IV. Az orosz betörés - Második rész. | 1848/49-es szabadságharc története

IV. Az orosz betörés - Második rész.

Eszerint ő semmiről sem áll jót, még arról sem, hogy jul. 3-ikán levonul. A kormány tehát, légberöpítvén a lánczhidat, ha ugy tetszik, fusson Szegedre, s ott a bács-bánsági sereg védőszárnyai alatt bocsájtgassa ki honboldogító rendeleteit.

Gróf Kreith József népfelkelő vezér.
(Gr. Kreith Béla ereklyegyüjteményéből.)

Mennyi sértő gúny, kihívó dacz van e sorokban. Csoda-e aztán, ha Kossuth lelkében föltámad a sötét gyanu? S csoda-e, ha az összetartozandóság köteléke napról-napra lazult?

Julius 1-jén déltájt érkezik vissza a három küldött Komáromból. Az agg Csányi egész boldog. Örömsugárzó arczczal jelenti Kossuthnak, hogy a dolog rendben van, Görgei talán már holnap okvetlen levonul.

Két vagy három óra mulva azonban berobog a futár a Görgei második levelével. Kossuth megdöbbenve olvassa:

… „Nem mozdulok Komáromból … Az egyesülés ugyis puszta szó … Én soha sem küzdöttem a kormányért, hanem a népért … S ha meg volnék győződve, hogy a nép boldog lesz, első volnék, ki lerakja fegyverét” …

Mi ez? Ingerkedő tréfa, vagy komoly valóság? Valóság; annak kell lennie, hisz a levél ugyanazon napról van keltezve, midőn a küldöttség Komáromban volt, s midőn Görgei megigérte, hogy levonul.

De ha igy áll a dolog: akkor Görgei szószegő, akkor Görgei pártot üt a nemzet kormánya ellen!

S megint összeül a vegyes miniszteri- és haditanács. Perczel kapvakap az alkalmon, hogy gyűlölt vetélytársát összetörje.

– Ez több, mint engedetlenség, – kiált szenvedélyes hangon, ez hazaárulás! Görgei roszban töri a fejét. Legyünk résen! S ha végveszélybe nem akarjuk dönteni a nemzetet, az ilyen ember egy pillanatig sem hagyható tovább a sereg élén.

Mélységes csend követi e lesujtó szavakat. Egyetlen hang nem emelkedik Görgei mellett; még Csányi is hallgat, aki pedig fiaként szerette Görgeit.

S a minisztertanács kimondja, hogy Görgei a főparancsnoki állástól elmozdíttatik; ám, ha ugy tetszik, tartsa meg a hadügyminiszteri tárczát, de a sereg élén nem maradhat.

De ki legyen az utóda? Klapkára Komárom védelménél, Bem tábornokra Erdélyben van szükség; Kiss Ernő nem arravaló, Vetter népszerűtlen, Dembinszki házsártos, Aulich gyöngélkedő, Damjanich beteg.

Utoljára is Mészáros Lázár, a volt hadügyminiszter személyében egyeznek meg. A kedves öreg úr hallani sem akar a dologról.

– Hagyjanak engem békén, fiatalabb erő kell oda. Nem vagyok én képes megfékezni azokat a sárkányokat.

Nagy nehezen végre mégis enged; azonban kiköti, hogy oldala mellé Dembinszki neveztessék ki a táborkar főnökéül. Beleegyeznek ebbe is.

„S Mészáros, – beszéli ő maga emlékirataiban, – fejét erre is ráadni kénytelen vala. Midőn pedig ezt tette, együgyüségében mást sem reménylett, mint azt, hogy annyi egymás között összeférhetlen hadvezér közt, ha egyéb által nem is, de becsületessége és egyenessége által oly közönyös pont leend, amely a különböző véleményeket és kedélyháborgásokat összegyüjti és kiegyenlíti.”

Eközben megjön a Görgei harmadik levele is. S ámbátor ebben megemlékezik a levonulásról is, a levél hangja olyan, hogy a gyanút még növeli.

Kossuth rögtön intézkedik, hogy a fontos személyváltozásról mielőbb értesíttessék a feldunai hadsereg.

A hivatalos értesítő, amely megküldetett valamennyi hadtestparancsnoknak, igy hangzik:

Az ország kormányzója … … … … tábornok urnak.

Komárom.

Ezennel tudatom Önnel, hogy az ország által reám ruházott hatalom erejénél fogva, a minisztertanács meghallgatása és beleegyezése után Mészáros Lázár altábornagyot ma a nép nevében hazánk csapatainak főparancsnokává neveztem ki.

E szerint a nemzet nevében rendelem és parancsolom, hogy a hadtestek, a hadcsapatok, a várparancsnokok, s általán az egész hadsereg az ő rendeleteinek és intézkedéseinek föltétlenül engedelmeskedni és őt törvényes főparancsnokul elismerni tartozó kötelességüknek ismerjék, s a hazaárulás büntetésének terhe alatt senki ellene ne cselekedjék.

A nép és a szabadság nevében felhivom Önt, annyi hősiesség és önfeláldozás által megpecsételt hazaszeretetére, hogy e rendeletnek hadtesténél mindenki részéről feltétlen engedelmességet szerezzen.

Csakis az egyetértés az, amely a jelen veszélyes pillanatban hazánkat, sőt Európa szabadságát még megmenteni és fentartani képes. Épp ezért hazánk és a szabadság megmentésére kipróbált hűségével, hősiességével, minden személyes tekintet félretételével ugy mint eddig, ezután is közreműködni sziveskedjék.

Miért is Önt a haza köszönetéről, az öntudat magasztos jutalmáról, s a történelem méltánylásáról a legbensőbb nagyrabecsüléssel biztosítom.

Kelt Budapesten, 1849. évi julius hó 1.

A hadügyminiszter távollétében

Kossuth Lajos, az ország kormányzója.

Szemere, miniszterelnök.

Kossuth e szolgálati irat kapcsán, Klapka tábornokhoz, akihez a legtöbb bizalommal viseltetik, még egy magánlevelet is intéz. A levél ez:

Az ország kormányzója – Klapka tábornoknak

Komárom.

Tábornok úr!

Görgei megszegte szavát, melyet nekem egy miniszter és két tábornok által adott.

Maradjon hadügyminiszter, de a főparancsnokságot egy pillanatig sem tarthatja meg tovább. Mészáros altábornagy neveztetett ki fővezérré.

Görgei talán nem fog engedelmeskedni. Ez gyalázat, ez árulás lenne; mint már szószegése, s az a sok hódolat is, melylyel Bayer iránt viseltetik, határos az árulással.

Szörnyűség, amit nekem ir.

Tábornok úr, a haza, sőt Európa szabadsága függ attól, hogy most a seregben semmi egyenetlenség s pártoskodás ne történjék.

Én egy római jellemet becsülök Önben.

A haza és a szabadság mindenek felett! Támogassa Ön, kérem, Mészáros altábornagyot. Az okokat közölni fogom önnel. Isten és a történelem fog itélkezni fölöttünk.

Önben, tábornok úr, nem fogok csalódni.

Pest, 1849. jul. 1.

Kossuth, az ország kormányzója.

Mészáros, az uj egyetemes fővezér, másnap, jul. 2-ikán gőzhajón indul Komáromba, hogy a főparancsnokságot átvegye. De csak Páthig halad; itt ágyúdörgés állítja meg. Szinte örül ennek a mély búgó hangnak. Hisz eszerint Komárom körül csata folyik s igy a lemenetel nem biztos. Annál jobb. Az értesítő iratokkal futárt küld Görgeihez, ő maga pedig megkönnyebbülten hazatér. „Gőzösömmel, – ugymond, – szépen visszaevezék s éjfélkor re infecta ismét Pesten voltam.” Nem is tett többé komolyabb kisérletet a főparancsnoki állás elfoglalására.

Mészáros jól sejtett. Aznap Komáromnál csakugyan véres tusa folyt.

Haynau, a győri diadal után azt hitte, hogy visszavonuló seregeinkkel most már könnyen elbánhat. Junius 29-ikén kimozdul tehát Győrből s Komárom felé tart; még pedig, – mint a hivatalos jelentés mondja, – „azzal a kettős szándékkal, hogy a magyarokra döntő csapást mérjen s a Budának vezető utakat hatalmába kerítse.” Julius 1 jén este már az egész orosz-osztrák haderő, 58.938 ember, a szőny-monostori sánczok mentén gyülemlik, s nagy harczikedvvel készül a támadásra.

S a következő nap, – julius 2-ikán, – hosszu félkörben Monostortól Szőnyig már virradatkor megindul a küzdelem. Az ellenség oly roppant hévvel támad, hogy Szőnyről kiszorítja csapatainkat, sőt a monostori elősánczokon is többhelyt behatol. Ozsonnatájig csaknem mindenütt Haynau van fölényben. Ekkor azonban fordul a koczka. Görgei a védelemből a támadás terére lép. S mig ő maga a monostori sánczokból üzi el a császáriakat, azalatt Klapkának sikerül visszafoglalnia Szőnyt.

Görgei komor harczikedvében teljes tábornoki díszbe öltözött. Skarlátpiros atilla simul hajlós termetére, fején strucztollas „Kossuth-kalap.” Igy száguld telivér pejlován a kavargó hadsorok között. Buzdít, intézkedik, parancsol. „Miért hátrálni? Miért nem inkább előre? Hát nincsenek többé férfiak, kik meg tudnak halni a hazáért? – üzeni a küzdelem hevében az inogó ütegparancsnokoknak.

Midőn értésére jut, hogy Ó-Szőnyön még folyvást az ellenség az úr: ottani csapataink támogatására lovasrohamot rendel.

Megharsan a riadó s háromezer huszár bontakozik csatasorba. Görgei a balszárny élére áll, mig Pöltenberg a jobbszárnyon vezényel. Szélviharként robog a huszárság. Lovaik dübörgésétől reng a föld.

Görgei paripája a leggyorsabb. Egykét száz lépéssel mindig elől jár. Kisérete is csakhamar elmarad. Megáll tehát, hogy bevárja őket. Ekkor veszi észre, hogy Herkály felől egy osztrák lovasdandár van fölállítva. Görgei attól tartva, hogy a száguldó huszárság az ellenség közé rohan, kalapjával figyelmeztetőleg int Pöltenbergnek, hogy vigyázzon.

E pillanatban fején hatalmas ütést érez. Megszédül, de csakhamar összeszedi magát. Aztán feje tetejéhez kap, s kezét véresen húzza el.

Protheaud táborkari százados az első, ki Görgeihez ér s zsebkendőjével hevenyészve bekötözi a sebét.

Eközben a huszár-roham nagy robajjal viharzik el Görgei mellett. De a támadó huszárság csakhamar visszafordul. Kartácszápor fordítja meg.

Görgei a futók közé ugrat s harsányan kiáltja:

– Meg vagyok sebesülve, bosszuljatok meg!

Egyes csapatok ismét az ellenség felé törnek. Köröskörül szilaj erővel dühöng a harcz förgetege.

Kevés vártatva Ó-Szőnynél elhallgat az ágyúszó. Jele, hogy az ellenség fölhagyott a küzdelemmel. Eszerint ujabb rohamra nincs szükség. Görgei is lefuvat.

Még itt-ott egy-egy lövés hangzik, aztán csöndes lesz minden. Az alkony szürke fátyola borul a tájra. Fáradt csapataink sánczaik mögé térnek.

Miként a peredi csatában: ugy ez alkalommal is kizárólag az oroszok segélyének köszönheti Haynau, hogy meg nem vertük.

Érdekes följegyzés található erre vonatkozólag az orosz hadijelentésekben.

… Délután 3 órakor Haynau, – ugymond a jelentés, – kevés ellenséget látván maga előtt, azt hitte, hogy az ütközet az osztrákok teljes győzelmével immár véget ért. Parancsot ad tehát, hogy a különböző hadtestek vonuljanak táborhelyeikre, s ő maga is visszatér Banára.

A visszavonulás a jobbszárnyukon kezdődött. Ámde az I-ső hadtest, legkésőbb kapván a parancsot, nem hagyhatta el a harcztért ugyanakkor, mikor a többiek.

Az osztrák fővezér az a föltevése, hogy a magyarok aznap többé semmit sem fognak tenni, nagyon is helytelen volt. Görgei ujabb támadáshoz látott.

Az osztrák IV-ik hadtest és a tartalék távozása után, a magyar tüzérség azonnal megkettőzteté támadását az I-ső hadtest ellen. Schlick helyzete válságos lőn. Görgei aközben tüzérségének és lovasságának egy részét balfelé irányozta, megkerülendő az erdőt. Ha az a mozdulat sikerül: az I-ső hadtest végveszélybe jut. Ekkor Schlick egy tisztet szalajt Paniutinhoz, s kérve-kéri, segítse ki egy dandárral.

A futár abban a pillanatban érkezett az orosz hadosztályhoz, midőn az Csém mellett épp táborba akart szállani. Paniutin Schlick üzenetéből nemcsak az I-ső hadtestnek, de az egész osztrák seregnek veszélyes helyzetét fölismervén: egész hadosztályával tüstént útnak indult, s tiz percz mulva már Herkály felé sietett azon magyar csapatok ellen, amelyek Schlick hadosztályának a jobboldalát támadták meg. Ugyanekkor Mocsa felől egy lovasdandárral Simbschen tábornok is előrobogott, hogy Schlicknek a segélyére legyen.

Görgei, aki Paniutinnak a dombok által födött mozdulatát észre nem vehette, három ezred huszárral útját állta Simbschen tábornoknak, s vele a Csémről Uj-Szőnyre vezető út mentén ugyancsak keményen összecsapott.

Abban a pillanatban, mikor a lovasütközet tetőpontját érte: bukkant fel a Herkály és Csém közti magaslatokon az orosz hadosztály. Balra Schlick hátrálóban Ács felé, jobbra Simbschen a legnagyobb szorongattatások közt. S így az orosz hadosztály két ellenkező irányban volt kénytelen az osztrákokat támogatni.

Simbschen tábornok volt nagyobb veszélyben. Paniutin tehát egy üteg legnagyobb fajtáju ágyút úgy állított fel, hogy Simbschen baloldalát födözze, ezenfelől két ezred lovast küldött neki segélyül.

Ütegeink tüzelése, s Simbschen ujabb lovasrohama elől az ellenség visszahuzódott. Erre Görgei tartalék-tüzérségével nyomult az orosz üteg ellen, Paniutin viszont egy könnyű gyalog-üteget küldött a tűzben levő nehéz ágyúk támogatására.

Schlick még egyre hátrált. A magyarok vérszemet kapva, ujabb heves támadást intéznek a visszavonuló osztrák hadtest ellen, miközben a herkályi major felől az orosz üteget is lőni kezdik.

Klapka utolsó napiparancsa, melyet 1849. okt. 3-ikán sajátkezüleg irt.
(Az aradi 1848–49-iki ereklyemúzeumból.)

Ez volt az ütközetnek a legválságosabb pillanata. Ámde ekkor Paniutin gyors elhatározással parancsot ad, hogy a 7-ik számú könnyű lovas-üteg Herkály mellett az orosz hadosztálytól balra álljon fel. Egy-két percz multán ujabb kilencz ágyú sorakozott a majornál, s mig hat ágyú a magyar ütegekre tüzel, a többi három a Schlick ellen támadó honvédcsapatok közé lő. Ennek az ütegnek a hirtelen és merész föllépése helyreállítá a súlyegyent. A Schlicket szorongató csapatok kénytelenek voltak visszahuzódni, s mihamar az orosz balszárny ellen működő üteg is.

Schlick megragadva ezt a kedvező fordulatot, a támadásba csapott át. Lovassága nyomon követé a hátráló magyarokat, s gyalogsága is előretört.

Ámde a csatának még most sem lett vége. Görgei el volt szánva, hogy még egyszer szerencsét próbál. Nagy hirtelen mintegy 80 ágyút rendel elő, aztán tüzelni kezd, hogy lekösse figyelmünket; ezalatt pedig távolabb husz lovas-századot von össze, s Simbschen ellen rohamot intéz. Az osztrák lovasság, daczára minden erőlkedésének, képtelen volt a huszárok merész rohamát feltartani. Az osztrák ágyúüteg is hátrálni kénytelen. Ekkor ismét Paniutin lép közbe. A tartalékból egy könnyű üteget parancsol elő, a Diebics-Zabalánszki-ezreddel pedig négyszöget formáltat. Néhány jól irányzott lövés: s a huszárság megzavarodik. Erre az osztrák üteg ujból elkezdi a tüzelést. Simbschen tábornok fölhasználva a huszárok megzavarodását, reájok támad és visszaszorítja őket. Ez alkalommal sebesült meg Görgei fején.

Az ütközet ezzel véget ért. Mondhatni, hogy az orosz hadosztály nagy szolgálatot tett ezen a napon az osztrák hadseregnek, s talán a végveszedelemtől szabadítá meg. Schlick megmentőinek nevezte az oroszokat. Sőt maga ő felsége az osztrák császár is külön kifejezte köszönetét Paniutinnak …

A jelentés ebből a részletéből is tisztán látható, hogy az osztrák császári sereg, daczára túlerejének, még most sem birt velünk. De az orosz is ugyancsak megérezte ökleink súlyát.

Vesztességünk holtakban és sebesültekben: 1250 ember. Kemény csapás érte az I-ső honvédzászlóaljat. Lobogója – az első, mely a szabadságharczban fölszenteltetett, – az ácsi erdőben hullámzó viaskodás közt az ellenség kezére jutott. Ettől fogvást a zászlóalj, gyászul, mindvégig egy uj zászlórudra huzott fekete üres tokkal vonult ki.

Az ellenség vesztesége: 139 halott, 588 sebesült és 162 hiányzó.

A nap hőse természetesen Görgei. Megsebesüléséről folyik a szóbeszéd mindenütt. Hogyan történt? Mi által, s minő körülmények közt kapta a sebet? Felgyógyul-e egyhamar? S már ekkor különféle hir kap szárnyra, amely nő, kavarog, s csakhamar valóságos legendává izmosul.

Az egyik mendemonda szerint a sebet egy honvédhuszár ejtette a Görgei fején. A huszár ugyanis a vezér háta mögött lovagolván, észrevette, hogy Görgei az ellenséggel titkos jeleket vált. Hazafias elkeseredésében legott mellé ugrat, s hátulról irtóztató csapást mér a fejére. A kard azonban félrecsúszott, s a seb nem lett halálos.

Nyilván erre czéloz Vasváry Ferencz, aki a „Hazánk” történelmi közlöny 1885. folyamának egyik számában a következőket irja:

„A roham alkalmával, – ugymond Vasváry, – minthogy mind a két fél össze voltunk zavarodva, illetve szétszórva, csaknem minden egyesnek volt kivel mérkőznie. Ezen zavarban történt, hogy Görgei főhadparancsnoknak szemem láttára egy nem fiatal huszár alig hozzám két lóhosszuságnyi távolságra, olyan két vágást mért feje hátsó felére, mintegy két ujjnyira egyik a másik fölött, hogy habár nem is volt a csapás túlerős, de a fejbőrt csaknem egy bakarasztnyi hosszuságban bevágta, annyira, hogy a vörös bluzon, a melyet viselt, lovára csurgott a hátán végig a vér. Sokan igy vélekedtek, a kik nem látták, hogy az ellenségtől kapta a két vágást. Én azt állítom; aki láttam, hogy ez nem való. Tőlünk kapta azt a pár bélyeget; ellenségtől ugyan, de nem osztráktól, hanem olyan ellenségtől, aki bizonyosnak tartotta eddigi cselekedeteiből, hogy Görgei áruló.”

Talán mondanunk sem kell, hogy az egész nem egyéb henczegő szájaskodásnál.

De hát ilyen volt a fegyverletétel után a közhangulat. Hisz még olyanok is akadtak, akik azt beszélték, hogy Görgei a szánalom fölkeltése végett csupa merő ármányból egy hűséges huszárja által maga vágatta magát fejbe.

Komolyabb hitelre talált az a hír, hogy Görgeit a körülötte száguldó dzsidások közül sértette meg valamelyik. De ez sem való. Ramming, az osztrák táborkar főnöke legalább nem tud róla.

„Mig némelyek – beszéli Ramming, – azt állítják, hogy Görgei a Simbschen-dandár ellen intézett roham alkalmával egy osztrák lovas altiszt kardvágásától sebesült meg, mások tudni vélik, hogy a seb egy közhuszár orvtámadásától ered. Ez utóbbi valószinübbnek látszik, minthogy a legerélyesebb nyomozás daczára sem lehetett a mi lovascsapatainknál erre vonatkozólag valamit megtudni. Görgei aznap skarlátveres attilájáról volt felismerhető, megsebesülésének tehát ismeretesnek kellett volna lenni lovascsapataink közt.”

Maga Görgei néhány rövid szóval siklik át az egész dolgon.

„Mig tekintetem – szól emlékirataiban – előnyomuló homlokzatainkra irányult, hogy megértették-e figyelmeztető intéseimet: hirtelen hatalmas csapást kaptam födetlen fejemre, s éreztem, hogy meg vagyok sebesülve.”

Egybevetvén a csata körülményeit, több, mint valószinű, hogy a Görgei megsebesülése egy szétpattanó gránát szilánkjától eredt.

Ezt látszik igazolni dr. Kereszty Béla tábori főorvos is, aki 1881-ben Görgei Istvánhoz intézett levelében a többi közt ezeket mondja:

… Az 1849. julius 2-ikán Komárom alatt vívott csatában, – irja Kereszty, – estefelé, mint az akkori Hannover-huszárezred főorvosa, parancsot kaptam Pikéti ezredesemtől, hogy a megsebesült tábornok urat megnézzem. Azonnal a tábornokhoz száguldván, őt néhány tiszttől környezve, a tarlón ülve találtam. Megvizsgálván a sebet: azt a koponya tetején 12–15 czentiméternyi hosszú, czikczak alaku, tehát tompa eszköz, talán gránátdarab által ejtett sebnek találtam, melynek mélységét azonban első pillanatban megvizsgálni nem találtam sürgősnek. A sebet tehát, amenyire a körülmények engedték, a magammal hordott, de a nap hevétől átmelegedett vizzel a vértől megtisztítottam s vízbe mártott tépéssel ideiglenesen bekötöztem. Ez megtörténvén, esti 8 óra tájban lóra ültünk s Komárom városába indultunk a tábornok urat szállására kisérendők. Én a tábornok úr oldalán balfelől, egy törzstiszt pedig jobbról a tábornokot középre véve, nehogy az őt gyakran megszállt ájuldozásokban a lóról leessék ….

Kossuth, mihelyt értesült a sebesülésről, azonnal intézkedett, hogy maga az egészségügyi osztály vezetője: dr. Lumnitzer Sándor főtörzsorvos utazzék a beteghez. S a Lumnitzer véleménye szintén az volt, hogy a sebet gránátszilánk okozta.

A sérülés egyébként oly könnyű volt, hogy Görgei néhány nap mulva már fenjárhatott.

Julius 3-ikán hajnalban érkezett a futár: Hankovics őrnagy Komáromba, a Görgei fölmentésére vonatkozó rendeletekkel.

Görgei seblázban feküdt. Előtte, kiméletből titkolták a dolgot, de nem titkolták a sereg előtt. Bayer gondoskodott róla, hogy a hír különféle bujtogató magyarázatok kapcsán mielőbb elterjesztessék a táborban.

S délben már erről vitázik az egész tisztikar.

– Az nem járja, hogy épp most mozdítják el Görgeit, mikor sebesülten fekszik, – jegyzi meg egy százados.

– Ez a jutalom, hogy vérét ontotta a hazáért! – tódítja a másik.

A váczi ütközet 1849. julius 17.
(Egykoru vázlat után.)

– Aztán Mészáros! Hisz az öreg ur soha még egy csatát sem nyert, – kiáltja a harmadik tiszt.

S igy tovább, mindegyiknek van valami biráló megjegyzése.

A kedélyek amugy is izgatottak; az orosz betörés, több vesztett csata, a bizonytalan zord jövendő, – mind közrehat az elkeseredés fokozásához. Csak egy szikra kell, hogy a fölhalmozott gyúanyag lángra lobbanjon. S ez a szikra, a minisztertanács üléséből im, kipattant.

Estefelé már forrong csaknem az egész tábor. Főkép a III-ik és a VII-ik hadtest tisztikarában, ahol Görgeinek legtöbb a személyes hive, oly nagy fokra hág az elégedetlenség, hogy már-már katonai zendüléstől lehet tartani.

„S ezt a veszélyes hangulatot – beszéli egy szemtanu – két irányból is szitották. Egyrészt a Görgei párthivei, akikhez a törzstisztek legnagyobb része tartozott; másrészről pedig a kormánynak a táborban bujkáló titkos ellenségei, kiknek élén Bayer József, a hadműködési iroda főnöke állott. Bayer annál dühösebb volt, mert őt is a központba rendelte a kormány. E pillanattól fogva a táborkar lőn a Kossuth elleni cselszövények góczpontja.”

Klapka, mint a beteg Görgei helyettesítője, valóban nehéz viszonyok közé jutott. Ha e forrongásból baj lesz: kétségtelen, hogy a felelősség súlya reá fog nehezedni.

Hátha egy közös értekezlet szellentyűjén az indulatok gőze elvezethető! Megpróbálja. S másnap, jul. 4-ikén haditanácsot hirdet, amelyre a hadtestparancsnokokon kivűl meghívja az idősebb törzstiszteket is.

Klapka mindenekelőtt az uj főparancsnok rendeleteit közli velük, aztán a szivükre beszél, hogy, úgy mint eddig, tovább is engedelmességgel és odaadó bizalommal viseltessenek a kormány iránt.

– Be kell látnunk – ugymond, – hogy a napról-napra növekedő veszély közepette két oly nagyfontosságú állás, mint a hadügyminiszterség és a főparancsnokság egy kézben nem lehet. Mindegyik külön-külön egész embert kiván. A Görgei visszahívására vonatkozó dekretumnak tehát semmiféle gyülöletes jelentőséget nem szabad tulajdonítani. Ha azonban a seregnek ezzel a változtatással szemben észrevételei vannak: adják elő, s én magam fogom azokat a kormány elé terjeszteni, meg levén győződve, hogy e kifogások lehetőleg figyelembe fognak vétetni.

Baljóslatu csend követi e szavakat. Majd fölemelkedik Pöltenberg tábornok, Görgei bizalmasa és a mozgalom legtevékenyebb szervezője, s igy szól:

– Ugy a magunk, mint csapataink nevében kijelentjük, hogy az országnak egyetlen vezérébe sem helyezünk több bizalmat, mint Görgeibe. Ennélfogva mindnyájunknak az az óhajtása, hagyja meg a kormány Görgeit tovább is a sereg élén. S ha már le kell tennie méltóságainak valamelyikét: hát legyen az a hadügyminiszteri tárcza. Ezt elvezetheti más ember is, anélkül, hogy ügyünkre hátrányos volna.

– Van valakinek ez ellen kifogása? – kérdezi Klapka.

Egyetlen hang sem tiltakozik.

– Jól van, tehát ebben az értelemben teszünk előterjesztést a kormánynak, – mondja ki a határozatot az elnök.

Csak most bátorkodik fölszólalni Thaly Zsigmond alezredes, a Kossuth híveinek egyike.

– Én, – ugymond, – tökéletesen egyetértek a dolog lényegére nézve a többi urakkal; de azt óhajtom, hogy ezen előterjesztés oly alakban legyen előadva, amely állásunkhoz, mint a kormány alárendeltjeinek állásához illő.

– Legyen nyugodt az alezredes úr, – jegyzi meg Klapka, a köteles tiszteletet nem fogjuk átlépni. Még egy kérdést: ki legyen a hadsereg óhajainak a tolmácsolója a kormány előtt?

– Ki más, mint a tábornok úr, ha nincs terhére, – indítványozza Leiningen. – S talán Nagy Sándor.

– Helyes! Beleegyezünk! – zúgják a többiek.

A két tábornok még aznap útrakel. A forrongás némileg csillapodik.

A főváros közönségének hangulata eközben sajátságos változáson ment át. Az a reménye, hogy a muszka talán az osztrák ellen fordul, szétfoszlott, mint a buborék. Hisz Perednél, Győrött, Komárom mellett, Erdély csatasíkjain a két szövetséges karöltve küzdött immár ellenünk. Nincs itt többé szabadulás! De ha igy van, – miért nem egyeztünk ki az osztrákkal? S ha már a végletekig megyünk, – miért tűri a kormány a vezérek örökös ujjhuzását? Igen, a kormány az oka a tornyosuló bajoknak. És háborog, békételenkedik, mint viharban a tenger.

A közhangulat ilyetén átalakulásához hozzájárul a sajtó is, amely, főkép a „Márczius Tizenötödike”, napról-napra hevesebb támadásokat intéz a kormány ellen. A belügyminiszterium végre is korlátozó rendszabályokhoz kénytelen nyúlni, sőt a „Márczius Tizenötödike” további megjelenését betiltja.

De mindez olaj a lobogó tűzre. A nyugtalanság még inkább növekszik.

A képviselőház a debreczeni bucsuzáskor, mint tudjuk, azzal oszlott fel, hogy jul. 2-ikán Budapesten folytatja működését. Ámde a jó szándékból semmi sem lesz.

A nemzetgyűlés tagjai, – talán százhetvenen, – jul. 2-ikán csak azért gyűlnek össze, hogy ujolag szétmenjenek. Az ülésen maga Kossuth is résztvesz. Bágyatag, kedvtelen ő is; régi csodás erélye mintha tünedeznék. Röviden szól. Megemlékezik az ujabb hadieseményekről, az oroszok és osztrákok előnyomulásáról, aztán indítványozza, hogy úgy a kormány, mint az országgyűlés ideiglenesen Szegedre tegye át székhelyét.

– Működésünk, – végzi szavait, – nincs helyhez kötve. A hol a kormány és a nemzetgyűlés: ott az ország központja. Aztán majd visszatérünk ismét, s remélem, rövid idő mulva. Épp ezért fölhivom a főváros lakosságát és a nemzetet: ne csüggedjen! Legyen bátor. Hiszen Börne szerint csak az kell, hogy az Uristen csupán öt perczre tegyen bátorrá minden embert, s a világszabadság ki lesz víva.

De a bátorító fölhívásnak immár kevés a hatása. S csakhamar elkezdődik a bomlás. A nemzetgyűlés tagjai szétrebbennek, a törvénykezés „tekintettel a hadviselés körülményeire és a keresztesháborúra” ujolag szünetel, a tisztviselőkar podgyászolni kezd.

A főváros külső képe ismét olyan, mint ujévkor a Debreczenbe való költözés szomoru napjaiban.

A bankóprés, egyedüli pénzforrásunk, a legelső, amely Szeged felé útnak indíttatik. Aztán a tömérdek hadfölszerelési czikk: fegyver, posztó, bakkancs, vászonnemű stb.

Maga Kossuth is Czeglédre vonul, s csak koronként jön a fővárosba.

E zürzavar miatt aztán a magyar pénzjegyek értéke még lejjebb száll. Nagy bankót senki sem akar elfogadni; kelendőbb az aprópénz. Ez meg nincs. Ami itt-ott akad: rejtegetik, eldugdossák.

A kormány a végső eszközökhöz folyamodik. Meghagyja a főváros hatóságának, hogy félmillió erejéig azonnal nyomasson 1, 2, 3 és 6 krajczáros pénzjegyeket, amelyek kényszerforgalommal birnak. A példát csakhamar követik a többi nagyobb városok is. S ezzel beköszönt a szükség-bankók ideje.

Ehhez aztán még az is járul, hogy az orosz egyre beljebb huzódik az ország szíve felé. Portyázói immár Mezőkövesd körül csatangolnak. Félő, hogy hurczolkodásunk közben lep meg.

Kossuth tehát a Tisza vidékén szétszóródó csapatainkat összeparancsolja, s Perczel Mór egységes vezetése alá helyezi. Rendeltetése, hogy addig is, mig a feldunai sereggel az egyesülés keresztülvihető: állja utját az oroszoknak. S Perczel, kiengesztelődvén, maga is nagy buzgalommal lát a sereg szaporításához és fölszereléséhez.

A megőszítő gondok feketeségébe vegyült egy örömsugár is. Berger tábornok, az aradi vár parancsnoka, hosszu, makacs ellenállás után, végre is kénytelen megnyitni ostromló hadaink előtt az erősség kapuit.

A vár átadására vonatkozó szerződés igy hangzik:

I. Elismerésével Arad vára cs. kir. őrsége hősiességének és tántoríthatlan kitartásának, melylyel ezen várat kilencz hónapig védelmezé, amely katonai tulajdonságot az ellenségnek is tisztelni kell, – a magyar kormány részéről az alkudozások alatt felmutatott korlátlan felhatalmazás alapján, a magyar nemzeti becsület paizsa mellett, a vár őrségének a következő föltételek alatt tiszteletteljes kapituláczió adatik és törvényesen biztosíttatik.

II. A vár parancsnokának, valamennyi tisztnek, az egész őrségnek, az aradi vár összes lakóinak s azok családjának azon tetteikért, amiket 1848. évi szeptember 19-től a mai napig elkövettek, kegyelem és büntetlenség adatik s teljes szabadság biztosíttatik.

III. A vár egész őrségének megengedtetik a tiszteségteljes elvonulás. Még pedig a várőrség teljes felszereléssel: felső- és oldalfegyverrel, ellátva személyenkint 10 éles töltéssel; továbbá 2 darab 3 fontos tábori ágyúval s a tüzérség égő kanóczczal és egy teli lőszerkocsival; az uhlánosok kitüzött dzsidákkal, a tisztek kivont karddal és érdemjeleikkel Uj-Aradon keresztül zeneszó mellett vonulnak ki a legközelebbi községig, a hol a legénység őrmestertől lefelé, szabad ég alatt leteszi fegyverét. Az ilykép letett fegyverek a magyar kormány tulajdonában maradnak.

IV. Az összes tábornokok, törzs- és főtisztek megtartják oldalfegyvereiket.

V. Szabad elmenetel engedélyeztetik a várban levő papságnak, ugyszintén mindazoknak a magán egyéneknek, kik távozni óhajtanak.

VI. A kivonuló tisztikar irásban, becsületszava mellett, a legénység azonban esküvel kötelezi magát, hogy Magyarország elleni hat hónapig nem fog harczolni.

VII. A mai nap és a jul. 1-je közti időközben valamennyi ágyú, fegyver és hadiszer, s általán véve minden hadiczikk és kincstári vagyon a várral együtt leltárilag átadatik és a magyar kormány tulajdonában marad.

VIII. A hadi és politikai foglyok kölcsönösen kicseréltetnek, a szökevényeknek pedig mindkét részről teljes kegyelem biztosíttatik.

IX. A várőrség a legrövidebb uton Stájerbe megyen, s magyarországi utja alatt tiszteleti födözettel és a szükséges élelemmel láttatik el.

X. A julius 1-jén eszközlendő vár átadására és átvételére szolgáló részletes értelmezés a jelen szerződéshez függelék gyanánt van csatolva, s épp oly teljes jogerejű, mint maga a kapituláczió.

XI. Ennek a tíz pontnak a megtartásáról úgy az egész magyar nemzet, mint a kormány nevében az alulírt teljhatalmu parlamentairek kezeskednek.

A megadási szerződésről, a függelékről és mellékleteiről hét egyenlő eredeti másolat szerkesztetik, a melyből 4 másolat a magyar, 3 másolat pedig a várbeli meghatalmazottaknak fog átadatni.

A meghatalmazások kölcsönös megtekintése és kicserélése után sajátkezü aláirásaikkal bizonyítják és megerősítik ezt a szerződést.

Aradon, 1849. évi junius 28-ikán.

A várőrség részéről:

Ditrich Frigyes, ezredes.

Mader Ferdinánd, százados.

Remminger Mihály, százados, a tüzérség parancsnoka.

Lepkovszky, mérnökkari százados.

Báró Berger Ferencz, őrnagy.

Helybenhagyva:

Berger s. k.

A magyar kormány részéről:

Boczkó Dániel, felhatalmazott orsz. biztos.

Az aradi-temesvári ostromlósereg parancsnoka Vécsey tábornok nevében:

Duschek G., százados.

Baudisz, őrnagy, hadtestsegéd.

Helybenhagyatik:

Vécsey.

E szerződéshez képest az őrség – 1400 ember, – julius 1-jén csakugyan kitakarodik a várból. Egyrészük azonban: 597 karánsebesi határőr a honvédség soraiba lép.

Arad megvételével 66 ágyú, 2000 mázsa lőpor, s 1500 fegyver jut birtokunkba. De nagyobb nyereség maga a vár. A Marosvölgy fölszabadul az ellenség nyomása alól; Szeged, a leendő székhely biztonsága nagyobb lesz, aztán Temesvár ostromát is erélyesebben lehet folytatni. Vécsey, az ostromlósereg zömével egykét nap mulva oda is vonult.

Az aradi vár parancsnokául Perczel Miklós ezredest nevezte ki a kormány. Később, hadparancsnoki minőségben, idehelyeztetett a lábbadozó Damjanich is.

A székhely, pénzügy, hadszervezés ilyféle lenyügző bajaival volt elfoglalva a kormány, midőn Klapka és Nagy Sándor jul. 5-ikén a fővárosba érkezik.

Részlet az 1849. augusztus 2-ikán vívott debreczeni csatából.
(Egykoru vázlat után.)

S megint összeül a minisztertanács, harmadszor ebben a szomorú ügyben. Képzelhető a zavar. Hát már a sereg is lázong! Mi lesz ebből? Bizony, bizony elbukik a haza. S végre is a kormány enged. Kossuth kijelenti, hogy a minisztertanács, tekintettel a zavaros állapotokra, hajlandó a sereg kérelmének a teljesítésére; azonban csak ugy, ha Görgei megválik a hadügyminiszteri tárczától. Ez esetben megtarthatja a feldunai hadsereg önálló parancsnokságát, ámde a fővezérlet tovább is a Mészáros kezében marad.

Az engedmény nagy; lehetetlen, hogy Görgei az ügy ilyes megoldásába bele ne egyezzék. Klapkának is ez a nézete.

Ily értelemben határoz tehát a minisztertanács. Egyben kimondja, hogy a levonulásnak, – 18.000 ember kivételével, mely Komáromban marad, – julius 7-ikéig okvetlen meg kell történni. Az indulás előtt, ha a szükség ugy parancsolja, erőszakolt kémszemle rendezhető. A parancs szigoru végrehajtására Klapka, mint a beteg Görgei helyettese, tartozik felügyelni.

A tanácskozás befejezésével Csányi Klapkához lép, s karonfogva a mellékterembe vezeti.

A mikor belépnek, Csányi megragadja a Klapka kezét. Pillanatig hallgat, miközben köny csordul ki szeméből, aztán megindulva, reszkető hangon igy szól Klapkához:

– Ugy látom, hogy hazám a bukás szélén áll. Talán még megmenthető, ha Görgei nemcsak az eszére, hanem a szivére is hallgat, s kiragadja magát Bayer megmételyező befolyása alól, aki gonosz szellemként hálózza körül, s mindinkább eltávolítani igyekszik őt hazája érdekeitől és igaz barátjaitól.

– Igaz, igaz, – bólint fejével Klapka.

– Én már öreg ember vagyok, – folytatja Csányi elboruló arczczal, – nekem már nincs sok veszteni valóm. Ha Pestet másodszor is feladják, megint én leszek az utolsó, ki innen menekül. Szegedre, s Aradig még elmegyek; de onnan tovább nem. Aggkorom és gyöngeségem nem engedik a bolyongást. Hogy azontúl mi lesz velem, – közömbös reám nézve. De ha szegény hazám sorsára gondolok, ez földig sujt.

Klapka vigasztalni próbálja.

– Nincs ok a kétségbeesésre, – válaszolja, – jóra fordulhat minden. De sajnos, Görgei környezetének a káros befolyását én is régóta látom és átkozom. Csak legalább Bayer, s kivüle még néhányan pusztulnának a táborból: mindjárt megváltoznék a helyzet, s Görgei csakhamar teljesen kibékülne a kormánynyal. De addig, mig ezek ott vannak: ujabb és ujabb akadályok fognak gördülni békítő törekvéseink elé.

Csányi ezután néhány megindító sort ir Görgeinek, s kérve kéri, legyen hű, ne szakadjon el a többi csapatainktól, mert elvész a haza.

Jellemző, hogy utóbb, mikor Görgei kivonult Komáromból, ezt a levelet ott találták szobája padlóján összetépve a többi papirszemét közt.

Klapka és Nagy Sándor még azon éjjel visszatérnek Komáromba, s átadják Görgeinek, aki már jobban volt, a kormány uj rendeleteit.

Görgei pillanatra elkomorodik, de csakhamar kijelenti, hogy meg van elégedve az intézkedés ezen módjával. S rögtön megirja lemondását a hadügyminiszteri állásról.

Ámde ezzel csak időt akar nyerni. Hisz ekkor már határozott. Elhatározta, hogy szakit a kormánynyal, bármi történjék is. S cselekedeteinek iránytűje ismét a bosszú, a dacz.

…„Belátván, – igy szól emlékirataiban, – hogy Kossuth erkölcsileg nem képes arra a feladatra, miszerint meggyőződésemben osztozkodjék: kijelentettem néki, hogy a fősereggel Komáromban maradok. Erre, mint ismeretes, elmozdítottak a főparancsnokságtól. Ámde a fősereg meglepően erélyes állásfoglalása ujból megszerezte nekem a megkivántató hatalmat, hogy ama kijelentés szerint cselekedjem, s erre most már szilárdul el voltam határozva. Baj volt, hogy sebesülésem miatt főparancsnoki kötelmeimet személyesen nem teljesíthettem. Mert igy elvesztettem azt az előnyt, hogy saját vezényletem és saját példám által egész összeségében rábirjam a fősereget arra, hogy további sorsát föltétlenül elkülönítse a Kossuthétól …”

Ám, sebesülése daczára, megkísérli, hogy a szakítás mielőbb bekövetkezzék. Másnap, julius 6-ikán haditanácsot tart. Csaknem bizonyos, – legalább úgy gondolja, – hogy az értekezlet az ő véleményéhez fog csatlakozni; s igy még a felelősségeknek a terhe is szépen lecsúszik vállairól.

Óvatosan, a meggyőzés törekvésével beszél. Kifejti nézeteit a háború esélyeiről, aztán a mellett kardoskodik, hogy a viadal szintere a Duna jobbpartjára helyeztessék át. A Tiszavidék, de a Bánság is – ugymond, – ki van szíva, a sereg alig volna ott élelmezhető. S már ezért is okvetlenül elbuknánk a szövetséges hadak roppant túlerejével szemben. Legjobb, ha a Balaton vidékére huzódunk; itt a nép becsületes és vitéz, a terep kedvező, élelmiszerekben sincs hiány. De a mi fő, miután ezen a vidéken csak az osztrákkal állanánk szemközt, a háborút valamelyes kedvezőbb fordulat bekövetkezéseig lehetne elhúzni. Mindenekelőtt azonban igyekezzünk az osztrákok erejét megbénítani. Törjünk át az ostromló seregen.

Görgei előterjesztésére Klapka válaszol s mindjárt bevezetéskép határozottan kijelenti, hogy a szóban forgó tervet nem tartja helyesnek.

– Küzdelmünk a Balaton vidékén, – mondja a többi közt, csakhamar meddő guerilla-harczig fajulna. Az ország sorsának pedig csatákban kell eldölni. Különben is, rég elszalasztottuk a kedvező alkalmat, hogy a harcztér a Duna jobbpartjára tereltessék. Csak nem akarunk elszakadni az alvidéki harcztéren és Erdély bérczei közt vérező bajtársainktól? Pedig ez a terv idevezet. Nekünk egyesíteni kell erőinket, nem szétforgácsolni. S ha Magyarország bukása van megirva a végzet könyvében, ez a bukás a nemzet méltóságának megfelelő legyen; pecsételje meg azt egy nagyszabású, eldöntő csata. Legalább a történelemben maradjon fel tisztes emlékünk. A Tiszához való visszavonulás ma még minden baj nélkül eszközölhető. Siessünk hát oda, s egyesüljünk mielőbb többi hadainkkal.

Nagy Sándor szintén a Klapka nézetéhez csatlakozik, az értekezlet többi tagja mélységesen hallgat.

S ez a kétkedő hallgatás nem tetszik Görgeinek. Fordít tehát a dolgon. Kijelenti, hogy félreértették. Ő nem akar a hadainktól vagy a kormánytól elszakadni. Dehogy! Isten ments! Neki csakis az a szándoka, hogy áttörvén a Duna jobbpartjára, érzékeny csapást mérjünk az osztrák főseregre.

– Nem az a kérdés, – igy folytatja, – egyesüljünk-e, vagy sem? Erről szó sincs. Hanem az a kérdés, hogy szökéssel, vagy harcz által foganatosíttassék-e egyesülésünk? Természetes, – tette hozzá metsző gúnynyal, – könnyebb és biztosabb a hátsó ajtócskán megszökni, mint szembeállva, vitézül harczolni. Hogy e két mód közül melyik szerez a világ előtt elismerést: ám, feleljen erre mindenki önmagának.

S a gúnyolódó figyelmeztetés megteszi hatását. Vajjon melyik tábornok, avagy törzstiszt akarna gyávának látszani? Inkább keresztül gázol a poklokon, csak ez a megszégyenítő bélyeg ne tapadjon hősi emlékéhez.

Most már Nagy Sándornak sincs kifogása a terv ellen. Klapka is enged.

S a haditanács kimondja, hogy az áttörést okvetlen megkisérlik; ámde siker esetén, a kormány utasításának megfelelőleg, a seregzöm haladék nélkül a Tiszához siet.

Görgei nem tudta ugyan még egész ridegségében keresztülvinni a szakítást, mindazonáltal pártütő terveinek egyrésze sikerült. Hisz a lemenetel az áttörés föltételéhez van kötve. A támadás időpontjának a meghatározása pedig tőle függ. S igy addig maradhat Komárom védősánczai közt, a míg neki tetszik.

Klapka elborult kedélylyel távozott. Mi lesz ellenőrző szerepéből? Mikép fogja beváltani a minisztertanácsnak tett igéretét?

S alig ér szállására, már ott a „memento”, a kormány figyelmeztető levele:

Perczel tábornok, – ugymond a levél, – kinek már 10.000 embert bocsátottunk rendelkezésére, holnapután átkel a Tiszán; elővédei ma már Kis-Ujszállás előtt állanak, csapatainak egy része pedig Török-Szt.-Miklóson és Szolnokon. Az ellenség a Tiszán túl, Debreczenben áll.

A népfölkelés különben erélyesen folyik, s mihelyt Perczel átkel a Tiszán, az egész néptömeg támogatni fogja őt. Nagyváradon 5600 főnyi fegyveres népfelkelő áll 1200 honvéddel, 350 huszárral és 8 ágyúval.

A tiszántúli vidéket illetőleg egyáltalában semmi aggodalmaink nincsenek, minthogy a viszonyok Erdélyben jelentékenyen javultak. Azok az oroszok, kik Nagyszeben felől Háromszékbe betörtek és Kézdi-Vásárhelyt elfoglalták, a legnagyobb gyorsasággal ismét Nagyszeben felé, egész a háromszéki határon túl viszszavonultak és pedig ugy, hogy Sepsi-Szt.-Györgyön még élelmiszereiket is ott hagyták. Igy jelentik ezt hivatalosan julius 3-áról. Bem Tekéről Beszterczére vonult az ellenség után, erősítéseket vont magához, melyekkel, hátban többé nem fenyegetve, a vele szemben álló ellenséget megverni reméli.

A haza megmentése tehát az önök mai hadműveletétől és holnapi menetök szerencsés keresztülvitelétől függ. Mindenekelőtt szükséges, hogy véget érjenek a felső hadseregnél a politikai és katonai korteskedések. Erre vonatkozólag rendelem s a nép nevében pontos foganatosítást követelek:

1. Miután a haditanács tiszte csak oly tárgyakkal foglalkozni, melyek kizárólag a hadműveletekre vonatkoznak: gondoskodjék ön róla, hogy a haditanács csupán e hatáskörre szorítkozzék s ne foglalkozzék az országgyűlés és a kormány intézkedéseinek bírálatával, mi teljes ellenmondásban is áll a hadviselés természetével. Ön szigoru felelősség alatt követni fogja ezt a rendszabályt, s engedelmességet szerez annak másoknál is. Sajnálom, hogy ez eddig is nem történt.

2. Miután az ottani kormánybiztos, Ludwigh János úr a hadseregtől elhivatik, helyébe Bonis Sámuel államtitkár neveztetett ki, kinek kötelessége a haditanács tárgyalásain jelen lenni, nem hogy katonai, harczászati, avagy hadászati intézkedésekbe bocsátkozzék, hanem hogy a kormány a hadseregnél is képviselve legyen, s összhangba hozassanak ily módon a politikai és katonai műveletek.

Önként értendő, hogy míg a kormánybiztosnak egyrészről őrködni kötelessége a fölött, hogy az érdem elvegye jutalmát, másrészről azon kell lennie, hogy az ország törvényei, a kormány intézkedései, a miniszterileg megállapított hadműveleti tervek, s az általános polgári szabadság egyéb érdekei hűen foganatosíttassanak.

Ön oly bánásmódban fogja részesíteni Bonis Sámuel urat, mint a kormány képviselőjét, aminő állását megilleti.

A nemzet és az annak akaratából fennálló kormány elismeri, méltányolja, s a hála mély érzetével tiszteli a hősiséget, mert ez menti meg a hazát az ellenségtől. A hazát azonban nemcsak az ellenség, hanem a belvillongások is tönkre tehetik. A halál az ellenség által dicsteljes lehet, a saját kéz általi azonban szégyenletes, mert ez a nemzet öngyilkossága.

Tábornok úr, ön római jellemmel bir. Én önben nemcsak a vitéz katonát tanultam ismerni, hanem a szabadságszerető polgárt is; s ennélfogva rendíthetlen hitem, hogy ön támogatni fogja a kormányt a haza és szabadságának védelmében. Budapest, 1849. jul. 6.

Az ország kormányzója: Kossuth L.

A miniszterelnök: Szemere.

„A haza megmentése az önök holnapi menetök szerencsés keresztülvitelétől függ,” – irja neki Kossuth.

Valóban igaz. S ő még tétovázik. Eh, levezeti a sereget, bármily zokon essék is a pártoskodó Görgeinek. A haza minden előtt.

S még azon este kiadja a táborkar főnökének, Bayer ezredesnek az indulásra vonatkozó parancsot; egyben fölkéri, közölje rendelkezéseit Görgeivel.

S a következő nap, jul. 7-ikén az I-ső hadtest, Nagy Sándor vezetése alatt, hajnali négy órakor csakugyan útrakel.

A zászlóaljak, hosszu kigyózó menetben, ütemszerü lépéssel; váltakozó dobpergés közt épp a Görgei szállása előtt mennek el.

A beteg vezér fölriad az ismeretes zajra, s az ablakhoz siet. Kitekint, aztán becsöngeti a segédtisztjét.

– Mi ez? Hová vonulnak a csapatok az én megkérdezésem nélkül?

A segédtiszt megadja a fölvilágosítást. Vácz felé mennek. Kossuth ujabb parancsához képest Klapka rendelkezett ígyen.

– Ugy! Kérem, azonnal hivassa ide Pöltenberg és Leiningen tábornok urakat.

Nem telik el tiz percz, s a két tábornok már ott van. Pirkadni kezd, a hajnal beözönlő fénye megvilágítja a vezér halovány, szenvedő arczát. Görgei, mintegy magyarázatul a vonuló csapatok felé mutat, aztán indulatos, szaggatott hangon kijelenti előttük, hogy leköszön a parancsnokságról. Leköszön még ma, leköszön azonnal, mert azt nem türheti, hogy a csapatok részére az ő tudtán kivül adassanak rendeletek. Az ilyen eljárás sérti önérzetét, de árt a tekintélyének is. Ő tehát megy.

A lemondás híre futó tüzként terjed el a táborban. Bayer, akinek pedig kötelessége lett volna a Klapka rendeletéről értesíteni Görgeit, megint elemében van. Két kézzel szórja a bujtogatás üszkeit. S ujolag hangzik az elégedetlenség fenyegető moraja.

Eközben Pöltenberg Klapkához siet, s kérve kéri, vonja vissza rendeletét, mert különben baj lesz, föloszlik a sereg.

– Ha a visszavonulás megtörténik, – kiált Pöltenberg – csapataink a legnagyobb erőfeszítésre készek; máskülönben semmiről sem állhatunk jót.

Kossuth tudósítása 1849. jul. 2-iki komáromi csatáról.
(A kormányzó eredeti kézirása.)

S Klapka, akiben megvolt a jó szándék, de hiányzott a vaserélyü akarat, ujolag enged.

„Beláttam, – ugymond, – hogy a kormány rendeleteinek a végrehajtása egyértelmü a meghasonlás növelésével; a végső eszközökhöz nyulni pedig nem kevesebb, mint katasztrófa elé vinni a sereget. Ily körülmények közt legokosabbnak tartottam, ha engedek a többség akaratának, s a kétségbeesett áttörést a jobbparton megkisértjük.”

S legott intézkedik, hogy az elvonuló I-ső hadtest, mely már akkor Bátorkeszi körül jár, azonnal visszahivassék.

A haragvó Görgei kiengesztelődése azonban még nem teljes.

– A sértés oly nagy, – súgja ennek is, annak is a torzonborz szakállu Bayer, – hogy csakis a sereg adhatja meg neki a kellő elégtételt. Különben itt hagy, eltávozik. Már meg is irta a lemondását. Láttam. Gyerünk hozzá, kérjük meg, hátha talán mégis enged.

A tisztikar olykép határoz, hogy küldöttségileg kérik fel Görgeit lemondásának a visszavételére.

A harmincztagu küldöttség, melynek Klapka a vezetője, estefelé tiszteleg a lemondó főparancsnoknál.

Görgei csak ezt várta. Szúrós, hideg tekintete megvillan, sápadt arcza fölvidul. Most már kedve szerint üthet Kossuthon. S félretevén a kiméletet, egész ridegségében megnyilatkozik lobogó haragja, sötét gyülölete. Bevezetéskép elmondja a Kossuth és közte dulongó viszály eredetét; aztán kijelenti, hogy szakít a kormánynyal, mely csak szájhősködik, de mitsem lendít a haza sorsán. Ám, ha a sereg, ezeket tudva, mégis ragaszkodik a személyéhez: kész megtartani a főparancsnokságot.

… „Lelepleztem előttük – beszéli ő maga emlékirataiban, – a köztem és Kossuth közt fennálló meghasonlás misztériumait. Figyelmeztettem őket, hogy nyilt ellenszegülésben állok Kossuthtal, mert az általa és főparancsnoka által elrendelt délrevonulást semmi egyébnek nem tartom, mint a gyalázatos futás kezdetének az országból. Mig viszont én abban a nézetben vagyok, hogy a főseregnek becsületbeli kötelessége elszántan megtámadni az előtte álló ellenséget; nem pedig kitérni előle, hogy részt vegyen a futásban. Egyúttal figyelmeztettem a tiszteket, fontolják meg, hogy követelésök, miszerint a főparancsnokságot átvegyem, egyértelmü a kormány elleni nyilt ellenszegülésem helyeslésével; s hogy ezáltal nem ugyan erkölcsi, de igenis anyagi érdekeik ellen cselekszenek. Mert én már leszámoltam az élettel, s aki tovább is vezetésemre bizza magát: készen kell lennie, hogy hasonlóan cselekedjék. Utaltam arra is, hogy betegségem miatt ez időszerint nem várhatók tőlem azok a személyi szolgálatok, amikre előbb képes voltam. Ha azonban a főhadsereg, – ezzel zárta be nyilatkozatát, – mindezek daczára is engem kiván parancsnokul, teljesítenie kell azt az ellenfeltételt is, melyet vele szemben felállítok, hogy tudniillik csak akkor hagyja el Komáromot, ha előbb erélyes kisérletet teszen az osztrák fősereg megveretésére; s ha addig én ismét szolgálatképes leszek: becsületbeli kötelességemnek fogom tartani, a sereg vezényletét ujból átvenni”…

S Görgei megmarad tovább is a fősereg élén; megmarad azzal az eltökélt szándokkal, hogy ezután a saját kezére fog dolgozni.

S úgy is cselekszik. A keresztültörést, amelyhez pedig oly makacsul ragaszkodott, napról-napra halogatja. Majd lőszer nincs elegendő, majd a Görgei Armin száguldó csapatát kell bevárnia.

A kormány ezalatt parázson áll. A veszély nőttön nő. Minden illanó percz egy örökkévalóság. A jó öreg Mészáros, a névleges főparancsnok, egyik kérő levelet a másik után intézi Görgeihez.

„Felhívom a tábornok urat a haza szent nevében, – irja neki jul. 3-ikán – tudósítson: meghajlik-e a kormány rendelete előtt, hogy serege nagyobb részével, Komáromot jó védelmi állapotban hagyván, ide jöjjön? Választ kérek. Ha talán negyvennyolcz óra alatt jöhetne, még biztos az átvonulás.”

Hatodnap, jul. 9-ikén pedig igy könyörög hozzá: „Ezennel felhivom azon haza nevében, melyet ön állítólag annyira szeret, nyilatkozzék: akar-e a kormány rendeleteinek engedelmeskedni? jön-e a sereggel, vagy nem? Irjon, hogy legalább tudhassuk mihez tartani magunkat.”

Görgei nem is válaszol ezekre a figyelmeztető levelekre. Tegyen a kormány, amit akar.

Valóban nem csoda, ha az ilykép lenézett kormány Bemhez fordul, s az agg szabadsághősnek kinálja a fővezéri kardot.

… „Bizalommal nézek a jövő elé, – írja jul. 6-ikáról Bemnek Kossuth, – de csak azon föltétel alatt, ha erélyes parancsnok fog állani hadaink élén. Ezennel megkínálom tehát az altábornagy urat az egész magyar hadsereg főparancsnokságával. Gyors választ kérek: sziveskedik-e s minő feltételek alatt a főparancsnokságot elfogadni? S hogy az Ön távollétében lesz-e Erdély kellőleg biztosítva?..”

Ámde az óvatos Bem, ki jól ismeri czivódásainkat, csak azon föltétel alatt hajlandó a főparancsnoki állás elfoglalására, ha korlátlan hatalommal ruháztatik fel.

„A fővezérnek, – igy szól a többek közt válasza, – föl kell jogosítva lenni, hogy csak oly parancsnokokat alkalmaz, akikre föltétlenül számíthat, mert különben a legjobb terv is meghiusul. Én már szomoru tapasztalásokat tettem erre vonatkozólag. Ha tehát a kormányzó úr azt akarja, hogy magamra vállaljam ezt a nagyon nehéz és nagyon kellemetlen föladatot, s minden embert a maga helyére állítsak: szükséges, hogy legalább két hónapig korlátlan hatalommal bírjak.”

Bem tábornok, mint látjuk, katonai diktaturát akar; ami egyértelmü az alkotmány felfüggesztésével. Természetes, hogy a dologból semmi sem lett. Bem tovább is Erdélyben maradt, Görgei pedig mulatott a kormány szorongattatásain.

„Komáromban ez időtájt – beszéli egy szemtanu, – még az utolsó hadnagy is a Kossuth rovására élczelődött. A hangot, persze, a táborkar adta. Az áttöréssel pedig nem gondolt senki.”

De mégis. Julius 9-én, midőn híre jön, hogy az orosz már Jászberény körül portyázik, Görgei tábornok is föleszmél. Bizony, még itt szorítják az oroszok, jó lesz cselekedni.

A jul. 2-iki viadal után az osztrák fősereg Ács, Csém, Mocsa és Igmánd vidékén táborozott. Haynau pihent babérain. Csak jul. 6-ikán, midőn hallja, hogy Paskievich megkezdé előnyomulását, mozdul ki tétlenségéből. Nagy sietve, nehogy megelőzzék fővárosunk elfoglalásában, Ramberg tábornok vezetése alatt, három dandárt indít Pest felé. A seregzöm, 176 ágyuval mintegy 40,000 fegyveres, ott maradt, s Ácstól Tatáig és Almásig félkörben elzárta Komáromot.

A Duna balpartján Vácz felé még szabad volt az út. Csakhogy Görgei, ha már mozdulnia kell, diadallal az ellenség holttestein keresztül akart kivonulni. S aztán?

Herczeg Wittgenstein miniszter jul. 21-ikéről kelt jelentésében a többi közt ezeket irja: „Görgei azért maradt Komáromban, hogy Kossuthtal és a lengyelekkel együtt ne legyen kénytelen munkálkodni; e közben pedig, mihelyt Pest és a Tiszavonal elfoglaltatott, s így visszavonulása lehetetlen, tárgyalásokba bocsátkozhassék a császári vezérekkel. Bécsben azt hiszik, hogy Görgei csakhamar az alkudozások terére lép s megadja magát.”

Ez volt-e a Görgei szándéka? – nem tudjuk: Hanem az való tény, több kortanu igazolja, hogy a feldunai hadsereg tisztikara ez idő tájban már nagyon élénken foglalkozott a békealkudozás gondolatával.

Egy győzelem pedig, bárminő kicsiny legyen is, mindenha biztosabb alapul szolgál az alkudozások megkezdésére; mint a veszteglő tétlenség.

– Hátha ismét reánk mosolyog a csapodár hadi szerencse; próbáljuk meg, – mondotta egy vidám tisztiebéd után Bayer.

Losoncz város előljárósága 1849. augusztus 8-ikán kényszerítő parancs folytán körmeivel ássa ki sirjaikból az elesett orosz harczosokat.
(Egykoru vázlat után.)

S kiadatott a rendelet, hogy az osztrák fősereg záróvonalának keresztültörése julius 11-ikén okvetlen próbáltassék meg.

S a parancsolathoz képest már jul. 10-ikén megkezdődött az előkészület. A táborkar főbb intézkedései ezek voltak:

A támadás, a beosztott harczrend szerint, jul. 11-ikén szerdán reggel 8 órakor kezdődik.

Az áttörés vezetője, s a harcz főintézője, minthogy Görgei beteg, Klapka tábornok leend.

Az elvonulás Ács és Igmánd közt, Csém táján fog történni. Ennek a területnek az elfoglalására tehát nagy súly helyezendő.

A podgyászos szekerek, úgyszintén a lőszerkocsik indulásra készen a megerősített táborhely bejáróinál fognak várakozni.

S a következő nap, úgy nyolcz óra felé csatakészen kimozdul a honvédsereg – mintegy 40.000 ember, – Komárom sánczaiból.

Az idő borult, köd ereszkedik a tájra, majd az eső kezd szitálni. Emiatt aztán szerfölött lassu a hadoszlopok előnyomulása. Csaknem tizenegy óra, midőn az első ágyulövés az ácsi pagonynál eldördül.

Az osztrák sereg fölriad, s fegyverre kap. S az egész hosszu vonalon, a kanyargós Czonczó patak mentén, Monostortól Szőnyig, csakhamar nagy véres ütközet fejlődik. A viaskodó zászlóaljak csataordítását majdnem kétszáz ágyú bömbölése kiséri. Legkeményebb a tusa Csém körül, ahol bámulatos vitézséggel a 3-ik hadtest küzd.

S ámbátor többhelyt hiba esik a támadó-terv végrehajtása körül, az osztrák serég még sem tud megbirkózni velünk. Haynau tajtékzó dühhel száguldozza be a csatamezőt. A veszélyeztetett pontokhoz ujabb, meg ujabb tartalékcsapatokat küld. Hasztalan. Az ostromöv recsegve-ropogva szakadozik.

S még sem diadalmaskodhatunk. Ismétlődik a jul. 2-iki csata végjelenete. A döntő pillanatban előrobog a Paniutin-féle orosz hadosztály, s roppant erőfeszítéssel kicsikarja a győzelem pálmáját markunkból.

A keresztültörés meghiusult. Rüstow, a jeles német hadíró azt mondja, hogy rossz volt a tervünk.

A komáromi várparancsnokság szózata.

„A magyar sereg, – ugymond Rüstow, – az egész félkörben egyenlő számban lőn felosztva, e miatt aztán sehol sem léphetett fel túlnyomó erővel. Pedig csakis úgy sikerülhetett volna az ellenség táborának áttörése, ha egy ponton, főkép Ács és Igmánd közt mintegy 35 ezer ember egyesíttetik: s a míg ez a tetemes erő ellenállhatlan hatalommal szakasztja ketté az ellenség táborát, azalatt mindakét oldalon csak tüntetés rendeztetett. De Klapka a Monostor, Herkály, Csém, Mód és Ó-Szőny között elnyuló mintegy három mérföldnyi hosszu vonalon, oda is, ahol arra szükség nem volt, tetemes erőt rendelvén, ugy szétforgácsolta seregét, hogy minden három lépésre csak négy ember jutott, holott annyira összevonhatta volna, hogy minden három lépésnyi útvonalon tizennyolcz ember intézze a lökést az ellenségre. És igy már a rendelkezés csirájában lehetetlenné tett minden sikert …”

Ez a Rüstöw hadtani véleménye. De bármi lett légyen is az ok: a szomoru valóság az, hogy a keresztültörés nem sikerült. S még szomorúbb, hogy 1500 emberünk – ennyi volt a halott és a sebesült fizette meg a szörnyü árát e hadikalandnak.

Görgei a Csillagvár oromzatáról nézte a harcz menetét. Mikor lejött, még haloványabb volt a szokottnál. Látta, hogy vége mindennek. A balszerencse keresztülhúzta számításait. Szó se lehet immár a békealkudozások megkezdéséről, s a Balatonvidékre sem vonulhat többé. Csak kettő közül választhat: vagy Komárom sánczai közt marad, vagy a Duna balpartján, – tehát úgy, amint a kormány óhajtotta, – a Tisza felé huzódik.

S még azon éjjel haditanácsra gyűlnek össze a vert sereg tábornokai. Általános a nézet, hogy itt nem maradhatnak. Igaz, Komárom el van látva minden szükséglettel, de csak huszonötezer ember részére. A készleteket, amiknek legalább félesztendeig kell eltartani, az ötven-hatvanezer főnyi tábor csakhamar fölemésztené. Mi következnék azután? Csúfos kapituláczió. Jobb tehát, ha elvonulnak, még pedig mentől előbb.

S Görgei kénytelen beösmerni, hogy vezértársainak igaza van. Itt nem maradhat, távoznia kell; távozni az egyetlen, úton, a mely még szabad.

De vajjon szabad-e még? Nem állja-e utját az orosz? Ezelőtt tiz nappal nyugodtan levonulhatott volna, ma már ez iránt sem biztos. Mindegy, megpróbálja.

S másnap, jul. 12-ikén megtörténik a csapatok kettéválasztása.

A II-ik és a VIII-ik hadtest: 22 gyalogzászlóalj, 12 huszárszázad, 66 tábori ágyu (a 350 várágyún felül), összesen 18.000 ember Komáromban marad. A főparancsnok Klapka György tábornok. A várparancsnoki teendőket: Aschermann Ferencz ezredes látja el.

Az I-ső, III-ik, VII-ik hadtest és a Görgei Armin száguldó-dandára pedig, 120 ágyuval mintegy 30.000 harczos, Görgei Arthur tábornok vezetése alatt, Bátorkeszin, Kövesden, Szobbon, Váczon és Gödőllőn át Czegléd felé vonul, s ott, ha ugyan még lehetséges, egyesülni fog tiszai seregünkkel.

S ezzel beköszönt a válás. A száguldó-dandár, amely az elővédet képezi, már julius 12-ikén délben távozik Komáromból. Másnap jul. 13-ikán pitymallatkor útrakel az I-ső hadtest, nyomon követi a III-ik; végül a VII-ik. Leghátul, két század huszár födözete alatt, podgyászszal, asszonynéppel, menekvőkkel rakodva több száz kocsi, amely utközben folyvást szaporodik.

Haynau, mihelyt értesül a Görgei utrakeléséről, rögtön gyors futárt küld Paskievich herczeghez, ki ekkor már Hatvanban táborozott, hogy vigyázzon. De ő maga veszteg marad, úgy okoskodván, hogy majd elbánik Görgeivel egyedül az orosz is.

Paskievich azonban sejtette, hogy Görgei előbb-utóbb lehuzódík a Tiszához, már előzőleg készült tehát a föltartóztatására. Jul. 9-kén ir Haynaunak, hogy mihelyest Görgei kimozdul Komáromból, tüstént nyomuljon utána, s szorítsák két tűz közé. Jul. 12-ikén még tovább megyen, s czirkáló lovascsapatot ugraszt Vácz felé; mikor pedig hallja, hogy Görgei csakugyan lefelé tart: seregének zömét Gödöllőig, sőt egészen Kis-Ujfaluig tolja előre.

A honvédsereg, persze, minderről semmit sem tud. Azt hiszi, hogy az orosz valahol Szolnok táján ődöng. Gondtalan nyugalommal mendegél hát. A legelső nap Bátorkeszin éjjelez, másnap Szobb vidékén, harmadnap, jul. 15-ikén aztán ballag Vácz felé.

Ámde Nagy-Maroson ijesztő meglepetés vár csapatainkra. A Dunapart lankásai közt feltünik egy szotnya cserkesz. A czirkáló lovasság, amint észreveszi dandáraink közeledését, bősz iramodással fordul vissza Vácznak.

Kétségtelen, hogy közel az orosz; talán épp Váczott: De hát most már nincs kitérés; isten nevében előre!

S elődandárunk halálmegvető elszánással nyomul be Váczra. Sejtelmük nem csalt. A városban csakugyan az orosz tanyázik: Beboutow tábornok vezetése alatt, a Kaukázusból egy muzulman-cserkesz ezred. Bátor, fürge nép; ruházata festői, tartása délczeg, száraz, csontos lova fekete, mint a holló.

Ámde huszárságunk nem ijed meg a turbános jövevényektől. Közéjük üt, s ugyancsak megszabdalja őket. A muzulmán-cserkesz lovasság ijedten fut ki a városból, s Ujfaluig, ahol a hadiszállásuk van, meg sem áll.

Visszatérésük intő jel a támadásra. Rüdiger gyorsan, sietve rendelkezik. Üzen Sasz tábornoknak Gödöllőre, hogy tüstént nyomuljon Vácz felé. S az igyekvő tábornok már déltáj Sződön áll. Ugyanekkor megérkezik ötezer főnyi lovasdandárával Offenberg tábornok is. S az ekkép összevont orosz sereg, – körülbelül 13.000 harczos, – azonnal támadáshoz lát.

Csapataink, – időközben beérkezik az I-ső és a III-ik hadtest is, – derekasan küzdenek. Vácz körül: a Hétkápolna mellett, a dukai hegy tövében, a Gombár patak kanyargásainál egész öreg estéig foly a vérengző küzdelem; folyik anélkül, hogy az oroszok a legcsekélyebb eredményhez tudnának jutni. Végre is elhuzódnak.

A dölyfös Paskievich, ki először mérkőzik Görgeivel, majd szétpukkad mérgében. Kiköszörülendő a csorbát, elhatározza, hogy most már az egész haderejével fog támadni. S másnap, jul. 16-ikán dél felé Sződ és Hartyán között 125 ágyuval több mint 52.000 fegyveres gyülemlik össze.

Görgeinek, úgy látszik, szemes kémjei voltak, mert délután négy órakor már részletesen értesül az orosz hadak összevonásáról, s a Paskievich támadó tervéről.

Elkomorodik. Mi lesz ebből? Hiszen csaknem az egész orosz fősereg áll vele szemközt. Lehetetlen, hogy a rogyásig fáradt, az örökös küzdelemben agyoncsigázott honvédsereg megbirkózhassék a pihent orosz tábor kétszeres túlerejével. Lehetetlen. S ki tudja, nem követi-e Haynau? Ekkor aztán csakugyan vége. A rettentő helyzetből csakis úgy szabadulhat, ha elkerüli az ütközetet, s ügyes mozdulattal kisiklik a szövetségesek fojtogató karmai közül. S eltökéli, hogy még aznap éjjel Vadkerten, Rétságon, Balassa-Gyarmaton át Losoncz felé huzódik, s aztán Gömör és Borsod hegyvölgyes tájain próbál a Tiszához levonulni.

A terv kétségtelenül merész, ám éber óvatossággal talán keresztülvihető. Hasonlókép vélekedik a táborkar is. S legott hozzáfognak a terv foganatosításához. Sorshuzás dönti el, ki maradjon utolsónak a visszavonulás födözésére. A fekete golyót Leiningen huzza.

Ezután megállapítják a többi részletet. Elsőnek, mindjárt alkonyatkor, a VII-ik hadtest indul el, kevés vártatva az I-ső hadtest távozik, ezután a száguldó-dandár. A fedező III-ik hadtest (parancsnoka: Leiningen) csak éjfélután, úgy virradat felé kel útra. A lovas előörsök, az ellenség czirkálóinak a megtévesztése okából, helyeiken fognak maradni, s csak pitymallatkor vágtatnak az elvonuló sereg után.

Minden jel azt mutatta, hogy az elvonulás sikerülni fog. Egy váratlanul felbukkanó körülmény azonban romba döntötte csaknem az egész tervet.

Említettük, hogy seregünket kocsin tömérdek menekülő kisérte. A különböző járművek száma lehetett ezer, vagy talán több is. Valóságos szekérvár.

A menekülők raja, midőn seregünk Vácz felé nyomult, a közeli Toronyán hagyatott. A visszavonulási parancs szerint innen kellett volna nekik, csapatainkat megelőzve, Nógrádon át Vadkertnek huzódni.

De nem úgy történt. Julius 16-ikán déltájban egyszerre csak az a hir terjedt el a menekülők közt, hogy Görgei megverte az oroszokat. Azonban csakhamar szárnyra kel egy másik riasztó hír is, hogy Haynau Esztergomnál átkelt a Dunán, s Vácz felé siet.

Falragasz 1849-ből.

Több se kell. A tömeg, attól való félelmében, hogy elszakíttatik a seregtől, mint az áradat betódul Váczra. Estefelé már alig lehet mozdulni a városban. Minden utcza teli van szekérrel.

Már ez is roppantul megnehezíté csapataink mozgását; úgyannyira, hogy jul. 17-kén virradatig csak a VII-ik hadtest távozhatott el, seregünk zöme Váczon rekedt.

Ebből aztán csakhamar még nagyobb baj kerekedett.

Paskiewich, mint tudjuk, ujabb támadásra készült. Előzőleg azonban csapataink állásának a kikémlelésére hajnali szürkületkor két lovasezredet küldött Vácz felé. A czirkáló kozákság, – miután Nagy Sándor elég botorul visszahúzta előőrseit, – akadály nélkül törtet előre, majd benyomul a városba, s mindjárt a legelső rohama alkalmával négy ágyunkat foglalja el.

Leirhatlan zavar, ijedelem támad erre.

– Jönnek a kozákok! Itt vannak a kozákok! – hangzik mindenfelé a rémkiáltás.

A város népe, – benszülött, idegen egyaránt, – borzasztó zaj, sikoltozás közt a szekerekhez rohan és menekülni igyekszik.

Vácz éjszaki szélén a „nagy posta-utcza” irányában meredélyes partok közt egy kisebb patak csörgedez; Gombás a neve. A várost a túlsó parttal hid köti össze. Itt vezet az országút Rétságnak.

Ez volt a visszavonulás iránya. Csapataink errefelé huzódtak, s ide özönlött a menekülők raja is. A hid feljárója előtt csakhamar óriási torlódás támad. Kocsi kocsira hajt, számos embert agyongázolnak.

Ezalatt a város távolabbi részében még folyvást zúg-csattog a harcz förgetege. A Görgei Ármin dandára nekifordul a kozákságnak, s igyekszik azt föltartóztatni. Nehezen megy. De előrobog a III-ik hadtesttel Leiningen, s csakhamar megszalasztja az oroszokat. Még az elfoglalt ágyukból is visszakerít hármat.

Csakhogy ekkoron. már az egész orosz sereg, mint egy nagy zivataros felhő, Vácznak nyomul. Paskievich, látván, hogy Görgei menekszik, gyors iramodással utána siet. Rüdiger 30.000 harczossal egyenesen a városba ront, egy másik lovas hadosztály pedig a Gombás patak felé száguld, hogy bevágja visszavonulási utunkat.

Mindez egy-két óra műve.

A kocsisor roppant ügygyel-bajjal végrevalahára keresztülvergődik a hidon. Aztán jönnek a csapatok.

Görgei csodálatos hidegvérrel személyesen intézi az elvonulást. Golyók zápora süvít körülötte; de ő nyugodt, mint egy márványszobor. Egy-egy rövid parancsszava rendet önt a zürzavarba.

Mikor az utolsó ágyu is elvonul, int, hogy a hid gyujtassék fel. S ő maga már az égő hid lángjai közt vágtat keresztül.

De az orosz nem tágít. A tüzet gyors kézzel eloltja, s a hid mihamar ujolag járható. Erre átzúdul a tulsó partra s hátráló csapataink szilaj üldözéséhez fog.

A honvédsereg, mint a sebzett oroszlán meg-megáll, üldözőire veti magát, s halad ismét tovább. Igy megyen szakadatlanul küzdve-harczolva egész Rétságig. Csak a jótékony éjszaka vet véget az üldözésnek.

A kimerűlt sereg Vadkerten száll rövid pihenőre, s másnap, jul. 18-ikán Balassa-Gyarmat felé húzódik. Gyarmat előtt a Lókos pataknál azonban megint beéri az orosz, s ujabb csatát kell vívnia. Gyarmattól aztán nyugodtabb az útja. Rüdiger visszatér, s három század kozákkal csupán Chroulew ezredes kiséri.

Görgei hadiszállása jul. 19-ikén már Rimaszombat.

A visszavonulás körülményeiről a hivatalos jelentések rövid foglalatja ez:

A feldunai hadsereg Váczig akadály nélkül haladt. Görgei Ármin, ki az előhadat vezette s Nagy Sándor az I-ső hadtesttel jul. 15-ikén érkezett Váczra, – s miután az ott tanyázó orosz lovascsapat rövid ellentállás után visszavonult, mindaketten a Gombás patak mellett, Vácztól kelet felé mintegy órányi távolságra foglaltak állást. Előőrseik a dukai hegyen vigyáztak.

A Váczról visszavonult orosz csapat Bebutow tábornok mozlem lovasezrede volt, előhada a 3-ik orosz hadtestnek, mely Hatvan és Aszód közt táborozott. Paskiewich többi hadteste a hatvan-mezőkövesdi országut mentén volt elhelyezve; egy erős hadosztály pedig Tolstoy tábornok parancsnoksága alatt Jászberény és Nagykáta közt portyázott.

Rüdiger, a 3-ik hadtest parancsnoka, mihelyt értesült a Görgei közeledéséről, rögtön egész hadtestét Vácz felé indította. Sasz tábornok hadosztálya, mely az orosz sereg előhadát képezte, már jul. 15-ikén délután Sződre érkezett, s előőrseinket a dukai hegyről elkergette. Nagy Sándor és Görgei Ármin erre rögtön támadáshoz látott. A csata elég szerencsével folyt, kivált ahogy Leiningen is megérkezett, s egypár zászlóaljat az ellenség jobb oldalának tolt elő. Ugyanekkor Nagy Sándor is visszaverte az ellenség balszárnyát, mely egy nagy lovassági rohamot kisérlett meg. Az orosz nagyszámu lovasság visszanyomta ugyan huszárainkat, de ütegeinktől oldalba fogatván, tetemes veszteséggel kénytelen volt meghátrálni. Sasz ezután csak ágyuzásra szorítkozott, s ennek födözete alatt estenden hadait Sződ mögé vonta.

Eközben Pöltenberg is megérkezett a VII-ik hadtesttel, s igy Görgeinek egész hadserege Vácz körül volt összpontosítva.

Görgei jul. 16-ikán támadást várt az oroszok részéről, s nem tudta mire vélni, hogy a délidő is elérkezett, anélkül, hogy az ellenség mozogna. E veszteglés oka az volt, hogy Paskiewich a 2-ik hadtestet is be akarta várni. Tudta ugyan, hogy Görgei serege számra nézvést a Rüdiger hadtestével sem mérkőzhetik, mindazonáltal ezen első komolyabb ütközetre oly túlnyomó erőt akart egyesíteni, mely képes legyen teljesen tönkre tenni a magyar sereget.

Görgei délután 4 óra tájban, mivel az ellenség sehol sem mutatkozott, éppen egy erőszakolt szemlét akart intézni Hartyán felé, amidőn jó forrásból arról értesült, hogy az orosz főhadsereg nagyobb része Sződ és Hartyán között áll.

A dolgok ilyetén állásában Görgei vakmerőségnek tartotta szembeszállni a kétszer oly erős ellenséggel; az erőszakolt szemle tervével fölhagyott, s arra határozta el magát, hogy mihelyt besötétedik, egész seregével elmegy Váczról, s Losonczon keresztül a Felső-Tiszához Tokaj felé veszi utját. A hadtestparancsnokokat legott magához hivatta, s sors által dönteté el, melyikök maradjon hátra az éjjeli visszavonulás fedezésére. A sors Leiningen hadtestét érte.

A parancs ezután nyomban kiadatott, hogy a VII-ik és I-ső hadtest a sötétség beálltával mindjárt útrakeljen, Leiningen pedig virradat előtt kövesse a többieket.

Ugy látszott, hogy az éjjeli visszavonulás elé semmi komolyabb akadály nem fog gördülni, mert mire az orosz előörsök észrevehetik, két első hadtestünk már Vadkerten lesz, sőt Leiningen is elhagyhatja a váczi hegyet. Egy váratlan dolog azonban óriási zavart okozott. Midőn ugyanis hadseregünk Komáromból levonult, számtalan kompromittált polgári rendü egyén követte a sereget. Számuk útközben annyira szaporodott, hogy 15-ikén már több ezer szekér volt a sereg kiséretében. Görgei, hogy vonulásukat szabályozza, katonai kiséretet, s külön parancsnokot adott melléjök.

A szekértábor jul. 15-ikén Toronyán állapodott meg; 16-ikán pedig, mihelyt a visszavonulás határozattá lőn, parancsot kapott, hogy a sereget megelőzve, Vadkert felé induljon.

De ebből semmi sem lett. A menekülők közt 16-ikán az a vakhir terjedt el, hogy Görgei az oroszokat megverte, s Gödöllő felé vonul. Nehogy tehát elvágassanak a seregtől, még mielőtt a Vadkert felé indulás rendelete hozzájok érkezett volna, betódultak Váczra. A kiséret parancsnoka hasztalan próbálta visszatartóztatni a tömeget; s 16-ikán este a különféle szekerek ezrei lepték el Vácz utczáit s úgy megnehezítették a sereg elvonulását, hogy 17-ikén virradatkor még csak a VII-ik hadtest érte el Katalint és Szendehelyet, az I-ső hadtest nagyrésze, a Görgei Ármin hadosztálya a III-ik hadtesttel együtt Váczon rekedt.

Paskievich 17-ikén akarta a nagy döntő támadást intézni csapataink ellen. Már ki is adta erre vonatkozólag a parancsolatot. De mindenekelőtt a magyar sereg hadállásáról és számerejéről kivánt részletesebb tudósítást. Ennek a kipuhatolása okából 17-ikén virradóra egy kozák- és egy dzsidás-ezreddel erőszakolt szemlét intéztetett Vácz felé.

Nagy Sándor, ki Hétkápolna táján állott, azt a hibát követé el, hogy midőn hadtestének eleje a visszavonulást megkezdte, előőrseit visszavonta. A kozákok tehát a Duna partján minden akadály nélkül betörhettek a városba, s első rohamukkal mindjárt négy ágyut ejtének hatalmukba. A zavar leirhatlan. A nagyszámu szekérsereg hanyatthomlok menekül a Rétságnak vezető hid felé, s csapatainknak minden rendszeres mozdulatát lehetetlenné teszi. Görgei Ármin végre némileg rendbehozza dandárát, s az oroszok ellen támad. Csakhamar Leiningen is benyomul a vasút tájáról s Görgei Árminnal egyesülve az oroszokat kiveri a városból, s az elfoglalt ágyukból is hármat visszafoglal.

Kétségtelen vala, hogy az orosz mihamar nagyobb erővel fog támadni. Leiningen tehát a Gombás pataknál állásba helyezkedék. S csakugyan, a támadásra nem kellett sokáig várni. Paskiewich értesülvén a magyar hadak visszavonulásáról, Rüdigert az egész 3-ik hadtesttel üldözésükre küldötte. Leiningen fölfogta a támadást, aztán lassu menetben, folyvást harczolva Rétságig vonul. Itt aztán Pöltenberg is segélyére siet, s egyesült erővel az oroszokat visszanyomják, a helységet fölgyujtják, s Vadkertre huzódnak.

A hátráló sereg Vadkertről pitymallatkor indult Balassa-Gyarmat felé. A hátvédet Pöltenberg képezte a 7-ik hadtesttel. Rüdiger még ezen a napon is egész hadtestével nyomában volt csapatainknak, s Pöltenberg Vadkert felett, a Lókos pataknál, hol utját állta, kemény harczot vivott vele. Balassa-Gyarmattól Nagy Sándar maradt hátvédül; többi csapataink pedig Ludányra mentek éjjeli szállásra. De az éjszakát nem tölthették nyugodtan. A hátvéd utócsapatában az a vaklárma támadt, hogy „jönnek a kozákok,” – az ijedség az egész első hadtestre, onnan többi hadainkra is átterjedvén, az egész honvédtábor fölriadt nyugalmából. A menekülőknek száz, meg száz szekere keresztül-kasul robogva megint iszonyú zavart támasztott. A sereg még azon éjjel Losonczra sietett. Innen Rimaszombat felé vonult.

A három napi küzdelemben, ha ugyan az orosz jelentéseknek hinni lehet, az ellenség holtakban és sebesültekben 450 embert veszített. A mi veszteségünk nem tudható biztosan. De valószinű, hogy sokkal nagyobb az oroszokénál. Csupán a váczi kórházakban több mint 130 sebesültünk maradt. A halottak száma talán 400; a foglyoké 600 körül. Ezenfelül 1 ágyunkat és 2 zászlónkat vitték el az oroszok.

A gyöngélkedő Görgeit a roppant fáradság, a rettentő izgalom annyira kimeríté, hogy fejsebe, mely már hegedni kezdett, megint kiujult. Emiatt egy pár napig nem folyt be a hadműveletekbe.

Paskiewich, ki Görgei teljes megsemmisítésére számított, mint hírlik, roppant dühös Haynaura. Dühös pedig azért, mert Haynau azt az igéretét, hogy Görgeit a Duna balpartján üldözni fogja, nem váltotta be.

Egyáltalán a két szövetséges vezér közt nincs meg a kellő összhang. Vetélkednek.

A bosszus Paskievich azonnal ír Haynaunak, hogy a Közép-Tisza védelmére küldjön egy osztrák hadtestet, mert különben Paniutint visszarendeli.

S Haynau csak újabb fenyegető levélre küldi a Benedek-dandárt Szolnok felé.

Haynau viszont úgy bosszulta meg magát, hogy Pesten az orosz sereg számára felhalmozott élelmi készleteket lefoglalta.

Az orosz tisztek egyáltalán igen megvetőleg nyilatkoznak az osztrákok szájhősködéséről.

Paskiewich csak jul. 19-ikén fog ismét erélyesebben a Görgei üldözéséhez.

Görgei tehát elszakadt többi összes hadcsapatainktól. Im, ez lett a következménye önfejü viselkedésének. Pedig ha figyel a kormány parancsoló, majd kérő szavára: talán sok máskép történik. De hát ő csak ment a maga utján föltartózhatlanul, mint a haragvó balsors.

Az volt egyik főkifogása, hogy a Tisza-Maros szöge nem biztos. Seregeink itteni összevonásának okvetlenül „sakk-matt” leszen a vége.

Sőt ellenkezőleg. Azt lehet mondani, hogy az egész országban Szeged volt ugyszólván az egyedüli pont, a honnan, ha a seregösszevonás kellő időben megtörténik, a siker kilátásával védekezhettünk volna az orosz-osztrák hadak ellen.

Arad, mint tudjuk, jun. 27-ikén visszakerült birtokunkba; Temesvárt rendszeres ostrom alá fogta Vécsey, a délvidéki szerb lázadás pedig szünőfélben.

Igaz, hogy Jellasich nagy haderővel – 33.000 embere volt és 137 ágyuja – a szomszédságban tanyázott, ám ő tőle vajmi keveset félték. Nagypipáju, de kevés dohányu úr volt. Ismertük már.

Hiszen egész délvidéki hadakozása alatt egyetlenegyszer győzött. Junius 7-ikén: Kátynál. Itt is csak Perczel Móricz túlbizakodása következtében.

S e váratlan siker diadalmámora, mint a borgőz Jellasich fejébe száll, s legott elhatározza, hogy most már a Ferencz-csatornától is elüzi őrcsapatainkat. Csakhogy mögötte Pétervárad. Könnyen megeshetik, hogy a miglen ő előnyomul, a péterváradi őrség hátulról üt reá.

Pétervárad a Fruska-Górának a Dunába való szakadásánál egy meredek bérczfokon emelkedik. Vele szemben Ujvidék terül el. Az erősséget Ujvidékkel akkoron egy nagy erős fahid kapcsolta össze. Ez volt az ostromlott várnak egyetlen közlekedési útja. S épp ezért, nehogy a hid az ellenség birtokába jusson, magát Ujvidéket is sánczokkal övezte körül.

Jellasich tehát úgy okoskodik, hogy arra az esetre, ha Ujvidéket beveszi, s a hidat lerombolnia sikerül, a péterváradi őrség elszakad a Duna balpartjától, s ő aztán kedve szerint garázdálkodhatik a Bácskában.

S nyomban hozzáfog tervének a kiviteléhez. Junius 11-ikén Ujvidék felé indítja összes hadait. Éjfélkor rohamot intéz a város csekély őrsége ellen, s éghasogató diadalordítással betör Ujvidékre. Természetesen legelső dolga a harácsolás. Igy csinálta mindig. S harsogó trombitaszó mellett kiadja a parancsolatot, hogy rögtön, azonnal 40.000 kenyér, 20.000 mázsa széna, 20.000 mérő zab, 1000 akó bor, 500 akó pálinka s ezenfelül 150,000 pengő forint gyüjtessék össze, s adassék át neki, mert különben igy, meg amúgy.

S erre aztán – jun. 12-ikén virradatkor, – a hid ostromához fog. Azt gondolja, ez is olyan könnyü, mint a sarczolás. A botor, nem veszi észre, hogy Pétervárad bástyafalain, szemközt a hiddal és szemközt Ujvidékkel egész sor nehéz ostromágyu ásitozik.

S csakugyan, mihelyt a támadó sereg a hidfőhöz közeledik, a vár oromzatáról kétszáz ágyutorok bődül el. A különféle röppentyü, a gyujtó kartács, a szétpukkanó bomba iszonyatos tűzesője hull az ijedt ostromlókra. De sajnos, hull a városra is. Legelőször egy farakás gyúl ki, tőle a szomszédos ház, majd az utczasor. Erős éjszaki szél fuj. A tűz mindjobban harapózik. S délfelé már nyolczszáz épület, az egész Ujvidék lángokban áll. Képzelhető a szegény lakosság kétségbeesése.

Az őrség kimélni akarta Ujvidéket, de hát mikor Jellasich oktalan föllépésével rákényszeríté a védelemre.

Jellasich e szörnyü kudarcz után Verbász körül lapul meg, s egy darabig mocczanni sem mer. Csak jun. 25-ikén bátorodik fel ismét s Pereczy ezredes gyönge honvédcsapatától elfoglalja Ó-Becsét.

De megjön Vetter, s vele Guyon, aki a lagymatag Tóth Ágoston ezredestől átveszi a IV-ik hadtest vezetését. Jul. 12-ikén pediglen 4000 főnyi hadosztályával Kmetty is beérkezik.

S csapataink ilykép számban, vezetésben megerősödve, a védelemből ujolag a támadás terére lépnek.

Támadótervük ez vala: Guyon jul. 14-ikén tüntetést intéz Jellasich verbászi tábora ellen, ezalatt Kmetty átkel a Ferencz-csatornán s Veprovácznál állapodik meg. Másnap, jul. 15-ikén Guyon homlokról támad Jellasichra, Kmethy pedig oldalt.

Ehez képest Guyon Topolyáról még jul. 13-ikán elindult, s Hegyesig nyomult elő. Serege nem nagy – 7000 ember, 42 ágyu, – de harczedzett.

Hegyes a Barra-patak völgyében fekszik. A kicsiny szerb falu csaknem egészen el van rejtve a Barra-patak meredek partjai által. Guyon itt állapodott meg, s készült a támadáshoz.

Ámde Jellasich valami uton-módon értesül a Guyon szándokáról, s úgy gondolja, jobb, ha ő támad; siker esetén két-három hétig legalább megint nyugta leszen. És 18.000 főnyi sereg élén csakugyan útrakel, s jul. 14-ikén hajnali 3 órakor érkezik Hegyes szomszédságába: Feketehegyre.

Itt megáll, s czirkálókat küld szét. Az egyik czirkáló-csapat azzal jön vissza, hogy a magyar táborban a legnagyobb csönd honol; nyilván alusznak, még előőrseiket sem látni.

– Hisz ez nagyszerü! – dörzsöli önelégülten finom gyűrüs kezeit Jellasich. – A táborig lopózunk, s szépen meglepjük az alvó magyarokat. Minő ébredés lesz ez, minő ébredés!

S nyomban kiadja a parancsolatot az előnyomuláshoz.

A magyar tábor ilyetén hallgatag viselkedése azonban csak szinleges. Guyon nagyon is éber. S mihelyt Jellasich Hegyes csalitos domboldalaihoz közeledik: egyszerre csak itt is, amott is, köröskörül táborunk valamennyi kiemelkedőbb pontján jeladó tüzek gyulnak ki. A következő pillanatban pedig megdördül Guyon Richard 42 ágyuja.

Jellasich elképed. Mi ez? Hát a magyar sereg nem alszik? Ő akart meglepetést csinálni, s ime, őt lepik meg.

De hiába, most már nem kerülheti el a mérkőzést. Egy darabig kétségbeesetten védekezik, aztán megfordul, s rémült ijedéssel fut Verbász, majd Kis-Kér felé. Hanem itt sincs nyugta; másnap, jul. 15-ikén Szalánkeménnél átkel a Dunán, s Karlócza mellett huzódik meg. Innen aztán csak augusztus közepe felé mozdul ki, akkor, midőn már nem volt kivel verekedni.

Az oroszlánszivü Guyon most Titelnek húzódik. Jul. 19-ikén Vilova felől próbatámadást tesz; negyednap, jul. 23-ikán aztán kemény rohamot intéz a szerb fölkelés ez utolsó buvóhelye ellen. De a támadás nem sikerül. Sok emberünk a mossorini ingoványba fullad.

Ez a baleset azonban nem változtat immár a helyzeten. Bács-Bánság ujolag a miénk. Sem Jellasichtól, sem a szerb fölkelők támadásától nincs mit tartani. Szeged, legalább egyidőre, biztosabb menedékhely, mint a főváros.

Említettük, hogy a kormány, julius első napjaiban, a győri vereség hirére, a költözködéshez fogott.

A tömérdek podgyász már jul. 2-ikán útnak indíttatik Szeged felé, de a kormány néhány napig még Budapesten marad. S csak julius 8-ikán, midőn hire jön a Paskiewich előnyomulásának, kezd szedkelőzni.

Julius 9-ikén reggel a következő szózat jelent meg az utczaszögleteken:

A főváros lakosaihoz!

A kormány hittel az igazságos istenben és bizalommal a hadsereg vitézségében, eltávozik körötökből.

A hadi munkálatok fordulatai úgy hozták magukkal, hogy a fővárost védelmezni a haza veszélyeztetése, a fővárosban harczolni annak romlása nélkül nem lehetséges.

Ha ütközet nem lesz a főváros előtt, annak oltalmára; azon esetben nem kivánjuk, hogy tömegben felkeljenek, mert ok és szükség nélkül nem kiván a haza áldozatot.

De a ki szereti hazáját és a szabadságot, az mind jöjjön és csatlakozzék a megyei fölkeléshez és a táborhoz, az legyen bajnoka a keresztes háborunak.

A veszély nagy, de bizonyosan legyőzhető. És a küzdés mérséke szerint nő a nemzet dicsősége is a világ előtt.

A nemzeti kormány sajnálatát fejezi ki, hogy a keserü poharat tőletek el nem fordíthatja.

De egyszersmind hiszi erős hittel, hogy ti az ellenségtől környezve is hívei maradtok az áldott szenvedő hazának, s azon szent szabadságnak, melynek jótékony fényében, hogy Budapest Európa bámulása közben felvirágozzék, a visszatérő kormány legszivesebb gondjai közé fog tartozni.

A kormány megy a táborral, fölkél a néppel és isten megáldja fegyvereinket.

Minden fegyverfogható ember ragadjon fegyvert, kövesse a tábort; győzünk, ha felkelünk az oroszlán bátorságával és a férfiu eltökélésével.

A főváros honmaradó lakosaitól pedig megvárja a kormány, hogy teljesítsék polgári kötelességöket; az igaz hazafiság épen a kisértet közepette próbáltatik meg.

Éljen a haza!

Győzni, vagy halni!

Budapest, jul. 8. 1849.

A miniszterium.

Ez a bucsuszó. De már ekkor a kormány tagjai közül csak az agg Csányi László volt Budapesten, a többiek bánatos arczczal, elkomorult kedélylyel Szeged felé igyekeztek.

A szomorú útról Vukovich Sebő, a volt igazságügyminiszter naplójegyzeteiben igy emlékezik meg:

… Julius 8-ika volt az utolsó nap, – ugymond Vukovich – melyet Pesten tölténk. Szomorú vala Pest népe e boldogtalan napon. A magyar hatalom utolsó életmoczczanásai Pesten a Dembinszki szálláson fejlődtek ki. Mészáros neve alatt tevé a lehetséges rendeleteket. Nem mondom a szükségeseket, mert ami szükséges volt, nem volt egyszersmind lehetséges.

Az nap vonultak át Pestre a budai oldalon állott előőrsök, köztük lengyel dzsidások. A Duna jobbpartját eként a magyar had elhagyá. Dembinszki eleintén azon szörnyű gondolatban volt, hogy a lánczhidat levegőbe röpíttesse, amiért Clark igen megijedett. Magam is nagyon kértem Dembinszkit, hogy e borzasztó rendszabályhoz ne nyuljon. Elállott azonban maga is tőle, miután Clark megmagyarázta neki, hogy a deszkázat leszedése és a srófok kivétele által a hid több napra járhatatlanná tétetik.

Már éjszaka volt, midőn a vasuton Szemere, Batthyány a nejével, s én Czeglédre indultunk. A többiek mind elmentek előre. Csányi maga még utánunk maradt. Czegléden ismét együtt valánk a kormányzó és a miniszterek, Duschek kivételével, ki előre ment a pénzprések miatt Szegedre. A két Perczel Czegléden a sereg körül működött. Itt nevezte ki Kossuth Perczel Miklóst aradi várparancsnoknak.

Jul. 9-én délután hír érkezett, hogy a muszkák Jászberényben vannak. Czegléden tehát nem volt maradás. Szemere reggel még visszament Pestre. Kossuth délután Batthyányival a vasuton Szolnokba indult. Én estve bevártam Dembinszkit és Mészárost, kik Pestről jöttek és velök együtt Szolnokra mentem, hová későn érkeztünk. Itt megháltunk. De még éjjel felvertek bennünket, hogy egy órányira Szolnoktól Szent-Györgyön a muszkák megjelentek. Tehát ismét tovább kellett futnunk, mit a legnagyobb rendetlenséggel eszközölheténk az előfogatok hiánya miatt.

Túl a Tiszán nem messze Kossuthot értem utól. Egy csárda előtt várta Perczel seregének arra vonulását. Ott volt Luzsénszki Pál is, a seregek élelmezési biztosa. De a sereg sokáig nem jött s én tovább utaztam Kunszentmárton felé, hová Kossuth is jött. Onnan Szentesen keresztül, hol a nép Kossuthot nagy lelkesültséggel fogta körül. Vásárhelyre menénk hálásra, hol még több nép gyülekezett össze látni és éljenezni a kormányzót. Az úton feltünő volt Kossuth eljárása, melylyel a tér- és kórházparancsnokok s több kinevezések által apró ügyek intézésébe bocsájtkozott, mik a hadügyminiszteriumhoz tartoztak. Ez úton neje – fejezi be Vukovics, – mindenütt vele volt …

Ily viszontagságok közepette julius 12-ikén déltájt érkeztek Szegedre. Az ünnepies fogadtatás nem maradt el, de az emberek arczáról mintha eltünt volna a régi bizó lelkesedés.

Este fáklyás-zenével tisztelgett a szegedi polgárság a kormánynak. Kossuth, a Kárász-palota erkélyéről neje, Duschek, Vukovich és Aulich, az uj hadügyminiszter társaságában nézte a fáklyások tisztelgő vonulását. Ez alkalommal hosszabb beszédet intézett a néphez.

„Ez a szónoklat azonban, – irja egy fültanu – nem a régi, a lángész hatalmával ösvényt törő, s a győzelem varázsával ellenségeit épp úgy, mint a benne kétkedőket letipró beszédje volt Kossuthnak; elhangzó szavai egy kétségbeesőnek lelki dulongásait hordozták jegyül, melyeket a hűtlen szerencse elleni görcsös harag gyulasztott e már szenvedő kebelben.”

– A hadműveletek központjául – végezte beszédjét Kossuth, – ez a hely levén kiválasztva, hiszem, hogy Európa szabadsága Szegedről sugárzandik ki. És ha találkoznék oly nyomoru, ki a hazát leigázni, s diktatori hatalomra törekedni igyekeznék, esküszöm az élő nagy Istenre, lesz bennem annyi erő, hogy vészes szándékában meggátoljam!

Az emberek összenéznek. Vajjon kire czéloz Kossuth? S egy név jár szájról-szájra.

A következő napon a tisztviselő-kar úgy ahogy elhelyezkedik, s az államgépezet, igaz, sok fönnakadással ujólag működni kezd.

Csaknem ugyanekkor – julius 11-ikén uzsonnátájban bukkant fel az első osztrák csapat a főváros budai részének apró házai közt. Három század dzsidás a Romberg seregéből. Parancsnokuk Wussin őrnagy.

Másnap jul. 12-ikén pedig bevonul az orosz is: két szotnya kozák Adlerberg százados vezetése alatt.

Jellemző, hogy az osztrák csupa félelemből nem mert Pestre átjönni. „Az első osztrák csapatok – gunyolódik az orosz hivatalos munka – amelyek Budát megszállották, azon hitben, hogy Pest még a lázadók kezében van, csak akkor mertek a Dunán átjönni, amikor egy kozák őrszem Budán reájuk akadt.”

Julius 19-ikén megjön Haynau is. Beköszöntője igy szól:

Buda-Pest lakóihoz!

Több győzelem után, amelyet az igaz ügyért emelt cs. kir. fegyverek az árulók felett kivívtak, ismét körötökben vagyunk. Ausztria ős zászlóit tornyaitokra tűztük.

Érzelmeink irántatok azonban most különbözők azoktól, melyeket rövid idő előtti távozásunk alkalmával tápláltunk.

Bennetek, kevés kivétellel, keserüen csalatkoztunk, azért békés érzelmeitek nyilvánításainak feltétlen hitelt nem adunk.

Ti, nyelvre és szokásra nagyrészben németek, ismét résztvettetek azon törekvésben, a melyet egy istentelen szájhős egy magyar köztársaság ábrándszerü épületén munkált.

A nemes Hentzi és hős bajtársainak vére részben a ti fejetekre száll, ti segítettétek a vakbuzgóság dühének tüzét éleszteni, mely őt császárja iránti hűségében fölemészté, ti üldöztétek el körötökből a hű gondolkozásuakat, ti mészároltátok fel a kezeitek közé esett védtelen császári katonákat.

Bosszút állhatnék rajtatok és várostokon; de követem Császárom és Uram nagylelküségét. Halljátok azonban egy agg harczosnak intő szózatát, aki bebizonyítom, mikép szokta szavát beváltani.

Életét veszíti; és pedig bűne elkövetésének helyén rang- és nemkülönbség nélkül minden ember,

aki szóval, tettel vagy forradalmi jelvények viselésével a pártütés ügyét elősegíteni merészkedik;

aki a mi, avagy szövetségeseink derék katonáit szóval, vagy tettel megsérteni bátorkodnék;

aki Ő felsége a Császár ellenségeivel szövetkezik, vagy rosz szándéku hiresztelések által a pártütés szikráját éleszteni próbálja;

aki fegyvereit eltitkolja, s azokat a kijelölendő helyen és időben be nem szolgáltatja.

Ellenben a hű és becsületes gondolkozását nyiltan bevalló polgárnak és a békés föld népének személye és tulajdona fölött, – igérem, őrködni fogok; s kegyelmes Császárunk és Urunk pedig megkönnyítendi azokat a nehéz terheket, miket e vészteljes idők reájuk hárítottak.

Kelt Pesten, jul. 19-én 1849.

Haynau táborszernagy.

S a következő napon már az ostromállapot lánczai közt senyved a főváros. Kétfejü sasos, németnyelvü hirdetmény jelenik meg, amely tudtul adja,

hogy városrészenként megkezdődik a házkutatás;

az utczán tiz embernél többnek nem szabad összecsoportosulni;

a korcsmák este 9 órakor, a kávéházak 10-kor becsukandók;

az összes egyesületek feloszlattatnak;

a hivatalos nyelv, úgy a városnál, mint a megyénél német;

aki fegyvert rejteget, magyar nemzeti szin szalagot, vagy „lázadásra ingerlő vörös tollat” visel: agyonlövetik.

Majd a hazafias érzelmü pesti és ó-budai zsidó hitközségek ellen fordul Haynau, s borzasztó hadisarczot vet reájuk. Idevonatkozó rendelete imigyen szól:

Hirdetmény.

Az ó-budai és a pesti zsidó hitközség, a lázadóknak törvényes Császáruk és Királyuk ellen nyujtott kedvezmények által is, ismételten oly gyalázatosan és törvénytelenül viselte magát, mikép indíttatva érzem magamat, megérdemlett büntetésül, más zsidó hitközségeknek pedig intelmül, hadisarczot vetni reájuk.

Ez a hadisarcz leend:

Negyvenezer gyalogsági köpeny.

Nyolczezer darab lovassági köpeny.

Negyvenezer gyalogsági nadrág.

Tizenhatezer lovassági kék nadrág.

Nyolczezer lovassági sötétzöld nadrág.

Tizenhétezer lovassági félnadrág.

Hatvanezer pár német czipő.

Huszezer pár magyar topán.

Tizenötezer pár félcsizma.

Hatvanezer darab gatya.

Huszezer nyakkendő.

Tizenhatezer nyakfátyol, – mind kész állapotban; továbbá:

Tizenhatezer rőf hamuszin posztó.

Harminczezer rőf fehér posztó.

Nyolczszáz mázsa talpbőr.

Négyszáz mázsa felbőr.

Háromszáz mázsa talpbélés, – anyagban.

Ezen anyagnemü részletekben mától számítva egy hó alatt; a ruhanemű pedig az Ó-Budán létesítendő ruhabizottmányhoz tizennégy napról – tizennégy napra akkép szolgáltatandó be, hogy az egész mennyiségnek hat hó leforgása alatt átadva kell lenni.

Azon esetre, ha akár egyik, akár másik ruházati-czikk ezen határidő alatt be nem szállíttatnék: az illető hitközségre naponként ezüst huszasokban fizetendő 500 pfrt. birság leszen kivetendő.

Amennyiben pedig a szállítás ezen lefizetett bírság daczára sem eszközöltetnék: ez esetben a birság a szállítás befejezéséig kétszeres, sőt háromszoros leend.

Továbbá tartozik a két hitközség, az egészségügyi csapatok részére:

Száz darab lovat,

Harminczkét lószerszámot,

Egyszázkilenczvenhat kumetet és

Ötvenöt nyerget három nap alatt beszolgáltatni.

Főhadiszállás Pest, 1849. julius 19.

Haynau s. k.
táborszernagy, a hadsereg főparancsnoka.

Mikor pedig jul. 24-ikén Szeged felé nyomul, ujabb tajtékzó förmedvényt intéz Budapest közönségéhez. Azzal fenyegetőzik, hogy Bresciának a sorsára jut a főváros, ha távolléte idején a rend megzavartatik.

„Ha ti – ekkép dühöng – fölszólításomat figyelem nélkül hagyni, avagy csak részben is vakmerő gúnynyal áthágni merészelitek: sorsotok a megsemmisítés leend. Fővárostok romhalmazzá tétetik. Higyjétek, hogy szavamat megtartom. Brescia lakói, kik szintén árulást követtek el, szolgáljanak tanuságul, hogy a lázadók irányában ismerek-e kegyelmet …”

Ki mert volna mocczanni? Hisz elég volt egy aggódó sóhaj, hogy az ember börtönbe hurczoltassék. Borzalmas csend honolt tehát a főváros falai közt, csend mint a kriptában.

„Mily boldogok vagytok ti ott Szegeden, – irja egy polgár szegedi ösmerősének, – legalább szabad folyást engedhettek érzelmeiteknek, aggodalmaitoknak. Nekünk azt sem szabad. Még talán gondolkozni sem. Folyvást őrjáratok czirkálnak az utczán. Az elfogatások napirenden. Gerstner altábornagy, a térparancsnok, méltó párja a bresciai hiénának.”

Hát igaz. Szegeden derüsebb volt az ég, de borult már itten is. A bekövetkezendő szerencsétlenség kínos előérzete szorongatá a kebleket. A félelem pedig gonosz sugalmazó. A bizalmatlanság, a gyanú jár rendszerint véle. Ez történt Szegeden is. Egyik ember a másikat okozta a bajért. Kossuth neheztel Szemerére, hogy tétlenkedik; a kormányelnök viszont szemére lobbantja Kossuthnak, hogy a miniszterium félretolásával egymaga kormányoz. E miatt le is akar mondani.

A „Szegedi Hirlap”, a „Közlöny” mellett egyetlen szócsöve a háborgó közvéleménynek, éleshangú támadásokat intéz Kossuth ellen.

„Szeretett kormányzónk körül – irja jul. 20-iki számában, – már is veszélyes udvarszerü környezet alakul; s amelynek hivatása az emberiség fájdalmait enyhíteni: a nőnem befolyását (czélzás Kossuth nejére) a kormányzói termekben nem találjuk rendeltetése szerintinek.”

Julius 23-iki számában pedig a többek közt igy beszél: „Nem állunk ott, honnan lehető a visszalépés. Mi mindenünket a kard élére tettük fel. A fényes oraciók kora lejárt. A politikai kapacitás tűrjön, mig béke lesz, s a fenhangú orátor magyarázza ügyünket a népnek. Nem szabad, nem helyes, hogy miniszterium döntsön a haditervek felett, s harczba járatlan emberek jelöljék ki a vezérek utjait; de az sem szabad, – teszi hozzá, – hogy minden vezér a maga embereivel külön egészet képezzen, s Bolond Istók módjára folytassa a hadat.”

Ilyes béketelenkedő hangulatban nyilt meg jul. 21-ikén a nemzetgyülés. Az elnök ismét az ősz Palóczy László, a szabadságharcz e tűzlelkű nesztora.

Az ülésterem ablakain beárad a melengető napfény, de ragyogása nem képes a zord kedélyeket földeríteni. Mindössze száznyolczvan képviselő van együtt. Hallgatag, komorul ülnek székeiken. Csak a „békepárt” néhány vezérembere dugja össze fejét.

Szemere, a kormányelnök, mindjárt az ülés elején fölemelkedik, s hosszabb tájékoztató beszédet mond.

– A nemzetnek, – ugymond, – három óhajtása van. Első az osztrák-orosz legyőzése. E részben a legjobbat remélem. Budapest elhagyása nem hat az eseményekre. A főváros ott van: a hol a kormány. Az országnak csak nyolczadrésze van az ellenség birtokában, s hadaink száma csak tizezerrel kisebb, mint a szövetségeseké. De ezt is kipótoljuk, mert a nép és a tájék barátaink, mig az oroszok száma e kettő által naponként apad …

A bátorító helyeslésnek egyetlen szava nem hangzik. Még maga az öreg Csányi is kétkedőleg csóválja a fejét. Elborult arczáról szinte leolvasható: „Minő hiú reménykedés, vége, vége mindennek.” Szemere körültekint, aztán az ő könnyed modorával igy folytatja:

– Második óhajtása a nemzetnek, hogy a fellázadt népfajok lecsendesíttessenek. Borzasztó, uraim, azon inség és nyomor, melyet a románok és a ráczok szenvedtek, önmagokat számüzvén saját földjeikről; de még borzasztóbb azon kegyetlenkedés, melyet azok a magyar és a német népfajokon elkövettek. Megfoghatlan vakság azon népek részéről az, hogy azon dinasztia ármányai által engedik magokat fellázíttatni, mely őket elnyomta; de még nagyobb lelketlenség vezéreik részéről, hogy éppen azon dinasztia érdekében használják fel a nép erejét, amelytől származik minden szenvedésük. Ha az ország kormánya a kegyetlenségeket hasonló kegyetlenséggel torolta volna meg: azóta talán béke volna, habár a sírnak békéje. De ez nem történt, hanem felhasználtattak a szellemi erőnek minden eszközei, hogy a testvériség százados kötelékeit ismét összefűzzük. Felvilágosításokat, magyarázatokat, proklamácziókat százezrenként osztogattunk szét. A sajtónak minden becsületes hatalmát felhasználtuk. Támogattuk a képviselőket békéltető törekvéseikben; s támogattuk azt is, ki eme törekvéseinek szerencsétlen áldozata lőn éppen saját vérei által. Nem szalasztók el a békülésnek egy pillanatát, nem tartózkodtunk elveinket pontokba foglalva előadni. És mi lett a következménye? Körülbelől az, hogy a mig győztünk, addig tetszettek; mihelyest azonban a hadjáratban szerencsénk csillaga némileg borulni kezdett: feleleteinkre, illetőleg ajánlatainkra kitérőleg, elhalasztólag válaszoltak; szóval, a legőszintébb, a legbecsületesebb eljárás rendszerint csalfasággal, sőt árulással találkozott.

– Igaz! Ugy van! – kiáltja önfeledten Besze János; s ezzel megvan törve a jég.

– E béketörekvéseinket – szól tovább emelkedett csengő hangon a kormányelnök, – mi czélszerünek és igazságosaknak láttuk. Eddig nem volt kellő sikerük, de reményünk van, hogy lesz. Mi felelősek vagyunk önöknek e földön, s túlvilágon az Istennek, s ugy akartuk vezérelni a kormányt, hogy a Mindenható, ki a népek sorsát mérlegeli, azt mondhassa a magyarról: „e nemzet megérdemli a szabadságot, mert igazságos tudott lenni más nemzetek iránt, amelyeknek földet adott a saját földjéből, jogokat, amiket saját vérén szerzett, s öldököltetése után is elég nagylelkű volt testvéri kézzel a béke olajágát nyujtani.” …

Lassu mozgás hullámzik végig a széksorokon. A hazaszeretet bűvös árama ez. S feledve a veszélyt, feledvén az aggodalmakat, mind a száznyolczvan ajkról felzúg az „éljen.”

Szemere kap az alkalmon, siet befejezni beszédjét.

– A harmadik óhajtás, – ekként végzi, – hogy Európa a nemzet függetlenségét ismerje el. Ez ugyan még nem történt meg, s az európai politika jelen viszonyai közt egyhamar nem is remélhető; mindazonáltal a népek rokonszenve velünk van. Különben azt hiszem, hogy szép hazánk, mely annyi török és tatár pusztítást kiállott, ezt a támadást is szerencsésen ki fogja állani.

A beszéd reménykeltő, de hézagos. A legkényesebb pontokon átsiklott Szemere. A Görgei-féle viszályról, a külhatalmakkal folyó tárgyalásokról meg sem emlékezett. Pedig ezekre a kérdésekre várt tájékoztatót az ellenzék. Hunfalvy rögtön föl is áll, s a következő interpellácziót intézi a kormányhoz:

– A kormányelnök felvilágosító beszédje nem mindenben elégít ki. Épp ezért kivánom, hogy levelezéseit, miket a külkormányokkal folytatott, terjeszsze a Ház elé. A belállapotokra nézve pedig választ kivánok arra a kérdésre: kinek a hibája, hogy Buda ostromával a nemzeti ügy győzelmének kivívására fordítható idő elpazaroltatott? Mert ugy látszik, ezt a kormány Görgeire, Görgei pedig a kormányra, különösen a kormányzóra tolja.

Az interpellácziónak azonban nincs meg az óhajtott sikere. A nemzetgyülés, Batthyány Kázmér, Irinyi, majd Szemere ujabb felszólalása után kijelenti, hogy a Hunfalvy által fölvetett kérdések tárgyalásába ezuttal nem bocsájtkozik.

Igy folyt le a vándor nemzetgyülés szegedi első tanácskozása.

Szemere, tett igéretéhez képest csakugyan a béke ujabb olajágával közelített a zendülő nemzetiségekhez. Harmadnap, jul. 23-ikán beterjeszté a kiengesztelésükre vonatkozó törvényjavaslatot.

A javaslat, fényes bizonysága a magyar nagylelkűségnek, igy szól:

Törvényjavaslat a kisebb nemzetiségekről.

Az országban levő különböző nyelvűekre és görög szertartásu egyházakra nézve, addig mig a kidolgozandó alkotmány szerkezetéhez képest részletes intézkedés történnék, részint a haza nem magyar ajkú polgárainak bővebb megnyugtatására, részint a kormánynak ideiglenes rendezési intézkedéseiben utasításul, határozatkép kijelentetik:

1. A magyar birodalom területén lakó minden nemzetiségnek nemzeti szabad fejlődése ezennel biztosíttatik.

2. A kormányzati, igazgatási, törvényhozási, hadügyi és diplomácziai hivatalos nyelv a magyar; az országban dívó többi nyelvekre nézve a következő szabályok érvényesek:

3. A községi gyűléseken mindenki a maga anyanyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét a többség szabadon határozza meg.

4. A megyegyűléseken, minden e joggal birók tetszésök szerint magyarul, vagy saját nyelvükön szólhatnak. Azon megyékben, a hol valamely nemzetiség a lakosság felét meghaladja, a jegyzőkönyv, ha a többség kivánja, ennek nyelvén vitetik. A levelezések azonban a kormánynyal és más hatóságokkal magyarul folynak.

5. Ha az esküdtszék, vagy az első folyamodású törvényszékeknél a szóbeli eljárás behozatik, a 4-ik pontban foglalt elv ezen biróságok előtti eljárásra is kiterjesztendő.

6. A nemzetőrség vezényleti nyelve ugyanaz lesz, a melyen a községi ügyek tárgyaltatnak.

7. Az elemi iskolákban az oktatás a község, vagy az egyház nyelvén történik.

8. Az anyakönyv, s általán az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházközség nyelve leend.

9. Folyamodványt bármely hatósághoz mindenki a saját anyanyelvén is intézhet.

10. Az ó-hitű egyház zsinata minden évben összehivatik, a mely alkalommal vallási és iskolai ügyeiben, épp ugy mint a többi hitfelekezet, szabadon határozhat, s püspökeit is szabadon választhatja. A román és a szerb ajkúak egyházbeli egységének kérdése szintén a zsinatra bizatik.

11. Az ó-hitűek egyházai és iskolái mindazon előnyökben részesülnek, melyeket az állam a többi vallásbeliek egyházainak és iskoláinak engedményez.

12. Az ó-hitűek önmagok igazgatják és kezelik egyházi és iskolai alapitványaikat.

13. Az ó-hitűek számára a budapesti egyetemen külön hittani-kar fog fölállítatni.

14. A hivatalok és tisztségek, tekintet nélkül a nyelvre és a vallásra, az érdem és a képesség szerint fognak betöltetni.

15. A kormány fölhatalmaztatik, illetőleg kötelességeül tétetik, hogy ezen alapelvek alapján intézkedjék, s bocsássa ki a megfelelő rendeleteket.

16. A kormány felhatalmaztatik és megbiztatik, hogy a szerbek és a románok méltányos kivánságait meghallgatván, minden alapos sérelmüket megszüntesse, akár, rendelet, akár a nemzetgyülésen hozandó törvény által.

17. Végre a kormány felhatalmaztatik, hogy mindazoknak, akik a meghatározandó idő alatt fegyvereiket lerakják, s a függetlenségi esküt leteszik, a nemzet nevében kegyelmet adhat.

De ezenkivül még egy másik szintoly fontos törvényjavaslatot nyujt be a Háznak kormányelnök. Ez a javaslat az izraeliták egyenjogusításáról szól, s ilyképen hangzik:

Törvényjavaslat a zsidókról.

1. A hazának polgárai közt a vallás, jog és kötelesség tekintetében különbséget nem tevén, – ezen elv szerint kimondatik, hogy a magyar álladalom határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett Mózes-vallású lakos mindazon politikai és polgári jogokkal bir, mint az ország bármely hitű más lakosai.

2. A törvényes megtelepedésnek föltételei ideiglenes kormányrendelettel fognak meghatároztatni.

3. A keresztény és a Mózes-vallású közt kötendő házasság következményeire nézve érvényesnek nyilváníttatik. Az ily házasság polgári hatóság előtt köttetik, amelynek módja ideiglenesen rendelet által fog meghatároztatni.

4. Egyszersmind a belügyminiszternek meghagyatik:

a) A Mózes-vallásúak papjaiból és népük választottjaiból hivjon összc gyülekezetet, részint, hogy hitágazataikat nyilvánítsák, illetőleg reformálják; részint, hogy jövendő egyházi szerkezetökre nézve a kor kivánataival megegyező javitásokat tegyenek.

b) E törvény foganatosítása azon utasitással tétetik kötelességévé, hogy alkalmas szabályok által a Mózes-vallásúak kézi mesterségek és a földmivelés gyakorlására vezéreltessenek.

Lám, mig a letiprott Budapesten a szolgaság béklyóit kovácsolta az osztrák: azalatt Szegedről a magyar szabadelvüség éltető napfénye áradt szét.

Mit csinált a szerbekkel, a románokkal a bécsi udvar? Hiszen láttuk. Felbujtogatá, s mikor nem volt többé reájuk szüksége, félredobta őket, mint a viseltes rongyot. Rajasich kiábrándulva vonult karlóczai székhelyére, Janku pedig reményvesztetten, az őrület jeleivel havasai közzé rejtőzött.

És mit csináltunk mi? Ujolag és ujolag, többször államegységünk egyenes kárára, békejobbot nyujtottunk nekik. S most is, amikor végefelé közeledett a szörnyü harcz, mikor össze voltak zúzva, midőn tehát se nem árthattak, se nem használhattak többé nekünk, – még most is, az utolsó pillanatban a kegyelem és az engedmények szavával közeledtünk feléjök.

S ott a másik törvényjavaslat. Haynau irtózatos hadisarczot vet ki a zsidókra; mi pedig felemeljük őket a megalázás porából, s keblünkhez öleljük: „Legyetek szabadok, legyetek testvéreink, legyetek a jogokban is velünk egyenlők.”

A nemzetgyülés úgy határozott, hogy a két javaslatot előbb zárt értekezleten vitatja meg; s csak azután, ha a nézeteltérések elsimultak, viszi nyilvános tárgyalás elé. Hadd fogadtassék el vita nélkül, egyhangulag.

S a képviselőház, bizalmas jellegü értekezletté alakulva, nyomban hozzáfog a két javaslat megvitatásához. Ki tudja, mit hoz a holnap; sietni kell.

Ezalatt pedig a kormány a hadviselés nehézségeivel küzködött. „Kossuth – beszéli egy szemtanu – olyan volt ezekben a borzasztó napokban, mint az árnyék. Roskatag, halotthalvány, csak nagy aczélkék szemei ragyogtak lázas tűzzel.”

Nem csoda. Hisz a hadfelszerelés óriási terhe csaknem kizárólag az ő vállaira nehezedett. És fogytán volt minden. Lőszerekért zaklatták: nem adhatott. Pénz kellett zsoldfizetésre, egyéb kiadásokra: nem volt. Élelmi raktáraink üresek.

Érdekes fényt vet e szomorú napokra az a levél, amit Kossuth még jul. 16-ikáról Bem tábornokhoz intézett. A levél igy szól:

Az ország kormányzója Bem altábornagy úrhoz!

Szeged, jul. 16. 1849.

Nagybecsü tudósításait julius 8-ikáról és 9-ikéről megkaptam, s tiszteletteljes válaszommal sietek Önt mindenekelőtt értesíteni, hogy Nagyvárad és Debreczen felől az oroszoktól mit sem tarthat.

A felsőmagyarországi hadtestet (IV.) Perczel vezénylete alá rendeltem, s dispozitiója alá a 12.000 emberen kivül még új csapatokat is adtam. Igy, körülbelől 24.000 főnyi seregével Czeglédről Szolnokra vonult, hogy a körülményekhez képest vagy a Tiszán menjen át, vagy pedig az oroszokat a Tisza jobb partján fenyegesse.

Amellett Szent-Ágotánál, Karczagtól nem messzi, Korponay ezredessel a derék kunokból tömeges népfölkelést gyüjteténk; valamint Nagyvárad fedezetére 2 zászlóalj gyalogsággal, 2 divizió huszársággal, 8 ágyuval s ezenfelől népfelkeléssel (összesen: 9600 ember) a püspökii tábort megerősítettük. E tábor parancsnoka: Knezics.

Ez intézkedéseink következtében az oroszok Debreczenből sietve visszavonultak; a Tiszavonalt megtisztítottuk, úgy, hogy a tiszántúli országrész az ellenségtől mentes, s a Tisza jobbpartjával hatalmukban van.

Perczel tábornok ma a szolnoki és az abonyi táborban van azzal a rendelettel, hogy a Tisza jobbpartját s a Duna és a Tisza közötti részt Szegeddel együtt (a kormány mostani székhelye) fedezze, s a körülmények szerint az oroszok háta mögött s oldala ellen működjék, s főerejével Hatvan, s onnan Pest és Vácz felé nyomuljon.

Ramberg orosz tábornok 6000 emberrel f. hó 11-ikén Budára nyomult, de hir szerint ismét elhagyta a várost. Egyáltalán, miután Budavár falait lerombolták, egyik fél sem tekintheti többé tartható helynek.

Mindamellett tarthattuk volna Pesten tovább is magunkat; de ez esetben vagy a tiszai, vagy a bácskai seregeket kellett volna fölrendelnem. Csakhogy ez által oly vidékeket hagytunk volna el, ahol, még vesztett csaták után is, a földből is teremthetek ujabb seregeket. Pest seregszaporítást nem adhat.

Elvül tűztem ki, hogy a hadműveleteket a kormány biztosságának nem rendelem alá, hanem a kormány székhelyének választását a hadi operatiok kivánataihoz alkalmazandom.

Tudom, hogy jobb ekkép.

Ma Szegeden vagyunk, a jövő héten tán Aradon, vagy Nagyváradon (mit leginkább szeretnék.) Én személyesen faluról-falura menni szándékozom önkénteseket gyüjteni; mert 30,000-nyi reservet akarok felállítani s e reserve-sereget személyesen vezetni. Hiszem, hogy a 30,000 ember egy hó alatt megleend.

Vetter tábornok Jellachich elleni támadását megkezdé. A bajnok Guyon Jellachichot megverte, ki Titelre szaladt. Guyon ma követé, mig Kmetty tábornok hasonlag Péterváradot felszabadítja; ezredes Bánffy pedig az écskai, lukácsfalvi, aradácsi colonne-okat magához véve, gyors menettel Perlaszra siet, s mig Jellachich Titelre érne, azt bevenni szándékozik; de ez aligha sikerülend neki, s Titel reánk nézve kemény harapás lesz. – Vederemo! Seregek és vezérek derekak.

Önre, rám és az egész országra nézve egyetlen körülmény igen nyomasztó, s alkalmatlan.

Görgei tábornok Komáromból jun. 26-ról ezt írta: „a győri ütközet elveszett, az ellenség Bicske felé tulszárnyalt, mert támpontomból 60,000 ember ellenében annyira nem terjeszkedhetém ki. Az ellenség 48 óra alatt Budán lesz. Gondoskodjék a kormány a hadfelszerelésekről, a bankról” stb.

Pesten nem volt őrségem, a bankgyárt tehát ellenséges támadás és elvételnek nem tehetém ki, azt tehát (legalább 6000 mázsa a sajtóval és géprészekkel) meg kellett szüntetnem s Szegedre átvitetnem épen akkor, midőn az ellenség közeledése miatt a debreczeni bankgyárt is meg kellett szüntetni.

A felállításra legalább 14 nap szükséges, 14 napig tehát egyetlen forintot sem csinálhatunk. Azért nem kapott ön pénzt, a 125,000 frtot kivéve, melyet 9-én Szolnokról küldék.

Megteszem, mit ember tehet; isten nem vagyok; semmiből nem teremthetek.

Egy év óta semmi bevétel, üresen átvett pénztárak és had!

Még e perczben is következő seregeket kell eltartanom:

Erdély

40,000 ember

Felső sereg és Komárom

45,000 ember

Vetter (déli sereg)

36,000 ember

Tiszai sereg

26,000 ember

Pétervárad

8,000 ember

Nagyvárad, Arad, Baja,
Zarándi határvonal,

s egyéb kisebb csapatok

10,000 ember

Összesen

165,000 ember.

Ezenkivül a 18 huszárezred tartalék-eskadronja, 7 felállítandó zászlóalj, 20,000 beteg, 60,000 népfölkelő, lőpormalmok, fegyver-, kardgyár és szuronygyár, 24,000 fogoly, az egész polgári administratio stb.

Ez nem kicsinység, tábornok úr! És a bankgyár 14 nap óta nem dolgozik.

Türelmet kérek. Isten nem vagyok. Örömmel halhatok meg hazámért, de lehetetlenséget nem tehetek.

A bank három nap alatt rendben lesz, és akkor az ön pénztárnokának hetenként 200,000 frtot küldendek.

Ön 800,000 frtot kér 30 és 15 krosokban. Kérem felszámolni, hogy erre 9.600,000 nyomás szükségeltetik, mi mellett, emberi kezek által (gőz nem használható) csak 20 sajtó dolgozván s egy percz alatt 10 nyomás történhetvén, éjjel-nappal dolgozva, 35 nap kivántatik csak ez összegre!

De ez az összeg havi kiadásunknak csak tizedrésze!

Ennyit a nehézségek felfejtésére. Mi emberileg tehető, megteszem. Többet nem tehetek.

Most egy igen fontos dologra, altábornagy úr!

Bolexes és Bolliak, oláhországi emigrans urak ajánlatot tettek oláh légió fölállítására.

Elfogadtam a tervet, s a részletekre nézvést az altábornagy úrhoz utasítottam őket. Ajánlom őket. A dolog igen fontos. Ha ön Oláhországba nyomulna (mit igen szeretnék), e zászlóalj az avant garde-ot képezhetné. A következmény felszámíthatlan volna.

Ha a dolog sikerül, kérem az urakat pár nappal előbb tanácskozásra hívni, hogy előre intézkedhessenek; mert óhajtandó, hogy ottan barátoknak tekintsenek. Igen szükségesnek vélem megmondani a proclamatioban: hogy mint a törökök s oláhok barátai jövünk, felszabadítani őket az orosz nyomás alól. A törökök kétes politikát követnek; il faut les compromettre.

Olvastam a lapokból az ön rendeletét, melynél fogva minden polgári hatóságot felfüggesztett. Ennek a lépésnek felszámíthatlanok a következményei. Megeshetik, hogy e miatt, ha a dolog a nemzetgyűlés tudómására jut, nem maradhatok kormányzó. Miért kompromittál ön, altábornagy úr? Higyje el, van elég gondom. Ne növeljék barátaim. Ez annyit tesz, mint felfüggeszteni az alkotmányt. Még a miniszteriumnak is ily dolgok elrendeléséhez a nemzetgyűlés beleegyezésére van szüksége, különben vád alá helyeztetik. Borzasztó krizis támadhat belőle. Nyujtson kezet, hogy a zavar veszélyeit elháríthassuk.

Kérem rá, a nagyváradi beszélgetésre hivatkozva.

Különben remélem, legyőzzük elleneinket, ha egyetértők leszünk.

Fájdalom, beteges vagyok.

Fogadja megkülömböztetett tiszteletemet.

Kossuth L. kormányzó.

Bem tehát pénz, támogatás nélkül, a saját megcsappanó erejére utaltan folytatja a kétségbeesett harczot. Alig van egyebe annál a bátorító dalnál, amit az ő kedves honvédköltője: Petőfi szerzett.

Eljött tehát az utolsó
Itélet.
De én attól sem magamért,
Sem hazámért nem félek.
– – – – – – – – –
Föl hazámnak valamennyi
Lakója!
Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója.
Ki a házból, ki a síkra
Emberek!
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!
– – – – – – – – –
Átkos király, érezted hát
Vesztedet;
Az ördögnek, hogy megmentsen,
Eladtad a lelkedet.
De hiába volt a vásár,
Elhihet’d:
Kit az isten elhagyott, azt
Az ördög sem veszi meg.
– – – – – – – – –
Sok az orosz, nagy a száma.
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar, talán
Száz is jut egy oroszra.
És ha volnánk kevesebben,
Mint azok,
Hála isten, minket hív úgy
A világ, hogy magyarok.
– – – – – – – – –
Minden, a mi szent előttünk,
Koczkán van,
Ha a világ támad is meg,
Győznünk kell a csatában.
Ha milliomnak kell elveszni,
Vesszen el,
Ki fogna most fukarkodni
Életével, vérével!

Ekkép zeng a költő. S igaza van. Ki fukarkodnék most az életével, midőn veszélyben a haza, veszélyben a szabadság, veszélyben mindaz, ami szent a magyar előtt! Ki fukarkodnék most!? …

Bem Kolozsvárott értesült az oroszok betöréséről. Azonnal a határszélre siet. Junius 24-ikén már Deésen van. Itt találja Dobai József alezredest.

A nagy öreg, amint meglátja a hátráló csapatokat, ami nála ritkaság volt, indulatos haragra lobban.

– Ön gyáván ott hagyta állását, – kiált összeránczolt homlokkal Dobaira, – én önt haditörvényszék elé fogom állítani, én önt agyonlövetem!

Dehogy lövette, dehogy! Megkegyelmezett neki. Sőt később, mikor megbizonyosodott a vitézségéről, még előléptette. Egész dandárt bizott reá.

Bem, rendbeszedvén a szétzilált csapatokat, másnap, jun. 25-ikén nyomult előre. Jun. 27-ikén már Besztercze vidékén táboroz.

Grottenhjelm orosz tábornok 20.000 fegyveressel és 33 ágyuval tartotta megszállva a kies borgói völgyet.

A honvédsereg alig 6000 főnyi, ágyuja csak: 14. És Bem, az ő csodálatos vakmerőségével mégis támadólag lép fel. Jun. 27-ikén Jaád mellett, 28-ikán Wallendorf-nál mérkőzik az oroszszal. Első nap győz, a második nap azonban, honvédjeinek az ijedsége miatt, egész Szeredfalváig kénytelen visszahuzódni. De csakhamar ujolag előtör, s jul. 2-ikán diadalmasan vonul Beszterczére. Innen küldi Kossuthnak ezt a rövid hadi tudósítást:

Hadiszállás Besztercze, jul. 2. 1849.

Nagy-Sajón, Várhegyen keresztül Beszterczéig nyomultunk, s most az ellenséget a borgói szorosban tartom bekerítve; és pedig anélkül, hogy a Gyulafehérvár alatt működő hadakból csak egy embert is rendeltem volna a sereghez.

Bem.

Nagyobb a veszedelem Erdélynek a keleti részén: a Székelyföldön.

Lüders, betörvén a tömösi szoroson, mint tudjuk, Brassóban állapodott meg. A Székelyföldet akarja legelőször is lefegyverezni. S parancsához képest Hasdorf tábornok kilenczezer főnyi sereg élén Háromszéknek nyomul. Alig talál itt-ott némi csekély ellenállásra. A székely had, kimerülvén a határszéli irtóztató tusákban, a szomszédos Csikszékbe huzódott.

Hasdorf jun. 25-ikén ugyszólván kardcsapás nélkül szállja meg a Székelyföld hadi-szertárát: Kézdivásárhelyt. Persze a legelső dolga, hogy a telep szétromboltassék. Egy rövid félnap: s a székely nép lángeszű találékonyságának és önfeláldozó hazaszeretetének védvára: az ágyuöntő műhely, a lőpormalom, a gyutacsgyár romokban hever. Tetőtlen, kopasz fal meredezik a gyártelepek helyén; egy-egy csonka vasdarab, alkotórésze az összetörött gépeknek, hirdeti a vad pusztítást.

Hasdorf, néhány nap mulva, jun. 30-ikán büszke diadalérzettel tér vissza Brassóba. „A Székelyföld meghódolt,” – jelenti főparancsnokának.

Lüders hisz neki; s abban a kecsegtető reményben, hogy a székely önvédelmi harcznak csakugyan vége, Nagyszeben felé indul. Előcsapatai már Sárkány vidékén száguldoznak, mikor hallja, hogy az egész Háromszék ujolag fegyverben áll, s a Csikba menekült székelység, Gaál Sándor ezredes vezetése alatt, Brassó felé közeledik. Lüders, nehogy hátban fenyegettessék, visszafordul, s Adlerberg tábornokot négyezer főnyi sereggel és hat ágyuval, az előnyomuló székelység föltartóztatására küldi.

A honvedsereg – 6000 fegyveres, 25 ágyu, – gyorsan siet előre. Julius 1-én csillagébredéskor már a Székelyföld véghatárán: Kökösön táboroz. Itt megpihen, azzal, hogy másnap halad tovább Brassónak.

– Visszaadjuk a kézdivásárhelyi kölcsönt! – szól haragosan a góbé, miközben jobbja ökölre szorul.

A következő nap, julius 2-ikán tovább akarnak indulni, Erősd felől azonban szaggatott, éles trombitaszó hallik. Jön a muszka! Annál jobb. Legalább hamarább lehűthetik boszújokat.

A székelysereg kissé hátrább megy, Uzon felé, ahol kedvezőbb a csatatér. Itt aztán harczirendbe bontakozik. A középhad élére maga Gaál Sándor áll, a balszárnyat Szilágyi Samu, a jobbszárnyat pedig Szabó Nándor vezeti. A tüzérség parancsnoka: Gábor Áron.

Kevés vártatva, úgy kilencz óra tájban, elkezdődik a mérkőzés. Adlerberg előbb lovas-rohamot intéz balszárnyunk ellen, majd gyalogosaival tör elő. De nem tágít ma a székely.

Gábor Áron boldog. Hisz az ágyudörgés a legkedvesebb muzsikája. Világospej lován a legöldöklőbb golyózápor között halálmegvető nyugalommal száguld az egyik ütegtől a másikhoz. Biztat, dicsér, korhol.

Az egyik tűzér – egy tizenhét-tizennyolcz éves székely fiú – túlmagasra irányozván ágyujának az öblét, golyói az ellenség háta mögött csapnak le.

Gábor Áron odavágtat.

Görgei vezérkara és kisérete.
(Than Mór 1849-iki festménye után.)

– Nem jól czélozol, hékás; lennebb igazítsd azt az ágyut! – kiált a tüzérhez.

E pillanatban az oroszoknak egy hatfontos ágyugolyója kapja mellen. Gábor Áron jajszó nélkül fordul ki a nyeregből.

Mintha a föld rendült volna meg a küzdő székelyek lába alatt. Megdöbbenve állják körül a véres holttetemet. Hátha megmenthető, hátha él még! Dehogy él, dehogy él. Vége annak. Balkarja csupa roncs, hónaaljából a hús ki van szakítva, összezúzott bordái közül kilátszik a szíve; az a bátor, nemes szív, mely oly hőn dobogott a hazáért.

S a másik pillanatban a düh üvöltése zúg végig a hadsorokon.

– Elesett Gábor Áron! Megölték! Boszuljuk meg! Boszuljuk meg!

S haragtól lihegve, szikrázó szemekkel tör elő a székelység; s űzi, veri, hajtja az oroszokat egész Kökösig, át az Olt hidján, ki a Székelyföldről.

Egy orosz tiszt beszéli, hogy az egész erdélyi hadjárat alatt nem látott ennél irtózatosabb rohamot. „Akárcsak egy kiéhezett tigrisfalka rohant volna ellenünk” – ugymond.

A diadalmas székely sereg visszafordul, s még aznap Eresztevénybe huzódik. Magával viszi kedves halottját is. Itt Eresztevény árnyas sirkertjében akarják örök nyugovóra helyezni:

Másnap, jul. 3-ikán délelőtt volt a temetés. Komor gyászpompával kisérik utolsó utjára bálványozott vezérüket. Kivonul az egész dandár, az összes tüzérség. A fekete posztóval leborított dobok lassu, halk pörgése a gyászinduló. Könybelábad minden szem.

Ott állnak a nyitott sir körül; a tábori lelkész épp a beszenteléshez fog, midőn a közeli dombháton Jesseulow orosz tábornok egy erős czirkáló csapatja bukkan elő. Az orosz vezénylőtiszt abban a hiszemben, hogy a magyar sereg ellene nyomul, sietve fölállítja két ágyuját, és a gyászolók közé tüzeltet.

Képzelhető az iszonyu meglepetés.

– Állj! Vigyázz! – csendül meg a Gaál Sándor parancsszava. A tüzérség előre, munkához! Mi pedig nem mozdulunk innen, bármi történjék is, mig a temetésnek nincs vége.

A tüzérség, Semsey százados a parancsnoka, kirobog a sirkertből, gyorsan elhelyezkedik és lő. Néhány percz mulva rendszeres ágyuharcz indul meg a két csapat között.

Ezalatt a temetés folyik tovább. S az ágyudörgésen is keresztültör a fohász:

… „Miatyánk isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.” …

A tábori lelkész még egyszer beszenteli a halottat, aztán szerető gonddal, lassan, imádkozva átadják az anyaföldnek.

Igy száll a sírba, csatavihar közt, az ágyuk bömbölő zenéje mellett Gábor Áron. Dicsőbb halált, szebb temetést nem adhatott volna neki a sors.

Mire a temetésnek vége; az orosz csapat eltünik a dombról. Menekül a fősereg után.

Gábor Áron halálának a hire futótűzként terjed el a Székelyföldön. S kesergő gyász fakad mindenütt a hír nyomában. A székely honvéd arcza elborul, s csüggedten mondogatja:

– Ki önt nekünk ágyút, ki szemez puskaport? Árvaságra jutott a székely nemzet. Végünk van, végünk van.

S még küzd, még harczol; de nem a régi többé. Ijedős, megretten, elfut. Nem bizik immár sem önmagában, sem az ügy sikerében. Bem előbb lelkesítő szóval igyekszik őket felbátorítani, aztán reájuk ijeszt, majd a következő szózatot intézi hozzájuk:

Napiparancs.

A haditörvényszék, mely a végből neveztetett ki, hogy biráskodjék azok fölött, kik zászlójukat, vezérüket, parancsnokukat és bajtársaikat a harcztérről való gyáva megfutamlással cserben hagyták, meghozta itéletét. S az itélet olyformán dőlt el, hogy vagy csapatszámra kellene agyonlövetnem a székelyeket, vagy pedig százával megbotoztatnom. Az elsőt nem akarom, mert azt hiszem, hogy a kin a rémület erőt vett: az hazájának és a szabadságnak még jó szolgálatot tehet, ha a vénasszonyias félelmen túlesik és magához tér; a másodikat pedig azért nem teszem, mert nem akarok veletek barom módjára bánni. Ennélfogva arra határoztam el magamat, hogy ez egyszer büntetés helyett kegyelmet osztva, a szökevény honvédeknek megbocsájtok.

Ez alkalommal el nem mulaszthatom; hogy ne figyelmeztessem a székelyeket, kik velem együtt nem egy csatatüzet dicsőségesen kiállottak: szálljanak bátran szembe az oroszszal, mert mindenütt hazájokért, a maguk és szeretteik szabadságáért harczolnak.

Ha az oroszt e tájt beeresztenők Erdélybe: legelőbb is a Székelyföldnek venné útját, épp úgy, ha Háromszék felől eresztenők be; azért itt is, ott is ugyanazon ellenség ellen harczolunk.

Tudjátok meg, hogy az ellenséges lovasság leghamarabb akkor vehet rajtatok erőt és kaszabolhat le, ha szétszéledtek. Mig egyes ember magára hagyatva veszve van: az együtt levő tömeg megdönthetlen; kivált, miután ágyúimmal, hiszen jól tudjátok, el nem mozdulok oldalatok mellől.

Maradjatok tehát együtt, maradjatok körülöttem, a mig én helyt állok. És nincs az a hatalom e földön, mely legyőzzön bennünket.

Nemsokára viszontlátjátok szüleiteket, feleségeiteket és gyermekeiteket; viszontlátjátok mint győzelmes, szabad emberek. Vigyázzatok tehát, hogy közületek senkinek se lehessen a gyávaságot szemére lobbantani, s ez a gyalázat, mint az ős magyaroknál, fiaitokra, sőt unokáitokra ne szálljon.

Maradjatok, a mik eddig voltatok: szabad, vitéz székelyek az utolsó lehelletig! Mert vitézségtekkel nemcsak magatokat kell megmenteni az orosz kancsuka uralmától, hanem a nemzeti becsületet is, amelyet dicső eleitek egy ezredéven át megőriztek és fentartottak.

Legyetek méltók hún eleitekhez, kiktől származtok és nagynevű királyotokhoz: Atillához.

Kelt a beszterczei főhadiszálláson, 1849. jun. 5.

Bem József, altábornagy.

De óvó intézkedéseiben tovább megy, s a Székelyföldet ostromállapot alá helyezi. Persze az ily rendelkezés sehogy sincs összhangban az alkotmánynyal. Kossuth, emiatt, amint láttuk, szemrehányást is tesz neki. „Minek kompromittál – ugymond – drága tábornok úr? Higyje el, van elég gondom. Ne neveljék barátjaim. Ez annyit tesz, mint felfüggeszteni az alkotmányt. Még a miniszteriumnak is ily dolgok elrendeléséhez a nemzetgyülés beleegyezésére van szüksége, különben vád alá helyeztetik.”

Ámde Bem, aki szeretett mindenben, még a politikában is önállólag eljárni, nem sokat törődik a Kossuth figyelmeztető szavával.

– Én az ország javát akarom; s a hadviselés szempontjából olykor kénytelen vagyok kivételes eszközökhez is nyulni, – mondotta az ujonnan kinevezett kormánybiztosnak, Boczkó Dánielnek.

Aztán két zászlóaljat veszen magához és a Székelyföldre indul. Saját szemeivel akar meggyőződni rendelkezéseinek a hatásáról. Már Várhegy körül tart, midőn tajtékozó paripán ijedtarczu futár érkezik és jelenti, hogy Grottenhjelm Beszterczének tör. Bem (jul. 10-ikén) azonnal visszatér. De már késő. A csata elveszett, a szétzilált honvédsereg menekülőben. Bem összeszedi a futókat és rohamra vezényel. Meddő kisérlet. Már-már azon a ponton van, hogy az orosz körülkeríti. Beszterczén át Sófalva felé hátrál tehát. Ez alkalommal történt, hogy egy álnok szász a városháza tornyáról Bemre lőtt; a golyó azonban hadsegédjét: Lukenics őrnagyot találta, aki meg is halt.

Bem Szeretfalván állapodik meg; itt 3000 harczost és 14 ágyút Damaszkin parancsa alá helyez, ő maga pedig a sereg kisebb részével, amint tervezé, a Székelyföldre megy. Junius 11-ikén már Marosvásárhelyen táboroz, innen aztán Csikszeredán keresztül Háromszékbe siet.

Épp jókor. Lüders ujolag megmozdult. A kökösi vereség oly szörnyen bántja, hogy tizezer főnyi had élén jul. 5-ikén maga indul a székelyek megtörésére.

Gaál Sándor, a vitéz ezredes Sepsi-Szent-Györgyig hőköl, itt aztán megáll és rendezkedik, hogy illőképen fogadhassa az oroszokat. Kezdődik a csata. Gaál jelt ád a támadás megkezdésére, tervét azonban romba dönti egy váratlan esemény. Serege, ahelyett hogy előnyomulna, hátrálni kezd. A két alezredes: Szilágyi Soma és Szabó Nándor legelől, utánok az egész huszárság, majd ágyuikkal a tüzérek. A gyalogság is épp indulni akar, midőn hirtelen, váratlanul egy kozákezred csap közéjök. Iszonyu öldöklés támad. Csaknem ötszáz emberünk marad a harcztéren, négy ágyu, két lobogó a győzelmes oroszok zsákmányául esik.

Az ilykép cserbenhagyott Gaál Sándor maga is kénytelen hátrálni. Oltszemig vonul vissza. Itt találkozik menekülő huszárságával és tüzéreivel. Megállítja őket. Rendezkedni akar. Ámde a tisztikar fölmondja az engedelmességet. Szilágyi Samu alezredes megbizásukból kijelenti, hogy ők vonulnak beljebb, tegyen Gaál Sándor, amit akar. A parancsnok kér, majd fenyegetőzik: nem használ. S az egész sereg, – kétszáz gyalogos, harmincz huszár és öt ágyu kivételével, – Csikszeredára huzódik.

Gaál Sándor kétszázharmincz bajnoktársával egyedül marad. Mihez fogjon? S hősi elhatározás érlelődik meg tépelődő lelkében. Megáll Mitacs előtt, s inkább utolsó emberig elvérzik, de a Csikba vezető szoroson nem engedi át az oroszokat. S úgy tesz. A hőslelkü parancsnok közlegénykép maga áll őrt a mitacsi kopár dombháton.

Megint ilyes közlegényszolgálatot végez, midőn julius 16-ikán Bem tábornok megérkezik.

– Hát ön itt mit csinál? – kérdi meglepetten a vezér.

– Előörsön vagyok.

– Hát nincs elég megbizható katonája?

– Nincs, tábornok úr, – feleli szomorú mosolylyal az ezredes.

– Nem értem. Hol vannak a katonái?

– Csikszeredán. Kétszázharmincz ember kivételével, megfutott, itt hagyott valamennyi.

– És a tisztek?

– Azok, mint hallom, a csikszeredai várban mulatoznak.

A vezér sebforradásos arczán a harag pirja gyúl ki.

– Hát ezek is magyarok? hát ezek is székelyek? – kiált indulatosan. – Pfuj, gyalázat! No, majd teszek én róla.

És teszen is. A fegyelemsértő gyáva tiszt urak harmadnap már a csikszeredai vár földalatti börtönében hűselnek.

Bem ez alkalommal az egész sereg tisztikarához érdeshangu napiparancsot intéz, kijelentvén, hogy „az állomásaikat otthagyó tiszteket könyörtelenül főbelöveti, vagy rangjuktól megfosztva bebörtönözteti.”

De ez is hiába. A székely nép csüggedő szivébe ő sem képes immár bátorságot önteni. Intézkedéseit ellensúlyozza a sok balesemény. Innen is, onnan is vesztett csaták hire érkezik.

Julius 12-ikén Engelhardt tábornok a fogarasi várat ejti birtokába. Az őrség fele, 400 ember, ott vész, a többi orosz fogságba kerül.

Julius 14-ikén a gyulafehérvári osztrák őrség tesz sikerült kirohanást ostromcsapataink ellen. Száz honvéd marad a csatatéren.

Julius 16-ikán Grottenhjem a magára hagyatott Damaszkin ezredest Szeredfalvánál meglepi, s Táczon át egész Szent-Györgyig űzi.

Julius 20-ikán Lüders a Tolmácsnál őrködő Ihász Dániel alezredest támadja meg, s Boiczán át a vöröstoronyi szorosba kergeti. Ihász roppant veszteséggel oláh földre menekül, s a határszéli török csapatok előtt lerakja a fegyvert. Csapata, – 987 közlegény és 31 tiszt, – Widdinbe belebbeztetik.

Julius 21-kén Lüders megszállja Nagyszebent.

Eközben Clam-Gallas Ede altábornagy, a Bem által még a tavaszon kivert osztrák sereggel (11 gyalogzászlóalj, 16 lovasszázad, 36 ágyu) jul. 15-ikén a törcsvári szoroson ujolag Erdélybe tör, s Brassóba helyezkedik el.

S mintha a bécsi udvar tudná, hogy közel a vég: báró Wohlgemuth Lajos altábornagy Erdély kormányzójául neveztetik ki. Melléje teljes hatalmu császári biztos gyanánt pedig a hirhedt Bach Eduárd jön.

Egyszóval, recseg-ropog minden, mint viharkor a tengeri gálya. A csüggedés egyre általánosabb, egyre nagyobb. Csak Bem reménykedik még. Van egy merész terve. Többször hallotta, hogy Bukovinában a Tatros és Szeret közén néhány ezer csángó-magyar lakik. Hátha megnyerhetné őket, hátha fegyvert fognának. Mennyi uj harczossal gyarapodnék fogyó serege! Hátha még az elnyomott moldvai nép is fölkelne! Ez volna még a nagyszerü. Elmetszhetné az oroszok összekötő vonalát. S van kilátás, hogy ez is, amaz is fölkél. Boliak és Bolexes, az a két oláh emigráns, akiket Kossuth hozzája küldött, legalább igy biztatja.

Bem tábornoknál, hisz láttuk, a jó gondolatot rendszerint nyomon követi a gyors cselekvés. Most is átadja a vezényletet Gaál Sándor ezredesnek, s ő maga 2500 főnyi sereggel és 12 ágyuval, jul. 21-ikén az ojtozi szoroson Moldvába tör.

A határszélről a következő szózatot intézi Moldva népéhez:

Moldva lakosai!

Az oroszok, minden hadüzenet nélkül, ujra betörtek Magyarországba és Erdélybe.

Európa hallgatag nézi ezt a jogsérelmet; de a magyar egymaga is elég erős ahhoz, hogy ellenségeit legyőzze. S midőn az oroszok ellen megkezdi az élethalálharczot: azt akarja, hogy küzdelméből az orosz járom alatt senyvedő szomszédos országoknak is haszna legyen.

Ebből a czélból hadaimnak egyrésze országotok földjére lép.

Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni, ha a Magas Porta oltalma alatt az alkotmányos kormányzat előnyeit akarjátok élvezni, – keljetek fel azoknak a barbár csordáknak a kiirtására, a melyek honotokat pusztítják!

Minden fegyverbiró ember rohanjon a közös ellenségre, gátolja mozgásában; akkor aztán nem lesz nehéz az ellenséget a magyar hadseregnek, a harczias oláh nemzet segítségével, legyőzni.

A Magas Porta nem fog késni a segélyével, ha látni fogja, hogy Moldva és Oláhország kizárólag az ő oltalma alá akar lépni és az ő oltalma alatt akar maradni, mint volt ezelőtt hosszú ideig; be fogja látni, hogy csakis ennek a két országnak fölszabadítása biztosíthatja jövendőjét, a melyet az orosz czár naponként fenyeget.

Az ojtozi szorosnál, Erdélyben, julius 22-ikén, 1849.

Bem altábornagy,
az erdélyi magyar hadak fővezére.

A csángó-magyarokhoz, Klészre és Szabófalvára ezenfelől még külön megbizottat is küld.

Aztán vakmerően előnyomul. Megveri Hersánál az orosz csapatokat, az Onest felől eléje siető Ustrugow orosz tábornokot pedig Bakó felé nyomja. Julius 24-ikén Oknáról ujabb szózatot intéz a moldvaiakhoz, hogy ime, eljött, s diadalmasan tör előre; siessenek hát, rázzák le a szolgaságot. Ámde serkentő kiáltása visszhangtalan marad. A moldvaiak szivéből a hosszu elnyomatás alatt kihalt csaknem minden szabadságérzet, s a nép mint az igavonó barom, csöndes megadással hordozza a jármot. A szegény csángó-magyar örömmel jönne, de nem mer kimozdulni hegyeinek buvó rejtekéből. Bem tehát julius 25-ikén csalódottan visszatér, s a borgói vonalra siet.

Csakhogy Bem apó nem az az ember, akit bármi sors megtörhet. Csalódásából uj remény sarjadzik, agyának kohójából friss eszme pattan ki.

Ha Görgei – igyen okoskodik, – a csúcsai szoroson Erdélybe nyomulna: két tűz közé foghatnák Lüderst; s csaknem biztos, hogy egyesült erővel tönkrevernék. Ekkor aztán ő is a Tiszához sietne, s kezet fogván, Magyarországból is kiűzhetnék az oroszokat.

S tervének az ajánlásával rögtön futárt küld a kormányzóhoz.

Ámde Görgei ekkor már alkudozott az oroszokkal. Tudjuk, hogy Váczról, Balassa-Gyarmathon, Losonczon át Rimaszombat felé huzódott; azt is tudjuk, hogy Rüdiger csak Balassa-Gyarmathig üldözé. Innentől kezdve inkább megfigyelő, mint támadó szándékkal három század lovas és két ágyu élén csupán Chroulow ezredes vonult seregünk után.

Chroulow jul. 20-ikán Losonczon volt; nem messzi tőle: Apátfalván pedig mint hátvéd I-ső hadtestünk táborozott. A veszedelmes szomszédság nagy aggodalomba ejté az orosz ezredest; könnyen megeshetik, hogy a honvédsereg ágyustól, mindenestől elfogja. Cselhez folyamodik tehát: a békekötés ürügyével két hadikövetet küld a magyar táborba.

Nagy Sándor rögtön intézkedik, hogy a két hadikövetet – Katlarow lovaskapitány és gr. Rüdiger tüzérhadnagy – Görgeihez, akinek hadiszállása Rimaszombaton volt, kisértessék.

Éjfélre jár az idő, mikor megérkeznek. Görgei, ámbátor beteges, tüstént fogadja őket.

A két tiszt bemutatkozván, előadja, hogy ők Paskievich, illetőleg Rüdiger parancsára Chroulow ezredes megbizásából jöttek. Rendeltetésük, hogy a czár nevében szólítsák fel Görgeit a fegyverletételre.

– Mindenekelőtt megbizó leveleiket kérem, – fordul Görgei a hadikövetekhez.

– Az nincs, s csak élőszóval kaptunk megbizást, – válaszolja az ifju Rüdiger, aki a szóvivő, s aki igen jól beszél németül.

Az első orosz táborkövetek Görgeinél, 1849. jul. 20.
(Egykoru vázlat után.)

– Irott meghatalmazás nélkül nincs módjukban engem küldetésök hitelességéről meggyőzni.

– Ebben nem lesz hiány; csak a tábornok úr egyelőre kössön velünk 48 órai fegyverszünetet az alkudozások megkezdése czéljából.

Görgei rögtön észreveszi, miben sántikál a két orosz. Halasztást akarnak, semmi egyebet. Ő is cselhez folyamodik tehát. Abban a reményben, hogy beszélgetés közt sikerül a hadikövetek egy-egy akaratlanul kiejtett szavából az orosz hadsereg terveire következtetést vonni, ugy tesz, mintha nem idegenkednék a fegyverszünet eszméjétől; s hogy csalódásuk teljes legyen, ujabb kérdéseket intéz hozzájuk.

– De hát minő kedvezményeket remélhetünk fegyverletétel esetén?

A két tiszt összesúg, s néhány perczig oroszul halkan beszélget. Erre Rüdiger nagyképü merészséggel, mintha csakugyan a czár nevében beszélne, előterjeszti a föltételeket.

– A legénység – ugymond – szabadon haza mehet, a tisztikar szintén; de akinek tetszik, mostani rangjával az orosz hadseregbe léphet.

– Ez mind szép, – felel Görgei. – De a hadseregnek mindenekelőtt az ország jövőjére nézvést van biztosítékra szüksége.

– Nem állíthatom ugyan, – tódítja a tüzérhadnagy – de alapos reményem van, hogy ő felsége a czár az osztrák császárnál szószólója leend hazájuk érdekeinek.

– Nem foglalná föltételeit irásba?

– Igen szivesen.

Rüdiger leül, s a következő sorokat veti papirra:

Békeföltételek a Magyaroknak, – ajánlva herczeg Paskievich tábornagy részéről, az orosz hadsereg előcsapatját vezénylő ezredes által.

1. A tábornokoknak, törzs- és főtiszt uraknak, fegyvereik megtartása mellett, szabadságuk ajándékoztatik; s ha az orosz hadseregben szolgálni óhajtanak: ezt, ugyanazon rangban, melyet a magyar seregnél birtak, megtehetik.

2. Ha a magyar hadsereg tisztjei nem óhajtanak szolgálni: ez esetben is teljesen szabadok.

3. A magyar hadsereg katonáinak azonnal minden puskát és ágyút át kell adniok; ezen föltétel végrehajtása után joguk van, akár az osztrák császár szolgálatába lépni, akár hazamenni.

Ezt az irást én az orosz előcsapat ezredese Chroulew nevében helyesnek nyilvánítom.

Rüdiger hadnagy.
Katlarow százados.

Görgei eközben a beszédesebb Katlarow századossal társalog, a kitől megtudja, hogy az orosz vezérkar a feldunai magyar sereg körülkeritésén fáradozik.

Eleget tud; s most már ő is megirja válaszát, még pedig egyenesen Paskiewich herczeghez czimezve. A levél igy hangzik:

Főhadiszállás Rimaszombat, julius 21-ikén 1849. reggeli 2 órakor.

Arra az ajánlatra, melyet a két meghatalmazott: Katlarow százados úr és Rüdiger hadnagy úr nekem Chroulow ezredes úrtól az orosz császári hadak és a vezényletem alatt levő belföldi sereg közötti békekötésre vonatkozólag hozott, van szerencsém egyelőre a következőket válaszolni:

Nekem egy-két napi idő kell, hogy az ajánlatba hozott békepontok fölött tábornokaimmal és csapatparancsnokaimmal tanácskozhassam; én tehát végleges feleletet nem adhatok.

Ezen végleges válasz megadásáig fegyverszünetet kellene ugyan kötni; de minthogy csapataim az e fajta katonai megegyezést nem ösmerik, s ezért én az ellenségeskedéseknek részünkről leendő szüneteléseért a felelősséget el nem vállalhatnám anélkül, hogy katonai és vezéri becsületemet ne koczkáztassam: kénytelen vagyok a fegyverszünetet végleges válaszom megjöveteléig köszönettel visszautasítani; s csak arra számítok, hogy hadiköveteink szintoly emberségesen és a hadi szokások szerint fognak fogadtatni, a miként az orosz császári hadikövet urakkal mi bántunk. Ennélfogva közvetlenül ezután, hogy az említett hadikövet urak az orosz táborba visszakerülnek, az ellenségeskedések szokott természetes folyamatja ujból megkezdődik.

Elhatározó feleletemet a kapott békeajánlatra, ha csak lehetséges, 24, legfölebb 48 óra alatt fogom két tisztem által Chroulow ezredes úrnak elküldeni.

Egész Magyarország lehető pacifikácziója érdekében, én az ezen czélhoz vezető útak és módok felőli nézeteimet Katlarow százados úrnak négyszemközt elmondtam.

Görgei Arthúr,
magyar tábornok.

Az iratokat kicserélték, a tárgyalás befejeztetett. De a két orosz táborkövet még ott marad. Görgei dúsan megvendégeli őket; sőt két francziául beszélő segédtisztet is rendel a mulattatásukra. S folyik a bor, cseng a pohár. Magyar és orosz együttesen szidják a németet. A pajtáskodás annyira megy, hogy hadi emléket cserélnek. Az oroszok kancsukáikat ajándékozzák a honvédtiszteknek; ezek viszont nemzetiszin tábori öveikkel kedveskednek nekik.

Hajnalig tart a vígasság. Az oroszok elkedvetlenedve vesznek búcsút „a derék, vitéz magyaroktól.”

Már ekkor fenn van az egész tábor. Honvédjeink rokonszenves érdeklődéssel nézik az első orosz békekövetek távozását; sőt itt-ott az üdvözlő „éljen” is felzúg. „A hiszékeny magyarok – irja egy lengyel származásu honvédtiszt, Lapinszky – annyira elhagyták magokat bolondítani, hogy sokan Konstantin nagyherczeget már valósággal a magyar trónon látták; főkép, miután egy idő óta számos eféle hír keringett a sereg közt. E hireket leginkább a Görgei benfentes emberei terjesztették. Az orosz rokonszenv oly nagy vala, hogy mikor az orosz hadikövetek keresztül mentek a táboron, csaknem mindenütt harsány éljen-kiáltással fogadták őket.”

Az orosz tisztek egész viselkedése nyilvánvalólag elárulta, hogy ajánlatuk nem komoly. Görgei mégis úgy tesz, mintha komolyan venné. A békepontokat hozzászólás czéljából nyomban közli a sereggel. „A föltételeket, – igy indokolja eljárását – melyek alatt nekünk az orosz hadkövetek nézete szerint a fegyvert le kell vala tenni, a hadseregnek tudtul adni nemcsak tanácsos volt, hanem egyenesen kötelességem. Mert éppen csakis ez által lehetett bevágni útját annak, hogy azok az ugynevezett előnyök, amiket nekünk Oroszország a fegyverletétel tényének díjába adni látszott, a hir szárnyán folyton-folyvást ne nőjjenek, mint estenden az árnyak. Mig a hű szöveg közlése által a föltételek hatását, éppen azok szembeszökő ürességénél fogva, a minimumra lehetett mérsékelni.”

Az értesitő megkeresés, a melyet Görgei e tárgyban a hadtestparancsnokokhoz intézett, igy szól:

A főparancsnokságtól Nagy Sándor, Leiningen és Pöltenberg tábornok és hadtestparancsnok uraknak.

Az orosz föltételeket Tábornok Úr azon fölhivással kapja másolatban, hogy velem úgy a saját, mint az alája rendelt törzs- és főtiszt urak elhatározását, s nézetét szolgálati uton közölje. Kénytetve érzem magamat, hogy a végleges felelet, mely Paskiewich orosz tábornoknak küldendő, a hadsereg többségének nyilatkoztának megfelelőleg és nem csupán a saját elhatározásom szerint fogalmaztassék, minthogy azon a napon, melyen a kormány engem letett s a hadseregbeli tiszt urak szabad akaratjukból engem vezéröknek ujra megválasztottak, megszüntem a hadseregnek politikai tekintetben is korlátlan parancsnoka lenni és immár csakis a többség képviselője vagyok.

A választ 24 órán belől igértem elküldeni, s ezért a hadtestek nyilatkozatát a legrövidebb idő alatt Putnokon elvárom.

Az ellenséges hadiköveteket feltartóztatás nélkül vissza kell kisérni táborukhoz. Mihelyt ez megtörtént, újólag megkezdendő az ellenségeskedés, s a rendeletek szigorúan követendők.

Kelt Rimaszombaton, jul. 21-ikén, 1849. reggeli 3 órakor.

Görgei Arthur.

Kossuth utolsó levele Görgeihez.

A közlött békepontokat a csalódás érzetével fogadja a honvédtábor. Többet vártak, jobbat remélnek S mindahárom hadtest a fegyverletétel ellen nyilatkozik.

Görgei eközben siető gyorsasággal vonul tovább. Julius 22-kén már Sajó-Szent-Péteren, Miskolczhoz közel a hadiszállása. Innen küldi gr. Batthyány László és egy másik táborkari tiszt által az elutasító feleletet az orosz hadak fővezérének. Válasza ez:

Az orosz császári megszálló hadsereg fővezérének, herczeg Paskiewich-Erivanski tábornagy úrnak.

Az általam vezényelt hadsereg tábornokai, törzs- és főtisztjeinek felelete a minket Vácztól fogvást nyomon követő orosz előhad parancsnokának, Chroulow ezredesnek ajánlatára, – a melyet ez két hadkövet, névszerint Katlorow százados és Rüdiger hadnagy által intézett hozzám, – a következő:

A hadsereg föl van esketve arra az alkotmányra, melyet V-ik Ferdinánd, Magyarország királya 1848. év tavaszán maga szentesített. A hadsereg eddig esküjéhez híven küzdött ezen alkotmány föntartása mellett. A hadsereg ezentúl is hű marad esküjéhez és fegyvereit csak akkor fogja nyugton hagyni, ha ez az alkotmány ujból biztosítva lesz, s minden ellenséges hatalom Magyarország területéről kiszoríttatik.

Kelt a sajó-szent-péteri főhadiszálláson, 1849. julius 22-ikén, déli 12 órakor.

A magyar hadsereg tábornokai, törzs- és főtisztjei nevében:

Görgei Arthúr,
magyar tábornok.

Görgei az oroszok békeajánlatáról Bónis Samu kormánybiztos utján értesíté a miniszteriumot is. „Minthogy én – szól a többi közt átiratában, – a magyar sereg csak egy részének vagyok parancsnoka, aki sem a magyar kormány, sem a többi magyar hadcsapatok nevében bárminő fegyverletételi föltételekbe beleegyezni magamat nem érezhetem jogosítottnak: felkérem a kormánybiztos urat, hogy a feltételeket a kormánynyal haladéktalanúl közölni, s engem az eredményről értesíteni sziveskedjék.”

A Görgei első levelében, a melyet Paskiewich herczeghez intézett, mint láttuk, van egy titokzatos rész is. „Egész Magyarország lehető paczifikácziója érdekében – így hangzik a levél ez a része – az ezen czélhoz vezető utak és módok felőli nézeteimet Katlorow százados urnak négyszemközt elmondtam.”

Mi ez a czélhoz vezető út? Megfejti Görgeinek a sajátkezűleg írott: jegyzete, a mely a levélmásolat alján vala olvasható: „A bizalmas közlés – úgymond – abból állt, hogy Magyarország legnagyobb szorultságában hajlandóbb lenne egy orosz, mintsem egy osztrák fejedelmet elfogadni, s hogy Paskiewich herczeg ez ügyben lépjen alkudozásba a magyar kormánynyal.”

Az orosz békeajánlatnak, ámbátor cselfogásból tétetett, mégis vette néminemű hasznát a feldunai sereg. Időt nyert. A ravasz Chroulow megmenekült ugyan, de Görgei tábornok is kisiklott üldözőinek a fojtogató karmaiból.

Seregünk Nógrád, Gömör hegyvölgyei között oly észrevétlenül siklott tovább, hogy Paskiewich azt sem tudta, mihez fogjon. S óriási hadereje egy-két napig tanácstalanul ődöng Budapest környékén.

E miatt aztán csaknem az egész Közép-Magyarország szabad volt; szabad főkép a Tiszántúl. Igaz, hogy Cheodaeff tábornok harminczezer főnyi hadával, mint a pusztító jégeső julius elején már egyszer végigsöpört rajta, Debreczen városát 6000 csetvert (20.500 pozsonyi mérő) gabna erejéig jul. 3-ikán iszonyúan megsarczolta, de csakhamar Tokajnak kerül, itt átkel a Tiszán és a fősereghez csatlakozik. A váczi csata idején azonban megint elmarad Paskiewitstől, s Kápolnán táboroz.

Mikor Paskiewich felocsudik meglepetéséből, a legelső gondolata: a gyomor. Valami háromezer podgyászos szekere volt, megrakodva mindenféle élelmiszerekkel; kétszáz kocsin a legfinomabb magyar bor. Ez a mozgó élelemraktár Hatvanban rekedt, s igy könnyen megeshetik, hogy a tiszavidéki honvédsereg, amely Abony körül czirkálgat, kézrekeríti szállítmányát. Ekkor aztán se kenyér, se bor. Sietve intézkedik tehát, hogy Tolstoy tábornok tizezer fegyveressel és harmincznyolcz ágyúval a podgyászos szekerek biztosítására Hatvan felé huzódjék. Tolstoy nyomban útrakel, s Turáig nyomul elő.

Épp idején. A tiszamenti honvédsereg csakugyan megmozdult. „Perczel – írja Mészáros emlékirataiban, – bár seregének legnagyobb része kaszás volt, szeretett volna valami fényes haditettel kedveskedni a nemzetnek; s jul. 16-ikán határozattá lőn, hogy gyalogosaink fegyvertelenebb része Felső-Szent-Györgynél marad, a lovasság pedig az oroszok munkálati vonala ellen diversiót teszen.”

S a „diversió” tényleg megtörténik. Perczel tizenhét huszárszázaddal, s a lengyel legió négyszáz pikásával, összesen: mintegy kétezer lovassal és tizenkét ágyúval julius 20-ikán Zsámbok felé tör, s a czirkáló orosz uhlánosokat keményen megszabdalva, Turáig kergeti. Ámde Turánál tömör csatarendben már ott várja Tolstoy. Mindegy, ha még annyi is az orosz: Perczel támadáshoz fog. Huszárságunk pompásan küzd. Vakmerő elszánássál belegázol az orosz lovasság közé, s megszalasztja. Déltől alkonyatig dühöng a harcz. Tolstoy daczára túlerejének, meginog és immár hátrálni készül. De a legválságosabb perczben, Labintzow tábornok vezetése alatt, Aszódról ötezer főnyi segély érkezik a számára.

Ezzel természetesen még kedvezőtlenebb az arány. Tizenötezer orosz kétezer huszárral szemközt. Oktalanság volna a küzdelmet erőszakolni. S Perczel, magához vonván a gyalogságot, kellő rendben Abony felé hátrál.

A turai lovasharcz, a melyben Mészáros is, Dembinszki is résztvett, egykoru hadijelentések szerint így zajlott le:

Lovasdandárunk – 13 huszárszázad, 4 század lengyel dzsidás és 12 ágyú jul. 20-ikán virradatkor indult el Nagy-Kátáról Fényszarú felé. De már útközben, Alsó-Almásnál egy czirkáló kozákcsapatra bukkant, s a kozákokból két embert el is fogott. A többi elvágtatott, hogy Tolstoy tábornoknak hírül adja közeledésünket. S Tolstoy, egész hadosztályával (8 gyalogzászlóalj, 21 század lovasság, összesen 10 500 ember és 38 ágyú) rögtön Turáig nyomul, s a falu előtt állást veszen. Mikor lovasdandárunk Tura határához érkezik: az orosz már harczkészen áll.

A mieink is azonnal csatarendbe bontakoznak tehát. A lengyel legiót a jobbszárnyon Thworzniczky vezeti, a középen öt század huszárral és egy fél röppentyüüteggel Dessewffy foglal állást, a balszárnyon pedig egy ezred huszár élén Perczel Mór vezényel. Dembinszki a lengyel legióhoz, Mészáros Lázár pedig a Dessewffy osztályához csatlakozik.

Tolstoy azt hivé, hogy erőnk nagyobb, mint az övé, Hatvanba segítségért küldött. S épp azért nyugodtan várta lovasságunk kifejlődését.

Dembinszki, aki Thworniczkitől mindjárt a csata elején átvette a vezényletet, mihelyt észreveszi, hogy Perczel közeledik, rögtön heves ágyútüzet indít az orosz lovasság felé, amely az első harczrendben volt felállítva. Tolstoy lovasságát visszavonja, s, ütegeivel nyomul előre. Az ágyúharcz csaknem egy óra hosszáig tart. Az oroszok közönséges lovas-ütegeiken kivül régi modoru úgynevezett serpentin-ágyúkat is használnak; ezek az ágyuk igen messzi lőnek, s bugásuk olyan különös, hogy lovasságunk egészen megzavarodik.

Délután három óra felé egész dandárunk rohamra nyomul. Perczel huszárjai oly hevesen vágnak az orosz Olga-huszárok közé, hogy ezek rövid ellenállás után megfordulnak, s az ágyuk és a gyalogság háta mögé robognak vissza. Huszárjainkat csakis az oroszok rettentő ágyútüze állította meg győzelmes előnyomulásukban: Tolstoy egy szotnya kozákot ad megrettenő huszárjai mellé, s ágyuinak a födözete alatt ujabb rohamot vezényel. Ámde Perczel, akinek viszont Dessewffy-jön a segélyére, megint csak visszaveri őket. Így tart a küzdelem alkonyatig. Ekkor jött meg Hatvanról Labinczow tábornok vezetése alatt az ötezer főnyi orosz segélyhad. Vezéreink tehát, nem akarván egyenetlen harczba bocsájtkozni, felhagytak a további küzdelemmel, s Nagy-Kátára, innen pedig Abony felé huzódtak. Az ellenség, noha ötször annyi volt, nem merte üldözni elvonuló huszárjainkat.

Veszteségünk holtakban és sebesültekben 100 ember, köztük a lengyel legió ütegparancsnoka: Wuyczik. A vitéz tüzérszázadosnak egy ellenséges ágyúgolyó a fejét sodorta el. Az oroszok 68 embert veszítének.

A turai ütközet nem volt ugyan jelentékeny, de jórészt Perczel e hadmozdulatának köszönhető, hogy Paskiewich, attól tartván, hogy hátba fenyegetik, fölhagyott a Görgei üldözésével.

Huszárjaink pedig bátorságuknak és vitézségüknek oly fényes tanujelét adták, hogy az orosz tisztek is a legnagyobb dicséret hangján emlékeztek meg róluk. Itt történt, hogy egy öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le …

Perczel, hogy az oroszokat elvonja a Görgei üldözésétől, most tovább Jászberény felé akar nyomulni. De Mészárosnak az a nézete, hogy sokkal okosabb, ha az Alvidék utvonalait fedezik. Ebből összezörrenés támad; s Perczel, mint annyiszor már, ujolag fölmondja az engedelmességet. Végre azonban ő maga is belátja, hogy a terve hibás; letesz tehát támadó szándékáról, de a védelemről is, s Nagy-Kőrösön, Kecskeméten, Félegyházán át Szegedre vonul, a hová julius 29-ikén érkezik.

Perczel turai rohamát nem koronázta ugyan siker, de vakmerő előnyomulásával, mint a haditudósítás is említi, könnyített Görgeinek a helyzetén. Elvonta tőle az oroszok figyelmét.

S csakugyan, midőn Görgei julius 22-ikén a Sajóhoz érkezik, még nyitva előtte az út. Ha Miskolcz vidékéről Debreczen-Nagyvárad felé akarunk menni, tudvalevőleg a Tiszán szükséges átkelnünk. Két tiszai hidunk volt ekkortájt ezen a vidéken: az egyik Poroszló és Füred közt, a másik feljebb Tokajnál. S mindakettő birtokunkban. Knezics tábornok hadosztályának egy-egy dandára ügyelt reájok; Tokajnál maga Knezics, Tisza-Füreden pedig Korponay ezredes.

Kétségtelen tehát, hogy Görgei, ha az eddigi gyorsasággal siet, akár Fürednél, akár Tokaj mellett minden nagyobb veszedelem nélkül átkelhet a Tiszán, s csatlakozhatik délvidéki seregeinkhez.

A hadtudósok szerint sikerrel kecsegtető mozdulat lett volna az is, ha a Sajótól egyenesen Kassának tör. Itt lefoglalja az oroszok élelemraktárait, elvágja összeköttetéseiket, aztán keletnek fordulva Erdélybe nyomul és nekiesik a Lüders hátának. Körülbelül úgy a mint Bem tervezé.

Ámde Görgei sem amarra, sem erre nem mozdult, hanem a Sajó és a Hernád vidékén őgyelgett. És pedig, – úgymond – azon okból, hogy a miglen ő az oroszokkal tusakodik: többi hadainknak elég idejök legyen a Szeged felé nyomuló osztrákokat megverni.

Világos tájképe, 1849-ben.

Ezzel szemben kortársainak legnagyobbrésze azt állítja, hogy mindez csak kifogás. Húzni-késleltetni akarta az egyesülést, ez a száraz tény.

Nem kutatjuk, hogy a két állítás közül melyik jár közelebb az igazsághoz; de az bizonyos, hogy Görgei szándékosan, vagy akaratlanul kezére járt az oroszoknak.

Paskiewich ugyanis mihelyt megtudja, hogy Görgei a Sajónál táboroz, rögtön az üldözésére siet. S az egész orosz fősereg, mint a kopófalka, Miskolcz felé rohan.

De az üldözött vad, a minő ravasz és fürge, ujolag kicsúszhatik a hajtásból. Ezt mindenáron meg kell akadályozni. S legott parancs megy Cheodaeff tábornokhoz, hogy a főhad megérkezéseig támadja, csipkedje, tartóztassa Görgeit.

Cheodaeff előnyomul. Mindenekelőtt azonban seregeink állását szeretné kipuhatolni. Egy csatabiró 9000 főnyi dandárt küld tehát Mezőkövesd felé. A sereg vezetője Kousnetzow kozák hetman.

Ugyanekkor a VII-ik hadtest egy részével: 4000 emberrel Görömbölyből Pöltenberg tábornok is szemleútra indul.

A két czirkáló sereg jul. 23-ikán déli egy órakor Harsány mögött véletlenül összetalálkozik, s birokra kel. Az aranyosi csárda előtt, majd a szomszédos erdőben közel öt óra hosszáig tart a viaskodás. Csak az alkony vet véget a küzdelemnek. Estefelé tikkadtan, kifáradva mindakét sereg visszahúzódik; Pöltenberg Görömbölyre, Kousnetzow Vattára. Veszteségünk 20 halott, 80 sebesült, 35 fogoly. Az oroszoké, ha ugyan titkolózó jelentéseiknek hinni lehet, 3 halott és 5 sebesült.

Görgeinek a főhadiszállása jul. 24-ikén Alsó-Zsolczán volt. Itt értesült az oroszok ujabb támadásáról. E riasztó hír vétele után benyit a segédtisztje és jelenti, hogy egy úrinő van itt, s négyszemközt kihallgatást kér.

A jelentkező egy ismert nógrádmegyei asszonyság, özv. Boriné, szül. Hellenbach bárónő, gazdag, körülbelül ötvenéves, de nyugtalan természetű, s mint csillagkeresztes hölgy, aulikus.

Bevezettetvén, gróf Rüdiger tábornok és hadtestparancsnok megbizásából a következő levelet nyujtja át Görgeinek:

Balassa-Gyarmat, 1849. julius 7/19-ikén.

Uram!

A parancsnokságom alá helyezett csapatok szembetalálkoztak azokkal, a melyeket Ön vezényel. A hadiszerencse az én részemre hajlott.

Nyomon követvén Önt, utamban mindenütt arról értesültem, hogy Ön tökéletes őszinteségével teljes igazságot szolgáltatott nyilatkozataiban az én hadtestem jelességének. Ez a nyiltszivű eljárása kötelességemül teszi, hogy én is bizonyságát adjam azon becsülésemnek, a melyet az Ön vitéz katonai jelleme gerjeszt bennem, s ezért elhatároztam magamat, hogy a jelen sorokat intézzen Önhöz.

Az Ön tehetségei kétségkivül képesek súlyos nehézségeket legyőzetni seregével. De Ön nem fogja önmaga előtt titkolni, hogy e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti azt. Ennélfogva egész bizalmasan jövök Önt, uram, az alkudozások fonalával megkinálni.

Méltóztassék velem tudatni azon föltételeket, melyek alatt Ön lehetségesnek véli ezen, Önre nézvést annyira egyenetlen küzdelemnek végetvetni; s én sietni fogok e részben Ő magassága az orosz császári hadsereg fővezére elhatározását szorgalmazni. Nem szükséges mondanom, hogy a föltételek azzal az igazságszeretettel fognak fontolóra vétetni, a mely magas fölebbvalómat jellemzi, s hogy Önnek vitéz katonai becsülete legkisebb csorbát sem fog szenvedni.

Fogadja Uram, legkiválóbb tiszteletem kifejezését.

Gróf Rüdiger
orosz hadtestparancsnok.

A levél, mint látjuk, július 19-ikén kelt, tehát akkor, midőn Rüdiger még Balassa-Gyarmathon táborozott.

Miként jutott Boriné ehhez a levélhez, – ma sem bizonyos. Némelyek azt mondják, hogy egyenesen az ő biztatására írta Rüdiger. Ez a tiszteletreméltó asszonyság ugyanis, aki szeretett politizálni, föltette magában, hogy ő végetvet a dúlongó harcznak: elmegy a legközelebbi orosz tábornokhoz, elmegyen Görgeihez és kibékíti őket. Ez az egyik szóbeszéd.

A másik az, s ez a valószinűbb, hogy Rüdiger ezzel a levéllel tulajdonkép a szorongatott Chroulow ezredes helyzetén akart segíteni. Borinét, a ki ismerős volt Görgeivel, s aki többször megfordult az orosz táborban is, csupán eszközül használta.

De akármi volt az indok, a levél oly udvarias, annyira jóindulatú, hogy Görgei tüstént válaszol reá, még pedig ilyeténképen:

Uram!

Becses levele, melyet Ön a további vérontás mielőbbi megszüntetésének emberszerető óhajtásától indíttatva hozzám intézett, – nekem kellemes alkalmul szolgál, hogy Önnek azon szabatosság és merészség miatt, melylyel csapatjai szép hadmozdulatjaikat szemünk előtt tették, őszintén szerencsét kivánjak, egyuttal pedig Önt arról is biztosítsam, hogy én a magam részéről tisztességes föltételek alatt kész volnék azonnal kezet nyújtani a békekötéshez, ha csak arról lenne szó: azokat a csapatokat, melyek parancsaim alatt állanak, valamint önmagamat is, egy bennünket minden oldalról fenyegető nagy veszélytől kiszabadítani.

De itt szegény szorongatott hazám megmentése forog szóban; hazámé, melynek politikai életét az osztrák császár és legközelebbi környezete igazságtalanul megakarják semmisíteni, a mihez a legujabb időben, fájdalom, Ő felsége az orosz császár is; – hihetőleg arról, hogy Magyarországnak jobb és nagyobb része mit akart és akar most is, rosszul értesítve, – segédkezet nyujtott.

Annak a magasztos czélnak szentségét tekintve, melynek mi életünket szenteltük, Ön mint nemes ember és derék katona maga is kénytelen lesz megengedni, mikép nálunk a magunk saját boldogulására való minden kicsinyes személyi melléktekinteteknek háttérbe kell szorulniok; s hogy nekünk mint becsületes embereknek mindaddig küzdenünk kell, mig a békeszerető polgártársaink a leigáztatás veszedelmétől meg nem szabadultak, vagy pedig magunk ezen egyenetlen küzdelemben dicsőségesen el nem bukunk.

Ezt válaszolom mint katona és mint az államtól reám bizott csapatok vezére. Hiszem, hogy a magyar hadcsapatok mindegyik vezetője épp úgy gondolkozik, mint én; a miből láthatja Ön, hogy bajos lesz Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges kötések utján pacificálni. De ha Önnek valóban óhajtása Magyarországot kimélni s e szegény országot legalább nagyobbrészt a háború rettenetes csapásaitól megszabadítani; s ha Önnek magas fölebbvalója jónak látná én velem tudatni, hogy mily föltételek alatt lehetne Magyarországnak az orosz császár Ő felségével békét kötni: akkor én legszentebb kötelességemnek fognám tartani, hogy az Ön magas fölebbvalója és Magyarország ideiglenes kormánya közt kezdendő titkos alkudozásoknak útat nyissak és egyengessek. S ez esetben én, ki a magyarországi állapotokat jól ismerem, Oroszország részére, vérontás nélkül kedvezőbb eredményt vélek kilátásba helyezhetni annál, a mit kiszámíthatlan vérontás után is Magyarországnak – bár tökéletesen sikerült – leigázása igérhet.

Azt mondják, Ő felsége az orosz császár igazságos uralkodó, s én hiszem is; de akkor erős hazudozásoknak kellett lenni, a mikkel reá birták, hogy derék katonáit egy nemzet leigazására küldje, melyet tulajdon királya kétségbeesett élet-halálharczra kényszerített saját törvényei lételeért.

Bármi legyen is a jelen sorok következménye: fogadja Ön azon kitünő nagyrabecsülésem kifejezését, melyet Ön irányunkban tanusított emberséges magatartása által gerjesztett bennünk, a kik eddig csak az osztrák tábornokok példátlan brutalitásával szoktunk találkozni.

Kelt Alsó-Zsolczán, julius 24-én 1849.

Görgei Arthúr.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem