Csetepaték és építkezés
Csetepaték és építkezés
A XVI–XVII. századból eddig fölidézett epizódok, adatok és alakok érzékeltethetik számunkra, hogy történelmünk e különösen drámai korszakában sem szakadt meg a büki élet folyamatossága; az emberek a mindenkor szokásos hétköznapok és ünnepek kultúráját élték, bizonyos területeken pedig olyan szerves alakulások is végbementek – például a községi statútumok megfogalmazása –, amelyeket akár a fejlődés szóval is jellemezhetünk.
S mindez a nemzeti létért folytatott szakadatlan harc kusza háttere előtt, amelyet már a XVI. században is, de a XVII-ben még zavarosabbá tettek a hitszakadásból származó ellentétek. A véget nem érő török háborúk, a Habsburg-ellenes küzdelmek és a vallási villongások az egyes ember – akár nemes, akár nemtelen – lelkébe tartósan elültették a szorongást, a létbizonytalanság érzését, és számos közvetett hatással jártak a társadalmi élet és a kultúra területén a viszonylag nyugalmasnak számító Répce-vidéken is. Ezek egy részére már utaltunk (például a lakosság átrétegződésére), de említhetnénk egyebek mellett a törökök belépését a folklórtudatba, a mesékbe, dalokba, szólásmondásokba is.
A közvetett hatások mellett gyakran a maga nyers közvetlenségével jelent meg a bükiek életében a kor zűrzavara.
Hetyéssy István tudni véli, hogy 1549-ben szörnyű gyilkosság esett a mankóbüki Baloghok kúriájában, amelyet bosszú követett. A háttérben állítólag a két király – Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd – híveinek ellentétei álltak.
A század fordulóján aztán a tizenöt éves háború egyes hullámai csaptak át vidékünkön. A Rábaköz 1594. évi oszmán megszállása újra félelmetes közelségbe hozta a hódítókat. Ekkor a király vallon zsoldosokat hívott be a védelem erősítésére, akiket Sopron és Vas megye volt köteles ellátni. Ugyancsak Hetyéssy ír le egy ezzel kapcsolatos tragikus esetet. 1600 elején sok vallon katona ment át Bükön. Sötétedett már, amikor két lézengő magyar vitéz meggondolatlanul elsütötte a puskáját. A megriadt vallonok erre maguk is lövöldözni és gyújtogatni kezdtek. Nyomukban halottak és üszkös romok maradtak; mérgükben Bőt és Mesterházát is elpusztították. A pusztítás miatt a következő évben Sopron vármegye közgyűlése Bük és Bő lakóit fölmentette mindenféle adózás, dica alól. Valószínűleg e szomorú epizód során maradtak itt azok a németalföldi pénzek, amelyeket a XIX. században Hetyésy László soproni evangélikus teológiai professzor és líceumi igazgató-tanár ásott ki Bükön.
A Bocskai, majd a Bethlen Gábor nevével jelzett háborúk átcsaptak vidékünkre is, sokféle atrocitást vonva maga után mindkét oldalon. A közelből hozva egy-egy példát: a protestáns Bocskai István 1605-ben fölégette Szombathely városát, Collalto és Esterházy katonái pedig sok-sok csepregi evangélikust mészároltak le 1621-ben. Gyakran egy és ugyanazon család tagjai is szemben találták magukat a küzdelemben, de sűrűn előfordult, hogy ugyanazon személy is változtatta a pártállását, és korántsem biztos, hogy elvtelenségből. Ezt tette Mankóbüki Horváth Bálint is, családjának s Bük történetének egyik jelentős alakja, akiről később szólunk részletesebben.
Az állandó csetepatékban legyengült nemzet a saját uralkodóiban sem bízhatott eléggé. A magyar érdekeket gyakran negligáló Habsburgok ellen szerveződő Wesselényi-féle összeesküvés után császári katonaságot szállásoltak be a falvakba, akiket a vármegyéknek kellett eltartaniuk. Egy 1695-ből való középbüki jobbágykezeslevélből kiderül, hogy „az nimet”-nek olyan hétköznapi ügyekbe is beleszólása volt, mint amilyen egy birtokháborítás elsimítása.
Közben a szentgotthárdi csatából győztesen visszavonuló idegen katonák hat házat pusztítottak el Bükön, s garázdálkodtak itt azok a tatárok is, akik 1678-ban Thököly kurucaival vonultak vissza Bécs alól. S akkor még nem szóltunk a századvég pestisjárványairól és nagy árvizeiről, amelyek tovább nehezítették az életet vidékünkön.
De a török végre, büki vitézek közreműködésének köszönhetően is, kitakarodott – utoljára 1683-as bécsi hadjárata során fordult meg errefelé –, s a század utolsó évtizedeire fölemelkedik az a nemzetség – a Felsőbüki Nagyoké –, amely egy ugyancsak nehéz, de összehasonlíthatatlanul nyugalmasabb, a népi-nemzeti megerősödésre sokkal alkalmasabb korszakon helyezi majd el a kézjegyét. Felsőbüki Nagy István, Sopron vármegye alispánja, királyi személynöki ítélőmester 1696-ban építi föl Felsőbükön – az ott korábban állt épületet kiegészítve és átalakítva – csinos barokk kastélyát, amely ma is a település egyik ékessége. S bár hátravan még a Rákóczi-szabadságharc, a kastélyépítést már a válságból való kiemelkedés szimbolikus jeleként értékelhetjük. Árpád bejövetelének hétszázadik évfordulóján forrong a nemzet, de már építkezik. A lázas állapot pedig mindig a betegség leküzdésének reményével biztat.
Nemcsak a török hódoltság a múlté már ekkor, hanem a vallási viszonyok is viszonylagos nyugvópontra jutnak. A büki egyházközségek történetére még visszatérünk. Itt csak egészen röviden szólunk arról, hogy a három Bük lakosságának túlnyomó része evangélikus lett a XVI. század második-harmadik harmadában. 1595-ben már saját lelkészük volt, 1605-ben birtokolták az ősi templomot, amely aztán 1673-ban került vissza a katolikusokhoz. Az 1681. évi soproni országgyűlés egy évszázadra „rendezte” a protestánsok helyzetét. A XVIII. század hosszú békés korszaka kiegyenlítette a két egyház híveinek lélekszámát Bükön, hogy majd a XIX. század elejétől ismét a katolikusoké legyen a többség.
A mostanihoz hasonló formáját 1696-ban elnyert felsőbüki kastély
