Hosszú béke – két szabadságharc között
Hosszú béke – két szabadságharc között
A XVII. század végén a Habsburg-hatalom gyakorlatilag hadizsákmánynak tekintette az újraegyesülő Magyarországot, és eszerint bánt vele. A nemzeti (kivált a nemesi) méltóságon esett súlyos sérelmek, a vallási béke hiánya, a jobbágyságra rakott újabb terhek együttesen megérlelték a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc lelki feltételeit. A hosszú török hódoltság alatt kivérzett és elnyomorodott ország, a nagynemzeti léthelyzetből a szegény kisnép pozíciójába visszaszorított magyarság hihetetlen morális tartalékait, életerejét dicséri, hogy megőrizte a bátor kiállás képességét – jogaiért, becsületéért, pro patria et libertate: a hazáért és a szabadságért.
Az Alföldön bontották ki a szabadság zászlaját 1703-ban, és a következő évben már vidékünkön jártak a kuruc csapatok. Nem volna helyes a részben szintén magyar nemzetiségű labancokat sommásan elítélni, az igaz ügy árulóinak tartani. Közülük sokak szempontjai, gondolkodása elhelyezhető egy jó szándékú és egybefüggő magyar nemzeti stratégia kereteiben. Szívünk és a történettudomány ítélete azonban egyértelműen kurucpárti; ezért vidékünk történetét vizsgálva örömmel és büszkeséggel nyugtázhatjuk, hogy büki eleink döntően a kurucok küzdelméből vették ki a részüket. Mesterházy László őrnagyi rangig emelkedett a kuruc seregben. Amikor 1704-ben a császáriak amnesztiát hirdettek azok számára, akik hűségesküt tesznek, Bükről csak egy „vállalkozó” akadt (Ebergényi Miklós). Ezzel szemben kezdetben sokan csatlakoztak Bercsényi seregéhez. Az ekkor még kétharmadrészt evangélikus falut az is megnyerhette, hogy a Nádasdy lefejezése (1676) óta megélénkült ellenreformáció Rákóczi alatt alábbhagyott, sőt, a – buzgó katolikus – fejedelem a vallási türelem politikáját folytatta. Habsburg-párti maradt viszont Felsőbüki Nagy István viceispán. Kastélyát a kurucok lefoglalták, de csak rövid időre, mert Rákóczi megtiltotta a nemesi birtokok konfiskálását. Mihály fivérét és őt magát is elfogták, őt Sümeg várába zárták, és csak nagy szerencsével menekült meg a kivégzés elől. Mihályt a somlói várba csukták, és az ő megmenekülése is szerencsés módon történt.
Károlyi Sándor 1704. május 24-én kelt menlevele, amelyet a Rákóczi hűségére hajolt Csepregnek adott, valószínűleg (egy utalásából sejthetően) Bükre is vonatkozott. Bottyán rendeletére 1705-ben a bükiek jelentős pénzösszeggel járultak hozzá a kuruc hadak ellátásához.
A következő években többször gazdát cserélt a három falu. 1706 márciu-sában a császári hadak élén gróf Pálffy János úgy megsarcolhatta Csepreget, hogy a városi tanács Bükhöz fordult segítségért. Egy csepregi jegyzőkönyv számadása szerint: „Item Anno 1706. Bükkön lakozó Ábrahám Jánostul, eö Feölséghe Katonáinak megheléghitésére kért az Város fl. 230.” A következő hónapban megint a kurucok itt az urak, s még ugyanezen évben megint Pálffy. S 1707-ben folytatódott a gyakori gazdacsere. Faragó Sándor számos példát sorol fel a következő évekből arra, hogy bükiek önzetlenül ki-kisegítették a megszorult Csepreget!
A harci cselekmények 1710-ben értek véget errefelé. 1710. július 31-én Nádasdy Ferenc Szakonynál visszavonulásra kényszerítette Béri Balogh Ádámot. A legnevesebb büki kuruc tisztnek, Fodor László tábornoknak pedig még ugyanezen év január 18-án, Győrben vérét vette az ellenség.
A megpróbáltatások a béke idején is folytatódtak. 1710–13 között pestisjárvány tizedelte a környék lakosságát. A bükiek a kór terjedésének úgy próbáltak gátat szabni, hogy őrséget állítottak a falu bejárataihoz (a tan-árokhoz). Gyakoriak voltak a tűzesetek (a zsúpfödeles házakon gyorsan továbbterjedtek a lángok), 1764–65-ben pedig marhavész és a Répce nagy árvize végzett pusztítást.
Mindezek ellenére a XVIII. század hosszú békés korszaka áldás volt az ország s benne a Répce-vidék számára. Közel másfél századig nem folytak itt harci cselekmények, és ha magát Büköt vesszük, akkor mai ismereteink szerint egészen 1945. március végéig tartott az az idő, amelynek során háborús okokból nem hullott ki senki vére a falu területén. Ez persze nem jelenti azt, hogy akár az 1700-as években is bükiek ne vettek volna részt hadi eseményekben. Erre jó néhány példát ismerünk. Hetyéssy István kutatásai szerint a Bükön birtokos Ebergényi László altábornagy számos sebet kapott a törökök ellen vívott 1717. augusztus 16-ai csatában. (Ekkor zajlott az utolsó, török uralom alatt maradt magyar terület, a Temesköz visszafoglalása.) Az ugyancsak büki Marton László Mária Terézia ezredese volt; 1744 novemberében Sopron vármegye egyik lovas ezredének parancsnokaként vett részt a poroszok elleni hadjáratban. A századvégen kezdődő francia háborúkban aztán számos büki szerepel. Így az utolsó nemesi fölkelésben, amelynek során a 6. zászlóalj parancsnoka kezdetben Felsőbüki Nagy Pál volt. A nemesi fölkelő sereg 6. zászlóalja 1809. május 30-án érkezett a győri táborba, és a Meskó-hadtestbe osztva az abdai sáncok védelmére kapott utasítást. Itt volt a győri csata alatt is, és részt vett Meskó kitörésében az abdai sáncokból. Ez a sikeres cselekmény éppenséggel nem válik szégyenére a „haladó” történetírás által rendesen lekicsinyelt nemesi seregnek. A fölkelés tiszti névsorában svadronyos kapitányként szerepelt Felsőbüki Nagy Sándor, másodkapitányként Mankóbüki Horváth János és Felsőbüki Nagy Péter. De a különböző alsóbb beosztásokban ott találjuk a Baloghokat, Bükyeket, Fodorokat s másokat.
A vesztes csata után, mint ismeretes, Napóleon hadai néhány hónapra megszállták az ország északnyugati részét. Története során először és utoljára Bük is francia megszállás alá került. Ez az időszak – mondhatjuk: szerencsére – nem hagyott különösebben mély nyomot a történeti emlékezetben, ugyanis a franciák nem követtek el atrocitásokat. Seregüket persze a megszállt vidék népének kellett eltartania, s ezért bőven mérték a kötelezettségeket, de máskülönben valószínűleg tudatosan törekedtek arra, hogy jó színben tűnjenek föl a magyarok előtt, akiket Napóleon a Habsburgoktól való elszakadásra szólított föl. E célból a franciák kapcsolatba léptek a magyar nemesség tekintélyes vezetőivel, így Felsőbüki Nagy Pállal is, ezek azonban óvakodtak az elhamarkodott lépésektől. A francia megszállás 1809 novemberében véget ért.
Itt jegyezzük meg, hogy a francia forradalom keltette világpolitikai hullámverés már korábban sem kerülte ki teljesen Büköt. Herényi István írja (dr. Fodor Henrik közlése alapján), hogy a büki Fodor János – Hajnóczy-rokonsága révén – részt vett a Martinovics Ignác nevével jelzett, 1795. évi jakobinus összeesküvésben, és elfogatását megelőzendő öngyilkosságot követett el.
A XVIII. század békés évtizedei lassacskán begyógyították a megelőző két háborús évszázad sebeit. Az elpusztult egykori hódoltsági vidékek újrabenépesítésére megindult hatalmas népmozgások során nyugat-dunántúli magyarok (főként protestánsok) is útra keltek – ők hozták létre például Orosháza városát –, de nincs tudomásunk arról, hogy bükiek is lettek volna köztük. A feudalizmus korlátozott viszonyai között, de fejlődött a gazdasági élet, s jelentős mértékben növekedett a népesség. Ez a jobbágytelkek elaprózódásához vezetett. Az 1848 előtti időben éppen csak egy-két egész jobbágytelek volt a gazdák birtokában a sok töredéktelek mellett. A birtokviszonyok nem voltak tehát túl kedvezőek, ugyanakkor a technológia valamelyes fejlődése, a törvényesség nagyobb érvényesülése, Mária Terézia – korántsem tökéletes – jobbágyvédő intézkedései enyhítették a nehézségeket, kiszámíthatóbbá tették a jobbágyság életét. Ezzel egyidejűleg a XVIII. században növekedett a közbirtokossági keretek közt gazdálkodó, saját önkormányzattal rendelkező hárombüki kisnemesség aránya a lakosság egészéhez képest. A viszonyok stabilizálódásával 1754–55-ben sor került a nemesség igazolására, amelyről jó (bár feltételezhetően nem egészen teljes körű) kimutatással rendelkezünk. (A Függelék II-ben közöljük.) A nemesi falvakban ekkoriban már több nagyobb birtok koncentrálódott, részben helyi, részben máshol lakó birtokosok kezén. A Felsőbüki Nagyok kastélyához tartozó uradalomban, de a közbirtokosság szolgálatában is egyre több önálló foglalkozású személy tűnik föl a településen. A takácsok 1761-ben önálló céhbe tömörülnek.
II. József idejéből való az első fennmaradt térképi ábrázolás, amely katonai célra készült. Jól látható rajta a hármasfalu alaprajza. Alsóbük a rajta áthaladó országúthoz igazodó utcásfalu (településnéprajzi és -földrajzi szakkifejezéssel élve), míg Közép- és Felsőbük több mellékutcával, egy-egy „bészeg”-gel (beszögelléssel) rendelkező, a halmaztelepülés képéhez közelítő falu volt akkortájt. Felső- és Középbük még nem épült össze, pár száz méter elválasztotta a szélső házakat, Közép- és Alsóbük azonban lényegében már összeért (a mai Széchenyi és Kossuth utca találkozásánál). A határ képe, az egyes művelési ágak területi aránya sem sokban tér el a maitól, vagy ha mégis, kismértékben az erdő javára.
A XVIII. századi paraszti világról hírt adó forrásaink közül az egyik legértékesebb a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés anyaga. Ez a statisztikai adatokon kívül leíró részt is tartalmaz, az 1767-ben rögzített úgynevezett kilenc kérdőpontos vizsgálatokat, amelyekben az egyes községek elöljárói, lakosai számoltak be a gazdálkodás részleteiről. A Sopron megyei anyagot nemrég Tóth Péter publikálta (Turbuly Éva bevezetőjével), így könnyen hozzáférhető.
Mit tudhatunk meg a három Bük válaszaiból? Először is azt, hogy korábban sosem volt urbáriumuk, a jobbágyi szolgáltatásokat pusztán „bévett szokásbul ember emlíkezetitül fogvást vütték vígben”. Kivétel csak Felsőbük egy része volt, ahol évről évre szerződést kötött úr és jobbágy a szolgáltatásokról. Felsőbüknél megjegyzik, hogy a jobbágyok „csak jövevínyek többnyire”, nem pedig örökösök. Urbárium nem lévén, a vizsgálóbiztosok mindhárom faluban részletesen rögzítik az egyes uraságok jobbágyainak kötelességeit. Mindhárom faluból csak néhány nagyobb, a falu történetében nevezetesebb birtokos családot emelünk ki példaként.
Alsóbük:
„Nagy Pál consiliarius uram jobbágyi, Kebelei Péter, Hajmási István szolgáltak esztendőt által minden héten két napot, egy nap marhával, egy nap gyalog, ketteje, Nímeth István és Kebelei István szolgálnak minden héten egy nap marhával, Kebelei Ferencz pedig minden héten egy nap gyalog. Két első ád két kappant, 10 tyúkmonyat (tojást, Gy. F.), kinek marhái vannak, ádnak egy szekér karácsonyi fát, item hosszú forért adnak ketten három forintot, fonynak ismét hol több hol kevessebb funt kendert, szilvát is aszalnak hol többet hol kevesebbet. (…) Czompó Jánosné asszonyom részirül szolgál esztendőt által 52 napot, a’ mint parancsoltatik, hol marhával, hol gyalogul, ád egy szekér karácsonyi fát, egy kappant, 10 tojást, 5 funt kendert fony. (…) Horváth Bálint részirül szolgál minden héten két napot, egy nap marhával, egy nap gyalog Lócsra, 5 funt kendert fony. (…) Jeli Károl uram részirül szolgál 104 napot gyalog, gabonáját és szüret alkalmatosságával szőlőnek hasznát az uraság étele és itala mellett bé segítette takarni, 6 funt kendert font, szilvát is hol többet, hol kevesebbet aszalt.”
Középbük:
„Fodor István uram Nagy Mihál névű jobbágya szolgál esztendőt által 104 napot, akár gyalog, akár marhával, a’ mint parancsoltatik, vüszi víghez. Ugyan Fodor uramnak másik jobbágya, Varga István névű minthogy ennek annyi értéke nincs, nem többet, hanem csak 52 napokat gyalogul szolgál. Item Nagy Mihál névű jobbágy ád Fodor uramnak esztendőnkint két kappant, 20 tojást, 6 funt kendert fony, Varga István pedig, ugyan ő kegyelme jobbágya, ennek felit adgya, csupán kendert annyit fony, mint a másik. (…) Tekintetes Nagy Pál consiliarius uram résziről Németh György névű szolgál 52 gyalog napot, item ád egy kappant, 10 tojást, a’ midőn szilvának dísze vagyon, azt is aszal, szüret alkalmatosságával csepregi hegyen lévő szőleinek szedísin jelen kölletett lenni, esztendőt által hol 3, hol 4 funt fonyalat fony.”
Felsőbük:
Itt egyesek készpénzzel váltják meg szolgáltatásaikat:
„Mindezen helységbeli jobbágyok, mellyek is e’ koráig helyes jobbágyoknak tartottak, Milkovicsné és Hajnalné asszonyom jobbágyin kívül, mivel ezek árendások, kíszpínzül füzetik árendájokat, a’ többi jobbágyok minden uraságnak szolgáltak esztendő által 52 napot, úgy ha marhával parancsoltatott, marhával mentek, ha pedig gyalog, a’ szerint vütték víghez azt. A’ concriptióban jegyzett Csonka István pedig, ez mindkét helyhez való értékű jobbágy, Nagy István referendáriusné őnagyságához és Horváth Bálint uramhoz azon 52 napot mindenikének különössen, a’ mint parancsoltatik akár marhával akár gyalog kinek-kinek magán szolgálla, szolgál tehát öszvességgel 104 napot. (…) font mindenike az ő urának 3 s 4, többnyire 5 funt kendert, a’ többi ád ki-ki esztendőnként egy kappant, 10 tojást, ugyan föllebb megírt árendás jobbágyokon kívül adott mindenik esztendőnkínt egy szekér karácsonyi fát; a’ mikor szilvának termise volt, kölletett kinek többet, kinek kevesebbet az uraság számára aszalni; mind a’ nyájan az uraság gabonáját robotban, csupán Nagy Istvánné asszonyom ő nagysága részírül damonyai termísit roboton kívül bétakarni kölletett.”
A következő pontból megtudjuk, hogy jó gabonatermő mező van itt (Alsóbüknek két, Közép- és Felsőbüknek egy-egy mezeje!), továbbá jó „hizodalmas szénát termő ríttye” mindegyik falunak. Eladni való portékáikat Sopronba és Kőszegre szokták vinni. Legelőjük kevés, ezért a marhákat bérbe is szokták adni. A határban szőlőhegy nincs, de majd mindegyik bükinek van szőleje a csepregi hegyen. A Répce áradása gyakran kárt tesz a rétekben. A tűzifát készpénzen szerzik be, épületfát pedig uruktól kapnak. A középbükieknek ezenkívül „vagyon az határjokban ismít bizonyos Berek névű erdőcskéjek, a’ ki is nemes uraimékkal közös, a’ honnand szüksígekre való tüskét és kertölésre való vesszőt kípesint vághatnak”. Ez a Berek legeltetésre is szolgált, csakúgy, mint a Papkúta nevű gyöp, amelyért a plébánosnak fizettek valami kevés cenzust. A számos kisnemessel osztoztak e legelőn, ezért az nagyon szűkös volt. (A Berek ma szántóföld a Répcén túl, a vasúttól keletre.)
A következő pontok kevés érdekes elemet tartalmaznak; kiemeljük mégis, hogy a büki jobbágyok nem tartoztak kilenceddel az uruknak, s hogy a szolgálati év Szent György-naptól Szent György-napig tartott. A jobbágyok nagy része nem örökös jobbágy, hanem úgynevezett jövevény; „kitelvén esztendejek, vagy uroknak, vagy nékik nem tetszik, oda mehetnek, a’ hová akarnak”.
A válaszokat a falvak részéről a bírák és a három-három esküdt hitelesítette. A bírók neve: Alsóbük: Fekete Ferenc, Középbük: Nagy Mihály, Felsőbük: Németh István.
A három falu teljes telkiállománya (tehát nem a teljes büki határ) 791 magyar hold volt ekkor. Egy jobbágytelek tizennyolc hold szántóból és hat hold rétből állt. Az átlagos teleknagyság a három faluban 0,54–0,64 telek között mozgott, ami valamivel magasabb Sopron megye átlagánál. A megyei átlagos 0,45 telek 11,5 holdnak felelt meg.
A XVIII–XIX. századból már több összeírás nyújt statisztikai adatokat a nemes és nemtelen népességről; a fontosabbakra később kitérünk.
A napóleoni háborúk nemcsak a már említett módon „szóltak bele” a falu életébe, volt gazdasági konjunktúranövelő hatásuk is. Ez többek közt azzal a következménnyel járt, hogy a földbirtokosok az árutermelésre fektették a hangsúlyt, s fokozottan szükségük volt a jobbágy munkaerejére. A földműves népességet ezekben az években az erőszakos toborzások is sújtották. Ez elől némely zsellérlegények megszöktek, és a betyárok életmódját választván, rablásokkal tartották fenn magukat. A XIX. század második feléig tartott a betyárság korszaka, a válságba jutott feudalizmus jellemző jelensége. Sobri, Savanyu Józsi és mások alakja a vidék folklórirodalmában a XX. században is tovább élt.
A XVIII. század nyugodalmas második felében a büki katolikus templomot kegyurai felújíttatták (1757-ben), az evangélikusok pedig élni tudtak a II. József türelmi rendelete nyújtotta lehetőséggel, és 1784-ben felépítették templomukat. A polgári korszak közeledtével, a XIX. században gazdagodott a népi kultúra, s mind rendszeresebbé és megbízhatóbbá vált – az egyházak égisze alatt – a népoktatás. A lassacskán a szabadelvűség irányába elmozduló nemesi közgondolkodás Felsőbüki Nagy Pálban megtalálta országos jelentőségű politikai képviselőjét, a büki nemesség soraiból kikerülő értelmiségiek pedig szélesebb kör számára is közvetítették a reformkor nemzeti szellemét. S amidőn aztán 1848-ban elérkezett a „népek tavasza”, a három Bük társadalma be tudott kapcsolódni a magyarság sorsküzdelmeibe.
Sági Ferenc kutatásaiból ma már többet tudunk erről. Íme, fontosabb eredményei:
A három Bük nemeseinek egy része bizonyára jelen volt Sopron vármegye március 22-ei, majd április 29-ei gyűlésén. Ez utóbbi alkalommal többezres tömeg előtt kihirdették az áprilisi törvényeket, amelyek kimondták a jobbágyság felszabadítását. Ezt követően a büki nemesek és agilisok (akiknek a felesége volt nemes) kérték a „tagosztály” (a földek tagosítása) felülvizsgálatát, egy másik levélben pedig „Büky lakosok a hírlapokban közölt szabadságukért esedeznek”. Válaszokról nincs tudomásunk. Ismerjük viszont a megyei közgyűlést „ideiglenesen pótlandó állandó bizottmánynak” büki tagjait: Alsóbükről Hetyésy János közbirtokos, Szente György tanító és jegyző, Középbükről Kempf János plébános, Felsőbükről Nagy Pál földbirtokos. Beválasztották a bizottmányba a három Bükön jelentős birtokkal rendelkező Jankovich Izidor grófot és Guary Zsigmondot, továbbá minden helység – így a három Bük – bíróját és a nemesi községek hadnagyait is.
Ezután a telkek a volt jobbágyok birtokába kerültek. A közteherviselés bevezetésével a nemesek is adófizetők lettek.
Batthyány Lajos miniszterelnök április 21-én kelt rendelete értelmében vidékünkön is összeírták a nemzetőrségbe cenzus alapján kötelezett, illetve az abba önként jelentkező férfiakat. A Répcemelléki járás Büköt is magában foglaló egyik kerületében az összeíró bizottság tagja volt a kerület szolgabírója, felsőbüki Fejér Ferenc, akit azután később – az Alsóbükön lakó Radó Dániel főszolgabíró ellenében, többszöri szoros szavazás után – kapitányává választott a büki, csepregi és szakonyi férfiakból összeállított nemzetőr század.
A Bükön összeírt nemzetőrök száma és társadalmi helyzete
Jogállásuk
|
Alsóbük
|
Középbük
|
Felsőbük
| |||
|---|---|---|---|---|---|---|
Kötelezett
|
Önkéntes
|
Kötelezett
|
Önkéntes
|
Kötelezett
|
Önkéntes
| |
Közbirtokos
1/2 és nagyobb
|
14
|
–
|
3
|
2
|
3
|
–
|
telkes
|
11
|
–
|
–
|
–
|
4
|
–
|
1/2 és n. t. fia
|
–
|
8
|
–
|
5
|
–
|
5
|
Iparos és mester
|
6
|
2
|
3
|
24
|
2
| |
Fogadós
|
–
|
–
|
1
|
–
|
–
|
–
|
Értelmiségi
|
3
|
–
|
3
|
–
|
3
|
–
|
Magán polgár
|
–
|
16
|
–
|
18
|
–
|
7
|
Összesen:
|
34
|
27
|
10
|
27
|
14
|
14
|
A településről
összesen:
|
61
|
37
|
28
| |||
A nemzetőrök aránya mindhárom Bükön jóval meghaladta a Sopron megyei átlagot (igaz persze, hogy ez utóbbit nagyban csökkentette a német és a horvát ajkú községek elutasító magatartása), a legmagasabb Alsóbükön volt: itt a lakosság közel tíz százaléka csatlakozott a nemzetőrséghez.
A horvát lázadás veszélye a Dráva-vonal védelmének megerősítését tette szükségessé. E föladatot a hadvezetés önként jelentkező dél- és nyugat-dunántúli nemzetőrökkel kívánta megoldani. Bükről megint az átlagnál magasabb arányban jelentkeztek szolgálatra. Névsoruk: Jánosa Lajos tiszti alügyész, Tarródi Samu, Ték István, Horváth Sámuel, Nagy Ferenc, Hetyésy László, Balogh Sándor, Saly Gábor, Szedenits István, Tóth János (nemesek), Kelemen István, Fekete István, Horváth Imre, Csóka István, Tóth Pál, Ábrahám István, Gyurátz István, Csonka János, Szabó István, Németh János, Rádl Samu, Kotzor Ferenc, Kultsár János (nem nemesek).
A nagy nyári dologidőben a roszszul fölszerelt, alig kiképzett nemzetőrök kimozdítására nem került sor, mígnem a miniszterelnök aug. 27-ei rendeletére úgynevezett mozgó nemzetőrség szervezése kezdődött olyanokból, akik nem korlátozott időre, hanem a várható háború végéig önként vállalják a szolgálatot. Ha a helységekben nem akad önkéntes, akkor helyetteseket kell fogadniuk.
Az első ötven Sopron megyei összeírt között szerepel Alsóbük képviseletében Rédli János, Középbükről Derdák István, Felsőbük nevében Erdődi József. Mindhármukat helyettesként fogadhatták föl, mert egyikük sem szerepel sem a nemzetőri összeírásokban, sem a választói névjegyzékekben. Derdák István bizonyosan Középbükön élt, a másik kettő valószínűleg nem volt büki. Ők a pákozdi csata (szeptember 29.) idején a tartalékseregbe voltak beosztva, majd a horvátokat követve nyugat felé vonultak. A Sopron megyei század, amelynek tagjai voltak, részt vett a salamonfai (ma Zsira része) csatában, majd a schwechati ütközetben. Később e nemzetőrségből szervezték meg az egyik honvédzászlóaljat, amelynek katonájaként Derdák István egy ideig Komáromban szolgált.
Szeptember végén az összes Sopron megyei nemzetőrt mozgósították. A répcemelléki zászlóalj Szombathely környékére vonult, ahol csatlakozott a Vidos József vezette vasi csapatokhoz, és így vett részt Nagykanizsa horvát megszállás alóli fölszabadításában. Október 11-én már ismét vidékünkön, Hegyfalun és környékén állomásoztak. A salamonfai csata ágyúlövéseit meghallva a helyszín felé indultak. A gyalogosok feladata az volt, hogy Csepregnél elzárják az utakat. A Todorovics tábornok vezette horvát sereg nyugat felé kimenekült az országból, így a másnap Kőszegre vonuló nemzetőreink már csak néhány lemaradt horvátot tudtak elfogni. (A „kőszegi vandalizmus” néven elhíresült eset, amelynek során a csőcselék védtelen horvát foglyokat mészárolt le, már a bükiek Kőszegre érkezése előtt lezajlott.)
Május óta folyt a honvédség toborzása. Az őszi horvát támadás után nagy erővel soroztak. Számos büki férfi csatlakozott a szabadságharc seregéhez, mindnyájuk nevét nem ismerjük. Lássuk előbb a tiszteket:
Baranyay Mihály honvéd százados 1829-ben Alsóbükön született nemesi rangban. Szülei: Baranyay Ferenc evangélikus lelkész és Mankóbüki Horváth Eszter. Gimnáziumi tanulmányait követően, 1846-ban hadfi lett az 5. tüzérezredben, és az ezred budai katonaiskolájába került. Ennek elvégzésekor, 1848. június 16-án a 12. huszárezredhez osztották be. Baranyay azonban már nem vonult be a Csehországban állomásozó ezredhez, hanem az első honvédzászlóaljak szervezéséről értesülve a hazának ajánlotta szolgálatait. Így július 7-én a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj hadnagyává nevezték ki. A zászlóalj megalakulását követően a bácskai hadszíntérre került, s a szabadságharc végéig a bácskai (aldunai) hadtest, majd a péterváradi várőrség, végül 1849 tavaszától ismét a bácskai (aldunai) hadtest kötelékében számos csatát vívott a szerb fölkelőkkel, illetve a délvidéki szerb–osztrák hadtesttel. Mindezek közben Baranyayt októberben főhadnaggyá, 1849. január 16-ával pedig századossá léptették elő. A fegyvert zászlóalja maradványával augusztus 20-án Borosjenőnél tette le az orosz csapatok előtt. A század második felében aktívan részt vett a büki evangélikus egyházközség életében. Egy időben a gyülekezet jegyzője volt. A kiegyezés után a Sopron megyei Honvédegylet tagjai közé tartozott. Egy, a huszadik század második felében rögzített visszaemlékezés szerint haláláig zsinóros ruhát viselt, a nemzeti ünnepeken pedig felöltötte tiszti egyenruháját. A büki temetőben található sírjának felirata szerint Bükön hunyt el 1910. március 27-én.
Hetyésy Pál honvéd hadnagy 1823-ban született Középbükön, Hetyésy István birtokos és Matis Zsuzsa fiaként, nemesi családban. Állítása szerint a szabdságharcban végül hadnagy és élelmezőtiszt volt a 103. honvédzászlóaljnál a tiszai hadseregben a hátszegi fegyverletételig (1849. augusztus 21.). Később szülőhelyén gazdálkodott, a kiegyezés után egy ideig ülnök volt Sopron megye árvaszékénél, és a megyei Honvédegylet tagja. Középbükön halt meg 1895. május 7-én.
Dr. Torkos Elek Nagygeresden született ugyan 1823-ban, de nyugodtan bükinek tekinthetjük, hiszen a század második felében Középbükön járási orvosként tevékenykedett, itt is halt meg, s temették el 1907-ben, majd róla nevezték el a Torkos sort, ahol háza állt. Ő előbb a vasi mozgó nemzetőrség III. zászlóaljának alorvosa volt, majd 1848. október végén honvédorvosi állást kért. November elején a 31. zászlóaljhoz nevezték ki alorvosnak, hadnagyi rendfokozattal. 1851-ben szerezte meg orvosi diplomáját.
Komjáthy János őrmester a soproni líceumi század tagja volt. Barts Sándor és Györe János tizedesek középbükiek voltak.
Három hősi halált halt büki honvédről tudunk: Németh János (Kanki), Takáts János, Tóth János.
Honvédeink közül többen részt vettek a tavaszi hadjáratban, illetve Buda ostromában is. Ismert közhonvédeink névsora: Ábrahám Pál, Babos Pál, Balogh Zsigmond, Fekete György, Nagy József, Györe József, Kocsis Ferenc, Kultsár Ferenc, Nemes Ferenc, Nemes György, Németh Ferenc, Németh István, Németh János, Németh János, Payer József, Nyul György, Szalai József, Szanyi (keresztneve ismeretlen), Tóth József.
A Bangóné-féle (1711–12-ben létesült) szobor 1945 tavaszán elpusztult. Megmaradt oszlopa a katolikus templom falánál látható
)
Az 1784-ben felépült evangélikus templom XIX. századi képe
Szente György (1820–1885) evangélikus tanító, Alsóbük jegyzője, az 1848 tavaszán létrejött Sopron megyei „állandó bizottmány” egyik büki tagja
