Az asztal körül
Az asztal körül
A nyelvi sajátosságok erőteljes kopásának folyamata párhuzamosan zajlik a falu arculatának átalakulásával, pedig fontos eleme a helyi társadalom formanyelvének. Tehát egy olyan jelképrendszernek, amelyen az emberek egymás közt kifejezik magukat, miként mondani szokás, félszavakból is megértik egymást. Mint minden kisközösségben – így Alsóőrön is – ennek leglátványosabb megjelenése évszázadokon át a népi díszítőművészet volt. A falvak, régiók többségénél ezt elsősorban a népviselet testesíti meg. A nemzetiségi falvak – különösen a XX. század elejétől – a nyelvükön kívül a ruházatuk színvilágával, formai változatosságával igyekeztek magukat megkülönböztetni a többségi társadalomtól.
Alsóőr ebből a szempontból is kivétel, a falunak nincsen sajátos népviselete. Az itt használt ruházat abban különbözött a környékbeli falvakétól, hogy a nemes családok férfi tagjai ünneplő öltözékként – idővel változó – nemesi viseletet hordtak. A nem nemesi rétegek különféle idegen vidékek ruháját öltötték magukra, illetve a mindenkori kordivathoz alkalmazkodtak. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy egy olyan településen, ahol a posztókészítés egy időben meghatározó szepet játszot a helyi gazdaságban, nem alakult ki a helyiek sajátos öltözete. Lehet, hogy azért, mert az alsóőri mesterek a posztót eladására készítette, és a faluban keveset dolgoztak fel készterméknek.
A népviselettel ellentétben igen gazdag a felső-őrségi s főleg éppen az alsóőri népdalkincs. Kevés közöttük a régi magyar dallam, egy részük tánc-zenének alkalmatlan, viszont szövegeik sokat elárulnak a falu múltjáról, társadalmi szerkezetéről. Az egykori őrközségekben számos közismert magyar népdal sajátos változata terjedt el. Olykor a dallamban, máskor a szövegben találhatók szokatlan elemek. Az itt ismert Kis kacsa fürdik – Alsóőrött Kis réce fürdik – például némi magyarázatot ad arra, hogy miért éppen Lengyelországba készül a szárnyas, és miért fordul ki a két aranyalma. Megjelenik ugyanis egy lengyel katona és a reá váró magyar leány alakja. Érdekes lenne megtudni a népdal elbeszélte történet valóságos hátterét, valamint azt, hogy ez a változat mikor született.
Felső-Őrség éppen a dallamvilágával hívta föl magára a figyelmet, mint kiemelkedően érdekes tájegység. Az 1950-es években először Kertész Gyula gyűjtött alsóőri népdalokat, az 1960-as évek elejétől Gaál Károly, a bécsi egyetem néprajz tanszékének oktatója folytatta a népdalkincs föltérképezését, majd közreadását. Azóta több kiadvány is bemutatja a táj dalait. Közöttük az egyik csak az alsóőri Liszt Mária repertoárját Barsi Ernő gyűjtésében.
Az alsóőri ünnepeken – különösen a lakodalmakon – még az 1970-es és 1980-as években is igen népszerű volt a magyar nóta, miközben a nyelvhasználatban már feltartóztathatatlanul hódított a német kultúra. Elsősorban új típusú népdalokat és a két világháború között keletkezett dallamokat, szövegeket énekeltek. A napjainkban kötött házasságok többsége már vegyes, ezért egyre inkább eltűnik a lakodalmakból a magyar dal abból a megfontolásból, hogy az új német nyelvű rokonság ne érezze magát kirekesztve.
A magyar éneklés szilveszterkor is dívik, bár ekkor általában kevesebbet dalolnak, mint lakodalmak alkalmával. Az újévi párnatáncot viszont már kiszorította a petárdázás, annak ellenére, hogy az egyház és a hatóságok mindent elkövettek az utóbbi megakadályozására.
Farsangkor az 1970-es években még gyakorolták a fahúzás szokását, amikor – ha éppen nem volt esküvő – a fával játszották el a menyasszony szerepét. Azóta ez a hagyomány kihalt. Farsangkor a falu valamelyik egyesülete olykor rendez még viszont közös bált, ahonnan nem hiányozhat a magyar zene. 1980 farsangján például egy budapesti cigányzenekar muzsikált az alsóőrieknek. A lányok adventkor már csak ritkán öltöznek külön lila ruhába. S hiába keressük az 1990-es évek elején még nagy hírű, idegenforgalmat is vonzó Luca-napi (december 13.) álarcos felvonulást, már nem tartják meg. Az alsóőri gyermekregölés hagyománya is elhalt. A locsolkodó legények sem versenyeznek már húsvétkor, hogy ki tud több tízpfennigest dobni egy tojáshéjba.
Az alsóőri házak régi bútorzatából kitűnt, hogy remek asztalosmesterek működtek a faluban. Hajdan szinte mindegyik lakóház konyháját faragott sarokpad tette kényelmessé, amelyet jókora, rusztikus ebédlőasztal kísért. A legtöbb házban faragott Szűz Mária-képet és fából készült feszületet függesztettek a falra. Más környékbeli kistelepülésekhez hasonlóan a porták hagyományos tartozékai a ládák. Külön tartották az ünnepit, azaz a menyasszonyit és a csak tárolásra használt szuszékokat. Az utóbbiakat az 1970-es évekre teljesen kiszorította a berendezés polgári divatja. Egy évtizeddel korábban Gaál Károly néprajzkutató még százötven tárolóládát számlált össze a faluban.
Alsóőrön a fa mindig döntő szerepet játszott a bútor, a házi eszközök és a díszítések anyagaként. Természetesen fém- és cserépedényeket is használtak, de kevesebbet, mint máshol. Ezeket azonban nem a faluban készítették, hanem a szomszédos településekről – a kerámiákat például Vasvörösvárról és a távolabbra fekvő Vasjobbágyi faluból – szerezték be. A második világháború előtt talán nem akadt egy olyan asszony sem a faluban, aki ne tudott volna törülközőt vagy ágyneműhuzatot szőni. A bonyolultabb díszítést igénylő párnahuzatok és asztalterítők, illetve ruhák előállításával viszont csak olyan személyek foglalkoztak, akiket a közösség a szakma mesterének tekintett.
A két jellegzetes alsóőri mesterség közül inkább a faragásra jellemző a forma gazdagsága. Megjelentek gyakorlatában a keleti típusú faragások olyan jelei is, amelyek általában véve jellemzőek a magyar díszítőművészetre: a napkerék, a holdmotívum, a kettő együttes szerepeltetése, a csillagok.
A lakások többségében eredetileg kevés volt a kifejezetten díszítési céllal elhelyezett tárgy, főleg a bútorokat, az eszközöket, a házelemeket látták el a motívumokkal. Ebben a tekintetben máig is szembeszökő a különbség a falu belső területe és a cigánynegyed között, ahol éppen fordított a lakáskultúra. A romák házaiban mindig kevéssé díszítették a szerkezeti elemeket, illetve a használati eszközöket, viszont első pillantásra feltűnő a díszítő tárgyak sokasága. Ezeket részben vásárokon szerzik be, és értéktelen tömegtárgyak – ahogyan a kívülállók mondják, csecsebecsék –, de közülük nem egyet maguk a használók vagy a szomszédok készítenek el. Különösen azokat, amelyek fából vannak. A cigányok közül többen – ahogy már említettük – még napjainkban is ilyen tárgyak előállításából élnek.
Felső-Őrség – jelentős állattartó hagyományai ellenére – étkezésében sem különbözött tágabb környezetétől. A középkorban a hajdina és az árpa alkotta a lakosság fő táplálékát. A újkor elején terjedt el a sertéstenyésztés, amely a táplálkozásban megtörte a marhahús addigi egyeduralmát. A környező erdőségeknek köszönhetően sokáig meghatározó volt az alsóőri asztalokon a vadhús, az erdei gyümölcs. A süteményeket erdei mézzel édesítették. Annyi mézet gyűjtöttek, hogy még eladásra is jutott. Ennek jelentősége azonban az erdőirtások és az új földek feltörése következtében idővel elenyészett.
A XVIII. századtól a Kárpát-medence más hegyvidéki peremtájaihoz hasonlóan a burgonya szinte egyeduralkodóvá vált, mert a hegyvidéki éghajlat kedvezett a termesztésének, és sokkal hatékonyabban lehetett vele kihasználni a nem túl jó minőségű földeket, mint a régi, az emberi táplálkozás céljából vetett növényekkel. A burgonyán kívül a káposzta, a tök és kisebb mértékben különböző répafélék szerepeltek az alsóőriek hétköznapi étlapján. A kenyeret árpalisztből sütötték, amelyhez időnként rozs- vagy búzalisztet kevertek. Húst jobbára csak vasárnap és ünnepnapokon fogyasztottak. A disznótartás megjelenésével a húsételek zsírossá váltak, emiatt elterjedt az erős fűzerezés. Sertést néhányan még ma is nevelnek a faluban, de a szarvasmarha teljesen eltűnt, a tejet és a tejtermékeket már az üzletekben vásárolják.
Alsóőrön – más magyar tájakhoz hasonlóan – az ebéd, nem ebéd, ha nem tálnak fel levest. A helyi konyhákban természetesen ismertek a jellegzetesen magyar ételek. Így a tejfölös bableves, a gulyásleves, a töltött paprika, de az osztrák étkezésre különösen jellemző különféle rétesek is. Az utóbbiak főként a XIX. század második felében terjedtek el.
A füstös konyha tüzelője, ide tették a megboszorkányozott tejet (Gaál Károly felvétele)
