VI. Az emigráczió. | 1848/49-es szabadságharc története

VI. Az emigráczió.

Kossuth menekülése. Végrendelete. – A menekültek Viddinben. – Kossuth Angliában s Amerikában. – A magyar emigráczió honfelszabaditó működése. – A Magyar Nemzeti Igazgatóság. – Az olaszországi magyar légió. – Kossuth bankjegy-pöre. – Romba dőlt remények. – Az 1867-iki kiegyezés. – A nemzet és az uralkodóház kibékülése. – Kossuth a számüzetésben. – Utolsó évei. – Halála és temetése.

Kossuth, mint tudjuk, 1849. augusztus 17-ikén távozott az országból, s átkelvén a Dunán, Turnul-Szeverinben török földre menekült. A szabad Magyarország nagyhatalmu kormányzója egyszerre hazátlan bujdosó lőn. A magyar nemzet nagysága s dicsősége eltünt, mint egy édes álom. S mily rettentő az ébredés! Előtte az idegen világ hideg közönyével, mögötte a haza: gyászban, siralomban.

… Kifejezhetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, – beszéli maga Kossuth „Iratai” előszavában, – midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék, zokogva nyomtam reá a fiui szeretet búcsúcsókját, aztán egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz, és – ugy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon …

Egy török főtiszt „Allah”-t említve üdvözölt barátságosan; elvezetett fekhelyemre, melyet Isten szabad ege alatt számomra készített, s kardomat kérte: lesütött szemmel, mintha szégyelné, hogy török magyart lefegyverez. Lekötöttem, átnyujtottam, szótlanul, könynyel szememben, mig ő, „jó éjt” kivánva magamban hagyott bánatommal.

Nyugalom és hontalanság!

Hát tudott-e a hitrege Ádámja nyugodni, midőn mögötte, a kitaszított mögött az Éden kertjének kapuja becsukódott, mivel hogy a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből evett?

Én is ettem abból a gyümölcsből és felismertem a jót s a gonoszat! És fölemeltem kezemet a jónak védelmére a gonosz ellen. A gonosz győzött és én hazámból – az Édenből – kitaszíttatám.

Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjai közé onnan felülről, – a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vizpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem, rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemelt végzet ellen. Én hallgattam a zúgást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiusult honfi-remények semmiségébe és arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora ömlött alá. Minden volt e könnyzáporban, ami a hazafi szivének fáj; minden, csak egy nem: a reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.

Ugy tetszett nekem, – még akkor, a fájdalom első lázrohamában is úgy tetszett nekem, – mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könnyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosat fog szenvedni, mert bosszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak, mely a megalázás porából nem a maga tehetségével emelkedik fel; hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!

Igy szól Kossuth menekülésének első perczeiről. A szörnyü csapás a fájdalom könnyeit facsarja ki szeméből, de lelkét nem töri meg. Bujdosása első éjszakáján im felragyog előtte a remény csillaga. Ő, ki részese; szemtanuja volt a nemzet bámulatos akaraterejének és szívósságának, nem mond le annak jövőjéről. Ez a hit, ez a remény ad neki erőt a további küzdelemre, amelyet letiprott hazájának az érdekében bujdosása közepette fejt ki.

Pedig, ha egyáltalán valakinek, ugy legelső sorban épp Kossuthnak elég oka volt a kétségbeesésre. Nyomában, mint a szimatoló véreb, az önkény bosszúja, amely a becsületes, vendégszerető törököt is ellene uszítá. Kossuthnak ugyanis az volt a szándoka, hogy megszakítás nélkül egyenesen Londonba utazik, s a szabad angol nép köréből lát a fölszabadítás nagy munkájához. A bosszúért lihegő bécsi politika azonban mindenféle nyomással rábirta a török kormányt, hogy a területére menekülő magyarokat tartóztassa fel, s vegye őket szoros őrizet alá. S bár a török határőrség kíméletesen bánt a menekülőkkel, mégis csak foglyok voltak. Minden perczben attól kellett remegniök, hogy kiadják őket az osztrákoknak. S hogy ez esetben minő sors vár reájuk: Haynau véres munkájából könnyen kitalálhatták.

De e tudatnál sokkal súlyosabban nehezedik Kossuth lelkére az a másik csapás, hogy szerető nejét s ártatlan apró gyermekeit elszakítá tőle a balsors. Éppen azok, kik legközelebb állottak szerető szivéhez, jutottak ellenségeinek a kezébe. Nem tudhatja, minő sors vár reájuk, mit rejt méhében a jövő. Szíve megtelik aggodalommal, ha arra gondol, hogy gyermekei holnap talán már gyámol nélkül maradnak. Ez aggodalom adja kezébe a tollat, hogy végrendeletet csináljon, s esetleges halála esetén Guyon Richard tábornokra bízza szeretteit. A végrendelet, mely október 8-ikán, Viddinben kelt; igy hangzik:

Kossuth Lajos megérkezése Sumlába.
(Egykoru rajz.)

Megbizó levél.

Az örökkévaló Isten nevében. Amen.

Miután kedves hazám szabadságharczának szerencsétlen kimenetele által szeretett hazámból kiszoríttatva, hontalan lenni kényteleníttettem, életemet idegen önkénytől látva függni, kétszeresen súlyosodik reám a jövendő bizonytalanságának érzete s kétszeresen kell, hogy érezzem a kötelességet azon esetre, ha velem van mi baj történnék, gondoskodni azokról, a kik hazám után földi üdvösségemet képezik kedves szeretett nőmről és gyermekeimről.

És miután gróf Guyon Richard tábornok, ki miután a magyar szabadságharcznak rendíthetlen jellemü hős bajnoka volt, most ugyan számkivetésemnek részese, de mint született angol dicső nemzete kormányának pártfogása által jövendőjét az enyémnél biztosítottabbnak érzi: azon megbecsülhetlen szives ajánlatot tevé, hogy ha velem valami történik s családom ápoló gondoskodásomtól megfosztatnék, gyermekeimről atyaihoz hasonló indulattal kész lészen gondoskodni.

Azért is mindenekelőtt őt kedves és kimondhatlanul szeretett nőmnek bizodalmába ajánlom, mint oly férfiut, a kinek jellemére, szivére és lovagias érzelmeire bármi viszontagságok között biztos hittel támaszkodhatik.

De kétszeres bánattal nehezedik szenvedő lelkemre a gondolat, hogy hűn és forrón szeretett kedves nőm összeroskadhat a tömérdek fájdalom alatt és szegény gyermekeim a páratlan anyának gondjaitól is megfosztva egészen árván maradhatnak, mert családi életem példátlan boldogsága, a melylyel isten ekkoráig megáldott, azt hiteti el velem, hogy valamint az én életem az övéhez, ugy az övé az enyémhez van kötve.

Azon szerencsétlen esetre tehát, ha szegény gyermekeim egészen árván maradnának, már most előre gróf Guyon Richard tábornok urat mindhárom édes gyermekeim (Ferencz és Lajos fiaim s Vilma leányom) gyámjává és gondviselőjévé kinevezem (miután ugy szegény édes anyámnak a reá nehezedett tömérdek szerencsétlenség között élemedett beteges koránál fogva magának is ápolásra van szüksége, mind testvéreim pedig saját családi gondjaik miatt akadályozva vannak) oly kikötéssel, hogy mivel kedves sógorasszonyom, szeretett nőmnek unokatestvére Marton Antonia kisasszony, mint példátlan hűségü rokon, gyermekeim iránt is annyi önfeláldozással teljes nemeslelküséget bizonyított, minélfogva meg vagyok győződve, hogy egy oly anyának, minő kedves drága nőm, anyai gondjait senki e földön oly mértékben nem pótolhatja, mint éppen ő; – azért is őt, ha a gyámi kötelességben osztozni körülményei megengedendik, gróf Guyon tábornok úr gyermekeim második anyjának, ha e szivességre ajánlkozandik, a gyámi jogokban egyenlő részesnek tekintse. Kinevezem pedig és felhatalmazom a mondott kikötéssel gróf Guyon tábornok urat, adván nekie ugy gyermekeim személyeinek megmentésére, nevelésére és gondviselésére, mint megmenthető és reájok, mint törvényes és természetes örököseimre szállandó csekély javaim kezelésére, minden jogot és hatalmat, melylyel a magyar törvény a gyámokat és gondviselőket (tutor et curator) felruházza, azon biztos reményben, hogy nemes indulata szerint viszont mindazon gyöngéd kötelességeket híven teljesítendi, a melyek e minőségében reá hárulandnak.

Szint’ ezen felhatalmazás azon esetre is ideiglenesen értendő lévén, ha kedves gyermekeim iránti gonoskodásban én és szeretett nőm hazámtól elrekesztett távollét, vagy a hitszegett hálátlan ausztriai ház üldöző kegyetlensége következtében fogság által ideiglenesen akadályozva volnánk.

Isten és szeretett kedves nőm után e szerint gyermekeim sorsát gróf Guyon tábornok ur nemes indulatába helyezvén, mindenek előtt megvárom, hogy ha isten akaratja szerint e megbízásait teljesíteni hivatva leszen, gyermekeimet magyarokká nevelje és boldogtalan atyjuk tiszta példája után is, sziveiket töltse el azon önzéstelen hazaszeretettel, hogy hazájukat imádják és soha és semmi viszontagságok között annak igazságos jövendője felől kétségbe nem esve, egész életükön át legszentebb és legkedvesebb kötelességüknek ismerjék, hazájuknak élni és annak jogait, szabadságát, törvényes függetlenségét és nemzeti életét védeni, s javát előmozditani.

Miről adtam ezen saját kézirásu s magán pecsétemnek kéznél nem létében hivatalos pecsétemmel is megerősített megbizó levelemet.

Kelt számkivetésemben Widdinben a török birodalomban okt. 8-ikán 1849.

(Pecsét helye.)

Kossuth Lajos,
Magyarország kormányzója.

Veress Sándor, „A magyar emigráczió Keleten” czimű munka szerzője.

Hogy Kossuth Lajos ur, Magyarország kormányzója ezen levelet előttünk saját kezével irta s aláirta, ezennel bizonyítjuk.

Asbóth Sándor, alezredes, vezérsegéd.

De a családi gond mellé az anyagiak kérdése is járul. Összes vagyona, amivel bujdosását megkezdte, négy-ötszáz darab aranyból áll. S ezt is meg kell osztania menekülő társaival, kik közül a legtöbbnek még betevő falatja sincs.

Az idegen föld, a hová Kossuth mint bujdosó először hajtotta pihenőre fejét, tehát Turnul-Szeverin. A menekültek legnagyobb része szintén idehuzódott.

De csak néhány napig maradtak itt. Szeptember elején az egész tábor – körülbelül 5000 ember – Viddinbe kisértetik. A főnök, a vezér természetesen Kossuth, körülötte csoportosulnak: Szemere Bertalan, gr. Batthyány Kázmér, Horváth Mihály, Vukovics Sebő, Mészáros Lázár, Vetter, Dembinszky, Bem, Guyon Richárd, Perczel Mór, Kmetty, Stein Miksa, Beniczky Lajos, Asbóth Sándor; továbbá: Almássy Pál, Beöthy Ödön, Bónis Sámuel, gr. Csáky László, Egressy Gábor, Hajnik Pál, Hunkár Antal, Irányi Dániel, báró Jósika Miklós, Sillye Gábor, Simonyi János, báró Splényi Lajos, gr. Teleki László, Ujházy László, Veress Sándor stb.

Ezekenkivül mintegy 500 különféle rangu tiszt, 3400 honvéd, 800 lengyel, s 409 olasz legionarista.

… Ezen nagyszerű emigrácziót – ugymond Imrefi – igen bajos lett volna Viddinben elhelyezni, s azért a honvédség egy a város s külvároson kivül eső térségen ütött tábort; közel a Dunához, kisebb-nagyobb sátorok alatt.

E tábornak négy külön osztálya volt: a magyar mindenek közt a legerősebb, a lengyel, az olasz, s a török katonaság, amely körülkerítve őrizé a hitetlenek három osztályát.

Viddinnek külterülete is sánczokkal levén övezve, ez volt a határ, melyen túl lépni egy menekültnek sem volt szabad. A künt táborzó katonaság kisebb csoportokban nappal bemehetett a városba.

A főtisztek, a polgári urak és urnők a várban, vagyis a belvárosban laktak, mi rabságuk daczára is kitüntető megkülönböztetés vala reájuk nézve, miután ott kereszténynek lakni tilos.

A századosok s hadnagyok közül eleinte sokan a legénységgel együtt tanyáztak a szabad ég alatt, de mint kényelemszerető emberek csakhamar szállásokat béreltek maguknak a külvárosi bolgároknál és khámokban.

Ágyneműt csak igen kevés hozván ide magával, nagyobbára csak ruháikon feküdtek s azzal takaróztak. Egy ideig rendes zsoldról szó sem volt, csupán nyers élelmi szereket osztottak ki köztük, mi rizskása, birkahus, juhzsir, vereshagyma, só, olajból és homokos kenyérlisztből állott.

Egy pár napig, mig nagyon meg nem szaporodtak, a főbbeknek maga a basa küldött eledelt konyhájáról, de a különös módon készített szokatlan ételek, mint a nuelli, főtt rizs, töltött uborka, birkahús stb. egyáltalán nem nyerték meg izlésüket. A basa csakhamar szakácsokat rendelt hozzájok, de ezek sem tudtak izlésök szerint főzni.

Később e hiányon segítve volt az által, hogy egyik menekült-társuk, bizonyos Lülei nevü zsidó, ki mint kém hasznos szolgálatokat tett a forradalmi kormánynak, a külvárosban kaszinó-féle vendéglőt nyitott, hol pénzért étkezni, kávézni lehetett, a mely egyszersmind társalgási gyülhelyül is szolgált …

Kossuth mindjárt az első napokban visszanyeri lelkének rugékonyságát, s bámulatos erélyét. Legelső teendője, hogy menekülő-társai lehetőleg biztonságba helyeztessenek. Egyenesen Abdul Medsid szultánhoz fordul, hogy vegye oltalmába a szerencsétlen magyarokat. S kérő szava meghallgatásra talál. A török hatóságok, a szultán parancsára, nemcsak emberségesen bánnak menekültjeinkkel, hanem politikai védelemben is részesítik őket. Pedig az osztrák kormány minden diplomácziai furfangját s erőszakoskodását előveszi, hogy a menekülőket, főképen Kossuthot, hatalmába kerítse. Még háborúval is fenyegetőzik. A bécsi kormány követelését az orosz is hathatósan támogatja. A helyzet már oly fenyegető jelleget ölt, hogy a szultán tanácsosai csak úgy vélik a kiadatást megakadályozhatni, ha a menekülők az izlamra térnek át s ezáltal török alattvalókká lesznek.

Kossuth megérkezése Angliába.

Az erről folyó tanácskozások folyamán azonban Abdul Medsid egész határozottan kijelenté, hogy bármi történjék is, nem adja ki a magyarokat. Nem akar – ugymond – nevére gyalázatot hozni, hogy visszaélt a vendégjoggal, s az ellenség boszujának dobta azokat, kik nála oltalmat kerestek. Ha e miatt megtámadják, ám legyen háború, de nem tágít.

S menten ki is adja a rendeletet, hogy gondoskodjanak az ország fegyveres védelméről. S a nemesszivű fejedelem, az ultimátumszerü fenyegetések daczára sem tágít. Háború persze, még sem lesz a dologból. Az osztrák maga is úgyszólván harczképtelen volt, s csak rá akart ijeszteni a törökre.

A török kormány azonban annyit mégis megtesz a bécsi udvar kedvéért, hogy a menekülteket az osztrák határszélről beljebb Sumlába internálja.

Itt találkozott Kossuth nejével, a ki csak hosszu, majdnem félévi bujdosás után, Szerbián keresztül menekülve, juthatott férjének ölelő karjai közé. Ámde gyermekei nélkül. Ezekre a szegény ártatlanokra az osztrák rendőrség rátette kezét, s fogságba hurczolta őket. Csak egy év mulva, 1850-ben, az angol királynő egyenes közbenjárására engedte meg a bécsi kormány, hogy a három gyermek szüleit követhesse.

Kossuth nem sokáig maradhatott Sumlában. A porta ujabb tartózkodási helyet jelölt ki számára; még pedig a kis-ázsiai Kiutahiában, a hová Kossuth nejével s csekély számu kiséretével 1850. február végével költözött.

Kossuth valódi lelki nagysága s rajongó honszeretete a számüzetés alatt nyilatkozik meg egész fenségében. Mint a pálma, mely a rárakott terhek alatt még inkább nő, – Kossuthot a sorscsapások nemhogy elcsüggesztenék, de még inkább megedzik a további küzdelemre. Sem hatalmi, sem anyagi eszközök nem állottak bár rendelkezésére: a játszmát még sem adta föl. Elhatározza, hogy tovább fog munkálni a haza felszabadításának nagy művén, s mihelyt csak lehetséges, ujból felveszi a harczot a bécsi udvar politikájával.

Egyik legfőbb gondját az képezte, hogy az emigráczió tagjai közt az összeköttetés és egyetértés meg ne lazuljon. És tényleg a magyar emigráczió a legkeserűbb megpróbáltatások közepette is derekasan, becsülettel állotta meg helyét. Nem volt ugyan az apróbb viszályoktól mentes, akadtak a magyar emigránsok közt is olyanok, akiket a súlyos anyagi gond helytelenségek elkövetésre ragadott; de egészében véve a magyar emigráczió sem a vendégjoggal nem élt vissza, sem a haza szomoru sorsáról nem feledkezett meg hányattatásai közt.

Kossuth 1851. szeptember 1-éig tartózkodott Kiutahiában, ahol bármily kitüntető tisztelettel bántak is vele, mégis csak fogoly maradt. Kiszabaditására az amerikai Egyesült-Államok kormánya tette meg az első lépést, felszólitván a portát, hogy szűntesse meg a magyar emigránsok internálását. Midőn e kérelmet az angol követ is hathatósan támogatta: a török kormány engedett a felhivásnak s Kossuthot társaival együtt szabadjára ereszté.

Kossuth amerikai arczképe.

Kossuth, Kiutahiából való szabadulásakor, családjával s néhány barátjával, az amerikai »Mississippi« nevü hadi fregattra száll, a melyet az Egyesült-Államok kormánya bocsát rendelkezésére. Az a terve, hogy egyenesen Amerikába vitorlázik, s személyesen köszöni meg az amerikai nép ritka rokonszenvét. De útközben barátjai unszolására megváltoztatta szándékát, s Lissabonban britt hajóra szállt, hogy előbb Angliába menjen. Már tengeri utja közben is a rokonszenv számos megkapó jelével találkozik. Mindenütt, a hol csak megáll a hajó, igy Gibraltárban, Lissabonban, a legnagyobb kitüntetésekkel halmozzák el.

Kossuth Southamptonban lépett angol földre, ahol óriási közönség fogadta. Innentől valóságos diadalmenet volt útja. Az angol nép szinte versenyre kelt egymással a nagyszerü tüntetésekben. Londonban, a városi tanács élén maga a lordmajor üdvözölte. A bevonuláskor ezernyi nép özönlé körül kocsiját. Kossuth már Southamptonban is angolul felelt a hozzá intézett üdvözlésekre, de itt Londonban, a Guildhallban tartotta első nagyobbszabásu beszédét Shakespeare zengzetes nyelvén:

Egy szemtanu, a magyar emigráczió egyik tagja, igy nyilatkozik Kossuth ez első sikeréről:

„Kossuth nagyszerű beszéde bámulatra ragadta nemcsak az angolokat, de minket magyarokat is, kik nem először láttuk, hallottuk őt a szószéken. Tudtuk, hogy fogsága alatt Budán a 30-as években megtanult angolul s megbarátkozott az angol irodalommal, különösen maig is legfőbb kedvenczével Shakespeare-rel; tudtuk, hogy Kiutahiában anyanyelvükön társalgott az őt meglátogató angolokkal; tudtuk, hogy folyton olvas angol könyveket: mégis kifejezhetlen, mekkora volt meglepetésünk, midőn Southamptonban szállására vezettetvén, kilépett az erkélyre s majdnem egy óra hosszat beszélt a néphez angolul. Előadása az első próbánál ugyan még kissé akadozó volt, de Guildhallban már oly könnyüséggel, oly folyékonyan, annyi tűzzel, szabatossággal és bájjal szónokolt, mintha soha nem is beszélt volna más, mint angol nyelven …”

Kossuth ezuttal hat hetet tölt Angliában. 1851. november 11-én ismét hajóra száll, hogy az északamerikai Egyesült-Államok kongreszszusának meghivására az ujvilágba utazzék. Ez utjában családján kivül csak néhány barátja kiséri; köztük Ihász Dániel ezredes, ez az önfeláldozó jó barát, ki élete utolsó perczéig hű osztályosa maradt Kossuth viszontagságos életének.

Kossuth amerikai időzése fölért egy ujabb diadalmenettel. Bevonulását New-Yorkban megirigyelhette volna a legünnepeltebb fejedelem. Az amerikai nép nemcsak a szabadságszerető magyar nemzet képviselőjét, nemcsak egy szent ügy martirját, hanem a köztársasági eszme vezérharczosát is ünnepelte Kossuth személyében.

Washingtonban rendkivüli kitüntetés érte. Az Egyesült-Államok szenátusának elnöke ugyanis a nyilt ülés folyamán, a legünnepélyesebb formák közt az ülésterembe vezette és jobbjára ülteté. S midőn bemutatta őt az egybegyűlt szenatoroknak, ezek felállásal adtak kifejezést Kossuth iránti mély tiszteletűknek. Oly kitűntetés ez, aminőben, az egy Lafayetten kivül sem azelőtt, sem azóta senki nem részesült.

Kossuth New-Yorkban diszszemlét tart az amerikai Egyesült-Államok katonasága fölött.
(Amerikai kép.)

Kossuth ezután körutra indul, s száznál több felolvasásban ismerteti a magyar ügyet. Népszerüsége csakhamar befutja úgyszólván az egész óriási világrészt. A rokonszenv és tisztelet száz meg százféle módon nyilvánul iránta. Érmek veretnek a tiszteletére. Felolvasásait külön kötetben bocsájtja közre egy hires könyvkiadó. Az iparosok Kossuth arczképével diszítik portékáikat, hogy azoknak nagyobb kelendőséget biztosítsanak.

Mikor Kossuth amerikai földre lépett, százezer dollárnyi ajándékkal akarták megtisztelni. Kossuth azonban kijelenté, hogy a maga személyére nézvést semminemű ajándékot nem fogad el, de az ellen nincs kifogása, hogy felolvasásai beléptidíj mellett tartassanak, amely összeg a magyar ügyre lesz fordítandó. Felolvasásait tehát a közönség, azon tudatban, hogy ez által a magyarok nemzeti ügyét is előmozdítja, most még annál tömegesebben látogatta.

Kossuth látván az amerikai nép páratlan rokonszenvét s nemes felbuzdulását, azzal az eszmével kezd foglalkozni, hogy Magyarország felszabaditását innen az Egyesült-Államokból indítja meg. Evégből a magyar szabadságharcz megindításának költségeire dolláros igérvényeket nyomatott. Ezek az ugynevezett »Kossuthdollárok«, melyek közül az elnyomatás idején több száz példány hazánkba is került. Ez igérvények magyar fordításban a következőleg szóltak:

Kelt New-Yorkban

1852. február 2-án.

Magyar alap.

A magyar független kormány tényleges megalakulásától számított egy év mulva, e papir tulajdonosa feljogosíttatik egy dollár követelésére. Fizetendő a nemzeti kincstárnál, avagy annak ügynökségeinél Londonban vagy New-Yorkban. Vagy pedig feljogosittatik a tulajdonos, hogy e papirt ötven dollárnyi, vagy ennél magasabb összegekben négy százalékot kamatozó utalványokért váltsa be, melyek tiz egyenlő évi határidőben fizetendők ki az említett eseménytől számított egy évtől kezdve.

Kossuth L.

Ezenkivül egy amerikai fegyvergyárral szerződést is kötött hadiszerek szállítására.

Kossuth, a legjobb remények közt 1852. julius 10-én tért vissza Európába amerikai dicsőséges utjáról. Egyenesen Londonba ment, itt akarván bevárni a honfelszabadítás kedvező esélyeit. Napoleon államcsinyje azonban egyelőre megváltoztatta a politikai helyzetet. A magyar-ügyet háttérbe szorították a párisi események, s az uj császár trónfoglalása.

Kossuth 1852. julius 15-től egész 1857. végeig, tehát majdnem öt éven keresztül folyvást Londonban tartózkodott. Minden esztendőben két felolvasó körutat tett, a melyek úgy erkölcsileg, mint anyagilag fényesen sikerültek. Mindjárt első körutja alkalmával, mely két hónapig tartott, közel százezer frankot keresett. S többi felolvasó-utja szintén majdnem hasonló eredménynyel végződött; úgy, hogy mire az európai események ismét a cselekvés terére szólították, oly tőke felett rendelkezett, amelyből legalább egyidőre minden nagyobb gond nélkül megélhetett családjával.

Ez öt év alatt csak egyszer csillant fel a remény, hogy hazánkat talán mégis sikerült a vasjárom alól felszabadítani: 1854-ben a krimi háboru kitörésekor. Ugy látszott, hogy Ausztria szintén belesodortatik a háboruba. Kossuth összeköttetésbe lép a portával, meetingeket rendez Skócziában; szóval mindent elkövet, hogy a magyar-ügy a készülő eseményeknél kellő figyelemben részesíttessék. A remény csilláma azonban csakhamar eltűnt, kialudt. Az osztrák magára hagyta véres tusájában az oroszt. Ez volt a „hála” Miklós czár 1849-iki támogatásáért.

Kossuth tehát ismét várakozásra volt utalva. Ámde egy pillanatra sem feledkezett meg hazája felszabadításáról, s folyvást a legéberebb figyelemmel kisérte a külpolitikai helyzet alakulásait. Csak a kellő alkalmat leste, hogy akczióját egész erővel ujból megkezdhesse.

Amerikai Kossuth-dollár.

S ez alkalom nem váratott sokáig magára. Európa, ámbátor a krimi hadjárat után külsőleg nyugodtnak látszék, ujabb háborúk küszöbén állott. Különösen az olasz egység kérdése tolult mindinkább előtérbe. Viktor Emanuel, az olasz nemzet e legnagyobb királya a széttagolt Olaszország egyesítését tüzte ki uralkodásának legfőbb czéljául. Ez egyesítés pedig Ausztria elleni háború nélkül nem volt keresztülvihető, szó sem lehetvén arról, hogy a Habsburg-ház az uralma alatti olasz tartományokat csak ugy szép szerével kiereszsze jogara alól.

A politikai viszonyoknak ezen ismeretére és alakulására alapította Kossuth nagyszabásu politikai működésének tervét. És itt kezdődik a magyar emigrácziónak az a bámulatos működése, amelyhez hasonlót nem mutat fel a történelem. A szegény hazátlan bujdosók, Kossuth lángeszü tevékenysége által, az európai közvélemény előtt csakhamar számottevő politikai tényezőkké emelkednek. Maga Kossuth nem egyszer döntőleg hat a világesemények menetére. Vezérlő államférfiak hajtanak szavára, uralkodók kérik a tanácsát.

A magyar emigráczió, Kossuth utbaigazitása folytán, valóságos diplomacziai szervezetet nyer. Európa majd mindegyik jelentősebb városába állít egy-egy megbizható embert, aki képviselje ott ügyünket s a felmerülő eseményekről értesítést küldjön neki. Igy Párisban: gr. Teleki László és Nemeskéri Kiss Miklós szolgálják a haza ügyét; Genfben: Klapka György; Brüsszelben: Ludwig János, majd Jósika Miklós; Londonban: Szarvady, Turinban: Bixió Sándor, Konstantinápolyban: gr. Andrássy Gyula, majd gr. Karacsay Sándor. S a magyar ügy e képviselői minden díj, minden jutalom nélkül, a legnagyobb önfeláldozással és pontossággal végzik a reájuk bizott nehéz feladatot. Feledvén bús sorsukat, nem törődve saját megélhetésükkel, valamennyien egy szívvel, egy akarattal a nemzet megmentésén fáradoznak. Szétszóratásukban is egy egészszé fűzte őket a haza szent szerelme.

Az olasz kérdés már a bécsi konferenczián, – mely a krimi háború után 1855. márcz. 15-én tartatott, – szóba került. Gróf Cavour Camillo, a kis Piemont e lángeszü államférfia vetette fel, felszólítván Ausztriát, hogy Lombardiából és Velenczéből vonja ki csapatait. A bátor felszólításnak ugyan nem lett eredménye, de elhinté a viszály magvát, a melyből az 1859-iki háború fejlődött. Főkép III. Napoleon franczia császár biztatta folyton az olaszokat az osztrákok elleni támadásra. Piemont azonban egymaga nem mert belekötni a hatalmas Ausztriába. Cavournak végre sikerült Napoleon fegyveres támogatását kinyerni. Abban egyeztek rneg, hogy III. Napoleon, franczia haderő segélyével Viktor Emanuel részére egy felső-olaszországi királyságot alakít, Francziaország viszont a támogatással járó hadiköltségek kárpotlásául Savoyát kapja. S hogy a két uralkodócsalád közti viszony annál bensőbb legyen: Viktor Emanuel Clotild leányát feleségül adja Napoleon Jeromoshoz, III. Naopleon császár testvéréhez. Ily értelemben III. Napoleon és Viktor Emanuel között a véd- és daczszövetség is megköttetett.

Kossuth, ki biztos tudomással birt e szövetségkötésről, elérkezettnek látta az időt, hogy az olasz egység kapcsán a magyar-ügy is megoldásra kerüljön. Jól tudta, hogy egy Ausztria elleni háborúban hazánk magatartása döntő súlylyal bir. Az volt tehát a terve, hogy az olasz hadsereg keretében magyar csapatok szerveztessenek. E csapatok előnyomulásával, támogatva egy franczia hadtest által, felkelésre birassék Magyarország, amely ha megmozdul, Ausztria leveretése biztosra vehető. Ekkor aztán önként következik Magyarország önállása és függetlensége.

Turinban épp úgy, mint Párisban, máris számbavették közreműködésünket, sőt Napoleon császár a fegyveres támogatást is kilátásba helyezte.

Magyarországon eközben lázas érdeklődéssel kisérték a külföld kavargó eseményeit. Az otthoniak a reakczió kémjeinek legéberebb őrködése daczára, élénk összeköttetést tartottak fenn az emigráczióval, s így értesülve voltak Kussuth tervéről.

A vesztőhelyek és a börtönök nem voltak képesek megölni a nemzetet. Föleszmélt, s szivében megint lángolni kezdett a szabadság utáni vágy. A vértanuk halálhörgése, a rablánczok csörgése nem annyira a félelem, mint inkább a visszatorlás érzetét kelté fel a hazafiakban. Megvetéssel és gyűlölettel fordultak el Bach garázdálkodó jövevényeitől. Az egyenes lelkü, nyiltjellemű magyar embert a tűrhetlen rendszer titkos konspirácziókra kényszeríté. S majd mindegyik úriház egy-egy buvóhelye volt az elégedetleneknek, kik zárt ajtók mögött, suttogva tanakodtak a haza sorsáról, s epekedve várták az emigráczió szózatát, mely őket a gyülölt uralom ellen fegyverre hívja. Csak egy intés, csak egy szikra kellett, hogy a nemzet talpra ugorjék.

Nemzetiségeink is más szemmel nézték immár a viszonyokat. Belátták, hogy a bécsi kamarilla csak eszközül használta őket. Egyik-másik kolompos részesült ugyan némi felsőbb kitüntetésben, de népeik zömére csak úgy ránehezedett a vasvessző, mint a magyarságra. A horvátok szintugy keserűen csalódtak. A „Nagy-Illirország” füstbe ment. A reményeikben csalatkozó nemzetiségeket tehát aligha lehetett volna ujolag zendülésre bújtatni.

Kossuth, aki tájékozódva volt Magyarország közhangulatáról, nehogy a nemzet idő előtt valamelyes meggondolatlanságra ragadtassék, 1859. február 25-ikén hosszabb „Tájékoztatás”-t küldött, természetesen kéz alatt, az országba.

Valószinű, – irja e tájékoztatásában, – hogy még ez év folyamán hazánknak alkalmat nyujthatunk függetlensége kivívására. E remény nem ingatag rokonszenvekre vetett bizalmon, hanem az érdeközösség szilárdabb alapján épül. Mind Turinban, mind Párisban tudják, hogy nélkülünk ki lehet ugyan az osztrákot Olaszhonból kergetni, de nem lehet azt biztosan megtartani. Mert ha Magyarország birtokánál fogva az osztrák elsőrendü hatalom marad, elég erős lesz az elvesztettet viszszafoglalni, mihelyt a körülmények kissé változnak.

De tudják még azt is, hogy Magyarország közremunkálása nélkül még az oszráknak Olaszországban leendő legyőzetése sem bizonyos. A győzelem biztosítása egy másik egyidejü harczszintért is kiván, mely az osztrákot nemcsak elfoglalja, hanem tőle sokkal több erőt is elvonjon, mint a mennyibe a másik fél erőmegosztása kerül. Ez a szintér csak Magyarország lehet.

Ha csak azt nem teszszük fel, hogy nemzetünk, mely készületlenűl s elhagyottan az osztrák hatalmat 1849-ben porrá zúzta, azóta vagy oly gyávává lett, hogy jövendője felett kétségbeessék; vagy oly szolgalelküvé, hogy az idegen járomba beleszokjék; – ha csak ezt nem teszszük fel: elég a francziáknak az olasz hadjárattal kombináczióban engem, bajtársaimat egy húszezer főnyi franczia hadosztály kiséretében magyar földre tenni, hogy egyrészt az oszrák sereg egysége bomlásnak vitessék, másrészt az osztráktól ne csak 20, vagy 25 ezer embert vonjon el, hanem egy oly nemzetet, mely pár hó alatt 150.000 embert állítand fel ellene, s mely megmutatta, hogy maga egyedül is bir az osztrákkal. Ily fontos érdekközösség alapján mondom, hogy hacsak a diplomáczia elejét nem veszi a háborúnak (ami alig hihető), Francziaország és Piemont a magyar nemzettel általam, mint a függetlenségi nyilatkozatban kijelölendő képviselője által szövetkezni fog.

Azonban bármi hő legyen is a honvágy keblemben, bár egy órai életért a szabadságnak visszaadott hazában örömmel dobnám bérül hátralevő napjaimat, jobban szeretem a hazát, mint magamat, s azért nem fogom engedni, hogy nemzetünk csak eszközül használtassék. Czélnak kell lennie. Puszta diverzióra egy csöpp magyar vért sem engedek elpazaroltatni. Én csak úgy, s csak akkor szólítandom fegyverre a nemzetet, ha mint erő jelenhetek meg a határon; mely a nemzeti erő kifejtésére oly támaszpontot nyújt, hogy csak a nemzet saját határozottságától függjön szabaddá lennie. Intem tehát a nemzetet, hogy csalóka és gondtalan felszólításokra ne hajtson, hanem várja be, mig felszólítom. Én vérével nem fogok könnyelmüen játszani. A czél, melyet biztosítva kell látnom, hogy azt mondjam: fegyverre! kövessetek! A czél: hazánk függetlensége. Se több, se kevesebb.

Ezután fölemlíti, hogy orosz beavatkozástól többé nem kell tartanunk, Anglia sem fogja segíteni Ausztriát. Az egyesült franczia-olasz haderő oly nagy – ugymond, – hogy a biztos győzelem kilátásával fog megbirkózni Ausztriával. Ezután így folytatja:

Árulás s nagyravágyás ellen biztosítandom a hazát. A polgári hatalommal való vetélykedése a katonai nagyravágyásnak volt 1849-ben bukásunk kútfeje. Azért minden perczet, mely szent ügyünknek a világ közvéleményében magasan tartása mellett számomra fennmaradt, közel tiz év óta arra használtam, hogy magamat katonává képezzem ki, s az vagyok. Nem adom ki a sereget kezemből. S így a nemzet szabadsága biztos leend. Én nagyravagyást nem ismerek. Én szabadság után sovárgok, nem hatalom után. Magamról biztos vagyok. Magamról tudom, hogy én a döntő győzelem napján épségben tenném le a nemzet szuverénitását a nemzet kezeibe, s visszalépnék magányom szerény árnyékába. A győzelemig pedig meg tudnám óvni a hazát mind a nagyravágyástól, mind a viszálytól.

Garibaldi.

Végül felhivja a hazafiakat, hogy legyen mindenki éber. S mihelyt ő átlépi a határt s a sereg éléről az első szózatot kibocsátja: a fegyverfogható férfiak a kijelölendő irányban azonnal gyüljenek össze és tömörüljenek.

Ez a „Tájékoztatás” a rendőrség figyelmét kikerülve, ezer meg ezer példányban keringett a hazafiak közt. A közeledő nagyfontosságu eseményről csakhamar tudomása volt mindegyik jóravaló magyar embernek. A forrongó nemzet lázas türelmetlenséggel várta a háború kitörését.

Kossuth, mikor meggyőződött, hogy Viktor Emanuel kész ügyünk támogatására, Cavourhoz fordult, elősorolván azokat a föltételeket, amelyek alatt a magyar nemzet segélyére számíthatnak:

Többször nyilvánosan kijelentettem, – így szól nyilatkozatában – miként bárki legyen is az, ki Ausztria ellen háborút visel, legyen az császár, király, szultán, keresztény, avagy török: késznek fog engem találni vele kezet fogni s nemzetem nevében vele szövetkezni; feltéve, hogy kellő biztosítékot nyujt, hogy nemzetemet nem akarja puszta eszközül felhasználni idegen és a magyar érdekeken kivül eső czélok elérésére, hanem függetlenségét a háború egyik, a többiekkel egyrangu czéljául fogadja el, s ha ennek folytán a háború oly hadműködési terv szerint, s az eszközöknek oly kombinácziójával kezdetik meg, miszerint okszerűen lehessen következtetni, hogy a háború egyik eredményeül Magyarország függetlenségének kivívása csak a magyar nemzet erélyes közreműködésétől függ.

A föltételeket aztán a következőkben állapította meg:

A fővezénylet az övé, (t. i. a Kossuthé) legyen. Vele kötendő meg a hadviselésre vonatkozó egyesség. Semmi kisérlet se tétessék Magyarország fölkeltésére addig, mig a szövetséges hatalmak fegyveres ereje magyar földön meg nem jelenik.

Kossuth főkép arra fektetett nagy súlyt, hogy az alakítandó magyar legió egy franczia hadtest kiséretében lépjen magyar földre. „Hogy a magyar fegyvert fogjon, – ugymond, – a franczia zászlónak a magyar függetlenség ügyével azonosítottnak kell lenni.”

Cavour mindenbe beleegyez. Nemcsak azt engedi meg, hogy Piemontban magyar legió szerveztessék, hanem a magyarországi fölkelés részére nagy mennyiségű hadiszerről is gondoskodik.

Ámde a siker kilátásával kecsegtető tervhez a szövetséges: III. Napoleon hozzájárulása is megkivántatik. Kossuth, párisi barátjai útján azonnal intézkedett, hogy III. Napoleon császárral személyesen találkozhassék.

Eközben, 1859. ápril 29-én kitör a várvavárt háború. Cavour oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy az osztrák lett a támadó fél. A hadüzenetre Szardiniának fegyverkezése szolgált ürügyül. Négy napra rá, május 3-án már a franczia hadsereg is megindult a Ticino felé, hogy felszabadítsa Itáliát.

Az olaszországi magyar legió zászlószentelése Nápolyban 1860. okt. 21-én.

Kossuth Londonban értesült a hadüzenetről. E hírrel csaknem egy időben kapta Napoleon Jeromos herczeg levelét, melyben felkéri, hogy azonnal siessen Párisba, mert III. Napoleon császár, mielőtt a táborba indul, beszélni óhajt vele. Kossuth, családját Londonban hagyva, május 4-én Párisba utazik.

Mindenekelőtt Napoleon Jeromos herczeget (a „vörös herczeg”) keresi fel, ki a magyarok iránt mindig élénk rokonszenvvel viseltetett. Hosszabb beszélgetésük folyamán Kossuth ujolag hangsulyozta, hogy csakis kellő biztosítékok mellett léphet a közreműködés terére. A biztosítékokat a következőkben összegezte:

Franczia császári zászló kibontása magyar földön, oly számu franczia hadsereg kiséretében, a minőt a császár e zászló hadi becsületének biztosítására szükségesnek itél.

E zászló és sereg megjelenésével kapcsolatban egy kiáltvány közzététele III. Napoleon nevében a magyar nemzethez, melyben a császár kijelenti, hogy az osztrákkal háborúban levén, a magyar nemzetet szövetségeséül fogadván, mint barát és szövetséges küld hadsereget Magyarországba a végett, hogy a magyar nemzetnek segítségére legyen az 1849-iki függetlenségi nyilatkozatot érvényesíteni, melyet, – ha foganatja népjogellenes külbeavatkozás által ideiglenesen felfüggesztetett is, – a francziák császárja, ki dicsőségének tartja, hogy saját trónusa is a népfelség elvén alapul, teljes jogérvényben fennállónak ismeri el …

A „vörös herczeg” közbenjárására Kossuth 1859. május 5-ikén a Tuilleriákban csakugyan találkozik III. Napoleonnal. Igen szivesen látott vendég. A császár elfogadja Kossuth feltételeit, s hajlandónak mutatkozik a terv kivitelére, hanem attól tart, hogy Anglia, az események ily alakulásakor kilép semlegességéből és Ausztriának a támogatására siet. Ez ellen kellene tehát biztosítékot szerezni. Ez pedig csak úgy volna elérhető, ha a Bécscsel kaczérkodó Derby-miniszterium helyett egy másik, semlegességre hajló kormány venné át az ügyek vezetését.

És Kossuth vállalkozik a lehetetlennek látszó feladatra; vállalkozik, hogy megfordítja Anglia közvéleményét, s megbuktatja a Derby-kormányt.

Hogy azonban a magyar ügyek további vitele egységes legyen, elutazása előtt, máj. 6-án az úgynevezett „Magyar Nemzeti Igazgatóságot”-ot szervezi.

Az igazgatóságnak, – az alakuláskor felvett jegyzőkönyv szerint, – „a magyar haza felszabadításának külföldön előkészítése” az általános czélja; közelebb fekvő teendői pedig: a franczia és az olasz kormányokkal való érintkezés, a legió szervezése s az otthoni felkelés előkészítése stb. Az igazgatóság Kossuth elnöklete mellett, gr. Teleki László és Klapka György tagokból alakult. Jegyzője: Irányi Dániel lett. A hadügyi levelezéseket: Szabó Imre ezredesre, a pénzkezelést Puky Miklósra bizták. Perczel Mór tábornok pedig a magyar légió szervezetének főfelügyelőjéül neveztetett ki. Az igazgatóság székhelye: Genua leend.

Magyar garibaldista.
(Reitter Gyula.)

Kossuth a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” megalakítása után visszatér Londonba. Május havában teszi meg hires körútját, mely a maga nemében páratlanul áll. Londonban, Manchesterben, Bradfordban és Glasgowban a semlegesség mellett nagyszabásu népgyüléseket rendez, és szónoklatának varázsával úgy megfordítja a hatalmas angol közvéleményt, hogy a Derry-kormány az osztrák ellenes hangulat nyomása alatt a parlament megnyitásakor csakugyan kénytelen beadni a lemondását. Ujolag Palmerston lesz a miniszterelnök, aki ünnepélyesen kijelenti, hogy Angolország minden körülmények között a legszigorúbb semlegesség közt marad.

Hogy mily maradandó hatása volt Kossuth e beszédeinek, misem igazolja ékesebben, mint az, hogy még most is úgy emlegetik azokat, mint az angol ékesenszólás tanulmányozásra méltó remekeit.

Kossuth, aki III. Napoleon császárnak tett igéretét oly nagyszerűen beváltotta, junius 16-án Párison, Turinon keresztűl Génuába sietett, hogy személyesen vegye át az ügyek vezetését. A magyar legió szervezése már ekkor folyamatban volt. Csakhamar mintegy 4000 emberünk állott fegyverben. A légió parancsnokságával az olasz kormány Klapka György tábornokot bizta meg.

Kossuth Génuába érkezvén, maga is munkához lát, s főként azon igyekszik, hogy Moldva-Oláhországot és Szerbiát ügyünknek megnyerje. S ez sikerül is neki. Cousa oláh fejedelemmel formaszerű egyezményt köt. Az egyesség szerint Cousa herczeg megengedi, hogy országában közvetlenül Erdély határain a magyar csapatok részére hadiszertár állíttassék fel, ezenkivül rajta lesz, hogy az erdélyrészi oláhság, nyugodtan viselkedve, velünk kibéküljön.

Obrenovics Mihály szerb vajdával szintén sikerül az alku, s a fejedelem beleegyezik, hogy a magyaroszági fölkelésnek a szervezése Szerbiából intéztessék.

A „Magyar Nemzeti Igazgatóság” ezekkel szemben viszont kötelezi magát, hogy függetlenségünk kivívása esetén, a magyarországi szerbek és oláhok részére nagyobbarányu engedményeket tesz.

Kossuthnak az volt a további czélja, hogy a három dunai állam: Magyarország, Moldva-Oláhország és Szerbia állandó szövetségre (confederáczióba) lépjen egymással.

Minden készen állott Magyarország felszabadítására. A fegyverek a határszélen, az otthoniak értesítve. A magyar légió harczivágytól ég. Ámde mindez hiába. Napoleon főhadiszállásán mindig találnak valami ürügyet a halogatásra. Pedig a hadiszerencse is kedvez a franczia-olasz fegyvereknek. Montebellonál, Magentánál fényes diadalokat aratnak az osztrákokon. Junius 8-ikán a szövetséges hadsereg már Lombardia fővárosában: Milanóban táboroz. Junius 24-ikén Solferino mellett döntő ütközetre kerül a sor, amely az osztrákok ujabb kudarczával végződik. A tönkrevert osztrák sereg fegyverszünethez kénytelen folyamodni; a fegyverszünetet csakhamar (julius 11-ikén) követi a villafrancai békekötés. Viktor Emánuel ura lesz Lombardiának, III. Napoleon pedig megkapja Savoyát. A szegény magyarokkal nem törődik immár a francziák császárja. Elérte czélját, nincs reájok többé szüksége. Néhány mentegetőző szó, – amelyet Napoleon Pietri szenator utján Kossuth Lajoshoz intéz, – ez az egész, amivel a magyar emigráczió emberfölötti munkásságát megköszönte.

Megfontoltuk a helyzetet minden oldalról, – így szól Napoleon levele, – s bármi nehezen esett is, azon megállapodásra jutottunk, hogy békét kell kötnünk. Ezuttal tovább nem mehetünk. A háborúnak most vége van. Mondja meg ön Kossuthnak, miként végtelenül sajnálom, hogy hazája felszabadításának most abban kell maradni. Nem tehetek máskép. Lehetetlenség. De kérem őt, ne csüggedjen, bízzék bennem; bennem és a jövendőben. Időközben legyen meggyőződve barátságos érzelmeim felől, s kérem, saját személyére és gyermekeire nézve rendelkezzék velem.

Kossuthot ez a levél, főképen annak utolsó pontja, végtelenül elkeseríté.

– Igen, igen, – fordult Pietrihez – ilyenek azok a koronás fők. Ilyeneknek hiszik azt, aminek neve ember. Ördögbe a hazával! Konczot az embernek, majd megvigasztalódik! Mondja meg ön szenátor úr urának, hogy a francziák császárja nem elég gazdag arra, hogy Kossuth Lajost alamizsnával kinálhassa, s Kossuth Lajos nem elég alávaló arra, hogy azt elfogadja. Kizavart viszonyaimból. Legyen. Az én fiaim majd megkeresik kenyerüket munkájukkal.

Aztán vette kalapját, s haragtól égő arczczal távozott.

Nem maradt egyéb hátra, mint a légiót föloszlatni. S a föloszlatás amnesztia kieszközlésével meg is történik. A bécsi kormány ezuttal is megszegte szavát, s a hazatérő magyar fiúk közül többeket besoroztatott.

Kossuth, reményeiben csalatkozva, a kiállott izgalmak miatt testileg, lelkileg betegen otthagyja Olaszországot s Svájczba utazik, hol több hónapig időz. Némileg magához térve, újból Londonba megy, hogy itt állandóan megtelepedjék.

De egy perczig sem marad tétlen. Nem képes belenyugodni a gyötrő gondolatba, hogy Magyarország az önkény járma alatt senyvedjen. Tudván azt, hogy a béke nem lehet állandó, mert a villafrancai egyességgel az európai függő kérdések nem oldattak meg, a felszabaditás újabb eszközeiről gondolkozik. Az emigráczió vezértagjaival szorosabb érintkezésbe lép, s a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” megint elkezdi működését.

Főkép az aggasztotta Kossuthot, hogy az európai közvélemény figyelme, a változott politikai helyzet következtében, elterelődik Magyarország törekvéseiről. Az érdeklődést s a rokonszenvet mindenkép ébren kell tartani. Azt índítványozza tehát, hogy az emigráczió a magyar ügy érdekében a világsajtóhoz folyamodjék. Panaszunk ne szoruljon le addig a napirendről, mig megfelelő orvoslást nem nyer. Hol az egyik, hol a másik világlap folyton-folyvást közöljön czikkeket, közleményeket, felszólalásokat a magyar nemzet sérelmeiről és jogairól. E mozgalom vezetését báró Jósika Miklós vállalta magára, aki Brüsszelben lakván, az otthoniakkal is könnyebben érintkezhetett. S Jósika ritka erélylyel s bámulatos leleményességgel oldotta meg a nehéz feladatot. Valóságos sajtóirodát rendezett be, a melynek szálai Párisba, Londonba, Berlinbe, sőt Bécsbe is elnyultak. E nagysikerű működésével az emigráczió nemcsak azt érte el, hogy hazánk sorsa tényleg szakadatlanul napirenden volt, hanem azt is, hogy az otthoniakra az európai közvélemény kitüntető figyelme rendkivül bátorítólag hatott.

Kossuth, hogy a világsajtó részvéte élénkíttessék, a magyar ügyről tartott felolvasásaiból a jelentékenyebbeket tizezer példányban kinyomatta, s mindenfelé terjesztette.

A kötet tartalma ez volt:

I. Bevezetés. II. A magyarok szabadelvüsége a nem magyar faju lakosok iránt. III. Nyelvkérdés. IV. Visszapillantás a harczot megelőzött reform-mozgalomra. Demokratikus reformok. V. Az alkotmány biztosítására hozott törvények. VI. Császári hála: a császári forradalom jellemzéséhez. VII. Egy nevezetes adat a harcz végének történelméhez. VIII. Az angol kormány magaviselete Magyarország iránt. IX. Párhuzam európai fontosság szempontjából Ausztria és Magyarország között. X. Magyarország önállási képessége. XI. Befejezés.

A felolvasások összefüggő egészszé füzve, klasszikus tömörséggel ismertetik Magyarország földrajzi, népismei és közjogi helyzetét. Majd elmondják az önvédelmi harcz történetét, feltárják bukásunk okait; végül pedig czáfolhatlanul kimutatják nemzetünk önállási jogát és képességét.

A magyar ügy ébrentartása már csak azért is szerencsés gondolatnak bizonyult, mert a politikai látóhatár megint borulni kezdett.

A villafrancai béke ugyanis épenséggel nem elégíté ki az olaszokat. III. Napoleon elvette ugyan Savoyát, de az igért egyesítést nem vitte keresztűl. A féluton dugta hüvelyébe a kardot. Velencze továbbra is az osztrákoké maradt, a pápa világi uralma fentartatott, Nápoly és Sicilia a Bourbonok gyülölt uralmát volt kénytelen tűrni. Modéna, Bologna, Párma szintúgy különálló részeket képeztek még. De sőt Lombardia sem lett kizárólag az olaszoké, Mantua és Peschiera erődöket a békekötés után is osztrák őrség tartotta megszállva.

A villafrancai békekötés tehát nemhogy eloltotta volna az olasz félszigeten a forradalom zsarátnokát, ellenkezőleg, még jobban szította. Az idegen uralom lerázása, az egyesülés Viktor Emánuel nemzeti dinasztiája alatt, még hőbb vágygyal töltötte el az olaszok szivét. A legkiválóbb hazafiak: Farini, Ricasoli, Garibaldi vezették a mozgalmat. Sőt maga Cavour is a forradalmárokkal tartott, titokban fegyverrel s pénzzel segíttette őket. Ausztria, nemcsak azért, mivel a háború nagyon megviselte, hanem mert Anglia ellenzésével is találkozott, nem igen bátorkodott az olasz ügyekbe ujolag avatkozni. III. Napoleon pedig, miután Savoya mellé még Nizzát is kikötötte magának, szemet hunyt az olaszok törekvésére.

Honvéd emlékérem.
(Csináltatta Kossuth 1863-ban Olaszországban.)

Az olasz nép, ily kedvező kilátások közt, most egyenesen a maga erejével kezdette meg a hősies küzdelmet, mely egész Itália egyesítésél tűzte ki czélul. Garibaldi, a népszabadság e lánglelkü bajnoka, 1860, május 5 én 1062 olasz és 5 magyar önkéntessel (köztük Türr Istvánnal) hajóra szállott, s Marsalánál kikötvén, néhány nap alatt meghódította Siciliát és Nápolyt.

A magyar emigránsok Garibaldi zászlói alá siettek, s Türr István parancsnoksága alatt külön légióvá alakultak. S e magyar légiónak fényes és döntő szerep jutott az olasz szabadságharczokban. Volturnónál a magyarok hősiessége döntötte el Garibaldi javára az ütközetet. Nevüket hír, homlokukat babér övezte.

Kossuth elérkezettnek látta az időt, hogy sorompóba lépjen. Megujítja összeköttetéseit Garibaldival, Farinivel, s Cavour gróffal. A nagy olasz államférfi a velünk való szövetkezést a közös ellenség: Ausztria ellen a legnagyobb örömmel fogadta.

Megállapodásuk szerint a Garibaldi-légió egy szervezendő magyar sereg kereteit fogja képezni. A hadműködés egyrészt az adriai tenger felől egy olasz segédsereggel és a magyar légióval, másrészt a dunai fejedelemségek és Szerbia felől pedig a magyar határ egész hosszában alakítandó csapatokkal fog megindíttatni; „s a mint e különböző seregek a határt átlépik, egész Magyarországon általános felkelés eszközöltetik.” De hogy a magyar felkelősereg kellő időre harczképes legyen: a piemonti kormány elegendő fegyverről fog gondoskodni, amely lehetőleg a magyar határszélen raktároztatik el.

A „Magyar Nemzeti Igazgatóság” viszont kötelezi magát, hogy a magyar nemzet a bécsi udvartól semmiféle külön békét nem fogad el, hanem mindaddig harczol a közös ellenség ellen, „mig a háború czéljai Olasz- és Magyarország érdekeinek megfelelőleg győzelmesen kivívatnak.” Siker esetén „Magyarország jövendő szervezeténél az alkotmányos monarchia fog alapul szolgálni, s az uralkodó megválasztásánál Magyarország általában az európai helyzet követelményeit, különösen Viktor Emánuel királynak érdekét fogja szem előtt tartani; előre is kijelentvén, miként a magyar nemzet semmit sem óhajt forróbban, mint azt, hogy Viktor Emánuel királyi háza iránt táplált ragaszkodásának bebizonyításául szorosabbra füzhesse Olaszországgal a testvéries barátság és szövetség kötelékeit.”

A megegyezés ilykép jegyzékbe foglaltatván, Kossuth nyomban hozzáfog a részletek végrehajtásához. Mindenekelőtt kijelöli az egyes teendőkre az alkalmatos erőket. Turinban, az igazgatóság távollétében, a szárd kormány két megbizottjával: Benzivel és Cerrutival Pulszky Ferencz fog érintkezni. A katonai ügyekben Vetter jár el; segédkeznek neki: Ihász és Kupa ezredesek. Couza oláh fejedelemmel a fegyverszállításra nézve Klapka viszi keresztűl az ujabb megegyezést, Obrenovics Milos szerb vajdával pedig Ludwig János igyekszik megállapodásra jutni. Türr tábornok a dalmát partokról megindítandó hadműködésnek leend a vezére; Vetter tábornokra pedig, addig is, mig a Magyarország délnyugati részein szervezendő magyar hadtestek élére állna, a légió vezetése bizatik. Hogy az otthoniakkal az összeköttetés könnyebb legyen: gr. Teleki László egyelőre Genfben marad. A porta esetleges aggodalmát a fegyverszállításokra nézve gr. Karacsay törekszik eloszlatni.

Görgei Arthúr 70 éves korában.

A személyi dolgok elintézése után Kossuth a magyar légió szervezésére irányítja figyelmét. A szervezet alapjául az 1859-ben megállapított irányelvek szolgálnak zsinórmértékül. Az egyenruházat, a zászló és a vezénylet kizárólag magyar lesz.

Az otthoniak hírt vevén a készülődésekről, újult reménynyel néznek a szabadulás elé. A csüggedés eltünik a szivekből, a nemzet ismét tetterőre buzdul. Kossuth, Türr, Garibaldi, Klapka jöveteléről beszélnek országszerte. A nép dalokba szövi nevüket, s vágyakodik: bárcsak jőjjenek mielőbb! Központi bizottság alakul, amely gr. Károlyi Ede, Komáromi György, Beniczky Lajos, Máriássy János, Ivánka Imre, stb. tagokból áll. E bizottságnak az a föladata, hogy az ügyeket minden irányban előkészítse, s a felkelést katonailag szervezze. S a szervezkedés annyira előrehaladt, hogy az egyes hadcsapatok tisztjei is ki voltak már jelölve.

A központi bizottság küldöttjeivel Kossuth a harczrendet is megállapítja. Eszerint az olasz segédsereg átkelvén a Dráván, Komárom felé tart, s itt egyesülni fog az országban szervezendő hadcsapatokkal. Magyarország egyelőre 80.000 gyalogost és 14.000 lovast állít a csatasíkra.

De még a hadiköltségek fedezésének a módjáról is gondoskodik az előrelátó Kossuth. Elhatározza, hogy 30–40 millió forint erejéig papirpénzt fog nyomatni. A szerződést „Day Vilmos és Fiai” tekintélyes londoni czéggel meg is köti. A bankóprés csakhamar elkészül, s legott hozzáfognak a pénzjegyek nyomásához. Szövegük ez:

Egy (két, öt forint.)

Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi- és közpénztárban egy (két, öt) ezüst forint gyanánt, három huszast egy forintra számítva, elfogadtatik s teljes névszerinti értéke a közállomány által biztosittatik.

A nemzet nevében: Kossuth Lajos.

A czeglédi százas küldöttség Kossuthnál Baracconeban 1877. jan. 24-ikén.

Bécsben szorongó aggodalommal néztek a fejlődő események elé. A magyarországi forrongás sem kerülte el az udvar figyelmét. Ezeknek az aggodalmaknak a korcsszülöttje 1860. okt. 20-ikán az ugynevezett „októberi diploma,” amely megnyitotta ugyan a megyei élet sorompóit, országgyülést is helyez kilátásba, de az államügyek vezetése, felelős miniszterium helyett, teljhatalmu kanczellárra bizatik.

Az udvar azt hitte, hogy ezzel lecsillapítja a forrongó kedélyeket, s erősebben készülhet az olasz háborúra.

De az „októberi diploma,” mely tényleg nem volt egyéb álczázott absolutizmusnál, nem hogy kielégítette volna a nemzetet, de újabb forrongásba hozta. A megyei élet felpezsdülésével a nemzet, az évtizedes hallgatás után, immár nyiltan követeli az 1848-iki törvényes állapotok visszaállítását. Több megye tüntetőleg az emigráczió vezértagjait, köztük legelső sorban Kossuthot választja a törvényhatóság tagjául. Divatba jön a nemzeti viselet. Az adókat csak katonasággal lehet behajtani. Hivatalt senki sem akar vállalni a kanczellária kezéből.

A magyar Garibaldisták nápolyi zászlószentelése még növelte a nemzet akaraterejét s forradalmi hangulatát.

E légió, mely mint tudjuk, a szervezendő „olaszországi magyar sereg” keretét képezte, 400 főből állott, s gyalogságának Mogyoródy alezredes, lovasságának pedig Scheiter őrnagy volt a parancsnoka. A légió zászlószentelése nagy ünnepségek közt Nápolyban 1860. okt. 31-én történt, mely alkalommal Garibaldi a hős magyar katonákhoz a következő harczias beszédet intézte:

A hálás Olaszország nevében adom át nektek e két zászlót, jutalmul a vérért, melyet ti nagylelküen Olaszország megváltásáért ontottatok. E zászlók folytatni fogják szokástokat: mindig győzelemre fognak vezetni. Olaszország függetlensége szoros kapcsolatban áll Magyarország függetlenségével, szabadsága szabadságával. Éljen Magyarország!

Minden a legjobb uton haladt. Az olasz-osztrák összeütközés kikerülhetlen volt. Ugy látszott, hogy csak néhány hét, legfelebb egykét hónap választ el tőle. Ha az osztrák nem támad: úgy 1861. tavaszán Viktor Emánuel indítja meg a háborút Velencze birtokáért. Napoleon császár jóakaratu semlegessége biztosítva. Orosz támadástól, a bécsi diplomacziának a krimi hadjárat folyamán tanusított kétszinű viselkedése miatt, ezuttal nem kell félni. Az otthoniak hangulatáról és szervezkedéséről a legjobb hirek. A magyar légió napról-napra szaporodik. A fegyverszállítmány (két üteg ágyú, 30 ezer gyalogsági puska, 5 ezer karabély és 3 ezer kard) Galacz felé a magyar határszélre utban. Számos jel azt mutatta, hogy a nemzet óhajtva várt felszabadulása rövid időn végre csakugyan bekövetkezik.

Ámde, „a siker áldása Istennél van, embernél a becsületes igyekezet” – mondja Kossuth.

A reakczió látván, hogy Magyarországot az apró engedmények nem csillapíthatják le, más eszközhez folyamodik. Az emigrácziót akarja megtörni.

Az osztrák diplomáczia valamikép tudomást szerzett a Couza herczeggel kötött fegyverszállitási egyezményről. Körülhálózza tehát a fejedelmet s ráveszi, hogy foglaltassa le fegyveszállító hajónkat. S Couza, adott szava ellenére, úgy tesz. Mikor ez az árulás a portának értésére jut, nehogy úgy tűnjék fel, mintha a magyarokkal konspirálna, a másik fegyverszállító hajót meg ő tartja vissza.

Ez az első súlyos csapás, mely Kossuthot épp reményei megvalósulásának a küszöbén érte.

A második csapást az osztrák diplomáczia már egész nyiltan méri az emigráczióra, elfogatván Drezdában (1860. decz 22-én) gr. Teleki Lászlót, a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” tagját. A csapást súlyosbítja az a körülmény, hogy a bécsi kormány olyan színben tüntette fel a dolgot, mintha Teleki, akit becsületszóra szabadon eresztettek, önként pártolt volna el Kossuth politikájától. E miatt aztán a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” sokat vesztett megbizhatóságának hiteléből.

De a bécsi udvar Kossuthot sem hagyja nyugton. Az angol kormány segélyével lefoglaltatja a bankjegy-sajtót és jogosulatlan pénzverés czimén keresetet indít Kossuth ellen. Ez ama hires pénzjegy-pör, amelyben „Ferencz József Ausztria császárja, Magyarország és Csehország királya” – mint felperes, Kossuth Lajos pedig mint alperes szerepelt. A pör Londonban, a kanczellári itélőszéknél 1861. február 27-ikén kezdődött s csak junius 12-én ért véget. Kossuth az angol törvényeknek s jogszokásoknak bámulatos ismeretéről ad tanuságot e nagyszabásu pörben. Volt ugyan jogi képviselője, amint ezt az angol törvények megkivánják, de a periratok érveit és szerkezetét maga állította össze. Kossuth, „Ferencz József felperes” kereshetőségi jogát támadta meg; azt mondván, hogy miután Ferencz József nincs megkoronázva, pénzverési joga sem lehet, s igy olyan jogot akar érvényesíteni, amelylyel törvényeink értelmében nem bir.

A biróság, Campbell lord-kanczellár elnöklete alatt, 1861. junius 12-ikén hozta meg az itéletet. Kossuth, hatalmas érvelései daczára, pervesztes lőn. A pénzverés betiltatott. Kossuth kénytelen volt belenyugodni a sérelmes itéletbe, mert a fölebbezés a lordok-házához óriási költséggel járt.

Kossuth a bankjegy-pör után végleg elhagyta Angliát, s Milanóba költözött, hogy Cavour gróffal könnyebben érintkezhessék.

Az olasz kormány nem mondott le az Ausztria elleni háboruról, de a Bourbonok szívós ellentállása, különösen pedig Gaeta ostroma, mely még februárban is tartott, elodázta a terv kivitelét. Cavour azonban kijelentette Kossuth előtt, hogy még 1861 őszén, vagy legkésőbb 1862 tavaszán minden valószinűség szerint megtörténik az összeütközés, amely Velenczét olasz birtokká, Magyarországot pedig függetlenné fogja tenni.

Ámde Cavour 1861. junius 6-án váratlanul, hirtelen meghalt. E kiváló államférfiu elhunytával az egész mozgalom, melynek ő volt a központja, megfeneklett. A háborús föllegek lassankint szétoszlottak. A magyar nemzet fölszabadítása olasz segélylyel, abban maradt.

De a magyarországi állapotok sem kedveztek többé az emigráczió törekvéseinek. Az ifjú császár meggyőződvén, hogy az „októberi diploma” éppenséggel nem elégíti ki a nemzetet, ujabb engedményekre volt hajlandó. Összehívta az országgyülést.

A kibékítés ezúttal sem sikerült ugyan, de számos jelből látszott, hogy mindakét részen megvan a hajlam a közeledésre.

Ezután még kétszer kinálkozott alkalom hazánk fölszabadítására. Az 1863-iki lengyel forradalom kitörésekor, s az 1866-iki porosz-osztrák háború idején. Az emigráczió mindakét esetben ujolag megmozdult.

A lengyel fölkelés azonban gyönge volt és mulékony. Csakhamar vérbefojtotta az orosz.

Nem úgy az 1866-iki háború, mely nagy arányokban indult meg. A ravasz Bismarck volt a főintéző, aki nagyon is számbavette Magyarország elégedetlenségét. Maga közeledett az emigráczió tagjaihoz, s siker esetében fűt-fát igért nekik. S a hiszékeny emigráczió megint fárad, serénykedik; Klapka György légiót szervez, a magyar nemzet reménykedő tekintete a harcztér felé irányul.

S a poroszországi magyar légió, fekete zászlói alatt, immár átlépi határainkat, midőn lecsap a villám, s 1866. julius 3-ikán megtörténik a königgrätzi döntő ütközet. Az osztrákok veresége oly szörnyü, hogy sietősen békét kénytelenek kötni.

A békekötés meghozza a poroszoknak a német törzsek feletti uralmat, Olaszországnak pedig Velenczét. S a magyar ügy megint csak háttérbe szorul, s most már végképen.

Igy dőltek össze egymásután Kossuth honszabadító reményei. Eközben családi tűzhelyét sem kimélte a balsors. Volt egy szép viruló leánya (Vilmának hívták), alig 18 éves, – beteg lőn és meghalt. Rövid időn (1865. szept. 1-én) szerető feleségét is elragadja a könyörtelen halál.

Kossuth, neje halála után, Turinba költözik. És hideg tűzhelyéhez odaül a gyász, a gond. Fiait elvonja a kenyérkereset; emigránstársai elszélednek, otthagyják. Ihász Dániel honvédezredes az egyedülálló, aki megosztja vele rideg magányát.

Kossuth Lajos dolgozószobája.

A hazából sem érkeznek olyan hirek, amelyek földerítenék szomorú napjait. A nemzet zöme az eddigi szeretettel csügg ugyan személyén, helyesli törekvéseit, de azok kivihetősége felől aggályai támadnak. A negyedszázados meddő küzdelem, a fölszabadítás kisérleteinek ismételt meghiusulása zsibbasztólag hat akaraterejére. Az engedmények utjára tér. A königgrätzi vereség után az uralkodó maga nyujtja a kiengesztelődés jobbját a nemzetnek. És a nemzet elfogadja a nyujtott kezet. Deák Ferencz, Kossuth 1848-iki minisztertársa, vállalkozik az ellentétek kiegyenlítésére. És megszületik a dualizmus eszméje, amely az 1867-iki kiegyezésben nyer megvalósulást.

Kossuth turini magányából növekedő aggodalommal nézte az egyezkedési kisérleteket. A nemzet függetlenségének feladását látta azokban. Aminek kivivására életét szentelte, im most semmivé lesz. Ezt nem hagyhatja szó nélkül. A tizenkettedik órában még egyszer közbedörög, hogy felrázza kábultságából a nemzetet.

Az 1867-iki országgyűlés már össze volt híva, a felelős miniszteriumot, gr. Andrássy Gyula elnöklete alatt, kinevezte a király, az előkészítő 67-es bizottság munkálatait már nagyrészt befejezte: mikor megjelenik Kossuth nyilt levele Deák Ferenczhez.

Ez a nyilt levél, mely 1867. május 22-éről van keltezve, Kossuth enemű intelmei közt a legelső helyen áll. A kiegyezés történetének egyik históriai becsü kommentárja.

A komor hangu szózat mély benyomást teszen a közvéleményre. A kiegyezési bizottság tárgyalásain is szóba kerül. A sajtóban élénk viták tárgya.

Az intelem eljut a nép tömegéhez is, a hol még nagyobb a hatása. Több választókerület mandátummal kinálja meg Kossuthot, többek közt Jászladány is. A jász polgárok megkeresésére Kossuth hosszabb levélben válaszol. Ekkor fejti ki legelőször, miért marad a számüzetésben.

… Tizennyolcz év óta eszem, – ugymond – a számkivetés keserű kenyerét, melyet, mert tiszta, de üres kézzel vettem búcsút hazámtól, csak nélkülözések közt, keserves munkával valék képes megszerezni örömtelenül. Embernek, ki szereti hazáját, miként én szeretem, mindig kínos a hontalanság; kétszeresen az ily helyzetben. És irtózatos a gondolat, hogy fáradt csontjaim tán idegen földbe fognak örök nyugalomra tétetni, mint tétettek széjjel két világrészben előbb anyám s két testvérem csontjai, utóbb leányomé s nőmé; és velük családi boldogságom, mely egyedüli vigasza volt hazafiúi bánatomnak.

De bármennyire sovárogjon is lelkem hazám felé, e sovárgásnak engedni tilt az elvhűség s a kötelesség.

… Fogok-e még valamit tehetni hazánk függetlenségének visszaszerzésére? nem tudom. Ez a körülményektől függ, s függ mindenek felett a nemzet magatartásától. Nemzetünk elég erős arra, hogy ha akar, sorsának ura lehessen … Engem az alkalom hazafiúi kötelességem önzéstelen teljesítésére mindig késznek fog találni. De ha ugy akarnák a végzetek, hogy hazánk függetlenségének visszaszerzésében napszámos többé nem lehetnék; legalább egy élő tiltakozás gyanánt akarok és fogok véglehelletemig állani, minden alku, minden törekvés ellen, mely hazánk állami függetlenségének s nemzeti önállásának akármi áron, akárminő feltételek alatt, megcsonkítására van irányozva.

Jöjjön, a minek jönni kell! Ha számkivetésben kellend is meghalnom, én zászlómat el nem hagyom …

Deák Ferencz javaslatait nagy többséggel fogadta el az országgyűlés. S a koronázás szemkápráztató fénynyel 1867. junius 8-ikán megtörtént. A király, úgyszintén a királyné a koronázási ajándékot a 48-as honvédeknek adta. Erre vonatkozó kéziratuk így hangzik:

Kedves gróf Andrássy!

Midőn szerencsés megkoronáztatásunk által helyreállítva látjuk azon egyetértést, mely minden birodalom hatalmának és jólétének alapja, atyai szivünknek nincs forróbb óhajtása, mint az, hogy a múlt szomorú eseményeinek ne csak következményei megszüntettessenek, de szenvedései is, a mennyire Tőlünk függ, enyhittessenek.

Kossuth turini lakása.

Az országgyűlés küldöttei Magyarország nevében 50.000 darab aranyat azon czélból ajánlottak fel, hogy Minket ragaszkodásuk ezen jele által is megörvendeztessenek.

Mi ezen összeget a volt honvédek árvái, özvegyei, munka- és keresetképtelenné vált rokkantjainak fölsegélésére kivánjuk fordíttatni.

Magyar miniszteriumunk föladata leend ezen alapítvány legczélszerűbb kezelése és kijelölt czélra való fordításának módozatai iránt mielőbb részletes javaslatot Elénk terjeszteni.

Kelt Budán, 1867. junius hó 10-ikén.

Ferencz József s. k.

Kedves gróf Andrássy!

Örömmel csatlakozom Felséges Uram és Férjem mai nap Önhöz kiadott legmagasb kéziratának tartalmához, midőn az országos küldöttség által Nékem átadott 50.000 darab aranyból álló koronázási díjt ugyanazon czélra szentelni kivánom.

Kelt Budán, 1867. évi junius hó 10-ikén.

Erzsébet s. k.

Képzelhető az öröm, amely a királyi-pár e fenkölt elhatározását követte. A kibékülés teljes volt. A nemzet és a király szive összedobbant. A börtönök megnyiltak, a számüzöttek hazatértek. Megjött: Szemere Bertalan, Horváth Mihály, Pulszky Ferencz, Vetter, Perczel Mór, Klapka György, Jósika Miklós, Vukovics Sebő, Irányi Dániel stb.; megjött klagenfurti menhelyéről Görgei Arthur is, megjött legnagyobbrészük, csak Kossuth maradt el. Hajthatatlan lelke nem tudott megbékülni a kiegyezés ilyen formájával.

S ezzel Kossuth élete ujabb fordulóponthoz ér. Nem a nagy agitátor többé, hanem a csendes szemlélő. Hallgatásba merül. Társaságtól, emberektől elvonulva a tudományoknak szenteli idejét. A szabad természet ölén keres feledést s vigasztalást. Naponként nagy sétákat tesz Turin környékén. E sétáit azonban érdekes megfigyelésekkel köti össze: a mezők virágait és növényeit tanulmányozza.

Egy ilyen sétája alkalmával 1874. nyarán Turintól valami nyolcz kilóméternyire Collegno al Baracconeban egy csinos nyári lakot pillantott meg, mely Capuccio nevü mérnök tulajdonát képezte s éppen eladó volt. Kossuthnak ez a villa úgy fekvésénél, mint lakályosságánál fogva anynyira megtetszett, hogy alkudozásba lépett a tulajdonossal, s jutányos áron sikerült azt megvennie. Turinból csakhamar Baracconéba költözött tehát.

Itt Baracconéban deríté fel számüzetése boruját az első örömsugár, midőn 1877. január 24-én Czegléd város százas küldöttsége tisztelgett nála, hogy haza hivja. Szép, megható találkozás volt ez.

A keleti kérdés tolult akkoron ismét előtérbe. Számos jel azt mutatta, hogy külügyi politikánk az oroszszal szövetkezik a Balkán-félsziget megosztására. A nemzetet nagy nyugtalanság fogta el. Ebben az aggodalmas időben üresedett meg a czeglédi választókerület, amelynek a képviselője, Simonyi János meghalt. Czegléd város derék polgársága, részint balsejtelmektől ösztönöztetve, részint pedig, hogy az 1848-as zászlóhoz való rendíthetetlen hűségének tanujelét adja, Kossuth Lajost választotta képviselőjéül. Egyben elhatározták, hogy Kossuth Lajoshoz száztagu küldöttséget menesztenek, amely átadja neki a mandatumot, s reábirja a hazajövetelre. A küldöttség, legtöbbnyire földmíves emberekből, csakhamar megalakult. A vezetésre Simonyi Ernő orsz. képviselőt, Kossuth személyes barátját, s Dobos Jánost, Czegléd városa nagyérdemü ref. lelkészét kérték fel.

Kossuth temetése Budapesten 1894. ápril 1-én.

Kossuth baracconei villájában fogadta a küldöttséget, amelynek szónoka az ékesszavú Dobos János volt. Az agg lelkész útközben megbetegedett. Alig tudott lábain állni, mikor a villába értek. Székre kellett ülnie. Gyönge, szakadozott hangon kezdett beszélni:

Kossuth előtt, – így kezdé – semmi sem lehetetlen. Veled szemben felemelkedik a lélek és legyőzi a test gyöngeségét …

E bevezetés után oly megkapó, remek beszédet rögtönzött, hogy a küldöttség valamennyi tagjának köny rezdült meg szemében.

… Nagyon messze hagytuk édes hazánkat – így folytatta – népek, országok, hegyek, völgyek választanak tőle, s mégis úgy érezzük magunkat nálad, hozzád közel, mintha mindnyájan otthon volnánk; mert mi ott szeretnők látni hazánkat, a hol Te vagy és téged ott, a hol hazánk van…

… Eljöttünk hozzád, – körülfogva téged. Mi mondjuk szorongó kebellel, hogy hazánk veszélyben forog; mi kérünk, hogy ne hagyj el, jer, segíts megmenteni. És a haza szent földje megrendül, mikor rálépsz, delejvillanyos erő rázza meg a Kárpáttól kezdve Adriáig és Thermopilákká, vaskapukká válnak Erdély hegyszorosai …

Kossuth mélyen meghatva válaszolt a romlatlan magyar nép e hazahivó szózatára.

Mivé lennének a nagy elvek – így végezte beszédjét – ha martyrjai nem akadnának! Én kérem az istent, tartsa meg, a miként eddig tevé, lelkemben az erőt, hogy a búbánatnak semmi terhe miatt ne vágjak elébe a halandóság törvényeinek; de bármit hozzon is a jövendő, azt tudom, hogy a honvágy kinjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán nem fogok soha szabadulni.

Jézus egykoron ekként szólott keresztelő Jánosnak: „Hagyj békét most nekem, mert így illik nekünk a mi tisztünknek minden igazságát betöltenünk.”

Én is azt mondom önöknek: Hagyjatok most engem békével, atyámfiai, mert illik nekem az én tisztemnek minden igazságát betöltenem.

A küldöttség tagjai könyezve váltak el Kossuthtól, s az édesbús emlékek özönével hagyták oda Baracconét. Kossuth pedig „élő tiltakozás”-ként tovább is a számüzetésben maradt.

Kossuthot 1881. tavaszán megint ujabb sulyos veszteség érte. Ihász Dániel, ez az önzetlen hű barát, számüzetésének osztályosa, ápril 10-én elhunyt. A derék férfiú Kossuth karjai közt lehelte ki nemes lelkét. Ott pihen Baraccone mellett a collegnoi temetőben.

Kossuthot mélyen lesujtotta e csapás. Most már csakugyan egyedül állott. Ekkor támadt az a jó gondolata, hogy nővérét, Ruttkayné Kossuth Lujzát, ki fiai mellett Amerikában lakott, magához hívja. Ruttkayné engedett a kérésnek, átkelt az oceánon és átvette bátyja háztartásának a vezetését.

Kossuth, Ihász halála után otthagyta Baracconét s visszaköltözött Turinba, ahol a via dei mille 22. számu házban bérelt lakást. Most még elvonultabban élt, mint eddig. Alig hagyta el szobáját, hol olvasva, eszmélkedve tölté egyhangu napjait. Legföljebb a nyári tűrhetetlen forróság elől menekült néhány hétre valamely hűsebb tájra.

Ámde, hontalanságának bánatát mindinkább sulyosbította az anyagi gond is. Baracconei házát kénytelen volt eladni. A vételárösszeget egy jóhirű bankba helyezte el, amely azonban váratlanul megbukott, s Kossuth kis tőkéje is odaveszett. Életének alkonya felé a szükség kezdett kopogtatni ajtaján.

Elhatározta, hogy dolgozni fog. Felveszi ismét a tollat, hogy saját becsületes munkájával keresse meg mindennapi kenyerét: ő, a 79 éves aggastyán. Egyik budapesti könyvkiadó czég értesült a Kossuth szándékáról, s 1879-ben emlékiratai kiadására nézve igen előnyös ajánlatot tett neki, amelyet az el is fogadott. S akkor, midőn más hasonkoru ember jól megérdemlett nyugalomra tér, hogy megpihenjen az élet küzdelmei után: Kossuth iróasztalához ül, s éjt-napot összetéve szakadatlanul dolgozik.

Művéből, mely „Irataim az emigráczióból” czimet viseli, az első kötet 1880 elején jelent meg; méltó feltűnést keltve nemcsak a hazában, hanem az egész művelt világon. Rövid időközben a másik két kötet is elhagyta a sajtót. A mű, – mely az emigrácziónak 1852–1862 közötti tevékenységét tünteti fel, – nemcsak irójának személye miatt, de önmagáért is megérdemli az osztatlan figyelmet. Valóságos forrásmunka, amelyet nem nélkülözhet, aki az 1850-60 közötti évtized történetét meg akarja irni. A magyar emigráczió működésének keretében, úgy az angol, mint a franczia és az olasz akkori viszonyokról oly nagybecsü és első kézből eredő adatok és okmányok foglaltatnak benne, s mindez oly világosan, oly mesterileg összeállítva, hogy Kossuthnak ez a műve méltán a legelső helyek egyikét foglalja el a történeti kútfők között.

Ennek a hatalmas munkának a megjelenése, az a tudat, hogy a turini számüzött nélkülöz, még fokozta a személye iránti rokonszenvet. S figyelemreméltó, hogy a Kossuth alakját a távolság és az idő nemhogy elmosta volna a nemzet emlékezetéből, hanem úgyszólván évről-évre közelebb hozta. Amint az 1867-iki kiegyezés mámora oszladozni kezd, a nemzet tekintete szeretetének egész melegével ismét Kossuth felé, irányul. Neve csakhamar eszmévé magasztosult, mely egyértelmü a hazaszeretettel, a szabadsággal. Személyét a legkedveltebb szabadsághősei: a Rákócziak, Bocskayak, Bethlenek mellé helyezi népünk.

A nemzet e ragaszkodása elemi erővel tört ki 1882-ben, mikor Kossuth nyolczvanadik életévét betöltötte. Nagy, országos ünneppé lett a szept. 19-ike: Kossuth születésnapjának az évfordulója. Testületek, egyletek, körök, magánosok, – párt- és társadalmi különbség nélkül, – az üdvözletek özönével halmozták el a turini agg remetét. Városok és községek vetélkedve választották meg diszpolgárul. A megyék pedig csekély kivétellel, lelkeshangu üdvözlő-iratokban méltatták elévülhetlen érdemeit, fejezték ki iránta tiszteletüket s ragaszkodásukat.

Kossuth 1883. tavaszán gyönyörű levelekben köszönte meg a törvényhatóságok e kitüntető figyelmét.

Turin ez időtájt valóságos zarándokhelye volt a magyaroknak. A külföldön utazó magyar ember, bármily nagy kerülővel is fölkereste az olasz várost, hogy tisztelegjen Kossuthnál. De ezek csak egyes látogatások. Az 1889-iki párisi kiállítás alkalmából azonban egyszerre, egy társaságban 845-en keresték fel. A társaság, – mely politikai pártkülönbség nélkül a társadalom művelt osztályaiból került ki, – julius 5-én a Valentino-kertben fényes lakomát rendezett Kossuth tiszteletére. Az agg számüzött ez alkalommal szónokolt nyilvánosan utoljára.

Amily kedves emléküvé tette a magyarok tömeges látogatása Kossuth előtt az 1889-iki évet, épp oly szomorú volt reá nézve az 1890-ik esztendő. Ez év január 10-én szűnt meg ugyanis Kossuth magyar állampolgár lenni.

„A magyar állampolgárság megszerzéséről” szóló 1879. L. törvényczikk 31-ik §-a tudvalevőleg akként szól, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok honosságuk fentartása iránt valamelyik illetékes hatóságnál jelentkezni kötelesek. Már a törvényczikk tárgyalásakor szóbakerült, hogy ez az intézkedés végleg hontalanná fogj a tenni Kossuthot; mert azt feltételezni sem lehet róla, hogy alázkodjék valamelyik osztrák-magyar konzul előtt, s esengjen honosságának a fentartásáért.

Amitől a törvényczikk megalkotása alkalmával tartottak: 1890. január 10-én csakugyan bekövetkezett. A tíz esztendő letelvén, a törvény intézkedése hatályba lépett, s Kossuth magyar állampolgári jogát elvesztve, tényleg hontalanná lőn. A sír szélén álló aggastyánnak meg kellett érnie azt is, hogy a magyar állam kötelékéből az a parlament taszítsa ki, amely legelső sorban neki köszönheti lételét.

Kossuth sírja a kerepesi-úti temetőben.

A „kihonosítás” keserűségét még tetőzte a jelentkező anyagi gond. Ismét csak tollához nyult. Elhatározta, hogy ujabb három kötetet válogat össze emlékirataiból és tanulmányaiból.

Pedig bizony roppantul nehezére esett immár a huzamosabb szellemi munka.

… 89 éves öreg ember vagyok – panaszolja egyik levelében, – nem panaszkodhatom ugyan ekkorig, hogy megfogyatkozottnak érezném a szellemi tehetséget, mely ugy a hogy osztályrészemül jutott, sőt némi tekintetben talán gyarapodottnak is mondhatnám; de az évek sulya, s a testi ruganyosságnak velök járó megernyedése munkaképességemet nagyon megcsökkentette, annyira, hogy e darabonkénti pusztulás érzete irtózatosan idegessé tesz, a mi viszont munkaképességemre nagyon hátrányosan hat vissza. Erőltetem magamat a munkára, pihenés nélkül dolgozom, s mégis nagyon kevésre megyek. Napokba meg napokba kerül, a mire még pár év előtt is csak órák kellettek.

Aztán az én életfáradt szemeim nemcsak meggyengültek, hanem napról-napra homályosodó szememvilágát teljes megvakulás fenyegetné, ha még pár évet élni találnék; reménylem nem élek, ez a remény nekem nagy vigasztalás. S ha legalább szemüveggel könnyíthetnék magamon, de hiába költöttem százakat meg százakat, hiában kértem tanácsot hírneves szemorvosoktól, nem boldogulok. Egyik szemem mytja, a másik preshyta, próbálták a homoru és domboru üvegek minden kigondolható kombinácziójával kiegyenlíteni a két szem ellentétes láttávolsági szögének különbségét, nem megyen; valami abnormitásnak kell lenni szemeim szervezetében, a mi kigunyolja az optikát. Szemüveg nélkül kell irnom, olvasnom, de gyakran kifog rajtam az erőltetés …

De azért csak dolgozott tovább. Reszkető kezével fáradhatlanul rótta egymás mellé azokat a jellegzetes, gömbölyü szép betűket, amiket ismert az egész ország. Iratai IV-ik kötete, – amelyben az emigrácziónak az 1863-iki lengyel forradalom s az 1866-iki porosz-osztrák háború alatti törekvéseit vázolja – 1892 őszén sajtó alá is került.

Kossuth örömtelen életére, melyet a fáradságos munka s a magas életkor egyre komorabbá tett, derítőleg hatott a nemzet vonzalmának tüntetésszerű újabb nyilvánulása kilenczvenedik születésnapja alkalmából.

Ezuttal az ország szivéből, Budapestről indult ki a mozgalom. Önként, csupán szivének sugallatát követve, maga a polgárság tette meg a kezdeményező lépéseket. E mozgalom hatása alatt a főváros törvényhatóságának 1892. szeptember 14-ikén tartott közgyülésén, – dr. Preyer Hugó bizottsági tag indítványára, – Kossuth nagy lelkesedés közt egyhangulag Budapest diszpolgárául választatott.

Ez a határozat még általánosabbá tette az óhajt, hogy Kossuth születésnapja mentől fényesebben megünnepeltessék.

S a polgárság hazafias felbuzdulása fényes nemzeti ünneppé avatta a turini aggastyán 90-ik születésnapját. Az üdvözlő-iratot néhány nap alatt huszezeren irták alá. Nagyszabásu körmenet, majd népgyűlés tartatott, amelyen ötven-hatvanezer ember vett részt.

A főváros példáját kitörő lelkesedéssel követte a vidék. Szerte az országban hálaadó istentiszteletekkel, ünnepségekkel, lakomákkal ülték meg az emlékezetes évfordulót. Városok, községek Kossuthról nevezték el a legszebb tereiket, s utczáikat. Mindenfelől szerencsekivánatokkal, üdvözlő sürgönyökkel keresték fel. Az ünneplés talán még általánosabb volt mint tiz év előtt, a Kossuth nyolczvanadik születésnapján.

Ez az utolsó örömsugár, amely némikép földeríti életalkonyának bús napjait. Aztán megint elkomorul körülötte minden.

… Megnehezedett felettem az évek súlya, – irja 1893. szept. 25-ikén egyik levelében, – agg kezem ugyan még nem mindig reszket, de szemeim világa elhomályosult. A tárgyaknak csak körvonalait vagyok képes kivenni, részleteit már régóta nem; olvasni nemcsak kéziratot nem, de nyomtatványt sem birok; ha irok, saját kéziratomat is inkább csak sejtem, mintsem látnám. És ez állapotban könyvet kell irnom; kell, mert nemcsak szerződés, hanem becsületbeli kötelesség is parancsolja …

A budapesti honvédmenedékház.

A következő év 1894 tavaszán betegeskedni kezd, s nem is gyógyul fel többé. Ami után egy évtized óta sóvárgott, bekövetkezik: 1894. márczius 20-ikán este 11 órakor örök álomra hunyja fáradt szemeit. Meghalt.

Utolsó napjairól, s haláltusájáról egy szemtanu a következőket irja:

Egyablaku, utczára nyiló kisded szobában széles vaságyon feküdt Kossuth Lajos. Az ágy jobbfelén állott idősebbik fia, Kossuth Ferencz, s szemben vele Kossuth hű szolgája: Giorgió. Gyöngéden forgatták ágyában a beteget, aki roppantúl türelmetlen és izgatott volt.

Kossuth csaknem ülő helyzetben feküdt. Három magas párna volt a feje alatt. Az egykor hatalmas ember ott vergődött ágyán. Kezeit idegesen mozgatta. Hófehér szakállával és hajával szinte ellentétben volt láztól piros arcza. Szemei, az egykor bűvös varázsu szemek nyitva voltak, de hiányzott belőlük a lélek tükre; ajkáról panaszos „jaj”-szó hangzott.

Az utolsó öntudatos szó, amit kiejtett, az volt, amelyet ifjabb fiának, Lajos Tivadarnak mondott megérkezése napján, márczius 16-ikán: „Fiam, rosszul vagyok!” Ettől fogva nem volt többé érthető szava. Ha világos perczei voltak is, nem beszélt. Kossuth mozdulataiban még ekkor is annyi erő tükröződött, hogy nem csoda, ha egyesek bíztak felgyógyulásában, noha Bozzoló tanár, a hires belgyógyász, már ekkor letett minden reményről.

S Bozzoló orvosnak igaza volt. Márczius 20-ikán bekövetkezett a gyászos vég.

Öt perczczel volt tizenegy óra előtt, mikor a szomszéd szobában várakozó hirlapiróknak a titkár jelentette:

– Meghalt!

Nem tudom hogyan és miként, a másik pillanatban ott voltam Kossuth ágyánál, melyet zokogva álltak körül a család tagjai, az orvosok, továbbá Helfy Ignácz, Károlyi Gábor gróf, Eötvös Károly orsz. képviselők, Figyelmessy ezredes, s Georgió, a hűséges inas. Azt hitték, meghalt, mert lélegzete megszünt. Pedig még arczán ott volt az élet pirja. Az orvos kivette feje alól a párnát, s ekkor lehelte az utolsót.

Az orvos gyöngéden lezárta a halott fennakadt szempilláit, Károlyi Gábor gróf pedig feligazította leesett állát.

Vége volt!

Holttestét, nejének és leányának porladó hamvaival együtt, márczius 30-ikán Budapestre hozták.

Rendkivüli az a gyász, amely Kossuth halála alkalmából országszerte nyilvánult. A vidám, élénk Budapestből komor fekete város lőn. Gyászlobogó lengett csaknem valamennyi házon, s még a legszegényebb külvárosi ember ablakában is a Kossuth gyászkeretes arczképe volt látható. A nemzeti múzeum oszlopcsarnoka, ahol a ravatal állt, virágoskerthez hasonlított. Az oszlopcsarnok, a lépcső egész az aljig, teli száz meg száz koszorúval.

A temetés, az ország megkapóan nagyszerű részvéte mellett, ápril 1-én volt. Fátyolos zászlók alatt, bánatos arczczal, kesergő fájdalommal félmilliónyi ember kisérte a halottat utolsó utjában. Nem is temetés vala ez, hanem megdicsőülés, nem is gyászmenet vala ez, hanem diadalút a halhatatlansághoz.

S most már ő is ott nyugszik a kerepesi-úti temető platánjai alatt, két nagy kortársa: gr. Batthyány Lajos és Deák Ferencz közelében.

Agg honvéd.
(Takaró József 1848–49-iki tűzérirányzó, s a honvédmenház tagja.)

Egy félszázad múlt el a szabadságharcz óta. A legendaszerű küzdelem vezéralakjainak, részeseinek száma egyre fogy. Néhány rövid esztendő, s elköltözik valamennyi.

Ők pihenni térnek, ám ragyogó dicsőségük, titáni viadaluk emléke fönmarad. Ezt nem mossa el az idő, nem őrli meg az enyészet.

És fenmaradnak korszakos alkotásaik: a jogegyenlőség, a közteherviselés, a szabadsajtó, a népképviselet. Ezeket nem veheti el többé semmi hatalom.

S ha – ne adja Isten, – megnehezülne az idők járása felettünk, példájokból merítünk honszerelmet, erőt, kitartást, lelkesedést a küzdelemhez.

Megtanuljuk tőlük, hogy csak az a nemzet pusztul el, mely élni nem akar.

Megtanuljuk tőlük, hogy a magyar nép, ha összetartó, előbb-utóbb diadalmaskodik minden akadályon.

Megtanuljuk tőlük, hogy haza és szabadság nélkül nincs élet.

(Vége.)

Agg honvédek a Kossuth sírjánál.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem