Bük Összefoglaló
Bük
Összefoglaló
Összefoglaló
A ma gyógyfürdőjéről híres Vas megyei (1949-ig Sopron vármegyei) település és környéke az őskor óta lakott hely volt. A szép táj: a Répce folyó, a parti öntéstalajon dúsan burjánzó füvek, a bal parti síkság, a jobb parti erdős dombvidék kedvező természeti feltételeket nyújtott a gazdálkodáshoz, ami a rómaiakat is megtelepedésre ösztönözte itt.
A honfoglaló magyarság számos települést hozott létre a Répce menti kultúrtájon. A Bükön települt magyarok a soproni várispánsághoz tartozó várjobbágyokként sűrűn gyakorolták hivatásukat: a katonáskodást a középkor első századaiban e vidéken gyakran támadó németek, osztrákok, csehek ellen. A XIV. századra belőlük alakult ki az a kisnemesség, amely különböző átalakulásokon átesve 1848-ig a helyi társadalom meghatározó rétege volt, s tudati értelemben a XX. században is őrizte különvalóságát. A középkorban a Büki nemzetség emelkedett ki közülük. Ők lehettek a ma is álló templom első változatainak építtetői a XII–XIII. században, és velük kapcsolatos a falu első említése is 1265-ben. A falunév valószínűleg a bükk fafajnévből keletkezett, esetleg személynévi közvetítéssel. A XV. századra mindhárom mai falurész (Alsó-, Felső- és Középbük) kialakult, Mankó-, Vizló- és Egyházasbük néven.
A XVI. századra a Bükiek és rokon családjaik mellett más birtokosok neve is előfordul az iratokban. 1550 körül mintegy ötszázan laktak a három faluban, beleértve a jobbágy- és zsellérnépességet. Ekkortájt nagymértékű átrétegződés kezdődött. Megjelentek a török elől ide menekülő nemesek, s jutott Bükre a Nyugat-Magyarországon letelepülő horvátokból is. Újabb birtokosok tűntek föl (például Gregoróczy Vince győri törökverő kapitány, a felsőbüki erődített kastély ura), a XVII–XVIII. században pedig evangélikus németek is jöttek, akik a horvátokhoz hasonlóan beolvadtak a többségi magyar lakosságba.
A XVI. század végére Bük lakóinak nagy többsége áttért az evangélikus hitre. A XVII. század legelején már saját lelkészük volt, és birtokukba vették az ősi templomot, amelyet legkésőbb 1673-ban kellett visszaadniuk a katolikusoknak. Addig Bük fontos szerepet játszott az evangélikus egyház életében, számos zsinatnak – köztük püspökválasztó gyűlésnek – is helyet adott. 1697-ben már csak katolikus pap (és tanító) működött itt, s a lakosság egyharmada már újra katolikus volt. A katolikus többség a XIX. század elejére alakult ki.
A viharos évszázadokban Bük sokat szenvedett, de fejlődött is. A répcei molnárok céhalakításában bükiek is részt vettek 1614-ben, 1650-ben pedig Felsőbük nemesi község megfogalmazta statútumait (rendtartását), amely országosan is a legkorábbi ilyen dokumentumok közé tartozik. A Rákóczi-szabadságharc idején – amelyben a büki nemesség nagyobbrészt a kurucokkal tartott s tiszteket is adott Rákóczi seregébe – bükiek többször anyagi segítséget nyújtottak a bajba jutott Csepregnek. A két szomszédos település szoros kapcsolatára utal az is, hogy majd minden büki családnak volt szőleje a csepregi szőlőhegyen.
A XVIII. század hosszú békés időszaka testi-lelki megerősödést, számbeli, anyagi és műveltségbeli gyarapodást hozott a három Büknek. A birtokos családok közül ekkor a Felsőbüki Nagy család emelkedett ki, amely szépen korszerűsített barokk – részben rokokó – stílusú kastélyában élt, és majorsági gazdálkodást folytatott. Gyarapodott a büki kézművesség, akik közül a takácsok 1761-ben céhet alakítottak. Cigány és zsidó bevándorlók tűntek föl a falu életében.
A polgárosodás évszázadában Bük a magyarországi változások élvonalában haladt. Felsőbüki Nagy Pál a reformok egyik kezdeményezője volt, a szabadságharc seregébe pedig a büki nemesség és parasztság egyaránt elküldte fegyveres képviselőit, tiszteket és közkatonákat. A jobbágyfelszabadítás után sok büki nemes elszegényedett, a zsellérséget viszont részben fölszívta a meginduló vasútvonal és a gyáripar, elsősorban az osztrák tulajdonú felsőbüki cukorgyár, amely 1917. évi leégéséig motorja volt a környék gazdaságának. A Riedinger Károly művezető nevéhez kötött répamosó rendszere világszerte elterjedt.
A XX. század háborúi és társadalmi viharai többé vagy kevésbé megmozgatták a bükieket, akik közül sokan tettek tanúságot erkölcsi helytállásról. A két világháború közötti időszak gazdasági nehézségei az eltartóképesség s így a lélekszám csökkenését vonták maguk után, noha a harmincas–negyvenes évek pezsgő társadalmi és kulturális élete már a szerves fejlődés kezdetét jelenthette volna. Ebben a korszakban még sok elemében élt és a közösség összetartó erejeként működött a hagyományos népi kultúra.
A kommunista diktatúra embertelenségét az általános civilizációs fejlődés beszüremlése némileg enyhítette, de a derékba tört sorsok fájdalmát nem teszi meg nem történtté. Bük életében a gyökeres pozitív fordulatot az 1957-ben megtalált gyógyvíz 1960-ban kezdődő kiaknázása, a gyógyfürdő gyors kiépülése és máig tartó sikertörténete jelentette. A nagyközség tehetséges népe a gyógyvízben (és majd a rendszerváltozásban) rejlő lehetőségekkel is élni tudott, s ma – ezeregyszáz küzdelmes éven át megőrzött magyarságához hűségesen ragaszkodva – egészséges önbizalommal állhat az Európai Unió kapujában.
