Megpróbáltatások, helytállások
Megpróbáltatások, helytállások
Az 1945. április 7-én megalakult büki földigénylő bizottság elsősorban a Szapáry-birtokból oszthatott földet és erdőt. Összesen 107 személy kapott néhány holdas birtokot, közülük hetven tartozott a nincstelenek közé. Több mint száz házhelyet is kijelöltek ekkor. A földosztást később a kommunista párt a saját érdemének tüntette föl, pedig az elsődlegesen a kisgazdapárt, továbbá a Nemzeti Parasztpárt programjában szerepelt már a háború előtt.
1946-ban megvalósult a község majdnem teljes villamosítása.
Az 1945. novemberi választások a kisgazdapárt győzelmét hozták Bükön is. 1947 augusztusában, a kisgazdapárt „szétszalámizása” után lebonyolított úgynevezett „kék cédulás” választásokon aztán a kommunisták megszerezték a relatív többséget, majd ennek birtokában a nyílt diktatúra útjára léptek. Részben fölszámolták, részben pártjukba olvasztották a pártokat – Bükön a kommunista és a szociáldemokrata pártszervezet egyesítésére 1948. május 6-án került sor –, betiltottak majdnem minden egyesületet, és az „osztályellenség” módszeres üldözésébe fogtak.
Társadalmi bázisuknak a teljesen vagy majdnem teljesen vagyontalanok Bükön viszonylag népes rétegét tekintették. Ezért először a volt Szapáry-birtok cselédeire támaszkodva akarták felszámolni a földosztással létrehozott birtokszerkezetet és megalakítani az első kolhoz típusú termelőszövetkezetet. Ez azonban csak máshonnan ideköltöztetett emberekkel sikerült 1949-ben, így született meg a Lenin Tsz. Az 1950-es évek elején főként középbükiekből létre kényszerítették a Petőfi, főként módosabb alsóbüki gazdákból pedig a Kossuth Termelőszövetkezetet. Ezenkívül még a rövid életű Táncsics Téeszt is megalakították, majd deklarálták – a faluvégeken táblákra is kiírták –, hogy Bük „termelőszövetkezeti község” lett. A téeszek munkájának segítésére Felsőbükön, a volt cukorgyári épületekben gépállomást létesítettek, amely 1963-ig működött. A falu népes kisiparos-, kiskereskedő-, vendéglős- stb. rétegét részben a téeszek szívták föl, részben pedig saját szocialista szövetkezetükbe kellett tömörülniük. Az egyéni gazdálkodáshoz továbbra is ragaszkodó gazdákat és iparosokat állandó durva propaganda-hadjárattal alázták meg, szigorú adó- és beszolgáltatási kötelezettségek kirovásával fosztották ki. Jellemző, hogy a községi tanács valamelyik ülésén az egyik tanácstag olyan értelemben bátorkodott nyilatkozni, hogy ha az utolsó tojást is elvesszük a kuláktól, akkor jövőre nem lesz mit elvenni tőle, s ez aligha jó a népgazdaságnak… Mindazonáltal egészen ’56 őszéig állandó szólam a tanácsülések és a tanácsi végrehajtó bizottsági ülések jegyzőkönyveiben a „kulák”-nak minősített módosabb földművesek bírálata, további terménybeszolgáltatásra kötelezése.
A Nagy Imre-féle ’53-as kormányprogram nyomán sokan kiléptek a szövetkezetekből, de a Petőfi és a Kossuth Tsz, továbbá a kisipari szövetkezet csak 1956 végén oszlott föl teljesen. Egyedül a Lenin Tsz maradt meg, létszámának harminc százalékára zsugorodva. A gazdák és az iparosok a maguk urai lettek – hogy 1958–59-ben nagy többségük majd ismét engedjen a drasztikus „rábeszélésnek” és belépjen a közösbe.
Az erőszakos téeszesítés a birtokos parasztság és a föld közötti évezredes meghitt, mondhatni intim kapcsolatot vette célba, s közvetve vagy közvetlenül rengeteg személyes és családi tragédia okozója lett Bükön is, a neurózistól családok széthullásán át az öngyilkosságig. A téeszből való kilépés lehetőségének megragadása a kommunista rendszer elutasításának nyilvánvaló jele, az ellenállás kevéssé látványos, de lehetséges formája volt. Ilyen volt a beszolgáltatás alkalmankénti kijátszása, ilyen a nyugati rádiók, később az osztrák tévé rendszeres figyelése. A független gondolkodás és kultúra őrzése volt az is, ahogy egyes „frekventált” foglalkozások művelői (pedagógusok, gazdasági vezetők), egyes párttagok családtagjai és mások – a tiltás, a besúgók és a retorziók ellenére – évtizedeken át hűségesen ragaszkodtak vallásos hitük megéléséhez, gyermekeik keresztény-nemzeti szellemű neveléséhez. Ha kellett, más megyében kereszteltették vagy bérmáltatták gyermeküket, távoli településen esküdtek örök hűséget egymásnak, de őrizték hitük, kultúrájuk folyamatosságát. Nem engedtek a szellemileg és morálisan is gyöngébbnek érzett doktrína nyomásának. (Ez nem is volt igazán hatásos mindaddig, míg – majd már a Kádár-korszakban – szövetségre nem lépett a fogyasztói társadalom hedonizmusával, libertariánus önzésével, a megfogant magyar életek millióit legyilkoló kannibalizmusával.) Kompromisszumokat természetesen kötni kellett, a nyílt ellenállásra semmilyen lehetőség sem volt.
S ha mégis látunk példát ilyesmire, az őszinte tiszteletet érdemel. 1951-ben a csepregi fegyveres összeesküvésnek büki résztvevői is voltak. Az összeesküvők perében három halálos ítélet is született, a bükieket börtönbüntetésre ítélték: Savanyu (Savanyó?) Jánost hét és fél évre, Lőkkös Antalt hét évre, Balogh Sándort három és fél évre.
Az 1956-os forradalom szimbolikus tette volt Bükön a szovjet hősi emlékmű ledöntése október 27-én. 28-án a magyar hősök emlékművénél választották meg a nyolcvanhat tagú nemzeti tanácsot. A tizenegy tagú végrehajtó bizottság titkára Savanyó János lett. Létrehozták a nemzetőrséget, begyűjtötték a magánszemélyeknél lévő fegyvereket. Elbocsátották a tanács teljes apparátusát – köztük Vajkovics Sándor vb-elnököt és Horváth Béla vb-titkárt –, majd fölhívást adtak ki a téeszek föloszlatására.
November 4-én a választott testület a nemzetőrség védelmében bízva nem adta vissza a hatalmat. Vajkovics tanácselnök 1957. február 11-ei jelentése szerint lövés is eldördült, és csak november 6-án, a Szombathelyről érkezett fegyveres különítmény tudta az elnököt és a titkárt visszaültetni a hatalomba. A községet mintegy százan hagyták el ezekben a hetekben.
1957 februárjáig hét büki személyt tartóztattak le embercsempészés miatt. Március 6-án állítólagos forradalmi szerepvállalásuk miatt őrizetbe vették Ivány Károlyt, Kárpáti Jánost és Sümeghy Gyulát.
A hatalomba visszaültetett büki kommunista vezetők az 1957. február 14-ei tanácsülésen értékelték az „eseményeket”. Vajkovics tanácselnök jegyzőkönyvben rögzített mondandójából kiemelem a konkrétumokat (a helyesírási hibákat kiküszöbölve):
„Megemlíti Folly István tevékenységét, aki már a 19-es fehérterror idején is aktívan részt vett a rendbontásban és uszításban, most sem maradt ki (…) vagy Galavics Antal nyugd(íjast), aki olyan kijelentést tett, hogy 12 éve arra várt, hogy becsületes kenyeret egyék és álláshoz jusson, ezért nem dolgozott és sztrájkolt. Ő egyébként a nemzeti tanács megbízottjaként működött és részt vett a tanácsapparátus leváltásában, a hivatal átvételében, vagy Csóka László(t), aki fegyveres különítménnyel járt a községben és több kommunista lakásán fegyveres házkutatást hajtott végre, ugyanakkor megjelent a volt földbirtokos Szapáry gróf is, aki bizonyára nem a munkáshatalom megerősítésére tért vissza…”
Csaba János tanácstag említi a fölvonulást, ami alatt már megkezdődött az – úgymond – „felelőtlenség”. A tanácsülés több megszólalója személyes sértettséggel szólt, bár az kiderül az egész lamentációból, hogy a haja szála sem görbült közülük senkinek sem.
Az 1957. május 15-én tartott ülésen Palik József tanár, az oktatási állandó bizottság elnöke arról számolt be, hogy „az októberi időkben” a tanítás nem szünetelt, és az oktatók közül senki sem ment Nyugatra. A jelen lévő Horváth Sándor megyei tanácstitkár erre sejtelmesen kijelentette, „hogy Bük községben is voltak olyan pedagógusok, akik az ellenforradalom alatt beszennyezték ingüket…” Juhász Menyhért iskolaigazgató erre azt kérte, hogy személy szerint nevezze meg őket a megyei vezető. A jegyzőkönyv nem szól arról, megnevezte-e.
Vajkovics február 14-én felsorolta a Kádár-kormánynak a falusiakat leginkább érintő engedményeit – ami közvetett módon az addigi sérelmek egy részének elismerése: „A begyűjtési rendelet, vele a begyűjtés megszüntetése, (a) sertésvágások szabad forgalma, a zsírbeadás törlése, (a) mezőgazdasági fejlesztési járulék elengedése, a kötelező tűz- és jégbiztosítás megszüntetése, a gyermektelenek adójának elengedése stb. mind közvetlenül érintik községünk dolgozóit. Lehetőség nyílt arra, hogy az ipari munkások iparengedélyt kapjanak.”
A forradalom és a megtorlás helyi története még sok tisztáznivalót tartogat a helytörténészek számára.
A forradalmat követő év, 1957 a nyitánya a büki fürdő sikertörténetének. A szénhidrogén-kutatók fúrása nyomán ekkor tört föl a gyógyvíz, amely az azóta eltelt évtizedek alatt forradalmi mértékben változtatta meg Bük életét.
A hatvanas-hetvenes évek településképi változásai, az anyagi értelemben vett életszínvonal emelkedése, az infrastruktúra látványos fejlődése részben már a fürdőnek, részben pedig annak az általános civilizációs irányvonalnak köszönhető, amelynek érvényesülését a politikai rendszer már nem tudta vagy nem akarta megakadályozni. Az ötvenes években elgyötört parasztság részben elhagyta a mezőgazdaságot, részben belesimult az immár gépesített nagyüzemek gazdálkodási rendjébe. Az 1965. év nagy drámája a mindmáig utolsó nagy répcei árvíz, amelynek során az alacsonyabban fekvő utcák víz alá kerültek. A nagy emberi megpróbáltatások és a tetemes anyagi kár ellenére az árvíz végső következményeiben segítette a község épületállományának és az emberi viszonylatoknak a megújulását (megszűnt a nyomorúságos, rezervátumszerű putrisor, az abban lakók széttelepültek a faluban).
A nyolcvanas-kilencvenes évtized nem egyszerűen a fejlődés szóval jellemezhető, szembeszökő anyagi gazdagodásnak lehetünk tanúi mind a családokat, mind a település egészét tekintve. A gyors fejlődésnek lehetnek és bizonyosan vannak is árnyoldalai, a dolgot egészében nézve mégis úgy érezhetjük, a bükiek élni tudtak és nem visszaéltek a gyógyfürdő, az idegenforgalom megteremtette lehetőségekkel.
A politikai rendszerváltozás végrehajtása nem hozott különösebb nyugtalanságot, azt Bük a gyakorlatiasság jegyében vitte végbe és a maga javára kamatoztatta. A kilencvenes években aztán teljesen indokoltan vetődött fel a várossá válás gondolata, amelyre szakértői vélemények máris érettnek mondják Büköt. De, nagyon józanul, a bükiek egyelőre még nem kívánják ezt a megtisztelő címet. Nem kapkodnak. Több ezer éves múlttal a hátuk mögött – amelyből legalább ezeregyszáz év a magyar nemzeti történelem szerves része –, az Európai Unió határvidékén bizakodva tekinthetnek a harmadik évezred elé.
Gáspár P. József büki jegyző, majd – a negyvenes évek végéig – főjegyző
„Dokument” a büki főjegyző számára 1945 júniusában. A kommunista párt helyi szervezete jóváhagyásával
)
