Apátfalva Összefoglaló
Apátfalva
Összefoglaló
Összefoglaló
Apátfalva sajátos néprajzi szigetet alkot. Máig más tájszólással beszélnek, más a hagyomány- és szokáskincsük; lényegesen különböznek az alföldi emberektől. Etnikailag meghatározó eleme népességének a palócság, de keveredtek közéjük jászok, környékbeli – főleg magyarcsanádi – magyarok, sőt néhány szerb család is. A törzsökös lakosság az idegen elemeket magába olvasztotta. A XIX. század végéig zárt közösséget alkottak, idegen falubeliekkel nem házasodtak. A többévi katonáskodás vagy távoli cselédeskedés nyelvüket vagy szokásvilágukat nem kezdte ki.
Népi kultúrájuk mégsem rekedhetett meg a betelepülés szintjén, a polgári átalakulás fokozatosan koptatja az ősi hagyományt. Itt más földrajzi környezet fogadta a jövevényeket. A marosi vízi élet például új lehetőséget kínált. A technika, a civilizáció változásai alól sem vonhatták ki magukat. A népi építészetben a makói építési hagyományok, népi bútorművességen a makói asztalosok, népi kerámiában a hódmezővásárhelyi fazekasok hatása mutatható ki. A korai burgonyatermesztésük őscsanádi, a hagyma- és zöldségkultúrájuk makói hatású. A népi teherhordásukban a makói talicska terjedt el. A vízhordásnál használt abronyica viszont szerb eredetű.
A paraszt-polgári fejlődés öltözködésükben sem maradt hatás nélkül.
A külső hatások beépültek kultúrájukba, de mindig apátfalvivá formálódva.
A néphagyomány őrzése mellett a falu népét a mélységes vallásosság is jellemezte. Katolikus hitük sohasem formalitásokban nyilvánult meg, zsigereiket átható, mindennapi életükön átsugárzó hit volt az övék. A csanádi püspökség méltányolta ezt, a főpásztorok legkitűnőbb papjaikat küldték oda.
Az apátfalviak öntudatosak, virtuskodásra hajlamosak és szalmalángszerűen lobbanékonyak. Nem perpatvarkeresők, de korábban nagyobb falusi rendezvény nemigen múlt el bicskázás nélkül. Igazságérzetükön kívül ezzel magyarázható, hogy 1920-ban a rekviráló román katonákat vasvillával kiverték a községből. Így kapták a „vitéz Apátfalva” elnevezést. Az apátfalvi nők híresek voltak szépségükről. Azt tartották róluk, hogy cifrálkodók, beszédesek, táncot, mulatozást kedvelők.
A község története két, élesen elkülönülő korszakra oszlik. Középkori szakasza mintegy öt évszázadot ölel föl. A túlparti Csanádvárnak kisöccseként a rév északi oldalán kelet–nyugati és észak–déli útvonalak csomópontjában fokozatosan gyarapodó településsé növekedett, Csanád megye átlagosnál nagyobb települése lett. Dózsa parasztháborúja során országosan is hallatott magáról, egyik alvezérének, Balog Istvánnak seregét ugyanis az apátfalvi síkon szórták szét. A hódoltság idején pusztává vált. Olykor próbálták megülni, de benépesülni nem tudott. 1700-ban, a határőrvidék szervezésekor a fűvel benőtt romok fölött új élet sarjadt, de a szerbek lakta új településnek Újcsanád, majd Magyarcsanád lett a neve. Az osztrák hadmérnökök ugyanis mit sem tudtak a hajdani Apátfalváról, a túlparti Csanádra utalva az új határőrvidéki települést Neu-Csanádnak nevezték el. Ami ott kibontakozott, az már Magyarcsanád története.
Apátfalva újkori története – históriájának az előzményekkel semmilyen kapcsolatban nem álló folytatása – két és fél évszázadot ölel föl. Lovász Mihály, az aradi kincstári uradalom derék kormányzója 1750-ben – katolikus és magyar szellemiségtől áthatva – palócokat telepített le a mai Maros és Templom utcába. Plébánia jött létre, és hozzákezdtek a templomépítéshez.
Népessége gyorsan fejlődött. A korai időszakban az állattartás is fontos szerepet töltött be, de egyre több legelőt törtek föl, a megélhetés alapjává a földművelés vált. A XIX. század második felében sikeresen megvívták a kincstárral szemben úrbéri perüket, a háromezer holdas legelőt névre szólóan föloszthatták. Mivel tagosítás nem történt, minden földes gazdának legalább hat különböző helyen feküdt a birtoka. Ki-ki szilvással, szőlővel is rendelkezett, majd a XIX. század végétől tért hódított határában a belterjes gazdálkodás. Konyhakerti termények, korai burgonya- és hagymatermesztés nyújtott a szegényebb néposztálynak megélhetést.
Féja Géza, a falukutató írók egyik legjelesebbike 1937-ben találóan írta róluk. „Az új országhatár szélén déli Csanádban, Makó közvetlen közelében egészen különös sziget Apátfalva… Főleg palóc telepesek szivárogtak ide, s utódaik ma is élesen különböznek a déli Tisza-vidék népétől. Kedélyük sokkal lágyabb, beszédük kedves, szikrázó, humoros. Nagyon vallásos katolikusok, de ugyanakkor rátartiak, gőgösek és harciasok is. A verekedés és a bicskázás kiirthatatlan »népszokás« Apátfalván, de mindig egyéni ügyből kifolyólag történik, nem fűtik őket szociális indulatok, csak a kevély, tüzes temperamentum lobog ki belőlük. A székelyekre emlékeztetnek, van bennük valami egészséges törzsi vadság, fejlett esztétikai hajlandóság, bévülről folyton mosolyra csiklandozó életkedv s misztikus hajlam is. Mintha a hegyvidék keményebb, de ugyanakkor színesebb életéből hoznának hírt a végtelen síkságra… A temperamentum még a régi, de lényegében a múlt már megszakadt. A parasztkultúrát gyökerében támadta meg a kapitalizmus világa. A kapitalizmus egyszerűsítette az életet, s mindenkit belekényszerített a legélesebb társadalmi harcba. Egy-egy ilyen Apátfalva-szerű sziget egy ideig még dacol, nem mintha tudatos volna ez a dac, hanem a fajta lelkivilágához tartozik. Apátfalván a régi néplélek burka még nem esett szét. Természetesen az ő sorsa is megpecsételtetett, s nem is ez a kikerülhetetlen változás a baj. Nem az átmenet fájdalmait fájlaljuk. Minden átmenet szükségképpen pusztulást is jelent, s új korszak kezdetén a pusztulás szerepe jut túlsúlyra. A hiba ott van, hogy még e régi népkultúra végső rezgései is színt, belső erőt adnak a falunak. Ha pedig eltűnnek, csak a »szociális Magyarország« vad s véres sebei virítanak.”
