A nyugati végeken

Teljes szövegű keresés

A nyugati végeken
Kelták, illírek, latinok, germánok, hunok, szlávok, avarok/székelyek: legkevesebb hét vagy nyolc náció élhetett vidékünkön a magyarok honfoglalása előtt (amely alkalmasint már nem az első honfoglalás volt, de ennek taglalása sem kívánkozik most ide). Nyilvánvaló, hogy mindegyik nyomot hagyott az itt folyamatosan élő nép kultúráján, de nemcsak azon: embertani képén is. Vörös szakállú kelta, szőke germán, törökös hun, barna székely különös keveréke várta-félte azt a másik különös keveréket, Árpád népét, amelyben a szőke, kék szemű finnugortól a mongolos és törökös vonások hordozójáig sokféle embertípus képviselve volt. S hozzá még a kabarok meg a Sopron megye területén nagy számban letelepülő besenyők! Ez a színes egyveleg vált aztán a magyar államalapítás körüli évtizedekben, egy-két évszázadban azzá a Répce menti magyar néppé, amely a máig húzódó évezred során népi-embertani állagában valószínűleg kevesebbet változott, mint a megelőző ezer évben.
A honfoglaló magyarok talán már 900-ban, de legkésőbb 907-ben benyomultak a Répce völgyébe, s egészen Locsmándig (ma: Lutzmannsburg, Ausztria) hatoltak. Komoly ellenállásba nem ütköztek. A bajorok 907-es hadjáratának kudarca után az egész későbbi Sopron vármegyét birtokba vették. Feltehetően több magyar törzs vagy törzstöredék, valamint bizonyos számú besenyő is részt vett a foglalásban. A Répcemelléken Sajtoskál, Ládony és Bő – egy történészi feltevés szerint – Bulcsu horka nyári szálláshelyei voltak a X. században. A kíséret falvai lehettek Berény és a két Szopor, Bulcsu szolgáló népének falvai pedig a sajtot készítő Sajtoskál és a kenyérsütő Ság. Ugyancsak e történészi-régészi hipotézis szerint a Bük és Bő között a középkorban létezett Hobaj falu neve Huba vezérre utal, akinek a nemzetsége sokáig használhatta a Répce bal partján haladó útvonalat. Szemere nevű unokája lett Répceszemere névadója. Bük mellett lehetett a Megyer törzsbeli Tormás vezér szálláshelye is.
A X. század első felének kalandozásaiból a Bükön megtelepült magyarok (s talán székelyek és besenyők) is szorgalmasan kivehették a részüket. Hogy itt a hadakozáshoz különösen jól értő emberek honosodtak meg, abból is gondolható, hogy később, a várispánságok megszervezésekor a bükiek a várjobbágysághoz, a későbbi köznemesi osztály elődjéhez sorolódtak, amelynek – szabadsága fejében – hadi s más szolgálataira számított a király.
A kalandozások persze gyakran váltottak ki ellenakciókat. 950-ben a németek a Rábáig pusztították vidékünket, 955-ben pedig bekövetkezett a kijózanító augsburgi vereség, amely „nemzeti stratégiájának” teljes átértékelésére késztette a magyarságot. Vezéreink felhagytak a kalandozásokkal, ehelyett megerősítették a nyugati gyepü őrizetét, és népünk nem kis nehézségek árán, de néhány nemzedéknyi idő alatt alkalmazkodott az európai életformához, hithez, politikához annyira, hogy tartósan megmaradhatott választott hazájában. Óriási teljesítmény volt ez, amely addig senkinek sem sikerült a Kárpát-medencében.
A megoldás kulcsa a kereszténység fölvétele volt. Ez vidékünkön aligha okozott nagy megrázkódtatást, hiszen az itt élő nép egy része már a ró-maiak korában keresztény lehetett, a honfoglaló magyarok pedig már bejövetelük előtt találkoztak az új hittel, és a kalandozások időszaka alatt jobban is megismerték azt. Bulcsu horka 948-ban Bizáncban követségben járván megkeresztelkedett, 954-ben pedig Bulcsu seregének jórészt nyugat-dunántúli katonáit nem más, mint Szent Wikbert apát igyekezett megtéríteni. Hogy mikor épült az első templom Bükön, pontosan nem tudható, de hogy a XII. században már állt, az nagyon valószínű: maradványa a mai katolikus műemlék templom részét alkotja. (Abláncon a magyarok bejövetele előtt néhány évtizeddel keresztény templom állt! A salzburgi püspök szentelte föl.)
Ekkorra már népünk a Répce mentén is házakban él, erős családi és nemzetségi kötelékben – nemritkán egy födél alatt állataival –, és erdőirtásos földművelést folytat. A földművelés fortélyainak megismertetésében e tájon a borsmonostori (ma: Klostermarienberg, Ausztria) cisztercita és a pannonhalmi bencés apátság szerzeteseinek lehetett szerepe.
Egyházszervezetileg Bük Szent István óta a mai napig a győri egyházmegyéhez tartozik. A Répcétől északra két királyi vármegye jött létre, Sopron és Locsmánd székhellyel; az utóbbi 1263-ban megszűnt. A Bükön megtelepült foglalók utódai várjobbágyok lettek – a történészek szerint nem a közelebb fekvő locsmándi, hanem a soproni várispánság, vármegye kötelékében. A várjobbágyok a várhoz tartozók legelőkelőbb rétegét alkották: birtokaikat a királytól kapták, de nem tulajdonba, hanem örökös használatra, s ennek fejében háború esetén az ispán vezetésével a vármegyei zászló alatt harcoltak, békében pedig hetenként vagy havonként a soproni várban teljesítettek szolgálatot, vagy a várbirtok igazgatásában segédkeztek. Miként Belitzky János írja, „a várjobbágyok önként állottak a királyi várak szolgálatába, eredetükre nézve szabadsorsú, többnyire elszegényedett, katonáskodó nemes emberek, vagyis a foglaló nemzetségek leszármazottai voltak…”
Hogy a bükiek ilyenek lehettek, azt az az 1265-ben kelt oklevél is bizonyítja, amelyben először említik Bük nevét. E szerint Büki Sándor és István mind a maguk, mind pedig azok nevében, kiknek megbízásából beszélnek, állítják, hogy hobaji Kelemen és elődei éppúgy igazi és nemes (nobilis) várjobbágyok, mint ahogy ők maguk is azok, és elődeik is azok voltak. „Eszerint tehát nincs kizárva – írja Csóka J. Lajos –, hogy már Szent István korában e várjobbágyok lakják Büköt.”
Ha így volt, akkor bizonyára 1030 nyarán is hadba szálltak, hogy visszaverjék a II. Konrád vezette nagy német támadást. Szent István katonái Bécset is elfoglalták ekkor.
II. István (1116–1131) alatt az állandó betörések, pusztítások miatt a helyzet nagyon hasonlított a török világ magyar végeinek helyzetéhez. II. Géza (1141–1161) osztrák háborúja, a II. András (1205–1235) alatti viaskodások ugyanúgy próbára tették vidékünket, mint Babenberg (Harcias) Frigyes osztrák herceg mohósága, aki hátba támadta a tatároktól vereséget szenvedő magyarokat, a megszorult IV. Bélát arra kényszerítette, hogy három vármegyét – Mosont, Sopront és Locsmándot – zálogba adjon neki, s majd felbuzdulván, nekiállt Győrt ostromolni. Innen azonban már IV. Béla elkergette, de ezután még évekig tartott a békétlenség errefelé. Béla királyunk, jogos haragjában, magyar–kun seregével végül nagy pusztítást végzett Ausztriában.
Bár a tatárok a mi vidékünkre valószínűleg nem jutottak el, a XIII. században alig-alig telt el egyfolytában néhány békés év. Az Ottokár cseh királlyal és szövetségeseivel folytatott harcok, majd az Albert osztrák herceggel való háborúság (1289-től pár évre el is foglalja vidékünket) és a Kőszegi család kiskirálykodásával összefüggő csetepaték következtében a falvak – köztük Bük – koldusbotra jutottak. Valószínű azonban, hogy a gyakori nyugtalankodás ekkoriban többnyire megkímélte a „civil” lakosság puszta életét; a Büki család tagjai családi erősségeik, kis váraik (kettőről tudunk) védelmét élvezhették, mások pedig a román kori templom erős falai mögé vagy a környező erdőségekbe húzódhattak.

A Répce a szabályozás előtt. 1970 körüli felvétel

A szabályozás utáni, új Répce-meder, 1972

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages