli helyekre szállítás);

c) fogság-büntetésekre, t. i. sánczmunkára nehéz, vagy könnyű vasban; vár-, fogház- és porkoláb-rabságra vasban, vagy a nélkül;

d) pénzbeli büntetésre.

A felségsértés miatti elitéléssel együtt jár a vagyon elvesztése is, amit az itéletben kimondanak.

2. §. A haditörvényszék eljárásának különösen alá vannak vetve:

a) azok, a kik a magyar országgyűlést feloszlató legfelsőbb manifesztum kihirdetése után annak tanácskozásaiban és határozataiban részt vettek;

b) az ugynevezett honvédelmi bizottmány minden tagja, amennyiben az 1848-ik évi október 8-ika után abban hivataloskodott;

c) a pártütő kormány által kinevezett minden kormánybiztos.

A haditörvényszékek előtt azonban is fenmarad az alkalom, hogy viseletüket igazolhassák.

3. §. A rögtönitélő eljárásnak helye van mindazok ellen, kik résztvettek a debreczeni pártütő gyülekezet folyó évi április 14-iki felségsértő határozat kimondásában, mely Magyarországnak az ausztriai birodalomtól való tökéletes elszakadását kimondotta.

A rögtönítélő eljárás alá esik még:

a) aki a népet lázadásra bujtogatja;

b) aki a cs. kir. ausztriai, vagy cs. orosz seregek ellen fegyvert emel, a nélkül, hogy a felkelők valamelyik fegyveres hadtestéhez tartoznék;

c) aki a pártütő kormánytól, vagy az általa kinevezett biztosoktól parancsot elfogad, vagy annak engedelmeskedik;

d) aki árulásban vagy ellenséges megrohanás vezetésében résztvesz;

e) aki a hozzája küldött kiáltványt, vagy egyéb rendeléseit a cs. kir. polgári és katonai hatóságoknak, melyeket közhirré tenni hivatalos állásánál fogva köteles, kihirdetni elmulasztja, vagy azokat elsikkasztja;

f) aki akármilyen fegyveres pártütő csapatokat szervez, vagy vezérel;

g) aki a népfelkelést a cs. kir. ausztriai, vagy cs. orosz seregek ellen felhívja, rendezi, vagy vezérli;

h) aki cs. kir. ausztriai vagy cs. orosz katonát, – ha mindjárt eredmény nélkül is – hitszegésre bujtogatja;

i) aki futárokat, szállítmányokat, egyes csapatokat, valamint általában a cs. kir. ausztriai, vagy cs. orosz sereg szolgálatában levő személyeket megtámad, vagy nekik akármi módon kárt okozni és akadályt gördíteni merészel;

k) aki ő felsége a császár törvényes kormányához ragaszkodó személyeknek e miatti elitélésében, vagy büntetésében közremunkál, valamint az is, aki azok vagyona elkobzásában, zár alá vételében és eladásában résztvesz.

Minden ilyen elkobzások, zár alá vételek és eladások semmiseknek és mitsem érőknek nyilváníttatnak; következésképen azok: kik ilyen vagyonbeli tárgyak birtokába akármi módon jutottak, azon kivül, hogy reájuk a rögtönitélő eljárás alkalmaztatik, a tárgyak visszaadására és a kártvallottak teljes kártalanítására szoríttatnak.

4. §. Fegyver, vagy lőszer eltitkolását a körülményekhez képest haditörvényszék, vagy rögtönitélő biróság tárgyalja.

5. §. Azok a cs. kir. tisztek, katonai és polgári hivatalnokok, akik az államtól évi fizetést vagy nyugdíjat huznak, ha ellenök az derül ki, hogy megegyezésükkel fiaik a pártütőknél szolgálnak; vagy ők fiaiknak segedelmet nyujtanak a pártütés előmozdítására: haditörvényszék elejébe vonattatnak, egyszersmind hivataluk és fizetésüktől felfüggesztetnek s nyugdíjaik visszatartatnak.

6. §. Azon helységek, melyek lakosai a cs. kir. ausztriai, vagy cs. orosz seregbeli futárokat, szállítmányokat, egyes katonai csapatokat, valamint a cs. kir. ausztriai, vagy cs. orosz sereg szolgálatában álló személyeket megtámadni vagy azoknak bármi módon kárt okozni és akadályul lenni merészkednek, felgyujtatnak.

7. §. Oly zsidóközségek, melyeknek tagjai a pártütő kormány által elkobzott valamely jószágot megvásárolnak, a jószág visszaszolgáltatásán kivül, nagy pénzbüntetés alá esnek.

Hasonló büntetéssel fog sujtatni a zsidóközség azon esetben is, ha tagjai a pártütők kémei voltak vagy azok ügyét bármi módon előmozdították.

Seregünk másnap, jun. 28-ikán virradatkor Ácsra vonul, itt megpihen, s aztán a komáromi vár oltalmazó sánczai közé huzódik.

Tehát megint ujabb csatavesztés! Már ez is nagy baj. De még rettentőbb az, hogy az ellenségnek Budapest felé immár nyítva az út. Görgei halovány arczáról eltünik a gúnyos mosoly. Érzi, látja, hogy gyors léptekkel közeledik a szörnyű vég. S még azon éjszaka (junius 28-ikán) zordhangu levelet ir a kormánynak.

„Túlszárnyaltak, – úgymond, – s többé nem vagyok képes a fővárost 24 óráig sem födözni. A kormány, ha úgy tetszik, jöjjön Komáromba, itt biztonságban leend. Ha erre nem hajlandó: menjen Nagy-Váradra, vagy belátása szerint akárhová; de sietősen gondoskodjék a saját biztonságáról, s mentse meg, ami megmenthető: a bankóprést, a ruhatárakat stb. Engem pedig lásson el 100 millió forinttal (nyilván tollhibából „egy millió” helyett), aztán hagyjon sorsomra, s ne törődjék velem.”

Ludwigh János kormánybiztos tudósítása csaknem hasonló értelmű.

Ácsi tábor, jun. 28., éjjel.

Seregünknek Ács mellett elfoglalt állása által a nemzetgyülés tagjai nincsenek biztosítva; s a kormánynak nincs szentebb kötelessége, mint Nagy-Váradra költözni. Ne késsetek az intézkedésekkel a Pestről kivonulásra, mert Pesten nincs a kormány biztonságban. Ne időzzetek Pesten, mert három nap mulva ott az ellenség.

Ludwigh János.

Ludwigh ezenfelől Horváth Mihálynak is ír s arra kéri, hasson oda, hogy Kossuth Budapestről mielőbb távozzék. „Oly nagy a veszély, – így szól – hogy az esetben, ha Kossuth nem akarna távozni, ültessétek kocsira s erőszakkal vigyétek el a fenyegetett fővárosból.”

Képzelni lehet, minő riasztó hatása volt ezeknek a hireknek. Bankjegyeink hitele egyszerre megrendült; sokan be sem várva az ujabb eseményeket, menekülni kezdtek a fővárosból. A zavart és ijedelmet még növelé a kormány következő értesítése:

A főváros polgáraihoz!

A hadi munkálatok természetéhez tartozik, hogy azok semmi tekintetek által nem engedhetik magukat korlátoztatni. Ha a hadi intézkedések kivánják, a kormány köteles áldozatul hozni a pontosabb közigazgatás érdekeit is, mik csak a fővárosban találnak kielégítést. Midőn Ausztria minden erejét megfeszítve, a muszka haderővel tör ellenünk ujolag, ily vészteljes időkben legfőbb tekintet a hadimunkálat, melynek minden mást fel kell áldozni.

Ezért ne legyen a fővárosnak váratlan esemény, ha éppen a főváros, de még inkább az egész haza, s a szabadságra segítő diadal érdekében, a kormány némi időre székhelyét innen el s oda helyezné, hol ez a hadi munkálatok kellő fejlődését nem akadályozná.

A kormánynak e lépésében sem lesz más czélja, mint a haza megmentését biztosítani.

Budapest, junius 29.

Az ország kormánya.

Egyszóval, legyünk készen a legvégsőre!

Ez a szépítgető értesítés nemhogy megnyugtatólag hatott volna, sőt még inkább elrémíté a közönséget.

Maga a kormány is a legnagyobb zavarral küzd. Azt sem tudja: mihez fogjon?

Estefelé minisztertanács tartatik, amelyre a fővárosban időző valamennyi tábornokunk, u. m. Kiss Ernő, Dembinszki, Mészáros, Perczel, Aulich, Lahner, Török szintén hivatalos.

Kossuth a tábornokok véleményét akarja meghallgatni s tanácsukat kikérni.

S ezeknek a komoly, a háború dolgaiban jártas férfiaknak igen lesujtó az itélkezése. Az a nézetük, hogy a feldunai hadviselés alapjában elhibáztatott. Későn fogtunk hozzá; s midőn végre mégis előnyomultunk: Görgei szétforgácsolta erejét. A történtek után szó sem lehet többé a komáromi összpontosításról. Az egész hadsereget, már csak az élelmezés okából is, képtelenség Komáromba zárni. Ez csaknem egyértelmü volna az ország föláldozásával.

– Mi hát a teendő? – fordul Kossuth a tábornokokhoz.

– Gyűjtsük össze hadainkat a Tisza-Maros szögén, – válaszolja Aulich. – Itt nemcsak szabadabb a tér, de Bem erdélyi seregéhez is közelebb leszünk. A mi a tél folyamán volt Debreczen: az legyen most Szeged. Hadműködésünk középpontja.

–- Csakhogy lehetséges-e még az összpontosítás? Nem késő-e már? – kérdi aggódva Kossuth.

–- Ma még lehetséges, egy-két nap mulva talán már nem, veszi át a szót Mészáros. – Persze azon kell lennünk, hogy a muszka előnyomulásában megakasztassék. Ez csak úgy lehetséges, ha Görgei a fővároson keresztül a Tiszához siet, itt magához vonja többi csapatainkat, s a muszkára üt; s csak ezután kanyarodik Szeged feIé. Klapka pedig eközben kirohanásokkal kösse le az osztrákokat.

Hasonlókép nyilatkozik a többi tábornok is. Ehhez képest aztán a minisztertanács kimondja:

hogy az egész magyarországi hadsereg, Szeged központtal, a Tisza-Maros vonalon gyüjtessék össze;

a komáromi várban Klapka parancsnoksága alatt maradjon 15–20 ezer ember;

a sereg többi részével pedig Görgei a fővároson keresztül mielőbb huzódjék a Tiszához;

tekintettel az ügy fontosságára és sürgősségére, a minisztertanács ezen határozatát két tábornok: Aulich és Kiss Ernő vigye meg Görgeinek.

A két tábornok, akikhez még Csányi László miniszter is csatlakozott, még azon éjjel utnak indult.

Görgei eközben megérkezik Komáromba. Szive még teli van keserűséggel, midőn a segédtiszt jelenti:

– Két államhivatalnok van itt Pestről.

– Mit akarnak?

– Az a parancsuk, hogy Ács községét, mihelyt csapataink belőle kivonulnak, pusztíttassák el, nehogy az utánunk nyomuló ellenség abban élelmet, hajlékot találjon.

– A pokolba a hivatalos gyujtogatókkal! – kiált Görgei indulatosan. – Kergesse őket vissza!

Aztán leül s ingerült hangu levelet ir Kossuthnak. Hirül adván Komáromba érkezését, röviden kijelenti, hogy innen nem mozdul, hanem tovább is az osztrákokkal fog viaskodni; majd igy folytatja:

… „Ha Ön máskép gondolkozik, határozzon mást a minisztertanács; mert a hadügyminiszter felelőssége, a bács-bánsági sereggel való viszály s Bem elkülönözöttsége miatt az egyesülés különben is csak puszta szó. Dolgaink a legszomorúbban állanak, s a hadseregben nincs kellő fegyelem. A szegény nép pedig nem is tudja igazán, hogy tulajdonképen ki ellen védekezzék: az osztrák ellen-e, az oroszok ellen, vagy maguk a magyarok ellen? Mert hogy a népnek a magyarok ellen van mit panaszolnia, az kétségtelen; ha csak a kormány abbéli intézkedését, hogy a nép minden falut leégessen, mindenét, amije van, önmaga megsemmisítse, vissza nem vonja. Én soha sem küzdöttem a kormányért; hanem a népért. S ha meg volnék győződve, hogy a nép ez által boldog lesz: első volnék, ki lerakja fegyverét” …

De alig küldi el a levelet: betoppan Csányi, Aulich és Kiss Ernő. Ludwigh kormánybiztos a kalauzuk. A látogatás oly váratlan, hogy Görgei szinte kizökkenik daczoskodó hangulatából. Haragja csakhamar oszladozni kezd; s midőn Aulich előadja küldetésük czélját, egy darabig haboz, aztán az ősz Csányihoz fordul:

– Jól van, meghajlom a kormány rendélete előtt; de miután csapataim egy része még távol van, csak két-három nap mulva indulhatok.

A három küldött, megpihenvén, a legjobb reménynyel távozik.

– No gratulálok az elhatározáshoz, – jegyzi meg Ludwigh, aki Görgeinél maradt. – Most már nem mondhatják Pesten, hogy Görgei nem tud, vagy nem akar engedelmeskedni.

Görgei pillanatig hallgat; a belső küzdelem jelei tükröződnek arczán.

– Igen, – szólal meg végre, – azok a pesti urak jobban biznak a török határokban, mint Komáromban és a hadseregben.

E perczben Bayer ezredes, a táborkar főnöke lép a szobába. Görgeihez megy, s a gúny árnyalatával így szól hozzá:

– Tábornok úr, kérem a fölmentésemet. Én a minisztertanácsban készített stratégiához nem értek, a végrehajtás körül hibákat követhetnék el, tehát jobb, ha távozom.

– Ugyan, ne komédiázzék, – int a vezér kedvtelenül.

Azonban Bayer, ki nagyon jól ösmerte Görgeit, nem tágít.

– De hogyan is igérhette a tábornok úr, hogy levezeti a sereget? – kérdi, ujabb fordulatot adva a beszélgetésnek.

– Nagyon helyesen tette, – vág közbe Ludwigh.

– Hogyan? Hisz ez a védelem föladása, ez valóságos szökés az ellenség elől, – tódítja Bayer.

A ravasz megjegyzés nem téveszti el hatását. Görgei arcza kipirul, tekintetében a háborgó indulatok villáma czikkázik. Fölriad egész büszkesége.

– Bayernek igaza van, – pattan fel éles, metsző hangon.

– De ha önnek is ez a meggyőződése, – álmélkodik a kormánybiztos, – miért nem világosította fel erről a küldöttséget? Miért igérte meg a csapatok levezetését?

– Magam sem tudom.

– Ám, ha egyszer szavát adta, bármiként legyen is, foganatosítania kell a kormány rendeletét.

– Eh, mit?! – veti oda hetyke vállvonítással Görgei. – Inkább mondjanak árulónak, mint szamárnak. Nekem az a kötelességem, hogy az ország hadseregét megmentsem, nem pedig az, hogy bizonyos vesztére levezessem.

S a jellemző beszélgetésnek, melyet Ludwigh őrzött meg, ezzel végeszakadt.

Görgei tehát, mint látjuk, immár megbánta a küldöttségnek tett igéretét. Ujolag a régi daczos ember. Nem szakít ugyan még a nemzet kormányával, de azon a forduló ponton áll, hogy eltávolodjék tőle. S előző sorainak és tett igéretének mintegy a magyarázatául még egy harmadik levelet is intéz a kormányzóhoz.

A levél, – eredetije német, – így hangzik:

Kossuth Lajos Magyarország kormányzójának Pesten.

Kelt Komáromban, jun. 30-án, 1849.

Csányi miniszter, Kiss altábornagy és Aulich tábornok urak meghozták nékem a kormány határozatát, amely egy haditanács alapján keletkezett; meghozták azzal a parancscsal, hogy én azt személyes felelősség terhe alatt foganatosítsam.

Ez a parancs meghagyja nekem, hogy valamennyi rendelkezhető hadtesttel tüstént induljak az összes magyar haderőnek Szeged körüli összpontosításához.

Ezen összpontosítás hadi értéke s a kormány czélbavett törekvése felőli vélemény elkészítésével vezérkarom főnökét biztam meg; s ezt a véleményt a kormány és a haditanács összes tagjainak komoly megfontolásul idemelléklem.

Ezen szakszerű vélemény alapján mint hadügyminiszter és a sereg főparancsnoka, – aki a reá bizott csapatokért Magyarország népe irányában minden körülmények közt felelős marad, – kijelentem, hogy én a Komáromnál álló hadtestekkel julius 3-ika előtt nem indulhatok el a Szeged melletti összpontosításhoz.

Megjegyzem azonban, hogy az indulás lehetősége Kmetty tábornok hadosztályának és Görgei Armin száguldó csapatainak beérkezésétől, és ezenfelül még Konstantin nagyherczeg alatt Miskolczon át előrenyomuló orosz hadtestek irányától is függ. Midőn a kormány parancsainak saját meggyőződésemet áldozatul hozom, egyszersmind az ekkép fenforgó viszonyokra való tekintettel világosan azt is ki kell jelentenem, hogy a kormány Szegedre való visszavonulásának biztonsága végett épen nem számíthat az itt összevont hadseregnek Budához való megérkezésére, minthogy a Győr felől előnyomult ellenség Bábolnának megszállása által ma már közelebb áll a fővároshoz, mint a magyar hadsereg, melynek védelme alatt szándékozik a kormány az összpontosítás helyére lehuzódni. Ezen nyilt vallomásból, – mely semmiféle önfejüségből, s annál kevésbé a kormány, vagy éppen a haza elleni valamelyes árulásból származik, – világos, hogy mindazon intézkedések, melyek a hadügyminisztérium tudta nélkül a főváros védelmére tétettek: csak az előnyomuló ellenség előnyére fognak válni, még pedig annyival könnyebben, minthogy a hadseregnek csak jul. 3-án éjjel megkezdhető levonulása a körülmények kényszere alatt alkalmasint a Duna balpartján fog végbemehetni.

Hogy azonban ez a levonulás a kormány szándékainak lehetőleg megfelelhessen: okvetlenül szükséges, hogy a Váczról önhatalmulag Pestre lerendelt ütegek azonnal induljanak Szegedre, s minden intézkedések megtörténjenek, hogy a Budát Pesttel összekötő lánczhid a levegőbe röpittessék, s a szükségbeli hajóhíd pedig minden perczben a pesti oldalra legyen vonható.

Ily körülmények közt a kormány tagjai számára, – akik a komáromi utolsó (ápril 29-iki) győzelem óta az egyedüli támaszukat képező hadseregnek épségben tartásához és kiegészítéséhez semmit, vagy legalább nagyon keveset tettek, – nem marad egyéb hátra, mint azonnal Szegedre távozni, s ott egyelőre a bács-bánsági hadtest védszárnyai alatt bocsájtani ki további rendeleteiket a haza javára és megszabadítására.

Görgei Arthnr.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem