Jézus katonái és Ferenc barátai
Jézus katonái és Ferenc barátai
A békeszerető karthauziak és pálosok idejében Andocs lakói nem szenvedtek hiányt jámbor papokban, akik megfelelőképpen gondoskodtak a hívek lelki gondozásáról. A török dúlása azonban lehetetlenné tette a két remeterend számára a kapcsolattartást birtokaikkal. A visszavonultan élő pálosok és karthauziak nemigen kedvelték a kalandos életet, elmélyült, meditáló életmódjuk sem ösztönözte őket arra, hogy biztonságos kolostoraikat elhagyva a vértanúságot kockáztassák. Nemes-Andocs két világi földesura, akik pedig itt kegyúri jogokat gyakoroltak és ebbéli minőségükben a plébánia felszereléséről, időnként a plébánosról is gondoskodtak, az elvesztett faluba már csupán az adóért jártak vissza, segítséget ezen a téren sem nyújtottak jobbágyaiknak.
A XVI. században dinamizmusát vesztett katolicizmusnak nem annyira az iszlám terjedése okozott gondot a megszállt területeken, hanem a reformáció különböző irányzatainak térítő tevékenysége. A református prédikátoroknak gyakran kellett menekülniük a katolikus császár Magyarországáról a török fennhatóságú területekre. A vándor prédikátorok a latin nyelv helyett magyarul hirdették az igét és sokszor meggyőzték a hódoltság lakóit: kövessék Luther vagy Kálvin hitét. Minden bizonnyal így történt Andocson is, ahol a pásztor nélkül maradt gyülekezetet eleinte papi teendőket ellátó laikusok, úgynevezett licentiátusok vették gondozásba. A hitélet a laikus testvérek minden jó szándéka ellenére is lehanyatlott, hiszen a korabeli feljegyzések szerint csupán „valamit tudtak írni-olvasni”. Nagyobb baj volt azonban, hogy mindegyikük magyar anyanyelvű volt, nem tudott sem horvátul, sem bosnyákul, de még oláhul sem. Márpedig az 1600-as évek közepére sok, a Balkánról bevándorolt élt a somogyi vidéken, a XVII. századra az itt élők katolikus hite megfogyatkozott. Nincs adat arról, hogy a három Andocs minden lakója elhagyta-e a régi vallását. Amikor Horváth János jezsuita szerzetes 1642-ben missziós céllal Andocsra érkezett, a falu többségét a kálvinista hitben találta.
A jezsuita rendet alapító Loyolai Szent Ignáctól távol álltak a pálosok és a karthauziak magukba forduló eszméi. Ő ízig-vérig korának, a XVI–XVII. századnak gyermeke volt. Használni akart egyházának, és cselekedni annak ellenségeivel szemben. Horváth páter pedig teljes egészében magáévá tette a lánglelkű rendalapító törekvéseit. Magyarország, ahol a buzgó rendtagok a pogány törökök és az „eretnek kálvinisták” ellen vehették fel a harcot, így ideális missziós terep volt Horváth János számára.
Mielőtt Andocsra érkezett volna, már volt, aki megpróbálta visszatéríteni a katolikus hitre a híveket. Ennek a jezsuita atyának a nevét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy 1641-ben került a faluba. Nem boldogult, nem egészen egy év múlva újra elárvult az andocsi plébánia. A rend Bécsben székelő tartományfőnöke úgy ítélte meg, hogy az andocsi missziót folytatni kell. Választása a szlovén származású Horváth páterre és Csomfai Jánosra esett. Utóbbi már a következő év tavaszán elhagyta a somogyi vidéket. Csak csodálhatjuk a magyarul csak törve beszélő Horváth akaraterejét, hogy ilyen körülmények között egészen 1648-ig tartotta magát településünk plébániáján. Ekkor sem jószántából, hanem rendfőnöke utasítására hagyta el őrhelyét, mégpedig nem kisebb tisztségért, mint a győri jezsuita kollégium rektori székéért.
Összesen tizenhat plébániát kellett volna vidékünkre érkezve ellátnia, méghozzá meglehetősen nagy területen elszórtakat, hiszen a falunkhoz közeli Kisbárapáti éppúgy az andocsi testvérek missziójához tartozott, mint a Kaposvár melletti Juta és Kaposfüred. Ráadásul, mint Horváth írja, azt tapasztalta, hogy a hívek mind kálvinisták, bár sokan hajlandóságot mutatnak arra, hogy visszatérjenek a katolikus egyházba. Saját bevallása szerint sikerült is tizennégy falu, mindenekelőtt a székhelyéül szolgáló Andocs lakóit visszavezetnie. Munkája során nem válogatott eszközeiben, négy kálvinista lelkészt egyszerűen kirakatott megtérített híveivel a parókia épületéből. Csakhogy a török szultán, bár mindenféle vallást megtűrt az általa uralt területeken, nem szerette, ha az alattvalók nyugalmát saját katonáin kívül bárki is megzavarja. Meghallgatásra találtak a kipenderített kálvinisták a koppányi török bégnél, aki száz-száz forint büntetésre ítélte Horváthot és Csomofait, a további térítést pedig megtiltotta. A már megtérített tizennégy falut meghagyta katolikus hitében.
A későbbi időkben újra katolikussá váló falu hagyománya megőrzött egy másik, kevésbé hihető történetet is a török megszállókról és a missziós testvérekről. A legenda szerint három jezsuita érkezett a faluba, nyilván hittérítő szándékkal. Alig lépték át a falu határát, az „újhitűek” lefogták, láncra verték és tömlöcbe vetették őket. Épp arra járt a pécsi török bég, aki látta, hogy üresen áll a katolikus imaház. Mivel a bég szeretett gyönyörködni a katolikus szertartásokban, rögvest kérdőre vonta a falusiakat, nem volna-e itt katolikus pap? Azok, nem mervén becsapni a nagyhatalmú béget, mondták, hogy van itt három is belőlük, csakhogy becsukva a börtönbe. A bég előhozatta a szerzeteseket, és megkérdezte, tudnak-e szép énekeket? Mivel mind a hárman szépen tudtak énekelni, a bég meghallgatta és elengedte őket.
A valóság, mint láttuk, inkább az volt, a törököket nem nagyon érdekelte magyar alattvalóik hite. Horváth János inkább arra panaszkodott, hogy a török őrség kegyetlenül bánik a hittérítőkkel. Amikor 1648-ban elhagyta missziót valószínűleg keserves fizikai állapotban lehetett a török katonák gyakori zaklatásai miatt. A misszó mégsem szűnt meg tovább működni. Az egymást váltó jezsuita atyák közül kiemelkedik Horváth Miklós atya, aki 1665–1681 között vezette az andocsi missziót. Állítólag az ő buzgólkodása nyomán vált Andocs a Dél- és a Nyugat-Dunántúl egyik leglátogatottabb búcsújáró helyévé. Amikor a keresztény seregek visszafoglalták előbb Budát, majd Pécset a töröktől, a jezsuiták úgy ítélték meg, nincs szükség többé az andocsi misszió fenntartására. A rendtartomány már 1686-ban visszarendelte pécsi székhelyére az atyákat.
A töröktől visszafoglalt területen csak lassan indult meg újra az élet, lassan alakultak ki a lelkipásztori tevékenység feltételei. A hívek még a Rákóczi-szabadságharc idején is pap nélkül éltek errefelé. Mikor tehette, Tokay Benedek igali plébános igyekezett meglátogatni andocsi híveit, és megtartani őket katolikus hitükben. 1716-ra már odáig fajult a helyzet, hogy Volkra Ottó, veszprémi püspök „látván a pusztulás utálatosságát állni a szent helyen”, úgy döntött, szerzeteseket hív segítségül az andocsi plébánia feltámasztásához. Választása a ferencesekre esett.
Ez a rend akkor már több évszázada jelen volt Magyarországon. Az egykori nemesember, a szelídséget és szeretetet hirdető Assisi Szent Ferenc által alapított kolduló rend tagjai általában könnyen szót értettek a falvak lakóival. A rend kolduló tevékenysége eddigre már átalakult a jótékonykodás céljait szolgáló adománygyűjtéssé. Akárcsak korai elődeik, a karthauziak, ők is jeleskedtek a gyógyításban. 1763-ban már a vármegye által is elismert andocsi patikáról tudósítanak a somogyi források. A „ferences gyógyszertár”, egy fennmaradt recept tanúsága szerint, már jóval korábban, a XVIII. század második évtizedében is működött. A barátok patikájának 1781-ben véget vetett a reformer, ám túlságosan is akkurátus II. József császár, aki anyja, Mária Terézia egy 1770-ben kelt rendeletére hivatkozva megvonta a nyilvános működés jogot, tekintettel arra, hogy a patika személyzete nem rendelkezett egyetemi diplomával. A ferences patikák bezáratása (pontosabban ennek elrendelése) nagy felháborodást keltett a somogyi megyeházán is. A császár halála után a kolostor gyógyszertára ismét megnyitotta kapuit. Sokan a mai napig emlékeznek arra, még az 1940-es években is megtörtént, hogy a szerzetesek „pora” gyógyított meg valakit a faluban.
Az andocsi ferencesek 1716-ban mindössze négyen érkeztek meg a faluba. A plébánia ügyeit ettől kezdve a kolostor intézte, hivatalosan a rend mindenkori házfőnöke számított a plébánia fejének. A szerzetesek nem mindegyike mutathatott be misét. Azokról az atyákról azonban, akiknek a plébániai feladatok ellátása szerepül jutott, 1773-ban Bajzáth József, aki akkoriban veszprémi püspök volt, azt jegyezte fel, mindennap miséztek, és a „legnagyobb készséggel szolgáltatták ki a szentségeket azoknak, akik azt igényelték”.
A ferencesek a hívek gondozását nem csupán székhelyükön, de Acsa, Zics, Nágocs és Miklósi községekben is ellátták. Nágocson ugyan kisebb ellenállásba ütközött a tevékenységük, tekintettel arra, hogy ott az evangélikusok voltak többségben, ám Madarász László, a vármegye alispánja a segítségükre sietett, és azoknak, akik a barátok munkáját akadályozni merik, kilátásba helyezte, „megismerik a kaposi tömlöc vasát”.
A betelepítések miatt az andocsi plébánia leányegyházaiban ekkor még sokan nem értették a magyar szót. A ferences atyák, talán az egykori jezsuita misszió tapasztalataiból is okulva, igyekeztek több nyelven misét celebrálni. Így Nágocson és Zicsen németül szólt a hálaadó ének. Miklósiban a magyar mellett eleinte szlovákul, később itt is németül kellett misézni. Tartottak misét horvátul is, ami azt jelzi, hogy bármiről is mesélnek a régi iratok, eleinte mégiscsak éltek errefelé horvát betelepülők.
Az andocsi ferences rendház az 1716-ot követő majd két évszázad során gyarapodott, növekedett, ápolójává vált az andocsi búcsúk hagyományának. A környékbeli nemességnek 1848–49-ben talán a hírforrása is a kolostor lehetett, hiszen a veszprémi püspöktől, aki „ország dolgában járó úr” volt, rendszeresen futár hozta a leveleket, melyből értesülhettek a forradalom és szabadságharc eseményeiről. Mindenesetre a forradalom idején a ferences testvérek is bizonyosan elgondolkodhattak a katolikus egyház jövőjén, hiszen a fennmaradt források tanúsága szerint, még a Veszprémben folyó, egyházreformmal kapcsolatos viták jegyzőkönyveinek másolatait is megkapták. A ferences rendház tehát nem a béke elzárt szigete volt azokban az időkben, hanem jól tájékozott résztvevője a korabeli szellemi közéletnek. Ezt alátámasztja az is, hogy könyvtára akkoriban megyeszerte ismert intézmény volt. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően az egyházak és különösen a szerzetesrendek társadalmi hatása, súlya csökkent. Így a XX. század beköszöntésekor az andocsi ferencesek is visszataláltak eredeti hivatásaikhoz, a vallási élet gondozásához és a szegények, elesettek gyámolításához, a fiatalok szerveződéseinek segítéséhez.
Tehették mindaddig, amíg 1950-ben az akkori államhatalom el nem vette a kolostor épületét, átalakítva téeszirodának.
A ferences rend kolostora a XIX. század végén
