I. Nevezetes családok, jeles személyiségek
I. Nevezetes családok, jeles személyiségek
A falu életében a polgárosodás előtti korszakban s részben később is meghatározó szerepet játszottak a birtokos nemesi családok. A Büki nemzetségnek a középkor második felében az oklevelekben egyre gyakrabban felbukkanó tagjai a falu ősi történetének értékes jelzőfényei.
A XVII. század végéig a három Büknek nem annyira vezető családja, ha-nem főként kisnemesi vezető rétege volt. E réteg seregszemléi, a XVIII–XIX. századi nemességvizsgálatok és kimutatások sokatmondóak számunkra: a polgárosodás előtti hosszú, békés korszakban, mondhatni virágjában veszik számba e jellegadó réteget, amelyben ekkor még számos, a korábbi évszázadokban nagy szerepet játszó család képviselve volt, de néhány olyan is, amelynek leszármazottai a XXI. századba lépő büki társadalom tagjai. Közéjük tartozik a legrégebben kiváltságot szerzett büki nemzetség, az eredetét a XIII. századig visszavezető nemes mesterházi Mesterházy család, amely Zsigmond királyunktól kapta címeres nemesi oklevelét. (Az 1754–55. évi nemességvizsgálat során nemességüket igazolt büki családok adatait a Függelékben közöljük. Ugyancsak itt szerepeltetjük az 1845. évi nemesi összeírást.)
A falu nem nemes lakossága körében kevésbé alakulhattak ki törzsökös „dinasztiák”, s nemcsak azért, mert ők ezt nemigen szokták számon tartani. Náluk a feudalizmus századaiban is nagy volt az ide-oda vándorlás, a jobbágyterhek és munkalehetőségek függvényében. Ennek ellenére akad néhány régóta helyben lakó, közmegbecsülésnek örvendő nemnemes nemzetség, amely nagy szerepet játszott a falu s egy-egy tagja révén ennél nagyobb közösség életében is. Ilyen például a felsőbüki Csonka család, amelynek ősei egy vélekedés szerint Csepreg 1621. évi pusztulásakor menekültek Bükre. A család néhány XIX–XX. századi nemzedékének történetét Szabó József terjedelmes családmonográfiában írta meg az 1970-es években.
Felsőbüki Nagy család. A Felsőbüki Nagy család a XVII. században tűnt fel Bükön. A nemességet Nagy Benedek nyerte 1616-ban. A családi hagyomány és történészek szerint is ő Erdélyből menekült Sopron megyébe, mivel ott katolikus vallása miatt üldözték. Eredeti neve Barcsay Benedek volt, az ő unokaöccse Barcsay Ákos, aki 1558–61 között Erdély fejedelmi trónján ült. Legújabban ezt kétségbe vonja egy genealógiai mű. E szerint Nagy Benedek a nemesség megszerzése előtt jobbágy volt a Sopron megyei Lédecen.
A család jólétének kiteljesítőjéről, a felsőbüki kastély újjáépíttetőjéről, Felsőbüki Nagy Istvánról már szóltunk. Az ő örököse a vélhetően színes egyéniségű, impulzív természetű Nagy Lajos volt, aki a cigányok miatt és a templomfelújítás kapcsán civakodásba keveredett Czompó Sándor birtokostársával. Az „aranysarkantyús vitéz” címet viselte, nem tudni, milyen érdemek jutalmaként. Farkas Sándor tudomása szerint 1730 körül a család Erdélybe küldte, ahol 150 ezer forintot vett föl a báró Barchay családtól, amit megtartott magának, majd eltékozolt. Drinóczy György a tudós Sopron megyeiek között tartotta számon, neki tulajdonítva egy 1756-os keltezésű, A jó erkölcsre oktató katonák versei című munkát.
A család legnevesebb tagja, a reformpolitikus Felsőbüki Nagy Pál 1777. október 7-én született Fertőszentmiklóson. Iskoláit a szülői háznál, a soproni gimnáziumban és a pozsonyi akadémián végezte, majd a pesti egyetemen jogot tanult. Nagybátyja, Felsőbüki Nagy József királyi személynök mellett hites jegyző volt, majd ügyvédi diplomát szerzett. Anyai nagybátyja Somogy Lipót szombathelyi püspök volt.
Részt vett az 1797-es, az 1805-ös és az 1809-es nemesi fölkelésben, előbb kapitányi, majd őrnagyi rangban. Aranysarkantyús vitézzé avatták.
Az országos politikában 1807-ben tűnt fel, amidőn Sopron megye követeként szót emelt a reformok érdekében. Páratlan szónoki tehetségét és igaz bátorságát két vonatkozásban állította a nemzet szolgálatába. A nemzet jussainak védelme az egyik, amelynek során küzdött a magyar nyelv jogainak érvényesítéséért, s ennek során a nemesi nemzetfelfogáson túllépve az egész etnikai közösséggel azonosult. (Noha családi körben ő maga németül beszélt.) Másrészt fölismerte a társadalmi szerkezet megváltoztatásának elkerülhetetlenségét, és szót emelt a jobbágyság sorsának jobbításáért, az adóterhek enyhítéséért.
A jobbágytelken élő nemesek megadóztatásától kezdve a jobbágy legelőhasználati és faizási jogának védelmén, az ősiség felülvizsgálatán át az örökváltság megvalósításáig egy sor kérdésben kezdeményezője volt a reformoknak. Beszédeinek bátor kifejezésmódja miatt 1811-ben Bécsbe hívták és megrótták, 1808-ban és 1812-ben pedig megakadályozták követté választását. 1825-ben azonban követ lett, s megrázó beszédben kelt ki a jobbágyokkal való embertelen bánásmód ellen. A magyar nyelv ügyében mondott beszédében hazafiatlannak nevezte a főrendeket, akik kártyára és más haszontalanságokra fordítják jövedelmüket, míg nemzetük javáról megfeledkeznek. Erre fölállt egy addig ismeretlen huszártiszt, gróf Széchenyi István, s Nagy Pál szavait visszautasítva felajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét egy magyar tudóstársaság céljaira.
Az 1830-as országgyűléstől kezdve Nagy Pál magatartása konzervatív irányban változott. Ezt egyes történészek összefüggésbe hozták a politikus személyes érdekeivel, nevezetesen hogy uralkodói adományként szerette volna elnyerni a Pálffy-vagyon zárgondnoki állását, majd pedig a csepregi Tallián-féle birtokot, s előbb vagy utóbb meg is kapta mindkettőt. Varga János, az Országos Levéltár főigazgatója 1987-ben Bükön tartott előadásában azonban részletesen bizonyította, hogy Nagy Pál „megszelídülése” egyfelől nem is teljesen igaz, hiszen számos kérdésben továbbra is éles ellenzéke volt a kormánynak, másrészt amennyiben igaz, annyiban sem volt benne semmi következetlenség: nem tagadta meg korábbi elveit, legföljebb nem azonosult az új nemzedék radikalizmusával, aminek életkori és meggyőződésbeli okai egyaránt lehettek. Sohasem volt demokrata, forradalmár meg éppen nem, mert úgy vélte, az erőszak éppen azt segíti elő, amit meg akar akadályozni.
A negyvenes évektől Bécsben és a Bécs melletti Inzersdorfban élt az 1857. március 26-án, érrendszeri betegség miatt bekövetkezett haláláig. Három nappal később temették el Bükön, nagy tömeg jelenlétében. 1796-tól volt Bük földesura, amikor örökségképpen reászállt a felsőbüki kastély. Később ezt eladta, és copf stílusú kúriájába költözött.
A reformkor nagy nemzedékének számos alakja tanítványának vallotta magát, így például Kölcsey Ferenc vagy Kossuth Lajos. Kossuth 1881-ben ezt írta róla: „…úgy is mint magyar, úgy is mint hazafi, s úgy is mint a szabadság híve, a hálás elismerés azon adójával adózom emlékének, mely a tanítványtól a mestert megilleti.”
Gregoróczy Vince (?–1592. júl. 2., Győr). Részben vagy egészben délszláv származású, evangélikus vallású nemes, aki katonai pályára lépve legkiválóbb törökverőink közé küzdötte fel magát. Apja, Gregoróczy István és anyja, Katharina Dominitsch Krajnában (a mai Szlovéniában) élt. Vince 1552 és 1592 között könnyűlovas-kapitány volt Győrött, huszonöt és száz közötti lovast parancsnokolt. 1564-ben Bükön lett birtokos, és valószínűleg ő hozatta rendbe a felsőbüki kastélyt övező vízvárrendszer tornyait. 1582-ben tovább erősíthette büki pozícióit azáltal, hogy a török fogságba esett Karré Mihály ingatlanaiból zálogos birtokot kapott. Sopron megye közgyűlési jegyzőkönyveiben többször előfordul az ő és felesége, Telekessy Katalin neve kisebb büki vitás ügyek (például legelőhasználat) szereplőjeként. Idejét tehát valószínűleg megosztotta Bük s Győr között, ahol – bizonyára Habsburg-hűségének is köszönhetően – komoly katonai karriert futott be, így például többször betöltötte az ideiglenes főkapitányi tisztet a Bécs védelme szempontjából kulcsfontosságú győri végvidéki főkapitányságon. Vagyis – évekig – helyettesítette a gyak-ran távol lévő idegen főkapitányokat. 1566 őszén a győri táborozáskor a magyar csapatok strázsamestere volt. 1568-ban Ferenc testvérével együtt fölvették az alsó-ausztriai lovagi rendbe; birtokai voltak Alsó-Ausztriában is. Hosszú évekig győri magyar főkapitány-helyettesként szolgált. Tudott magyarul, németül, latinul és – származása okán – nyilván valamelyik délszláv nyelven is. Fennmaradtak saját kezű levelei. A büki Gregoróczy-birtokok jó részét a Bocskai-szabadságharc idején a férje miatt menekülni kényszerülő Gregoróczy Katalin szerződéssel átadta Mankóbüki Horváth Bálintnak, aki azokat épségben megőrizte.
Mankóbüki Horváth Bálint (?–1634) evangélikus nemes, Bükön a XVI. században feltűnt, horvát eredetű család sarja ugyancsak lovastiszt volt. Batthyány Ferenc Sopron vármegyei alispán szervitoraként a katonáskodás mellett az uradalom ügyeit intézte. 1605 májusában a csepregi kastélyban behódolt Némethy Gergelynek, Bocskai generálisának, de ez csak taktika lehetett, hiszen Batthyány, akit továbbra is szolgált, császárpárti maradt. 1619–1622 között körmendi főkapitány, 1619–1628 között Sopron vármegye alispánja volt. 1620 őszétől Batthyányval együtt Bethlen Gábor oldalára állt, és december végén a körmendi várból s a végvárakból összegyűlt haddal megtámadta és szétverte a rohonc-szalónaki uradalom településeit fosztogató császáriakat. 1621 elején nyolcszáz főnyi katonaság élén Csepregben állomásozott, de a január 9-én kétezer fővel támadó Habsburg-sereget nem várta be ott, hanem Rohoncra húzódott vissza. A Csepreget feldúló császáriak Rohoncra vonultak, de csellel sem tudták azt bevenni. Horváth Bálint katonasága a végvárakból érkezőkkel kiegészülvén január 23-án ellentámadást indított. Elfoglalták Vörösvárt (ma: Rotenturm), Pinkafőt (Pinkafeld) és a borostyánkői (Bern-stein) uradalom több faluját, majd Stájerországba ütöttek be, s ott három várost is felgyújtottak. Az 1621 júniusában feladott Körmend, majd Rohonc augusztusi visszafoglalásában Horváth Bálint is részt vett. Az 1622. évi nikolsburgi békekötés után az addig Bethlen pártján állt nemeseket a császár hűségesküre kötelezte. Horváth Bálint 1625-ben jelentős királyi adományokkal gyarapította birtokait. 1634-ben Vas vármegye alispánjává választották, de még az év nyarán meghalt.
Riedinger Károly feltaláló, cukorgyári vezető. 1840. május 15-én született németkeresztúri (ma: Deutschkreutz) német nyelvű zsellércsaládban. A büki cukorgyár gépmestereként, művezetőjeként, majd végül – Joseph Zöhls igazgató mellett – tiszttartójaként (Verwalter) dolgozott. Karrierjét világhírű találmányának, a róla elnevezett répaúsztató és -mosó rendszernek köszönhette. Az 1879–80. évi idényben bevezetett találmány nagy előnye olcsósága és termelékenysége volt. A Répce vizét szivattyúkkal emelték a csekély eséssel kiképzett cementezett vagy vascsatornákba, ahol az a répát magával sodorta és közben az előzetes mosást elvégezte. A lemosott kavics és homok a csatornában maradt, így nem rongálta a mosó- és az aprítógépet. A Riedinger-úsztatót a két végén tolózárakkal kapcsolták be a rendszerbe. Az úsztatást négy személy végezte. Egyikük a csatornát fedő vaslemezeket szedte ki a répa alól és a padkán maradt répát a csatornába villázta. Három másik munkás föntről, oldalról hosszú rudakkal „omlasztotta” a répát, amit a csatornába áramló víz elkapott és elsodort. A találmányt mára korszerűbbek váltották fel, de a maga idejében a világ nagy részén elterjedt. (S végleg Riedinger nevéhez fűződik, függetlenül attól a máig élő büki szóbeszédtől, hogy valójában nem is az övé lett volna az ötlet…) Riedinger Károly felsőbüki villalakása ma – építészeti értékei miatt is – önkormányzati védelemben részesül. Tulajdonosa 1910. szeptember 3-án hunyt el gyomorrákban.
A temetési szertartást Bükön végezte el Rozsos Ferenc plébános, aztán a holttestet a felsőszilvágyi (ma: Vasszilvágy) templom kriptájába szállították. Riedinger kegyura volt e templomnak.
Gyurátz Ferenc, az evangélikus egyház nagy püspöke, író, főrendiházi tag. Góri eredetű alsóbüki családban született 1840-ben. Apja – az 1840. évi úrbéri lajstrom szerint Vidos Lajos uraság jobbágya – kitűnő faragóként és hírlapot járató, széles látókörű emberként tűnt ki környezetéből. A gyermek képességeit fölismerve pártfogásukba vették őt Szente György tanító, Baranyay László lelkész és Guoth Ignác mérnök, földbirtokos. A soproni evangélikus líceum színjeles tanulójaként szerkesztette a diákok kézzel másolt irodalmi lapját, a Bimbófüzért. Erre az időre esnek első novella- és verspróbálkozásai. A szabadságharc utáni évek hazafias szelleme a katonai pálya iránti szándékot érlelte meg benne, amelytől szülei tiltakozására állt el. Soproni teológiai tanulmányok után a hallei egyetemen bővítette tudását. Lelkipásztori és tanári működését Kővágóörsön kezdte, Beleden folytatta. Már ekkor megmutatkozott hatalmas felkészültsége, fényes szónoki tehetsége és szervezői agilitása. Az iránta megnyilvánuló közbizalmat jellemzi, hogy még a jelentős létszámú beledi zsidóság vezetői is gyakran fordultak hozzá tanácsért. 1872-ben került Pápára, munkássága fő helyszínére, ahol – többek között – az evangélikus nőegylet alapítása, egyházközségi évkönyvek megjelentetése, paplak- és iskolaépítés, városi képviselőség fűződött nevéhez. 1895-ös püspökké választása után első egyházlátogatása Bükre és más, környékbeli falvakba vezetett. Püspökségének alkotásai közé tartozik a kőszegi evangélikus leánynevelő intézet (ez később az ő nevét vette föl) létre-hozása, a szombathelyi közös protestáns templom felavatása és az új énekeskönyv megjelentetése. (Ebbe saját maga is írt énekeket, amelyek ma is felhangzanak a templomokban.) Könyvet írt a szabadkőművességről, életrajzot Luther Mártonról és Gusztáv Adolf svéd királyról. Többkötetnyi ima és elmélkedés, megszámlálhatatlan cikk és tanulmány került ki tolla alól. Öregkorának jeles munkája A nő című nagy, művelődéstörténeti alapozású monográfia. Több elbeszéléskötete is napvilágot látott. Munkáit tiszta magyar nyelv, nagy tárgyi tudás, emelkedett szellemiség, nevelő célzat, az elbeszélésekben népies hangvétel jellemzi. Kedveltségéhez és tekintélyéhez nagyban hozzájárult egyszerűsége és szorgalma, póztalan, de mély vallásossága, mindenkor segíteni kész egyénisége. Tántoríthatatlan magyar hazafisága igaz emberséggel párosult; rendkívüli módon ügyelt idegen ajkú híveinek sajátos érzékenységére. Ugyanakkor – életrajzírója, Payr Sándor szerint – szégyen töltötte el annak láttán, hogy 1918–19-ben a „forradalmi” kormány ellenállás nélkül adja föl Magyarország ősi területeit. 84 éves korában kertjében fügefáit nyesegette, amikor egyik kezén megsérült. Vérmérgezést kapott, s három nap múlva meghalt. Evangélikus egyházában nagy tisztelettel tekintenek emlékére, amelyet Pápán mellszobor, Pápán és Bükön utcanév is őriz.
Dr. Horváth Tibor (1896–1981) 57 éven át szolgálta orvosként Bük népét. 1924-ben magánrendelőt nyitott itt, majd 1937-től körorvosként folytatta munkáját. Hetvenöt éves korában ment nyugdíjba, de haláláig kijárt a fürdőtelepre – kerékpáron vagy Panni márkájú robogóján –, ahol fürdőorvosként tevékenykedett. A rendkívül hosszú, egy helyen eltöltött szolgálati idő önmagában is figyelmet érdemel, de a bükiek ma is eleven tisztelete nem ebből származik. Annak magyarázata Horváth Tibor áldozatos élete, minden nagyzolástól mentes, szívós népszolgálata. Ha munkaóráit összeadnánk, nem 57 év, hanem a duplája is kikerekedne belőle. Nem volt olyan napszak, évszak vagy időjárás, amely visszatartotta volna, ha beteghez hívták. Nemzedékeket ismert születésük percétől kezdve, és mindenkihez volt egy-egy személyes, közvetlen szava. Amikor még nem volt szokás erről beszélni, ő már akkor is úgy tudta, hogy a test és a lélek együttes terápiája a megfelelő gyógymód. A szegény emberek különösen szerették, hiszen a doktor úr is megbecsülte őket. Vérbeli demokrata volt anélkül, hogy ezt hangsúlyozta volna. Szabó József jegyezte fel róla, hogy „a szegények orvosa” címet ő is kiérdemelte, ugyan-úgy, mint a nagy körmendi szemorvos herceg. Betegei akkor is bizalommal fordulhattak hozzá, ha fáradozását nem tudták megfizetni. Világi közéleti funkciói (Vöröskereszt-elnökség, tanácstagság) mellett nagy jelentőségű volt az a mindenkor nyíltan vállalt hűség, amely evangélikus egyházához fűzte. De a falu katolikus, illetve világias többsége ugyanúgy a magáénak érezhette őt mindig, mint az evangélikusok. Integráló erő rejlett benne. A korban, amidőn ellentétek szabdalták a társadalmat, az ő személye körül az igaz tisztelet és szeretet teremtett egységet. Életében Bük díszpolgárának címét nyerte el. 1993 óta emléktábla őrzi emlékét az új egészségház falán.
Vitéz Szarka Géza (1897–1974) író, tanár. Felsőbükön született. A Szarka család kocsmát üzemeltetett a Csordahajtó és a Fő utca (mai nevükön: a Szabadság és a Nagy Pál utca) sarkán. Ösztöndíjjal került a soproni bencés gimnáziumba, ahol az első két évet egy év alatt elvégezte. Amikor édesanyja halála után, 1912-ben öt testvérével teljes árvaságra jutott, önfenntartó lett. Ösztöndíjból és magántanításból tartotta fenn magát. 1914-ben rövid kiképzés után az orosz frontra irányították, ahol életveszélyesen megsebesült. Hősies magatartása miatt – szakaszparancsnokként élete kockáztatásával megmentette a szakaszt – magas kitüntetésekben részesült. Fölépülvén önként jelentkezett a frontra, és még két bottal járt, amikor az olasz frontra irányították, ahol tábori tüzér szakaszparancsnokként teljesített szolgálatot. Karpaszományos hadnagyként szerelt le. Frontélményeit több novellájában feldolgozta. Novellákat és apróbb írásokat Eötvös-kollégistaként kezdett publikálni. Magyar-német szakos tanári oklevelét 1921-ben kapta meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezután Székesfehérváron leánygimnáziumi tanárként, 1942-től 1949-ig pedig – amikor az iskolák államosítása elleni nyilvános kiállása miatt azonnal felfüggesztették állásából – igazgatóként dolgozott. A harmincas években többször volt ösztöndíjjal külföldi tanulmányúton. Aktívan részt vett az irodalmi és társadalmi életben. Székes-fehérvárott megalakította a – ma is létező – Vörösmarty Irodalmi Társa-ságot, amelynek első elnöke lett. Számos lap közölte írásait. Elsősorban a rövid műfajokban – cikk, tárca, novella – alkotott. Munkáit mélységes humánum, igazságkeresés, a szegények és elesettek iránti részvét hatja át. A szeretet derűje sugárzik belőlük. Közéleti munkája során Székes-fehérvárott megszervezte az Ezüst- és Aranykalászos Gazda tanfolyamokat. Fölemelte szavát a nagybirtokok ellen, sürgette a földosztást. Osztotta a nagy székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár szociális nézeteit. Az iskolából való eltávolítása súlyos törést okozott életében; egyrészt szeretett pedagógiai munkáját kellett abbahagynia, másrészt feleségéről és hat gyermekéről így is gondoskodnia kellett. Istenhitéből fakadó optimizmusa azonban nem hagyta cserben. Temetési kántorkodással, magánnyelv-órákkal és a püspöki könyvtárban végzett félnapos munkával próbálta eltartani családját. 1956-ban erkölcsileg rehabilitálták, de csak általános iskolában taníthatott. Betegsége miatt a következő évben nyugdíjba ment. Írásai ezután is túlnyomórészt csak egyházi lapokban jelenhettek meg (Új Ember, Vigilia). Munkássága a magyar katolikus szépirodalom számon tartásra érdemes, értékes része. Kötetben megjelent nagyobb munkái a következők: Elnémult ajkak (regény), Budapest, 1928; Rádiókalózok (színmű), Berlin, 1929; Szent Erzsébet (misztérium), Székesfehérvár, 1932; Örvény (regény), Budapest, 1935; Az osztály nem hagyja magát! (ifjúsági regény), Budapest, 1943; Hívom az élőket! (elbeszélések), Budapest, 1964.
Dr. Csóka J. Lajos OSB (1904–1980) bencés szerzetestanár, történész. Felsőbüki sokgyermekes családban született. Három lánytestvére lett szerzetesnővér. A szombathelyi premontrei gimnáziumban, majd a bencés rendbe való felvétele után Pannonhalmán tanult. Latin–történelem szakos tanári diplomát szerzett. A háború előtt a leghosszabb időt pannonhalmi főiskolai tanárként töltötte el, 1943–46 között pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban dolgozott. Később újra Pannonhalmán – főiskolán és gimnáziumban – tanított haláláig, miközben a rendi levéltár főlevéltárosa is ő volt. Első jelentős műve: Sopron megye katholikus tanügyi viszonyai Mária Terézia korában. Pannonhalma, 1930. Csóka János Lajos szerzetespapi és tanári erényeiről pályatársai és sok-sok tanítványa tanúskodik. Történet-tudósi munkásságát halála után így jellemezte egyik rendtársa: „Csendes, rendszeres, következetes munkával és tanulással komoly szaktekintéllyé képezte magát a történelemben, főleg a magyar történelem XI–XIV. századaiból. Foglalkozott az Anonymus-kérdéssel, bár teljes megoldása neki sem sikerült. Kutatásainak foglalatát A latin nyelvű irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században című nagy munkában adta elénk; itt szinte az egész középkori irodalmat összegezte. Elsőnek kísérelte meg az újabb kutatások alapján a történeti és hagiografikus irodalom monográfiájának megírását. – Másik fő kutatási területe a Szent Benedek-rend magyarországi és világtörténete volt. Ezekből a kutatásokból született meg legnagyobb műve: Szent Benedek fiainak világtörténete. Jelentőségét mutatja, hogy német nyelvre is lefordították, s még közvetlenül halála előtt megérhette a megjelenését is. A Bajor Bencés Akadémia adta ki, amelynek 1970-ben rendkívüli tagja lett. Számos történelmi és levéltári cikke jelent meg a legkülönbözőbb magyar és külföldi folyóiratokban. Éveken át volt a Pannonhalmi Szemle felelős kiadója.” Élete végéig hűséges büki, érdekelte őt a falu múltja, ifjúkorában írt tanulmánya e könyv megírásához is fontos segítség volt. Gyakran hazajárt, ilyenkor misézett az ősi templomban, kapcsolatot tartott büki családokkal.
Szabó József (1915–1988) tanár, helytörténeti és néprajzkutató. A répcevisi kisbirtokos parasztcsalád legkisebb fia 1937-ben lett a büki katolikus iskola tanítója, később tanár és igazgatóhelyettes az állami általános iskolában. Már a háború előtt, majd az orosz hadifogságból hazatérve ismét egyik fő szervezője volt a falu közművelődésének (dalárda, színjátszás). Munkásságának legmaradandóbb eredménye – tanítványok nemzedékeire tett hatásán kívül – az a sokkötetnyi néprajzi és helytörténeti írás, amelyben több évtizedes gyűjtő- és kutatómunkájának eredményei tárgyiasulnak. Sok írása jelent meg különböző lapokban, s négy önálló kötete is napvilágot látott. Hagyatékát – kéziratban maradt munkáit és számos archív fényképnegatívot – néhány évvel ezelőtt megvásárolta a nagyközségi önkormányzat, s jelenleg a nagyközségi könyvtár őrzi. Néprajzi gyűjtéseinek értékét, mennyiségükön túl, a dokumentáció (leírás, rajz, fénykép, kotta) gazdagsága, hitelessége adja. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy Szabó József akkor gyűjtött, amidőn a két háború közti népélet még szinte teljesen, az első világháború előtti pedig részben rekonstruálható volt, és számos néprajzi jelenséget (pl. népszokást) még közvetlenül meg lehetett figyelni. Gyűjtéseinek egy részét kiterjesztette a Felső-Répcevidék településeire. Szervezőképessége éltette élete utolsó vállalkozását. A második világháborúban elesett vagy halálba hurcolt büki lakosok névsorát és a felállítandó emléktábla költségeit gyűjtötte össze, és egyúttal megszervezte az első világháborús emlékmű renoválását. Fejében az 1988 szeptemberére tervezett avatási ünnepség gondjaival érte a halál. Életműve a büki önazonosság egyik fontos bázisa. A XXI. században is szükségünk lesz rá.
[A Mesterházyakról: Mesterházy Sándor: i. m. A Csonka családról: Szabó József: Tegnap, ma, holnap. Egy parasztcsalád három nemzedékének életútja. Kézirat, 1972. A Felsőbüki Nagy családról: Farkas Sándor: i. m., Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Bp., 1998. (Egybekötve Balogh Gyula azonos című könyvének reprintjével.) Felsőbüki Nagy Pálról: Herényi István: Adalékok…, Major Ágota: Felső Büki Nagy Pál. Adalékok politikai szerepléséhez és büki birtokaihoz. Diplomamunka, JPTE, Pécs, 1998., Varga János: Felsőbüki Nagy Pál és kora. In: VSz, 1987. 4. sz., 494–510.Gregoróczy Vincéről: Hetyéssy István: Bük község monográfiája…, Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri főkapitányság története 1526–1598. Győr, 1999. Megköszönöm Pálffy Géza drótpostán megküldött kiegészítéseit. Mankóbüki Horváth Bálintról: Sági Ferenc: A büki nemesi családok és a kastély történetéhez. In: VSz, 1997. 2. sz., 250–257. Riedinger Károly születési adatai a német-(sopron-) keresztúri r. k. születési anyakönyvből valók, amelyet a soproni levéltár őriz. A halálozásával és vasszilvágyi temetkezőhelyével kapcsolatos ismeretek megszerzéséhez nyújtott segítséget Horváth Imre büki, illetve Schauermann János Ince O. Praem vasszilvágyi plébánosnak köszönöm. A Riedinger-úsztatóról l. Wiener Moszkó: A magyar czukoripar fejlődése I–II. k., Bp., 1902, Dr. Vígh Albert: A cukorrépa ipari feldolgozása. Bp., 1982, Wertán Pál (szerk.): Cukorgyártás. Bp., 1965. Riedinger utolsó beosztására adat: Jahr- und Adressenbuch der Zuckerfabriken und -Raffinerien Österreich-Ungarns. (…) Kampagne 1910/1911., Wien. Gyurátz Ferencről: Payr Sándor: Gyurátz Ferenc életrajza. Sopron, 1931. Dr. Horváth Tiborról l. Szabó József: A büki evangélikus egyházközség története…, továbbá saját cikkemet: A bükiek hálája. In: Vas Népe, 1993. december 17. 5. old. Szarka Gézáról: Szarka Géza életútja (Vázlat). In: Árgus (Székesfehérvár), 1997. 6. sz., 86–87., Saád Béla: Tíz arckép. Bp., 1983. Csóka J. Lajosról: Confrater: Dr. Csóka János Lajos OSB (1904–1980) (Nekrológ.) In: Szolgálat (Bécs), 1980. 96–97. Szabó Józsefről l. saját cikkemet: Szabó József emlékezete. In: Honismeret, 1989. 2. sz. 60–61.]
