Nevek a térképen | Száz Magyar Falu

Nevek a térképen

Csakúgy, mint Somogy megye legtöbb települése, Andocs is azok közé a falvak közé tartozik, melyeket valószínűleg a II. József császár által elrendelt katonai felmérés alkalmával készített térképen pillanthatunk meg először. A korabeli rajz nem túl hízelgő településünkre nézve. A sűrű erdőben megbúvó kis falut körös-körül mocsár, cuppogós, zsombékos lápvilág övezte akkoriban. A térség legnagyobb patakjába, a Koppányba ömlő kis helyi erecskék partjai olyan vizenyősek, hogy a korabeli feljegyzések szerint sehol sem lehetett gyalog átgázolni rajtuk. József császár térképésze még azt is megjegyezte, hogy az ilyesfajta zsombékos különösen a karádi határban volt jelentős, arrafelé egyenesen mocsárról beszéltek.

A II. József-féle, úgynevezett első katonai felméréssel nagyjából egy időben készülhetett az a térkép is, mely Andocs és Karád határát ábrázolja. Sajnos egy kisebb része, mely a határ déli végét mutatja, elveszett. Így is jól látható azonban, hogy a korabeli határjelként elsősorban halmokat, tölgyfákat, cserfákat, gyepes térségeket fogadtak el. Ez a térkép igencsak fontos lehetett az andocsi öreg Hegy Istvánnak és öreg Ténta Józsefnek, valamint a nágocsi Bán Mihálynak és Részei Istvánnak, akiknek a karád–andocsi határban feküdtek a földjeik.

A térkép szerint Nágocsra, Andocs legközelebbi szomszédjához ebben az időben három út is vezetett. Legfontosabb a Karádról Andocson keresztül Nágocsra tartó „via ex Karad ad Nagots” volt, mely, csakúgy, mint az úgynevezett fölső Nágocsi út, a két andocsi gazda földjén haladt keresztül, míg az úgynevezett alsó Nágocsi út a nágocsiak ellenőrzése alatt állt.

Az, hogy honnan hová vezettek az utak Andocs határából, sok mindenről mesél. A település kapcsolatairól, lehetőségeiről éppúgy, mint a területi elhelyezkedés hátrányairól. Különösen igaz ez akkor, ha egy falut már nem csupán elszigetelt lakóterületként szemlélünk, hanem megpróbáljuk áttekinteni, hogy az őt érintő vagy éppen elkerülő utak révén milyen mértékben kapcsolódhatott bele az egykori vármegye, esetleg az ország vérkeringésébe. A középkorban még járhatók voltak a régi római Pannónia egyes útjai. Emellett, jóval kisebb számban, korabeli útépítés is folyt.

Ha a középkori Somogy megye úthálózatának rekonstruált térképére tekintünk, jól látható, hogy Andocson az egykori római úthálózat egy útszakasza haladt keresztül, nagyjából a ma Igalból Tab felé haladó út nyomvonalát követve. A megye középkori úthálózatának legfontosabb szakasza azonban, mely a királynéi városból, Segesdről vezetett Somogyváron, Karádon és Ságváron át Buda felé, észak felől elkerülte Andocsot. A viszonylag sűrű úthálózat azonban hamar semmivé lett a vidék törökök általi megszállásának évtizedei alatt. Kiűzésük után pedig egy teljes évszázadra volt szükség ahhoz, hogy valódi, posta-, kereskedő- és úgynevezett községi utakra tagolt hálózat alakuljon ki Magyarországon.

Amikor 1830 májusában Vörös László, Somogy vármegye főmérnöke elkészítette az azóta alapműként számon tartott térképét a megyéről, már létezett az utaknak az a rendszere, mely napjainkig meghatározza Somogy és benne Andocs térszerkezetét. A főbb posta- és kereskedelmi utak, csakúgy, mint a már említett Segesdről „induló” út, ekkoriban is elkerülték településünket. A szép tájú Külső-Somogy völgyekkel és dombokkal szabdalt vidékei nem kedveztek az útépítésnek. Az, hogy ma viszonylag jelentős forgalmú út vezet át a községen, XX. századi kezdeményezés, a Balaton közelségének köszönhető. Ugyancsak kései, XX. századi az a Kaposvár– Siófok vasútvonal is, melynek egyik megállója az Andocshoz tartozó, tőle mintegy három kilométere fekvő Nagy-Toldipuszta.

A somogyi megyeszékhely, Kaposvár lakói azonban hagyományosan nem az Andocson keresztül elérhető Zamárdit vagy Siófokot választották és választják ma is nyaralásuk színterének, hanem Fonyódot és környékének üdülőtelepeit. Andocs a balatoni forgalomból száz év óta nem a nyaralók, hanem a szántódi komp felé igyekvők számára jelent pihenőállomást. A közlekedés fő ütőeréből való kimaradása miatt településünk mindig is fokozottan rá volt utalva szomszédaira. Nem csoda hát, hogy majd minden itteni utca a szomszédos községekbe vezető útba torkollott. Közvetlen helyi, úgynevezett községi út vezetett Andocsról a már említett Nágocsra. Egykor kissé hosszabb szekerezés után tudták elérni az útra kelők Karádot, a hajdani körjegyzőségi székhelyet, valamint Bonnyát és az 1876-tól testvérközségnek számító Somogyacsát. Andocs valamikori járási székhelyére, Igalba is ez utóbbi község előtt kanyarodik el az út.

Vagyis jól látható, hogy az úthálózat tekintetében sem megyei, sem országos viszonylatban nem tartozott a falu a legszerencsésebbek közé. Egykori közigazgatási központjai közül Karádra ugyan közvetlen út vezetett, a járási székhelyekhez azonban már más községek földjein át lehetett csak eljutni. Ez meghatározta kereskedelmi kapcsolatait is, hiszen fő piachelye egészen a XIX. század végéig Karád maradt, az andocsiak még Igalba is csak alig-alig jártak el a vásárba.

1906-ban a nagy-toldipusztai vasút megépítésével ugyan akadtak már Kaposvárig utazó piacozók, a híres andocsi mézesbábosok termékeit pedig az 1930-as években már Budapesten is megvehették, Karád közelsége azonban legyőzhetetlennek bizonyult. Az erős kötődést mutatja az is, hogy a falu bíráinak fennmaradt útinaplói szerint az 1854–1876 közötti időszakban Karádot szinte havonta felkereste Andocs első embere, míg Igalba vagy éppen a megyeszékhelyre, Kaposvárra évente csupán egy-egy alkalommal vagy még ritkábban jutott el. Az andocsiak többsége tehát a XX. század elejéig nem lehetett különösebben világlátott ember.

A település belső térszerkezete sem sokat változott az elmúlt százötven évben. Bár a török hódoltság idején lezajlott összeköltözési folyamatnak köszönhetően némiképp joggal, azt tartják róla, hogy halmazfalu, jelenlegi és az 1860-as évekből származó térképét tekintve mégis inkább az utcás települések közé sorolható. Meggyesi Tamás településkultúra-kutató szerint, az ilyen falu úgy születik, hogy az egykori egyetlen utcához részben párhuzamosan, részben a főutcát keresztülszelve újabb utcákat nyitnak. Azt, hogy Andocs valaha egyutcás település volt, az is bizonyítja, hogy ma is megtalálható a falu közepén az úgynevezett anger, vagyis az egyetlen utca piactérré szélesedett része. Itt – az egykori Templom (ma Szabadság) téren – álltak és állnak ma is a község legfontosabb épületei: a barokk templommal és a hozzá csatlakozó egykori ferences kolostorral szemben a községháza, illetve az egykori Tallinger kocsma épülete, mely oly sokáig fogadóként is szolgált. Valamint a község iskolája és vegyesboltja is.

A Templom tértől balra vezető út 1860-ban még nem kapott nevet, csak jóval később nevezték el Szállás utcának. Ennek végén indult egykor észak felé a Karádi, délnek a Kis-bári út, mely utóbbival párhuzamosan haladt egy úgynevezett mezei út is. Mielőtt azonban a Szállás utca átlépné az Andocsi- patakot, észak felé újabb utca nyílik belőle, az egykori Tabán, ma Árpád utca.

A Templom térről észak felé, a Tabánnal párhuzamosan vezet a Felső (ma Ady Endre) utca, mely egy idő után jobbra fordulva a Szántódot irányzó országútba torkollik. Aki azonban százötven évvel ezelőtt nem jobbra fordult, hanem egyenesen folytatta útját, az a Kapolyi útra lépett rá, mely andocsi és nágocsi földeken áthaladva át érte el Kapolyt.

A Tabánt és a Felső utcát régente összekötő rövid kis utcát, melyet mára már beépítettek, csak a Köz névvel illették. Az országút falun belül futó részét nevezték 1860-ban Ország útnak. Ott, ahol a felső utca indul, kezdődik a Temető utca is, mely enyhe ívben végül visszakanyarodik az Ország útra.

A Templom térről dél felé indulva egy újabb térre érünk, ahol ma az Újszülöttek ligete zöldell. A falu legimpozánsabb épületei álltak itt. Az Újszülöttek ligete a legújabb időkből származik, egyelőre kis cserjéi csak egy jövendőbeli park előképét mutatják. Szokás szerint minden, a faluban születő kisgyerek egy fát kap a ligetben, mely vele együtt növekszik, szépül, gyarapodik. Ettől a meglehetősen költői ihletettségű kis tértől folytatva utunkat dél felé az Alsó utcán hagyhatjuk el Andocsot, mely utca nagyjából az utolsó lakóháznál felvette a Kaposvári út nevet.

Ha a rég múlt időkben valaki megérkezett egy-egy helységbe, gyakran előfordult, hogy eltévedt az ismeretlen településen. Ilyenkor megállt az utazó, és érdeklődött a helybeliektől, hogy merre találhatja meg a kocsmát vagy a községházát. Ha azt a választ kapta, hogy „miután elmegy a Beső köröszt mellett, forduljon jobbra”, igencsak vakarhatta a fejét, hogy hát akkor most merre is induljon el. Ma már ritkán fordul elő, hogy a helybeliek a csak általuk ismert elnevezésekkel igazítják útba az idegeneket. Mindenesetre 1974-ben még 155, „réginek és őshonosnak” tartott elnevezés történetét ismerték az akkori öregek. Többségük eredete hozzávetőlegesen száz-százötven évre nyúlik vissza.

Akadnak elnevezések, melyek a valaha a mai község területén állt, ám az idők viharában eltűnt települések nyomait őrzik. Ezek a Kis-Andocs- és Köp- kezdetű dűlőnevek. Ilyeneket szinte még ma is, amikor az emlékezet gyorsan elenyészik, hosszan lehetne sorolni.

Érdekesebbnek ígérkezik azonban figyelmünket olyan ragadványnevek felé fordítani, amelyek nem kötődnek egykori településnevekhez. A helyi névadás ugyanis oly széles körben elterjedt Andocson, hogy még a falu két „folyója”, a Sarok és a Kövecses sem maradhatott ki. Előbbit csak Kanálisnak, utóbbit Határ-ároknak nevezték el. Kifejező nevek, hiszen a Sarok- vagy Andocsi-patak valóban kanálisként húzódik keresztül a falu közepén, míg a Kövecses éppen a határon, azazhogy Andocs és Karád földjeinek határán fekszik.

A vízfolyások elnevezése mellett helyi nevet kapott minden domb, dűlő, rét, forgalmasabb terecske. Lássuk hát sorban, a teljesség igénye nélkül, hogy ugyan kiről és miről nevezték el az egykor élt andocsiak szeretett szülőfalujuk egyes részeit. Ha figyelmen kívül hagyjuk is az utcanevek 1860-as állapotában már megismert, de politikai rendszerektől függő változásait, még akkor is akadunk a község belterületén földrajzi ragadványnevekre.

Módos gazda és jelentős személyiség lehetett Csuti úr, hiszen a falu nyugati szélén a Csuti köz és a Csuti kert egyaránt az ő nevét őrzi, csakúgy, mint a kert melletti Csuti kút. Ma már kideríthetetlen, hogy személy szerint ki volt, akiről a nevezett területek a nevüket kapták. Mindenesetre már 1767-ben élt egy bizonyos Csuti Szabó János a faluban, aki andocsi viszonyok közt már ekkor is módos gazdának számított.

A falu belső területein kívül, a Kapolyi út mentén Hajdú gazda bírt nagyobb birtokot, a köznyelv a vidéket Hajdú-vőgynek, az egykori birtokon állott kút maradványait pedig Hajdú-vőgyi csigás kútnak nevezte el, tekintve, hogy a völgyben egy csigás, azaz kerekes kút állott. A Kanális bal partján pedig az Öreg-Csernek nevezett erdő őrzi az egykori birtokos nevét. A Szatyler-Katykó, és a Valics-kert elnevezések is mind az egykori andocsi gazdákra emlékeztetnek. A Raska-domb, illetve a Raska-rét pedig egy valamikori csősz nevét őrizte meg a kései utódok számára.

A falu nemcsak módos birtokosait és érdemes csőszét, hanem ügyes kezű borbélyát is nagy becsben tarthatta, hiszen a jó Toccer úrról, aki régen egymaga vállalta a szakállak fényesítését, bajuszok pödrését, nevezték el a Szállás (ma Táncsics Mihály) utcát. Bár az is igaz, hogy, rossznyelvek szerint ezt az utcát olyan névvel is illették, amely az ott lakók laza erkölcseire utalt. A Szállás utca eredeti névadója, a Szállás-kert azonban már nem örökölte meg a Toccer nevet, jelezve, hogy a falu szája józan mértékkel osztogatja az ilyen kitüntetéseket. A Toccer utca, mint azt a múlt századi térképről már megismerhettük, egyenest a templom előtti térre fut, melyet többek között Szent János térnek is neveztek. A Szent János tér ékessége volt a híres andocsi templom előtt álló, Kódis-kútnak nevezett, víznyerő hely, ahol búcsúk idején, kéregető koldusok ütötték fel tanyájukat. A Szűz Mária temploma elöl induló, majd gyakorta a főutcával párhuzamosan futó utcák mind-mind az egykori zarándokok lábainak nyomát hordozzák. No és a ferences barátokét, akiknek a jelenléte mélyen beivódott az itt élők emlékezetébe. Erről tanúskodik a már említett Csuti-kert melletti, Barát- vagy Zárdakertnek is nevezett terület éppúgy, mint Andocs déli határában a Dékán-tag és a Barát-tag elnevezés.

Előbbi a ferences rendi kolostor egykori harangozójának, korabeli kifejezéssel élve dékánjának, míg az utóbbi a kolostor szerzetesi közösségének földje volt. Valószínűleg Nagy-Toldipuszta neve is szerzetesek emlékét őrzi. Igaz, ez a név nem a ferenceseknek, hanem a mohácsi vész előtt itt birtokkal rendelkező „tholdi” pálosoknak köszönhető, mivel itt állott a híres pálos kolostor, mely aztán birtokul kapta a mai Öreg-hegyen állt Egyházas-Andocsot. A Toldi név, mely eleinte a terület egy korai nemes birtokosának nevét őrizte, elválaszthatatlan lett a „tholdi” pálosoktól, akik aztán továbbörökítették a későbbi századokra.

Földje azonban nem csupán, sőt nem elsősorban a szerzeteseknek, hanem – a török háborúk után – a veszprémi püspöknek volt a falu határában.

A püspöki birtokhoz kapcsolódik a Pártás-dűlő név, ahol a főpap és a falusiak földjei találkoztak, vagyis ahol „pártába léptek”. A Tizennyócnapos megjelölés pedig arra utalt, hogy az ottani földek használatáért tizennyolc napot kellett robotolni a parasztoknak a püspöki földeken.

Persze, mint már céloztunk rá, egy területnek éppenséggel lehetett több neve is. Az előbb említett Pártás-dűlőt például nevezték Abrincsosnak is, állítólag az egykor ott termett mogyorófák után, melyekből elsőrendű hordóabroncsot készítettek. De nem csupán a kis- és nagybirtokosok adtak nevet az andocsi földeknek, hanem a szegénység is. Az Óefbé-földek elnevezéssel azt a területet illették, ahol az első világháború után osztottak birtokokat, míg a Büti-kenderfőd megjelöléshez az a hagyomány tapadt, hogy itt a falu szegényei jutottak kenderföldhöz.

A közemlékezet szerint a falu északi részén található Öreg-hegyen telepítettek először szőlőt az andocsiak. Nem csoda hát, hogy az Öreg-hegy alatti földeket csak Szőlők alja, míg az afölöttieket Szőlők föle névvel illették. Volt ugyan olyan hegy is, amely szégyenben maradt, mivel soha sem telepítették be szőlővel. A Szőlők aljától nyugatra magasodó domb is így járt, kiérdemelve a Józan-hegy ez esetben nem éppen megtisztelő címét. Az már csak természetes volt, hogy a hegyen álló kereszt aztán megörökölte a Józan előnevet.

A szőlő mellett természetesen más is megtermett Andocson. Számtalan út és földdarab őrzi például a kender nevét. Az egykor itt élők állattenyésztéséről nem annyira a helynevek beszélnek, mint inkább az, hogy a környékbeli falvak lakói az itt élőket andocsi tejeseknek csúfolták a faluban oly nagy mennyiségben termelt és értékesített tej után.

Állathoz, mégpedig vadállathoz kapcsolódik a Vadaskert elnevezés is, mely még abból az időből ragadt rajta a területen, amikor körös-körül erdők borították a vidéket. Abban az időben valóban vadak kertje lehetett ez a hely, ahol őzre, nyúlra vadászhatott, akinek engedélye volt rá. Az emlékezet azonban a Vadaskerttel kapcsolatban megőrzött egy meseszerű magyarázatot is. Eszerint a Vadaskertben egykor egy óriási méretű és erejű vadkan garázdálkodott, mely nem átallotta megtámadni a falubelieket sem.

A legszebb hangzású nevet azonban nem az egykori tulajdonosoknak, nem is a szőlőműveléshez kapcsolódó területeknek tartogatták az andocsiak. A Kapoly felé vezető út mellett áll az Angyal-hegy, melyen állítólag megpihentek a Mária-szobrot és a kápolnát Kalocsáról hozzánk repítő angyalok, mielőtt drága terhükkel leereszkedtek volna a falu közepén. A kis domb kényelmes pihenőhely lehetett, hiszen jól láthatták innen az egész települést, könnyen megtalálhatták a kis kápolna számára is a legideálisabb helyet.

A kegyszobor mellett számtalan kereszt és más vallásos emlék bizonyítja Andocs erősen katolikus érzelmeit. A már említett Belső kereszt és Józan kereszt mellett megemlíthetjük a Ténta-körösztöt, amely a több nemzedéken át jelentős szerepet vállaló családról nyerte a nevét. Az is a vallási kötődést mutatja, hogy azt a helyet, ahol a falu istállói álltak, a tehénistállók szalmafedele után, csak Bethlennek nevezték. Ma is nagy tiszteletnek örvend a falu kapolyi határán álló régi cserfa, melynek törzsét régebben egy, manapság egyre több Szűz Mária-kép díszíti.

A fenti elnevezéseken kívül még számtalan név maradt fenn Andocs határában. Van, amelyiknek az eredete ma már kideríthetetlen. Ilyen például a Szappan-hegy vagy a Laska elnevezés. Akad olyan név is, melyhez az öregek még kapcsolnak ugyan egy-egy gyermekkori emléket, de a teljes történetéről már mit sem tudnak. Egyik példája ennek Mexikópuszta, melyhez meglehetősen kacskaringós magyarázatot költött a népi képzelet. Eszerint a terület az eredeti Köpi-tanya név helyett azért kapta a Mexikópuszta nevet, mert a felfogadott cselédek a pusztáról állandóan megszöktek. A Köpi-tanyát előbb „megszökőnek”, majd az ebből lett „megszikónak” nevezték volna el. Homályos ennek a területnek a harmadik elnevezéséről, az Ördögosztályról szóló monda is. Azt tartják ugyanis, hogy errefelé laktak az úgynevezett köpi ördögök. Lehet, hogy az egykori Köp falu lakóinak csúfnevét őrizte meg az emlékezet? Vagy csak az eltűnt falvakkal kapcsolatban oly gyakran előkerülő kísértettanya-mítosz él tovább a helybeliek képzeletében? Ki tudja? Az egykori népi elnevezések lassan eltűnnek, kihalnak. Éppúgy, ahogyan eltűntek, ha éltek egyáltalán, a köpi ördögök is.

És most magának a településnek a nevéről is el kell itt mondanunk, amit gyaníthatunk. Amikor a hosszú eurázsiai sztyeppei vándorlás után a IX–X. században a honfoglaló magyarság fokozatosan birtokba vette a Kárpát-medencét, a somogyi vidék ura Árpád fejedelem nemzetsége lett. A honfoglalók első csoportjai azonban még nem a Dunántúlra érkeztek. A külső-somogyi térséget is, mely ekkoriban a Keleti-Frank Birodalomhoz tartozott, és az úgynevezett bajor-karantán végek része volt, csak Krisztus után 900 nyarán szállták meg honfoglaló eleink. Nem a Duna felől, ahogyan a legegyszerűbb lett volna, hanem Itáliából hazatérve, vagyis nyugatról jövet. Hogy miként történhetett ez? Úgy, hogy 899 tavaszán, amikor a magyarság még csupán a Tiszántúlon és a Duna–Tisza közén foglalt magának szállást, Arnulf keleti-frank császár segítségül hívta a magyar vitézeket ellensége, I. Berengár itáliai király ellen. Miután szeptemberben a magyar sereg legyőzte Berengár hadait, még majd egy évig rabolta Lombardia gazdag tájait. Hazafelé menet vették birtokukba a Dél-Dunántúlt, benne az andocsi vidéket is. A közeli Törökkoppány területe pedig egyenesen vezéri székhellyé vált. Azok, akik errefelé találtak szállást maguknak, elégedettek lehetek választásukkal, hiszen a Koppány völgyét annak idején lombos erdők borították, melyekben itt-ott irtások, tisztások biztosítottak legelőterületet az állatoknak. Talán szlávok lakhattak akkoriban errefelé, akik valószínűleg az avarok kései utódaival keveredtek.

Hozzávetőleg a 900-as évek utolsó harmadában adhatta Géza nagyfejedelem a későbbi Somogy megyét Tar Szeréndnek, Koppány vezér apjának birtokába. Talán ez a magyarázata annak, hogy a mai falu északi határában található egyik területrészről, népi nevén Kü-kut-ról, a hiedelem azt tartja, maga Koppány vezér áldozott ott fehér lovat. A mára eltűnt Mexikópuszta pedig egyik korábbi nevét, a Kupafalva elnevezést egyenesen annak a hiedelemnek köszönheti, mely azt tartja, hogy ott állt volna Koppány tanyája. Az Andocs környéki, valószínűleg legrégibb magyar település, Köp, a mai község határában található Köpipuszta helyén állhatott, nem messze a már említett Kü-kút-tól. Gyanítható régisége ellenére Köp neve csak 1229-ben fordul elő először az oklevelekben. Ekkoriban villa Cup alakban emlékeztek meg róla, és a székesfehérvári káptalan birtokai között említették. A XIII. század végén aztán Köp a Tihanyi apátsághoz került.

Magának Andocsnak a nevét 1208-ban említik először az oklevelek, Anduch alakban. Később gyakran szerepel oklevelekben, hol Andoch, hol Andach alakban, sőt egy 1321-ben kelt oklevélben az Onduch írásmódot használta annak megfogalmazója a község nevének rögzítésekor. Ez az Andocs a mai községtől valamivel északkeletre helyezkedett el, és később Egyházas-Andocs néven vált ismertté.

A sokféle alakban előfordult Andocs név származása és jelentése bizonytalan. Pesty Frigyes, aki 1864–65-ben készítette el a somogyi községek történeti adattárát, még úgy tartotta, hogy Andocs XVI. századi, csekély létszámú lakói többségében németek voltak, s a német Andacht (áhítat) szóból eredeztette a falu nevét. Meseszerű szófejtése szerint ugyanis Andocs nem más, mint Áhítatfalva a csodatévő Szűz Mária-szobor iránti áhítatnak köszönhetően. Ezzel szemben a legtöbb nyelvész ma úgy tartja, hogy Andocs neve az András névből, illetve annak becézett alakjából származik. Már említett, XIII. századi előfordulása is inkább ezt a feltevést erősíti, mivel az András név, több magyar uralkodó neveként, már az Árpád-korban bekerült a magyar nyelvbe. Egyes nyelvészek, elismerve Andocsnak az András névvel való kapcsolatát, azt is lehetségesnek tartják, hogy a török „anmak” szót rejti a falu neve, melynek jelentése: emlékezni, megemlékezni. Akár ezt jelenti a furcsa név, akár nem, az bizonyos, hogy már 1332-ben mint önálló plébániával szereplő községről emlékeztek meg a faluról a pápai tizedjegyzékben.

A XV–XVI. században fénykorát élő Magyar Királyságban Andocs is szépen gyarapodó, egyre növekvő település lehetett. A gazdagodó falut az értékesebb birtokok között tarthatták számon. Megörökölni, adományként elnyerni nagy szerencsének számíthatott. Olyannyira, hogy a XII. században egyre gyakoribbá váltak a birtoklásához kapcsolódó perek. Egy-egy per lezárultakor a birtokhatárokat is minden alkalommal újra meg kellett állapítani. Mivel térképek ekkoriban még nem készültek, a határmegállapításnál csak a tanúk becsületességében és a szent esküvésben bízhattak a birtokosok. Egy ilyen esküvel megerősített határkitűzésről emlékezik meg a magyarországi pálos szerzetesek híres zöld kódexe, amikor megjegyzi, hogy az 1384. évi andocsi határjárás alkalmával a birtokjog szentségét az egyik nemes úgy pecsételte meg, hogy mezítláb, feje fölé rögöt emelve jelölte ki birtoka határát. A meztelen talp valószínűleg azt fejezte ki, hogy a föld, amin áll, az övé, míg a rög, amit feje fölé tartott, talán az átkot jelképezte. Azt, hogy föld temesse be, ha esküjét megszegi.

Adományozás és öröklés útján egyre több birtokos forgott azután az andocsi vidéken. Az sem csoda, hogy az 1536-os adólajstromban már három, Egyházas-, Kápolnás- és Nemes-Andocsot is említenek. A három falu közül kettő, Egyházas-Andocs és Kápolnás-Andocs, mint a nevük is mutatja, egyházi kézben volt. A harmadik, Nemes-Andocs születését a hagyomány a tatárjárás idejére teszi. Állítólag a megye nemesei itt gyűltek össze őrt állni a tatár hordákkal szemben. Az őrállás azonban aligha lehetett sikeres, bár az is igaz, hogy az ekkoriban még veszélyes, áthatolhatatlan erdőségektől, szeszélyes folyóktól és lápvilágtól szabdalt Somogy nem lehetett csábító hely a lovas nomád harcmodort folytató tatárok számára. Mégis, sokkal valószínűbb, hogy a mai Németsürüpusztától nem messze álló Kálvária-domb helyén állt Nemes-Andocs egész egyszerűen arról kapta a nevét, hogy nem egyházi tulajdonú földek, hanem nemesi birtokok feküdtek itt.