IV. Az orosz betörés - Harmadik rész.

Teljes szövegű keresés

IV. Az orosz betörés - Harmadik rész.
Boriné a Nagy Sándor táborán keresztül indult vissza. De Szikszón ráesteledett. A békecsináló asszonyság egyenesen Nagy Sándorhoz fordul éji szállásért, s szokott bőbeszédűségével kikottyantja, mi járatban utazik.
A tábornok lelkében fölébred a gyanu. Vajjon mit írhat Görgei Rüdigernek? Hátha áruláson töri fejét? Jó volna megtudni.
Aggodalmát közli néhány bizalmasabb emberével. A gyanu nem válogatós. S az egyik törzstiszt kilopja a Borine szatyorából a titokzatos levelet. Nézik, forgatják. A czimzés a Görgei kézirása, de a boriték le van pecsételve. Nagy Sándor azonban nem akarja feltörni. Ekkor előlép Máriássy János ezredes.
– Ha kételkedtek Görgeiben, hát meg kell győződni, mi van a levélben. Feltöröm én.
És csakugyan feltöri.
A levelet elolvassák, s aztán lepecsételve ujolag visszacsempészik a Boriné gyöngyös szatyorába. Ámde a tiszteletreméltó asszonyság mielőtt tovább utaznék: szemlét tart holmija felett, s éles tekintetével észreveszi, hogy más a pöcsét a levélen. Rettentő patáliát csinál. A dolognak híre terjed, s Zákó István utján megtudja Görgei tábornok is.
Kétségtelen, hogy a magánlevél felbontása nem illő dolog. De mikor a veszély nagy, a gyanu erős, a vérező hazának a sorsa koczkán forog, talán mégis menthető.
Nagy Sándor a levél tartalmát rögtön közölte a kormánynyal, de ő maga nem mert cselekvőleg fellépni. „Sokkal gyöngébb volt, sokkal habozóbb és következetlenebb, – írja egyik táborkari tisztje, – hogysem az ügyes és hatalmasan cselszövő Görgei ellenében valamit kivinni tudott volna.”
Görgei és Nagy Sándor közt ezek után persze még nagyobb az elhidegülés.
Ugyanazon a napon, amikor Boriné elutazott, tért meg két hadikövetünk: gr. Batthyány László és a társa Chroulow seregétől, amely immár Sasz tábornok védőszárnyai alá huzódott.
Táborköveteink fogadtatása odaát igen szives volt, sőt ajándékot is hoztak a Görgei részére: Sasz tábornoktól egy pár ezüstveretes, Chroulow tábornoktól pedig egy kétcsövü cserkesz pisztolyt. Küldeményük, – üzené Sasz, – az orosz táborköveteknek Rimaszombaton adott emlékek viszonzása.
Görgei nem akar adós maradni, s jul. 27-ikén gr. Seherr-Thóss Artúr és gr. Eszterházy István huszárszázadosok által a saját pisztolyaiból küld egy-egy párt Sasz tábornoknak és Chroulow ezredesnek.
Ez a viszonzás azonban csak ürügy az alku továbbgördítésére: A két huszárszázadosnak titkos megbizatása is volt. Kitünik ez Seherr-Thoss gróf „Erinnerungen aus meinem Leben” czimű naplójegyzetéből, amelyben a többi közt ezeket írja:
Cheodajeff tábornok főhadiszállására érkezvén, három tábornok fogadott bennünket; úgymint maga Cheodajeff, Kousnetzow kozák hetman és Simonich altábornagy. Csak ez az utóbbi értett és beszélt francziául, ő volt a tolmács három órai tartózkodásunk alatt a főhadiszálláson. Sasz tábornok nem volt jelen.
Én kértem, hogy a pisztolyokat a levéllel együtt küldjék át neki. Reggelivel kináltak meg bennünket, s a három tábornok velünk szemben foglalt helyet. A meghitelő levéllel kezökben, legelőbb is csodálkozásukat fejezték ki előttünk a fölött, hogy oly állású emberek, mint mi, Kossuthot szolgáljuk. Nem volt nehéz meggyőzni őket, hogy mi sem Kossuthot, sem senki mást nem szolgálunk, hanem egyedül a hazát; s hogy Kossuth különben nem is oly vörös, aminőnek a hivatalos Ausztria őt feltüntetni jónak látja. Az urak lassanként nekimelegedve, oly kifejezésekben beszéltek Ausztriáról, a minőknél rosszabbat, sértőbbet gondolni sem lehet.
Elérkezettnek látszott a pillanat, midőn küldetésem politikai részét is végeznem kellett. Az okok kifejtése után, melyek a háborút előidézték, fölemlítém, hogy a magyarok esetleg készek Leuchtenberg herczegnek ajánlani fel a koronát, ha biztosíthatják ezáltal hazájok területi épségét és alkotmányuk sértetlenségét.
Bámulat tükröződött az arczokon, – beszéli Seherr-Thoss. – A tábornokok mintegy 10 perczig értekeztek, aztán azzal a kérdéssel fordult hozzám Simonich: vajjon csak a mi saját nézetünk-e ez, vagy pedig Görgei megbizásából beszéltem-e? Én azt feleltem, hogy ezt a nézetet esetleg úgy Görgei, mint a Kossuth nyilatkozata gyanánt fejezhetem ki. Ujabb meglepetés s ujabb értekezlet, mely után Simonich odanyilatkozott, hogy ezt a fontos körülményt azonnal bejelentik Paskiewich herczegnek.
– De hogy őszinték legyünk önökkel szemben, – folytatá a tábornok meg kell vallanom, mi nem hiszszük, hogy Miklós czár elfogadja ezt az ajánlatot. Csak azt tanácsolhatjuk Önöknek, hogy minden további vérontás nélkül adják meg magukat, mert utóvégre is el kell bukniok a túlerővel szemben. Igen, ha csak Ausztriával volna dolguk, másként állana a kérdés. De Oroszországgal háborúskodva, nem lehet semmi kilátásuk. Lássák, most kétszázezer embert küldött császárunk Magyarországba; ha ez nem lenne elég: küld másik kétszázezret, s ha szükséges, többet is. Becsülete van lekötve.
Ez a beszéd az őszinte meggyőződés hangján volt tartva; sokat lehetett volna reá válaszolni, én azonban nem éreztem magamat arra hivatva …
Az orosz tábornok, mint látjuk, nyiltan beszélt, ámde hadi követeink szives fogadtatása, a megtisztelő ajándék, a gr. Rüdiger levele, az osztrákok iránti ellenszenv, szóval az oroszoknak egész viselkedése kábítólag hatott reánk. Azt hittük, hogy a szövetségesek közt meghasonlás tört ki, s hogy az oroszok hajlandók lesznek velünk külön békeszerződésre lépni.
De csakhamar ömlik a zuhany. Paskiewich aug. 4-ikén visszaküldi Görgeinek a pisztolyait. „Nem tartom megengedhetőnek, – így szól a kevély üzenet – hogy tisztjeim Ausztria ellenségeitől ajándékokat fogadjanak el.”
– Ez esetben – válaszolja a táborkövetnek Görgei – én sem tarthatom meg az önök ajándékát. Itt vannak a pisztolyok, sziveskedjék azokat Sasz tábornok és Chroulow ezredes urak kezéhez visszajuttatni.
A táborkövet, egy jómodorú fiatal százados, nem tudja, mit csináljon.
– Erre – úgymond, – nincs meghatalmazásom, hanem majd további utasítást kérek.
El is megy, a Görgei-féle pisztolyokat visszaviszi; de bizony nem mutatkozik többé.
Ez a rövid históriája az ajándék-cserének, amelyről akkoron, de később is oly sokat beszéltek.
Jellemző különben, hogy még a Paskiewich nyilatkozata sem ábrándított ki. Az utolsó pillanatig reménykedtünk, mint a vizbefuló.
Talán ez az ábrándkép, vagy tán a küszöbön álló roppant veszedelem az oka, hogy Kossuth és Görgei közt némi közeledés történik. Maga a pártos vezér a kezdeményező, akinek, mihelyt a Sajóhoz menekül, ujolag eszébe jut a lenézett kormány. Egykét rövid száraz jelentést küld a hadügyminiszteriumhoz, aztán ír Kossuthnak, s arra ösztökéli, csapja el a fővezérlettől a „tehetetlen” Dembinszkit.
Kossuth nem igen hisz a közeledés őszinteségében, de mégis örül neki. Hátha rosszul itél, hátha ez a javulás kezdete, hátha Görgei megbánta daczos engedetlenségét, s mégis csak levonul az Alsó-Tiszához.
De a kecsegtető reménységgel együtt feltámad lelkében a borus aggodalom. Kétségtelen, hogy Görgei még most is a fővezéri-kard után sóvárog, ezért tör Dembinszki ellen.
De ha kinevezik, – szertelen hiúságával, daczos természetével nem fogja-e ismét megzavarni a hadműködés összhangját? Hisz máris megzavarta. Senki sem akar vele működni: sem Mészáros, sem Dembinszki, sem Perczel, de még Vetter sem. Pedig most minden férfikarra szükségünk van.
Aztán, sajnos, alig kerülhető ki immár a bukás. Számos jel azt mutatja, hogy közel a vég. Itt az alku, itt a mentés ideje.
Ha Görgei lesz a fővezér: nyugodtan teheti-e le a nemzet sorsát a kezeihez? Nem áldozza-e fel a saját biztonságáért? És nem áldozza-e fel majd őt, a kormányt, a nemzetgyülés tagjait, egyszóval az egész polgár osztályt, amelyet annyira gyűlöl, s megvet?
Kérdések, a mik sötét felhők gyanánt viharzottak át a Kossuth tusakodó lelkén.
Végre talál egy mentőeszmét. Legjobb lesz, úgy hiszi, ha ő maga, mint országkormányzó áll seregeink élére. Maga köré gyüjti a vezéreket, s ezek gyámolító tanácsa szerint rendelkezik majd. Legalább vége szakad az örökös féltékenykedésnek, a megujuló torzsalkodásoknak: Előbb azonban beszélni fog Görgeivel; hátha megegyezhetnek. S a megbizásából Aulich legott ír Görgeinek, hogy jul. 27-ikén, vagy 28-ikán legyen Karczagon, mert Kossuth tanácskozni óhajt vele.
Mintegy előkészítésül maga Kossuth is egy szivélyes hangú baráti levelet intéz Görgeihez. A levél így hangzik:
 
Szeged, jul. 26. 189.
Édes Arthurom!
Vettem 21–25-ikéről írt leveledet. Köszönöm. Csak ne haragoskodjunk, mert az soha sem vezet jóra. Ellenben az mindig jóra vezet, ha közlöd velem a bajokat, tanácsot adsz; s gondolatot cserélve, együtt mindig kitaláljuk a legjobb orvosszert. Én tudom, hogy senki, én sem szeretem tisztábban, jobban a hazát, mint te; – te is légy meggyőződve, hogy senki, te sem szeretheted tisztábban és jobban a hazát, mint én. E kölcsönös hit közöttünk mindig fenn fogja tartani az egyetértést, mire szükség van, hogy a hazát megmentsük.
Épen most kaptam a positiv tudósítást, hogy tegnap már Miskolczon voltál, s ma alkalmasint Kövesden vagy. Itéld meg, jobb lesz-e egyenesen csatlakoznotok, mit az ellenség már meg nem gátolhat, vagy kombinative két oldalról operálnotok. S tedd magadat biztos futárok által közlekedésbe a többi seregekkel is. Csak most hárítsuk el a viszálykodást.
A két öreg urat – Mészárost és Dembinszkit – illetőleg, nagyon igazad van. Az egyik mindent felejtett, a másik csak amannak a szemeivel lát. Mondod, szép módot kell találnunk, hogy elmenjenek. Gondolkodtam. Mást nem találtam, mint azt, hogy magam menjek a seregekhez. Fővezért nem nevezek, hanem mint kormányzó képezem a harmónia kapcsát; s veled egyetértőleg, tanácsaid után intézem az operáczió irányát, úgymint például Czegléden tettük. Aztán a disposiczió a ti dolgotok.
Igy, bizony csak így lehet véleményem szerint a sok mindenféle személyes surlódásokat kikerülni, s nem lesz kérdés Mészáros, Dembinszki, Perczel és Görgei közt, hanem barátságosan intézem az irány egységét, s aztán gonddal leszek, hogy mindenfelé harmonice működjetek a kezetek alatti seregekkel, s megverjétek a muszkát szépecskén. Minden más mód nem ment meg a surlódásoktól. S az, hogy a kormányzó rendelkezik az irány felől, senkiben susceptibilitást nem okoz.
Pénzünk már csütörtöktől kezdve lesz, ha meg nem ugrasztanak Szegedről; addig csak napról-napra lehet fedezni a legszükségesebbet.
Áldjon Isten!
Hű barátod:
Kossuth Lajos.
 

Részlet az 1849. jul. 31-ikén vivott segesvári csatából.
(Egykoru vázlatok után.)
Egy nappal előzőleg, jul. 25-ikén Szemere is fölkeresi tanácsadó soraival Görgeit. A miniszterelnöknek, aki meg Kossuthra kezd féltékenykedni, viszont az a mentő eszméje, hogy állíttassék fel a diktátorság. E tárgyban jul. 22-ikén, emlékiratfélét is intéz a kormányzóhoz.
… „Ön a forradalom főrendezője – mondja a többi közt emlékiratában, – önt illeti tehát a legtöbb jog azt igazgatni, már csak azért is, mert ön felelős leginkább annak sikeréért. Én tehát ennélfogva egy kézben szeretném látni a hatalmat. S bár a diktátorságnak is megvan a maga rosz oldala, miután a kényuralmat, ha csak kevés napokra is, igazolni látszik, én mégis ezen erőteljes hatalomgyakorláshoz hajlom. Egyébiránt ön ezt, bár a neve nélkül, eddig is gyakorlá. Ön vesz a kormányzásban legtöbb részt, s épen ön az, ki nem akar felelős lenni. Ön azt mondja, hogy nem kell önt a pártok viszályaiba belevonni, különben semmi rendíthetlen hatalom nem lesz az országban. De viszont a miniszterium is elveszti nemcsak tekintélyét, hanem egész befolyását is, ha neki csak a gáncs és a vád jut osztályrészül. Oly miniszterium, mely mindenért felelős, de a melynek hatalma nincs, csak országgyülés nélkül tarthatná fenn magát. Tudom, hogy ön nem szereti a diktátori nevet. De erre nekünk éppen az ön neve szükséges. A diktátorságot a haza megmentése után is gyakorolni bűn, de addig nem létesíteni hiba volna. Én csak abban látom a haza megmentését, különben maga a vezetők közti egyenetlenség is megront bennünket.” …
De Kossuth hallani sem akar a kényuralom e fattyuhajtásáról. Az alkotmányt még a legnagyobb veszély idején sem szabad felfüggeszteni, – ez a helyes nézete.
Ekkor Szemere ujabb ötlettel hozakodik elő: osztozkodjék meg Kossuth Görgeivel a kormányzaton. Legyen Kossuth diktátor a polgári ügyekben, a hadügyek vezetését pedig korlátlan hatalommal engedje át Görgeinek.
Kossuthnak ez a megoldás még kevésbé tetszik. Szemere tehát Görgeihez fordul. A közvetítő szerepét játszsza ugyan, de soraiból kirí a Kossuth elleni neheztelés.
A nagyérdekü levél, valóságos tükördarabja az akkori kétségbeejtő időknek, ilyeténképen szól:
 
Szeged, julius 25. 1849.
Barátom! Levelem fölkeres ott, a hol reád akad. A haza nevében keres fel. Talán tolakodón közelít hozzád tanácsaival. Én már így szoktam. Haragudj reám, de hallgass meg.
Kossuth indul, hogy veled értekezzék. Igy tartottuk jónak. Az Istenre kérlek, beszélj vele nyiltan, határozottan; mondj el neki mindent. Ösmered csakúgy, mint én. Őt kiismerni könnyebb; téged nehezebb. Mutasd meg, hogy ki vagy, ki akarsz lenni…
Te Kossuthot bizonyosan jól ösmered; – de ösmered-e tenmagadat?
Óhajtanám, hogy közlékenyebb lennél. Ha van terved: add elő A-tól Z-ig; és ne látszassál csak valamelylyel birni. Mondd meg kereken: mit akarsz, mit remélsz, harczot-e, vagy békét? De te elzárkózol. A hadieseményekből alig engedsz valamit megtudnunk. Te mindig magadban, külön akarsz operálni. Mindig marad hátra valami, mit meg nem értünk benned. Nemcsak tűröd a polgár-ellenes érzületet, még magad szítod táborodban.
Kérlek, neked, ki győzelmeid által népszerű hadvezér lettél, más feladatod van, mint bárki másnak. Neked őszintén, nyilt szivvel és határozottan kell beszélned. De az effélék, mint hagyjunk sorsodra, küldjünk néked száz millió forintot, menjünk oda, a hol semmi sincsen, – az ilyeneket nem lehet megérteni.
Hiszem, hogy magadon uralkodni tudsz. Te bátor férfiú vagy, az emberélettel csak játszol: a másokéval úgy, mint a magadéval; hiszem, hogy oda birsz fölemelkedni, hol mindent félretéve, mindenek fölébe teszed a hazát. Ily nagy czél mellett minden mellékes tekintet eltörpül. Nem akarom hinni, hogy ugyanabban a hibában szenvedj, mint Kossuth, ki maga egyedül akarja megmenteni a hazát. Sokan azt hiszik felőled.
Egyébiránt legyünk igazságosak Kossuth iránt. Ő sokat tett, legtöbbet. De hogy a forradalmat képes legyen végigvezetni: abban kételkedem. Ő megijed; nem képes szigorúnak lenni, nem állhatatos, féltékeny a maga hatalmára, végleges dicsőíttetésre vágyik; ő ingerlékeny, ami tág tért nyit az idegen befolyásoknak.
De ne feledjük a varázst, amely nevét környezi. Ez egymaga is már nagy hatalom. Ő hatalom, a viharhoz hasonló, mely a tengert felkavarja; de a vihar, mely fölkavarta, nem képes a tengert ujra lecsillapítani. Egyáltalán a nagy szónokok mindig és minden korban veszélyeknek tették ki az államot. Ott van Róma története, Athen példája.
De most arra kérlek, vizsgáld meg: meg lehet-e menteni a hazát Kossuth nélkül? vagy ő vele, sőt egyenesen általa és miként?
Én a következőket látom:
Kossuth a kormányzó és felelős. És mert felelős: azért kapta kezéhez az egész hatalmat. Benne ez a tevékenység érdem; de természetesen, a miniszterium kiadta a kormány szálait a maga kezéből. Ha megtartanók a formákat: akkor ő egyedül nem tehetne semmit; de ez őt teljesen kizárná a cselekvés teréről. Ezt nem kivánhatom. A kormányt nem vihetik ketten: ő is, a miniszterium is. Tehát tettleg egyedül ő kormányoz.
Mikor ő engem meghítt a miniszteriumba, azt mondottam: ezt a kettős felelősséget én nem értem. Még béke idején sem lehetséges az a gyakorlatban, forradalomban képtelenség. Ha mi, a miniszterek semmit sem teszünk: akkor neki csak utjában vagyunk; de ha magunk cselekedni akarunk: akkor őt félre kell tolnunk.
Ez bírt rá, hogy tegnap benyujtám lemondásomat. Ő elutazott időközben, visszajöveteléig még viszem a kormányt. Ezután diktaturát kivánok; ezt tanácsoltam neki. A diktátor pedig ő lesz, vagy te. Neki több a tündöklő tulajdonsága, mint neked, de kevesebb a képessége a diktátorsághoz.
Legyen ez bár járom, vagy sem: alája hajtom fejemet – a hazáért. Igaz, szeretném jobban, vagy másnak ismerni politikádat; de ha szükséges a kivételes hatalom gyakorlása, hiba lenne azt nem gyakorolni addig, mig a haza meg lesz mentve; azontúl meghosszabbítani vétek lenne.
Hogy lehetséges-e így megosztani a hatalmat, hogy te a katonai ügyekben a hadseregnél, ő a polgáriakban intézkedjék? – nem birom eldönteni. De a miniszterium minden esetben szükségtelen.
Ha jól megértitek egymást: talán együtt is kormányozhatnátok. De az egyetértés, a megegyezés köztetek kell, hogy gyökeres legyen. Ha még sem maradhat mindenik a maga polczán: az sem tesz semmit; hogy az egységnek hozzunk áldozatot: a haláltól sem szabad visszarettenni. Legelső magam lépek le, utánam mind a többi miniszter és imádkozni fogunk, hogy legyen jó siker.
Ajánlom neked követendő példa gyanánt Cavaignac-ot, vagy ki mást? Megvallom, egyet szerettem volna, hogy lennél épen oly kitünő az engedelmességben, a milyen vagy a parancsolásban.
Emlékiratomat, melyben leköszönék, nem közölhetem veled; csak annyit mondok, hogy ma Kossuthnak is irtam, és szintoly őszintén.
Vessetek véget a dolognak. Egyikötök köszönjön le, s a nemzet ne ontsa vérét hiába. Végezzetek végleg; vagy osztozzatok magatok között a hatalomban; vagy közületek egyik vegye kezébe egészen. A miniszterium a haza iránti kötelességének tartja, leköszönni.
Még egyszer intelek, ne légy túlnyomólag katona. Tiszteld a polgári elemet; ez nemcsak az igazi republikának, mire te valószinűleg nem sokat adsz, hanem egyszersmind igazi eleme a szabadságnak. Hidd el nekem, a nép az a forrás, melyből csak meríteni kell, hogy a haza védelmét jól végezhessük; csak tudni kell helyesen hasznát venni.
Nekem nem jutott más szerep, mint az igazat megmondani. Én föltétlenül bámulni senkit sem szoktam, azért észlelem annál tisztábban az érdemet, a tehetséget. Tudom, mely férfiakkal kell megegyezésre jutni.
Ezt megvárja tőled a nemzet és kötelességérzeted. Az én kötelességem: nektek ezt tanácsolni, s aztán leköszönni.
Isten áldása veled!
Szemere Bertalan.
 
Szemere, mint látjuk, sok keserü igazságot vág a Görgei fejéhez is, levelének az éle azonban mégis inkább Kossuth ellen irányul. Mintha csak azt mondaná Görgeinek: „Ha jobban tetszik, szövetkezzél velem. Én erre is kész vagyok!”
Kossuth, Aulich hadügyminiszter kiséretében, mindjárt levelének a megírása után, jul. 26-ikán este útrakel, hogy Görgeivel találkozhassék.
Ámde, alig tette ki Kossuth a lábát Szegedről, a város képe, mint zivatarkor a tengerszin, hirtelenül megváltozik. A félelem, a gyanu, az elégedetlenség csaknem forradalmi zúgolódásban tör ki.
A piacztér megtelik haragos tekintetű közönséggel, amely izgatottan, fenyegetőleg tárgyalja a legujabb szomoru eseményeket.
– Haynau már Kecskeméten van, egy-két nap mulva itt lesz, akkor aztán futhatnak! – kiált az egyik.
– Itt a német, amott a muszka, mindenfelé ellenség. Mi lesz velünk? A bajból csakis Görgei szabadíthat meg, – jegyzi meg a másik.
– S Kossuth mégis el akarja őt mozdítani az állásától! – ordít közbe egy poczakos nemzetőr-kapitány. Persze, mert maga akar vezér lenti; ő, a czivilember, aki soha sem szagolt puskaport. Már el is utazott a sereghez. Ez nem járja, az ilyesmi csakugyan nem járja!
– Igaza van! – zúg, békételenkedik a tömeg.
A „Szegedi Hirlap” pedig, a helyett csillapítani törekednék a forrongó kedélyeket, maga is a bujtogatók közé áll.
… „Vegye át Görgei az összes magyarhoni seregeket – ekkép izgat, – s legyen ő itt az, mi Erdélyben Bem. Megtanulta a magyarhoni sereg őt követni a győzelemben, az ellen rettegni őt. Ő már háromszor mentette meg a seregeket; a honvéd, ki Isaszeghnél és Szőnynél vele volt, mellette tizszeres erővel küzd. Ne tartson a nemzet attól, hogy ez egység Napoleont növeszt a nyakunkra, – Napoleon az előidők terrorizmusának volt gyermeke. S ha van ember, ki ezt tenni akarná; van rettenthetlen politikai kapaczitásunk is, ki ez ellen szót emeljen, van népünk, ki ez üdvös szót megfogadja. A magyarok Istene nevében, s a haza szine előtt felszólítjuk a kormányt, hogy inicziálja, s a nemzetgyűlést, hogy mondja ki: „Magyarhon polgári kormányzata hajóját Kossuth vezeti továbbra is, oly hatalommal, mint eddig. A magyar honi sereg vezetésében egység van, s a fővezér Görgei.” …
Az ingerültség, mint a forróláz, átterjed a képviselőház tagjaira is. Palóczihoz küldöttség megy, hogy azonnal hivjon össze zártülést. A korelnök eleget tesz a sürgető óhajtásnak, s a Ház jul. 27-ikén csakugyan összeül.
A zártülés több mérgeshangu interpelláczióval kezdődik. Számoljon a kormány: – miként állnak ügyeink, hová utazott Kossuth, mi igaz a viszályokból?
Szemere, kimélni akarván Görgeit is, Kossuthot is, tartózkodóan nyilatkozik. De kimélő szavait balul magyarázzák. S kitör a förgeteg. A súlyos vádaknak egész áradata zúdul a kormány fejére, hogy csak magára gondol, hogy erélytelen, hogy személyes versengések miatt a bukás örvényébe dönti a hazát. Irinyi a leghevesebb, még a Kossuth hitvesét is a vitába keveri.
– Csaknem összes bajaink – kiáltja lángra gyúlt arczczal, szikrázó szemekkel – a Kossuth környezetében alakult női-kamarilla illetéktelen befolyásától erednek. Polgárképviselők! mi itt egy második Zsófiával állunk szemben. Valamint amaz felidézte hazánkra a háború iszonyát, úgy ez a bukásunkat sietteti azon gyűlölete által, melylyel Görgei iránt viseltetik, s a melyet férje szivébe is átönt. De nekünk a nemzet ügye az első. Épp ezért indítványozom, hogy a nemzetgyülés felemelkedve a kisszerű versengéseken, Görgei tábornokot a haza megmentésére fővezérnek nevezze ki.
S e gyűlölködő beszédnek a befolyása alatt a zártülés csakugyan fővezérnek kiáltja ki Görgeit.
A miniszterelnök most már félretesz minden kiméletet, s leplezetlenül nyilatkozik a Görgei viselkedéséről. Egy nagyhatású rögtönzés keretében elmondja az okokat, amelyek miatt az összpontosítás mostanáig sem történt meg; kijelenti, hogy az engedetlenkedő daczos vezérnek talán ma is az a szándoka, hogy seregével a kormánytól és a nemzet ügyétől függetlenül működjék.
A vihar lecsendesedik, a nemzetgyűlés tagjai meglepetten, ámulva hallgatják a kormányelnök leleplező kijelentéseit.
– Hát miért titkolóztak eddig? Miért nem léptek fel ellene nagyobb szigorral? – kiáltja egy feddő hang a jobboldalon.
A kérdés nagyon is jogosult, nagyon is helyénvaló, de a miniszterelnök kitér előle. Siet befejezni beszédjét, s azzal a kérelemmel fordul a nemzetgyüléshez, hogy határozatát függessze fel a kormányzó visszaérkezéseig.
S ezzel az izgalomkeltő ülés véget ér. A Ház tagjainak zöme megnyugodva távozik, a békepárt azonban elhatározza, hogy a holnapi nyilvános ülésnek a napirendjére megint előkeríti ezt az ügyet, s azon lesz, hogy a Görgei választása határozatilag is megerősíttetnék.
Ámde, másnap jul. 28-ikán reggel olyan esemény jött közbe, amely Görgeinek a legmakacsabb híveit is kizökkenté támogató hangulatából.
Úgy kilencz óra felé irtóztató dörrenés rázta fel a várost. Új-Szegeden a lőszer-rakodó, amelyben körülbelül 150–200 mázsa puskapor volt, fölrobbant.
A szörnyű robbanás okáról és pusztításairól Reizner János „A régi Szeged” czimű munkájában így emlékezik meg:

A debreczeni ütközet 1849. aug. 2-ikán.
(Eredetije a bécsi cs. udvari könyvtárban.)
… „A szerencsétlenség okát, körülményeit kifürkészni, megállapítani soha sem sikerült. Csak gyanítás, ami erre vonatkozólag fenmaradt. Igy némelyek a raktárban tölténykészítéssel foglalkozó osztrák fogolytüzérek valamelyike bosszújának, mások ismét Kopp felügyelő hanyagságának, s ismét mások a fuvarosok rosszakaratú gondatlanságában vélték a bajokat rejleni… A robbanás oly légrázkódtató volt, hogy az ablakok a város legtávolabbi részében is betöredeztek. A Tisza medréből majdnem kicsapott; számos dereglyét felborítva és összezúzva vetett ki a partra; a legtöbb hajó és vizimalom horgonya elszakadt. A légbe röpült raktár romjai, tégladarabjai a vár mellett levő sétányra és szabadságtérre hullottak át a Tiszán, s mindenféle törmeléket, szétroncsolt tetemeket lehetett látni. A raktár közelében tiz ház teljesen összeomlott. Mintegy 800 ember esett e nagy szerencsétlenség áldozatául; noha akkoriban (1849-ben) a közhiedelem a halottak számát csak 50–60-ra tette. Az újszegedi hidfőnél összetorlódott egész sereg kocsi, több falka juh, úgy a közelben álló ember, állat a szerencsétlenség áldozata lőn, s a Tiszába hullott.” …
E roppant szerencsétlenség nyomasztó hatása alatt ült össze julius 28-ikán a Ház. A kedvtelenséget megnövelé az a baljóslatú hir, hogy az osztrák sereg immár alig van kétnapi járásnyira Szegedtől. Bizony nem volt kedve senkinek előhozakodni a Görgei-ügygyel.
De maga a kormányelnök is igyekezett elterelni a viszálytól a figyelmet. S hogy elterelje, beterjeszté a nemzetiségek egyenjogosításáról és a zsidók felszabadításáról szóló törvényjavaslatokat. Rövid indokoló beszédet mondott mindakettőhez.
A nemzetiségi javaslat benyujtásakor a többek közt így szólt:
– A mi forradalmunknak három alapeszméje van, amelyeken mindmegannyi oszlopokon nyugszik. Első a kormányforma megigazítása a népképviselet által. A második a jog- és kötelességbeli egyenlőség a kiváltságok eltörlése által. A harmadik a nemzetiségek szabad fejlődése. Miután a két első alapeszme már elfogadtatott, bekövetkezett a legvégső idő, hogy a nemzetgyűlés elveit e részben is nyilvánítsa. Hadd lássák a népfajok, hogy mi nem akarjuk azon osztrák politikát követni, mely minden népeket egymás ellen ingerelvén, elnyomott. Hadd lássa Európa, hadd lássa a világ, hogy mi a legujabb forradalmak életjeleit jól ismerjük, hogy mi nemcsak a szabadságot adjuk meg a polgároknak, de megadjuk a népeknek saját nemzetiségüket is. Mi, kik e földet meghódítottuk, kik nevet adánk a birodalomnak, kik minden században új harczot kezdénk a szabadságért, mi minden népet testvérünknek tekintünk, ez a szó él szívünkben is, nemcsak ajkunkon van ….
A zsidók felszabadításáról szóló törvényjavaslatot pedig ekként ajánlotta:
– Én Magyarországot – úgymond – most úgy képzelem, hogy ennek különböző népei összegyülvék egy lakomázó nagy asztal körül. Az asztalra el van rakva a népek vagyona, élete, békéje, szabadsága, becsülete, dicsősége, szerencséje, reménye a jövendőnek, áldása a maradéknak. Magyarország minden népei az asztal körül vannak és védelmezik azt utolsó csepp vérig, a halálig. Oldalt azonban állt egy néposztály, mely szintén védelmére kelt a kincsekkel megterhelt asztalnak, pedig az ő szabadsága nincs az asztalon, az ő becsülete nincs az asztalon, az ő jogai azon jogok között, melyeknek megvédésében résztvesz, ezen asztalon nincsenek biztosítva; tehát úgy látszik, idegen jogot, szabadságot védelmez, ontván azonban vérét a többivel egyenlően. Ezen néposztály – a zsidó néposztály. Uraim! ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bir, mint bírnak a többiek, kik vele harczolnak: azt hiszem, az igazság kivánja, hogy mig egy részről az ellenség még nagyobb kínokkal, terhekkel tetézi, mint a többi népeket, eljött az idő, hogy a nemzetgyűlés azon szent elv kijelentését tovább ne halaszsza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai, jogban és kötelességben a többiekkel egyenlők! …
Zúgó taps, falrengető „éljen” hangzik fel, s a nemzetgyülés mindakét javaslatot egyhangulag elfogadja, s menten törvényerőre emeli. A miniszterelnök ezután még egy szomorú előterjesztést tesz.
– A hadviszonyok – szól – úgy alakultak, hogy a kormány Szegedről valószinüleg kénytelen lesz távozni. Épp ezért a Ház rövid ideig függeszsze fel tanácskozásait. Ha a viszonyok megengedik, a kormány gondoskodni fog, hogy a Ház a korelnök utján megint egybehivassék.
Végül Duschek pénzügyminiszter emelkedik fel, s az államkiadások födözésére ujabb hatvan milliónyi hitelt kér.
Szó nélkül megszavazzák.
Borus hangulatban oszlanak szét a nemzet képviselői. Tehát megint tovább! Vajjon merre, vajjon hová? Talán a számüzetésbe, talán a vérpadra …
Kossuth nem beszélhetett Görgeivel. Madarasról, arra a hirre, hogy a vidéken az orosz czirkál, visszafordult. Julius 28-ikán este már ismét Szegeden volt.
Képzelhető megdöbbenése. Mintha csakugyan közelednék az utolsó itélet: bomlásnak indult minden. Utolsó lőporkészletünk megsemmisítve, országgyűlés nincs, a kormány menekülőfélben. Ezenfelül a vezérek közt is ujabb robbantó viszály. Dembinszki összetűz Vetter altábornagygyal, emiatt aztán mindakettő lemond. Mészáros Lázár a 27-iki zártülés miatt neheztel meg, s szintúgy beadja lemondását. Tetőzi a zavart az indulatos Perczel Móricz kötekedő föllépése. Ennek azonban egy kis előzménye van.
A kormány, mint tudjuk, Arad hadparancsnokául a lábodozó Damjanich tábornokot nevezte ki. A várparancsnok pedig Perczel Miklós ezredes, a Perczel Mór testvéröccse volt. Ámde Perczel, azt hivén, hogy önálló működésikörrel bír, nem akart engedelmeskedni Damjanichnak. Ebből pörpatvar támad, Damjanich haragra gyúl, s bezáratja Perczelt; egyúttal ír a kormánynak, hogy a fegyelemsértő ezredes állítassék a hadbiróság elé. Csakhogy Perczelnek is van némi igaza. A Damjanich kinevező-okmányában nincs benne, hogy neki a várparancsnok is alárendeltetik. A hadügyminiszterium tehát, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, Perczelt elmozdítja ugyan állásától, de egyszersmind beszünteti a pört.
Perczel Mór épp Szeged felé huzódott, mikor öccsének a dolgáról értesült.
– No majd megmutatom én a kormánynak, majd megmutatom! – kiáltotta szenvedélyesen.
Julius 29-ikén estefelé a Kossuth szállásán vegyes hadi- és minisztertanács volt. A függő, zavaros kérdéseket akarták elintézni. Egyszerre csak nyilik az ajtó, s szikrázó tekintettel, kipirult arczczal betoppan Perczel. Keserű panaszon kezdi, hogy mennyit kell tűrnie a kormány igazságtalansága miatt, majd öccsének az ügyét hozza elő.
– Ez komiszság! – ordítja magából kikelve.
„E közben – írja Dembinszki – lábával toppant, s az ámuló gyülekezetnek tudtára adja, hogy ő függetlenül akar cselekedni, a kormányt el nem ismeri, senkinek nem engedelmeskedik, Damjanichot főbelöveti.”
Aztán sarkonfordulva, köszönés nélkül távozik.
No már a kormány iránti tiszteletnek, a hadifegyelemnek ilyes durva megsértését még sem lehet eltűrni. S a minisztertanács azon melegiben fölmenti Perczelt az állásától.
S csak ezután fog a nagyfontosságú kérdések elintézéséhez. Beható eszmecsere után a következőkben állapodik meg:
Az Alvidéken harczoló összes seregeink főparancsnokául ideiglenes minőségben Dembinszki neveztetik ki. Melléje táborkari főnök, illetőleg segéd gyanánt Mészáros Lázár jön. Perczel hadtestét Gaál László ezredes veszi át.
A szegedi megerősített körsánczoknál az előnyomuló osztrákokat okvetlen föl kell tartóztatni. E végből valamennyi hadcsapatunk sietőleg összpontosítandó. Vécsey tábornok szintén hagyjon fel Temesvár ostromával, s igyekezzék Szegedre.
Szemere Bertalan miniszterelnök és gr. Batthyány Kázmér külügyminiszter a Görgei táborába utazik, hogy vigyázzon Görgeire, siettesse levonulását, s az oroszokkal esetleg megkezdje az alkudozást.
Ezenközben Paskiewich mind nagyobb hévvel fog a Görgei üldözéséhez. Egyik serege a másik után nyomul a Sajó felé. Legelőször megjön Sasz, majd Rüdiger, aztán Kuprianow, végül a bányavárosokból Grabbe. Hanem ez, ugy látszik, mind kevés; Paskiewich még galicziai tartalékából is előparancsol egy hadosztályt, amely Osten-Sacken tábornok vezetése alatt, Eperjesen, Kassán át szintén Miskolczra siet.
Görgei valóságos bujósdit játszik az oroszszal. Mintha csak gyönyörűsége telnék e vad, izgalmas hajszában.
– Ez az ember engem minduntalan megcsal, – jegyezte meg Paskiewich.
S csakugyan. Julius 24-ikén Görömbölynél, 25-ikén Zsolcza mellett küzd, visszaszorítja itt is, amott is az oroszt; aztán rendkívül ügyes mozdulattal a Hernád balpartjára siklik. Az orosz, persze, nyomon követi. Julius 26-ikán Ónod vidékén dördül meg az ágyú; másnap jul. 28-ikán Gesztelyről veri el a hős Leiningen tábornok Grabbe üldöző seregét.
Julius 27-ikén Görgei útrakel, hogy Karczagon Kossuth Lajossal találkozzék. Már Nyiregyháza körül van, amidőn hallja, hogy az orosz elfoglalta a tisza-füredi hidat. Visszasiet tehát, nehogy menekvési útja elvágassék.
Szerencsénk, hogy Paskiewich megint nem tudja, merre van a honvédsereg: Miskolcz előtt-e, Kassa körül, avagy Tokaj vidékén? Három napot veszteget el csapatainak ide-oda küldözgetésével. Csak jul. 31-ikén tudja meg, hogy Görgei már ezelőtt két nappal, jul. 29-ikén Tokaj mellett átkelt a Tiszán s Debreczenbe törekszik. Hajrá, fogd meg! Choedaeff a vad nyomán Tokaj felé száguld; Rüdiger és Kuprianow pedig Csegénél hevenyészett tábori hídon sietve átkel a Tiszán, s Görgei elé igyekszik kerülni.
Görgei már ekkor Nyiregyházán volt. Innen küldte Aulich hadügyminiszternek a hadi jelentést:
 
Hadügyminiszter úr!
Vezényletem alatt álló seregeimnek f. hó 23-tól mai napig tett mozdulatairól következőkben értesítem:
A 7-ik hadtesttel a görömbölyi dombokat, a 3-ik hadtestemmel pedig a Sajóvonalat Felső-Zsolczától Sajó-Ládig elfoglalván, egy erőltetett szemlegezés által arról gyöződtem meg, hogy a Harsány-Szalonta vidékén álló orosz sereg számra nagyobb az enyémnél. Minélfogva erőim összpontosítására a Sajó-vonalat választám; s éppen kiadtam az 1-ső 7-ik hadtestnek erre vonatkozó parancsomat, midőn az utóbbi jul. 24-ikén Harsány felől megtámadtatott, s Miskolcz felé visszanyomatott.
Ezen körülmény azonban tervem kivitelében legkevésbé sem gátolt meg, s még 24-kén éjjel indítottam az 1-ső és a 7-ik hadtestet a Sajó-vonalon belől Ónodtól kezdve Sajó-Vámosig; s daczára annak, hogy az ellenség háromszor támadott meg, u. m. Sajó-Ládnál, Alsó- és Felső-Zsolczánál, ezen állást 25-ikén szakadatlanul megtartám.
Azon csekély biztosság azonban, melyet a Sajó-vonal nyujt, valamint az ellenség mozdulatai Kassáról Edelénynek és Nyékről Nagy-Csécs felé, kénytelen voltam seregeimet, daczára annak, hogy a Sajó-vonalat oly győzelmesen megtartották, – julius 25-ikén éjjel a Hernádon visszavonni.
A sereg jelen állása hosszabb védelemre igen alkalmas levén, az orosz hadak által julius 27-ikén és 28-ikán több oldalról a legnagyobb elszántsággal támadtatott meg. Tüzérségem jelességének köszönhető, hogy az ellenség minden támadása viszszaveretett; s az orosz sereg mindkét napon veszteséggel előbbi állásaiba: Zsolczára, Sajó-Ládra és Ónodra kénytelen volt visszavonulni.
Azonban az ellenségnek Tisza-Fürednél történt átrontása a Tiszán, arra kényszerített, hogy eddigi hadállásomat a Hernádon túl, odahagyjam s én minden további ütközet nélkül a Tiszán átkeljek.
Nyiregyháza, julius 30-án, 1849.
Görgei Arthúr.
 
Rövid pihenő után sietének tovább, még pedig két hadoszlopban: a sereg zöme a Nyirségen, az I-ső hadtest mint oldalvédő a debreczeni uton.
Nagy Sándor aug. 1-jén alkonyatkor Hadházon épp táborba akar szállani, midőn jelentik, hogy Ujváros mellett körülbelől tizenötezer főnyi orosz sereg tanyáz. Nagy Sándor azonnal futárt küld Görgeihez s aztán huzódik tovább, hogy megvívja a szerencsétlen debreczeni csatát.
Máriássy János ezredes és hadosztály-parancsnok, akinek döntő szerepe volt ugy a levonulásnál, mint a debreczeni ütközetben, igy irja le a további eseményeket:
… Augusztus 1-jén este 10 óra után – úgymond Máriássy megindult a hadtest Hadházról Debreczen felé. Az éj szép, tiszta levén, augusztus 2-ikán virradóra a debreczeni erdőhöz jutottunk minden fennakadás nélkül. A sereg egy rövid pihenés okáért megállapodott; s alig hogy megállottunk: ideérkezett az előre küldött lovas csapattól egy czirkáló azon jelentéssel, hogy a csapat az ujvárosi uton egy előnyomuló ellenséges lovascsapatra bukkant, s hogy az nála sokkal erősebb lévén, kénytelen volt előle Debreczen felé visszahúzódni.
… E jelentésre azonnal indultunk. Nagy Sándor a lovasságot magához vevén, azzal előre rohant, meghagyván táborkari főnökének: Pongrácznak, hogy a hadtestet Debreczennek délnyugati részén, az Ujváros felé vezető uton csatarendbe állítsa fel, s az előörsöket jó előre tolja ki.
Mig Nagy Sándor előrerohanván, s az ellenséges lovascsapatot visszanyomva, szemlét tartott: addig a hadtest, megszaporodva az itt talált Korponay-féle csapattal, következő csatarendben állíttatott fel: Máriássy János ezredes gyaloghadosztálya elfoglalta a balszárnyat, Bobics ezredes hadosztálya a jobbszárnyat, a Korponay-féle csapat pedig képezte a tartalékot. Minden hadosztály egy-egy zászlóaljat tolt jó előre előőrségül.
Az állás, melyet igy felállítva elfoglaltunk, katonailag véve igen gyenge és rosz volt. Előttünk balról a messzi kiterjedő síkság, e részről tökéletesen fedetlenül állottunk. Jobbszárnyunknak volt ugyan némi támasza az itt elterjedő debreczeni erdőben, de részint ennek nagy kiterjedése miatt, részint pedig seregünknek csekély voltánál fogva, ez nemcsak hasznunkra nem volt, de a mint később bebizonyult, iszonyu kárunkra szolgált. A balszárnynak, szerencséjére, itt több régi, mesterségesen ásott gödör találtatott; s minden gödör mellett egy-egy jókora földhányás; ezen, állitólag a törököktől származó maradványokat hadosztályommal lehetőleg felhasználtam, a gyalogságot zászlóaljanként beállítván a gödrökbe, s ágyúimat az emelvényekre tolatván, miáltal midőn egyrészt embereimet lehetőleg fedeztem, másrészt ágyúimnak lehető legelőnyösebb állást szereztem.
A tábornok nemsokára visszajött a szemléről, s a felállítást a lovasságnak elhelyezésével bevégezte; négy század a 8-ik huszárezredből a balszárny legszélső részére, ugyanannyi a jobbra, a többi a tartalékhoz rendeltetett.
A felállítás bevégződvén, Nagy Sándor akkor a jobbszárnynál lévén, engem magához hivatott, tudatván velem egy épp akkor Görgei fővezértől érkezett, szatiraként hangzó parancsot, mely feleletül Nagy Sándor tegnapi jelentésére azt parancsolta: „hogy az I-ső hadtest Debreczennél állást véve, az ellenséget, bárhol mutatkozik, visszaverje.” Azonnal haditanácsot tartottunk.
Az értekezlet után többen Nagy Sándor tábornokkal kilovagoltunk az előőrsökhöz, s azokat végignézve, itt az orosz előőrségnek tisztjeivel szóba ereszkedtünk, s a ravaszok, midőn elhagytuk őket, meghivtak bennünket délután 5 órára orosz theára; ez a fogás sokaknál megerősíté a Görgei uj parancsa után lábrakapott hiedelem valószinűségét, hogy aznap nem lesz komoly ütközetünk. Mindazonáltal elhatároztuk, hogy a hadtest ezen felállításban várni fogja egész nap fegyver alatt az ellenséget. Seregünk ellátására elfogadtatott a lelkes debreczeni lakosok azon hazafias ajánlata, hogy az étel elkészülve, kihozatik a seregnek a táborba. Bobics ezredes átvevén a tábor parancsnokságát, Nagy Sándor tábornok és vele én is belovagoltunk féltizenegy óra tájban a városba. Megfürödvén, felmentem a nagyvendéglőbe ebédelni, itt egy csomó tisztet találtam s közöttük Nagy Sándor tábornokot is.
Az ebéd nagyon rövid ideig tartott; alig hogy leültünk, megszólalt az ágyú. Leszaladni, lórakapni és a táborba, mely a városhoz közel feküdt, csak pár percz műve volt.
Kijövén Nagy Sándorral a táborba, ki hozzám a balszárnyra jött, az előőrsöket már visszahíva és ütegeinket már működésben találtuk. Előőrseink a nagy kukoricza miatt az ellenség közeledését csak akkor vették észre, midőn az lovasságával megrohanta őket.
Nemsokára megszólalt az ágyú seregünk egész első sorában s borzasztó pusztítást tett az akkor már szemeink előtt fejlődő nagyszámu orosz lovasságban. Nagy Sándorral egy dombtetőről néztük az ellenség mozdulatait, s az első pillanatban nem láttunk mást, csak lovasságot előttünk; az oroszoknak az levén a szokásuk, hogy a sereg fejlődését egy hosszú lovassor által fedjék.
Sokáig néztük és bámultuk az orosz lovasság valódi hősies magatartását. Minden pillanatban láttuk, hogy ágyúink, melyek e napon kitünően lőttek, egész sorokat törültek, anélkül, hogy közöttük eleintén rendetlenség mutatkozott volna. E borzasztó pusztítás egy jó fél óráig tartott; tüzéreink látva roppant hatását ágyúiknak, megkettőztetett szorgalommal és ügyességgel dolgoztak. A csatát eddig többnyire csak tüzérségünk vívta.
Nagy Sándorral, mint emlitém, együtt fürkésztük az előttünk fejlődő orosz sereg mozdulatait, a hozzánk közel álló nagy sor lovasság ebben némileg gátolt bennünket, de azért mégis tisztán lehetett látni, hogy a lovas-sor háta mögött veszteglő ágyúk állottak, s a gyalogság nagyszerűn bontakozott. Nagy Sándort, ki nagyon rövidlátó volt, figyelmeztettem a dologra, egyszersmind kértem, hogy látva az aránytalan nagy erőt, a hátrálást a mig lehet, elrendelje. E kérelmemre Nagy Sándor, talán mert eszében vala a szerencsétlen parancs gúnyos értelme, mitsem hajtott; s ő, aki hadimozdulataiban és elhatározásaiban túlságig óvatos és néha ingadozó, e pillanatban annak épp ellenkezője volt, s hátrálásról mitsem akart hallani. Szerencsétlenségünkre ágyúink nagy rendetlenségbe hozták az ellenség lovasságát, s ez a tény Nagy Sándort annyira felhevíté, hogy kérésem daczára, hadosztályomnak, azaz a balszárnynak előnyomulását rendelte el, egy döfést akarván az ellenség arczán tenni, aztán a hátrálást megkezdeni. E parancsát lelkemre kötvén, elszáguldott tőlem a jobbszárnyhoz, hogy azt személyesen vezesse az ellenségre.
Nagy Sándor távozása után elrendeltem az előnyomulást. Az indulás lépcsőzetesen (en échellons) történvén, jó idő mult el, mig az egész hadosztály mozgásba jött. Alig haladtunk pár száz lépést, midőn a hadtest jobbszárnyának a háta mögött borzasztó rivalgás és kiabálás történt, mely minden vezényszó nélkül megállítá menetünket. Oda tekintvén, roppant nagy tömeg ellenséges lovast pillantánk meg, a kik, mint a menykő az égből, az erdőből kirohanva, tartalékunk oldalába és hátába törtek.
Szerencsétlenségünkre itt, mint mondám, Korponay ezredes csapatja, egy úgyszólván fegyvertelen, csak lándzsákkal ellátott fiatal zászlóalj volt; ez szétugrasztatott és irgalmatlanul lekaszaboltaték. A látvány borzasztó; seregünk eddig látszólag kedvező állapota szomorú és kétségbeeséshez közel vala. Tartalékunk, ezt világosan láttam, veszve volt; egyetlen reményemet Bobics hadosztályának derék zászlóaljaiba helyeztem, remélvén, hogy megfordul, s jól czélzott tüzeléssel vagy lelkes rohammal sikerül nekik a veszendő tartalékot a tökéletes megsemmisüléstől megmenteni. E reményem is csakhamar füstbe ment. Bobics hadosztályát több orosz zászlóalj előlről rohanja meg, mig hátába ugyanazon lovasság tömege tör, mely tartalékunkat csak úgy futtában letiporta és lekaszabolta. Néhány percz mulva az egész jobbszárnynál tökéletes zürzavar volt látható.
Az én hadosztályomnak egy ideig nyugta volt. Látván a veszélyt, melyben jobbszárnyunk forgott, segítségül két zászlóaljat akartam küldeni. E szándékomat azonban csakhamar meghiusítá az ellenség, mely e pillanatban lovasságával és ütegeimnél négyszerte nagyobb tüzérséggel megtámadott, s oly pusztítást tett úgy ütegeimben, mint zászlóaljaimban, hogy azoknak megmentéséről kellett gondoskodnom, s legott megkezdtem Derecske felé a visszavonulást, a mely, daczára a roppant ágyútűznek s az orosz lovasság többszöri támadásának, jó rendben és lassan történt. Szorult helyzetünkben a magas kukoriczások nagy előnyükre valának.
A szőllőkből temérdek megmenekülő honvéd csatlakozott hadosztályomhoz, s ezek közt Nagy Sándor tábornok is. Az ellenség lovassága csak a kukoricza-földekig üldözött bennünket; itt azonban, egyes cserkesz-csapatok száguldozását kivéve, megszünt az üldözés, s a hadosztály a szétvert jobbszárnyunk romjaival, rendesen és nyugodtan folytathatta a visszavonulást Derecske felé.
Veszteségünk egészben véve roppant volt emberben, lóban és ágyúban is; legtöbbet veszített Korponay csapatja, amelyből kevés ember maradt ép fővel és ép testtel, ezeknek legnagyobb része el is fogatott. Ágyú 10 veszett el. Mennyi vesztesége volt Bobics hadosztályának, bizton nem mondhatom; az enyimnek aránylag csak kevés vesztesége vala, 40–50 embernél nem vesztettünk többet; ágyút egyet sem.
Az oroszok szétvervén seregünk jobbszárnyát, az üldözéssel nem sokat gondoltak, s nemsokára azt egészen abban hagyták; csak egy lovascsapat üzte egy darabig lovasságunkat és a jobbszárny ágyúit a városon keresztül Derecske felé. Huszáraink azonban, bár többször szétverettek, mégis megmentették ágyúinknak és társzekereinknek legnagyobb részét.
Tagadhatlan, hogy hibák történtek e napon ugy Nagy Sándor tábornok, mint mások részéről is. Hiba volt a csatahelynek választása; hiba volt a csatát, mikor még lehetett, félbe nem szakítani; igen nagy hiba volt az erdőre olyas kevés gondot fordítani …
Igyen emlékezik meg Máriássy, a vitéz hadosztályparancsnok a küzdelem lefolyásáról.
Hát bizony nagyarányú mérkőzés vala ez. A debreczeni határ sivó homokja talán sohasem ivott annyi vért, mint ezen a gyászos napon. Az I-ső hadtest aránylag nem sokat veszített (53 halottja, s 90 sebesültje volt), hanem a Korponay-féle dandár, mely Tisza-Füredről huzódott ide, egészen megsemmisült. Vesztesége: 200 halott, 320 sebesült, 500 fogoly, 4 ágyú, 1 hadilobogó, s összes podgyásza.
Az oroszok vesztesége: 60 halott, 277 sebesült, köztük Kuprianow tábornok és hadtestvezér, akinek egy ágyúgolyó tőbül szakította el a jobblábát.
Diadalmaskodott az ellenfél máskor is, s mégsem aggódtunk. Jött a kedvező alkalom: s kiköszörültük a csorbát.
Ámde, az augusztus 2-iki csatavesztést nem tudtuk immár helyreütni; nem tudtuk főleg romboló erkölcsi hatása miatt. Az I-ső hadtest úgyszólván végleg szétzüllött. Nem volt ez többé a régi harczvágyó bajnoksereg, de reményvesztett embereknek lézengő csoportja.
– Nem győzünk mi már többé. Lehetetlen, lehetetlen. Jobb, ha vége volna már az egész hercze-hurczának, – sóhajtozott az éhező honvéd.
S a csüggedés, a hadakozó seregeknek e legnagyobb átka, mint a pestisragály, feltartózhatlanul terjedt tovább, egyre tovább, hadtesttől, hadtestig.
De hiszen, úgy mondják, előrelátható volt, hogy ez leend a következménye a debreczeni tusának. Tizszeres túlerő ellen lehetetlenség győzni. Mert körülbelül ilyen vala a számarány; 8500 honvéd állott 90.000 orosz katonával szemben.
És Nagy Sándor, ez a körültekintő óvatos tábornok mégis elfogadta az ütközetet; elfogadta, pedig idején kitérhetett volna előle.
Mi okból rohant tehát a veszedelembe? Ez is olyan kérdés, amely maig sincs kellőképen tisztázva.
Pongrácz István őrnagy, az I-ső hadtest táborkari főnöke azt állítja, hogy Görgei egyenes parancsából történt a végzetszerű mérkőzés. Nagy Sándor figyelmeztető jelentésére a főhadiszállásról augusztus 2-ikán virradatkor ugyanis ez a rövid parancs érkezett hozzájuk:
„Az első hadtestnek. Az I-ső hadtest álljon ki Debreczentől Ujváros felé jobbra-balra az uttól (a cheval der Strasse), s ha feltünik az ellenség: támadja és verje meg. Görgei.”
… „E parancs vétele után – beszéli Pongrácz – rögtön összeült a haditanács. Én, tájékozódva az ellenség hadállásáról, a rendelet foganatosítását veszélyesnek tartottam. Nagy Sándor és a többi főtiszt a komáromi viszályok óta nagyon el volt keseredve, s nem hitték, hogy az alsó seregekkel egyesülhetünk, s hogy, tekintve az európai viszonyokat képesek lehetnénk magunkat sokáig fentartani. Ily kedélyállapotban, de a haza ügyeért lelkesedve, már nem mint értelmes katonák, de mint a hazának elkeseredett hű szolgái akartak egy végső harczot vívni, utalva a rendeletre, mely azt nekik úgyis parancsolja. A mindig tüzes és harczvágyó Máriássy János, az öreg bátor Bobics, az ezen parancs által még jobban feltüzelt Nagy Sándor tábornok a rendelet szigorú megtartása mellett szóltak. A finom műveltségű Mesterházy ingadozott, Korponay mellettem szólt. Nagy Sándor többször említé, hogy az ily parancs el nem fogadása után még bátorságát is kétségbevonhatnák. Végre azt inditványoztam, engedjék meg, hogy én a lovassággal és könnyű ütegekkel hátramaradjak, ezalatt seregünk hihetőleg csata nélkül visszavonulhat. De az ily nézetek nem találtak a kapott parancs után viszhangra.”
S az ütközetet, Görgei utasításához képest, elfogadták. Ez az első vád.
A másik az, hogy Görgei, ámbátor a szomszédban, a harczmezőtől alig két mértföldnyire: Vámos-Pércsen táborozott, pusztulni hagyta alvezérét.
– No most mutassa meg a vitéz Nagy Sándor, mit tud! kiáltott fel táborkarának egy törzstisztje az ágyúdörgés hallatára.
Görgei tehát jól tudta, hogy Nagy Sándor veszélyben forog, s mégsem mozdult. Nem mozdult pedig csupa gyűlöletből. Bosszút akart állni Nagy Sándoron, hogy Rüdigerhez intézett levelét elolvasta.
Görgei persze tiltakozik e súlyos vádak ellen. Azt mondja, hogy ő semmiféle utasítást nem adott Nagy Sándornak az ütközet elfogadására. Igaz, födöznie kellett a seregzöm nyugodt haladását, csakhogy ezt megtehette volna anélkül, hogy ilyes szörnyű kalandba bocsátkozzék.
Támogatást sem nyujthatott. „Augusztus 2-ikán délután – ugymond – rendkívül heves ágyúzás hallatszott Debreczen irányából. Azonnal lovas czirkálókat küldtem Debreczen felé. Egy-két óra mulva az ágyúzás megszűnt. A czirkálók közül egy sem tért vissza. Nagy Sándortól pedig egész délután nem kaptam a rejtélyes esetre vonatkozólag a legcsekélyebb értesítést sem. De lehetett-e megóvni Nagy Sándort a vereségtől? – kérdi „Gazdátlan Levelek” czimü röpiratában. Nem lehetett, – felel ő maga a kérdésre. A távolság Vámos-Pércstől Debreczenig két mértföld, a rendes csata pedig alig tartott tovább egy óránál. Mire hadzömünknek csak az eleje is Vámos-Pércsről a szinhelyre megérkezhetett volna: Nagy Sándor hadtestének egyrésze már Derecske felé járt, a többi része pedig szétszóródott.”
De hát kitől származik a parancs? Mikor és hogyan jutott Nagy Sándorhoz? Kemény szóharcz folyt több izben e körül is.
A föltevés az, hogy a parancs a főhadiszállásról ered; s vagy Görgei maga irta, vagy testvéröcscse: Görgei Ármin ezredes. Ám sem az egyik, sem a másik nem akar tudni róla. „Lehet, hogy e parancs nem létez; lehet, hogy létez, de falsum, – mondja egy nyilatkozatában Görgei Ármin. – Lehet, hogy létez és valódi, de más időben, egy korábbi, lényegesen különböző mozzanatkor, talán előleges figyelmeztetőleg volt kiadva; lehet végre, hogy e támadási parancs azért kelt, nehogy Nagy Sándor valamikép kelletinél jobban siettesse hátravonulását.”
Tudnunk kell, hogy Bayer és Görgei közt időközben meglazult a jó viszony. Bayer inni kezdett, emiatt aztán Görgei többször Ármin öcscsére bízta a táborkari irodának a vezetését. Igen valószinü, hogy a szóbanforgó parancs kiadásakor Görgei Ármin volt a Bayer helyettesítője.
Tény, hogy Bayer Vámos-Pércsen már nem volt a Görgei környezetében.
– Hová lett Bayer ezredes? – kérdezte Matolay Viktor vezérkari tiszt Görgeitől.
– Szabadságra ment haza: Szilvóriába, – felelte a vezér haragos gúnynyal.
S Bayer, ugy látszik, nem is tért többé vissza „Szilvóriából”. Haragosan, sértődve hagyta ott Görgeit, akihez pedig az egész hadjárat folyamán igazi ebhűséggel ragaszkodott.
„Bayer – beszéli Rochlitz Kálmán – már előbb ejtett Görgei ellen néhány ellenséges szót. De mi nem vettük komolyan kifakadását a kelletinél bővebben élvezett bor hatásának tulajdonítottuk; ő tudniillik azt találta mondani, hogy az országnak egy Brutusra van szüksége; s ha erre más nem vállalkozik: lesz ő. S miután Bayerre a főhadiszállás kellemetlenné vált a Görgei Ármin jelenléte, másrészt, a mint mondá, tudja, hogy Görgei Arthúr semmit sem fogna habozni, hogy külön is alkudozzék az oroszokkal, ha ezek kedvező feltételeket ajánlanak: Nagyváradon arra az elhatározásra jutott, hogy állását s Görgei Arthúrt elhagyja; elmegyen Erdélybe Bemhez és az oroszok ez engesztelhetlen ellenségének ajánlja fel szolgálatát.”
Mindenesetre jellemző kifakadás, hiszen ha valaki, ugy Bayer ösmerte Görgeinek a legtitkosabb gondolatait.
Több mint valószinű tehát, hogy a kérdéses parancsot bátyjának a meghagyásából Görgei Ármin irta.
De irta légyen bárki, – a szomorú tény az, hogy a fősereg harmadrésze züllésnek indult. Nagy Sándor futó csapataival Várad-Püspökire huzódik; Görgei aug. 3-ikáig Vámos-Pércsen marad, aztán ő is siet tovább, Nagy-Létán, Kis-Marján keresztül Várad felé.
Paskiewich pedig bevonul Debreczenbe, s megpihen. Ez volt a rendes szokása. Csaknem valamennyi győzedelme után, mint a jóllakott óriáskigyó, egykét napig tétlenül hevert.
A hivatalos jelentés ezt igy szépíti: „Paskiewich herczegnek Debreczenben ismét élelmezési nehézségekkel kellett küzdenie. Élelmiszer csak két napra volt készletben, Debreczen és vidéke pedig kimerült. A herczeg tehát arra volt utalva, hogy a Tiszántúl levő raktáraiból utánszállításokat rendeljen. Ezáltal ujólag megszakítás állott be az orosz fősereg mozdulataiban, amely mindenesetre kissé tovább tartott, mint az Görgei levonulásának meggátolására kivánatos lett volna.”
Augusztus 6-ikán érdekes látvány szinhelye volt a debreczeni református nagytemplom. Délelőtt 11 órakor a székesegyház hajója csaknem szinültig megtelt fényes egyenruhájú orosz törzstisztekkel. Az első padban ott ült maga Paskiewich herczeg is. S ez idegenszerű gyülekezet jelenlétében ima mondatott Ferencz József császárért. Az ünnepies istentiszteletnek az volt a czélja, „hogy a templom falairól letörültessék az ápril 14-iki függetlenségi nyilatkozat megszentségtelenítése.”
Vajjon letörültetett-e? Ha beszélni tudnának ez ódon falak!
S ez istentisztelet után, augusztus 7-ikén mozdul ki Rüdiger Debreczenből, hogy Görgeit üldözze. Maga Paskiewich azonban tovább is ott marad, s csak aug. 14-ikén szedkelőzik fel, hogy „megkezdje a szövetséges hadak egyesült működését.”
A debreczeni csatavesztés riasztóhatású volt.
– Ez a vég kezdete, – mondotta könybefuló hangon az ősz Csányi László.
Igen, az: a vég kezdete. Hisz a szerencsétlenség nem jár egyedül. S innen is, onnan is, mint megannyi halálmadár, egyre sürűbben jött a sok leverő hír.
Eddig, ha ideát rosszrafordult ügyünk, bizalmat meriténk Bem győzelmeiből. Most ennek is végeszakadt. Őt is elhagyta a szerencse.
Bem tábornok, mint tudjuk, julius 25-ikén tért vissza Moldovából, s egyenesen Székelyföldre utazott. Julius 28-ikán már Marosvásárhelyen volt. Itt találta Damaszkin alezredest, aki jul. 23-ikán Szász-Régen előtt Grottenhielm orosz tábornok által megveretvén, háromezer főnyi seregével e biztosabb helyre menekült.
Bem tábornoknak az volt a terve, hogy mindenekelőtt Grottenhielmmel ütközik, s csak ezután fordul Lüders ellen. Ámde az orosz fővezér megelőzte őt.
A Székelyföld, ámbátor a sok csapás megtörte népének ellentálló képességét, még mindig hatalmas erőforrása volt szabadságügyünknek. Vereség esetében legtöbbnyire ide huzódott a honvédsereg, s összeszedvén magát, innen indult uj csatára.
Lüders, aki eszesebb és fürgébb volt mint Paskiewich, belátta, hogy addig szó sem lehet Erdély letiprásáról, mig a Székelyföld bérczei közt a magyar trikolór lobog. S elhatározta, hogy alaposan végez küzdő honvédjeink e menhelyével. Összeszedi csaknem egész haderejét, s öt oldalról nyomul a Székelyföld felé: Dyck tábornok Fogarasról Udvarhelynek, Clam-Gallas a Bárczaságból Szent-György felé, Dannenberg tábornok egy tartalék-hadtesttel az ojtozi szoroson át Kézdi-Vásárhely irányában, Grottenhielm szász-régeni táborhelyéről Maros-Vásárhelyre, s Lüders maga Szebenből Segesvár megszállására. Ezenfelől Barnucz vezetése alatt, még egy oláh felkelőbanda is mozgósíttatik.
Lüders, Szebenben megfelelő őrséget hagyván, 12.000 főnyi sereggel és 32 ágyúval jul. 26-ikán indult el, s harmadnap, jul. 29-ikén bevonult Segesvárra.
Bem tábornok Marosvásárhelyen értesül a fenyegető veszélyről. Gyorsan intézkedik tehát, nehogy ittnyomja az orosz. Gaál Sándor háromszéki seregéből kétezer embert magához rendel; Kemény Farkasnak pedig, ki a Havasok alján csatároz, megüzeni, hogy siessen Marosvásárhelyre. Parancs megy Stein Miksa ezredeshez is, hogy a gyulafehérvári ostromsereg zömével huzódjék Szeben felé s kösse-nyugtalanítsa az oroszokat:
De még tovább terjed körültekintő figyelme: segélyről is gondoskodik. A felvidéken Kazinczy Lajos parancsnoksága alatt, tudvalevőleg mintegy nyolczezer főnyi őrhadunk volt. Kazinczynak, mikor az összpontosítás elhatároztatott, a Görgei seregéhez kellett volna csatlakozni. Ámde a Hernádvölgy csatáinak zúgó förgetege elsodorta Görgeitől. Kazinczy néhány napig Máramarosban ődöng, aztán nyugodt egykedvüséggel Szatmármegyébe huzódik.
Ime, nyolczezer csatabiró honvéd, milyen jó volna ez nekem! – gondolja Bem. S legott futárt küld Kazinczyhoz, hogy Zilahon át nyomuljon Kolozsvár felé, s csatlakozzék az erdélyrészi sereghez. Kazinczy haboz, végre azonban mégis csak útrakel.
Ezek a Bem óvóintézkedései. Aztán maga is cselekvéshez lát. Ugy okoskodik, hogy abban az esetben, ha Lüders tábornagyot sikerül megvernie, az oroszok tervéből semmi sem lesz.
Serege maroknyi: ötezer ember, ágyúja csak tizenkettő; ám vakmerően előnyomul. Julius 30-ikán távozik Vásárhelyről, Székely-Kereszturon megpihen s a következő nap, julius 31-ikén virradatkor Héjjasfalván keresztül Segesvár felé tör, hogy megbirkózzék Lüders tizenkétezer főnyi hadával.
Segesvár a Nagy-Küküllő hegykoszoruzott völgyében fekszik. Vele csaknem szemközt egy kicsiny oláh-szász község: Fejéregyháza lapul meg. A falu mögött lankás hegyoldal, előtte iszapos vizű patak. Fejéregyháza felől a székelyudvarhelyi, túlnan pedig a marosvásárhelyi országút ereszkedik a völgybe. A két útvonal itt összeér s aztán egy irányban kanyarog tovább.
Lüders seregének zöme Segesvár mellett a bozótos hegyoldalban táborozott, a kisebb rész pedig valamivel távolabb a marosvásárhelyi úton figyelt.
Épp tíz óra, mikor a honvédsereg Héjjasfalva felől kibontakozik. Lüders, ámbátor jó eleve értesült a Bem előnyomulásáról, meghökken. Azt hiszi, hogy ez csak aféle tüntető mellékcsapat, a főtámadás Marosvásárhely irányából jön. Itteni seregének vezetését átadja tehát Iwin tábornoknak, ő maga pedig a marosvásárhelyi úton őrködő dandárához száguld.
Ezalatt Bem közelebb nyomul és harczrendbe állítja csapatjait. A jobbszárny Fejéregyháza előtt helyezkedik el, a középhad az országuton, a balszárny pedig a völgy szántóföldjein. Az ágyúüteg a fejéregyházi domboldal védő bokrai közt vár a jeladásra.
S tizenegy órakor egyszerre csak megdördülnek a Bem ágyúi. Mindjárt az első lövés talál. Skariatin tábornok szétroncsolt mellel, holtan bukik le ágaskodó paripájáról.
– Jó jel, győzni fogunk! – ujjong a honvédsereg.
S mihamar felzúg az ismeretes vezényszó:
– Szuronyt szegezz! Előre!
S a balszárny, mintegy 1500 ember, halálmegvető elszánással tör előre, át a patakon, fel a tulsó domboldalnak. Kétszer annyi az orosz, a támadás nem sikerül. Sebaj; megismétlik ujolag: másodszor, harmadszor.
Innen is, túlnan is uj csapatok elegyednek a kemény tusába. A völgy puskák ropogásától, ágyúk dörgésétől hangos.
A roppant tüzelés közepette Bem ágyúi annyira átmelegszenek, hogy három közülök elreped.
Igy viharzik az ütközet ozsonnatájig. Nem győz, de nem is hátrál egyik fél sem.
Ekkor azonban fordul a koczka. Lüders meggyőződvén, hogy Marosvásárhely felől nincs mit tartania, egész lovasságával a csatamezőre robog.
Ujoncz huszárságunk mindjárt az első kozák-rohamnál zavarba jön és hátrálni kezd. Az ijedtség, kivált a harczmezőn, ragadós. Egy-egy csapat kishitüsége igen gyakran az egész seregből kiöli a bátorságot.
Ez történt Segesvárnál is. A huszárok megrettenése, mint a hidegláz, átragad gyalogságunkra is, s a harczvonalon felbomlik a rend. A vitéz sereg, mely ekkoráig oly hősiesen állta a tüzet, csakhamar ijedt tömeggé lesz. Nem hallgat többé se vezényszóra, se intelemre, hanem rémült kétségbeeséssel fut Héjjasfalva felé: A nekibátorodó kozákság persze utána. És űzi, kaszabolja vad, szilaj gyönyörrel késő alkonyatig.
Az irtózatos hajszában csaknem az egész sereg szétkallódott, megsemmisült. Ime a veszteség: 1000 halott és sebesült, 500 fogoly, 740 hiányzó; ezenkivül 8 ágyú, 2 hadilobogó, s a lőszer.
Maga az öreg vezér is csodával határos módon szabadult meg. Kocsija feldülvén, az útszéli mocsárba zuhant. Itt aztán meglapulva, halottnak tétette magát. Kilencz óra tájban, mikor már a harcz lecsitult, négy Vilmos-huszár akadt reá s húzta ki a békanyálas hinárból. A kocsi, persze, szintén az oroszok zsákmányául esett; vele Bem összes podgyásza, a hadipénztár, sőt még a drágamívü Rákóczi-kard is, amelyet a hős vezér a kolozsvári honleányoktól kapott ajándékba.
Kettesével, hármasával szállingóztak a honvédek a vert sereg után. Sok visszatért, akinek holt híre vala; de még több maradt el olyan; akiről azt hitték, hogy majd csak előkerül. Ez utóbbiak közé tartozott Petőfi Sándor is, a nemzet dalosa.
Petőfi, mint tudjuk, jul. 25-ikén Bereczken csatlakozott ujolag kedves tábornokához, Bemhez. Nem is hagyja el többé. Vele megy a balvégzetü segesvári csatamezőre is. Székely-Kereszturon megháltak. Petőfi egy odavaló birtokos, Varga Zsigmond vendégszerető házánál kapott éjjeli szállást. Másnap (jul. 31-ikén) a reggelinél a család viruló leánya, a bájos Rózsika fölkérte Petőfit, szavalná el valamelyik költeményét.
Petőfi egy pillanatig elmereng, s aztán csodálatos előérzet hatása alatt épp az „Egy gondolat bánt engemet” czimű költeményének a szavalásához fog. Megrázó erővel zeng beszédes ajkairól az örökszép rapsódia:
Ott essem el én
A harcz mezején;
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből,
S ha ajkam örömteli végszava zendül:
Hadd nyelje el azt az aczélzörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej;
S holttestemen át
Futó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva …
A leányka mélázó figyelemmel tekint a költőre. Minő csodálatos vágy, milyen hősi óhaj! Hátha beteljesedik.
Petőfi szivélyesen elbucsúzik, aztán megy tovább Segesvár felé: a harczmezőre. Már dörög az ágyú, mikor odaér. De az ütközetben nem veszen részt. Hisz még kardja sincs. Csak szemlélő. Itt is megfordul, amott is: majd Bem körül, majd az ágyúk megett, majd Fejéregyházán. Hat óratájt jön a végzetes kozák-roham s a tomboló förgeteg őt is magával sodorja. Még látják egyesek, amint menekül hajadonfő, kigombolkozva, nyitott inggallérral. Aztán eltünik végkép, örökre.
A borzasztó zürzavar első napjaiban nem igen keresték. Majd csak előkerül. De bizony nem jött.
Aztán beköszönt a gyász, a siralom, a bujdosás szomorú ideje. Még mindig reménykedtünk. Hátha megzendül az ország, vagy a külföld valamelyik rejtekében bűbájos lantja. Dehogy zendült, dehogy!
Petőfiné (szül. Szendrey Julia) természetesen a legelső, aki az eltünt sorsa iránt érdeklődik. Csakhogy ez az érdeklődés nem oly kitartó, amint azt a dalnok imádott hitvesétől megérdemelte volna. Igaz, leutazik Erdélybe, de rövid és könnyüvérü tudakozódás után visszatér, s csakhamar eldobja az özvegyi fátyolt.
De a közvélemény, ámbátor az özvegy ujolag férjhez megyen, nem hiszi, nem akar ja elhinni Petőfi halálhírének a valóságát. Mindenféle hír kel szárnyra, hogy orosz fogoly, hogy külföldön bujdosik, hogy itthon-rejtőz. Még olyan is akad, aki kész esküt tenni reá, hogy a világosi gyásznap után beszélt Petőfivel.
Végre a költő egyik legjobb barátja: Pákh Albert veszi kezébe a titokzatos ügy nyomozását. A „Vasárnapi Ujság”-ban fölhivást intéz a közönséghez, hogy aki tud valamit Petőfiről, aki a segesvári csata alkalmával, vagy az ütközet után beszélt vele, nyilatkozzék.
S erre megindult a nagyérdekű kutatás. Százféle hír, vélelem érkezett Pákh Alberthez. A „Vasárnapi Ujság” 1860-iki folyama teli van velök.
S e tudósítások egybevetéséből azt a következtetést vonta le Pákh, hogy Petőfi a segesvári ütközetben esett el. Minden egyéb hír tévedésen, vagy csalódáson alapszik. Ez 1860-ban történt. Ám azóta is folyton-folyvást merül fel egy-egy ujabb legendás hír a költő eltünésére vonatkozólag. Mindezekből legkivált három szemtanu nyilatkozata érdemel komolyabb figyelmet. E három szemtanu: Lengyel József ezredorvos, Gyalokay Lajos honvédszázados s Szkurka György nevezetű közhuszár.
Ezek vallomása sem egyöntetű, de nyilatkozataikban legalább megvan az időrendi összefüggés.
Lengyel János ezredorvos a segesvári mérkőzéskor délután 4 óratájban látta a költőt. Mig ő sebesültek kötözésével volt elfoglalva, Petőfi a faluszélén egy rombadölt sütőkemenczéről figyelte a harcz menetét.
… Többször láttam őt helyéről távozni – ugymond Lengyel, – de mindig visszakerült és gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messzi lecsapott golyókat. Délután négyóra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Éppen egy kassai fuvaros félkarját metszettem ketté, melyet egy golyó szétzúzott, mikor Petőfi mellettem elhaladt s a Fejéregyházán alól elfolyó patak hídjának a karfájához dőlt. Itt állott mintegy félóráig elmerengve. Tőle mintegy 200 lépésnyire dolgozott egy hatfontos és lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. Hihető, sok kárt tett bennök, mert nemsokára az oroszok is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig harmincz lépésre ütődött a földbe; a fölvert föld és por őt is ellepé s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törülgeté.

A világosi Bohus-kastély.
Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett és hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát és elmerült gondolataiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatszó iszonyú zsibaj, ordítás sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol ez történt.
Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam megkérdezzem tőle: „mi baj őrnagy?” – Ő nem felelt semmit. Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig háromszáz – annyi ellen. Rákiáltottam Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő odameredt és csak annyit mondott: „potomság.”
Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Én rámutattam a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi odapillantott, aztán megfordulva futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve, lovamat kézügybe kapva, ráültem és száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyta, amelyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egyrészével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton fölfelé. Engem helyismeretem rövidebb uton vezetett. Utánunk a két ezred dzsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett halad fölfelé egyenes vonalban s mikor Fejéregyházát mintegy félmérföldre elhagyta, jobbrafordult s egyenes szögletet képezve, igyekezett átvágni az országútat és igy a menekülést. A lovasság nagyrészének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki a tartalékba volt állítva; azok kik tűzben voltak: bekerittettek. Engem lovam a körön kivül segített. Petőfi gyalog volt és igy a körben benmaradt. Egy dombra érve, viszszanéztem és Petőfit hittem fölismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni s valahányszor mellette elmegyek, önkéntelenül felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.
Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, amit aztán később felőle hallottam. A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerősöm: Toldi nyug. hadnagy is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi eleshetett, b. Heydte rendezte a halottak eltakaritását. Egy alkalommal a báróval találkozva, a beszédet a csatára vezettem s tudakozódtam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint egészen jól emlékezett, hogy egy hegyes állszakálú szőke egyént látott az országút mellett, egy mellén kapott dzsidaszúrás miatt elesve; s a mint mondá, talán neki ez az alak föl sem tünt volna, ha mindakét nadrág és zubbonyzsebeit kifordítva s abból egy csomó összeirogatott papirost kihullva nem lát. A helyet, hol az történt, megmagyarázva, bizonyos valék, hogy Petőfi volt. Sírja felől is megbizonyosodtam. Ez a fejéregyházi határ felső felén éjszakról lefutó patak partjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával temettetett …
Igy Lengyel József.
Gyalokay Lajos ugylátszik valamivel később, a bomlás szorongató perczeiben találkozott Petőfivel.
Gyalokay, mikor látta, hogy vége mindennek, azon volt, hogy a kocsijához férkőzzék. Menekülés közben a fehéregyházi országúton egyszerre csak megpillantja Petőfit, ki hajadonfő szalad. Utána kiált. A költő visszanéz, s megáll.
– Jőjj velem, – kiált Gyalokay megragadván a költő kezét. Kocsim amott van a bokrok közt.
– Azt hiszed, – válaszolta Petőfi keserű mosolylyal, – hogy van ebben a pokolban olyan bolond, ki helyt merne állani? Nincs itt szabadulás, igyekezzünk a túloldalra, ott tán megmenekedhetünk.
Gyalokay habozott.
– Nincs idő most a gondolkozásra; én megyek. Isten veled! Ezzel leszökött a töltésről és eltünt. Gyalokay nem látta többé.
Szkurka György nyilatkozatát Vajna Sándor kolozsvári ügyvéd jegyezte fel.
Vajna a szabadságharcz alatt mint főhadnagy az ugynevezett Vilmos-huszároknál szolgált. Az ezred julius végén Kőhalomban táborozott. Bem, Segesvár felé haladtában ebből az ezredből rendelt ki kocsijának a födözetére négy embert. Köztük volt Szkurka is, egy viharedzett öreg huszár.
A segesvári istenitélet napján, este, úgy tiz óra tájban egyszerre csak beállit Szkurka György ezredéhez. Lovának szügye nehéz sebtől vérzett. A szegény pára alig tudott mozogni.
A visszatérő huszár, annak rendje és módja szerint rögtön jelentkezik, még pediglen Vajnánál. Aztán hozzáteszi:
– Segesvárt olyan csata volt, hogy a föld is rengett. Szétszórták az egész tábort. A három pajtásom is elesett.
Vajnát rendkívül megrendíté ez a gyászos hir.
– Aztán retiráltak-e a mieink? – fordult Szkurkához.
–- Uram, – szólt a vén huszár, – végé az egésznek. Vagy levágták, vagy elfogták őket. Tán még Bem apó is odaveszett, mert a kocsija befordult az iszapba. A mieink kihúzták ugyan és magukkal vitték, de nem hiszem, hogy megmenekülhetett volna, mert mindjárt ott volt az ellenség. Mi mind a négyen a lovassághoz csatlakoztunk s mentünk is atakba, de bizony rossz napja volt ma a magyarnak. Sok jó katonát vesztett el Kossuth Lajos. Volt olyan is, a kit körülfogtak s hogy élve ne kerüljön az ellenség kezébe, hát főbe lőtte magát. Még az ajjutáns Petőfi is elesett, – tette hozzá Szkurka.
– Hát Szkurka, ismerte kend Petőfit? – kérdezte megdöbbenéssel Vajna.
– Hogyne ösmertem volna, – felelé a huszár, – hiszen már elmúlt egy hete, hogy Segesvárt a tábori főkanczelájban ordenáncz vagyok. Ott mondták, hogy az a fehérgalléros a Petőfi, az a nagy pennás, ki olyan szép nótákat írt.
– De hát látta-e kend, hogy Petőfi valósággal elesett? – faggatta tovább Vajna.
– Esküszöm az élő Istenre, hogy mindkét szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már nem volt menekvés s pajtásaim is elestek, lovam nagy sebet kapott. Sietve menekedtem tehát, de nem arra, ahol a magyarok voltak, s a merre a tábor menekedett. Arrafelé nem is lehetett, hanem Kőhalom felé. Amint sebesen jövök, utólérem Petőfit az ajjutánst, ki egyedül, gyalog, hajadonfővel, sebesen futott az uton errefelé. Még utól sem értem, s már megismertem, hogy Petőfi, aki menetközben visszafelé tekintgetett. A hogy utólértem, melléje slisszoltam és hátulról a tarkójánál benyúlva, megragadtam a ruháját. Petőfi pedig a kengyelszijjat fogta meg. „Uram haladjunk, mert űznek, jönnek utánunk!” Sebesvágtatva, vagy két puskalövést haladtunk. Egy-egy ölnél is nagyobbakat lépett. De négy lovas-muszka hátulról mind közelebb-közelebb jön utánunk. Petőfi visszatekintve kiáltja: „Állj meg!” s abban a perczben elereszti a kengyelszijjat. „Bocsáss! – kiáltja aztán mérgesen – engem az Isten sem ment meg!” Ezzel kirántja magát a kezemből s balfelé az út mellett a hegyeknek ment a kukoriczásba. De alig tehetett huszonöt vagy harmincz lépést fölfelé, két muszka lovas utána ugratott s láttam, amint a réznyelű kardjával az egyik kettőt a fejére vágott. A második vágásra esett le a földre s a földön még egy vágást tett reá.
– Hát szegény adjutáns Petőfi abban a perczben, mikor a muszka beérte, mit csinált? Nem védelmezte magát a kardjával?
– Kardjával? Nem volt annál uram kard, – válaszolt Szkurka. Nem volt annál semminemű fegyver, még csak egy szalmaszál sem. A muszka nem is érte be egészen, már Petőfi megállott, s fejét a muszka felé fordítva várta, mert nagyon fáradt lehetett, mig a muszka beéri. Az első ütésre nem esett le, csak a másodikra.
Ez a Szkurka-féle adat, följegyezve ugy, amint azt az öreg huszár keresetlen egyszerüségével Vajnának elmondta.
Gróf Haller József volt székely-keresztúri birtokos, tovább menve, a költő nyugvóhelyét igyekezett megállapítani. A nagyműveltségü főur évek hosszú során át kutatott Petőfi halálának a körülményei iránt. Vizsgálódásainak az eredményéről 1888-ban aztán igy számolt be:
Mikor Bem tábornok 1849. év julius hó 30-án – hétfőn – Székelykereszturra indult, Petőfi Sándor, Gyalokay Lajos létszámvezető százados csinos koberes szekerére ült. Bem kiséretével Kelementelkén, özv. Simon Györgyné úrhölgynél ebédelt, és délután megérkeztek Sz.-Kereszturra; Petőfi Varga Zsigmond haszonbérlőhöz szállt, Bem pedig a térparancsnok br. Gammera Gusztáv századoshoz. Másnap 31-én korán, Petőfi ismét Gyalokay szekerére ült és együtt szekereztek a 82-ik zászlóalj után, melyet a Gyergyó-Szent-Miklóson lakó, jeles és vitéz százados Ferenczy György vezényelt Fehéregyházára érkezve, s midőn a Haller-kert filagóriáját Segesvár felé meghaladták, egy ágyú megdördülvén, Petőfi a szekérről szótlan leugrott és a falu alsó vége felé szaladt; ekkor már a kozák előőrség a falu felső végétől az alsó vége előtt elterülő 800 öl hosszú és 6–7–800 öl széles Levádia nevű törökbuzásban makacs állást foglalt. S minthogy az üldöző Kossuth-huszárok az állásból visszanyomni nem tudták, Koburg-huszárok mentek segítségre és közösen, valamint egy század gyalogság a 82-ik zászlóaljból, az Ördögpatakon keresztül, Segesvárnak szalasztották.
Ördögpatak Segesvár és Fehéregyház közti határszél.
Ezen üldözés alatt Bem felállította ütegeit, 15 darabot és a csatarendet rendezte. Mikor észrevette, hogy a visszanyomott kozák előőrség a patakon túl veretett és az üldöző katonaság igen előre haladt, látva a rendes muszka lovasok dzsidaerdőjét bontakozni: Macskásy Antal által visszahuzódást rendelvén, ágyúztatni kezdett. Petőfi az üldözőkkel ezer ölnyi távolságra szinte az Ördögpatak országút kőhídjáig érkezve, a lovasságot lelkesítette és előnyomulásra buzdította. Petőfi maga is retirált a debreczeni ágyútelepig, mely Fehéregyháza alsó végétől számítva, 250 ölnyire az országút mellett állott.
Ezen telep mellett délfelé állott a gyalog-székely négyes ágyú-telep, mely az ágyútelepeknek centruma volt. Ezen teleptől az Ördögerdő széle felé a hegyoldalon állott a székely lovas hármas ágyútelep. Petőfi az ágyútelepek mögött, a kalongyák között a hármas üteghez ment, hol huzamos mulatása után a balszárny csataterére sétált, de ott huzamosan nem ülhetett, mert a visszanyomott muszkák segítséget kapván, a honvédeket az Ördögpatak terére visszanyomták és még öklöződtek is. Ekkor Petőfi az Ördögerdőbe menekülve, ujból az említett üteghez tért, honnan a Monostorkert nyugoti hegyélére, a mezei utra jutva, Fehéregyháza felé tartott, utjában a szemlélődő Gyalokayt találván, utját folytatta. A falu végétől az uradalmi nagy korcsma közelében Bem kocsijához ment, melyen a beteg Lőrinczi őrnagy ült, kivel huzamos társalgás után a jobbszárnyhoz ment, utjában pedig Pap Lasszki Sándor Koburg-huszár-századossal társalkodván, a centrumhoz ment, honnan ennek jobbszárnyához érkezve, szemlélgette Kümle százados holttestét.
A jobbszárnynál csatározás nem folyt, mert Bem megparancsolta Ferenczy György parancsnoknak, hogy ütközetbe bocsátkozni nem szabad; ily parancsolatot adhatott a muszka tábornok Iwen is, mert muszka részről szintén nyugodtak a kis fegyverek.
Már hanyatlóba ment a nap, az ég is sötét felhőkkel borúskodott, a lég tikkasztó volt. Lüders főtábornok Kőhalom felől azon értesitést nyerte Dobai kis csapatát a Homoród terére nyomott muszka tábornoktól, hogy seregével augusztus 1-ső napján érkezhetik Héjasfalvára; Fogarasból Segesvárra megérkezett hatszáz kozák; Marosvásárhely felől magyar sereg nem mutatkozván, mintegy 7 óra felé rohamot parancsolt.
Ekkor nagy zavar támadt a jobbszárny teljes vonalán, melyet vagy hatszáz ujoncz képezett, mert Bem Ferenczy Györgyöt három századdal a balszárnyhoz rendelte. A zavarodó ujoncz honvédek közül sokan a falu felé menekültek, ezek között pedig Petőfi is födetlen fővel sietett; midőn az országútra kiérkezett, a falu végétől Segesvár felé számítva mintegy 9 ölet, Gyalokay kézen ragadta és szekeréhez hívta.
Ekkor Petőfi Segesvár felé az országútra mutatva, a nagy porfellegre czélzott, muszka lovasság rohamát vélvén; hirtelen kezet fogva Gyalokaival, még 1848. évben leégett falu terére szaladt.
A lovasság Gyalokait leütötte. A rohanó lovasság székely-huszárok voltak, kik mint békeszeretők, a futást előnyösnek találták, martalékul hagyván bajtársaikat. Petőfi a falu végétől 220 ölre álló ugvári korcsma közelébe érkezett. A czigány-telep felől a korcsma mellett az országutra nyuló utczán egy lovas magyar tiszt szaladt és utána két muszka lovas, kik elől a korcsma udvarára menekült, de ott az istálló mellett felhalmozott ganédomb közelében leölték; – Petőfi pedig a korcsmának az országutra nyiló ajtaján, hol senki sem bántotta, a szobába ment.
Petőfi a korcsmából biztosan menekülhetett, mert az országut lepve volt honvédekkel. A menekülésre idő is volt, mert mig az elmondott szomorú eset történt, zömtüzek az ellenséget feltartóztatták.
A falú alsó vége előtt délfelé ágyúfedezeten állott 35 szatmári önkétessel Kozma, ki vitézeivel a falu alsó vége előtt feldőlt és több halomra rekedt ágyú háta mögé huzódva, háromszor visszaverte a rohanó orosz ulánusokat; azonban 11 legénye egy belőtt boroshordónak esvén, az iszákosság nem tartotta vissza a haláltól, szófogadatlankodván. Kozmát kis seregével, midőn a korcsma elejébe ért, az ulánusok kétszer megrohanták, s a zömtűz által a faluból is kiüzetett.
Müller Ferencz százados Bemtől parancsolatot kapván, hogy az ágyúfedezetre a balszárnytól visszatérjen, ő az ágyútelep vonaláig érkezvén, ott ágyút nem látott és Bem is már elmenekült. Ez okból négyszöget alakítva, a kalongyák akadályozása miatt is a Monostorkert és hegylábig a falu és a kert közelébe jutott, – de már ekkor legénysége minden tilalom ellenére töltényeit egyes száguldozókra is kilővén, azon lovasság, mely Kozmát üldözte, a négyszöghez rohant és ennek tisztje a négyszöghez lovagolva, előhivta Müllert és fegyverletételre intette, de Müller azt kereken megtagadta; erre a muszka tiszt erős vágást mért a fejére, mely miatt földre rogyott, most a lovasság is pisztolylyal lőtt és a legénységet leölte; s még Müllerre vagy 13 vágást szabtak.
Zeyk Domokos sárga paripájával a filagoria előtt elterülő tisztásra és országutra érkezve, Petőfit kengyelébe kapta és a falu felső végénél Lunka nevű 280 jugerumos rétre, melyből az országut hosszában vagy 50 jugerum törökbúzás volt, beugrott és a keleti szegénél, hol Petőfinek leszállania kellett, egy öl széles, 3 láb mély és 5 láb magas bozótos töltésen kellett átmenni, át is ugratott. De ekkor Droschner volt második székely ezred obesterével keringő kozákok megtámadták és Zeyket mellbe ledöfték. Később a buni hidon találták Petőfit, tehát ő a veszélyt kikerülendő a Lunkai-rétet övező említett hasonképű sánczos töltés mellett biztosan menekülhetett 500 ölnyi távolságra, hol foly a Nagy-Küküllő és a sáncztól felfelé vagy 50 ölnyire áll egy vámos híd, e mellett pedig most is létezik egy vámház, melynek közelében 1849-ik évben egy halmaz tégla hevert. Amint Petőfi a híd északi végére érkezett, szembe rohant egy néhány kozák, kik elől kitérnie nem lehetett; s az egyik kozák Petőfit mellbe döfte, ki a Küküllőbe pottyant.
Következés bizonyítja, hogy Petőfiben még élet maradt, mert a viz partja mellett a csigolyás között, s reggelre a téglahalom mellett feküdt.
Augusztus 1-ső napján délelőtt folytattatott a temetés, mikor Petőfit fehéregyházi lakos, Csonta János szekerére tették és az említett Lunka keleti szegeletéről az országuton Fehéregyház felé 80 lépést lépve az ut sáncza mellett délfelé ásott sírba egy muszka közlegény minden ellenmondás daczára elevenen a sírba dobta. Ezen sírban nyugszik vagy 23 közhonvéd, Zeyk Domokos százados és Bemnek gazdája: Bartha Elek százados.

A szőregi csata 1849. augusztus 5-ikén.
(A bécsi császári udvari levéltárban őrzött eredeti után.)
Haller gróf elbeszélése, mint látjuk, azzal a megdöbbentő állítással végződik, hogy Petőfit élve temették el.
A gróf ezen állításának a támogatásául 1888. decz. 24-ikén elmondja a közelebbi részleteket is.
Az elesettek temetése – ugymond Haller, – 1849. augusztus 1-jén volt. A temetés folyamán Csonta János fejéregyházi gazdaember, ki a halottak összeszedésével volt megbizva, a búni híd mellett egy kecskeszakállu, vászonöltözetü, borzashaju 27–30 éves, halottnak látszó fiatalemberre akadt. Elhelyezte a szekerén, s a sírhoz fuvarozta. A temetésre egy orosz közlegény ügyelt fel. Az őr nem sokat teketóriázott az ifjúval; elszedte gyürűit és a sírgödör széléhez vonszoltatta. A halottnak vélt ifjú azonban egyszerre csak panaszos, esdő hangon megszólal:
– Élek, meggyógyulhatok … Petőfi a nevem … Segítsenek! …
Ám a durvaszivű poroszló nem irgalmazott az éledő ifjúnak. Könyörtelenül betaszítá a sírgödörbe, s holttesteket dobatott reá.
Az egyik sírásó, Vámos György, rémülten kiáltott fel:
– Jaj istenem, még az élőket is eltemetik!
Mikor a sírgödör megtelt, behintették mészszel, aztán fölhantolták.
Az útszélén egy gyergyó-szent-miklósi honvéd ült, aki lábán volt megsebesülve. Sándor János unitárius lelkész hozzá megy, s részvéttel kérdezi tőle:
– Fiam, miért nem mégysz te haza?
– Ez a muszka nem ereszt, – felel a sebesült honvéd. – Pedig félek tőle, hogy megöl és eltemet, mint már másokat is elevenen a gödörbe taszított. Hiszen még Petőfit is bedobta.
Csonta elbeszélése szerint a sírban, mely a fehéregyházi országut mellett domborul, három tiszt nyugszik, u. m. Zeyk Domokos, Bartha Elek és Petőfi Sándor. Ezeken kivül 17–23 közhonvéd.
Az öreg Csonta régen meghalt. De él a fia, ez is már őszbecsavarodó ember, aki kegyeletes gonddal ápolja a honvédsírt.
Ezek a Petőfi halálára vonatkozó főbb adatok.
Az utas, mikor Segesvár körül robog el a vonat, megilletődve tekint szét az egykori csatamezőn. Vajjon hol pihen a költő? Melyik zöldelő bokor takarja hamvait? Ki tudná? Talán az, a hol legszebben csattog a fülemile.
Bem tábornok óriási lelkiereje főkép a veszélyek alkalmával tünt ki. Csüggedetlen vala mint az élő hit, szivós mint a párducz.
Mikor augusztus 1-jén azon sárosan, vizesen, amint a huszárok a pocsolyából kihúzták, Marosvásárhelyre bedöczög, tisztjei aggódva veszik körül.
– Sebaj, – int Bem, – csak egy kis iszapfürdő.
– Ilyen szerencsétlenség, ily borzasztó szerencsétlenség! sóhajt Dobay. – Mit fogunk csinálni?
Az öreg rátekint, s a sziklaszilárd eltökélés hangján feleli:
– Hát verekedni, az utolsó emberig verekedni. Csak ágyúm volna, – teszi aztán hozzá, – majd megmutatnám én az orosznak.
S a következő nap már van ágyúja is, serege is. Megjött hatezer főnyi dandárával Kemény Farkas.
Bem azonnal kiadja az indulási parancsot.
– Hová megyünk? – kérdezik tőle.
– Majd meglátják az urak! – válaszol röviden.
Augusztus 2-ikán mozdul ki Vásárhelyről, s aug. 6-ikán pitymallatkor már Nagy-Szeben előtt táboroz.
Nagy-Szebenben ismét az orosz volt az úr: hétezer fegyveressel Hasdorf tábornok tartá megszállva.
Bem úgy tíz óra tájban fog a támadáshoz, s estéig tartó véres, makacs harcz után kiveri az oroszokat Nagy-Szebenből. Hasdorf Talmácsra huzódik. A megjuhászodó szászok virágokat hintenek a diadalmas Bem elé.
Lüders aug. 3-ikán tudja meg, hogy az ármányos Bem kisiklott a markából és Szebennek igyekszik. Nosza elibe! Tizenháromezer harczost és ötvenhét ágyút vesz magához, s rohanva törtet Szeben felé. Augusztus 6-ikán alkonyatkor érkezik Vizaknára, tehát csaknem ugyanakkor, midőn a győztes Bem tábornok bevonult Szebenbe.
Kétségtelen vala, hogy Lüders, mihelyt értesül Szeben ostromáról, változtat a haditervén s szorongatott alvezérének a támogatására fog rohanni. Jól tudta ezt Bem tábornok is. De hiszen, ugy okoskodott, neki is van mire támaszkodnia: közel Stein.
Stein ezredesnek tudvalevőleg az volt az utasítása, hogy Szeben felé működjék. Stein elő is nyomult, de aug. 1-jén Szerdahely mögött Hasdorf által megveretvén, Szász-Sebesre huzódott. Innen aztán nem mert kimozdulni.
Bem két gyorsparipájú hirnököt is küld a fölkeresésére. Hasztalan. Stein csak nem mutatkozik. S az akként cserbenhagyott Bem, akarva, nem akarva, kénytelen Lüders tábornagygyal, akinek pedig háromszor annyi a hadereje, megütközni. Ezerkétszáz embert Szebenben hagy, csapatainak a zömével: 6 gyalogzászlóaljjal, 5 huszárszázaddal és 18 ágyúval pedig Lüders elé megyen.
Augusztus 6-ikán reggel 8 órakor Nagy-Csűr előtt találkozik a két ellenséges tábor. Az ütközetet pusztító ágyúharcz nyitja meg. Erre kozák-roham következik, még pedig oly erős, hogy viaskodó csapataink kiszoríttatnak nagy-csűri hadállásaikból. Bem többszörös kísérletet tesz, hogy a falut visszafoglalja. Nem sikerül. Eközben az orosz túlerő gyönge balszárnyunkat szintén visszanyomja, majd a közép is meginog.
A csata elveszett. Az egész vonalon sikong a hátráló. Bem, Nagy-Szebenen át, szakadatlanul küzdve, Kis-Toronya felé huzódik. Az alattomos szász atyafiak, ugyanazok, a kik tegnap virágot szórtak Bem elé, most ablakokból, padláslyukakból menekülő honvédjeinkre lövöldöznek.
Veszteségünk: 600 halott, 500 sebesült, 1034 fogoly, 15 ágyú, 3 zászló. Az oroszoké: 16 halott, 48 sebesült.
Hiába; Bem tábornoknak sincs már szerencséje. Komorult, egyre fenyegetőbben komorodott a látóhatár Erdély fölött is.
Késő este van, mikor Bem seregének a romjaival Toronyára érkezik. De meg sem áll, hanem megy tovább: Szász-Sebes falai közé. Itt várja a Kossuth futárja, a Kossuth levele. A kormányzó ismételten arra kéri, jöjjön Magyarországba s vegye át összes hadcsapataink főparancsnokságát. „Az ön puritán jelleme, hadvezéri tudása, – ugymond Kossuth – talán még segíthet hanyatló ügyünkön.”
S Bem aug. 7-ikén átadja a vezetést Steinnak, s ő maga Déván keresztül Arad felé siet.
A lángeszű és vasakaratú Bem tábornok ha elébb jön, talán sok másképen történik. Most már késő volt. A tér, melyről védekeztünk, egyre szükült, mindinkább kisebbedett. Nemcsak az orosz nyomult Szeged felé, hanem az osztrák is.
Haynau táborszernagy, „hogy Jellasich seregével összhangzólag működjék, s Temesvárt fölszabadítsa az ostrom alól”, jul. 24-ikén indult az Alvidékre.
Csapatai három hadoszlopban nyomultak előre. A jobbszárny, Ramberg vezetése alatt, Kun-Szent-Miklóson, Halason át Szabadka felé; maga Haynau középütt Kecskeméten, Félegyházán keresztül Szegednek; a balszárny pedig (parancsnoka előbb Lichtenstein, majd Schlick) Szolnokon, Nagy-Kőrösön át Arad, illetőleg Temesvár felé. Komárom körülzárolására a 2-ik hadtesttel Collorado maradt.

Részlet a temesvári csatából.
(Egykoru kép.)
Félegyháza buczkái közt, bevárandó, mig Ramberg és Schlick átkel a Tiszán, néhány napi pihenőt tart a császári fővezér. Ezen táborozása alkalmából gyujtatott fel Csongrád.
Haynau e kegyetlen bosszúállásáról a Szeremlei krónikája igy emlékezik meg:
Julius 30. Hétfő Csongrád várost Haynau fölgyujtatja és kiraboltatja. Jul. 27-ikén Brussele őrnagy alatt két század osztrák lovasság szállja meg a várost s a hatóságtól élelmiszereket zsarolván, másnap reggel visszahuzódik Félegyházára. Ugyanezen napról a Szentesen időző Kossuth egy felhivást intéz a csongrádiakhoz, hogy „mossák le becsületökről azon gyalázatot,” melyet magokra vettek, amidőn a császári lovasokat beszállásolni engedték, holott „kicsiny ellenséges csapatokat agyon kell verni, – ez a legjobb szabadulás.” Jul. 29-ikén Brussele értesülvén e levélről, visszatér a városba és durva kihágások közben előköveteli a levelet. A Szentesen lévő magyar sereg előőrsei ezalatt a császáriak előőrseit a Tiszán túlról megtámadják, s ellenük ágyúval is tüzelnek. Az ágyúszó hallatára a városban rekviráló katonák összefutnak, s Brussele, a mieink részéről komoly támadást vélve, sietve kiszalad a városból. Ekkor a toronybeli harang félreveretik, s a botokkal és rögökkel fegyverzett lakosság azon katonákat, kik a város 8 előkelő polgárát kocsin Brussele után kísérték, megtámadja, s részben elkergeti, részben (7 embert) agyonveri. Ezen eset visszatorlásáról a nép bizonyos levén, miután Szentesről honvéderőt segítségül nem nyerhetett, a városból nagyobbrészt a mezőre és a Tiszántúlra vonult. Jul. 30-ikán Haynau Félegyházáról Thun dandárát indítja az üresen maradt város ellen, akinek katonái a lakházakat kirabolják, majd egyszerre minden oldalról felgyújtják, minek következtében a szélcsendben mintegy 39 ház a lángok martalékául esett. Másnap Thun dolgát végezvén, visszaindul Félegyházára …
Innen Félegyházáról, Csongrádváros felgyujtásának a napján (jul. 30-ikán) egy utasító napiparancsot is bocsájt ki Haynau. Megállapítja azokat a főbb elveket, amelyeket a magyar szabadságharcz részesei ellen követni kell. Eszerint a foglyok két telepre: a pesti és a pozsonyi hadparancsnoksághoz küldendők.
A kerületi parancsnokság – igy szól tovább az utasítás, – a visszatérő, vagy hadban elfogott legénységet az őrmestertől lefelé, azonnal megvizsgáltatja s a hadiszolgálatra alkalmasakat ezredeikhez küldi, az alkalmatlanokkal pedig szabályszerüleg elbánik.
A hadifoglyok, nem tekintvén azt, hogy akár a cs. k. ausztriai hadseregtől hitszegőleg megszöktek, akár mint honvédek a lázadók seregében szolgáltak légyen, ha további szolgálatra alkalmasok, az Itáliában létező ezredekhez leendő besoroztatásuk végett a bécsi parancsnoksághoz küldendők. Megjegyeztetvén, miszerint a szolgálatra alkalmatos honvédek, minden tekintet nélkül arra, hogy a lázadóknál tiszti rangot viseltek-e, vagy nem, csak mint közkatonák alkalmazandók.
Szolgálatra alkalmatlan oly hadifoglyoknál, akik azelőtt cs. k. ausztriai katonák voltak, a fennálló szabályok alkalmazandók; a szolgálatra alkalmatlan honvédek pedig, a mennyiben származásuk helye az országnak már visszafoglalt részeiben fekszik, oda leendő elszállítás végett a politikai hatóságoknak átadandók. Ezenfelül a politikai hatóságok az ilyen embereknek a biztos őrizetéről gondoskodandnak, nehogy ujra a lázadásban részt vehessenek.
Az elfogott katonatisztek, vagy magasb katonai személyek, a parancsnokságtól a felállitott katonai – politikai vizsgáló bizottmányoknak adandók át.
Az élelmezési illetmények iránt a következő szabályok követendők:
A szabad akaratából visszatért közlegénység, azon naptól kezdve, melyen magát bejelenti, fegyverneméhez mért teljes békeilletményt kap.
A hadifoglyok az őrmestertől lefelé, fegyvernem- és rangosztály-különbség nélkül, rabilletményt kapnak.
Az elfogott katonatiszteknek legmagasabb rangtól fogva bezárólag a kapitányságig, naponkint egy pengő forint (1 pft.), a tisztirangban álló többieknek naponkint negyven pengő krajczár (40 pkr.), katonai hivatalnokoknak harmincz pengő krajczár (30 pkr.) jár élelmezésre. A politikai foglyok, ha saját vagyonnal birnak, élelmezésükről maguk tartoznak gondoskodni. A vagyontalanoknak, állapotuk különbsége nélkül, naponkint hat pengőkrajczárnyi (6 pkr.) élelmezésdij adatik s egy napi kenyéradag.
S nyomban meg is győződik a rendelet alkalmazhatóságáról: több fogoly honvédtisztet közlegénynek soroztat be.
S csak, mikor hallja, hogy ugy Ramberg, mint Schlick immár a Tiszához érkezett, mozdul ki Félegyházáról, s huzódik tovább: Szeged felé.
Az osztrák sereg előnyomulásának a hirére lázas tevékenység indult meg Szegeden. Gyülemlő csapatak dobpörgésétől viszhangzott minden utcza.
A kormány, mint tudjuk, a jul. 29-iki minisztertanács alkalmával akként határozott, hogy Szegednél az előnyomuló császáriakat okvetlen föl kell tartóztatni.
S a hű Szeged alkalmatos pontnak látszott az ellenség visszaszorítására. Köröskörül földsáncz övezte. A Tisza balpartján: a Marostól egész a Boszorkányszigetig huzódott egy másfélölnyi magas sáncz. Szőreget pedig, mely e sánczolatnak mintegy az elővárául szolgált, a Maros-töltés oltalmazta.
A jobbparti földsáncz a Mátyi-pusztáról indult ki, s óriás félkörben, Dorozsmát is befoglalva, Tápé mögött kapcsolódék a Tiszához. Hosszusága csaknem három mérföld. A legutolsó napokig ezernyi ezer munkáskéz dolgozott az építésén.
A kormány ide, e roppant táborhely oltalmazó sánczai közé vonta össze csapatainkat.
A tiszavidéki sereg, körülbelől 20.000 harczos, jul. 29-ikén vonult Szegedre. Parancsnokai: Dessewffy Arisztid és Gaal László.
Ugyanekkor jött meg, Monti ezredes vezetése alatt, a 700 főnyi olasz legió is.
Julius 30-ikán déli hadseregünk felerészével: a IV-ik hadtesttel (10.500 ember) Guyon érkezett meg.
Julius 31-ikén pedig Zambelli Lajos ezredesnek 2000 főnyi mozgódandára is Szegeden volt már.
Kossuth, tudvalevőleg harminczezer főnyi tartaléksereget akart szervezni, amelyet majd maga vezényel. Hozzá is fogott a toborzáshoz, de immár nehezen ment a dolog. Alig gyűlt össze 5000 ember. Ez az uj tartalék-hadosztály is Szegedre rendeltetett. Parancsnoka Asbóth Lajos ezredes lőn.
A szegedi táborba igyen egypár rövid nap alatt, 104 ágyúval mintegy 37.000 főnyi sereg gyűjtetett össze. Ez volt a középhad.
Szegedtől fölfelé, Hód-Mező-Vásárhelyen állott a jobbszárny: Lenkey tábornok vezetése alatt 7000 ember.
Lefelé pedig Melenezénél, a balszárnyat képezve, 10.000 emberrel Kmetty őrködött.
Vécsey tábornokhoz ujabb sürgető parancs ment, hogy igyekezzék Temesvárt mielőbb bevenni s aztán siessen ő is Szegedre.
Ám hiábavaló a kormány buzgalma: Dembinszki nem akar Szegednél ütközni. Azt mondja, hogy a sáncztábor nagyterjedelmű, rosz; aztán a háta mögötti Maros-vonal sincs kellőleg biztosítva. Sokkal alkalmatosabb védőhelynek kinálkozik Szőreg, idevonul tehát.
Igaz, a szegedi sáncztábor tényleg alkalmatlan csatahelynek bizonyult. Szakértők állítása szerint legalább kilenczvenezer ember és háromszáz ágyú kellett a sikeres védelmére. De működhetett volna Dembinszki máskép is: támadólag. Bátran előnyomulván, könnyű szerrel megverheti Haynaut, akinek ez időtájt alig volt 26–27.000 embere a kezeügyében.
Csakhogy az önfejű Dembinszki ezuttal sem hallgatott az okos tanácsra. „A visszavonulás volt Dembinszkinek a kedvencz foglalkozása, aminthogy az ő egész katonai hírneve nem egyében sarkallott, mint az ő tulságig dicsőitett 1831-ik évi lithvániai visszavonulásán,” – jegyzi meg találóan Rüstow.
S legott megteszi az intézkedéseket, hogy a szőregi sánczok mögé huzódjék. Ehhez képest, persze, további hadműködésünknek is módosulnia kell. S Kossuth, mint viddini szózatában irja, a következő tervvel állott elő:
… „Nagyobbszerű győzelem – ugymond Kossuth, – a seregnél mindent pótolt volna. Ezért én azt a tervet állapítám meg, hogy az esetre, ha Dembinszki kényszeríttetnék Szőreget elhagyni, vagy ha ennek a szüksége nélkül is Görgeinek Aradra megérkezése napját megtudom: vonuljon Dembinszki Arad felé, az ellenség majd a Tiszán át követni fogja. Itt egyesüljön Görgei és Dembinszki serege, s mitsem gondolván az oroszok közeledésével, akik két napi úttal elmaradva nyomulnak Görgei után, egyesült erővel támadjon a Bánátban az osztrák főhadseregre, amelynek veresége akkor kikerülhetlen. És az alatt, mig az oroszoknak a Maroson való átkelését az aradi vár, ennek szükséges megkerülése miatt késlelteti: egyesült hadseregünk az osztrákokat itt az ország szélső szögletében szakadatlanul lefelé szorítsa, kiknek aztán nem marad egyébb választásuk, mint Oláhországban keresni menedéket, ugy, hogy egyetlen ütközettel kihánytuk volna őket az országból, miként azt Bem Puchnerrel megcselekedte. Erre hadseregünk, – az oroszokat folyvást bántatlanul engedvén maga után előnyomulni, – keljen át aTiszán a Bácskába, Ujvidéknél pedig keljen át a Dunán. Innen utját Komáromnak vegye, az őrség 22.000 emberéből legalább a felét vegye magához, s igy folytassa a harczot megujult erővel tovább. De ha a terv leglényegesebb része, az osztrákok kiüzetése nem találna sikerülni: az esetben Görgei és Dembinszki ötvenezer emberrel vonuljanak Erdély felé, s a legerélyesebben védelmezvén a szorosokat s túlnyomó erővel megsemmisítvén az ottani ellenséget (Lüders és Clam-Gallas seregeit), támadják meg az oroszt Moldvában és Oláhországban, amikor aztán kedvező eredmény esetében a Porta is felhagyott volna ingatag magatartásával”…
Im, a Kossuth haditerve. Csakhogy ennek a keresztülviteléhez rendíthetlen önbizalom, bajtársi egyetértés, halálmegvető akarat szükségeltetik. Ámde nálunk egyik sincs meg. Maga a lángbuzgalmu Kossuth sem tud uralkodni többé az eseményeken. Őt is feltartózhatlanul magával sodorja immár a haragvó balsors.
Természetes, hogy Dembinszki kishitű hátrálása miatt a kormány sem maradhatott tovább Szegeden. Hisz az osztrák gyors léptekkel közeledik.
Sietősen menekülni kell. De hová? Mindenfelől ellenség. A tér egyre szűkül. Nincs egyébb választás, mint Arad. Itt legalább ostrombiró erősségünk is van, amely további hadműveleteink támasztópontjául szolgálhat.
És elhatároztatott, hogy az ideiglenes székhely Aradra tétetik át.
„A kormány és a képviselőház tagjai; – beszéli egy szemtanu, – már jul. 30-ikán hozzáfogtak a költözködéshez. A városi hajóhídon kivül még két más híd rögtönöztetett; ezenfelől az Algyőről lebocsájtott és a Maros torkolatánál kikötött komp is egész napon teljesítette az átszállítást, mely oly sietősen eszközöltetett, hogy egypár ágyú, sok lőszer, s mintegy háromszáz beteg vissza is maradt. A lakosság legnagyobb része, az ellenségtől való félelem miatt, a várost szintén elhagyta s a magyar sereg után futott. Még a hatóság tagjainak nagy része is elmenekült. Ám a polgármester kevesedmagával kötelességhíven helytállt, várva, amit a sors neki osztályrészül juttat.”
A kormány tagjai augusztus 2-ikán érkeztek Aradra. A következő nap, aug. 3-ikán megjött Kossuth is. Az ujabb székhelyváltozásról az ország népe igyen értesíttetett:
 
Rendelet.
Harczias viszonyok közt a kormány nem kötheti székhelyét egyes helyekhez. Valamely pontot azért védeni, hogy ott a kormány bizton lehessen, annyi volna, mint a hadakozást nem főleg hadiérdekek nyomán folytatni. A kormány helytfoglal a haza egy, vagy más pontján, mert a hadviselés következtében lőn azon hely biztossá. Igy a kormány székhelye nem akadálya, nem terhe a hadjáratnak. Állandó székhelye a nemzeti hatalomnak csak a véggyőzelem kivivásának, csak a háború befejezésének lehet eredménye. Előbb követelni a kormány székhelyének állandóságát, annyit tenne, mint követelni, hogy az eredmény azokat megelőzze.
Hadviselési szempontok tették szükségessé nem régen; hogy a kormány székhelyét Budapestről Szegedre tegye át. Most ismét, midőn vitéz seregeink a Tisza partjánál is vőnek állomást, hasonló tekintetek kivánják a kormány székhelyének a megváltoztatását.
Ennélfogva értesíttetik valamennyi hatóság, hogy a kormány székhelyét Szegedről Aradra tette át; értesíttetik pedig azért, hogy a hatóságok s azok fejei, ugy egyesek is, – leveleiket, jelentéseiket, folyamodásaikat egyenesen Aradra küldjék.

Az aradi vesztőhely tájképe.
A székhelyváltozás nem változtat semmit a kormány munkásságán és minden vidékre kiterjedő gondosságán. Az a kormány, mely a népek szülöttje, mely attól kölcsönzi erejét, kitartását, önfeláldozó jellemét: jól tudja, hogy az Magyarország határai közt mindenkor egy hős nép megtörhetlen erejének a talapzatán áll; tudja, hogy a közös szabadság és függetlenség nevében kiadandó rendeletei, bárhol keljenek is, tisztelettel és engedelmességgel fogadtatnak.
Egyetértés, kitartás, erős akarat és fáradozásaink sikere nem lesz kétséges!
Igy, csakis igy kiérdemeljük a szabadságot, melyet fáradságos munka nélkül meg nem ad az ég soha!
Éljen a szabadság! Éljen a haza!
Kelt Aradon, augusztus 4-ikén, 1849.
A miniszterium.
 
Dembinszki aug. 1-én huzódott a szőregi sánczok mögé. Leromboltatta ugyan a hidakat, de a Tiszapart kellő védelméről nem gondoskodott. Fél ágyúüteg s két század vadász maradt az uj-szegedi hidfőnél, – ennyi volt az egész.
S másnap, aug. 2-ikán az előnyomuló császáriak két dandára, Simbschen és Jablonowszky tábornokok vezetése alatt, a legcsekélyebb ellenállás nélkül szállja még a kihalt, csöndes Szegedet. Aug. 3-ikán a sereg zömével megérkezik maga Haynau is.
A császári fővezér mindenekelőtt Uj-Szegedet akarta elfoglalni. S mindjárt hozzá is fog az átkelés kierőszakolásához.
Szijjgyártó Zsigmond tüzérhadnagy és ütegparancsnok, ki Uj-Szeged partjainak az őrizetével volt megbizva, igy beszéli el az osztrákok átkelését:
… Dembinszki és Mészáros Lázár, – ugymond Szijjgyártó, – átvonulván a Tiszán, Szőreg mögött a Marostól a Tiszáig egy nagy félkört képező állást foglaltak, s Uj-Szegedre a Tisza partjára egy félüteget, vagyis 3 sík- és 1 vetágyút rendeltek ki Szijjgyártó Zsigmond vezénylete alatt, fedezetül adván neki 2 század vadászt. Ez történt augusztus 2-ikán, 3-ikára forduló éjjel, mialatt tüzéreink minden kétséget kizárólag hallották, hogy a folyamon túl a városon keresztül ágyúk vonulnak be az akkor még a part szélén fennálló régi várba; s tisztán ki lehetett venni azt is, hogy az ágyúknak a vár tetejére felvonszolásán dolgozik az ellenség. Augusztus 3-ikán már virradatkor erős ágyútüzelést indított ellenünk az osztrák, még pedig a vár tetejéről, amit mi szorgalmasan viszonoztunk mintegy délelőtt 10 óráig. Ekkor mindkét részről szünet állt be. Délben ujból elkezdődött az ellenséges ágyúk és röppentyük öldöklő munkája. A röppentyük csakhamar felgyujtották Uj-Szegedet. Egyszerre tüzlángok közepette láttuk magunkat. De mindennél sokkal veszedelmesebb volt a most kezdődő gyalogsági puskatüz …
Délután 5 óráig – folytatja Szijjgyártó, – csak a vár tetejéről reánk szolgáló ágyútüzet és a vár környékéről álló puskatüzet álltuk; ekkor azonban már az egész tiszaparti házsor hosszában viszonoztatott a mi tüzelésünk és pedig oly hévvel és mennyiségben, hogy a partvédelemről annál kevésbé lehetett már szó, mert azalatt, mig mi a várral feleseltünk: Haynau és Paniutin egyesült hadserege ráért a Tiszát áthidalni; s a hídon is, de a kompokon is észrevétlen átkelni és az innenső parton gyülekezni. A földhányások ugyanis, melyek ágyúinkat ugy a hogy födözték, nem engedték a folyam viztükrét látnunk és megfigyelnünk, ágyútekéink oda nem szolgáltak. Mihelyt egyszer sikerült az ellenségnek a tulsó part magaslatáról hidkészleteit a vízszintéig lejuttatni: azontúl csaknem háborítlanul, hidászainak a veszélyeztetése nélkül készíthette el az első hídját, mert a mi két század vadászunk, mihelyt vezénylő századosuk Schütz, egy ellenséges ágyugolyó által lováról lesodortatott, meg sem állt többé a túlparti ügyesebb és számosabb lövészek öldöklő tüzében. A híd tehát bámulatos gyorsasággal elkészült. S egyszer csak mellvédeink tövében felhangzik a kiáltás magyarul: „Mi is magyarok vagyunk. Megálljatok!” s a gyalogsági roham egy magyar zászló lobogtatása mellett kétfelől ágyúinkra tör. Mi természetesen meg nem állva, a kevés ló által vontatott ágyúinkat biztonságba helyeztük. Az egyik ágyút, melyből már a ló mind ki volt lőve, a legénység vontatta egy darabig, mig végre az ellenség azt rohammal elvette tőlünk.
S az a sajátságos ebben az egészben, hogy mindez Dembinszki és Mészáros szemeláttára történt, akkor, midőn az egész magyar hadsereg Uj-Szeged és Szőreg közt a Marostól a Tiszáig huzódó töltés mögött csatarendben táborozott. S még sem jött senki a segitségünkre, jóllehet, puszta szemmel láthatták kitartásunkat és veszedelmünket …
Ebből is látható, hogy Dembinszki úgyszólván mitsem tett az ellenség átkelésének a meggátolására.
Csak alkonyatkor, bátortalanító sötétben küld két zászlóaljat a hídfő visszafoglalására, de a támadás nem sikerül.
Amennyire az éj engedé, – beszéli Lázár Vilmos ezredes, a roham vezetője, – csapataink a legjobb rendben nyomultak a hídfő ellen. Az előőrsökhöz érve, puskatűzzel fogadtatnak s már ez magában véve elegendő volt a legnagyobb rendetlenség kifejtésére köztük. Mindnyájan, a leghátulsók is, egyszerre vaktában tüzelni kezdtek, ami tapasztalás szerint a legkétségtelenebb jele a megrettenésnek. Az egész rohamcsapat ingadozni kezd. Lázár lelkesíti őket. „Szomjas megragadja a 35-ik zászlóalj lobogóját, s erre a mieink ujolag előretörnek. A golyózápor jégesőnkint hull közibök, Szomjas találva, lefordul a paripájáról, a zászlót kiejti kezéből s a zászlóalj hátrálni kezd. Egyik sortüzet a másik után lövik reánk – irja Lázár, – világító golyók, röppentyük stb. hullanak. Lehetetlen tovább tartani őket. A rendes visszavonulásról kellett gondoskodnunk.”
A meddő küzdelemnek 70 vitézünk lett az áldozatja. Az ellenség vesztesége: 4 halott s 22 sebesült; a sebesültek közt három tábornok, u. m. Liechtenstein, Benedek és Cordon.
Haynau, hogy két alvezérének ideje legyen Szegedhez közelebb férkőzni, másnap aug. 4-ikén csak ágyúzásra szorítkozik.
S a két szárnyvezér gyorsan közeledett a harcztérhez. Schlick, elüzvén Lenkeyt, aug. 4-ikén Hód-Mezővásárhelyre nyomul, aug. 5-ikén pedig már a hagymatermő Makón táboroz. Ugyanezen a napon (aug. 5-ikén) Ó-Kanizsánál Ramberg is átkel a Tiszán s ugyancsak siet Szeged felé.
Általános volt a hit, hogy Szőregnél diadalmas ütközetünk lészen. Dembinszki – úgy gondolták, – csak azért vonult a szőregi töltések megé, hogy innen a győzelem még biztosabb reményével támadja meg az osztrák sereget, midőn az a Tisza és a Maros közé tolakszik.
Nem úgy történt. Dembinszkinek már a természetében volt a hátrálás. „Általán ugy látszott, – jegyzi meg egyik hadíró, – mintha ő csak azért foglalna el állásokat, hogy azokat csakhamar megint elhagyja, nem ám hogy azokból előtörjön, hanem hogy visszavonuljon.”
Most is, mihelyt tudomására jut, hogy Schlick Makón tanyázik, rögtön fölhagy a támadás eszméjével, s elhatározza, hogy visszavonul, még pedig nem is Arad felé, amint a haditerv szólott, de Bébán keresztül Temesvárnak. „A dolgok állásából, – mondja emlékirataiban, annak tudatára jutottam, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereg már egyedüli horgonya Magyarország reményinek. Azért nagy súlyt kellett fektetnem e hadsereg kímélésére.”
Csakhogy ez a kímélés, fájdalom, rendszerint egy-egy vesztett csatának lőn a bevezetője.
Ez következett be most is, augusztus 5-ikén. Alig megy szét az elvonulási parancs: megdördül a császári sereg 160 ágyúja. Kezdődik a haláltáncz, „a kímélés.”
S Dembinszki mit csinál? Szervezi talán a védelmet? Szó sincs! Átadja a sánczvonal fölötti parancsnokságot Lázár Vilmos ezredesnek s ő maga Szőregre nyargal, hogy a – zavart még növelje. Rendeletre rendelet jön; egyik ilyen, másik olyan. Szegény katonáink azt sem tudják: előre menjenek-e, vagy hátra.
… Már 9 óra tájban, – beszéli Lázár Vilmos, – balszárnyunk irányában az ellenségnél gyanus mozdulatokat lehetett észrevenni.
Parancsot kaptunk, hogy 10 órakor kezdjük el a visszavonulást, azonban előttem tudva nem levő okokból, az indulás előbb 11-re, majd délután 3 órára halasztatott.
Eközben az ellenség mozgása mindig élénkebb lőn. Három rendbeli jelentésemre Dembinszkitől semmi intézkedést se nyertem.
Három órakor a lengyel legió és Gál hadosztálya csakugyan elindult, ugyszintén nehezebb ágyúink is, Béba felé. Minden visszavonulásunkra mutatott s a csatát mégis elfogadta Dembinszki; elfogadta anélkül, hogy a balszárnyunknál levő erdőbe, ebbeli figyelmeztetéseink daczára, megszálló csapat küldetett volna.
Végre délután 4 óra tájban mintegy 800–1000 lépésnyire sánczunk előtt egy ellenséges ágyú-sor nyomult fel. Lehetett 180–200 löveg. Nekünk egész vonalunkon legfeljebb 40 ágyúnk volt. A figyelmeztető lövést jobb szárnyunkon megtétettem. Erre az egész sor tüzelése megkezdődött. Jobb szárnyunkon az én 10 ágyúm ellenében 4 üteg ágyú és 1 üteg röppentyü állott. A lengyel üteg, amely épen a Maros partján volt, csakhamar elhagyta helyét és megfutott. A mi tüzéreink, az ellenséges túlerő daczára jól lőttek. Ekkor jelentik nekem, hogy a töltény fogyatékán van. Dembinszkihez ugratok, hogy a hiány pótlásáról rendelkezzék s válaszul kapom, hogy a lőszer-tartalék elküldetett Bébára.
Még ez is! – gondoltam, s lassabban kezdtem tüzeltetni, s a még kapható 6 fontos töltényeket mindazon egy ágyúhoz hordattam össze, amelyet sánczunknak a Maros partjánál levő szögletéhez állítottam és a melyet maga az ütegparancsnok irányzott 2 ellenséges üteg ellen oly sikerrel, hogy a szélső, előre indult üteget hátrálásra kényszeríté. Csak töltény, s minden meg van nyerve, mert az ütközet nem veszett volna el. Midőn végre ütegeink már majd minden töltényüket ellövöldözték, Dembinszki visszavonulást vezényelt. Az előnyomuló ellenség rohamra jött, s a hátrálók után küldé golyóit, amitől csapataink vad futásnak eredtek. Szőreg alatt összeszedtem őket, átadtam Csapó őrnagynak és Tomkával balszárnyunkra lovagoltam. Az ellenség a sánczot az egész vonalon áthágta és hirtelen, nagy robajjal csapott a balszárnyunkon álló lovasságunkra. Egy rosszul sikerült roham és egész lovasságunk, élükön a Bocskayak, „jobbra átot” csinált. Bealkonyodott, mire az ellenség a szőregi állásunkat elfoglalta. Ez mentett meg a megsemmisíttetéstől. Az én hadosztályom szenvedett legtöbbet, nagy része Arad felé tévedett. Későn értünk Bébára s másnap jókor reggel huzódtunk tovább: Ó-Bessenyő felé …
Lázár följegyzése azonban hézagos. A fejetlenség sokkal nagyobb vala. Pedig katonáink derekasan viselkedtek, kivált a tüzérség. S a csata mégis elveszett. Elveszett Dembinszkinek a habozó és félszeg intézkedései következtében.
Veszteségünk: 400 halott és sebesült, 300 fogoly, s 6 ágyú. A Dembinszki jobb karját egy puskagolyó horzsolta. Az ellenség vesztesége: 45 halott, s 195 sebesült.
A szegedvidéki harczok második napján – augusztus 4-ikén – Temesvár körül szintén véres küzdelem zajlott le. Ekkor intézte Vécsey tábornok az utolsó általános rohamot a vár ellen. Ámde sikertelenül.
Az ostrom abban marad, s Vécsey seregének a zömével, mintegy 8000 emberrel Dembinszkihez csatlakozik. Ugyszintén Kmetty is.
A szőregi csatavesztés híre villamszárnyakon repült Arad felé. Másnap már tudta mindenki.
S a gyászhír lesujtó hatást gyakorolt az amugy is nyomott kedélyekre. Mintha tátongó örvény nyilt volna meg az emberek lábai előtt. A kötelék, mely tömör egészszé szorítá össze a harczos magyar népet, kioldódott. S beköszönt a felbomlás. Az államgépezet megszünik működni, a tisztviselő-kar szétröppen. Háttérbe szorul: a vérező haza, az édes szabadság, s csaknem mindenki a saját nyomorult életének a mentésére gondol. Mintha érne valamit az élet haza, szabadság nélkül …
Jókai Mór „Életem legszomorúbb napjai” czimü naplótöredékében megkapó szinekkel ecseteli a riadalmat, amely a szőregi csatavesztés után következett.
… Augusztus 8-ikán – ugymond Jókai – titkos értekezletet tartottak a számra igen meggyérült országgyűlés tagjai Aradon. A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselőtestületet, hogy biztosításukról nem képes többé gondoskodni, mert a szőregi vesztett csata után Arad fedetlenül áll.
Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja magát s védi annak erődjeit, a mig a seregek a harczot odakint folytatják. Ugyanazon lakrészt foglalta el, amelyben a vár előbbi parancsnoka, Berger osztrák tábornok lakott. Két kis lyuk a sánczboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak juttat gyér világot az ajtó fölött; az is erős vasrudakkal elrácsolva.
Az érkező tudósítások óráról-órára nyugtalanítóbb hireket hoztak minden oldalról. Dembinszki elhagyta Szőreget s a helyett hogy Aradnak indult volna, az ellenséges Temesvárnak vetette magát. Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának hírét még lehetett olvasni a falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arczczal jelentik, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt tökéletesen szétveretett. Görgeiről semmi bizonyosat nem lehetett hallani.
A város (Ó-Arad) teli volt menekülttel. Minden osztályból levő kompromittáltak itt gyülekeztek össze: követek, kormánybiztosok, hivatalnokok; fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hirlapirók, papok, kiket Haynau vérbosszús kiáltványai s a szibériai éjszakákról szállingó hagyomány a kétségbeesés e végpontján összehozott.
S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetnének: kimondatott, hogy e pont 24 óráig sem biztos többé, menjen mindenki, a hová jónak látja …
Egymás nyakába borultak az emberek, rábizva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik családjával, mondja meg neki, nem is tudom már mit, – annyit tudok, több volt benne a könny, mint a szó. Azzal aztán oszlott mindenki széjjel. Senki sem akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyét mások is megtudják. Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak vették az utat; onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé menekülni.
Mig egy nagy rész, inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomoru felbomlás látványát, megindult felkeresni a Görgei hadseregét, melyről egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállani képes.
Igy indult meg aug. 8-ikán alkonyat felé egy csoport szónok és státusférfiú Váradnak. A simándi uton szekér szekeret ért; s ha egy-egy gyorsabb futásban elkerülte a többit: a bennülők nem akartak egymásra ismerni.
Megdöbbentő volt ez. Más időkben mindenki tegezte egymást, messziről köszönt; s most nem akar a másikra ismerni, mintha azt kivánná, hogy ő reá se ismerjenek. Sok arcz ki is volt véve rendes alakjából: szakállak leborotválva, bajuszok rövidre nyirva; ruhákról a zsinór letépve.
A nem-harczoló rend forradalmi férfiai közül igen sokan még akkor, midőn a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát, Arad helyett Nagyváradot választá nyughelyül; ezek tehát azon rémhirre, hogy a magyar hadsereg Debreczen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak s jöttek Arad felé.
Ez történt ugyanaz nap, hogy Aradon kimondták, miként a város 24 órára sincs biztosítva a meglepetés ellen.
A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé; s igy találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon. Ez volt a siralmas óra.
– Hová? kérdezők mi. – Hová? kérdezték a szemközt jövők.
– Mi Aradra megyünk. Es ti?
– Mi meg Váradra.
– Csak vissza, vissza! Váradon azóta Paskiewich ott lehet.
– Arad alatt pedig Haynau.
Ők a debreczeni csatáról beszéltek, mi a szőregiről. Amarról mi, emerről ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a miénket, pedig mindegyikünknek kevés volt már …
Ugy volt, egészen ugy, amint a koszorus iró beszéli. Annak a szörnyű rémes éjszakának, amely augusztus 13-ikán halotti szemfedő gyanánt borult a magyar nemzetre, beköszöntött az alkonya.
De a terjengő sötétséget, im, egy káprázatos fényű tűzcsillag hasítja keresztül: az augusztus 3-iki komáromi győzelem.
Mint viharzó tengeren a szirtfok, ugy állott Komárom harczaink közepette. Büszkén, szabadon, megingathatlanul.
Haynau több hiábavaló kisérlet után le is mond arról a gondolatról, hogy megostromolja; s csupán arra szorítkozik, hogy lehetőleg körülzárassék. Erre pedig, ugy hiszi, elegendő egy hadtest is. Az ostromsereg – 12.000 ember, – három dandárra osztottan a Vágnál, a Csallóközben s a Duna jobbpartján helyezkedék el. A parancsnok Collorado altábornagy volt.
Klapka nyugodt; mindazonáltal, hogy meggyőződjék az ostromlósereg számáról és elhelyezéséről, többször erre is, amarra is apróbb kirohanásokat intéz.
Egy ilyetén kémszemle alkalmával Kosztolányi becses zsákmányhoz jut. Elfogja az osztrák tábori postakocsit, amely a császárvárosból Budapest felé igyekezett.
A postakocsiban több nagybecsü szállítmány volt. Mindjárt a legelső egy vastag iratcsomó: a „Fekete könyv”, amelyet bámulatos szimatolási képességgel az osztrák titkos rendőrség állított össze.
A könyv igazi mestermű. Szép ABC-rendben fel volt sorolva benne mindazoknak a neve, foglalkozás, lakóhely szerint, akik szabadságharczunkban nevezetesebb szerepet játszottak. Mindegyik névnél ott az utbaigazító jegyzet is: „compromittirt”, – „verdächtig”, – „Rebell”, – „Rebellenhaupt” stb.
Jellemző, hogy a Duschek neve után ez állott: Staatssekretär, gerechtfertig.” Tehát a sok ezer gyanus közt egyedül őt találta az osztrák rendőrség igazoltnak. Csaknem ugy tünik fel, mintha a magyar pénzügyminiszter titkos összeköttetésben állott volna ellenségeinkkel. Talán ugyis volt.
A „Fekete könyv” Haynaunak volt szánva. Bécsből küldték neki, hogy a háború befejezésével ennek az alapján itélkezzék.
Figyelemreméltó volt Berg orosz tábornok levele is, amelyet a czárhoz intézett. Berg rendkívül aggódik a közeledő tél miatt, s attól tart, hogy a háborút a jövő évben is folytatniok kell.
Ámde Klapka legjobban örül annak a hivatalos jelentésnek, amely a komáromi ostromlósereg számszerü kimutatását tartalmazza. Ebből megtudja, hogy ő sokkal erősebb, mint Collorado, s igy könnyen elkergetheti Komárom alól.
És ugy tesz. Augusztus 3-ikán, – péntek volt, – éjfélkor 12 tábori ágyúval 7000 honvéd lopózik ki a várból. Óvatos csöndben nyomulnak előre. Éjfélután két órakor egyszerre csak megdördül a jeladó ágyúlövés, utána felzúg „éljen a haza!”
A támadást a vitéz Aschermann kezdi meg s Sternfeld őrnagynak Almásnál táborozó csapatait ugy megriasztja, hogy azok egy futtában Bicskéig szaladnak. Ezalatt Kosztolányi Mocsa ellen tör, s az itteni őrséget egy szálig elfogja. Nagyobbmérvű a küzdelem az ácsi erdő mellett, ahol Schultz az osztrák főerővel viaskodik. Már a dél is elmulott, a nap hanyatlani kezd: s a véres kemény tusa még egyre tart. Délután öt órakor végre fordul a koczka. Az osztrák közép meginog s csakhamar az egész sereg a Csallóközbe futamlik. De itt sincs többé maradása; a következő nap, ostromágyúit is hátrahagyván, menekül tovább: Pozsony felé.
A diadal fényes. Komárom egészen felszabadul az ostromzár alól. A futamló ellenség csak holtakban és sebesültekben 420 embert veszít, 1000 katonájuk pedig, közte 48 tiszt, fogságunkba került.
Hát még a hadizsákmány! 30 ágyú, 3600 fegyver, 700 mázsa lőpor, 2750 darab vágómarha, ezenfelül nagymennyiségű zabkészlet, különféle élelmiszer.
Ami veszteségünk aránylag csekély; mindössze: 30 halott, 49 sebesült.
Klapka, 10 zászlóaljjal és 30 ágyúval másnap az ellenség üldözésére indul; de az oly gyorsan fut, hogy nem birja többé utólérni. Csak Győrig megyen tehát, ahol ismét roppant zsákmányhoz jut. Az osztrák sereg egész lisztkészlete, több százezer mázsánál, kerül a birtokába.
E győzelem hatása alatt Ujházy László kormánybiztos és Klapka György tábornok ezt a lelkes hangú, bátorító szózatot intézték a Dunántúl népéhez:
 
Szózat
Komárom rendíthetlen várából a feldunai hív magyar néphez!
Áldott legyen e nap testvéreink és osztályosaink a szabadság és testvériségben!
Áldott, mert győzelmet s üdvet hirdetünk nektek.
Győzelmet, melyet a komáromi sereg folyó hó 3-ikán vívott ellenállhatlanul; csapást és veszteséget, melynek hírére a sárga-feketék nyomorú keblében megálland a lélegzet.
Ott panaszolják a szétvert zsoldosoknak maradványai lesütött fővel már Pozsony vagy Bécs falai alatt rémült uraiknak futásukat s veszteségüket.
Mondhatják, veszítettünk:
30 és pedig többnyire 24 fontos ágyúkat, többeket futásközben a Dunába is taszítván be;
5000 lőfegyvereket,
30 teli lőszer-kocsikat s azonkívül rakéta-készleteket.
Legalább 50 megrakott társzekereket,
2624 vágóökröket,
804 hizó sertéseket,
35 mindennemű élelmi czikkekkel és felszerelési szerekkel terhelt hajókat. Elhullottak s foglyokká lettek közülünk ezrenkint.
Igy jajdulnak fel a nyomorú németek – és mi örvendünk.
Igenis atyánkfiai, veszítettek mindent, mi velök volt; – mert ki győzne a tömérdek zsákmány közt mindent előszámlálni?!
Csak a becsületet nem veszíték; – de miért nem? Mert aki puszta zsoldért a népek leigázása végett botor és elég merész küzdeni: annak becsülete sem lehet.
A becsület a mi részünkön van, mert népjog és egyenlőségért vívunk. És azért áldja meg áz igazságos isten fegyvereinket. Legyen isten után köszönet érte vitéz seregünknek.
De azért atyámfiai puszta köszönettel be nem érjük! A kígyónak, ha fejét összezúzzák is, teste napestig mozog.
Szabadságharczunknak dicsőségteljes napja a forradalom utáni pihenésre szánt alkonyathoz még nem közelít – s a kígyó kínjaiban farkát ide s tova csavarítja még.
Ha valaha, ugy most kell gyámolítani seregünket, szaporítani a nép számos elszánt karjaival.
Még egy erőkifejtés – nemzetünk! – és biztosítva leend apáink földe a zsarnokok bitorlásától. Biztosítva szabadságunk, melyért már annyi ezer drága rokonink vére lefolyt.
E vér bosszúért és elégtételért kiált föl hozzátok sirhalmai alól. Csatlakozzék tehát a sereghez minden háztól egy férfi, hol többen vannak egy hajlék alatt, – kinek kora a 30 évet felül nem mulja. Gyakorlott s már harczedzett honvédeink oldalán rnindenki közületek vitéz lehet.
Ezt tartja augusztus 5-ikén kiadott rendeletünk is, melyre az ország kormányzó elnöke által fel vagyunk hatalmazva.
De hisszük, nektek rendelet sem kell; mert magyarok vagytok s nem engedhetitek, hogy ezen édes szülőföld a német vért- és pénzszivó tanyája legyen.
Éljen a szabad haza s annak hajthatlan kormánya!
Kelt Komáromban, augusztus 6. 1849.
Ujházy László,
komáromi s felső-seregbeli t. h. kormánybiztos.
Klapka György,
tábornok.
 
S a hivó szózat nem marad viszhang nélkül. A Dunántúl magyar népe ujolag reménykedni kezd, s tömegesen siet a honvédzászlók alá. Rövid idő alatt öt-hatezer ujonczczal gyarapodik a komáromi őrség.
Klapkának az volt a terve, hogy Grácz felé Ausztriába tör. Már fel is készül, midőn jön Almássy Pál, a képviselőház elnöke és elbeszéli a Szegednél történt szomorú dolgokat.
– A bukás elkerülhetlen; még egy-két nap s vége mindennek. Én már menekülök.
Klapka tehát fölhágy támadó szándokával s a várba zárkózik.
A Komáromból felröppenő diadalmi fénynyel csaknem egyidőben – augusztus 8-ikán – egy másik borzalmas láng is csapódott az égnek. Egy hű magyar város, a nógrádmegyei Losoncz felgyujtott házainak a tűzoszlopa.
Augusztus 1-jén egy kisebb: 96 főnyi orosz portyázó csapat vonult Losonczra. Ezt a csapatot néhány vakmerő guerillánk megtámadja és kiüzi a városból. A harcz közepette nyolcz orosz elesik, hét pedig megsebesül.
Grabbe tábornok épp a bányavárosok felé huzódott, midőn czirkálócsapatának a sorsáról értesül. Irtóztató bosszút forral. Augusztus 7-ikén Losoncz alatt terem, s vad kegyetlenséggel kiraboltatja és felpörzsölteti az egész várost.
… „A rablás alatt, – beszéli egy szemtanu, – elpusztult minden, mit a katonaság magával vinni vagy elrontani képes nem volt. Rendes csapatokban, tisztek vezetése alatt, baltákkal, fejszékkel ellátva, iszonyú örömzajjal leptek el egy-egy utczát s megkezdődött a zárt kapuk és ajtók ostroma. Néhány percz alatt minden ház, bolt, raktár, valamennyi egyház, középület stb. be volt véve. A tulajdonosok, férfiak és nők, aggok és gyermekek kímélet nélkül korbácsütésekkel kínoztattak s vagyonukat szemök láttára rabolták el. A város erősen körül levén fogva, a menekülés lehetetlen volt. Férfiak és nők rejtekeikben fölkerestetvén, meztelenre vetkőztettek; a férfiakat megkorbácsolták, a nőkön pedig, közte sok gyönge leánykán vad erőszakot tettek. De még mindez sem elégíté ki embertelen bosszújokat. A város augusztus 8-ikán felgyujtatott. A lángok bámulatos gyorsasággal csaptak össze a tűztengerré vált szerencsétlen város fölött, amely előbb 15.000 szorgalmas polgár lakóhelye volt, néhány óra alatt füstölgő romhalmazzá változott. Három templom összes egyházi ékszerével, három iskola minden gyüjteményével, valamennyi középület, raktár, ház stb. elpusztult. A szerencsétlen lakosságnak annyi ruhája sem maradt, hogy a szabad ég alatt töltött éjszakákon az eső ellen védekezhessék; s ha a közrészvét fel nem éled, a vidék gyorsan nem adakozik: a lángoktól megkímélt s a kínzásokat túlélt lakosság nagy része éhség által pusztul el” …
A „Losonczi Phőnix”, ez az irodalmi becsü emlékkönyv, amely 1851-ben Losoncz fölsegélyezésére adatott ki, igy beszéli el a szerencsétlen város rettentő pusztulását:
… 1849-ik évi augusztus 1-jén reggel 9 órakor, körülbelől 90 orosz vonult be Losonczra szekereken a beszterczei útvonalon. Beérkezvén, a piaczon telepedett le. A velök volt 10 tiszt a fogadóban, a legénység pedig a kenyérárus-sátorokban kezdett reggelizni.
Alig egy negyedóra mulva, a közel fürdőben tanyázó s mintegy 150 főnyi guerilla-csapat a várost hirtelen körülfogta s az oroszokat rögtön megtámadta. Egyrésze a tiszteket vevén ostromlás alá, hármat, kik menekülni akartak, lelőttek; a többit elfogták. Az orosz legénység szinte tüzelni kezdett, de három társuk a guerillák által elejtetvén, a többiek Rimaszombatnak csakhamar kivonultak, málháikat nagyrészint odahagyva. A holtak közösen egy sírba temettettek.
Ez azon esemény és indok, mely az oroszokat a később véghezvitt bosszúra felhíva s Losoncznak fátumszerű elpusztulását előidézte. A következő napokban már lehetett hallani, hogy Grabbe orosz tábornok kürülbelől 30 ezerből álló hadteste megtorolni jövend az oroszok elestét; s bár a hír a véghezviendő bosszúról szörnyűket beszélt, ártatlansága érzetében azt mindenki kétkedett hinni.
Aggodalom közt teltek a napok, végre augusztus 7-ikén délelőtt 11 órakor hire jött, miként az orosz előcsapatok már Pinczen, Losonczról mintegy órányira vannak és sebesen nyomulnak előre. A lakosság egy része elmenekült, de sokan a közrémülés által elzsibbasztva, sokan pedig ártatlanságuk érzetében bizakodva, még a gyalog menekvésre sem tudták magukat hirtelen elhatározni. Leirhatlan zavar támadt.
Ily szorongató körülmények közt lepte meg a várost az oroszoknak kozákokból álló előcsapata, mely azt mindenekelőtt villámsebességgel körülkeríté, a menekvést lehetetlenné tette, sőt számtalanokat visszakancsukázott a városba; „Psja krev wengerska!” kiáltások közt hirdetvén a rettentő büntetést.
Nemsokára egy orosz őrnagy jelent meg a városházánál, nem nagyszámú csapattal s a tisztviselők után tudakozódott; de azok elmenekülvén, polgármestert és főbirót nevezett ki a jelenlevő polgárok közül, s a következő sarczot vetette a városra: 27.000 részlet kenyér, 100 darab ökör, 100 mázsa szalonna, 200 kilo eleség, 100 ölfa, 100 akó pálinka, 52 akó spiritusz, 100 akó bor, 100 akó szilvorium, 50 részlet széna, 500 kilo zab, 20 mázsa dohány.
Ezen megbirhatlan sarcz, – miután azelőtt néhány napokkal a Görgei vezérlete alatti magyar sereg, majd a Sasz tábora vonult keresztül Losonczon és azt mindenéből kifogyasztotta, – azon kikötéssel követeltetett, hogyha másnap reggeli 8 óráig kiállítva nem leend, a város kegyelem nélkül feldulatik. S a hadisarcz egyrészben csakugyan ki is szolgáltatott.
Néhány polgárból küldöttség alakulván s a béke jeléül fehér kendőt lobogtatva, Grabbe tábornokhoz indult, hogy a polgárság ártatlanságát bebizonyítsa és kegyelmet kérjen. A főhadiszállás Apátfalván volt, az oroszok a Losoncz és Apátfalva közti réteken táboroztak. Ezek közt kellett elvonulni a losoncziaknak. Az oroszok először nem akarták őket átbocsájtani, dühösen támadták meg, szemeikbe pökdöstek s rögtöni legyilkolással fenyegették. Sok szorongattatás után végre sikerült nekik Nadde ezredeshez jutni, ki haragosan fogadta őket, de szavai végre kegyelmet igértek. Hanem a kegyelem csak szó maradt, mart még aznap délután rabolni kezdtek az oroszok a végutczákban. A tisztek biztatták a lakosságot, miként csak rablás leend, de gyujtás nem. A közlegénység ezt is nyiltan bevallotta.
Ily körülmények közt beesteledvén az idő, az aggodalom és szorongattatás senkit sem hagyott aludni.
Éjjel 10 óra után hirtelen egy kozákcsapat vágtatott be a városba; az utczákon bolyongó lakosságot körbefogják, s dühvel kezdték kancsukázni, követelve, hogy vezessék el őket a lelőtt oroszok sirjához. A kozákok, akikkel több tiszt is volt, száguldozva kergették maguk előtt a népet. A temetőre kisérvén, azt parancsolták, hogy a sírt ássák fel. A losoncziak ezt ásóval és kapával akarván eszközölni, egy tiszt vadul riadt reájuk, mondván: „Ti kutyák, hiszen azok méltók, hogy gyilkos kezeitekkel ássátok ki; ti öltétek meg, mert minden losonczi gyilkos guerilla.” És pusztán körmeikkel kellett a sírt fölásniok.
Sötét éj volt. Az oroszok vad szidalma, kancsukáik csapása, a sírbontók nyögése még rémesebbé tették az éjszakát. Végre a sír fenekéről feltüntek a büzhödt testek, amelyek egy szövétnek világánál megvizsgáltatván az oroszok által, miután arczáikat meglátták, iszonyuan kezdtek ordítani s a sírbontókra ujra reárohanván és őket kegyetlenül verve, azzal fenyegetőztek, hogy most s sírba ők fognak elevenen eltemettetni. Végre a holttestek megmosatván, a három közlegény sírba tétetett, a tisztek pedig a kath. templomba vitettek s másnap egész katonai szertartással temettettek el. Augusztus 8-ikán éjfélután nem sokára kezdték a rablást; amelyre jelt trombiták harsogása adott. Az oroszok ezredenként jöttek be s bizonyos időszakban uj ezredek váltották fel a rablott tárgyakkal megrakottakat. A városnak minden szögletében hangyaként hemzsegő oroszok nemcsak a házakat rabolták, hanem a lakosokat is kegyetlenül és irgalom nélkül verték, mindenekelőtt csizmáikat húzták le s ha azt erővel kellett tenniök, kék foltokat osztogattak kárpótlásul. Kis idő mulva minden lakos mezitláb volt s azonfelül felső öltönyétől is megfosztva, többen pedig meztelenig vetkőztetve. Pénzt különösen követeltek; s minthogy mindig más s a rablásszomjtól égő ezredek jöttek, a kirablottaktól is kértek pénzt s ha nem adhattak nekik, kegyelem nélkül ütötték. Az utolsó csapatok a legdühösebbek voltak, mert ezek már vagy semmit, vagy értéktelen dolgokat találván, vadságukat kegyetlenkedésben hűtötték le. A tisztek is, kivált a született orosz tisztek, a közlegénységgel vetélkedve raboltak.
S ez a rablás rendszeres volt; mert midőn a város már mindenből kizsákmányoltatott, akkor csákányokkal, furkókkal és dorongokkal jöttek be s ami elvihető nem volt: azt porrá zúzták. Épségben egy tükröt, egy széket, egy butordarabot sem hagytak. Az ágybelieket fölmetszették s belőlök a pelyhet kieresztvén, az utczák mintha hóval lennének beborítva. Az elásott s elrejtett pénzek és kincsek föltalálásában különös ügyességet fejtettek ki. A boltok tartalmát szekerekre rakták s azokból minden legkisebbet elvittek. A pinczéket mindenütt feltörték s a bort, amelyet kiinni nem birtak, kieresztették. Az a vadság és kegyetlenség, melyet különösen részegségükben gyakoroltak, leirhatlan; semmi fegyelmet sem ismertek, s tisztjeik sem birtak velök. Több eset volt, hogy a legénység által gyakorlott ádázság fölött az őket fékezni nem biró tisztek is könnyeztek. A gyógyszertárakat is kirabolták, sőt a holtak szemfedőihez is mertek nyúlni s a templomokat kirabolni. A rablás másfél napig tartott. A várost folyvást bekerítve tarták, senki sem menekülhetett. A lakosság a kancsukákkal folyvást üldöztetett, sokan halálig gyötörtettek.
És ez mind nem volt elég. Augusztus 9-ikén délután gyújtották fel a várost. Csaknem minden házat külön gyujtának meg. A szobában maradt összetört butorokat középre egy rakásra hordván, erre készített szurkos kanóczaikkal, eszközlék a gyujtást, mely hogy olthatlan legyen, a butorokat szurokkal is behintették. Ezenfelül égő röppentyüket is bocsájtottak. Midőn a gyujtás kezdődött, tábori zene zendült meg, s a lángok pattogásai közé az oroszok hahotája vegyült. A városban őrcsapatok jártak s ha valakit oltással foglalkozva találtak: azt ostorozták; sőt több helyen a lakosság is a tüznek kergettetett.
Rövid idő alatt egy lángtengerré lett a város. Fekete füstfellegek emelkedtek fölötte s rémes volt látni, midőn a házak ablakai okádták a füstöt s a felköltött szél izzó hullámokat vetett a levegőbe. S a vad hahota és szitok az oroszok ajkairól, a rémült marhák bőgése s a futkosó ebek éles vonítása, lélekrázó hanggal tölték be a levegőt.
Következő nap reggelén a főhadiszálláson volt losoncziak egybehivattak s számukra száraz prófontot és kárpótlásul minden személyre 2 pfrtot osztogattak. Azután egy tiszt megjelent közöttük s következőleg nyilatkozék: „Én Losoncz fölégetése fölött szoros vizsgálatot tartottam és sikerült kitudnom, hogy várostokat nem az oroszok gyujtották fel, hanem parasztruhába öltözött guerillák és losoncziak.” Ezen ép oly gúnyos, mint idétlen jelentés után a foglyokat szétbocsájtották, s az oroszok fölszedvén sátorfájukat, zsákmánynyal megterhelt szekerekkel Zólyom felé indultak s ott hagyták a romokban heverő Losonczot. Zólyomban az oroszok egész vásárt tartottak s az elrabolt tárgyakat árulták …
Mondani sem kell, hogy Losoncz pusztulása általános mély részvétet keltett. De akkoron annyi csapás zúdult immár reánk, hogy a város füstölgő romjairól csakhamar elterelődött szánó tekintetünk.

Pöltenberg honvédtábornok mint hadikövet Rüdigernél.
(Egykoru vázlat után.)
A közfigyelem Arad felé irányult. Mi lesz? Van-e remény a kibontakozásra? Vagy csakugyan itt az utolsó itélet?
Nem lehet az, hogy ily gyászos vége legyen szabadságharczunknak. Hisz még nagy, erős sereg áll a rendelkezésünkre: Görgei alatt 20-22,000 ember, Dembinszki alatt 50–60,000 harczos. Ha ez a két haderő egyesül, még mindig hatvan-hetvenezer a fegyveresünk. Több, mint elég, hogy a Haynau seregével győzelmesen megbirkózhassék. S csak egy jelentősebb diadal, – jóra fordulhat minden.
Ha egyesülne a két sereg, ha kezet fogna Görgei és Dembinszki! … De hát képzelhető volt-e, hogy ez a két ember a tiszafüredi események után összhangzólag működjék? Kerülve-kerülték egymást, nemhogy összejönni igyekeztek volna. Ez történik most is. Görgei még jobban lassítja vonulását, amint értésére jut, hogy ujolag Dembinszki a főparancsnok; Dembinszki viszont Arad helyett Temesvár felé huzódik, csak azért, hogy a közeledő Görgeivel ne kelljen egyesülnie.
S ez volt bukásunk egyik főoka.
A másik: korai csüggedésünk. Hisz alig jött az orosz: már is ráléptünk az alkudozások lejtőjére. Dőre képzelődéssel azt reméltük, hogy Miklós czár majd kisegít a hinárból.
Maga a kormány is ebben a csalogató hitben ringatózott. Leginkább azért küldte Szemere Bertalant és gr. Batthyány Kázmért a Görgei táborába. Legyenek kézügyben, ha esetleg újabb békeajánlattal jön az orosz. Megbizólevelük így szólt:
 
9727/K.
A kormányzó Szemere Bertalan miniszterelnök és gróf Batthyányi Kázmér külügyminiszter uraknak.
Herczeg Paskievics muszka altábornagy (?) és fővezér részéről értekezők küldetvén Görgei tábornokunkhoz, azon kijelentett szándékkal, hogy czárja nevében a háborúnak véget vetni és békét kötni kivánna: ezennel Önök bizatnak meg a megindított egyezkedésbe ereszkedni.
Önök tudják, mi a nemzet osztatlan óhajtása, törvénye, akarata; Önök tudják, hogy a nemzet megtámadott szabadsága mellett volt fegyverfogásra kényszerítve s ennek árán nem egyezhet. Önök tudják, hogy az osztrák dinasztia iránti gyűlöletet annak saját tettei plántálták, érlelték meg a nép szívében országszerte nem annyira a törvény, mint saját tettök által mondatott ki a trónvesztettség. Önöknek mindezek s főkép a nemzeti lét függetlenségének törvényes nyilatkozata fognak szolgálni értekezéseikben utasításul.
Fegyverszünetet köthetnek. Egyezséget s békét az összes kormány kikért megegyezése nélkül nem. Egyébiránt használják fel az alkalmat a muszka értekezőket és általok a herczeg-fővezért megismertetni a nemzet jogaival, szenvedéseivel és akaratával, mik szerint meggyőződjenek, hogy a nemzet békés volt, hanem kényszeríttetett; hogy az 1848-iki törvényeket maga a dinasztia szegte meg; hogy a belső lázadásokat az élesztette; hogy a nép e nagy harczot önként és szabad akaratból vívja; hogy ez erőt neki a régi szolgaság emlékezete és az új szabadság ereje adja; és hogy – amint Magyarország puszta kormányformáknak a nemzeti független létet (magát a lényeget) nem akarja feláldozni: ugy természetes politikai szomszédjaival, bárminő kormányformával birjanak, lenni és maradni békében és egyetértésben akar.
Kelt Szegeden, 1849. julius 29-ikén.
Kossuth Lajos
kormányzó.
(P. H.)
Aulich
hadügyminiszter.
Csányi László
közmunka- és közlekedési miniszter.
Horváth Mihály
kultuszminiszter.
Duschek Ferencz
pénzügyminiszter.
Vukovics Sebő
igazságügyminiszter.
 
A két miniszter augusztus 1-én érkezett a táborba. Görgei első nap nem is fogadta őket, azt üzente, beteg, sebláza van. Ez azonban csak ürügy volt. A jul. 25-iki nyers hangu levél fájt Görgeinek. Éreztetni akarta Szemerével neheztelését. „Én – ugymond – Szemerének e levélért teljesen illő büntetésnek tartám, hogy őt egy ideig el ne fogadjam s a főhadiszálláson levő tisztek gúnyjának kitegyem.”
A következő nap, aug. 2-ikán Vámos-Pércsen mégis csak beszéltek. Természetesen csakhamar a békealkudozásokra került a sor.
– Mennyire van tábornok úr az oroszokkal? – kérdezé puhatolólag a miniszterelnök.
– Ezt tudnia kell a kormánynak, – válaszol Görgei hidegen, – hisz az erre vonatkozó összes iratokat felküldtem. Azóta pedig nem történt semmi. De ha a kormány fölvilágosítást akar magának szerezni az iránt, hogy nem teljesen fölösleges-e, mint én hiszem, az alkudozás, ám igérjék oda Miklós czárnak a legfőbbet: az ország koronáját. Ha erre sem jön válasz, abból tudni fogják, hogy az orosz nem akar alkudozni.
Körülbelül igy felelt Görgei, de amint ő állítja, inkább csak gúnyból.
Szemere igy mondja el találkozásukat:
„Váratlan megjelenésünk – beszéli Szemere – nagy csodálkozást, sőt ijedelmet okozott a főhadiszálláson. Azt hitték, Görgei letétele végett jöttünk. Első este Görgei elzárkózott előlünk azon ürügy alatt, hogy seblázban fekszik. A midőn őt másnap tanácskozásra hivtuk, fülig pirult s zavarodottan kiáltott ki az udvarra: „Hivassanak össze a tábornokok!” – Az összehivás azonban, megjegyzésünkre, hogy mi nem hadi, de diplomácziai ügyben akarunk tanácskozni, elmaradt. Ha Görgei készülhetett: akkor arczának nagyon hideg és nyugodt kifejezést tudott adni; de meglepetvén, gyakran elvesztette lélekjelenlétét, azon egyszerű okból, mert nem állott határozott elv, vagy tiszta meggyőződés alapján. Kezdetben még akkor is ellenzé a muszkákkal való alkudozást, midőn kijelentettük, hogy hiszen mi csak puhatolózni akarunk, s a muszkák által kimondott első szóra óhajtunk válaszolni. Később azonban teljesen beleegyezett tervünkbe, sőt még ő sürgetett bennünket, hogy minden tétova nélkül ajánljuk fel az oroszoknak Magyarország koronáját. Görgei egyébként kérdéseinkre kellő tisztelettel válaszolt, s bosszuját és gyülöletét csak a mellékes dolgokból láttuk ….”
Eközben Görgei bevonul Nagyváradra. A város képe óriási táborhoz hasonlít. Teli átvonuló katonasággal. A járókelők tömegében egy nyalka orosz tünik fel: Miloradovics hadnagy, aki pénzt hozott fogoly tiszttársai számára.
A miniszterelnök szeme is megakad az orosz tiszten. Ugy gondolja, itt a kinálkozó alkalom, hogy a béketárgyalások megszakadt fonalát fölvevén, összekösse.
S egy óvatoshangu levelet ír Paskievich herczegnek. Panaszkodik a Habsburg-ház ellen, aztán sejtetőleg kijelenti, hogy e viszályból, ha nemzetünk alkotmányos szabadsága biztosíttatnék, Oroszország megbecsülhetlen hasznot húzhatna. „Ámde a koronát – védekezik Szemere, – nem ajánlottuk fel. Nem pedig azért, mivel nem hittük, hogy a lovagias Miklós czár egy olyan trónt elfogadjon, melyre szövetségese tart igényt; de másrészről nem akartuk a nemzetet annak a megalázásnak kitenni, hogy koronája visszautasíttassék.”
A tapogatózó békeirat Miloradovics utján küldetik el Paskievichnek. Ámde semmi válasz. A következő menetállomáson, Gyapjun tehát ujra szóba kerül a dolog. A miniszterelnök azt képzeli, hogy azért hallgat az orosz főparancsnok, mert alárendelt személyiség volt a közvetítő. Talán jó volna még egyszer fölkeresni, hanem most már a saját hadiköveteink által.
S egy ujabb államiratot fogalmaz. Aztán Görgeihez megy, s kikéri a véleményét.
…„E felszólítással – irja Görgei – úgy tett Szemere, mintha én nógattam volna őt az oroszokkal való alkudozás megkezdésére s mintha a kormánynak azon határozata; melynek erejénél fogva ő az első levelet Nagyváradról útnak indította, most pedig egy ujabbat utána ereszteni készül, oly engedmény, melyet nekem tesznek. Erre értésökre adtam, hogy én igen jól tudom küldetésük czélját, egyszersmind megmagyaráztam nekik ebbeli fáradozásaiknak a dőreségét. Szemere ingerülten azt kérdezte tőlem: mit akarok hát én (t. i. Görgei) tudatni az oroszokkal? Erre én kijelentém, hogy részemről semmi szükségét nem érzem bármi efélét is tudatni, mivel meg vagyok győződve, hogy ők nem fognak velünk alkudozni. És ha nem volnék meggyőződve róla: csak az orosz hadvezér helyébe kellene magamat beleképzelnem. Akkora haderő birtokában, minővel ő rendelkezik, én legalább nem fognék alkudozni. E szerint a kormánynak van szüksége arra, nem nekem, hogy Nagy Sándor debreczeni vereségénél még érthetőbb feleletet kapjon arra a kérdésre: akar-e Oroszország bármely áron Magyarországgal békét kötni, vagy sem? Ezért a kormány úgy tegye fel a kérdést, hogy neki az is elég világos felelet legyen, ha semmi feleletet nem kap ajánlatára. Kínálja meg egyenesen a czárt a magyar koronával; s ha erre sem jön válasz: akkor már csak tudni fogja a kormány, a mit megtudni kivánsága”…
A miniszterelnök kitérően válaszol. Azt mondja, hogy a diplomácziai nyelv rendszerint körültekintő és óvatos. Lehetséges különben, hogy levele kevesebbet mond a kelletinél, majd változtat rajta.
Ezután fölkéri Görgeit, gondoskodjék alkalmatos hadikövetekről. Az egyik okvetlen magasrangú törzstiszt legyen, akinek már előkelő állása is biztosíték, hogy ajánlatunk komoly; a másik hadikövetünk pedig birjon jó beszélő képességgel, hogy az oroszoknak tudja megadni a szükséges fölvilágosításokat.
– Legczélszerűbb lesz, – gunyolódék Görgei, – ha a miniszterelnök úr, aki birja ugy a rang előnyét, mint a szónoki képességet, személyesen megy követül az oroszokhoz.
Szemerének a figyelmét, ugy látszik, elkerüli a csufondároskodás. Ózkódni kezd.
– De hiszen én polgárember vagyok; az én személyes biztonságom ott veszélyeztetve volna.
– Ha így áll, a dolog, – válaszolja Görgei most fagyasztó hidegséggel, – kiméljen meg a miniszterelnök úr engem attól, hogy a sereg bármelyik magasrangú személyiségét parlamentairi szolgálatra kirendeljem. Mert ha a miniszterelnök úrnak az a nézete, hogy az orosz táborban hadiköveteink biztonsága veszélyeztetve van, szeretném tudni: mi biztosítja akármelyik magasrangú tiszt személyét jobban, mint a miniszterelnök úrét? De ha a miniszterelnök maga akar a hadtestparancsnokok közül egyet megkérni, s ha valamelyikök; talán Pöltenberg, minthogy ez jól birja a franczia nyelvet, önként vállalkozik a hadköveti szolgálatra, nem fogom ellenezni.
S Pöltenberg tábornok szives készséggel csakugyan vállalkozik a hadikövet kényes szerepére.
A miniszterelnök, igyen elintézvén a dolgokat, távozik. De alig ér a szállására: tajtékzó paripán gyorsfutár jő s az országkormányzónak egy sürgönylevelét hozza neki. A levél, – Kemény Zsigmond szerint, igy hangzott:
 
Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyininiszter úrnak.
Arad, aug. 4. reggeli 2 órakor.
Most veszem a tudósítást, hogy Nagy Sándort szétverték Debreczennél, legalább ma futamodóinak minden neme Váradon volt. Emellett hallom, hogy Benedek 8000 emberrel Hód-Mező-Vásárhelyen van, Nekünk 15.000 emberünk Makónál, 10.000 Szőregen és Uj-Szegeden, 10 ezer Gyulánál van. Irtam Dembinszkinek, hogy Benedeket támadja meg.
Mit tett Görgei a debreczeni veszteség helyrehozására? A dolog e helyzetében az oroszszali értekezésnek nézetem szerint nyiltabb alapot lehet adni.
1-ső alap: hogy a hitszegő ausztriai ház elannyira kitépte a bizalomnak minden alapját a népből, hogy ő alá vissza nem térünk semmi áron.
2-ik: Ne gondoljon minket oly könnyen legyőzhetni, mert mintsem Ausztria alá kerüljünk, készebbek vagyunk minden erőnkkel (mi nem csekélység) Oláhországba, Törökországba vetni magunkat s felgyújtani az Orienst, mint Ausztriának megadni magunkat; ezt soha! soha!
3-ik: Mit mondanak egy orosz fejedelmi házbóli uralkodóhoz az 1848-iki alkotmánynyal? Emlékeztetés a párisi, bécsi békekötésekre, melyeknél az autocrator nem mutatkozott szenvedelmes ellenségnek az alkotmányosság irányában.
4-ik: Ha Paskievichnek erre nincs felhatalmazása, adjon salva quardiat, s útlevelet egy pár követünknek, kik egyenesen Pétervárra mehetnének a czárhoz. Ezek magán nézeteim.
Kossuth,
kormányzó.
 
A visszatérő futárral Szemere egy hosszabb levelet küld Kossuthnak. A miniszterelnök ezen levelében ugyancsak súlyos vádakat emel Görgei ellen.
… „A sereg főtisztjei közt – irja a többi közt Szemere – nagy az elcsüggedés, amely, ha eleje nem vétetik, a legénységre is át fog ragadni. A főhadiszálláson oly gúnyos, a kormányt megvető és ügyünk bukását jósló hangulat uralkodik, mely mélyen sérti a hazafias lelket. A kedvező hirek tudatása mint önámítás, kaczajjal fogadtatik. Szeretném, ha azt mondhatnám, hogy ennek nem Görgei környezete az oka. De nem igy áll a dolog; ő maga a forrás. A többiek körülötte egy tömjénező, bámuló kórus, mely őt csak utánozni tudja, de vezetni, avagy inteni nem képes. Őbenne ismertem fel az elpalástolt bosszú, a sértett hiúság, a reménytelenség dölyfét. Kardja kitünő lehet; de hadvezérnek nem tartom őt, nyelvével többet árt ez idő szerint, mint a mennyit kardjával használhat. Mély sajnálattal ismétlem, hogy Görgei nem az, akinek tartottam. Figyelmeztetem a kormányt, hogy lásson hadvezér után, de addig ne, mig ez a sereg nem egyesül a többiekkel. Figyelmeztetem rá, hogy e sereget valószinüleg fel kell oszlatni, azaz az osztályokat kicserélni, a parancsnokokat áthelyezni. Ezt a politikát kellett volna már régen követni. Ez a sereg mindinkább nem annyira Wallenstein, mint inkább Monk táborának a jellegét kezdi magára ölteni. Görgei eljárásában én titkos politikát látok, melynek következtében a hadsereg tönkrejuthat anélkül, hogy maga a vezér megveressék” ….
Csakhogy késő volt a figyelmeztetés. Görgei a növekvő zűrzavar közepette szilárdabbul állott, mint bármikor.
„Az oroszokkal való érintkezésnek nyiltabb alapot lehet adni,” irja Kossuth. Hallgatott-e a miniszterelnök e tájékoztató intelemre, változtatott-e Paskievich herczeghez küldendő levelén? – nem tudjuk. Az okirat nincs meg. Valószinüleg módosított.
Pöltenberg tábornok, Beniczky Lajos ezredes és gróf Bethlen József huszárszázados kiséretében, augusztus 7-ikén kelt békeszerző utjára. Előzőleg azonban, – beszéli Szemere, – hosszasan tanácskozott Görgeivel, „aki szóval, vagy tán írásban is külön utasítást adott néki.” A békekövetségnek nem kellett hosszú utat tennie. Hisz az orosz ujolag a nyomunkban volt. Rüdiger, immár Nagyvárad közelében: Ártándon táborozott. Pöltenberg aug. 8-ikán délelőtt tiz órakor ért az orosz főhadiszállásra, a hol megkülönböztető szivélyességgel fogadták.
Ezenközben Görgei vonul tovább s aug. 9-ikén alkonyatkor végre beérkezik Aradra.
A sereg jótartásu, fegyelmezett, hanem a régi kedve, a régi ereje odavan. A szegény honvédfiúk sápatag arczáról szinte lerí a sok nélkülözés.
Jókai Mór, aki szintén a sereghez csatlakozott, azt kérdi Görgeitől:
– Mennyi lehet a sereg létszáma, ami most közvetlen a tábornok vezénylete alatt van?
– Nagyon megfogyott, – felel elkomorultan Görgei. – Csaták és szökések igen leapasztották.
– Hát szöknek az ön táborából? – álmélkodik Jókai.
Leiningen közbeszól:
– Mit gondol, mennyi maradozott el tőlünk, mióta Komáromot elhagytuk?
Jókai nagyot akart mondani.
– Ezer.
– Nyolczezer, – válaszolta Leiningen.
– Hallatlan! És mi növelte ennyire a számot?
– A sanyarúság, éhség, elkeseredés.
Tagadhatlan tény, szomorú valóság, hogy a küzdő honvédjeinknek, azon a földön, amelyért vérüket ontották, immár az éhséggel is kellett birkózniok. Nem csoda; az ország, amelyen három különböző hadsereg élősködött, ki volt pusztítva, készletünk sehol.
„Vácztól kezdve, – panaszolja Lapinszki, – sem húst, sem kenyeret nem láttunk, s a szegény katonák kénytelenek voltak kiásni a burgonyát a szántóföldeken és megsütni, hogy éhes gyomrukat valamivel megtöltsék. Sehol egy italnyi bor nem üdíté a lankadozókat, kik éjjel őrt állani s nappal harczolni kényszerültek. A lovak csak rosz szénát és alomszalmát kaptak; néha azt sem. Zabra gondolni sem lehetett, s a szegény párák közül nem egy dőlt ki az utszélen. Lovasságunk e néhány nap alatt többet szenvedett, mint az egész hadjáratban.”
De még jól járt, aki sült krumplihoz jutott. Legtöbb úgy ette meg nyersen, héjastól.
– Miskolczon innen, – beszéli egy honvédezredes, – egy krumpliföldön két közvitézt láttam meglapulva. Mindakettő az elöttünk menő hadtestből maradt el. Egyik feküdt a földön, a másik guggolt és foghegyen rágta a nyers burgonyát, amit akkor tépett ki a földből. Én reájok kiálték, hogy csatlakozzanak a sereghez. Amelyik feküdt, annak nagy okai voltak parancsomra nem ügyelni. A másik vad, elkényszeredett tekintettel nézett fel rám és nyöszörögve mondá: „Hagyjon itt, ezredes úr, úgysem messzi mehetek már!” Én nem hajoltam a kérelmére, hanem ujból reákiáltottam, hogy költse fel a másikat s álljanak a sorba. „Költhetem én már ezt, – válaszolt keserűen a honvéd, – egy órája, hogy meghalt éhen. Én is mindjárt mellé fekszem.” Leszálltam hozzájuk: a földön fekvő már halott volt. Az élőnek odaadtam megmaradt prófuntom darabját, s elkomorodva lovagoltam tovább.
De nemcsak a Görgei táborában volt ez igy. Azt lehet mondani, hogy a várőrségek kivételével, összes csapataink sanyarogtak, nélkülöztek.
Ehhez járult az ijesztő pénzhiány. Bankóprésünk, amelyet Schlick előnyomulásának a hirére, Aradról Lugosra szállítottak, nem dolgozhatott többé. A hadsereg fizetését csupamerő százasokban kapta, ha ugyan kapta. A honvédek ugy vagdaltak egy-egy százast tizfelé, hogy megosztozhassanak rajta. „Az apró bankjegyek – panaszkodik a „Honvéd”-ben egy kolozsvári polgár – végkép eltüntek nálunk. A közvitéz ötösre, tizesre iszsza fertályborát, a tiszt százasra kiván ebédelni. Az erőszakolások napirenden, ugy annyira, hogy alig van italház, vagy vendéglő, ahol a sereg, daczára a magas áraknak, szivesen láttatnék.”
Ily lesujtó viszonyok közt természetesen pénzjegyeink értéke is napról-napra csökkent. Odáig jutottunk immár, hogy váltás, vagy csere alkalmával az osztrák Almássy-féle kényszerbankóra, vagy az orosz rubelre hetven-nyolczvan százalékot kellett ráfizetni.
Egyik baj a másikat szüli. A pénzhiány következtében a hadfelszerelés munkája is végleg fönnakadt.
Kossuth, az ő bámulatos szervező képességével egy ujabb, mintegy 9000 főnyi tartalék-hadat szervez. A sereg, utolsó lobbanása a magyar nép csodás hazaszeretetének, nagyobbrészt 30–40 éves férfiakból alakul. Parancsnokuk: a vitéz Querlonde Ferdinánd ezredes. Az uj sereg edzett, csatabiró. A férfiak komor tekintetében végső elszánás, széles vállaik mozgásában az öntudatos erő. Csakhogy mit ér erő, akarat, mikor csak minden harmadik-negyedik embernek jut fegyver.
A legtöbb ágyúnk annyira ki volt lőve, öblük, a sok használat miatt, úgy megtágult, hogy a töltésnél a golyókat legtöbbször rongyokba kellett csavargatni. De legalább elég lőszerünk lett volna. Ez is fogyatékán volt. Lőpormalmaink, golyóöntő-műhelyeink, gyutacs-gyáraink legnagyobbrészt lerombolva, vagy ellenséges kézben.
Bajok, melyeken a kormány nem képes többé segíteni. Maga Kossuth is, mint a sülyedő hajó kormányosa, tehetetlenül áll a zúgó vihar közepette. Sehonnan semmi vigasztaló; csak panasz, csak szerencsétlenség. S különös, még a komáromi győzelemről sem érkezik hír.
… „Futárokat küldtem Kossuth Lajoshoz és Görgeihez – ugymond, – emlékirataiban Klapka, – megigéretem, hogy négy hét alatt a Komáromban szükséges várőrségen kivül még 30.000 embert állítok síkra, amiről nékem a dunántúli nép lelkesedése kezeskedik. Egyszersmind közlém velük Berg orosz tábornok jelentését a czárhoz, melyből kitünt, mikép Haynau és az oroszok aggódnak a közelgő ősz miatt s addig a háborút minden áron szeretnék befejezni; ha pedig ez nekik nem sikerülne: akkor a rosz közlekedési eszközök miatt nagy nehézségekkel járó hadélelmezés tekintetéből kénytelenek lennének a hadjárat befejezését a jövő tavaszra halasztani. Végre kifejeztem abbeli nézetemet, hogy a háborúnak kinyujtása által lehet és kell Magyarországot megmenteni. De futárjaim már nem értek oda jókor, hogy megakadályoztassék a vészteljes katasztrófa. Kossuth aug. 3-iki győzelmemről és következményeiről már csak török földön értesült, Görgei pedig Nagyváradon, miután a végzetes fegyverletétel már megtörtént …”
Kossuth utolsó reményét Görgei és Dembinszki egyesülésébe helyezi. Talán mégis összehozhatók. Futár után futárt szalajt ide is, amoda is; Görgeihez, hogy siessen, Dembinszkihez, hogy kanyarodjék vissza Aradnak.
De hiába, az egyesülés nem sikerül. Mire Görgei beérkezik: Dembinszkinek nyoma sincs.
A „nagy retiráló” a szőregi csatavesztés után, mint tudjuk, Temesvár felé huzódott. Mi volt a tulajdonképeni szándoka, – ma sem tudható. Valószinű, Erdélybe akart menekülni. Legalább ilyesfélét mond emlékirataiban.
„Augusztus 9-ikén – ugymond, – nem vívtam volna csatát, hanem a sereget Temesvárra vezettem volna, hol Vécsey tábornok elegendő élelmiszerről gondoskodott. Ha a következő nap – okoskodik tovább, – Haynau támadási hajlamot mutat: akkor az egész hadsereggel, beleszámítva Vécsey ostromló hadtestét is, tovább huzódom Rékásnak. A visszavozzulás Erdélybe hátvéd-ütközetekkel történt volna.”
Nos, a „hátvéd-ütközetekben” volt elég része. Mert Haynau, aki Temesvár fölmentésére siet, nyomon követi s aug. 6-ikán Kis-Teremiánál, aug. 8-ikán pedig Gravácz előtt ugyancsak a sarkára lép.
Folyton-folyvást igyen zaklatva, korgó gyomorral, a rogyásig kimerülten érkezik a honvédsereg aug. 8-ikán Kis-Becskerek vidékére. Dembinszki azonban itt sem áll meg. Másnap, Kis-Becskereken őrcsapatot hagyva, ismét vonul tovább: a Beregszó-patak megé, a Vadászerdő közelébe. Azt mondja, ez jobb, biztosabb hely. Pedig dehogy; hiszen csaknem közvetlenül a háta mögött az ellenséges kézben levő Temesvár.

Bem tábornok körútja a temesvári csatamezőn 1849. aug. 9-ikén.
(Egykoru vázlat után.)
Haynau, a 3-ik hadtesttel, Walmoden lovashadosztályával, s Paniutin oroszaival, összesen mintegy 30.000 főnyi sereggel és 192 ágyúval törtetett előre.
A Schlick-féle 1-ső hadtest (9000 ember, 60 ágyú) a Maros-parton Arad felé nyomult.
A 4-ik hadtest pedig, – parancsnoka Lichtenstein Ferencz herczeg, – tartalékul az arad-temesvári uton Knéz és Hodony közt táborozott.
Dembinszkinek a serege körülbelől ilyen erejű vala:
A Szegeden összegyűjtött tábor 37.000 ember.
A Lenkey-féle hadosztály 8.000 ember.
Kmetty hadteste 10.000 ember.
A temesvári ostromsereg 9.000 ember
63.000 ember
és 161 ágyú. Ezenfelől 10.000 főnyi kaszás népfelkelő.
De ha levonjuk az egész Vécsey-féle hadtestet, az időközben beálló fogyatékra, (halottak, betegek, szökevények stb.) pedig 10.000 embert számítunk, még igy is 44.000 fegyverbiró katonája volt Dembinszkinek.
Haynau, ugy látszik, Temesvár fölszabadítása előtt nem akar komolyabb harczba elegyedni. Nyugodtan táboroz Kis-Becskerek és Hodony közt; s csupán arra szorítkozik, hogy a temesvári őrséget figyelmeztesse a közeledéséről. Parancsot ad tehát Walmoden hadosztályának, lehetőleg férkőzzék Temesvárhoz és füstgomolyok eregetése által, – ez volt a jeladás, – adja hirül a szorongatott őrségnek, hogy közel a segély.
Walmoden, a kapott parancshoz képest, augusztus 9-ikén – csütörtök volt, – pitymallatkor utra is kel, ámde Kis-Becskereknél hátvédő csapatainkra bukkan. Birokra kerül a dolog, s a felkelő napot csakhamar ágyúdörgés köszönti.
Az ágyúdörgés messzi búgó hangjára fölriad mindakét tábor. Haynau seregének a zömével Kis-Becskerek felé siet, Dembinszki pedig kapkod, hogy megint tovább huzódjék.
Az ő nagyhangu lármás idegességével épp a parancsokat osztogatja, amidőn ugy kilencz óra tájban Rékás irányából egy négylovas ócska batár robog elő. A batárból kopottas huszáratillában, fehértollú szürke kalapban egy törődött kis öreg ember száll ki. Bem tábornok.
Dembinszki egy pillanatig csodálkozva néz, majd gyorsan leugrik lováról, s az érkező elé siet.
– Isten hozta, tábornok! – köszönti szivélyesen. – Szerencsét kivánok önnek győzelmeihez. Boldog ön, hogy távol volt a kormány székhelyétől, s az itteni urakkal nem kellett bajlódnia.
– Hohó, különben sem igen engedelmeskedtem volna, – tréfálkozik Bem.
– Nincsenek már Erdélyben oroszok? – fordít a beszélgetésen Dembinszki.
– Sőt igen; több, mint valaha.
– Akkor mit csinál ön itt, az isten szerelmért? S mennyi csapatot hozott magával?
– Mennyi csapatot? Egyetlen egy embert sem. A mint tetszik látni, magam jöttem.
– Ez esetben még kevésbé értem, mi hozza voltakép önt ide.
– Nos hát – válaszol Bem tábornok, miközben atillájának a belső zsebéből egy írást húz ki – Kossuth engem nevezett ki fővezérré. Én tehát azért jövök, hogy átvegyem a főparancsnokságot.
Dembinszki megrökönyödik. De erőt vesz magán s e lemondó szavakkal öleli meg honfitársát:
– Barátom, köszönöm, hogy leveszed ezt a nehéz keresztet vállaimról!
Bem csakhamar lóra ül, s hogy tájékozódjék, Dembinszki kiséretében Kis-Becskerek felé halad.
– Számíthatok a támogatására? – kérdi útközben Dembinszkitől.
– Minthogy nem vagyok többé parancsnok, semmibe sem avatkozhatom, – int elutasítólag Dembinszki. De azért mégis adok egy tanácsot. Tanácsom az, ne ütközzék, hanem mielőbb vonuljon át a Béga-csatornán.
– Köszönöm a jó indulatot, – mosolyodik el Bem – de örökké csak nem hátrálhat az ember.
Bem tábornok megjelenése varázserővel hat csapatainkra. Mintha kicserélnék őket. A honvéd roskadozó teste kiegyenesedik, halovány arcza kipirul.
– Éljen Bem apó! Éljen a hős vezér! – zúg mindenfelé a szívdobbantó lelkes üdvözlet.
– Legalább vége az örökös retirálásnak, – teszik aztán hozzá örvendezve.
S csakugyan. Bem tábornok szemébe akar nézni Haynaunak. Terve az, hogy Kis-Becskeren át Arad felé tör, itt csatlakozik Görgeihez, s csak ezután, ha az egyesülés megtörtént, vívja meg a döntő ütközetet az osztrákokkal.
S ehhez képest nyomban intézkedik.
Néhány percz mulva a hadsorokon egy táborkari tiszt száguld végig, s mindenütt a következő rövid parancsolatot mutatja elő:
„E pillanatban a fővezérletet Bem tábornok vette át. Valamennyi csapatparancsnok e rendelet olvasása után azonnal lépjen a harczvonalba.”
További főbb rendelkezései ezek:
A népfelkelő csapat, ugyszintén a fölösleges tábori-podgyász indíttassék előre Aradnak.
Vécsey, a temesvári őrség fékentartása czéljából régi helyén: a vár alatt fog táborozni.
Kmetty Szakálházra nyomul s mihelyt odaérkezik, támadólag lép fel. Lázár Vilmos és Gaal László húzódjék Uj-Bessenyőre, Dessewffy pedig a lovassággal Szent-Andrásra. A sereg többi része Kis-Becskerek felé igyekszik utat törni.
Haynau csak most veszi észre, hogy a magyar sereg keresztül akar törni a harczvonalán. Sietve megteszi ő is ellenintézkedéseit. Az Uj-Bessenyő mellett elterülő lankás dombokon öt ütege helyezkedik el, a Paniutin-féle orosz hadosztály pedig előbbre nyomul. S ezzel tényleg uralkodik a Kis-Becskerek felé vezető útvonalakon is.
Ez baj, ezen segíteni kell. S Bem segít. Hat század huszárt egy lovasüteggel küld át a Nyárád patakon. Rendeltetése: oldaltámadás az osztrák ütegek ellen.
A rohamot siker koronázza. Az osztrák tüzérség meglepetve, Kis-Becskerek felé hátrál, s a mögötte álló orosz sereg is megzavarodik. Bem figyelő arczán a megelégedés derüje sugárzik szét.
– Hah, az ellenség visszahuzódik! – kiáltja örömmel.
Dembinszki azonban még most is hátrálni szeretne.
– Hadd békével visszavonulni, s ugyanezt tedd magad is, – lohasztja a Bem harczikedvét.
Eközben előnyomuló huszárságunkra, Simbscher tábornok vezetése alatt, tizennégy század dragonyos veti magát. Kemény, véres harcz fejlődik.
Huszáraink kitünően harczolnak, de végre is visszanyomja őket a túlerő. Haynau igyekszik kihasználni a pillanatnyi előnyt s parancsot ad Simbschen tábornoknak, hogy most már törjön át ő a Nyárád túlpartjára.
Simbschen ugy tesz. Az osztrák lovasság átgázol a Nyárád sekélyes vizén, s ütegeink felé robog. Ámde tüzérségünk nem ijed meg, pusztító ágyútűzzel fogadja az előnyomulókat. Erre aztán huszárságunk is felbuzdul és oly heves rohamot intéz a dragonyosok ellen, hogy azok meghátrálni kénytelenek.
– Látod, már futnak a császáriak! – fordul Bem Dembinszkihez. Követni kell őket. Rajta! Vedd át a balszárny vezetését, siess vele a jobbszárnyhoz és győzni fogunk.
– Nem én! – makacskodik Dembinszki. – Ha ütközetbe bocsátkozol, nagy oktalanságot követsz el. Én ebben nem akarok részes lenni. Végezd magad.
S ezzel otthagyja Bemet.
Eddig semmi baj. A győzelem előjelei mindenütt: Szakálházán is, ahol Kmetty ugyancsak szorongatja a Walmoden támogatására siető Ramberg tábornokot; a vár körül is, ahol meg Vécsey koppint a kitörni próbáló őrség orrára.
Haynau megretten. Ha támogatást nem nyer, bizony még megverik. S lóhalálba Lichtenstein herczegért küld, azzal a szigorú parancsolattal, hogy gyors menetben igyekezzék a harczmezőre. S addig is, mig Lichtenstein megjön, csak a védelemre szorítkozik.
Haynau tartózkodása következtében a mi csapataink támadó kedve is lanyhul. Az apró fegyver lassanként elhallgat, s a küzdelem ágyúharczczá fejlődik. Itt is, túlnan is egyre több ágyú szólal meg. Déli tizenkettőkor az osztrákok részéről 108, a mi részünkről pedig 102 ágyú van immár működésben.
S a 210 ágyú mennydörgésétől szinte remeg a föld. A lőporfüst szürke takaró gyanánt borítja a csatamezőt.
Délután három óráig szakadatlanul tart ez a pokoli hangverseny.
Ekkor azonban a magyar ütegek tüze mindinkább lankadni kezd. Fogyatékán a lőpor, a golyó.
– Töltényt! Töltényt! – kiáltják az ütegparancsnokok.
De a tartalékhoz szalajtott tüzértisztek azzal a lesujtó felelettel térnek vissza, hogy nincs töltény. Hová lett? – senki sem tudja.
Félnégykor az ágyúk ütegenként felmozdonyozva, kezdenek elvonulni.
– Hová, hová, tüzérek? Ne menjetek, hisz nincs semmi baj! – kiált feléjök biztatólag a gyalogos.
– Vége a municziónak! Nincs municziónk! – feleli leverten a tüzér, s hátrál tovább.
Nincs lövőszer! Hisz anélkül lehetetlen győzni. S honvédjeink bizodalma egyszerre megrendül. A remény, amely Bem megjelenésével fészket rakott sziveikben, ujolag elszáll, mint a riadt madár.
S a lélek csüggedésével a test fáradalmai is előtérbe lépnek: a szomj, az éhség. Hiszen a szőregi nap óta alig pihentek, alig ettek.
Pedig Bem gondoskodott a felfrissitésükről. Hevert a Vécsey táborában körülbelül ötszáz akó bor, amely arra volt szánva, hogy szétosztassék a küzdő csapatok közt. Azonban ennek is nyoma veszett.
Dembinszki a következőképen igyekszik elmagyarázni a rejtélyt:
„Vécsey tábornok – ugymond, – tudtomra adta, hogy 500 akó bort szekérre rakatott s megigérte, hogy a kenyérrel együtt a csatázó hadsereg közelébe szállíttatja. Később Vécseynek egy törzstisztje vágtatott felém, s parancsnoka nevében azt kérdezé tőlem: miért utasítottam el a szekereket? Képzelhető meglepetésem. Félreértés helyett inkább valamely áruló titkos működésére kellett gondolnom. Mert ugyanekkor egy másik, ugyanehhez hasonló eset is történt: a sereg lőszer-szállítmányával. A lőszerkészlet Lugosra volt rendelve, hanem, egy ismeretlen tiszt érkezik a szállítmány vezetőjéhez s megbizza az én nevemben, hogy Rékásra menjen és ott állapodjék meg.”
Tehát, mint látjuk, Dembinszki volt az, aki a lőszer-tartalékot a csatamezőről eltüntette. Hogy Lugos felé vitték-e, vagy Rékásra, körülbelől mindegy. A megbocsájthatlan hiba az, hogy amikor kellett, nem volt kéznél.
Még dörögnek ágyúink, sajnos, egyre hosszabb pihenővel, amidőn zavaros tömegben, nagy ordítozás közt öt-hatezer népfelkelő csörtet a főhadiszállásra. Az egyik nemzetőrtiszt lelkendezve beszéli el, hogy baj történt, egy osztrák lovas-dandár csapott közéjük, s 260 podgyászoskocsit elfoglalván, szétverte őket. A népfelkelő-had kisebb része Arad felé futott, ők pedig visszajöttek.
– Csak ilyen hőség ne volna, – sóhajt aztán, s tarka zsebkendőjével végigtörülgeti izzadó homlokát.
Bem rögtön tisztában volt a helyzettel. Kétségtelen, hogy a lovasdandár, mely népfelkelőinket szétverte, Temesvárnak tart. És a jobbszárny felé száguld, hogy a megujuló támadás esetére intézkedjék. Ámde paripája valamitől megbokrosodik és az öreg úr, a ki különben is gyönge lovas, kifordul a nyeregből. Az esés oly szerencsétlen, hogy Bem a vállpereczét zúzza össze. Ugy viszik el tehetetlenül, félig aléltan a csatatér háta mögé: a Vadászerdőbe.
S harczban álló csapatainknak nincs többé intéző vezérük. Pedig ott van Mészáros, Dembinszki, sőt Perczel Mór is. De egyikük sem veszi kezébe a küzdelem további irányítását.
S e válságos pillanatban (d. u. 5 óra lehetett) Hodony felől, mint a szélvihar, egyszerre csak előrobog tizezernyi pihent hadával Lichtenstein. Jobbszárnyunknak épp a hátába kerül. Haynau mihamar szintugy támadáshoz lát, s középhadunk ellen tör.
Csapataink közt nagy a megdöbbenés. És ott áll ötven-hatvanezer ember az osztrák ágyúk gyilkos tüzében egyöntetü vezetés, összetartó parancs nélkül.
A népfelkelő-had a legelső, amely hátat fordít a csatamezőnek. Erre a jobbszárny is megzavarodik. Követi a bal, majd a közép; s rövid félóra mulva az egész magyar sereg hátrálni kezd.
„A lovasság, – beszéli Mészáros, – néhány sikertelen roham után hátravonult. Ezt követte Gaál, utóbb a Guyon hadteste is; szóval minden hátrálóban volt. Kinek a parancsolatjára? – nem tudatik. A mint nem volt főparancsnok, ugy nem volt egyén, ki Bem terve szerint a seregnek irányt adott volna. S igy a sereg önszántából Temesvár felé tartott, mert az odavezető út mindakét felén menedéket nyujtó sűrű erdőségből állott.”
Haynau abban a hiszemben, hogy visszavonulásunk csak fortély, alig üldözi csapatainkat. Két vagy három üteggel egy lovas-dandár nyomul utánuk.
Eközben a nap nyugvóra száll. Beköszönt az alkony. Jó ez a fáradt menekülőknek. Legalább árnyék-palástjával eltakarja őket az üldözők szeme elől.
De az ostoba véletlen, a mai nap eseményeinek főintézője, ujolag belekontárkodik dolgunkba. Valamelyik parancsnok, ugy mondják Perczel, egy félüteget állít fel csapataink háta mögé, s bolondjába durrogni kezd.
Az ellenség sem röst. A figyelmeztető lövöldözésre előrohan, s a hátrálók közé kartácsol.
Erre aztán végleg felbomlik a rend. Valami csodálatos, megfoghatlan ijedség üt ki honvédeink között. És az egész nagy sereg, egymásra taposva, fut, tolong czél s irány nélkül. Sokan az erdők rejtekeibe menekülnek, másokat Arad felé űz a rémület.
Potemkin Ödön, a Vécsey segédtisztje, ki a harczmező több pontján megfordult, „A magyar hadsereg feloszlásának okai” czimű művében igy emlékezik meg a szerencsétlen ütközet végső mozzanatairól:
Bem altábornagyot keresve, – ugymond Potemkin, – délután 3 órakor indultam el a csatamezőn. Csakhogy Bemet nem egykönnyen lehetett föltalálni. De tudtam, hogy ő szenvedélyes tüzér s az ütegek körül szeret forgolódni; miért is egyik ágyútelepről a másikhoz lovagoltam, s ekként alkalmam nyilt e nevezetes csata nagyszerű mozgalmát több pontról szemlélni. Olykor egy-egy magasabb ponton kissé megállapodtam. A látvány valóban nagyszerű volt. Mindkét részről füstölgő és bömbölő ágyúk pusztítása, forró nap, nyomasztó lég, rohamok porföllegei, apró fegyverropogás, s ezrek mindenen átható rivalgása, a sebesültek jajjai, a haldoklók hörgése, csonka holttestek, rongált ágyúk, tagcsonkított lovak elhagyatva csapatjuk után nyerítve, vérző testüket vonszolva, uratlan száguldó paripák, a dús bánsági mezőkön magasra rakott buzaasztagok nagy lánggal az égnek lobogva.
Egyik ütegünk – beszéli tovább – a másik után kényszerült visszavonulni a töltények hiánya miatt; pedig a temesvári csatának a sorsát épp a szövetségesek túlnyomó ágyútüze dönté el. Mig a mi részünkről egy, azalatt az ellenfél részéről tizenkét ágyúlövés történt.
Minél beljebb haladtam a csata zajában, annál rémítőbb zavaroknak voltam a tanuja. Egész zászlóaljakat láttam szétszórtan vezénylő nélkül hátrálni. A széjjelhulladozott zászlóaljak tikkadtan ballagtak hátrafelé, senkire sem hallgatva már és semmivel sem törődve. Midőn magánosan kullogó tisztjeiket megszólítottam, miért nem tartják fenn a rendet, azt adták válaszul: „Nem lehet, az éhség felbontotta azt végképen.”
Vérző szívvel kellett szemlélnem, miként söpri el és szaggatja az ágyúgolyó, vagy a gránát a hátrálókat anélkül, hogy a saját védelmökre egy lövést tennének.
Napalkonyatkor általános lőn a hátrálási zavar, még pedig olyan, amilyenről fogalmam eddig nem volt. A zűrzavar leginkább a Szent-Andrásra vezető országúton fejlődött ki, s oly romboló tolongássá fajult, hogy azt többé emberi erő föntartani nem volt képes. A tűzérség „helyet az ágyúknak!” kiáltással és földetrázó robajjal sietett hátrafelé s a gyalogságot eltölté páni rettegéssel.
S a rettentő zűrzavart még növelte a több ezerre rúgó magánszekér és fogat.
Bem tábornokot, mint tudjuk, a Vadászerdőbe szállították. Az erdő szélén agg tölgyek lombsátora között akkoron egy csinos vadászkastély állott. Ennek a kastélynak első emeleti szobájában feküdt Bem tábornok. Tekintete lázas, de ajkáról egyetlen panaszos szó nem hangzik.
A terem csakhamar megnépesül. Egymásután jön: Mészáros, Dessewffy, Guyon, Vécsey. Aggódva, szomorúan állják körül a sebesült vezér ágyát.
A tábori-orvos épp azon fáradozik, hogy a sebet bekötözze, midőn czombig érő lovagló-csizmában belép Dembinszki. Egyenesen Bemhez megy és lengyelül igy szól hozzá:
– Nem megmondtam, hogy ez fog történni?!
– Legalább meg kellett próbálni, – válaszolja Bem az ő szilárd meggyőződésével.
Pillanatnyi szünet áll be, miközben az orvos elkészül a kötéssel.
Bem kérőleg tekint Dembinszkire.
– Látod, – szólal meg – minő helyzetben vagyok. Kérlek, vedd át, ha csak ideiglenesen is, a csapatok vezetését.

A temesvári ütközet első hírvivője.
– Nem, barátom, – fortyan fel Dembinszki, – mert valahányszor a sör megsavanyodott, rendesen nekem adták ide megjavítás végett. S mihelyt megjavítottam, mindjárt másra bizzák, aki ujból elrontja. Ez sokkal hálátlanabb mesterség, hogysem ujra folytassam.
A beteg most Mészároshoz fordul. Ez is visszautasító feleletet ad.
Erre Bem, hogy a sereg ne legyen vezető nélkül, Guyont teszi meg a táborkar főnökének. S Guyon, már ebben a minőségében tüstént intézkedik, hogy az országkormányzó értesíttessék a történtekről.
De most mi a teendő? Hol keressen vert seregünk nyugvópontot? S abban állapodnak meg, hogy az elvonulás Remetén, Rékáson keresztül Lugosnak irányíttassék.
A tanácskozás javában folyik, midőn egy huszártiszt rohan a terembe. Csupa por, csupa izzadság; kardjának a pengéjéről a vér szivárog. Az ellenség vére.
– Menekülni! – kiáltja. – A császáriak a Vadászerdő felé nyomulnak!
Szerencsére Bem annyira magához jött, hogy kocsira lehet helyezni. A tábornokok közrefogják, s a menekülő-csapat eltünik az erdő sürűjében.
S ujólag kezdődik a zavar, a hajsza. De a hidegvérü Kmetty segít a bajon. Hadosztályával védőfalat von a futó sereg háta mögött, s némileg helyreáll a rend.
Egész éjszaka szakadatlanul tartott a hátrálás. S csak virradatkor Rékáson pihentek meg rövid időre.
Innen Rékásról küldte Dembinszki Aulich hadügyminiszternek a következő jelentést:
 
Miniszter úr!
Parancsa értelmében tegnap reggel félkilencz órakor vette át Bem tábornok Kis-Becskereknél a hadsereg fővezérletét, s határozott akaratom és parancsom ellenére azonnal csatába bocsájtkozott. Délután félkettőig részünkön volt a szerencse, hanem ekkor hátrálni kezdtek csapataink. Hat óráig rendben történt a visszavonulás; ekkor azonban felbomlott a rend az osztrák tüzérség működése következtében.
Rékás, 1849. aug. 10.
Gróf Dembinszki,
altábornagy.
 
Ez volt a képzett, bátor, de szerencsétlen kezü Dembinszkinek utolsó működése önvédelmi harczunkban. Mihelyt a sereg Lugosra érkezik: otthagy mindent és fut tovább. Augusztus 12-ikén már török földről nézi kínos vergődésünket.
Haynau még a csatanap estéjén a felszabadult őrség zajos üdvözlése közt vonult Temesvárra. S jellemző, csak másnap értesül, hogy aránylag kicsiny erőkifejtését minő óriási siker koronázta.
A viadal jellegéhez képest a siker csakugyan óriási. Hisz az ütközet, daczára az égrengető ágyúzásnak, nem volt pusztító.
A mi veszteségünk holtakban és sebesültekben mindössze 300 ember. A súlyosan sebesültek közt volt Gaál László, a vitéz ezredes is, akinek egy ágyúgolyó a lábát szakította el.
A szövetséges hadak vesztesége még kisebb: 36 halott, s 172 sebesült.
Tehát a csatatér több mint százezer főnyi hadaiból összesen 508 halott és sebesült.
És egy ilyetén kisebbarányú ütközetben a déli magyar hadsereg mégis szétzüllött. Szétzüllött ugy, hogy még a vasakaratu Bem sem volt képes számottevő és harczképes sereget belőle többé összecsinálni.
„A temesvári csata – beszéli egy szemtanu – hadjáratunknak egyik legsajátságosabb mozzanatát képezi. Elvesztettük az ütközetet, anélkül hogy komolyan verekedtünk volna; seregünk vad iramodással menekült, anélkül hogy üldöztetett volna. Egyetlen ágyúnk nem veszett oda, halottjaink és sebesültjeink száma alig volt háromszáz, – és a nagy 50–60.000 főnyi hadsereg mégis szétszóródott. Mintha valami babonaság történt volna: senki sem akart többé harczolni. Katonáink csapatostól, ezrenként szökdöstek. Mire Lugosra érkeztünk, a hiányzók száma több volt húszezernél. A kór, mely hónapok óta lappangott a seregben, melyet az untalan hátrálás, a sok nélkülözés okozott és érlelt, Temesvárnál tört ki egész rettenetességében.”
Igaz; nem is volt ez részünkről komoly tusa, hanem a lappangó betegségnek, amelyet a rosz vezetés, a tömérdek sanyarúság okozott, a kitörése. És aki látott bomlásnak induló hadsereget, tudja hogy az ilyféle betegségből nincs gyógyulás.
„Világos csak zárójelenete volt a szomorú drámának. Szabadságunk sírja: Temesvár,” – jegyzi meg találóan Klapka.
Kép, melyet az élet gyakran rajzol elibénk: A szerető anya a gyilkos kórral vívódik. Az orvosok épp most tanácskoznak fölötte. Az oldalszobában a család, amely szívszorongva lesi a hireket. Van-e remény? Jobbra fordul-e állapota? Vagy betelik a végzet? A nyomasztó csöndet egy-egy halk sóhaj, elfojtott zokogás töri meg.
Ilyen volt Arad az augusztus 9-ike és 13-ika közötti rettentő napokban. Szomorúság, aggodalom mindegyik arczon. Vajjon kibírja-e a szörnyű válságot a mi nagybetegünk, a mi szerető édes anyánk: a haza? Van-e számára gyógyító ír?
De talán senki sem oly nyugtalan, senki sem oly ideges, mint Kossuth. A kérdések egész raja viharzik át aggódó lelkén. Van-e remény a becsületes békekötésre? Hát Görgeinek mi a szándoka? Harczol-e tovább, vagy leteszi a fegyvert?
Nyugtalanságát még növeli, hogy Dembinszkiről semmi hír. Vajjon hol késik? Talán ujabb csatája volt az osztrákokkal? És ha mérkőzésre került a dolog: győzött-e, vagy megverték? Hátha eléje menne valamelyik hadosztályunk? Lehet, hogy nincs szüksége a támogatásra, de igyen legalább végre mégis csak sikerül az óhajtott egyesülés. És parancsot ad Nagy Sándor tábornoknak, hogy Vingán keresztül nyomuljon Temesvár felé, s igyekezzék Dembinszkivel mielőbb összeköttetésbe lépni. Nagy Sándor augusztus 10-ikén pittymallatkor utra is kel.
Kossuth most már valamivel nyugodtabb. Délelőtt 10 órára minisztertanácsot hí össze. Megjött a két békeszerző: Szemere és Batthyány, s eljárásukról jelentést fognak tenni. Az értekezletre Görgei szintén hivatalos.
Még nincs tíz óra, s a miniszterek, – Duschek kivételével, ki Lugoson tartózkodott, – mind együtt vannak. Görgei azonban késik. Sebaj. Legalább tartózkodás nélkül beszélhetnek. S beszélnek is. Szemere előbb beszámol a békekötés érdekében tett lépéseikről, aztán tapasztalatainak az elmondására tér át. S a legsötétebb szinekkel fösti azt a hangulatot, mely a Görgei seregében uralkodik. Guny, nevetség tárgya ott a kormány. Ügyünk sikerében senki sem bizik immár. Nem is társalognak másról, csak a fegyverletételről. S e hangulatnak, e sülyedésnek terjesztője: a táborkar, forrása: Görgei.
Még a szelidlelkű Batthyány Kázmér is kifakad, s a méltatlankodás hangján emlékezik meg arról a fitymáló, megvető bánásmódról, melyben őket Görgei részesíté.
– Cselédekkel szoktak igy elbánni, – ugymond, – nem az ország minisztereivel!
E pillanatban nyilik az ajtó, s belép Görgei. Tartása kimért, feszes; arczán fagyasztó hidegség, tekintetében rejtett gúny.
Csodálatos az, hogy Görgei az ő sajátszerű modorával minő fölényt tudott gyakorolni nemcsak hiveinek a táborán, de ellenfelein is.
Most is, amint benyit, egyszerre csönd lesz. A miniszterek zavarodottan tekintenek egymásra.
Kossuth maga is az elfogódás bizonyos nemével nézi azt az embert, aki annyi bajnak, annyi viszálynak lőn az okozója; s aki már-már őt is legyürte. De csakhamar erőt vesz érzelmein; helylyel kinálja meg Görgeit s aztán fölkéri, mondja el őszintén, nyiltan véleményét a helyzetről és a teendőkről.
Görgei hosszasabban szól. Magyarul kezdi, de csakhamar engedelmet kér, hogy németül folytathassa, amely nyelven jobban tudja magát kifejezni.
A merre csak táborával keresztülvonult, – ugymond, – mindenfelé számos küldöttség tisztelgett nála, valamennyi azzal a kérelemmel, hogy teremtsen békét. S ennek itt a legfőbb ideje. A nemzet roskadozik a háború irtóztató terhei alatt. A nép immár nem győzi a hadak élelmezését, az ország csaknem minden vidéke ki van élve. Emellett lőszerünk is fogyatékán. Készítésére sem biztos hely, sem idő, sem anyag nincs. A háború gyors befejezése, s igy a békekötés már ez okoknál fogva is mulhatlanul szükséges. Ő ugyan kész az osztrákokat megtámadni, de az oroszok ellen nem harczol többé. Czéltalan, hiábavaló vérontásra nem vállalkozik. A két miniszter levelének a hatásáról nincs még ugyan tudomásunk, de ő nem hiszi, hogy Pöltenberg kedvező válaszszal fogna visszatérni. Más alapot kell adni az alkudozásoknak. Ám, ha tetszik, kinálják meg az orosz czárt az ország koronájával, de ne képletes beszédben, mint eddig tették, hanem érthető módon, világos szóval.
S a minisztertanács a Görgei javaslatához képest határoz. Uj békekövetül Csernovics Péter szemeltetik ki. A trón a másodszülöttségi eszme alapján lesz fölajánlandó a nagyhatalmu Romanow-háznak.
De a terv nem valósul meg. Elsöpri a balesemények rohanó árja. Megérkeznek a Temesvárnál lezajlott ütközet legelső hirei. Ám, e hirek nagyon ellenmondók. Görgei Nagy Sándortól ezt a tudósítást kapja:
 
Görgei főtábornak úrnak.
Augusztus 10-ikén, déli 12 órakor.
A mindhárom fegyvernemből álló ellenség Uj-Ságh (Dreispitz) mögött áll a magaslaton. Erőszakos szemlénk alkalmával keményen lövöldözött reánk két üteg ágyúból.
Még előbb egy sebesült tiszt érkezett hozzánk Temesvár vidékéről, s ez a tiszt azt állítja, hogy tegnap ott csata volt, amelynek következtében a mieink Lugosra voltak kénytelenek hátrálni.
Kérdezem: mennyire terjed az én feladatom azon esetre, ha tulerővel támadtatom meg?
Jelenlegi állásom Uj-Sághon innen a szőlők mellett van s védőleg tartom magamat. Ezért sürgetőleg várom a további parancsot.
Ebben a pillanatban a magaslaton Uj-Ságh fölött ellenséges hadoszlopok mutatkoznak, melyeknek egy része lovasságból áll, s a Maros felé jobboldalomba húzódik.
Nagy Sándor József,
tábornok.
 
Schlick tábornok volt az, aki a Temesvár felé nyomuló Nagy Sándornak utját állta. Délután két órakor össze is tüznek. Nagy Sándor azonban a tulerejű Schlickkel nem képes megbirkózni, s csakhamar Uj-Aradra hátrál.
Nagy Sándor értesítő levelében, mint látjuk, az foglaltatik, hogy déli seregünk Temesvárnál megveretett s Lugos felé huzódik. Ami igaz is volt.
Ezzel szemben viszont Kossuth arról értesül, hogy Temesvárott fényes győzedelmet arattunk.
Akár győztünk, akár vesztettünk: a helyzet mindenesetre változik. S estefelé ujabb tanácskozásra gyül össze a kormány. Ezen a minisztertanácson is résztvesz Görgei.
Az értekezletet az előlülő Kossuth nyitja meg.
– Megbizható forrásból arról értesültem, – kezdé az országkormányzó, – hogy Dembinszki hadserege tegnap, augusztus 9-ikén Temesvárnál az osztrákokon győzött. A támadó az osztrák volt. Az ütközet elején Dembinszki tágítani kezdett, de ekkor a csatamezőn megjelent Bem, aki rögtön átvette a főparancsnokságot s a védelemből a támadásba ment át. Igy beszélte el az eseményt két tiszt, kik épp akkor sebesültek meg, mikor Bem altábornagy megérkezett, s akik a kötözőhelyről több óra hosszáig nézték a mieink győzelmes előnyomulását. Mikor később a két sebesült honvédtiszt Aradra szállíttatott, a küzdelem még folyt; de abból a fordulatból, amelyet Bem megjelenése a dolgok állásában a mi előnyünkre okozott, minden valószinüség szerint azt lehet következtetni, hogy a győzelem a miénk maradt.
Görgei azt hitte, hogy a kormány, miután ugyis az alku terére léptünk, most már habozás nélkül reá fogja ruházni a főparancsnokságot. S im, Kossuth Bemet hozza ide. Vajjon mi czélból? Jó lesz kiugratni a nyulat a bokorból. S ingerülten emelkedik fel:
– A kormányzó úr abbeli föltevésének, hogy Temesvárnál győztünk, – ugymond, – ellene látszik tanuskodni az irány, amelyből az osztrák hadtest Arad felé nyomul. Egyébiránt lehetséges, hogy a kormányzó úr a temesvári eseményekről jobban van értesülve nálamnál, aki homlokegyenest ellenkező tudósítást kaptam. Ám, ha Dembinszki hadseregének az állítólagos győzelme igaznak bizonyul: annál jobb reánk, mert ez esetben az osztrák hadtest, mely Nagy Sándort épp most üldözi, huszonnégy órán belől szét leszen verve. Én ugyanis még ez éjjel a 3-ik és a 7-ik hadtestet átviszem a Maroson, s hajnalban támadólag magam is Temesvár felé indulók. Hanem most már az iránt kell fölvilágosítást kérnem: mikép kelljen azt érteni, hogy Bem altábornagy, akiről azt képzeltem, hogy Erdélyben tartózkodik, hirtelen a temesvári csatatéren terem, s Dembinszki hadseregének a vezényletét magához ragadja? A kormányzó úrnak egy korábbi értesítéséből tudok annyit, hogy Bem jul. 31-ikén Segesvárnál súlyos vereséget szenvedett, későbbi győzelmeiről pedig semmit sem hallottam. Erdélyben tehát a dolgok állása nem lehet olyan, hogy Bem altábornagy ott a saját hadműködési szinterén nélkülözhető volna. Miért hagyta ott tehát Bem altábornagy a maga helyét Erdélyben? Hogyan jutott ő Temesvárott annak a hadseregnek a vezényletéhez, amely hadsereg Dembinszkire volt bízva?
A kérdés oly merev, annyira számonkérő, hogy Kossuth nem térhet ki a válasz elől. Mentegetőzni kezd:
– Én már azon időben, mikor a tábornok urat Karczagra a tudvalevő találkozásra hívtuk, éreztem annak szükségét, hogy a főparancsnokságot valamennyi hadcsapatunk fölött egyetlen emberre kell bizni. S leginkább azért óhajtottam a tábornok urral összejönni, hogy ezen főparancsnoki választás felől a tanácsát kikérjem. De minthogy ez a találkozás nem történhetett meg, a Dembinszki altábornagy ügyességébe vetett bizalmam pedig napról-napra mindinkább csökkent: a haza megmentésére szükségesnek láttam, hogy a bánáti hadsereg vezetése haladék nélkül megbizhatóbb kezekbe adassék. Igy történt, hogy Bem altábornagyot hivtuk a Bánságba, hogy itt a mennyire lehetséges, tegye jóvá, amit Dembinszki elrontott.
Ujólag Görgei szól, majd ismét Kossuth, aki végre is kijelenti, hogy Bem altábornagyot ő hivta meg, s ő nevezte ki főparancsnokká.
– A kinevezés törvénytelen, mert nélkülözi egy miniszter ellenjegyzését! – pattan fel Csányi, aki még mindig odaadó hive és önzetlen pártolója Görgeinek.
– Nem nélkülözi, – felel Kossuth, – mert egy miniszter, még pedig a hadügyminiszter igenis ellenjegyezte a kinevezést.
– A hadügyminiszternek ezt nem volt szabad tennie! – háborog tovább Csányi. – Hisz Aulich épp oly jól tudja, mint a kormányzó úr, hogy az országgyülés a kormánynak nem Bem altábornagyot, hanem Görgeit ajánlotta fővezérül. Egyszersmind jól tudta azt is, hogy a nemzetgyülés ezen javaslatára Szemere miniszterelnök úr igenlőleg válaszolt.
– Ez nem áll! – kiált Szemere indulatosan. – Én a javaslatra csak annyit válaszoltam, hogy a kormány azt tudomásul veszi. Ez pedig még nem beleegyezés.
Csányi persze nem enged; s a két miniszter közt éles szóharcz fejlődik.
S ezzel a tanácskozás kizökken nyugodt medréből. A hangulat perczről-perczre izgatottabb. Négyen-öten is beszélnek egyszerre: haragosan, szenvedélylyel, vádaskodva. S mérgezett nyil gyanánt nem egy sértő szó süvit végig a termen.
– Szót kérek uraim! – dörgi Vukovics igazságügyminiszter. Nekem Görgei Artur tábornok urhoz volna egypár szavam.
A csönd némileg helyreáll. S Vukovics – a legelső kormányférfiú, ki Görgeinek himezetlenül szemébe meri mondani az igazságot, emelkedettebb hangon igy szól:
– Én azt, ki legyen a főparancsnok, egyelőre nyilt kérdésnek tartom. Előbb némely dolgokat kell tisztáznunk, el kell oszIatni azt a homályt és bizonytalanságot, mely Görgei tábornok úr működését veszi körül. Mert tagadhatlan, hogy az a különleges irány, amelyet a tábornok úr a komáromi napok óta követ, szükségkép a nemzet ügyének a bukására fog vezetni. Nyilt engedetlensége nemcsak az összhangzó hadműködést teszi lehetetlenné, de a kormány tekintélyét is végleg aláássa. S ez a törekvés, ugy látszik, megvan. Hisz köztudomásu, a kormány is értesült róla, hogy a tábornok úr közvetlen környezetében állandó ellenszenv és gúny tárgya a kormány, de sőt a nemzeti ügy is. Azt is mondják, s a tábornok úr több nyilatkozata megerősíti, hogy a tábornok úr egyáltalán nem viseltetik azzal a meleg rokonszenvvel a magyar nyelv és a magyar nemzet iránt, amely az ország fővezérétől méltán elvárható. Van még egy panasz, mely szájról-szájra jár. S ez a panasz az, hogy a tábornok úr szokásos eljárásával és fitymáló modorával a polgárosztályt és a véderőt egymástól elidegeníteni igyekszik. Ha ez igaz, s ha ennek korán eleje nem vétetik, félő, hogy az ország polgárai és a honvédsereg közt is csakhamar hasonló ellenszenv s rés fog támadni, amilyen előbb az osztrák katonaság ugynevezett hagyományos szelleme következtében a katonaság és a magyar nemzet közt kifejlődött …
A minisztertanács növekvő figyelemmel hallgatja a súlyos vádak elősorolását. Görgei gúnyosan mosolyog. Vukovics pedig szigorú kíméletlenséggel igy folytatja:

Kossuth és Görgei utolsó találkozása 1849 aug. 10-én.
(Egykoru vázlat után.)
– Az elmondottakkal szoros összefüggésben van az a szárnyaló: hír is, hogy a tábornok úr katonai diktaturára törekszik. Ez is olyan vád, amely ha igaz, méltán bánatba ejtheti mindazokat a hazafiakat, akik szabadságharczunk egyik főczéljának épp a demokratikus intézmények meggyökerezését tekintik, s magát a fegyveres erőt is polgárosítani óhajtják. De a tábornok úr utolsó lépései sem megnyugtatók. A tábornok úr ugyanis önhatalmulag, a kormány háta mögött, lépett az oroszokkal alkudozásba; s eljárásáról nem is közvetlenül a kormánynak tett jelentést, hanem csak a kormánybiztosnak. Ez is olyan eljárás, mely a viszályt és meghasonlást csak öregbíti. Valahára tisztába kell jönnünk az iránt is, osztozik-e a tábornok ür Magyarország függetlenségének elveire nézve a kormány nézetében? Van még több panasz, több kérdés, mely tisztázandó volna. De nem akarok hosszadalmas lenni. Lehet, óhajtom, hogy a felhozott vádak legnagyóbbrésze túlzás. És már ez okból is felhivom a tábornok urat: nyilatkozzék, oszlassa el aggályainkat. Mert a mig ez meg nem történik, az egybegyűlt minisztertanács elfogultság nélkül a fővezéri kérdésben nem határozhat.
Az igazságügyminiszter vádló beszédjének nagy a hatása. A legtöbb arczról szinte leolvasható a helyeslés. Maga Kossuth is, aki pedig eddigelé soha sem mert Görgeivel kikötni, néhány megjegyzést koczkáztat.
– Azok után – ugymond, – a miket az igazságügyminiszter úr elmondott, csak egypár észrevételem van. A függetlenségi nyilatkozatra vonatkozólag azt jegyzem meg, hogy e nyilatkozat törvényszerűleg a nemzetgyülés által mondatott ki, s ez a kétségbevonhatlan törvényesség mindenkit kötelez annak a tiszteletére és megtartására. Ami a tábori dolgokat illeti, főkép két cselekmény hatott reám igen lehangolólag. Az egyik az, hogy a tábornok úr, abban a körlevelében, melyben hadseregének tisztikarát az orosz ajánlat fölötti nyilatkozatra hivta fel, ismétlem, e körlevelében ugy tünteté fel magát, mintha a tisztikar választásából lenne főparancsnok. Pedig ez nem való. A tábornok úr vezéri hatalmát a nemzet kormányától kapta s csakis ennek megegyezésével gyakorolhatja. Ez az egyik. A másik az, hogy a tábornok úr az orosz békeajánlatot a tisztikar tárgyalása alá bocsájtotta. Nagy botlás. Hisz ezzel a haza további védelmét tényleg a tisztikar egyéni akaratától tette függővé. A tisztikar mindenesetre a legnagyobb elösmerésre méltó, hogy az ellenség csábos ajánlatát visszautasítá; de a rosz példa megvan. Még egy megjegyzést. A katonai diktaturára vonatkozó aggodalom tényleg fennáll s örülnék, ha megczáfolná a tábornok úr.
A hidegszámítású Görgei jobban ismerte a helyzetet, mint a reménykedő Kossuth. Tudta, hogy itt a vég. Beföllegzett immár annak, hogy őt ez a kormány felelősségre vonhassa. Nem lesz ahhoz többé sem idő, sem alkalom. S indulatosan, kihívó daczczal vágja oda:
– Ha a kormány bűnösnek tart, ám tessék engem haditörvényszék elé állítani. Ott majd védeni fogom magamat. De itt eféle felületes vádakra nem is felelek. Csak a diktátorságot illető vádra jegyzem meg, hogy táboromban több képviselő fordult meg, akik arra ösztönöztek, hogy ragadjam magamhoz a diktátorságot. Sőt Szunyogh Rudolf képviselő egyenesen Szemere miniszterelnök úr megbizásából kért föl a diktátorság elfoglalására. Én a miniszterelnök úr küldöttjének azt válaszoltam, hogy a diktátorság elfogadásától nem vonakodom, de csakis abban az esetben, ha azt a nemzetgyűlés ajánlja fel nekem.
– Mesebeszéd! – ugrik fel Szemere. – Én senkit sem biztam meg ilyen ajánlat tételére.
Az arczok megint kipirosodnak, a szenvedélynek zsarátnoka ismét lángragyúl. Kossuth lép közbe.
– Nyugalom uraim! – int engesztelőleg. – Hagyjunk fel a haza e válságos perczeiben a multak fölmelegítésével.
Aztán, mintha semmi sem történt volna, hirtelen Görgeihez fordul:
– Mondja meg a tábornok úr őszintén: akarja-e a főhatalmat kezébe venni? Én csak örülni fogok, ha visszavonulhatok a magánéletbe. Sőt, ha a tábornok ür óhajtja, én leszek az országban a szószólója, pártvezére. Már pedig ugy hiszem, hogy az csakugyan nem lesz gyönge párt, amelynek alakítását én vállalom magamra. Mert hogy a nemzet némi bizalommal viseltetik irántam, azt talán szabad állítanom.
Görgei ugy tesz, mintha nem értené, hogy tulajdonképen miről van szó. S nem válaszol a puhatolózó kérdésre. De fölösleges is. Az igazságügyminiszter vádjai amúgy is kútba estek. A sok herczehurcza után ő maradt felül, még pedig legfelől. Hisz im, maga Kossuth is úgy nyilatkozik, hogy csak szólnia kell, s kész átadni a főhatalmat. Lehet, sőt valószinű, hogy az ajánlat nem őszinte. Mindegy. Az a fő, hogy a kormány megaláztassék.
Kossuth hiába próbál Görgeinek a lelkébe tekinteni. A szinlelés, az önuralom vastag burokja födi azt. Legalább a fegyverletételre vonatkozó nézeteit ösmernék! Ám, még ebben a dologban sem őszinte. Egyszer így beszél, másszor amúgy. Hátha szint vall. Próbáljuk meg. S ügyes fordulattal a békealkura tereli az eszmecserét.
– A tábornok úr, a mint tapasztaltuk, nincs megelégedve a béketárgyalások eddigi menetével és irányával. Nagyon kívánatos volna tehát, ha papirra vetné azokat az irányelveket, amelyek alapján a tárgyalás, nézete szerint, folytatható. Ezeket az alapfeltételeket aztán bevennők a meghatalmazásba is.
Görgei azonban kitérőleg válaszol. Most nincs ideje, virradatkor Temesvár felé akar indulni, meg kell tennie az intézkedéseket; aztán nagyon fáradt.
S ezzel távozik.
Már későre jár az idő. Öreg este van. De a szorongató nagy veszedelem még sokáig együtt tartja a kormány tagjait. Kossuth mint házigazda (a minisztertanács az ő várbeli szállásán tartatott), frissítőkkel is szolgál. Természetesen, Görgei mai viselkedéséről folyik a szó. S hallgatagon megegyeznek, ám legyen, ha a szükség ugy parancsolja, ruháztassék Görgeire a főparancsnokság, sőt esetleg a legfőbb hatalom is.
Aztán bús kedélylyel, szomoruan hazatérnek ők is.
Kossuth egyedül maradt. Komor, izgatott. A jótékony álom már napok óta kerüli szemeit. Most sem fekszik le, hanem a jövendő esélyeivel kezd foglalkozni. Különös, hogy a temesvári ütközet lefolyásáról mostanáig sincs biztos hir. Győztünk-e hát, vagy csakugyan ujból veszíténk? De akármiként fordult a harcz koczkája: kétségtelen, hogy Görgeinek a magatartásától függ további sorsunk. Ha félretéve daczot, gyülölködést, tehetségeinek latbavetésével, vaskemény akaratának az érvényesitésével tovább küzd: talán még van szabadulás. S ha a véggyőzelem nem is lehet a miénk, legalább becsületes békét köthetünk.
És ha nem akar tovább küzdeni? Ha tovább is ragaszkodik a fegyverletétel eszméjéhez? Nos, ez esetben vége mindennek.
De voltaképen mit is akar Görgei? Nem tudja senki. Hiszen most még tartózkodóbb, rejtélyesebb, mint azelőtt.
Hátha négyszemközt beszélne vele! Talán megnyilatkoznék. Talán helyreállhatna köztük a régi barátias viszony, s vállvetve, kölcsönös jóakarattal még megmenthetnék a szerencsétlen hazát a rettentő bukástól. És Görgeiért küld, látogatná meg.
Görgei abban a hiszemben, hogy Kossuth a főparancsnoki kinevezést fogja nékie átadni, a várba siet. Tizenegy óra már elmult, közel az éjfél, mikor bekopogtat Kossuth szállásának a vaspántos ajtaján.
A boltozatos kicsiny szoba rideg. Csak a legszükségesebb butor van benne. A tölgyfaasztalon gyertya ég. Az ablak nyitva, s bekandikál a hold.
A társalgás hidegen, vontatva indul meg. De Kossuth csakhamar belemelegszik. Homlokredői elsimulnak, tekintetében az engesztelődés meleg sugára gyúl ki, hangja barátságos lesz. Keresztülfut szabadságharczunk kimagaslóbb eseményein, majd fényes haditetteinket sorolja elő.
– Csak egy hiányzott – ugymond, – hogy a szövetségeseket végkép kihányjuk az országból: az ön bizalma. Csakhogy a tábornok úr, fájdalom, soha sem volt hozzám őszinte. E miatt aztán lehetetlenné vált, hogy karöltve együtt működhessünk. Ennek, csakis ennek köszönhető, hogy Magyarország, a helyett hogy ellenségeit rontotta volna meg, maga jutott a romlás szélére.
Görgei, persze, tiltakozik a vád ellen.
– Ügyünk – igy válaszol a többi közt, – aligha jutott volna idáig, ha biznak bennem, hisznek az őszinteségemben, s elfogadják tanácsomat, hogy Magyarország ragaszkodjék törhetlenül eddigi alkotmányos formájához.
Kossuth a legujabb hadieseményekre tér át, aztán gyors fordulattal a következő kérdést intézi Görgeihez:
– Hogyan venné, ha a kormány Bem tábornokot bizná meg a főparancsnoksággal?
– Ez esetben, – felel Görgei elkomorodva, – tüstént elhagynám állásomat. Egy idegen származású fővezérben nincs kezesség az iránt, hogy csupa személyes érdekből nem folytatná-e a harczot még akkor is, midőn a nemzetre semmi erkölcsi haszon sem háromolnék belőle.
– És mit tesz akkor, – kérdezé folytatólag Kossuth, – ha Temesvárnál győztünk, csapataink egyesülése sikerül és ha önre ruháztatik a főparancsnokság?
– Akkor erőm minden megfeszítésével az osztrákokat támadom meg.
– És ha az osztrákok győztek Temesvárnál?
– Akkor leteszem a fegyvert.
– És én főbelövöm magamat, – teszi hozzá Kossuth bús lemondással.
Ez volt szabadságharczunk e két vezéralakjának utolsó találkozása az életben. Soha sem látták többé egymást.
Alig megy el Görgei, tajtékzó lovon egy huszár altiszt száguld a várba. A Guyon hirnöke. Még tegnap (aug. 9-ikén) éjszaka indult el, de Schlick miatt, ki Temesvár és Arad közt czirkál, nagy kerülőt volt kénytelen tenni. A kormányzónak a temesvári csatáról hoz jelentést, amely igy hangzik:
 
Kossuth Lajos kormányzó úrnak
Aradon.
Temesvár, 1849. aug. 9.
A temesvári csata elveszett. Az ellenség nagyon erős volt. A sereg teljesen szétszóratott. Dessewffy Lugosra ment, hogy a lovasságot összeszedje. Én is odautazom, hogy a gyalogságot és a tüzérséget szedjem össze. Bem vállpereczét törte.
Guyon.
 
Villámcsapásként hat ez a rettentő hir Kossuthra. Tehát itt a vég! Minden a mit szentnek tartott, a haza boldogságáról szőtt édes álma, a jövőbe vetett biztató reménye, most már csakugyan minden összedől, akár a kártyaház.
A leverő tudósítást azonnal elküldi Görgeinek. Olvassa, s cselekedjék.
S Görgei, miként a temető-őr, ha sírt kell ásnia, zordon kedélylyel valóban munkához lát. Elhatározza, hogy leteszi a fegyvert.
„… Mihelyt Guyon tábornok jelentését Kossuthtól megkaptam, – beszéli emlékirataiban, – azonnal elhatároztam, hogy a parancsaim alatt álló sereggel leteszem a fegyvert. Hadd legyen mielőbb vége a további czéltalan harcznak, s az ország, mivel többé úgysem szabadíthatom meg, legalább a háború iszonytató pusztításaitól menekedjék. Elhatároztam ezt abban a meggyőződésben, hogy vele nem teszek féligvaló dolgot, mert az általam vezényelt hadsereg most már főhadserege Magyarországnak, s amit ez teszen: előreláthatólag zsinórmértékül fog szolgálni az országban szétszórva és elszigetelten hadakozó valamennyi csapatainknak is, a várak őrségét sem véve ki. Bizhattam ebben annál inkább, mert hisz Kossuth a fegyverletételre vonatkozó szándékommal egyetértett, s igy nem volt semmi ok attól tartani, hogy a részemről megadandó példa általános követése ellen agitálni fog …”
Az események most már rohamosan, drámai lüktetéssel követték egymást.
Görgei azon sebtiben levélileg is tudósítja Kossuthot döntő elhatározásáról. Ugy cselekszik, amint szóval is mondotta: nem harczol többé. Csakhogy az alkudozások sikeres viteléhez megbizásra van szüksége, ruháztassék tehát reája a főhatalom.
Kossuth hajlandó a legnagyobb áldozatra, kész lemondani a kormányzóságról is, csak mentessék meg a szegény elárvult nemzet javára, ami még menthető. Ámde a kormány tudta és megegyezése nélkül nem határozhat.
S még éjszaka, tüstént a Görgei levelének a vétele után, izen valamennyi miniszternek, hogy reggel hat órakor tanácskozás lesz. Az ügy nagyfontosságú és sürgetős.
Kossuthot ébren találja a pirkadó hajnal. Már ötkor izgatottan jár föl s alá szobájában: vár a miniszterekre. Legelőbb Horváth jön, majd Aulich és Vukovics, néhány percz mulva Batthyány Kázmér, legvégül Szemere. Duschek távol van, Csányi beteges.
Mikor belép a kormányelnök, Kossuth odatartja eléje a hadijelentést.
– Itt a Guyon levele, – szól tompán. – Temesvárnál elvesztettük a csatát. A hadsereg megsemmisült.
A megdöbbenés leirhatatlan. Szemere, mint a szélütött, megtántorodik, Aulich, Vukovics és Batthyány elsápad, Horváth Mihály szeméből kicsordul a köny.
Ámde nincs idő a-bánkódásra. Gyorsan határozni kell. Csakhogy mit? Erdély felé, a Maros-völgyén még szabad az út. Hátha ide huzódnának csapataink? Igen ám, de Görgei nem akar az oroszok ellen többé küzdeni. Erdély legnagyobb részében pedig Lüders az úr. Már a Székelyföldön is. Nincs, nincsen egyéb hátra, mint az alku.
Kossuthnak is ez a nézete.
– A balvégzetű események, – így szól, – annyira összetorlódtak, hogy a kormányt jelenlegi alakjában lehetetlenség tovább fentartanunk. Hiába tekintünk széjjel, nincs más szabadító ösvény, mint a békealku. Bármily nehezünkre esik is, reá kell lépnünk. Hatalmaztassék fel tehát Görgei az oroszokkal megkezdett tárgyalások tovább vitelére. Az ő serege még nincs legyőzve, s igy tekintélyes minőségben alkudozhat.
Az inditványt, ámbátor kelletlenül, elfogadják. De minő legyen a meghatalmazás? Végre is abban állapodnak meg, hogy legyen az nyilt és egyetemes. A kormány föloszlása azonban ne emlitessék az okirat szövegében, „mert jöhet idő, – érvel Vukovics, – a mikor a miniszterium a nemzettől nyert hatalmát ujólag gyakorolhatja.” Ehhez képest a felhatalmazás igyen állíttatott ki:
 
Görgei Arthúr tábornok úrnak!
Aradon.
Miután a nemzettől választott ideiglenes kormány az utóbbi időben szenvedett szerencsétlenségek következtében a nemzet igazságos szent ügyét az ellene szövetkezett két nagyhatalmasság túlnyomó hadereje ellenében fegyverrel sikeresen többé nem védelmezheti: Görgei Arthúr tábornokot ezennel teljes hatalommal ruházza fel, hogy az orosz czár ő felsége vezéreivel megkezdett alkudozást folytathassa, bevégezhesse, s a békét Ferencz József ő felsége megismerésének alapján is megköthesse.
Megvárja azonban a kormány Görgei tábornoktól, hogy ezen felhatalmazást minden tehetsége szerint a nemzet és a haza államéletének a megmentésére és biztosítására fordítandja.
Arad-vár, 1849. augusztus 11-ikén
Kossuth Lajos,
kormányzó.
Szemere Miklós,
miniszterelnök.
 
A felhatalmazó okirat aláirva, hitelesítve még az értekezletből megküldetik Görgeinek.
Kossuth az oldalszobába megy, majd ujólag visszatér. Látszik, hogy szeretne valamit mondani. De mikor olyan nehéz a búcsuszó.
– A történtek után – szólal meg végre csöndes szomorú hangon, – a kormánynak semminemü hatásköre nincs többé. S így alig van egyéb hátra, mint feloszolnunk. Mehet, ki merre akar, ahová a sors vezeti. Ami engem illet, én Bem tábornokot keresem fel Lugoson s ha az alkudozás az óhajtott sikerre nem vezet, Bem tábornokkal és a Lugoson összeszedhető csapatokkal Erdélybe megyek, megkisérlendő: fordíthatunk-e még valamit a balszerencsén. Ha ez sem sikerül: egy golyó agyamon keresztül megszabadít minden további gondtól. Az Isten oltalmazzon benneteket! Ne felejtsétek el a szerencsétlen hazát.
A miniszterek néma kézszorítással búcsuztak el Kossuthtól és egymástól. Ki tudja, mit hoz a legközelebbi óra? Összejönnek-e még valamikor? Talán soha. Vagy tán a vesztőhelyen. Még egy „Isten hozzád!” – aztán siet mindegyik haza: csomagolni, készülődni. Vukovics útközben betér Csányihoz, hogy értesítse a történtekről.
Kossuth azt hitte, a minisztertanács is, hogy Görgei megelégszik a kapott fölhatalmazással. Hisz egyetemes, korlátlan; alkudozhat kényekedve szerint. De nem; a dicsvágyó Görgeinek kevés a békéltető szerep, ő teljeshatalmu diktátor akar lenni. S nyomban, az okmány átolvasásakor ezeket a sorokat irja Kossuthnak:
 
Az ország kormányzójának, Kossuth Lajos Úrnak.
Aradvárában.

A diktátori okmány aláirása Csányi szállásán 1849. aug. 11-ikén.
Kormányzó úrnak a miniszterelnök ellenjegyzése mellett, engem az ellenséges hadsereggel való egyezkedésre felhatalmazó levelét kézhez kaptam. Minthogy azonban ez a felhatalmazás a kivánt és közös hazánk jövőjét biztosító czél elérésére nem elégséges; s én arra, hogy azt, a mi a nemzet számára megmenthető, megmenthessem: elkerülhetlen szükségesnek tartom, hogy a jelenlegi kormány lépjen le s én ruháztassam fel a polgári és a katonai legfőbb hatalommal.
Ezennel fölkérem tehát a kormányzó urat, méltóztassék ekkép mielőbb határozni, s ezen határozatát velem, s a közönséggel is tudatni, hogy annak következtében minden késedelem nélkül megtehessem azon lépéseket, melyek egyedül képesek a nemzet jövőjét biztosítani és azt a végromlástól, mig nem késő, megmenteni.
Ó-Aradon, aug. 11. 1849.
Görgei Arthúr.
 
Aztán kedvtelenül, bosszúsan a vele egy házban lakó Csányihoz siet. Épp ott van Vukovics is.
– Nagyon jó, hogy két minisztert találok, – kiált az okiratot kezében lobogtatva. – A megbizást ebben az alakban nem fogadom el. Az oroszok nem bocsátkozhatnak velem alkudozásba, ha azt hiszik, hogy ideiglenes kormány van a hátam mögött. Mindaddig tehát egyetlen lépést sem teszek, amig a kormányzó és a miniszterium formaszerűen le nem mond, s ez a lemondás közhirré nem tétetik.
Itt a tizenkettedik óra. Minden pillanattal növekszik a veszély. A dolog haladéktalanul tisztázandó. Csányi tehát minisztertársaiért küld. Hanem csak Aulich jön meg. S a három miniszter, Görgei daczos viselkedésének a kényszerítő hatása alatt ezt a levelet intézi Kossuthhoz:
 
Kormányzó Úr!
Görgei nem vélekedik a neki adott megbizásnak sikerrel megfelelhetni, ha az Ön és a miniszterium leköszönése, s az ő felruházása az összes polgári és katonai hatalommal formaszerűen ki nem mondatik és közzé nem tétetik.
Minthogy a jelenlegi szorongató viszonyok közt hosszasabban tanácskozni nem lehet: kérjük Önt, – saját leköszönésünknek ezenneli kijelentése mellett; – hogy a saját maga és az összes miniszterium nevében ugyanezt tegye; s úgy ezt, mint az államhatalomnak Görgeire történt átruházását közhirré tegye.
Önnek elhatározását haladék nélkül várva, maradtunk
Arad, augusztus 11. 1849.
tisztelettel:
Csányi László.
Vukovics Sebő.
Aulich.
 
A viharzó eseményeknek ezt az újabb fordulatát Vukovics állítólag közölte Batthyányval is, Szemerével is; ámde mindakettő kitérően válaszolt.
Déltájban megjött Kossuth felelete: a leköszönő, illetőleg az átruházó-okirat:
 
Görgei Arthúr tábornok úrnak.
Aradvár, aug. 11-én, 1849. délután 2 órakor.
A jelen körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása körül csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni:
Ezennel a miniszterek többségének indítványára is, úgy a magam, mint a miniszterium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép s addig, mig a nemzet netalán másként intézkedendik, – a nemzetgyűlés megbizásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok úrra ruházom.
Megvárom Tábornok úrtól és azért Isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státus-életének megmentésére, javára és jövőjének biztosítására fordítandja. Ezennel felhatalmazom Önt, ma este 8 órától kezdve, – mikor az igazságügyminiszterhez kinyomatás s kihirdetés végett megküldött s a nemzethez intézett nyilatkozatom, reménylem meg fog jelenhetni, – a kormányzati hatalom gyakorlatára. Legyen Ön híve a hazának és Isten segítse Önnek lépteit.
Kossuth Lajos
s. k. kormányzó.
 
A szózatot, melyről a lemondásban említés tétetik, Vukovicsnak küldte meg Kossuth, azzal, hogy nyomassa ki s este felé, úgy nyolcz óra tájban tegye közzé.
Délután két órakor egy négylovas hintó robogott ki a várból. A hintóban a menekülő Kossuth ült.
Görgeinek tehát végre mégis betölt a vágya. Kossuth hatalomvesztetten, megalázva kitért az útjából, mig ő Magyarország diktátora lett.
Most még csak a koronát szeretné megkapni. Ki tudja, mire lesz jó. El is küld Szemeréhez. De már későn. A miniszterelnök délután félháromkor, magával vivén a koronázási jelvényeket is, elutazott Aradról.
Csaknem egyidejüleg a kormány és a Görgei közt folyó tárgyalásokkal, még egy nevezetes dolog történt ezen a szomorú napon. A képviselőház tartotta meg utolsó ülését.
Már az előző nap délutánján több helyt olvasni lehetett:
 
Hirdetmény.
Holnap, augusztus 11-ikén, a képviselőház a városháza termében reggel 9 órakor országos ülést fog tartani.
Palóczy László
korelnök.
 
S az ülés csakugyan megtartatik. De a terem jóformán üres. Mindössze tizen vannak, köztük: Besze János, Szacsvay Imre, Süllye Gábor, Bónis Sámuel, Ivánka Zsigmond stb.
Az agg Palóczy a fájdalomtól megtörve foglalja el az elnöki széket. Mikor széjjel tekint és látja maga előtt ezt a néhány bánatostekintetü hallgatag embert, sápadt arczán két nehéz könycsepp gurul alá. Aztán csöndes, remegő hangon szólni kezd:
– A tetszhalott lengyel nemzet dicső 4-ik ezredének az osztrolenkai csata után csak tíz bajnoka maradt életben. De ez a tíz hős megvédte és birta zászlaját s igy az egész ezredet képviselte, mit fel is jegyzett a történelem. Mi is, noha csak tizen vagyunk, mert együtt vagyunk, ez órában még a nemzetet képviseljük. És most közlöm a tisztelt Házzal a kormányzó által közölni meghagyott szomorú helyzetet …
Egy pillanatig szünetel, letörli könnyeit, s aztán igy folytatja:
– A várban ezelőtt egy órával szobámba lépett a kormányzó, mondván: „Bátyám, minekelőtte szólhatnék, igyék egy pohár vizet, mert közlendőim nagyon leverők.” Pár pillanatig egymás könybelábadt szemeibe néztünk, s midőn egymás karjaiba dőltünk, kimondá ezen rettenetes szavakat: „A haza menthetetlenül veszve van!” És így tisztelt Ház, e mai napon szűnünk meg önálló nemzet lenni, mert nemzetünk zászlója a kapituláczió szerint, mely lehet, hogy már holnap, holnapután megtörténik, az orosz trón zsámolyára borul. A történelem igazolja, hogy „Jaj a legyőzötteknek.” Ám, azért velünk született kötelesség életünket, mely haza nélkül, igaz, csak hosszabb haldoklás, megmenteni. Görgei biztosan reméli, hogy a ki táborába menekül, puszta élete biztosíttatni fog. Ezt mondá Csányi miniszternek, ki egyetemben mint közlekedési miniszter szólt, hogy akik inkább menekülni akarnak, Facsét felé még huszonnégy óráig biztosnak tudja az utat. És most kedves barátaim ajánljuk Isten oltalmába egymást. Ha mi elveszünk is, a haza, egy nemzet, hosszabb-rövidebb ideig elnémíttathatik ugyan, s miként a lengyel, a magyar is tetszhalottá válhat, de ki nem irtható és felébred. S ott fent a magasban szellemeink imádkozni fognak, hogy ismét feltámadjon. Most pedig isten veletek! Áldás leigázott szent hazánkra!
Utolsó szavainál ismét megerednek könnyei. De nincs egyetlen szem, amely száraz maradna.
Összeölelkeznek. Palóczy, mint az atya, mikor szerető gyermekeitől búcsúzik, sorban megcsókolja mindegyiket.
– Isten veletek! Isten veletek! – rebegi a dicső aggastyán, s zokogva kitámolyog a teremből.
Mielőtt a képviselők távoznának Aradról, csaknem valamennyi beszól Csányihoz. Ez mostan a gyülhely. Magyarország tünő hatalma, abban a két kis szobában összpontosul, ahol Csányi lakik. Itt irják alá a miniszterek a lemondó okiratokat; itt ruháztatik át Görgeire a legfőbb hatalom; itt várakozik az igazságügyminiszter a nyomtatás alatt levő szózat példányaira..
Eközben foly a beszélgetés; akadozva, halkkal, mintha temetésre gyülekeznének.
Csak Nyáry Pál a régi; hangja most is érczes, csengő, bátor.
– Maradjunk együtt, – fordul képviselőtársaihoz – s várjuk be nyilt homlokkal, a minek történni kell. Legalább ne essék rajtunk az a szégyen, hogy a nemzet képviselőit kukoriczák közt, mocsarakban fogdossák össze, mint egy szétriasztott guerilla-csapatot.
Igaz; csakhogy az életösztön erősebb mindeneknél.
Majd a vitéz Nagy Sándor tábornok szólal meg.
– Vajjon hányan válnak meg közülünk a feleségeiktől? – kérdezi a keserű tréfa hangján.
– Mi ketten bizonyosan, – válaszol Csányi szilárd megnyugvással.
Mert különös, ez a fenköltlelkü nemes öreg tudta, hogy a vérpadnak néz elé. S mégis helytáll. Pedig menekülhetett volna; de nem, ő itthon, a haza vérázott földjében akart pihenni. Mindegy, ha a bitó alól temetik is el.
Már az este ajándékozgatni kezdte értékesebb holmiját: pisztolyait, könyveit, olyan embereknek, kikről azt hitte, hogy túlélik.
Mikor Horváth Mihály aláirta az okmányokat, Csányi hozzáfordul:
– Barátom, most már siess menekülni. Talán egy félóra mulva késő lesz. Schlick Arad alatt van.
– Hát te merre fordulsz? – kérdezik tőle.
– Barátim, én már öreg és beteges vagyok. Pár hónappal előbb, vagy utóbb, mindegy; de a haza földjén akarok meghalni. Ti fiatalok vagytok, még szolgálhattok hazátoknak, kötelességtek távozni.
Igy biztatja Csányi a fiatalabbakat. Az egyik hallgat kérő szavára, s menekül; a másik még tétováz. A két szoba napszálltáig folyvást teli van tudakozódó, bucsúzó emberekkel.
Még be nem sötétedett, de már alkonyult, midőn fürgelábu suhanczok a népesebb utczaszögletekre két falragaszt függesztének ki. Az egyik falragasz igy hangzott:
 
A nemzethez!
A szerencsétlen harczok után, melyekkel isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harczát sikerrel folytathassuk.
Ily körülmények közt a nemzet életének megmentése, s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől lévén várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván: ezennel tudtára adom a nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzéstől indíttatva, melylyel minden lépteimet és egész életemet egyedül hazámnak szentelém, magam s a miniszterium nevében a kormányról lelépek, s addig, mig a nemzet a maga hatósága szerint másként intézkednék, a legfőbb polgári és katonai kormányzati hatalmat Görgei Arthúr tábornok úrra ruházom.
Megvárom tőle, s azért az isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti statuséletének megmentésére, javára, s jövőjének biztositására fordítandja. Szeresse hazáját oly önzéstelenül, mint én szerettem; s legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál. Cselekvéssel többé nem szolgálhatok hazámnak; ha halálom valami jót eszközölhet számára, örömmel adandom életemet áldozatul.
Az igazság és kegyelem istene legyen a nemzettel!
Aradvárában, augusztus 11-ikén 1849-ben.
Vukovics Sebő, igazságügyminiszter.
Csányi László, közmunka- és közlekedésügyi miniszter.
Horváth Mihály, kultuszminiszter.
Kossuth Lajos, kormányzó.
Ez a leköszönő Kossuth Lajos búcsúszava. A másik szózatban Görgei Arthúr, a diktátor mutatkozik be:
 
Polgárok!
Magyarország eddigi ideiglenes kormánya nincs többé.
A kormányzó, s a miniszterek ma hivatalaikról, a kormányról önként lemondtak. Ezen körülmény által kényszerítve, a katonai főparancsnokság mellett ideiglenesen a polgári főhatalmat is átvettem.
Polgárok! Mindent, ami súlyos körülményeink közt a hazáért még tehető, megteszek, harczczal, vagy békés úton, akként, a mint a szükség fogja parancsolni, s mindenesetre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenségek, gyilkolások megszüntettessenek.
Polgárok! Az események rendkivüliek, s a sorsnak csapásai súlyosak; ily helyzetben előleges kiszámitás lehetetlen. Egyedüli tanácsom és kivánságom, hogy lakjaitokban megvonulva, ellenszegülésre, vagy harczba még azon esetben se keveredjetek, ha várostokat az ellenség megszállaná; mert személy- és vagyoni biztosságot legtöbb valószinűséggel csak úgy nyerhettek, ha házi tűzhelyeiteknél polgári foglalatosságaitok mellett békén maradtok.

Damjanich és Lahner sirja Mácsán.
Polgárok! Mit istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal, s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.
Polgárok! Isten velünk!
Ó-Aradon, augusztus 11-én, 1849.
Görgei Arthúr.
 
S ezzel Görgei formaszerűleg is a diktátori méltóság birtokába jut. Egymaga minden: országkormányzó és fővezér. Nem áll utjában senki: sem a kormány, sem az országgyűlés. Cselekedhetik szabadon, korlátlanul, tetszése szerint.
Óriási, szédületes hatalom; a legnagyobb, amit egy nemzet rendkivüli esetekben fiára ruházhat. Ámde, az ily nagyméretű hatalom nagy kötelességekkel is jár. Aki elvállalja: igyekeznie kell megfelelni a beléje helyezett bizalomnak.
Megfelelt-e Görgei? Eleget tőn-e igéretének, hogy a haza érdekében minden lehetőt elkövet? Mentett-e meg valamit a roncsokból, az alkotmánynak csak egy szilánkját is? Gondoskodott-e legalább honfitársainak, kik oly magasra emelték, a személyes biztonságáról? Nem feledkezett-e meg bajtársairól, kik tűzön, vízen, sokszor csaknem egész a pártütésig követték? Feleletül, im a száraz, krónikaszerű tények:
… „Alig volt kezében a diktátori hatalom, – beszéli Szemere azonnal a kapituláczió pontjait kezdte irni, hogy azokat Schlick osztrák tábornokhoz elküldje. De néhány órával később megérkezett az orosz táborból Pöltenberg és kisérete; s ezek nagy hévvel szólának azon lekötelező bánásmódról, melylyel fogadtattak, mondván, hogy nekik mindenesetre jó, bár határozatlan remény nyujtatott. Ugyanazon időben érkezett a hír, hogy az osztrák sereg gyorsan Arad felé nyomul. Mindez arra birta Görgeit, hogy megváltoztassa szándékát …”
Igen; ez a való. Görgei immár azon töpreng, hogy az osztrákokkal lép alkura, midőn az ártándi orosz főhadiszállásról megérkezik Pöltenberg, hozván Rüdigernek a következő válaszlevelét:
 
Görgei Arthúr úrnak, a magyar seregek fövezérének.
Értesítettem a varsói herczeget s tábornagy urat, hogy báró Pöltenberg táboromba hadköveti minőségben érkezett. Őmagassága engem bizott meg, tudassam Önnel, hogy az ő egyedüli rendeltetése harczolni; s ha Ön, törvényes uralkodója előtt meghódolásról óhajt alkudozni: úgy, az osztrák hadsereg főparancsnokához kell fordulnia, aki eziránt hihetőleg a szükséges teljhatalommal van felruházva. Fogadja Tábornok úr tökéletes nagyrabécsülésem kifejezését.
Ártánd, jul. 28./aug. 9. 1849.
Gr. Rüdiger Tivadar.
 
Sajátságos, hogy Rüdiger, aki pedig még nem értesült, nem értesülhetett az aradi legújabb dolgokról, minisztereink levelére Görgeinek mint „a magyar seregek fővezérének” válaszol.
A levél, mint látjuk, visszautasító. Ámde, az ilyféle akta bizony sokszor eltér irójának a belső érzelmeitől. A békeküldöttségnek is ez a tapasztalása. Dicsekedve beszélik, hogy Rüdiger mily kitüntető szivélyességgel fogadta őket. Hát még a tisztikar! Minden jel azt mutatja, hogy arra az esetre, ha az orosz előtt történik a fegyverletétel, senkinek sem lészen bántódása; sőt tisztjeink rangjuk megtartásával talán át is léphetnek az orosz hadseregbe.
A hadikövetség megérkezése után Vukovics összetalálkozik Kiss Ernővel.
– Az istenért, ön még itt? Miért nem menekül? – kiált fel a tábornok.
– De hát miért nem menekül ön? – fordítja meg a kérdést Vukovics.
– A mi helyzetünk más, – válaszol Kiss Ernő nyugodtan. – De a polgári-rendüek mindentől tarthatnak. Meneküljön haladék nélkül.
Ilyen reménykedő volt a hangulat a tisztikar körében.
De úgy látszik, hogy Pöltenberg bizalmas jellegű közlést is hozott Görgeinek az orosz vezértől. Legalább erre vall, hogy Görgei még csak kisérletet sem tesz valamelyes föltétel, kedvezmény kieszközlésére, hanem siető gyorsasággal úgy határoz, hogy kegyelemre adja meg magát az orosznak.
Szobájába zárkózik, s Rüdigerhez a következő levelet intézi:
 
Tábornok úr!
Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Megkimélem; tehát Önt mind azon végzetszerűen egybefüggő események fárasztó ismétlésétől, melyek minket egyre mélyebben belévittek a kétségbeesett küzdelembe; eleinte törvényes szabadságunkért, utóbb létünkért.
A nemzet jobb és merem mondani, egyszersmind nagyobb része, nem kereste azt könnyelműen, de igenis számos oly derék férfiu segítségével, kik hozzá nem tartoztak, de viszonyaik által belé vonattak becsületesen, állhatatosan és győzelmesen megállta.
Ekkor Európa politikája azt kivánta, hogy Oroszország czárja Ausztriával szövetkezvén, bennünket legyőzzön s a további küzdelmet Magyarország alkotmánya mellett lehetetlenné tegye.
Megtörtént.
Sokan a magyar igazi hazafiak közül ezt előrelátták és óva intvén meg is jövendölték.
Napjaink történelme egykor le fogja leplezni, mi inditotta rá az ideiglenes kormány többségét, hogy fülét ezen óvaintő figyelmeztetések elől elzárja.
Ez a ideiglenes kormány nincs többé.
A legnagyobb veszély a leggyöngébbnek találta. Én a tett embere, de nem a hiábavalóé, beismervén, hogy a további vérontás hasztalan, sőt vészthozó Magyarországra nézve, amint ezt már az orosz beavatkozás kezdetén előre láttam: ma felszólítottam az ideiglenes kormányt, hogy föltétlenül köszönjön le, minthogy további fennállása a haza jövőjét napról-napra csak mind gyászosabbá teheti.
Átlátta ezt és önként leköszönt; letevén az én kezembe a legfőbb hatalmat.
Ezt a körülményt én, legjobb meggyőződésem szerint arra használom fel, hogy embervért kiméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyaitól megszabadítsam az által, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert; s ezáltal talán megadhatom az első lökést ahhoz, hogy valamennyi tőlem elszakasztott magyar hadak vezérei, hasonló felismerésében annak, hogy ez most a legczélszerűbb hazánkra nézve, – rövid időn ugyanazt tegyék.
Ezen alkalommal Ő felsége a czár nagylelküségébe vetem bizodalmamat, hogy ő annyi derék bajtársamat, kik mint korábban osztrák tisztek a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harczba belésodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságszeretetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja.
Ezen levelet Önhöz intézem Tábornok úr, mivel ön volt az első, aki irányomban azon becsülésnek adta tanujelét, mely megnyerte bizalmamat.
Siessen – ha a hasztalan további vérontásnak elejét akarja venni, – a fegyverletétel szomorú tényét a legrövidebb idő alatt, de akként tenni lehetővé, hogy ez egyedül az orosz czár Ő felsége hadai előtt mehessen végbe; mert az osztrák hadak nem dicsekedhetnek azzal, hogy az én csapatjaimat a vitéz orosz hadsereg egy részének segítsége nélkül valaha legyőzték volna; és mert ezen segítség nélkül sohasem is sikerült volna bennünket legyőzniök.
Ön Tábornok úr, természetesnek fogja találni, hagy a vitéz katona csak a maga legyőzőjének, a még vitézebbnek és hatalmasabbnak adja meg magát, nem pedig egy harmadiknak, ki azt soha le nem győzte; s Ön bizonyára igazat fog nekem adni, mikor ünnepélyesen kijelentem azt, hogy inkább fogom egész haditestemet egy bár mekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem oly ellenség előtt tegyem le a fegyvert, kit oly sokszor és csaknem minden alkalommal mi vertünk meg.
Én, holnap aug. 12-én, Világosra indulok, holnapután e hó 13-án Boros-Jenőre, 14-én Beélre, mit is azon okból közlök önnel, hogy ön az osztrák sereg és az én csapataim közé huzódhassék, körülkerítésem és azoktól való elválasztásom végett.
Ha ezen mozdulat nem talál sikerülni és az osztrák utánam nyomulna: támadásait határozottan vissza fogom utasítani s Nagyvárad felé nyomulok, hogy így ezen az utvonalon ráakadhassak az orosz császári hadseregre; mert csapatjaim kijelentették, hogy kizárólag csakis az oroszok előtt készek a fegyvert önként letenni.
Önnek becses válaszát a legrövidebb idő alatt elvárom. Határtalan nagyrabecsülésem kifejezésével,
Ó-Aradon, 1849. augusztus 11-ikén.
Görgei Arthúr.
 
A levél készen van, csak útnak kell indítani. Ámde a terv csak úgy vihető keresztűl, ha a tisztikar is beleegyezik. S azonnal haditanácsot hirdet. Meghivó küldetik nemcsak az összes tábornokokhoz, hanem a sereg kipróbáltabb törzstisztjeihez is.

A szoba, ahol a világosi fegyverletétel rendje megállapíttatott.
S a főhadiszállás tanácskozó-terme csakhamar megtelik a honvédtábor parancsnokoló tisztjeivel. Zeidler József vezérkari őrnagy följegyzései szerint a megjelentek névsora ez:
Kiss Ernő altábornagy, Aulich Lajos, Gál Miklós, Gáspár András, Knezics Károly, Lahner Károly, Lenkey János, gróf Leiningen-Vesterburg Károly, Nagy Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schwaidel József, Török Ignácz tábornokok, – Asbóth Adolf, Amsperg, Bayer József, Beniczky Lajos, gróf Bethlen Gergely, Berzsenyi Lénárd, Bezerédy Lajos, Bóbics János, Bethleni, Csapó Vilmos, Czillich Ede, Dobieczky Ferencz, Földváry Károly, Frank Jakab, Freyburg Lajos, Freudenreich Venczel, Gedeon László, Gózon Lajos, Görgei Armin és Kornél, gr. Hadik Gusztáv, Horváth János, Irinyi Bertalan, Jeney, Jeszenszky Sándor, Kökényessy Szaniszló, Kisfaludy Móricz, Klementisz Gábor, Krain János, báró Laitsh, Markovics Adolf, Madarassy Miklós, Molnár Ferdinánd, Makray László, Mezősy, Mik János, Menyhárt Antal, Majthényi, Marsalkó Tamás, Marzsó János, Nachtigall Ferencz, Okolicsányi József, Pászthory Sándor, Pécsy, Piller János, Psotta Móricz; Pósta Ferencz, Querlonde Nándor, Rohonczy Lipót, Remellay Gusztáv, Rácz, Siebenlist János, Szilaveczky Ágoston, Szabó Imre, Szekulics István, Salamon Elek, Szász, Sauper Sándor, Timár, Ujváry István, báró Üchtritz Emil, Vels János, Virág Gedeon, Waldberg Károly, gróf Wartensleben Ágoston, Zákó István, Zeidler József és Zuber Antal törzstisztek.
Görgei hosszabb beszédet intéz az egybegyűltekhez. A kép, melyet rajzol, komor, sötét, vigasztalan. A háború folytatásához – úgymond – semmiféle eszközünk sincs többé. Lőszer, élelem talán egy-két napra; pénz annyi sem, hogy a legénység hátralékos zsoldját ki lehetne fizetni. Körülöttünk a szövetséges hadak roppant túlereje, Erdély Lüders birtokában. A végdiadalhoz a legkisebb remény. Jobb tehát, ha mielőbb végeszakad a czéltalan, meddő küzdelemnek. E nehéz órában – így folytatja tovább – minden szem ő reá tekint, mint a végső reményre. Ő pedig szintén csak gyönge ember, s ezt soha sem érezte inkább, mint e komoly órában. Azért gyűjtötte maga köré bajtársait, hogy őt tanácsaikkal támogassák. Az ő meggyőződését ez a levél foglalja magában. Ő azt fel fogja olvasni. Ezután távozni fog a haditanácsból, nehogy jelenléte által bármiféle nyomást gyakoroljon. Az egybegyűltek vitassák meg a levél tartalmát és annak következményeit. És határozzanak. Ha azt határozzák, hogy a levél elmenjen Rüdigernek: akkor a levél tartalmában el van döntve a kérdés. Ha elvetik a levelet: akkor hozzanak tevőleges határozatot. Ő előre kijelenti, azon lesz, hogy ez a határozat is, bárminő legyen, keresztűlvitessék.
Ezután felolvassa a levelet, s távozik. Körülbelül háromnegyed óráig tart a sorsdöntő tanácskozás. Akad egy-két törzstiszt, így Zambelly Lajos, Markovics Adolf, a ki a mellett szól, hogy tán czélszerűbb volna az osztrákkal alkudoznunk. A túlnyomó nagy többség azonban olyképen határoz, hogy a Görgei levele küldessék el Rüdiger grófnak.
A haditanács megállapodásáról Kiss Ernő, Aulich és gr. Leiningen értesítik Görgeit.
S ezzel koczkánk vakra fordúlt. Kimondatott, hogy a feldunai magyar hadsereg, előbb reménye, majd büszkesége a küzdő nemzetnek, az oroszok előtt föltétlenül leteszi a fegyvert.
S este 9 órakor egy háromtagú hadikövetség – gr. Bethlen Gergely huszárezredes az erdélyi hadseregből, gr. Eszterházy István százados és gr. Schmiddeg Kálmán (Csányi nevelt fia) százados, – már útban volt a balvégzetű levéllel az orosz táborba.
Ezalatt pedig az a négylovas hintó, mely déltájban indúlt az aradi várból, vágtatva robog Lugos felé.
Az országút teli jövő-menő emberek sokaságával: kopottruháju honvéd, ijedtarczu polgár, rosgatag asszony, siránkozó gyermek, tarka zürzavaros egyvelegben. Közbe podgyászos szekér, majd egy-egy száguldó lovas. Menekülők. Egyrésze Aradnak igyekszik, másrésze Lugos felé tart. Senki sem tudja; hol a biztosabb, csak megy vaktában, hajtva a rémület, űzve az életösztön által.
Kossuth a födeles hintó belsejébe huzódik, s úgy nézi végtelen bánattal ezt a szomorú népvándorlást.
Radna az első hely, ahol megáll. Itt találkozik Duschek pénzügyminiszterrel. Ez sem tudja, mitévő legyen. Pedig vele az ország kincstára: egy rakás különféle pénzjegy, ezenfelűl csillogó rudakban több milliónyi arany és ezüst. A kormányzóhoz fordul útbaigazitásért.
– Az én hatásköröm megszünt, – int Kossuth lemondólag. Utazzék a pénztárral Aradra, s adja át Görgeinek.
A jövő kétes, amely Kossuthra vár. És zsebében alig egy-két forint. Itt az állampénztár, felelősség nélkül belemarkolhatna. Hisz még kormányzói járandóságának a legnagyobbrésze is bent van. De nem teszi. Hátralékos fizetésére 2500 frt értékben csakis 500 aranyat kér Duschektől. S ennek is visszaadja a felét.
– Kérve-kérem, – esd könnybefuló hangon, – juttassa mielőbb szegény családom kezéhez. Krajczár nélkül vannak. S ki tudja, mi lesz velök?! …
Alig egy óra mulva jön Szemere, s Batthyány Kázmér. Ők is Radnán keresztül Lugosra menekülnek.
– Hát te mit cselekedtél? – fordul Kossuthhoz szemrehányóan a miniszterelnök.
– Mit tehettem? Leköszöntem.
– És hogyan tehettél ilyest az összminiszterium megkérdezése, s hozzájárulása nélkül?
– Igaz. Hát ti tiltakoztok ellene?
– Bizony szerencséd, – jegyzi meg kitérően Szemere, – hogy Görgei el nem fogatott, a reá ruházott hatalomnál fogva.
– Csakhogy én azzal a záradékkal ruháztam reá a hatalmat, hogy az csak este nyolcz órakor kezdődik.
Kossuth e beszélgetés hatása alatt utazik tovább. És sok minden eszébe jut. Vajjon csakugyan nem él-e vissza Görgei a reáruházott hatalommal? És mit fog mondani a nemzet az ő hirtelen leköszönéséhez és gyors távozásához? Hisz az a néhány sornyi szózat nem nyujt kellő felvilágosítást elhatározásának az indokairól.
S mihelyt Lugosra ér, a következő sorokat intézi Görgeihez:
 
Görgei Arthúr tábornok úrnak.
Augusztus 12. 1849.
Ön tegnapi napon kelt levelében odanyilatkozván, miszerint arra, hogy azt, ami a nemzet számára megmenthető, megmenthesse, elkerülhetlenül szükségesnek tartja, hogy a kormány lépjen le, s Ön ruháztassék fel a polgári és a katonai legfőbb hatalommal.
Én Önnek ezen kivánatát, – bár igen különös dolog, hogy valaki magát kandidálja kormánynak – mégis teljesítettem; teljesítettem t. i. annyiban, a mennyiben azt teljesíteni rajtam állhatott, – anélkül természetesen, hogy a nemzet felsőségi jogainak ezáltal legkevésbé is derogálni akarhatnék.
Önmagam iránt tartozom a kötelességgel röviden elmondani az okokat, melyek ezen rendkivüli lépésre indítottak; egyszersmind a nemzet jogainak tiszteletben tartása iránt tartozom Önt azon határokra figyelmeztetni, miket ha csak zsarnok lenni nem akar, (mit a nemzet semmi esetre sem tűrne,) respektálni tartozik.
Indittatva találtam magamat az Ön kivánatát teljesiteni, mert:
1-ször. A körülmények olyan rendkivülileg súlyosak, miszerint ha kormányzói fáradozásaimnak sikere nem lett volna, a história előtt azon vádnak lettem volna kitéve, hogy elbizakodottságomnak; vagy hatalomvágyamnak a haza javát alárendeltem, s hogy a dolog máskép üthetett volna ki, ha Önnek, midőn kivánta, a hatalmat átadom vala. S talán, mert ellenkezőjét bizonyitani lehetetlen lett volna, saját lelkiismeretét (e helyett: saját lelkiismeretemet) is nyomta volna a vád, hogy a megmentésnek valamely lehetőségét elmulasztottam.
2-szor. Tettem azért, mert amint tudja Ön, boldogabb körülmények közt már hónapok előtt tettem Önnek azon ajánlatot, hogy helyemet átadni akármikor kész vagyok, sőt ha elérkezettnek véli az időt erre, kész vagyok Ön számára magam pártot csinálni; pedig akkor, midőn ezt mondám, a párt, melyet csinálhaték, nagy vala, t. i. az összes nemzet. Én pedig adott szavamat megszoktam tartani szintugy, mint ahogy a hatalom iránt soha vágyat nem éreztem; – nem, akkor sem, midőn markomban koronák sorsa feküdött.
3-szor. Tettem azért, mert én csak addig lehetek a kormány élén hasznos hazámnak, mig a nemzetben egységet eszközölni, vagy legalább szinét fentartani képes valék. Ez vala mindig igyekezetem és ennek köszönhetém azon nagyszerű eredményeket, mik kormányzatom alatt történtek; egy idő óta azonban különösen az Ön vezérlete alatti seregben egyneme a politikai korteskedésnek, sőt restaurationalis jeleneteknek, s bizonyos gúnyolása a polgári hatalomnak kezdett kifejleni a nemzet ügyének roppant kárára, – melyhez midőn legközelebb a pártcsinálási viszketeg magába a képviselőházba is beharapódzott, egységet többé nem eszközölheték s a szakadást, melyet Ausztria magának, nyiltan bevallva, oly ügyesen s annyi sikerrel czélul kitüzött, többé meg nem előzhetém. Nekem a szakadást nem megelőzni, hanem eltávolitani volt feladatom; s kitértem Önnek útjából, hogy ezen feladathoz hű és emlékezetem minden ambitiótól tisztán maradjon. Kitértem pedig annyival inkább, mert:
4-szer. Ön maga lépett fel azt követelni az egyetlen hadsereg élén, mely a dolgok gyúpontján akkor jelen volt. Önt pedig férfiúnak ismerem, ki ha valaminek szükségéről meggyőződve, magában föltesz valamit, azt nem hiába tette fel. Én pedig a 18-ik brumaireket nem igen kedvező eseményeknek tartom a szabadság érdekében.
5-ször. Tettem azért, mert három miniszter az Ön indítványát támogatván, s egyszersmind resignálván, vagy minisztereket kellett volna neveznem, mi jelen körülmények közt lehetetlen volt, vagy miniszterium nélkül kormányoznom, azaz diktáturát gyakorolnom, mitől magamat mindig idegennek éreztem; most pedig, midőn minden teendő úgyszólván a hadseregben koncentrálódik, a hatalmat katonailag képzett kezekben czélszerűbbnek véltem.
Ezen okoknál fogva, s mert magam sikerrel nem kormányozhatva, az országot kormány nélkül nem hagyhatám, átadtam Önnek a kormányzati hatalmat.
Tudom, hogy a kormányformát változtatni nem volt jogom, de az országgyűlés nem volt együtt, s azért hiszem, hogy lépésem a kénytelenség által mentve van.
De átadtam Önnek a kormányzati hatalmat a nemzet javára és nem kárára; s kötelességem Önt figyelmeztetni, hogy a felelősségről a nemzet irányában feloldva magát nem képzelheti; a különbség csak az az Ön és az én felelőségem között, hogy én a formák megtartásáért is felelős valék, Ön csak azért, hogy rosszat ne, jót pedig a mennyit csak lehet, tegyen a nemzetnek.
Kérem és emlékeztetem Önt a nemzet nevében: tartsa tiszteletben a nemzet felségi jogát. Emlékezzék meg, hogy Ön nem ura, hanem első szolgája a nemzetnek; s emlékezzék meg, hogy a hadsereg is nem Öné, hanem a nemzeté.
Egyet tehát meg kell említenem. Én árulásnak tartanám, ha minden okszerű lehetség meg nem kisértetnék a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsájtkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert a túlnyomó erőszak előtt; de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, nehány, vagy kevés egyes egyének személyes javának árán.
Ezen nyilatkozattal tartoztam magamnak, s a hazának; kivánom azt a hivatalos „Közlöny”-be beigtattatni.
Kossuth Lajos.
 
Szemere tovább megyen ennél. Azt akarja, hogy Görgei kezéből vétessék vissza a főhatalom. Ugy okoskodik, hogy miután a lemondó, illetőleg átruházó okiratot a kormány tagjainak egyrésze nem irta alá: az érvénytelen. Ha pedig érvénytelen: a miniszterium hatásköre tovább is fennáll.
S az eszmének Batthyány Kázmér grófot is megnyerve, a következő levéllel fordul minisztertársaihoz:
 
Csányi, Duschek, Vukovics, Aulich, Horváth miniszter uraknak.
Kelt Lugoson, aug. 12-én, 1849.
Már Aradon hallottuk, hogy Görgei altábornagy a kormányzó leköszönését kivánta; de azt, hogy ez a miniszterium megkérdezése nélkül köszönjön le, hogy a miniszterium beleegyezése nélkül a legfelsőbb hatalmat másra ruházza át, – azt nem sejthettük. Utközben, valamint itt is a kormányzóval véletlenül találkozván, tőle magától értesültünk, hogy ő valóban leköszönt, a leköszönő iratot azonban utólag sem közölte velünk.
Azt tartjuk, hogy az esetben, ha az ember valakit rendkivüli hatalommal akar felruházni: akkor ennek törvényes módon kell történni.
Azt tartjuk, hogy miután a kormányzó semmiféle hivatalt nem adhat a miniszterium nélkül, még kevésbbé adhatja át a legfőbb hatalmat bárkinek is a miniszterium nélkül, melyet mint bizonyos egyénekből álló testületet feloszlathat ugyan, de mint törvényes hatalmat nem volt szabad elmellőznie.
Azt tartjuk, hogy ha a kormányzó önön magas állását ily veszélyteljes időkben elhagyta: akkor ő utána és ő nélküle mi vagyunk a törvényes hatalom; s annál inkább nekünk kell intézkedni, mert habár a haza már csaknem elveszett, annak a becsülete még megmenthető. Mi a diktaturától sem riadunk vissza; de azt bárki is csak vagy a törvény útján veheti át, vagy pedig erőszakkal ragadhatja magához, mely két eshetőség közül itt egyik sem forog fenn.

A világosi fegyverletétel.
(Egykoru kép. Kreith B. gróf gyűjteményéből.)
De bármiként is legyen a dolog, a miniszterelnök kötelesnek érzi magát, Önöket Bem altábornagy főhadiszállására tanácskozás végett egybehivni, hogy akármi legyen is a teendő, megtörténjék, s a szegény haza szét ne marczangoltassék még a saját, talán ellenkező érzületű hadseregeitől is.
Szemere Bertalan,
miniszterelnök.
Gróf Batthyány Kázmér,
külügyminiszter.
 

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Digitális Tudománytár

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem