A vidék a honfoglalás előtt
A vidék a honfoglalás előtt
Honfoglaló őseink kultúrtájat vettek birtokba, amikor a Répce mellékén megtelepedtek. A többfelé előkerült régészeti leletek igazolják, hogy ez a vidék igen régóta lakott hely volt. A folyó partján megtelepült őskori ember megtalálhatta megélhetésének feltételeit: a dombokon terpeszkedő erdőségek állatait, a Répce akkor még szintén gazdag hal- és rákállományát, az enyhén lankás vagy sík vidéki területeken pedig kezdetleges földművelést folytathatott.
A répcevisi kőkorszaki leletegyüttest időben a Bükön talált, a rézkorszakból származó edényfedő követi, amely a badeni kultúra körébe tartozik. A szintén Bük határában előkerült, a soproni múzeumban őrzött bronzkori füles bögre valószínűleg a közeli Velem-Szentvid őskori fejlett bronziparának terméke, s alkalmasint a Kr. e. II. évezredből maradt fenn.
Kr. u. 800 után illírek jutottak el erre a vidékre, akik a hallstatti kora vaskori kultúrát terjesztették el. A kora vaskor végén állandó harcban éltek a nyugat felől beszivárgó keltákkal, akik végül – a Kr. e. IV. század elején – tökéletesebb vasfegyvereikkel tudták legyőzni és rabszolgáikká tenni őket. A kelták magas kultúrát fejlesztettek ki, amely később a római-val összefonódva sajátos pannóniai kultúraként bontakozott ki.
Pannónia – véres harcok után – Kr. u. 8-ban lett római tartománnyá, amikor Octavianus Augustus leverte a pannon törzsek lázadását. A kelták ezután „elrómaisodtak”, a terület új urai pedig veterán légionáriusokat telepítettek ide.
A Répce bal partján haladó római út – az európai jelentőségű „Borostyánkő út” egyik kiágazása – éppen Bük határában vágott át a jobb partra és tartott Savaria irányába. Déli irányba fordulásánál a Répce mindkét partján fontos táborhelyeket tételezhetünk föl az itt előkerült leletek alapján.
Az Archeológiai Értesítő 1869-ben adta hírül, hogy Balogh Lajos büki gazda arany pénzérmét talált földjén. 1889-ben a cukorgyártól északra, a Hegyi dűlőben római oltárkő került elő, egy-egy sas képével az oldalán. A feliratából az IOM kezdőbetűk olvashatók ki, amelyek valószínű kiegészítése: I(ovi) O(ptimo) M(aximo). Az út mentén, Jupiter isten tiszteletére elhelyezett úgynevezett „fogadalmi kő” lehetett ez. Ma a soproni múzeumban található.
A Répcén túl lévő Gyertyánosi dombsor alján a környéket kutató Bella Lajos 1891-ben római sírt ásott ki, amelyből egy füles korsó felső része és egy bögre került elő.
1961-ben Nógrádi Géza sárvári múzeumigazgató Bükön, a Damjanich (népi nevén Vihar) utcában edénytörmeléket és csontvázakat talált, továbbá két urnasír maradványát kisebb cserépkorsókkal, üvegedényekkel, mécsesekkel, ezüstözött bronzdísszel és egy vaskéssel.
1962-ben a Damjanich utca 33. számú házhelyen egyik kollégájuk házának alapját ásta néhány büki tanár, amikor harminc centiméter mélységben egy teljesen ép, több mint két méter hosszú, közel egy méter széles és mintegy nyolcvan centiméter magas szarkofágra bukkantak. Dr. P. Buocz Terézia, a Savaria Múzeum régésze jelenlétében bontották fel. A díszítetlen mészkőláda fedele háztetőszerűen volt kiképezve, sarkain félgömbkialakítással. A szarkofágban egy nő és egy férfi csontvázát találták. A férfi mellkasán bőrruhamaradványok, lábánál hármas kis ikeredény volt, míg a nő nyakára ezüstkapoccsal ellátott gyöngysort és tizenhárom darab aranygyöngyöt helyeztek el. Kisebb ékszerek és üvegedények is voltak a sírban.
A Kr. u. I–II. századra datálható leletek jelentős római települést sejtetnek itt. Valószínű, hogy a Répce jobb partján, az Egres erdő délnyugati oldalán, az acsádi országútig terjedő területen megerősített katonai táborhely volt.
A népvándorlás erősebb hullámai először 380-ban értek el Pannóniába, amikor a keleti gótok pusztították. Hun uralom alá 433-ban került Nyugat-Magyarország. Ennek jelentőségét a magyarság számára főként az adja, hogy egészen a XIX. század második feléig úgy tudtuk, hogy a Kárpát-medencét őseink: a hunok és Attila király örökségeként bírjuk. (Újabban többször fölvetették, hogy talán nem is volt ez bolondság…) Attila 452-ben bekövetkezett halála után különféle népek csetepatéiban pusztultak a római értékek. A mintegy száz évig tartó germán uralmat a magyarsággal rokon (vagy talán több is, mint rokon…) avarok birodalma váltotta fel 562-től.
S bár a Nagy Károly frank királlyal 791-ben elkezdődött harcok során az avarok létszáma erősen megfogyatkozott, Sopron vármegye történetírója, Belitzky János szerint e megyében még a IX. században is ők voltak többségben. Ő egyébként szlávokról is tud – a Bük mellett kanyargó Ablánc patak és egykori falu neve valószínűleg szláv eredetű –, az avarokat pedig az egykori gyepüőrző nyugat-dunántúli székelyekkel azonosítja. Anélkül, hogy e tisztázatlan kérdéskör részleteibe bonyolódnánk, említsük meg a néhány évtizede még Bükön is gyakorolt regölés népszokását. Ezt a nyelvterület középső részein nem ismerik, csak itt, a nyugati széleken és – a Székelyföld ama vidékein, ahol a nyelvjárás is a nyugat-dunántúlihoz hasonlít. Hasonló módon művelik a szokást, s hasonlóak a regösének archaikus motívumai is.
Bük mellett talált bronzkori füles bögre a soproni múzeum gyűjteményéből (Adorján Attila felvétele)
A Hegyi dűlőben előkerült római oltárkő a soproni múzeumban (Adorján Attila felvétele)
