A Koppány völgyének kapujában
A Koppány völgyének kapujában
A Koppány völgye egyike Külső-Somogy csodálatos, szemet nyugtató, lankás vidékeinek. A meredek dombok között hajnalban gyakran megülnek a párafelhők, ilyenkor úgy tűnik, mintha nagy vattacsomók töltenék meg a völgyet, rejtélyes és kicsit misztikus hangulatot adva a tájnak és az errefelé elterülő kis falvak templomtornyainak, a szőlőhegyeken álló régi kőkereszteknek. Ha az utazó a megyeszékhely, Kaposvár felől lép be a Koppány-patak völgyébe, akkor az igali „kapun” áthaladva juthat el ide. Ha azonban a Balaton felől közelíti meg a vidéket, úgy egy 1217 lakosú kisközségen, Andocson keresztül éri el úti célját.
Andocs, ez a talán különös nevű kis falu mint a térség északi bástyája vigyázza az utat, mely a meseszerű kis völgybe vezet. A községbe az Andocsi tetőn, a falu és egyben a vidék egyik legmagasabb pontján lép be az erre járó, ahonnan meredeken lefelé ereszkedve éri el településünk központját. Mire pedig elhagyja, már ki is egyenesedik az út, miközben körös-körül a Koppány völgye ősszel különösen gyönyörű, tarka színekbe öltözött tájaiban gyönyörködhet. A legközelebbi nagyobb településtől, Igaltól tizennégy, a Balaton szántódi hídfőjétől mintegy harminc kilométerre fekvő települést számtalan legenda övezi.
Éppen a község sajátos földrajzi helyzete, no meg gazdag Árpád-kori történelme adott tartást és büszkeséget az itt élőknek. A szülőföld hagyományaihoz, történelméhez való kötődés azonban még a közelmúltban is meglepő tartalmú identitástudatként volt jelen Andocson. A falu lakói sokáig Koppány vezér népétől származtatták magukat, büszkén hangsúlyozva, hogy makacs természetük minden bizonnyal az ő öröksége. Ennek ékes bizonyítéka, hogy még 1954-ben Andocs egyik első krónikása, a lokálpatrióta Egerváry Ferenc is e sorokat vetette papírra: „Koppány földje volt ez, a lázadó Koppányé.” Különös büszkeséget takart az egykori krónikaíró mondata. Hiszen egy olyan település esetében hivatkozott a Koppánnyal való szoros kapcsolatra, melyben háromszáz éve rendkívül erős a katolicizmushoz való kötődés, elsősorban a messze földön híres andocsi Mária-szobornak, illetve a kultuszához kapcsolódó búcsújárásoknak köszönhetően.
Miként történhetett hát, hogy a közvéleményben mégis máig hatóan a lázadó pogány vezér képében élő Koppány népi hősévé válhatott e tájnak? Nos, minden bizonnyal a XIX. századi romantikus magyarságkép sugallta tulajdonságoknak, a lázadás, a nyakasság büszkeségének vállalása ez. Feltehető, hogy a somogyi vezérről a Koppány völgyében és környékén élő hagyományok nem pusztán a valódi néphagyomány és a képzelet termékei, hanem a nemzeti romantika történetírói historizáló szemléletéből is fakadnak. Mivel a XIX. század végén és a XX. század elején sok középkori vonatkozású, nemegyszer legendaszerű történet is bekerült az iskolai oktatásba, a valóban létező, ám korántsem bőséges szájhagyomány mellett egyes történelmi és irodalmi alkotások is segítséget nyújtottak ahhoz, hogy az itt élők Somogy megyében majdnem ezer év után is ápolják Koppány vezér emlékét. Ha pedig így van, akkor vajon ki lenne hivatottabb magát Koppány örökösének tartani, mint éppen a Koppány-völgyi nép? A vezér az itt élők számára elsősorban nem a pogányt, hanem a földit jelentette.
A szülőföldhöz való ragaszkodás amúgy is jellemzője volt a régi falusi világnak, a Koppány-rokonság csupán erősítette a ragaszkodást. Hiszen, ismét csak Egerváry Ferencet idézve, „faluját a parasztember nem szívesen hagyja el, ideköti a föld, az ősök porladó sírja”.
Történelmi tény, hogy Andocs és a tőle délre elhelyezkedő völgy, csakúgy, mint Somogy jelentős része, Koppány birtoka volt. Az egykor élt magyar vezér emléke valóban olyan eleven, hogy lépten-nyomon az ő nevébe botlik errefelé a turista, ha úgy dönt, hogy gyalog barangolva járja be a vidéket. Még a természeti környezet is az egykori lázadó emlékét idézi, hiszen az itteni táj vízrajzi és földrajzi viszonyait a Koppány-patak és vízgyűjtő területének vízfolyásai alakították és alakítják ma is.
Ha a kis, Koppány-völgyi falvakat a térképen szemléljük, látható, hogy Törökkoppány, Szorosad, Somogyacsa olyannyira a patak mentén épültek, mintha egy gyöngysor szemei lennének. A Koppánytól távolabbi falvak pedig, mint Miklósi, Nágocs vagy a völgy mélyében, illetve északi és déli lankáin meghúzódó többi kis település, mind-mind olyan patakok partján állnak, melyek kivétel nélkül a Koppányba futnak. A távolabbi falvak között a völgy északi bejáratánál álló Andocs, remekmívű barokk templomával, a csodatévő Szűzanya szobrával, úgy tűnik, mintha nemcsak őrzője, de birtokaira tekintő gazdája is lenne a vidéknek.
A falut ma északról Somogymeggyes és Kapoly, délről Bonnyapuszta, keletről Nágocs, nyugatról pedig Karád és Kisbárapáti határolja. Külső tartozéka Németsürü és Nagy-Toldipuszta. Utóbbi külterületet csak 1950-ben csatolták Karádtól a községhez. A történelmi kötődés azonban Nagy-Toldi és Andocs között sokkal régebbi múltra tekinthet vissza. Már a XIII–XIV. században is szoros volt a két település közötti kapcsolat, hiszen Told birtokosai, a pálos szerzetesek fokozatosan megszerezték Andocs nagy részét is. Később, a XX. század elejétől, az andocsi búcsú távolról érkező látogatói éppen a nagy-toldi vasúti megálló felől közelítették meg a falut, tovább erősítve ilyképpen a két település közötti kapcsolatot.
Nagy-Toldi Andocshoz csatolásához mérhető, jelentős területnövekedéssel járó közigazgatási változás sem 1950 előtt, sem azóta nem történt. A török világ után született újkori Andocs a veszprémi püspök jobbágyainak falujából előbb kisközséggé alakult, majd 1872-ben elnyerte a körjegyzőségi székhely státusát is. Igaz, a körjegyzőség csupán két kis településre terjedt ki, mivel magán Andocson kívül csak a tőle délre fekvő kis „zsákfalu”, Somogyacsa tartozott az andocsi körjegyzőhöz.
Története során a falu sosem vált jelentős közigazgatási központtá, bár egyes feltevések szerint a XV. században néhány évig még ispánsági székhely is volt. Ha tényleg így történt, az nem elsősorban a település méretének, mint inkább birtokosának, Andochi Jánosnak volt köszönhető. Akkoriban ugyanis hivatalos megyeszékhely nem létezett, a vármegye központja ott volt, ahol az ispán lakott. Mivel pedig Andochi János 1494-ben Somogy megye alispánja lett, Andocson néhány évig pezsgőbbé vált az élet a korábbinál.
A fentiekben megrajzolt közigazgatási viszonyok a XIX. században már örök érvényűnek tűntek. A XX. század második felében azonban az öröknek hitt állapot hirtelen semmivé lett. 1949 után nem múlt el úgy egyetlen évtized sem, hogy ne módosították volna Andocs közigazgatási jogállását. A falu a XIX. századtól egészen 1950-ig az igali járáshoz tartozott. 1950– 1969 között aztán a tabi, majd 1984-ig a siófoki járáshoz csatolták. A tanácsrendszer kísérletező kedvű közigazgatási gyakorlatának megfelelően 1984-ben a tabi, úgynevezett nagyközségi környékhez rendelték, ezzel végképp megfosztva a falut önállóságától. Andocs különállásának megszüntetése azonban már 1975-ben elkezdődött, amikor a karádi székhelyű községi közös tanács részévé vált. Függetlenségét végül 1988-ban szerezte vissza, amikor megalakult az önálló, községi tanács.
Az 1950–1988 közötti sok átszervezést a felsőbb politikai akaraton kívül semmi sem indokolta, mivel Andocs földrajzilag egységes, önmagában is életképes település volt. Ráadásul a sok átszervezésnek köszönhetően múltjának egy szelete is örökre elmerült az idő tengerében, mivel az 1872– 1945 közötti közigazgatásnak azok az iratai, melyek túlélték a háborúkat, eltűntek az egykori körjegyzőségi székhelyről.
A természet a közigazgatás alakítóinál tartósabb módon határozza meg Andocs helyét a világban. A faluhatárban az organikus területfejlődés bizonyítékaként ma is gyakoriak a rétek, lankák és kisebb vízfolyások alkotta természetes határok. A változatos felszínű település dombjai és völgyei észak–déli irányban húzódnak és kelet–nyugati irányban lejtenek. A dombos vidékekre jellemző lankák azonban könnyen megtréfálják azt, aki könnyű sétára számít ezen a tájon. Andocs földjeinek „hegyei” rendkívül meredeken emelkednek, és nagyon gyorsan követik egymást. A község belterületére is jellemző a kaptató, mint azt a már említett, a falu központi terétől meredeken észak felé, az úgynevezett Andocsi tetőig ívelő út is bizonyítja. Éppen ennek az emelkedőnek köszönhetően a település gyakorlatilag két részre osztható. Egy vízszintesen elterülő délire és egy meredeken emelkedő északira.
Az egy hosszú és több rövid, girbegurba utcából álló Andocs két történelmi vízfolyásából mára csak gyengén csordogáló kis erecskék maradtak. Az egyik az Andocsi- vagy más néven Sarok-patak, mely a Koppány bal oldali mellékfolyása. A Sarok északi szakaszán 1963-ban halastavat hoztak létre, mely víztározóként is szolgál. A másik, a Kövecses-patak, az évszázadok során szintén összezsugorodott, ma már szűk erecske csupán. A községhatárt is jelölő Kövecses egyébként hajdanában akkora víz volt, hogy még gátőrház is állt itt! Bár az igaz, hogy őrizni már akkoriban is inkább a környező lápvilágot, no meg az oda betévedt idegent kellett. A patak túlpartján, ahogyan egykor, úgy ma is, karádi földek húzódnak. A gyakori áradások miatt a Kövecses part menti rétjei régen is vizenyősek voltak, az ártérben rossz minőségű széna termett.
Az Andocsi-patak, szemben a Kövecses határvíz jellegével, éppen kettéosztja a falut. Valaha ütőerét jelentette, ruhát mosni, beszélgetni lehetett a partján, de volt idő mikor még malmot, sőt malmokat is hajtott! A gőzmalom elterjedése előtti időkben eleinte csak Andocs mint község rendelkezett az őrlés üzemével, melyet a XIX. században általában bérbe adtak. A malom gyakori bérlői, az Andocson már a XVIII. század közepén is réginek számító Ténta család később saját malmot épített a most éppen csak csordogáló Kövecsesen. Mindezeken túl egyéb haszna is származott az itt élőknek a két patakból. Andocs számára a két kis vízfolyás egykor szó szerint is az életet jelentette, mivel errefelé a kutak vízminősége hagyományosan rossz volt. Olyannyira, hogy a XX. század közepén a helybeliek szerint még a falu népének ötven-hatvan százaléka szenvedett a kénes víz következtében golyvás, strumás megbetegedésekben. Ha a becslés némiképp túlzás is, Németsürü még élő egykori uradalmi cselédei között valóban sokan küzdenek effajta betegségekkel. Nem csoda hát, hogy a régi Andocs lakói, amíg tehették, az ivóvizet, később, a népesség növekedésével, az állatok itatásához használt vizet, a patakokból merték.
A kis folyócskáknak hála a talaj alapzatát errefelé a könnyen munkálható lösz jelenti. Erre a löszös üledékre rakódott le aztán a Külső-Somogyban gyakori barna erdőtalaj. Emellett van, ahol szikes, mészköves a föld. A löszdombok oldalába régebben pincéket, téli tárlóhelyeket vágtak, némelyiket ma is használják. Régebben arra is volt példa, hogy lakásokat vájtak a falba, sőt állítólag a falu egykori cigánytelepén is ilyesfajta otthonokban éltek az emberek.
A szép vidék tehát nem éppen a legtermékenyebb talajt rejti. Az biztos, hogy az itt élőket soha sem kényeztette el a föld, mindig is kemény munkával kellett a termést kicsikarniuk belőle. Persze errefelé is akadtak erre alkalmasabb területek. A legjobb földek a szőlőtermesztésre használt Öreg-hegyen, a Kis-Andocsi-dombon és az úgynevezett Tabi-dűlőben találhatók. A legnehezebben művelhető föld az egykori Mexikópuszta volt, melynek mára nyoma is alig maradt. Mexikópusztán kívül azonban más külterületek is eltűntek 1946-ot követően a földosztás és a téeszszervezés, illetve az elvándorlások következtében. Erre a sorsra jutott Abrincsos-, Köpi- és Örvöspuszta, ahogyan Lászlómajor vagy éppen Mihályka-tanya is. Az egykori külterületek nagy száma az intenzív uradalmi gazdálkodásnak volt folyamánya. Éppen a nagyüzemi mezőgazdasági munka vezetett ahhoz, hogy az andocsi határ szinte teljes egészében átformálódott, az ősi vadont felváltotta a kultúrtáj.
Az ember nagyméretű környezetátalakítása előtt az ezüsthárs és a tölgy alkotta a falu környékének őshonos fafajtáját. A folyóvizek partján régen oly jellemző kőris- és szilfák kis ligetei néhol még ma is láthatók a Sarok-patak mentén. A községhatárban található akácosok kései, XIX–XX. századi telepítések eredményei. A templom melletti hangulatos kis hársfaliget fáit is csak 1898-ban, a honfoglalás millenniumának tiszteletére ültették. A számos „méztermő fák” jóvoltából ma is sokan foglalkoznak méhészettel a faluban.
A régi feljegyzések szerint a környező erdőkben egykor a szarvas, az őz és a vadmacska volt honos. A vizenyős réteken hosszú lábú gólyák és gémek vadásztak a békákra. Az erdőállomány drasztikus fogyatkozása, a patakok vízhozamának csökkenése miatt azonban manapság már csak néha bukkannak fel vadon élő állatok a falu környékén. Eltűnésük egyértelműen az emberi beavatkozások számlájára írható, hiszen az éghajlati viszonyok, legalábbis az utóbbi százötven év folyamán, alig-alig változtak, a természetes elvándorlás nem játszott szerepet a település faunájának megritkulásában.
Az Andocsot is magába foglaló Külső-Somogy éghajlati viszonyait alapvetően az évi több mint 1900 óra napfény befolyásolja. Az évi csapadékmennyiség 650 milliméter körüli, az erős, hosszan tartó aszály általában elkerüli a vidéket. Külső-Somogy forró nyarának levegőjét leginkább az északnyugati szél hűti. A község lakói azonban ennek a szélnek a kellemes levegőn kívül sokkal vészjóslóbb következményeivel is számolni kénytelenek: az itt élők tapasztalatai szerint a nagy viharok, kártékony jégesők is mind-mind ebből az irányból érkeznek.
A szélsőséges időjárási eseményekre való visszaemlékezések a XIX. század végéig nyúlnak vissza. Az első jelentős viharról 1876-ból van tudomásunk, mikor százados fákat döntött ki gyökerestül a csupán félórás ítéletidő. Később, 1893-ban, majd 1896-ban is hatalmas erejű vihar dühöngött. Az előbbi, a szakadó eső közreműködésével, tízölnyit még az andocsi zárda amúgy jól megépített falából is ledöntött. A szokatlan időjárási eseményekre a helybeliek néha egészen meglepő magyarázatokat találtak. Az 1926-os, egyébként Európa-szerte különösen esős évet például azzal magyarázták, hogy az ekkoriban elszaporodott rádióállomások megzavarták az ég rendjét.
A csapadékos idők mellett, a tágabb térség viszonyaihoz igazodva, ritkábban szárazság is beköszöntött az idők folyamán. A XX. század első felében Andocs legaszályosabb esztendeje 1917 volt, amikor április 8. és június 18. között egyáltalán nem esett az eső. A legemlékezetesebb időjárási helyzet, ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek, minden bizonnyal 1918. június 5-én állhatott elő, amikor az andocsiak –5 Celsius-fokra (!) ébredtek. A leghidegebb 1929. február 10-én volt, amikor a helyi mérések –30, illetve Németsürüpusztán –33 Celsius-fokot mutattak. Ebből is látszik, hogy a XX. század végének kemény téli időjárásai, az úgynevezett Andocsi tetőn az autóközlekedést is akadályozó gyakori hófúvások nem előzmények nélkül valók a vidéken.
Andocs látképe a Kálvária-domb felől
Az andocsi Mária ábrázolása egy 1945-es búcsújárási emléklapon
Kerítésdísz Andocs központjában
Halastó a Sarok-patakon
