Az idők fordulása

Teljes szövegű keresés

Az idők fordulása
A település mai arculatát is meghatározó nagy horderejű lépésre határozta el magát az 1822. szeptember 22-i eklézsiai gyűlés. Elfogadták az álmosdi egyház akkori főkurátorának Csanádi István javaslatát, hogy a 71 esztendővel korábban építtetett, már erősen romladozó fatorony helyére „egy állandó, alkalmatos Helységünknek is díszt adandó Kőtorony építődjön”. Pénzalapjául az eklézsia számára évről évre a falu határában, a Homokon elvetett gabonatermés és a földesurak által felajánlandó támogatás szolgálna.
Az első gesztust a falu meghatározó egyéniségének és birtokosának, Péchy Imrének a fia, Péchy Ferenc meg is tette. A csűrös kertjének lábjában lévő, már használaton kívüli, az egyház tulajdonában lévő ócska temető átengedéséért cserébe felajánl a torony építéséhez ötvenezer téglát és tízezer zsindelyt. A többiek azonban nem jeleskedtek a támogatásban. Ezért 1823 áprilisában felvetődött, hogy mind a helyben lakó, mind a „külföldi” (vagyis csak földtulajdonuk, de nem lakóhelyük szerint álmosdi) földesurak a regálékat engedjék át a torony építésére.
Az építmény tervrajzát és költségvetését 1823 novemberében a jó hírnévnek örvendő debreceni Köhler György készítette el. (A vállalkozó nevéhez fűződik a debreceni református Nagytemplom építési munkálatainak a befejezése is, miután 1821-ben meghalt az annak kivitelezésével megbízott Rabl Kornél.) 1824. február 8-án megfogadták Kotczka János kőművesmestert, aki írásba adta, hogy a tervrajz alapján elkészíti a tornyot, és összeköti a templommal, az eklézsia ötszáz konvenciós ezüstforintot fizet és hat köböl kenyérnek való rozsot ad ezért.
Az álmosdi torony fundamentumát 1824. május 19-én tették le. A rendelkezésünkre álló egyháztanácsi jegyzőkönyv bejegyzései azt mutatják, hogy az építkezés rendkívül szervezetlenül, a hiányos pénzügyi források miatt igen vontatottan, megszakításokkal folyt. Az álmosdi református egyház arculata, összekuszált pénzügyi viszonyai, ügyeinek körülményes, sikertelen kezelése nemcsak a korabeli gazdasági, társadalmi folyamatoknak, hanem az erélytelennek tűnő, a nemességhez módfelett engedékeny Nemes Németh István lelkész tevékenységének is a következménye. Utódjának, a források ismeretében, az egyháztanács nevében jogosan sommázott ítélete szerint: „egyházunk elaljasodása, elszegényedése, ügyei szerencsétlen öszve bonyolódása a’ Pap részéről, Egyháza irányába mindenkor megbocsáthatatlan vétkes hanyagságának több ember nyomokra kiterjedő szomorú következménye”.
Alig kezdődött el az építkezés, júliusban már azzal kénytelenek szembesülni, hogy nincs több pénz. Az eklézsia vezetése Debrecenben, az egyházkerület ‘Soltárok Cassájá’-ból háromszáz váltóforintot vesz fel. 1827. június 4-én a torony építése végre újra elkezdődik. 1828. augusztus 31-én a torony tetejének elkészíttetéséről határoznak. Ezt egy nagyváradi ácsmesterre szándékoznak bízni, úgy, hogy a már kész elemeket szállítanák Álmosdra.
Sajnos az idevonatkozó források hiánya miatt azt sem tudjuk, mikor készült el ténylegesen a torony. Feltehetően az 1830-as évek elejére. Azt tudjuk, hogy az 1834. október 15-én reggel hét és nyolc óra között bekövetkező szokatlan nagy „földindulás” (földrengés) alkalmával, amikor a vidék sok épülete hasznavehetetlenné vált, „ezen álmosdi most ujonnan épült torony is tetemesen megrepedezett”.
1833-ban újabb gond jelentkezett. A parochiális ház utca menti előző kerítése teljesen tönkrement. Az ehhez szükséges téglát a faluban vettetik, égetésére az eklézsia számára vetett tizenkét köblös őszi búza szalmája szolgál. A munkára felfogadnak három hozzáértő embert.
Az egyház nincs könnyű helyzetben, hiszen a templom, a paplak, az iskola, a tanítói lakás karbantartására, az újabb beruházásokra, a belső személyek (pap, tanítók) fizetésének rendezésére hiába szabták meg a falu lakói részére a pénzben, naturáliákban, az egyház dolgára gyalogos és marhás robotban végzendő szolgálatokat – ha ezt időről időre nem teljesítették.
1841-ben például arról olvashatunk a presbiteri jegyzőkönyvben, hogy az eklézsiai tartozások beszedését végző egyházfit „megtámadták, kisebbítették, szidalmazták”. Korábban is adódtak problémák az egyházbér beszedése során különösen az 1771-ben bevezetett pozsonyi véka általánossá válásával, amely kisebb űrtartalmú volt, mint az egyház kezdetektől használatban lévő vékája, az egyház tagjai pedig a kisebb űrtartalmú mérővel való fizetés mellett ágáltak. Holott a királyi rendelet világosan megfogalmazta, a bevett szokásrend szerint való egyházi adófizetés marad életben.
Mint láttuk, a földesurak voltak tulajdonképpen az egyház fő patrónusai, akikre a kisebb-nagyobb beruházások, reparálások költségeinek fedezésekor elsősorban számított az egyházközség. Ha legtöbbször nem is konkrét egy összegű pénzsegítséggel, de a regálék egy bizonyos részének, bizonyos mennyiségű bevetett földnek az átengedésével segítették falujuk református egyházát. 1833 decemberében például az eklézsia gyűlésen bejelentik, hogy a „Földes Uraság az erdőbeli makkoltatás hasznával ez úttal élni nem kíván, hanem az egész erdőt a makkal együtt közönséges pascuatio alá bocsátja”, vagyis az erdőbeli makkoltatást átengedi a falu lakóinak, akik a legeltetésért minden darab jószág után fizessenek egy garast, a zsidók két garast, és az ebből befolyó összeg fordítódjon „eklézsiánkra, ennek veteményes kertjére, oskoláinkra, az ezekben tanuló fiainkra és leányainkra”. A legeltetési díjak beszedése az eklézsia gazdálkodó kurátorának a feladata, s ehhez segítségül kéretik a Nemesek Hadnagya és Főbírája, valamint a ’Sidó Bíró’ is .
1835 augusztusában az egyház szükségleteinek pótlására felajánlott tizenkét köblös föld megszántására, elvetésére minden esztendőben a földesurak a regáléból befolyt összegből ötven váltóforintot ígérnek. Éppen ezért maguk dönthették el, hogy személy szerint, egyenként, évi rendszerességgel mennyivel járulnak hozzá az egyház fenntartásához. Ez pedig egy részük számára a teljes adófizetési függetlenség értelmezéséhez vezetett. Ebből adódtak aztán a sokasodó gondok, különösen a reformkor idején. Az egyre felvilágosultabb parasztok a nemesekre való hivatkozással bojkottálták az egyházi adó fizetését, a saját földdel nem rendelkező, de annál nagyobb nemesi öntudattal bíró kisnemesek nemesi jogállásuk szabad értelmezése következtében nem fizettek, holott ők, nem lévén közbirtokosok, a kollektív megajánlás részesei sem lehettek. Sokuk esetében természetesen ehhez a magatartásukhoz hozzájárult az elszegényedés is, amit azonban leplezni igyekeztek.
Komoly problémát okozott továbbá, hogy bár az egyháznak volt némi „capitálisa”, vagyis tőkéje, a különböző pénzadományok révén, annak azonban csak a kamatával rendelkezett, pontosabban rendelkezhetett volna, ha a földesurak, akiknek kamatfizetés mellett használatra átengedte, rendre nem feledkeztek volna el a megfizetéséről. Márpedig ez volt a gyakorlat, még a legnagyobb patrónusok esetében is. Sőt az is előfordult, hogy az örökösök megtagadni igyekeztek a végrendeletben kikötött adomány átadását.
Az 1836. évi törvények jelentős változásokat indítottak el Álmosdon. Az egyre öntudatosabb jobbágyok, zsellérek a törvény szerinti úrbéri szolgáltatások betartását szorgalmazták. Az álmosdi földesurak majorsági földjéből házhelyben részesülő zsellérek ragaszkodtak hozzá, hogy mivel külön írásbeli megállapodás nem született e zsellértelkek használatára, szolgálataikat a számukra kedvezőbb úrbéres gyakorlat szerint teljesítsék.
A lakosság szaporodásával egyre nyomasztóbbá váló telekhiány megoldására a falu szegényebb sorsú lakói úgy érzik, hogy a megindult határrendezési, tagosítási munkálatok során lehetőség adódhat problémáik orvoslására. 1837 márciusában Diószeghy Sámuel, Álmosd jegyzője fogalmazza meg „Az Álmosdi Méltóságos és Tekintetes Földes Uraság részéről tartandó Tekintetes Uriszékhez” címzett alázatos hangú folyamodványukat: „Esedezünk méjj alázatossággal a Tekintetes Uri Szék, ’s ’a Tekintetes Földes Uraság Kegyes Színe előtt, méltóztassanak oly kegyes Határozatot tenni, hogy minékünk is, mint a’kik vagy egy más bizonyos okoknál fogva vagy mi magunk, vagy Szüleink Házainktól el maradtak, s elmaradtunk, hogy légyen fejünket ’s maradékainknak is fejeiket hová lehajtani, a törvények szerinti szolgálatok, ’s adózások mellett ház hellyeket nyerhessünk.”
A házhelyért folyamodók: Öreg Czap Péter, Misztó József, Magyari András, Magyari Ferenc, Öreg Dienes Mihály, Ifju Dienes Mihály, Dienes István, Kővári Mihály, Ifju Soldos János, Nemes Szabó István, Nemes Szabó Sándor, Szabó Mihály, Juhász Sámuel, Nemes Székely András, Remete István, Szabó Gergely, Dóka István, Gál György, Hermetzi János, Nemes Tóthfalusi István, Pap Ferenc, Török János, Nemes Székely Imre.
Az 1836. évi VI., X., XII. törvénycikk a birtokrendezés, az úrbéri elkülönítés, arányosítás és tagosítás szempontjából rendkívül nagy jelentőségű. A tulajdonlás módját illetően újraosztásos, földközösségi rendszerű, és háromnyomásos (háromfordulós) művelési kényszer, ami Álmosdot jellemezte – a határban szétszórtan elhelyezkedő parcellák megmunkálása – a korszerű gazdálkodás kerékkötőjévé vált. A tagosítás együtt járt az egész határnak az addigi egyes birtokok szerinti felmérésével, az arányosítás kulcsának megállapításával, valamint az úrbéri elkülönítéssel (sequestratio), vagyis a majorsági és úrbéres földek szétválasztásával.
Az arányosítás kulcsának megállapítása a felek egybehangzó akarata alapján történt. Eszerint az álmosdi határ eredetileg Veér Mihálynak Kornis Annától származott öt gyermeke között öt egyenlő részre osztatott fel, és jelenleg is ezeknek örökösei vagy képviselői által ugyanazon az öt ágon való leszármazás révén birtokolják. (A leszármazás már 77 nevet tartalmazott, a lista azonban lényegesen több örököst takart, mivel számos esetben szám szerinti meghatározás nélkül csak a kiskorú örökösök gyámját tüntetik fel.)
A tagosítás révén Álmosdon sikerült elérni, hogy az addig szétszórt parcellákat együvé vonják össze. Mivel a falu határa két erőteljesen különböző földminőséggel bír (homok és fekete föld), gondosan ügyeltek arra, hogy a kialakuló birtokok hasonló értéket képviseljenek. A homokbeli földek holdját kétezer-kétszáz négyszögölével számították, a fekete földi részen lévő tagét pedig ezerszáz négyszögölével. Lehetőségként felmerült a két tagban való tagosítás (homoki és fekete földi tag) is, mivel azonban Péchy Ferencnek, az eljárás megszervezőjének sikerült egyezségre jutnia földbirtokos társai többségével (s a többség akarata nem gátolhatta a kisebbségben maradók akaratát), hogy ő az egész homokbeli részt, ami az úrbéri legelő elkülönítésével fennmarad, a saját illetményébe kétezer-kétszáz négyszögölével számítva holdját elfogadja, így ez a megoldás már nem volt napirenden. A fekete földi és homoki rész határaként egységesen elfogadták a nagylétai postautat mint választóvonalat.
A törvény szerint az érdekelt közbirtokosok bármelyikének joga volt a tagosítás (az úgynevezett „tagosarányosítási per”) megindítására. Álmosdon ennek kezdeményezője, megindítója a fent említett Péchy Ferenc volt, aki a törvényt elfogadó 1832–36. évi országgyűlésen mint követ vett részt. Az ő nagyvonalúságának, határozottságának, jogi felkészültségének jelentős szerepe volt abban, hogy e nagy horderejű és sokrétű munka viszonylag gyorsan és számottevő indulati nekifeszülés, ellenségeskedés, gáncsoskodás nélkül ment végbe, s köszönhetően Benedekfalvi Detrich Miklósnak a vármegye közgyűlése által alispáni hatalommal felruházott bíró gondos eljárásának 1838. november 26-án megtörténhetett Álmosdon a tagosított földek bírói átadása.
Az 1848-as márciusi forradalom és az áprilisi törvények a reformkorban megkezdődött változásokat tovább folytatták. Deklarálták a közteherviselést, a nemesek és a jobbágyok jogegyenlőségét, megszűnt az úriszék. Lezajlott a jobbágyfelszabadítás.
A Mészáros Lőrinc hadügyminiszter leirata által 1848. augusztus 17-ére nagyszalontai gyülekezőhellyel elrendelt nemzetőrség kiállítását Hodossy Miklósra bízták, aki a bihari falvakból összetoborzott 1451 nemzetőrt. Igaz, hogy jó részük helyettesekül felfogadott szolgákból és kocsisokból állott – írja Hegyesi Márton: „A helyettesítéssel különösen az álmosdi zsidó hitközség elöljárósága követett el sok visszaélést, s abból, mint azt Mandl Izidor nyilvánosága hozta, egészen ‘geschäft’-et [üzletet] csinált.”
Mandl Izidor 1848. november 1-jén, Érkeserűben kelt levelében azt panaszolja fel Kossuth Pesti Hírlapjában, hogy a faluban az álmosdi zsidó hitközség elöljáróit bizták meg a járásra eső zsidó újoncok kiállításával. A szervezés vallási különbségtétel nélkül folyt. Mivel a toborzás során megengedett volt, hogy a törvény szerinti katonaköteles a maga személye helyett más egyént is állíthatott, ezt az álmosdi zsidók elöljárói sajátos módon értelmezték: „az elvetemült osztályokból vásárlottak bizonyos mennyiségű egyéneket”, majd bizonyos összeget, mintegy adót, kivetettek a járás zsidóságára.
Ma már nehéz kibogozni az egykori honvédtoborzások körüli vélt vagy valós visszásságok teljes igazságtartalmát. A Bihar megyei törvényes és önkéntes nemzetőrök 1848. december 5-én készült összeírásában Álmosdról Juhász József szolgabíró szakaszához tartozó 35 nevet találunk. Köztük három főtisztet: Miskolczi Lajos századost, Csengeri Károly és Halász István főhadnagyot. A három altiszt: Gyarmati Ferenc őrvezető, Nagy Mihály tizedes, Balku Lajos őrmester. Továbbá 29 gyalogos. Mint a nevek mutatják, volt köztük három zsidó is: Nemes István, Nagy Ferenc, Ehrenfeld Márkus, Boros Lajos, Szabó Pál, Spicz Dávid, Lakatos Károly, Szilágyi István, Csengeri Sándor, Gógári András, Botrágyi József, Katz Ferenc, Kováts Imre, Fekete György, Vig László, Gulátsi Károly, Szabó János, Dienes Mihály, Tóthfalusi József, Bertalan István, Dán János, Boros Mihály, Nagy Sándor, Bihari Ferenc, Lakatos János, Gulátsi Antal, Kozma János, Kővári Mihály, Kővári Péter.
A szabadságharcban részt vevő debreceni diákok – korántsem teljes – névsorában is több álmosdi származású személy neve található. Volt közöttük szabadcsapat szervezője és őrnagyi rangú parancsnoka, mint az 1813-ban Álmosdon született Csanády István, aki korábban Debrecenben jogot végzett, majd a sárréti járás főszolgabírája volt. Szodoray Sándor (született: Álmosd, 1823) őrmesterként kezdte Hatvani Imre gerillacsapatában, majd főhadnagy a tiszai hadseregben. Péchy Sándor (született: Álmosd, 1829) a 92. zászlóalj kitüntett főhadnagya volt. Halász Ödön (született: Álmosd, 1830) 1848 őszén diákként beáll a 13. honvédszászlóaljhoz, őrmester, majd hadnagy a tiszai hadseregben. További kutatást igényelne, hogy az álmosdi 35 nemzetőr sorában összeírt Halász István azonos-e a bihari gerillák hadnagyaként Abrudbányán hősi halált halt, a Debreceni Kollégium mártír diákjainak névsorában számon tartott Halász Istvánnal, vagy csak névegyezésről van szó.
Az itthon maradottak a felhívások nyomán 67 inget, 58 lábravalót, három lepedőt, 29 törülközőt ajándékoztak honvédeknek, s a sebek kötözésére mintegy két font tépést készítettek. Ágyúöntésre odaadták egyik, 64 fontos harangjukat is.
A Bach-rendszer idején Miskolczy Imre álmosdi közbirtokost nevezi ki 1851-ben a kerületi főispán az érmelléki esperességhez tartozó református egyházak gyűléseire politikai biztosnak. Ahogy korábban is, 1855-ben is tartatott egyházkerületi gyűlés Álmosdon. A tiszántúli egyházkerület egyik fontos gyűlésének is falunk ad otthont, az 1859. szeptember 1-jei „protestáns pátens”( mely a református egyház belügyeibe való nyílt beavatkozást jelentette) kibocsátását követően. Fráter Imre álmosdi kúriájában jöttek össze az egyházkerület segédgondnokai, itt Tisza Kálmán, a nagyszalontai egyházmegye coadjutora elnökölt. Ez alkalommal hozták határozatba, hogy a debreceni kerületi gyűlésen – melyet 1860. január 11-én a debreceni Kistemplomban tartottak – a pátens rendelkezéseinek ellenszegülnek.
A település korabeli időszakának társadalmi gazdasági hátteréhez érdemes megidézni Fényes Elek 1851-ben megjelent leírását és statisztikai adait: „Álmosd igen régi magyar falu, Bihar vmegyében, Debreczenhez 3 m[ér]f[öl]dnyire, ut.[olsó] postája Nagy-Léta. Lakja 1723 lélek, kik 10 r.[ómai] 180 g.[örög] katholikust és 227 zsidót kivéve, mindnyájan reformátusok. Van itt reform[átus] és egy szegényes g. kath. anyatemplom, több uri lak, 2 szeszgyár, Synagóga. Tagosított határa 8000 hold, mellyből szántó 5573, homok föld 1220 hold, kaszálló 597 h., urb[éri] legelő 610 h[old]; erdeje elpusztult; szőleje nincsen. Ebből urbériség 1117 hold, a többi majorság. Földje részben homok, nagyobbára azonban igen termékeny fekete agyag vagy homok, melly mindent megterem ugyan, de leginkább szereti a rozst, tengerit. Folyóvize nincs, hanem van egy Ludas nevü tava, mely 63 holdra terjed. Legtöbbet bír itt Péchy Ferencz tömege, többi birtokosok Sombory Imre, Gulácsy Károly ör.[ököse], Csanády Ferencz és József, Chernel József, Miskolczy Lajos és Imre, Kölcsey Sámuelnő, Fényes János és Imre, Ivánka Zsigmond, Balku, Csengery, Borbély, Kuthy, Ilosvay, Kazinczy, Lengyel, Török, Thékes, Balogh, Ormós, özv. Horváth Sándornő, Csúri, Kengyel, Molnár, gr. Zichy stb. családok.”

Péchy Imre 1811 körül. Stunder, Jakob (1759–1811) festménye. Kazinczy Ferenc ajánlotta a dán származású festőművészt Péchy Imrének, aki Álmosdon festette le a tiszántúli református egyház főgondnokát

Tisza Kálmán belügyminiszter távirata Álmosdra, Miskolczy Lajosnak főispáni kinevezéséről Közép-Szolnok megyébe, Zilahra (Budapest, 1875. április 26.)

Mezőtelegdi idősebb Miskolczy Jenőné Kisterpesti Markovits Etelka gyászjelentése. (1931. július 5.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages